Az utolsó csoki! (Adelus Morningway vs Cassidy Angel)

Felhős, kissé hűvös nap volt, a hangulat pedig felettébb nyomottnak bizonyult a céhben. A többség a sarokban fetrengett, vagy épp az asztalok tetején. Az csak még jobban rontotta a hangulatot, hogy A Fairy Tail Legerősebb Csapata, vagy, ahogy én hívom őket, a Fő Hangulatadó-brigád éppen küldetésen voltak.
- Elalszom~ – morogtam magam elé.
- Menj és sétálj egyet Cassy – ajánlotta Mirajane.
- Még a sétáláshoz is pocsék idő van.
- De a kedvenc édességboltodba most érkezett meg egy nagyon ritka csoki. Azt hiszem, Álom Ambrózia a neve.
- Álom Ambróziát mondtál? – csillant fel a szemem, ahogy felugrottam, és egy pillanat alatt a pultnál termettem. – Az a híres és ritka édesség, amit a készítése során egy nem épp gyakori gyümölcs aromájával egészítettek ki, és a Különlegessége, hogy az elfogyasztása után pár napig kizárólag édes és jó álmokat lát aki megeszi? Plusz a csokit egy varázsló csinálja és évente csak pár darabot készít? Az a bizonyos Álom Ambrózia?
- Igen, az – nevetett fel.
- Úr isten, ezt azonnal meg kell szereznem! – kiáltottam, és elrugaszkodtam.
Csakhogy a lábam beleakadt a bárszék egyik lábába, így durván előre vágódtam. Keményen koppantam a földön.
- Óh, szegény, ugye nincs baj? – kérdezte Mira mosolyogva.
- Semmi, Jól vagyok! – pattantam fel, majd lerúgtam a széket, és megiramodtam az ajtó felé. - Viszlát, Mira!
De miért van az, hogy évek óta élek itt, viszont azt, hogy egy kis lépcső van a bejáratnál, mindig elfelejtem?
Most is ez történt, és akkorát vágódtam előre, hogy átfordulva még gurultam is.
- Cassy megint hozza a formáját – hallottam meg bentről az egyik céhtársam hangját.
- Ugyan, annyit esik-kel, hogy már ütésállóvá vált. Nem kell félteni! – válaszolta Mira, én pedig nem hallgatóztam tovább.
A csokim volt a tét. Az az imádott, mennyei csoki, amit mindig is meg akartam kóstolni, de még soha nem jutottam hozzá. És itt van a városban! Azonnal oda kell érnem!

Rohanva tettem meg az utat az üzletig. A tüdőmet majd’ kiköptem a helyéről, de nem álltam meg. Még egy perc, és ott is vagyok.
Ahogy befordultam az utcán, észrevettem, hogy még valaki közelít a bolt felé. Középtermetű, vékony srác volt, barna hajú és barna szemű. Barna csizmát, fekete nadrágot és vörös pólót viselt, de ennél jobban nem mentem bele a külseje elemzésébe – mégpedig azért, mert éppen be akart lépni az ajtón. Mi van, ha ő is a csokimra pályázik? Az az enyém lesz, ha törik, ha szakad!
Még jobban belehúztam, és pont, mikor fordulni akart, elé vágódtam, nem épp a legkisebb lendülettel. Kissé meglepetten tántorodott hátra.
- Elnézést. Nem ütötte meg magát, Kisasszony? – kérdezte udvariasan.
- Vigyázz már – morogtam az orrom elé, majd ahogy ellépett, befurakodtam az ajtón.
- Bocsánat. De a Kisasszony jött nekem. Legközelebb vigyázzon jobban.
- Ne tegezz már – sziszegtem feldúltan, de ez inkább annak volt köszönhető, hogy a sok futástól alig kaptam levegőt. – Csak tizenhat vagyok… idegesít.
Szerencsére ő sem akarta folytatni a „beszélgetést” aminek nagyon örültem. Helyette forgatni kezdtem a fejemet, hogy merre találhatom vajon az Álom Ambróziát. Nem telt sok időbe, hogy megakadjon rajta a szemem. Elmosolyodtam, és hatalmas lendülettel böktem az utolsó darab édességre.
- Ezt kérem!
Legnagyobb meglepetésemre nem csupán a saját hangomat hallottam. Elképedve fordultam jobbra, és az a srác nézett vissza rám, akivel az ajtóban hajtottam végre korábban egy kisebb karambolt.
Összenéztünk, és szemeink szabályosan villámokat szórtak a másikra.
- Én mondtam előbb! – kezdtem bele a vitába.
Tartott egy kisebb hatásszünetet, és pont, mikor megint szóra akartam nyitni a számat, megelőzött.
- Technikailag nem, én mutattam rá először. De ha nagyon ragaszkodik hozzá my lady, akkor átengedem önnek.
- Mondtam már, hogy ne magázz! – dobbantottam egyet mérgesen. – Különben is, én ennyivel nem fogok megelégedni! Ez az én csokim, és kész!
- Nem értem miért kell így felkapnia a vizet miután átengedtem – jegyezte meg ártatlanul.
- Váááh! – kezdtem borzolni a hajamat. – Te most szándékosan szórakozol az idegeimmel?! Mondtam, hogy ne magázz! Még csodálod, hogy felkapom a vizet?
Kis híján leüvöltöttem a hajár a fejéről. De ez van, ha csokiról van szó, én öklök. Ez pedig éppen egy ilyen helyzet volt.
- Khm… öm… - köhintett egyet a duci, öregkorában járó eladó, aki engem már elég jól ismert, hiszen törzsvendégnek számítottam. - Most akkor melyikőjük veszi meg? Cassy, vagy az Úrfi?
- Legyen a Kisasszonyé – magázott le megint, én pedig ökölbe szorítottam a kezem dühömben, miközben lenyeltem egy szaftos káromkodást.
Csak még rátett egy lapárral erre, hogy szimplán hátat fordított, és megindult kifelé. Itt pattant el a legutolsó idegszálam is.
- Mégis mit képzelsz, hogy csak így hátat fordítasz nekem egy vita kellős középen? – kiáltottam fel, mert ez volt az egyik dolog a csokin kívül, amivel végleg el lehetett vágni a tűréshatárom.
- Ne, Cassy, kérlek, ne! – intett nekem a nő, mert ő tudta, mi következik.
Azonban nem hallgattam rá. Megragadtam az első kezem ügyébe kerülő széket, és felemeltem.
- A-zon-nal for-dulj visz-sza! – szótagoltam kiabálva, majd lendítettem a kezem.
A szék szárnyra kélt, és pillanatokon belül becsapódott a mit sem sejtő srác hátába. Az egy döbbent nyögéssel előre repült, ki az ajtón, a hátáról lepattanó szék pedig beütötte az egyik ablakot. Az eladó felsikított, és beájult.
Az áldozatom megpróbált levegőt venni, majd feltápászkodott a földről. Volt egy olyan érzésem, hogy a szék elkerülte a figyelmét, ugyanis legnagyobb döbbenetemre mágiához folyamodott.
