Onyx

Név: Sammel Baalmor
Álnév: Onyx
Nem: férfi
Életkor: 23
Mágia: Kristálymágia
Céh: Grimoire Heart

Kinézet:
180 cm magas, emellé 72 kg-os súly párosul. Testalkata vékony, nyúlánk, végtagjai és ujjai hosszúak. Tartása hanyag, mozdulatai könnyedek, de gyorsak. Fekete, rövid haja és barna, aljasságot sugárzó szemei vannak. Ajkán állandóan sunyi vigyor húzódik, kezeit szinte mindig a zsebében hordja.
Viselete változó, de rendszerint sötét ruhákat hord, csupán a bundás gallérú kabátja állandó, melyet télen-nyáron hord. Klánja címerét egy, a középső ujján található gyűrűn viseli.

Jellem:
Lehetetlen kihozni a sodrából, nemtörődöm, flegma stílusával kezel mindent és mindenkit, sokszor cinikus megjegyzéseivel cukkolva bajtársat és ellenséget. Semmit sem vesz túl komolyan, sajátos lazaságával és könnyedségével reagál környezetére. Öntörvényű fickó, utasítást, parancsot nem követ, és csak kétféle ember létezik számára: azok, akiknek a célja egyezik az övével, és azok, akiknek nem. Utóbbiakat nem habozik félretenni az útból ha konfrontálódásra kerül sor, ha pedig ez nem sikerül, akkor megkerüli őket valamilyen csellel. Lételeme a vérontás és a pusztítás, előtte nem léteznek törvények vagy szabályok.

Felszerelés: Ruházatában számos fegyver van elrejtve, bicska, dobókés, boxer, gyúlékony anyagot tartalmazó spray amit öngyújtójával kombinálva használ, stb.

Előtörténet:
Valahol, valamikor megszülettem, úgysem érdekelnek senkit a világra jövetelem körülményei, szóval semmi értelme a nyilvánosság elé tárni azokat. Mindenki azt hisz, amit akar, bár a legtöbben úgyis arra a porfészekre fognak gondolni először, amiben ők maguk születtek. A szüleimről annyit érdemes tudni, hogy a fater is mágus volt, meg hogy csináltak nekem két testvért. Relatíve átlagos gyerekkorom volt, nem szenvedtem semmiben hiányt meg blablabla, apám azóta tanított nekem és a húgomnak mágiát, mióta az eszünket tudjuk. A családi idillt csak egy tragédia árnyékolta be, és emiatt van az is, hogy öcsémet nem említettem a varázslótanoncok listáján magam mellett, ugyanis ő kétévesen bennégett a házban, amikor az kigyulladt. Én akkor már hét voltam és aktív gyakorlója a kristálymágiának, de már akkor sem léteztek számomra szabályok: a házban nem lehetett volna gyakorolni, én mégis megtettem. Ennyiből azt hiszem már minden világos azok számára, akik rendelkeznek egy cseppnyi ésszel, ő volt az én első áldozatom. Persze akkor még nem volt szándékomban ölni, csak egy véletlen baleset volt.

Költöztünk, mivel a szüleimet nagyon megrázta fiuk elvesztése, mi, a gyerekek még nem igazán fogtuk fel, hogy miért ez a nagy felhajtás, bár én már legalább azt megértettem, hogy nem fogjuk többé az öcsémet látni. Ami azt illeti, ez nem is igazán foglalkoztatott, annál inkább az, hogy tehetségesnek bizonyultam a mágiatanulásban. A húgomnak mindent legalább kétszer annyi idejébe tellett elsajátítani, mint nekem, és én rendkívül büszke voltam a tudományomra, amikor csak lehetőségem volt rá, használtam. Ha összebalhéztam a környékbeli srácokkal - ami elég gyakran előfordult, nem voltam jó gyerek - azonnal a mágiához nyúltam, és kristálydarabokkal szórtam meg őket, vagy tönkretettem a játékaikat, ilyesmik. És ha valami kiderült, a felelősséget mindig a testvéremre hárítottam, ami mindig működött is, mivel apám az én pártomat fogta, és neki több szava volt a családban, mint anyámnak, aki a húgomat védte. Mondanom sem kell, mennyire utáltuk egymást a testvéremmel, de én okosabb voltam annál, hogy támadási felületet adjak magamon, sunyi módon voltam vele szemét. Egyetlen csínyemet sem lehetett rám bizonyítani.