Egy nagy, cián színű varázskör villant fel, de a hatását nem nagyon éreztem. Csak tippeltem, de szerintem Tér mágiát használhatott, amivel korábban még nem volt dolgom.
Döbbenten hátráltam két lépést, és fenékre ültem, de inkább hirtelen meglepetésemben, mintsem ijedségemben.
- Hé, ez meg mi a franc volt? – kérdezte amolyan utóreakcióként.
- Ezt én is kérdezhetném, te gyökér! Mégis mit képzelsz, hogy csak így hipp-hopp mágiával hadonászol? Normális vagy, mondd?
- Én normális? Önnek ment el az esze, hogy mágiával támadt ám! – vágott vissza.
Magázott. Megint… már megint magázott. Ebből elég, nem bírom tovább.
- Na, jó, elegem van! – emeltem magam elé a kezeim, majd a tenyerembe csaptam és elkiáltottam magam. – Ha te mágiával, hát én is! Crystal Make: Sword!
Pár másodpercen belül meg is jelent a kezemben a világoskék színű penge.
Kifutottam az utcára, hogy ne a boltot verjük szét – bár lehet nem fogja megúszni.
Nem tűnt éppen gyenge ellenfélnek, és ha már úgyis így alakult, tisztességes módon bemutatkozok.
- Cassidy Angel vagyok a Fairy Tailtől – álltam be úgy, hogy látszódjon a vállamon a céh szimbóluma. - Ezennel kihívlak téged egy harcra, az utolsó csokoládéért! – szegtem előre a fegyverem.
Igen, vagyok ilyen hülye, hogy csoki miatt parádézzak. Végül is ez nem akármennyire ritka édesség! Soha nem kóstoltam,, és ez az utolsó darab belőle. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy bárki más is erre pályázzon – akkor sem, ha az illető átengedte nekem.
- A nevem Adelus Morningway a Quatro Cerbersuból és elfogadom a kihívást – válaszolta, majd kinyújtotta felém a jobb tenyerét, a balban pedig egy botot fogott támadásra készen.
Hm… Hacsak az a bot nem valami különleges fából készült, nem lesz hosszú életű – jegyeztem meg, majd két kézzel megragadtam a kristálykarom.
- Vágjunk bele!

Nem értettem a lány viselkedését. Átengedtem neki azt a ritka csokoládét, amiről még apám mesélt évekkel ezelőtt: a híres Álom ambrosiát. Akkor mégis miért ment el az esze és támadott meg? Miközben a kék kristálykarddal jött felém idegesen nyeltem egyet.
- Gyerünk Cassy, kapd el a csúcsos kalapját! – Bíztatta valaki a lányt a tömegből. Sajnos épp elegen álltam meg, hogy végignézzék a kialakuló párbajt. Még a szomszédos zöldséges, illetve fűszeres bolt tulaja is ott álldogált a nézők között. Az emberek ösztönösen a házak falához húzódtak, illetve beálltak a boltok ajtajába helyet hagyva nekem és ellenfelemnek, akit ezek szerint Cassynek hívnak.
Elfogadtam a kihívást és már nem szándékoztam meghátrálni. Úriember nem párbajozik hölgyekkel. De már az akadémián megtanultam, illetve a bácsikám is elmondta, hogy vannak alkalmak, amikor kivételt kell tenni.
Ahogy várható volt ő támadott először a tündérekre jellemző hévvel. Könnyedén előreszökkent, fekete szoknyája libbenve követte a mozdulatot, és a kéken csillogó törékenynek tűnő kristálypenge egyenesen felém száguldott.
- Diversion – a szinte suttogva kimondott varázsige hatására a tér a tenyerem előtt hullámzani kezdett. A lány csapása egyszerűen lecsúszott rólam. Pontosabban maga tér hajlott el a tenyerem előtt úgy, hogy támadás célt tévesztett.
Meglepődve ugrott hátra, de olyan szerencsétlenül, hogy nekiesett közelben ácsorgó zöldséges standnak. A rozoga fa szerkezet nem bírta az ütközést és összeroskadt, sárga zarancsok lavináját indítva el.
A lány nagy nehezen elkerülte a gyümölcsöket, de közben elejtette a fegyverét. Mérgesen fújt egyet, jobb kezét maga elé tartotta, és felvillant előtte a számomra jól ismert ciánszín varázskör.
- Cristal Make: Sword – Kiáltotta megint, és újra támadásba lendült széttaposva egy rakás zarancsot. Igyekeztem körbemozogni őt, végig tartva vele a szemkontaktust. Vele ellentétben én egy narancsra se léptem rá. Mindnek tudtam a helyét, sőt akár a távolságukat is meg tudtam volna becsülni, hogy milyen távolságra vannak egymástól. Fura érzés volt, még így sokadik alkalommal is.
- Készülj, mert most nem hibázom el – Kiáltotta, és újra támadásba lendült
- Ahogy gondolod, de el ne csússz a zarancsokon! –figyelmezettem, és mindhárom csapását egyszerűen eltérítettem a varázslatommal. A harmadik alkalommal túl nagyot lépett, és én gyorsan mögé kerültem. Úgy véltem itt az ideje visszatámadni. Amint meglendítettem a botomat máris megbántam a dolgot, de szerettem volna ennek a harcnak a végére érni mielőtt még nagyobb botrány kerekedik belőle.
Alig adtam erőt bele az ütésbe, és egyszerűen hátba vágtam, majd mikor kibillent amúgy sem stabil helyzetéből kíméletesen megtaszítottam a fegyveremmel, ő pedig elesett egyenesen a gyümölcsök közé szétlapítva egy kettőt közülük.
A közönségünk felhördült és átkokat vagdosott a fejemhez, és páran a kezüket ropogtatták kifejezve a véleményüket. Egyértelmű volt, hogy kinek az oldalán vannak. Lehajtottam a szégyentől égő arcomat, és igyekeztem nem figyelni a tömegből bekiabált durvaságokra. Túl jól sikerült a dolog. Az egyik néző ugyanis a tarkómhoz vágott egy zarancsot.
Hiába érzékeltem a hátulról jövő lövedéket, túl lassú voltam a kivédéséhez. Mérgesen néztem körbe, majd hirtelen rántást éreztem a köpönyegemnél. Földön fekvő ellenfelem megragadta ruhámat, és egy gyorsan kirúgta a lábaimat, és én is mellé zuhantam a gyümölcsök közé. A sebesség, amivel a lány kivitelezte ezt a mozdulatot komoly kocsmai harc tapasztalatról árulkodott.
A közönségünk hangosan nevetett rajtunk. Két varázsló amint szétgurult gyümölcsök között fetreng. Ez aztán a kacagtató látvány. Többen fütyültek is.
Mielőtt még magamhoz térhetem volna, vagy a botom után nyúlhattam volna, a Cassy nevű lány rám vetette magát hátulról. Belekapaszkodott a kapalapomba és teljesen a fejemre húzta, úgy hogy semmit sem láttam. Kiáltani akartam ám ekkor valami borzasztóan savanyúra haraptam rá. Mérgesen köptem ki a gyümölcsöt, amit ellenfelem a számba tömött. Érzékeltem, hogy újra támadni készül. Immár nem törődve a ruhám állapotával félre hengeredtem jó pár gyümölcsöt szétlapítva. Hiába volt az arcomba húzva a kalapom a Sapce Magic miatt nem voltam vak. Kölcsön zarancs visszajár. Kinyúltam oldalra és hajigálni kezdem a kezem ügyébe eső gyümölcsöket a lány felé, a dühös sikolyból egy két lövedékem el is találta. Nem is késett soká az ellenátmadása:
- Crytal Make: Krystal Touch – hallottam a szinte sikolyszerű kiáltást. – Na, várj, csak te idióta ezt még visszakapod!
Úgy döntöttem bot még várhat. Úgy tűnt a lány felmarkolt egy rakás zarancsot és a pattogó, ropogó hangok alapján épp kristályosítja őket. Te jó ég mibe keveredtem.
- Diversion – a varázsige tompán hangoztt fejemre húzott kalap alól, miközben a kezeimet magam elé löktem. A varázserőm kellemesen pezsgett a véremben. Éreztem, ahogy felém repül több lövedék is, és tudtam, hogy nem téríthetem, el az összeeset. Két rohadt kemény darab telibe talált. Egyik a jobb kézfejemet egy másik pedig vállamat. A fejem szerencsére megúszta egy puha darabbal. A közönség egy-két tagja riadtan kiáltott fel, ugyanis nem számítottak arra, hogy a felém dobott gyümölcsök röppályája elég látványosan módosulni fog.
- Pressure Bomb – szólaltam meg, és arra a helyre mutattam, ahol a legtöbb zarancs volt és elég közel volt Cassyhez. A másik kezemmel pedig levettem a fejemről a kalapomat. Éreztem amint a parányi anomália megjelenik. Egy pillanat alatt minden anyagot magába szippantott a vonzáskörzetében. A tér meggyűrődése egészen jól kivehető volt, ahogy egyetlen apró pontba sűrűsödik minden.
Aztán mindenféle előjel nélkül az anomália megszűnt létezni, és a beszippantott anyagok, a levegő és a zarancsdarabok látványosan szerterobbantak mindenfelé.

Tiszta gyümölcsös lettem. Ez a támadás nagyon meglepett. Ha ilyenhez folyamodik, akkor azt hiszem, tényleg felhúztam egy kicsit az ideget.
A nézelődök hangosan felmordultak, és volt, aki kemény szitkokat is vágott a fejünkhöz, hogy már megint mit rendezünk. Kivéve persze egyik céhtársamat, akinek a hangját ismertem meg, ő bőszen bíztatott engem, hogy gyepáljam bele a földbe ez a semmirekellőt.
- Most nézd meg, mit csináltál! – töröltem le az arcomról a lét. – Fúj már! A fenébe, elegem van ebből!
Azzal hatalmas lendülettel nekirontottam, de a támadásomat ismét visszaverte. Csak van ennek a mágiának valami átkozott gyenge pontja! Olyan nincs, hogy teljes legyen a védelme. A franc egye meg!
Kell egy kis gondolkodási idő, de így nem megy, Nem jellemző rám, hogy sokat járjon az agyam, de ezúttal muszáj lesz valamit összehoznom, ha nyerni akarok. Ha sokkal nem is, de kicsivel erősebb vagyok, ennyi biztos. Viszont neki piszok jó a védelme, és ez rendesen keresztbe tesz. Csak pazarolom a mágiámat, így hamar ki fogok merülni…
Végül elkanyarodtam, és gyors fékezéssel bevetettem magam a boltba, egyenesen a csokoládé irányába. Valamivel le kell vezetnem a feszültségem, mert majd felrobbanok. Utálom, ha ilyen helyzetbe kerülök!
Gyorsan felmértem a helyzetet, és mivel láttam, hogy először nem esett le neki a helyzet, sebesen felkaptam az édességet, majd az övemhez csatoltam. A csokoládén nem osztozom!
Nem sokkal ez után már be is ért engem, és gyilkos szemekkel meredt rám. Én vissza. Jelenleg nálam az édesség, szóval, ha komolyabban kárt tesz bennem, akkor garantáltan megsemmisül a csoki is.
- Hé, erőszakra semmi szükség. Nem lenne jó, ha a csoki vagy a bolt kárt szenvedne – próbált egyezkedni velem.
- Elegem van a hülye mágiádból – morogtam, ahogy a kezemet a „túszomra” tettem. – A bolt meg nem érdekel. Na, jó, azért nem akarom, hogy ráomoljon – roppantottam a továbbra is ájult nőre.
De addig örüljön, amíg nem kel fel.
Elég volt erre gondolnom – abban a pillanatban kinyitotta a szemét az asszony, és ülésbe lendült. Itt volt egy kis hatásszünet. Először rám nézett… aztán az ellenfelemre. Majd a boltra és a kint szétrobbant gyümölcsre az ablakon át.
Végül dobhártyatámadást indított egy iszonytató sikollyal, majd megragadott egy seprűt a falnál, és hatalmas lendülettel rátámadott Adelusra. Ott ütötte-vágta, ahogy csak tudta, az ellenfelem pedig annyira meglepett volt, hogy még a mágiáját is elfelejtette aktiválni.
~ Bocsánat, az előbb pontatlanul fogalmaztam, mert kifejeltettem valamit. Adelus addig örüljön, amíg fel nem kel. Mármint az eladó.
- Semmirekellő, huligán, szemtelen, pofátlan fráter! – vágott a fejéhez olyan szitkokat is, amik szerintem érvénytelenek voltak. – Kifelé, kifelé innen! Azonnal! – üvöltözte. – Ne mondjam még egyszer! Még egy ekkora léhűtőt! Mit tett az én kis boltommal? Nem szégyelli a fejét? Huligán! – ismételte magát, és kikergette az ajtón a meglepett egyént, annyira hátrálásra kényszerítette.
Én elnevettem magam, majd nagy vigyorral kicsusszantam a nő mögött az ajtónál, és megiramodtam a városba, történetesen azzal a céllal, hogy valahol a városban egy csapdát felállítva nyakon csípjem Adelust.

A lány után szaladtam a boltba. Láttam, hogy a csokit már megszerezte, és megpróbáltam egyezkedni vele. Ám ekkor az eladónő magához tért, és olyat sikoltott, hogy egy banshee is megirigyelhette volna. Legnagyobb megdöbbenésemre felkapta a falnak támasztott seprűt és nekem támadt.