A bennem lakozó kis ördögfióka aztán egyre éhesebb lett, de még mielőtt valami nagyobb bajt csinálhattam volna, az öregem hivatásos mágussá tett engem, mivel már elég jól kezeltem a varázserőmet ahhoz, hogy egyszerűbb küldetéseken segítsek neki. 12 éves voltam ekkor, és a Lamia Scale jelvényét ragasztották rám. A fölös energiáimat ezentúl le tudtam vezetni a megbízásokon, és sokkal élvezetesebb volt nyíltan pusztítani a mágiámmal, mint mindenki háta mögött trükközni, így lassan leálltam a csínytevésekkel is, hiszen azok már nem tűntek olyan izgalmasnak az igazi, adrenalin-növelő kalandok mellett. Idővel aztán valahogy már azok sem tűntek annyira érdekesnek, elkopott az izgalom, inkább rutinszerűvé váltak a feladatok azon a szinten, amin én voltam. A nagy változást végül apám halála hozta meg. Egy A-szintű küldetésbe tört bele a bicskája neki és csapatának, így hirtelen ott maradtam póráz nélkül, és lényegében azt csinálhattam, amit akartam. Már három éve voltam a céh tagja, és egészen ügyesnek bizonyultam szemben a béna húgommal, akit nemes egyszerűséggel púpnak tekintettem a hátamon a családi csapatban. Mellette nem tudtam a teljes potenciálomat kihasználni, így önkényesen fel is bontottam azt a team-et és a saját utamat kezdtem járni. Nem kellett sok hozzá, hogy rájöjjek, mi volt az, ami hiányzott, apám miatt ugyanis nem azt csináltam a küldetéseken, amit valójában akartam. Nekem nem csak a pénz és a siker kellett, én szenvedést és halált akartam látni, illetve nem is látni hanem okozni. Módszereim drasztikusak és rendhagyóak voltak, semmit sem élveztem jobban annál, mint amikor valaki rájött, hogy becsaptam. Az én világom a trükközés és az aljas cselezés volt, én nem a jó kisfiú voltam, hanem a fekete bárány. Csupán elvakított a kezdeti izgalom, amit professzionális mágusként éreztem.

Saját klántársaimat is képes éveken keresztül átverni, soha, senki sem maradt aki elmesélhette volna, mennyire nem legális céhekhez illő az, amit csináltam. A cél szentesíti az eszközt, én pedig eredményes voltam, így nem is faggatóztak az engem olykor-olykor körülvevő furcsa... pletykák miatt. Azonban én is tudtam, hogy nem vagyok a Lamia Scale-be való, és a húgom gondoskodott róla, hogy kizárjanak a céhből, amikor egy nap titokban elkísért az egyik megbízásomra valamelyik idióta társával, és miután visszatértem, lelepleztek engem a mester előtt. Nem mintha nagyon bántam volna, csak egy rakás balfék volt ott, akik rózsaszín szívecskés szemüvegen keresztül láttak mindent. Így hát hivatalosan is gonosztevő lettem a mágusok világában, a valódi nevemet elhagytam, és fekete színű kristályaimból kiindulva az Onyx nevet vettem fel. A mindennapi betevőt zsoldosként szereztem be, ezek a piszkos munkák illettek hozzám leginkább, járhattam a saját utamat, élhettem a saját szabályaim szerint. Azonban mégsem volt annyira vonzó ez az élet, mint gondoltam, hiszen csak egy piti kis bűnöző voltam, semmi más. Megfogant bennem az ötlet, hogy véglegesen illegalitásba taszíthatnám magam azzal, hogy csatlakozok egy sötét céhhez, és nagyravágyásom persze rögtön a Balam szövetség felé húzott, egészen pontosan a Grimoire Heart felé. Stratégiám egyszerű volt: csatlakozni egy, a GH alá dolgozó sötét céhbe, majd kiemelkedő teljesítményt nyújtva felhívni magamra a figyelmet. Az első lépés nem is okozott gondot az én képességeimmel, hiszen az alvilágban már volt némi hírnevem, csak találnom kellett egy olyan klánt, akik a GH-nak dolgoznak és onnantól már nyert ügyem volt. Körülbelül egy évig tartott, amíg a klánon belül kellő tiszteletet vívtam ki magamnak és rám bíztak olyan feladatokat, amiken keresztül közvetlenül is kapcsolatba kerülhettem a célklánnal, ettől a ponttól kezdve pedig már csak idő kérdése volt, amíg felfigyeltek a tehetségemre, ami kétségtelenül megvolt. Gátlástalan voltam és sikeres, nem volt olyan feladat, amit ne teljesítettem volna hibátlanul. És tádám, egy nap jött is a megkeresés, hogy szemet vetettek rám, de én nem repültem ám boldogan a karjaikba, de nem ám. Nem én lettem volna, ha nem csavarom meg a dolgot azzal, hogy visszautasítom az ajánlatot, és nem is akárhogy. Félholtra vertem azt a bohócot, és azzal az üzenettel küldtem vissza, hogy amíg ők nem vesznek komolyan engem, addig én miért tenném meg azt, amit ők akarnak? Látni akartam, hogy mennyire kellek nekik, és bár kockázatos lépés volt, ám én bíztam benne, hogy kellően felpiszkáltam már az érdeklődésüket ahhoz, hogy visszajöjjenek értem, és ne csak valami huszadrangú mamlaszt küldjenek hozzám. És igazam volt, két újabb sikeres misszió után újabb küldönc érkezett, ezúttal olyan, aki bár ugyanúgy megkajálta a trükkjeimet, de ez nem volt elég ahhoz, hogy legyőzzem. Ő olyan huszadrangú valaki volt, aki megmutatta, hogy miért a Grimoire Heart a legerősebb sötét klán Fiorében, és bár kicsit fájt elhagyni a kiskirályi pozíciómat csak azért, hogy újra annak a bizonyos ranglétrának az aljára kerüljek, a gondolat, hogy ezt egy komoly céhben tehetem meg, ahol kamatoztathatom képességemet és megszerezhetem a nekem járó valós megbecsülést, elfeledtette velem az újrakezdéssel járó esetleges kellemetlenségeket.