- Semmirekellő, huligán, szemtelen, pofátlan fráter! – Minden egyes szava mellé egy-egy ütést vitt be nekem, és én védekezésre képtelenül, próbáltam meg kihátrálni a boltból. – Kifelé, kifelé innen! Azonnal! – üvöltözte. – Ne mondjam még egyszer! Még egy ekkora léhűtőt! Mit tett az én kis boltommal? Nem szégyelli a fejét? Huligán! – Kint az alkalmi nézősereg harsányan kacagott megszégyenülésemen és most már a cukrászt is bíztatták.
Miközben félrekaptam a fejemet a cirok elől megpillantottam ellenfelemet, amint arcán vérlázító vigyorral futásnak eredt, kihasználva a zűrzavart.
Azt már nem! Nem hagyom, hogy csak úgy meglépjen és átverjen. Ha párbajra hívott küzdje is végig.
Hátraugrottam, és a botommal gyorsan kivédtem a következő csapását a megvadult cukrásznak. Páran gyümölcsöket kaptak fel, sőt láttam amint egy vigyorogó mágus egy kristályosodott gyümölcsöt kap fel.
A nő hegyként magasodott előttem, két húsos kezével úgy fogta a seprűjét mintha pallos lenne.
- Diversion – Végre eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen mágus vagyok. Tenyeremet előrenyújtva kicsit meghajlítottam a teret, és oldalt léptem. Mozdulatom eredményeként a csapás lecsúszott rólam és végre át tudtam csusszanni a boltos mellett. Újra használtam a mágiámat, és eltérítettem pár nekem szánt keményebb lövedéket, a maradékot meg több-kevesebb sikerrel kikerültem. Gyorsan elhaladtam a legközebbi nézők mellett és a lány nyomába eredtem nem törődve fájó hátammal. Most nagyon örültem, hogy újra elkezdtem rendszeresen futni a céh városában.
Egyre közelebb kerültem hozzá, amit persze egyből észrevett.
- Basszus ember ez? – ütötte meg a fülemet halk megjegyzése, miközben hátratekintett. Gyorsan lefordult az egyik sikátorba. Mikor meghallottam a korábban már hallott ropogó hangot rákapcsoltam.
Kissé csúszkálva fékeztem le a sikátornál, addigra szinte teljesen elzárta az utamat egy majdnem két méter magas kéken csillogó éles peremű kristályfallal. Egy pillanatra leblokkoltam, mint tűzdémon az esőben. Eszembe jutott, hogy kirobbanthatnám Pressure bombbal, de aztán rájöttem, hogy az túl zajos megoldás lenne Bár a fal nem tűnt annyira vastagnak. Miközben töprengtem éreztem, hogy ellenfelem merre fut az ambrosia csokival.
Gyorsan futni kezdtem vele párhuzamosan, és a következő sikátorban mentem át az ő oldalára.
- Megállj – Kiáltottam rá, mikor váratlanul megjelentem előtte a másik sikátorból.
- Hülye leszek megállni, minek gondolsz? – kiáltotta mérgesen, és egyenesen felém rohant.
- Diversion – aktiváltam az eltérítő mágiámat, ám a lány határtalan megdöbbenésemre hasra vetette magát, és mielőtt felocsúdhattam volna, átmászott a lábaim, között. Csak egy fekete szoknyát láttam villanni és ő már rohant tovább. Zavartan rohantam tovább üldözve őt. Az utcák egyre nagyobbak lettek, és több volt itt a járókelő is. A sok ember pedig megzavarta a space magic-et.
Sokkal nehezebb volt őt észlelni, hisz csak a mozgása árulta el. Szerencsére azért időnként sikerült kiszúrnom a tömegben. Ahogy üldöztem orromat jellegzetes hal, gyümölcs, fűszer, illata csapta meg. Úgy tűnt a Cassi nevű lány egyenesen a magnoliai piacra menekült.
Bosszankodva mentem tovább kocogássá, majd lendületes sétává lassítva a sebességemet. A temérdek emberből képtelenség volt kiszúrni ki is lehet ő, ráadásul a Különféle színes csíkozott árnyékvetőkkel fedett standok, boltok kiváló fedezéket nyújtottak neki.
Óvatosan mentem tovább kerülgetve a békésen vásárolgató helybélieket. Arrafelé, ahol én voltam úgy tűnt a gyümölcs és zöldség standok voltak a leggyakoribbak.
- Almát, almát tessék, szép piros olcsó – Kiabálta az egyik eladó.
- Itt a szép magnolia káposzta, minden háziasszony kedvence vegye, vigye egye, amíg van.
Ilyen, és ehhez hasonló kiáltások hallatszottak mindenfele. Voltak árusok, akik mágiát is bevetettek portékájuk népszerűsítése érdekében. Színes varázs feliratok világítottak a standok felett, és volt olyan árus, aki jégmágiával fagyasztotta le az áruját. Sőt egy békaképű férfi a portékáját mágiával különféle élénk színre festette.
A támadás hátulról ért engem egy alma képében. Fájdalmasan felkiáltottam, és még pont láttam a döbbent árus mellett leguggoló ellenfelemet. Próbáltam mágiámmal követni a mozgást, de egyszerűen túl sok volt a zavaró elem. Ő persze folytatta a megkezdett támadást. Újabb, és újabb gyümölcsöket dobált rám. És csak egy részüket sikerült a védekező varázslatommal eltérítenem
A fene essen beléjük. Mindenki az ő oldalán áll? Esküdni mertem volna rá, hogy egy-két almát, az árusok dobtak nekem hátulról.
- Most megvagy – kiáltotta Cassy rám vetve magát egy zöldséges pultról. Fegyverként egy széles kristálylapot használt, ami korábban egy zöldséges árusé lehetett. Azonnal felemeltem a kezemet, hogy mágiával védjem ki a támadást, ám túl lassú voltam. Annyit értem el csupán hogy a fejem helyett, a vállamat találta telibe. A fájdalomtól könnyek szöktek a szemembe, és meg voltam győződve róla, hogy sikerült eltörnie a bal karomat.
Reflexszerűen ejtettem el a botomat és a vállamhoz kaptam, miközben a földre rogytam. Ezt még megfogod bánni, gondoltam magamban a fájdalom ködén át.
- Pressure Bomb. – Ziháltam és a lány elé helyeztem a robbanó téranomáliát. Felkaptam a botomat és kínok közepette bekúsztam a legközelebbi stand alá.
A robbanás kisebb volt, mint amire számítottam, úgy tűnik fogytán az erőm. A tömeg rémülten kiáltott fel, és voltak, akik menekülőre fogták a dolgot, míg mások harcra készen figyelték mi is történik. Egyesek a városőrök vagy a Fairy tail mágusai után kiáltoztak.
- Ez nem igaz, te sérülten még erősebb vagy, vagy mi? - horkant fel egy gyümölcs stand tetején heverve a lány. - Legalább a csokira vigyázz! – Folytatta, miközben óvatosan lekászálódott a csupa lé fapultról, ahová a légnyomás ellökte.
Én közben igyekeztem összeszedni magam. Szerencsére a karom mégse tört el és a fájdalom is csillapodni kezdett, ha nem is múlt el teljesen. Tényleg a csoki, amiatt indult ez az egész őrület. Hihetetlen, hogy sikerült ennek a Cassy nevű lánynak így felbosszantania. Vettem pár mély levegőt, és próbáltam lehiggadni, hogy több fölös kárt már ne okozzak, miközben megpróbálom megszerezni tőle az álom ambrosiát.

- Ez nem igaz, te sérülten még erősebb vagy, vagy mi? – horkantam fel egy gyümölcsös stand tetején feküdve. - Legalább a csokira vigyázz!
Óvatosan lemásztam, és így jó idő után megbizonyosodtam róla, hogy már ő is komolyan gondolja ezt a harcot. De sebaj, amíg a csoki nálam van, addig nincs gond.
Kissé talán túlzásba vittem az előző csapást, de így sem tört el a karja. Masszív, annyi biztos. Hé… várjunk csak – pislogtam egyet, majd visszajátszottam a fejemben a jelentet.
~Hé! Nem térítette el! – gondoltam, majd elmosolyodtam. ~ Ez az… megvan a gyenge pontja!
- Megvan a gyenge pontod! – jelentettem be diadalittasan, ahogy ráböktem, mire pislogott egyet. – Csak azt a támadást tudod eltéríteni, ami felé a kezed mutat. Mivel pedig az előbb túl lassú voltál, sikerült eltalálnom téged a meglepés támadássommal.
- Tudod… szerintem nem kéne az ellenfél orrára kötnöd, ha rájössz a gyenge pontjára.
- Hoppá… ebben van valami – kaptam a szám elé. – Affranc… na, jó, most már mindegy! – kiáltottam, és egy gyors fordulattal ismét a jajveszékelő, és a fejünkhöz szitkokat vágó tömegbe ugrottam.
Ő követett engem, csakhogy már pontosan tudtam hová megyek. Gyakran voltak a városban vásárok, és mivel évek óta élek itt, tudtam azt is, hol van az a hely, amire nekem szükségem van. Befordultam az egyik elágazáson, és elbújtam egy borárus pultja mögött, aki mindebből semmit nem vett észre, mert éppen elmerülve trécselt az egyik női vevőjével. Adelus lépteinek hangja megszűnt a stand előtt, én pedig végre kiszúrtam azokat a hordókat, amiket pár perce kerestem. Egymásra voltak állítva, szépen piramis formában, egy kötéllel lekötve. Adelus újra elindult, pont a megfelelő irányba, arra, amerre lejtett az út. Mikor kicsit távolabb került, elugrottam, és kirántva a talajból a szöget megindítottam felé a hatalmas hordókat.
- Hé, aztán csak óvatosan! – mosolyogtam felé kiáltva egyet.
Megfordult, és enyhén szólva elképedt arcot vágott a hordókat látva. Megdöbbentem, de még csak meg sem próbálta eltéríteni őket, helyette fogta magát, és az egyik tetőről jövő vízelvezető csőre kapaszkodott fel. Úgy nézett ki, mint valami majom, amitől akaratlanul is el kellett nevetnem magam. Csakhogy ezzel lankadt a figyelmem, ami az eladónak épp elég volt ahhoz, hogy nekem gurítsa a tartalékhordóját egy kemény szidás kíséretében.
Sikítva rohantam Adelus felé a hordó elől, aki meg kiröhögött engem. Ez amolyan kölcsön kenyér visszajár, mi? Csakhogy én nem hagyom annyiban! Ahogy elhaladtam mellette, hirtelen megragadtam a vállát, felkapaszkodtam, és a fejére lépve egyet a tetőre ugrottam. A trappolásnál kifejezte nemtetszését is, de ez különösebben nem érdekelt, helyette immár a tetőről folytattuk a harcot. Hamar felmászott utána, én pedig vigyorogva táncoltam hátra. A kárörvendés rossz dolog… nem a rövid tető is. Ismét nagyot alakítottam – miközben sunyi mosollyal hátráltam, hirtelen vége szakadt a tetőnek, én pedig megindultam hátrafelé. Adelus ezt kihasználva kikapta az övemből a csokit, én pedig a következő pillanatban sikeresen a boros eladó fejére hullottam, a ponyvát is leszakítva, ami a standot takarta.
- Azonnal állj meg! – üvöltöttem felháborodottan a fiú után, majd felpattantam, és rohanni kezdtem. Francba bele, megint nem figyeltem!

Ádáz harcom a tetőn folytatódott tovább. Nagyon dühösen néztem rá, hisz még sajgott fejem a taposásától, nem is beszélve arról, hogy belapította kedvenc kalapomat. Fenn a standok tetején végre sikerült sarokba szorítanom. Sunyi mosolya még jobban felbőszített, látszott rajta, hogy nagyon elégedett a korábbi teljesítményével.
Ám ahogy hátrált előlem egyre közelebb került a stand széléhez. Figyelmeztetni akartam, de már késő volt.
Elveszítette az egyensúlyát és sikoltva zuhant hátra.
Én gyorsan utána nyúltam, hogy elkapjam és a ruhájánál fogva rántsam vissza. Ám nem voltam elég gyors. Csupán az övén lógó kis zsákot sikerült megfognom, aminek nem volt elég erős a szíja. Ő pedig lezuhant, egyenesen az alatta lévő borárus pultjára, átszakítva a kifeszített rikító színű ponyvát.
Fentről láttam, hogy se neki, se a döbbent árusnak nem esett nagy baja. Ellenben sok magnolia bor ömlött ki pár megrepedt hordóból. Önkéntelenül is belenéztem a kis zsákba, és legnagyobb döbbenetemre a csokit találtam benne. Az Ambrosia csokit, ami édes álmokat ad.
Nos, ha már így alakult a helyzet, akkor ideje meglépni. Kezdett elegem lenni a lány ügyes trükkjeiből, és kreatív harcstílusából. De a szerencse ezúttal mellém állt.
Könnyedén leugrottam a tetőről, és a felháborodott kiáltásokra nem figyelve futásnak eredtem, minél messzebb a piactól.
- Azonnal állj meg! – Kiáltott utánam Cassy.
- Egy fenét – szóltam vissza, és rohantam tovább, ahogy csak bírtam. Időlegesen kikapcsoltam a Sapce Magicet. A különleges érzékelés csak zavart a zsúfolt piacon keresztül történő menekülésemben. Nem láttam, hogy ellenfelem hol van, de kezdtem megnyugodni, mert úgy tűnt, mintha lehagytam volna a harcias kristálymágus lányt.
Sikeresen kiértem a piac szélére. Itt a standokat felváltották a nagyobb boltok, amik élelmiszer helyett szinte minden mást kínáltak. Már láttam a piac végét jelző kőívet. Szinte biztos voltam benne, hogy az ív után lévő széles utcán tökéletesen fel tudok szívódni. Ám elszámítottam magam.
- Most megvagy – rikoltotta a lány, és megint rám ugrott, ezúttal az ív tetejéről. Mindketten a földnek csapódtunk. Én elejtettem a csokit rejtő kis zsákot, ami messzire repült, és még a kincset érő édesség is kigurult belőle.
Mindketten lassan keltünk fel a földről. Úgy tűnt nemcsak engem, hanem őt is megviselte az ugrás. Megint kristálykardot teremtett a kezébe, és azzal jött felém. Én felvettem a szokásos pózomat, felé szegeztem a jobb tenyeremet, míg a balt hátul tartottam benne a bottal.
Ám ez az egész csak cselt volt a részemről. Nem volt már elég varázserőm, ahhoz, hogy eltérítsem a támadásait.
Szépen köröztük, és végig egymást figyeltük. Most tűnt fel, hogy mennyire csinos lánnyal is keveredtem csatába.
Mintha gondolatolvasó lenne, ezt a pillanatot választotta a támadásra. Az utolsó előtti pillanatban meglendítettem a botomat, és fogást váltottam. A tény hogy megint mágiára számított tőlem a kezemre játszott és sikerült kivernem a kezéből a kardot, ami üvegként tört szét az utca kövén.
- Úgy látom te is kifogytál a varázserődből.
- Én ugyan nem! – válaszolta harciasan, de szavait megcáfolta, hogy úgy dülöngélt, mint aki túl sok bort ivott. - Még bírom!
- Nem hiszem, akkor nem tört volna szét a kardod. Tudom, hogy a kristályod tartóssága a te varázserődtől függ. – Beszédemben kénytelen voltam beiktatni egy szünetet, hogy zihálva levegőt vehessek. És hogy még rosszabb legyen közben a botomra támaszkodtam.
- És... akkor mi van? Attól még bírom! – vágott vissza keményebben, de láttam rajta, hogy már ő is úgy liheg, mint én. - Basszus... - nagyot sóhajtottam, majd duzzogva rám nézett. - Tényleg nem bírom... - ismerte el.
Elmosolyodtam, és kissé lazább tartást vettem fel, amit hálásan fogadtak fájó izmaim és számos zúzott sárülésem.
- Nagyon ügyes és találékony varázsló vagy Lady Cassy. - Bókoltam, a lány válaszul csak fáradtan sóhajtott egyet.
- Még egy Lady és egy fejjel megritkulsz – fenyegetett meg morogva. - Utálom, ha magáznak.
- Értem, megjegyzem a lady megszólítás cseppet sem…Jó nem magázlak – Fejeztem be az okoskodást az arckifejezését látva. Megpróbáltam levetkőzni a nemesi viselkedési formákat, és sokkal lazább lenni. - Cassy. Ugye így hívnak? Hallottam mikor a cukrász így hívott.
- Igen, hívhatsz így - válaszolta. - De akkor nekem Ade vagy - mosolyodott el halványan.
- A teljes nevem Adelus Morningway, - Mutatkoztam be újra, elfelejtve, hogy ezt már egyszer megtettem. – De te szólíthatsz Ade-nak. Újabban a céhben is így hívnak páran. Nagyon megszorongattál, és elvertél ugye tudod? Eddig még kevés harci helyzetben voltam, de senki sem jött rá az eltérítés varázslatom nyitjára.
- Annyira te sem voltál gyenge, mint hittem. Tényleg nagyon kellett figyelnem, hogy észrevegyem – ismerte el vonakodva, miközben a fájós vállát masszírozta. - De vegyük úgy, hogy ezt nem hallottad, jó? Nem szeretem elismerni, ha nincs igazam – Mondta kissé durcás arccal, majd a csokira nézett, ami a földön hevert. – Azzal mi legyen?
- Hát el is felezhetnénk – javasoltam. Az ötletre elmosolyodott és ám mielőtt megmozdulhattunk volna egy szürke kutya rontott ki a közeli szűk sikátorból, és megpróbálta elvenni a csokinkat.
A dög felkapta a földről az édességet, majd rohanni kezdett vele. Cassy, mintha nem is lenne fáradt azonnal utána vetette magát, és a fanatikusok átszellemült arcával olyan gyorsan vetette rá magát a kutyára, hogy szinte megsajnáltam az ebet. Megragadta a csoki tolvajt, miközben szabályosan ráesett. A kutya kibújt alóla, de a csokit megszerezte. Igazi csokihúzó-verseny vette kezdetét.
- Ad... Ide... te rohadt.... dög! - sziszegte. Aztán rántott rajta egy nagyot, és a csoki papír kettészakadt, a csoki pedig eltörött. Csupán egy kis darab maradt Cassy kezében, a többivel a kutya inalt el szélsebesen. Az egész közjáték a csokiért olyan gyorsan zajlott le, hogy csak tátogni tudtam a döbbenettől.
- Ez a dög sebesség mágiát használt, köznséges kutya nem lehet ilyen gyors – Jelentettem ki, miközben felsegítettem Cassyt, aki még mindig kezében szorongatta a kicsi megmentett édesség darabot. – Jól vagy, nem harapott meg vagy ilyesmi?
- Kösz. Nem... megvagyok. De lelkileg összetörtem – sóhajtott fel szomorú fintorral. - Csak kapjam el azt a kutyát, garantáltan kibelezem. Sajnos nincs erőm utána futni – Majd rám nézett, és megint sóhajtott egyet. - És gondolom neked sem - Válaszul csak a fejemet ráztam - Nos, ez esetben - azzal megfogta a csoki darabot, és félbe roppantotta. - Ezzel kell beérni. Tessék.
- Nagyon köszönöm – vigyorogtam rá. Nem mertem udvariasabb lenni, nehogy megint hozzám vágjon valami keményet. Pár pillanatig csak néztük egymásra, majd egyszerre kezdtünk el nevetni, és úgy tűnt sose fogjuk abbahagyni. Pár járókelő furcsán nézett ránk, miközben elment mellettünk, de ez minket nem igazán érdekelt.
- Hát ez nem volt semmi, már a rekeszizmom is fáj – nevettem tovább, ő pedig a könnyeit törölgette és átszellemült, boldog arccal nézte a csokit.
- Háromra? – néztem rá, mire ő bólintott.
- Háromra.
Egyszerre kaptuk be a kis csoki falatokat, ám az olyan borzalmasan keserű volt, hogy majdnem kiköptem. Hatalmas nehézség árán végül lenyeltem a darabot ám az íz megmaradt, és reflexszerűen köptem egyet. – Bleehf, ezért verettem szét magam?

- Háromra? – nézett rám, mire ő bólintottam.
- Háromra.
Egyszerre dobtuk a szánkba az édességet. Vagyis… inkább keserűséget. Én eddig úgy tudtam magamról, hogy minden csokit megeszek. Ezen a téren nem vagyok válogatós. Most mégis, majdhogynem kihánytam az édességet, és a nyelveme3t legyezve, öklendezve fordultam el korábbi harctársamtól.
- Uram isten, ez valami méreg? Fúj, csessze meg, ez ehetetlen! – káromkodtam el magam. – Nem hiszem el, hogy egy ilyen szarért kergettük egymást át a fél városon! Ez kibaszás! – dühöngtem, pedig alapból nem vagyok káromkodós.
De most az voltam. Méghozzá nagyon is. Egyszerűen nem hiszem el ezt. Egy világhírű édesség hogyan lehet ennyire, de ennyire förtelmes?!
- Rablás, ezért pénzt kérni - köpködött Adelus, és elővett egy kulacs vizet, hogy leöblítse a keserű ízt.
Miután ivott átnyújtotta nekem is. Megtöröltem a kulacs száját, és gyorsan felhajtottam.
- Ez biztos nem az álom ambrózia volt, csak az ára volt annyi.
- Kösz – jegyeztem meg gyorsan, majd ahogy visszaadtam a kulacsot válaszoltam is. – Eddig azt hittem, minden csokit megeszek. Nos, íme az első, aki a halálos listámra került… - sziszegtem. – Most mi legyen? – sóhajtottam fel.
- Hát szerintem az lesz a legjobb, ha nem elégszünk meg egy kis vízzel, hogy elfeledjük ezt a borzalmas csokit - válaszolt Ade. - Mi lenne, ha elmennék egy jó csoki-boltba és meghívnálak a kedvenceidre?
- Ez király ötlet! - csaptam össze a kezeimet vigyorogva. - Remélem, milliomos vagy. Ez ugyanis drága lesz neked!
- Jaaajjj - sápadt el, de mégsem visszakozott. - Azért jobb a mértékletesség - jegyezte meg, hátha ezzel sikerül lebeszélnie a közben fejben kialakított kilométer hosszú rendelési listáról.
Nos, ez nem jött össze. Azt hiszem, maratoni bevásárlást fogok tartani édesség téren.
Ahogy sétáltunk az egyik közeli üzlet felé, megpillantottuk a korábbi tolvaj dögöt. Édesdeden szendergett, mégis a képe fájdalmas és vicces volt. Grimaszolva mosolygott, és a teste remegett. Olyan volt, mintha egyszerre lett volna valami szép álma és érezte volna magát pocsékul. Akaratlanul is hangosan felnevettem, mire felugrott, és visítva elrohant – csak épp a rossz irányba, és nagy lendülettel összefejelt a fallal. Mikor félig magához rét, tántorogva megindult kifelé. Pillanatokkal később már nyoma sem volt.
- Na, ez gyors volt – jegyeztem meg. – Csodálom, hogy nem fordult fel tőle.
Beléptünk az üzletbe, és a pult előtt megpillantottunk egy ismerős nőt, aki nagyban sutyorgott az eladóval. Mikor ránk néztek, nemes egyszerűséggel felordított a pult előtt álló.
- Ők azok! Ők verték romba a boltomat! – mutogatott ránk, majd azonnal meg is ragadta a sarokban álló seprűt.
Felsikítottam, ahogy a másik asszony is ehhez a fegyverhez folyamodott.
- Mi legyen? – kérdezte Ade kissé megdöbbent képpel.
- Ha engem kérdezel, akkor… szégyen a futás, de nagyon hasznos! – kiáltottam, ahogy rohanni kezdtem kifelé az üzletből, ő pedig jött utánam.
Amint így rohantunk, furcsa surrogásra lettem figyelmes. Megfordultam, és sikítva még gyorsabbra vettem a tempót. A két személy ugyanis szélsebesen, seprűn közeledett, a szó szoros értelmében.
- Szélmágusok?! – panaszkodtam. – Ne tolj már ki velem, ilyen nincs!
- Álljatok meg, mihaszna senkiháziak! – lengette az egyik öklét az elől haladó asszony. – Kicsinállak titeket!
Szerencsére jól ismertem már a várost, így az eltévedésre kevés esély volt.
Megragadtam Adelus karját, és berántottam az egyik utcába. Akkora volt az asszonyok lendülete, hogy tovább repültek, így nyertünk egy kis egérutat.
- Siess és gyere utánam! Van egy hely ahol talán elbújhatunk előlük!
Elengedtem, ő pedig bólintva egyet jött utánam. A Magnolia Park felé vettem az irányt. Szerencsére tényleg nyertünk egy kis időt, így a nagy fa alá érve rutinos mozdulatokkal felkapaszkodtam – menekültem már ide néhányszor, csak úgy mellesleg megjegyzem – Majd segítettem Ade-nak is. Ez után csak abban lehetett reménykedni, hogy azok a némberek nem szúrnak ki minket.
A két seprű lefékezett a fa alatt, és a nők jobbra-balra forgolódtak. Valamit beszélgettek is, de olyan magasan voltunk, hogy nem hallottam, csak apróbb morajlásokat. Végül a fára csapott az, akinek a boltját félig romba döntöttünk. Ettől meginogtam, de sikerült megkapaszkodnom, és nem estem el.
Komolyan azt hittem, hogy lebuktunk, de legnagyobb meglepetésemre fogták magukat, és duzzogva tovaröppentek. Hatalmasat és megkönnyebbültet sóhajtottam, de a biztonság kedvéért vártam még pár percet, hogy biztosan leléptek-e. És igen: ezt megúsztuk. Ezek szerint egyszer-kétszer nekem is lehet szerencsém.

Fenn ücsörögtünk a fán, míg a két boszorkány lent körözött alattunk. Még fent is éreztük a levegőmágiájuk által kavart léghullámokat. Megbabonázottam meredtünk lefelé, egészen addig, amíg a két seprűn lovagló cukrász el nem ment.
Ekkor egyszerre lélegeztünk fel, és pár pillanattal később kirobbant belőlünk a nevetés. Felszabadultan kacagtunk, hogy milyen képtelen helyzetbe is keveredtünk, és hogy megúsztuk a felelősségre vonást.
- Azt hiszem, egy darabig kerülni fogom a magnoliai édességboltokat, és a piacot. – Mondtam nevetve.
- Nekem mondod? Jobb lesz, ha valami új helyet keresek – kacagott velem Cassy, ám én már alig figyeltem a szavaira. Helyette tátott szájjal néztem rá, ahogy ott ül az egyik vastagabb ágon, a napfény átsüt a lobok között, és megcsillan hosszú barna haján, ahogy nevetve hátrasimította.
Megráztam a fejem, hogy kissé magamhoz térjek. Ám a látvány, ahogy ott ül az ágon, mint valami mesebeli tündér, csak nem akart eltűnni. Végül összeszedtem minden bátorságomat és így szóltam.
- Mond Cassy, nagyon megharagudnál, ha rajzolnák rólad egy grafit portré rajzot? – Kérdeztem.
- Képet? Öhm…nem lenne baj – Biccentett továbbra is mosolyogva. – De nem vagyok valami jó alany.
- Azt csak hiszed – feleltem alig hallhatóan, és már vettem is elő a vázlatfüzetemet. – Kényelmesen ülsz azon az ágon? Szeretném idefent megrajzolni a képet. De ha zavaró, akkor lemehetünk egy padra is.
- Tökéletes - biccentett és kényelmesebben helyezkedett el az ágon, eligazítva a szoknyáját. Én eközben elővettem a szénceruzáimat, és a kedvenc nagyobb méretű vázlatfüzetemet. Láttam, hogy érdeklődve nézi, ahogy a kis zsákból előveszem a nagy füzetet, meg a többi holmit.
- Térmágia - feleltem a ki nem mondott kérdésére és elkezdtem gyors, egyelőre felületes vonalakat rajzolni, a vázlathoz. Hamarosan kezdett kialakulni Cassy portréja és minden vonallal egyre felismerhetőbb lett.
- Mond Cassy igaz a sok pletyka, amit a Fairy Tailről mesélnek? – Kérdeztem, miközben rajzoltam.
- Ő mármint? – Kérdezte mosolyogva, miközben próbált arra is koncentrálni, nehogy leessen a fáról.
- Hát, hogy imádtok törni-zúzni, hogy Makarov 300 éves, hogy gyűjtitek a sárkányvadászokat, és állandóan szétveritek a céhházat.
- Törni, zúzni? Dehogy – válaszolt angyali mosollyal - Csak rombolni szoktunk. Makarov vén, de nem 300. Valahol kilencven mögött van de pontosan nem tudom. A céhháznak mellesleg saját Bútorosa van... napi húsz asztal megszokott. Meg néhány ablak. Nem gyűjtjük a sárkányvadászokat, de már van három. Wendy, Gazille meg Natsu. Mindegyikükkel jóban vagyok bár Natsu egyszer már megpörkölte a hajamat.
Nevettem az rövid anekdotán, miközben folytattam Cassy portéját. Annyira belefeledkeztem a munkába, hogy csak percekkel később böktem ki a következő kérdésemet.
- Nagyon ügyesen használtad a kristály mágiát. Te mestertől tanultad meg? Úgy éretem volt egy mágus aki megtanította neked?
- Igen - sóhajtott kissé elmélázva. - Ralph Silver-nek hívják. Pár éve egy fontos munka miatt el kellett hagynunk egymást, olyan volt, mintha a második apám lett volna. Az óta arra várok, hogy úja találkozzak vele. egyszer már sikerült, de megint dolga akadt.
Ez utóbbi mondata kissé mintha Cassy kedvét szegte volna. Már kezdtem bánni, hogy felhoztam a témát.
- Jó lehetett neked, hogy volt egy mestered, aki odafigyelt rád. Nálunk 7 mesterre jutott 43 diák. Ráadásul az akadémia mesterek fele begyöpösödött öregember – Keseregtem Cassynek, hogy eltereljem a gondolatait.
- Azt meg hogyan? – kérdezte kissé csodálkozva. Nem lepett meg a reakciója, hisz a legtöbben így reagáltak mikor meséltem nekik az erai akadémia képzési módszeréről. - Én el nem tudnám képzelni, hogy így tanítsanak. Kirúgtam volna az ablakon a maradékot az biztos. Még egy ember oké, de 43?
- Az erai Akadémia hatalmas. Ott nem csak mágiát tanítanak, hanem szinte mindent. Csak kiválogatják azokat a diákokat, akiknek van varázserejük. És onnantól ők mágiát is tanulnak. Egy évig csak elméleti szinten, ismerkedve a főbb mágikus ösvényekkel. És csak később kezdőnek a gyakorlati oktatások. Vannak, akik hamarabb lelépnek, és beállnak egy céhhez vagy egy mesterhez. Akik maradnak, tanulnak, és egy év után elkezdenek tanulni valamilyen mágiaösvényt. Én azok között voltam, akik majdnem két évet ültek benn úgy, hogy nem választottak semmilyen mágiát. Félő volt, hogy nem is lesz belőlem mágus.
- Á, értem. Én biztos nem tudtam volna egy ilyen rendszerben tanulni. Plus Era... eh... nincsen túl jó hírünk arrafelé – nevetett, és közben majdnem leset az ágról, amin ült.
- Óvatosan Cassy! Le ne pottyanj itt nekem – rémüldöztem, és csak az utolsó pillanatban kaptam el a lezuhanni készülő füzetemet. Sajna a szénceruzát nem tudta megmenteni, és kénytelen voltam egy másikat elővenni Cassy arcvonásainak és a hajának a megörökítéséhez.
- Napi szinten emlegettek titeket, mint elrettentő példát, volt, hogy tanulmányi kirándulásra mentünk a városon beül oda ahol a Salamandra vagy más céhtársad elpusztított egy épületet. – Az emlék hatásra nekem is mosolyognom kellett. – De én se voltam képes úgy tanulni, mint a többiek, bár ez inkább rajtam múlott, mint az oktatási rendszeren. Azzal nem nincsen baj. Egyszerűen nem tetszett egyik mágia sem.
- Akkor, hogy kötöttél ki a térmágiánál? Úgy tudom az nagyon ritka mágiafajta.
- Találtam egy régi könyvet, ami egy több száz éve élt térmágus tapasztalatait tartalmazza. Folyamatosan fordítgatom a szöveget, és az alapján tanulok. Nem könnyű, de az életben semmi se az.
- Ebben egyetértek veled – felelte Cassy immár mosoly nélkül. Úgy tűnt minden igyekezetem ellenére sikerült rossz irányba hangolnom végül a beszélgetést. Egy ideig csak csendben dolgozgattam, miközben ő a parkba látogató embereket figyelte. Egyenek se tűnt fel, hogy ott ücsörgünk fenn a fán.
- Mond Ade, te hogy csatlakoztál a Qatro Cerberushoz? – Szólalt meg Cassy hosszú idő után.
- A bácsikám sokat mesélt róla, amikor meglátogatott engem. Ha valaki ő aztán jól ismeri a mágus céheket. Az ő történetei alapján döntöttem úgy, hogy a Qatro Cerberushoz csatlakozok. Még csak kis ideje vagyok ott, de máris megkedveltem őket. Persze van egy két alak, akiket alig lehet kibírni a nagy egójuk miatt, de mindenki más nagyon jó fej. Egy falka, egy család vagyunk, akárcsak ti Fairy Tailesek. Csak mi nem verjük szét a céhházat, nincs is saját asztalosunk. - Cassy erre a megjegyzésemre megint elmosolyodott.
- Sok van hátra? Lassan kezd sötétedni, ráadásul hűvösebb is van. – Fázósan összefűzte a karjait, hogy aztán egyensúlyát veszítve meginogjon. Gyorsan meg kapaszkodott egy ágban, mielőtt leesett volna. - Ma még semmi csokit nem ettem. A hülye ambrosia és a banyák miatt - panaszkodott, amint ismét biztosabban ült az ágon. - Már érzem az elvonási tüneteket. Remélem, hogy tudok szerezni a céhházban.
- Mindjárt készen vagyunk. Már csak pár perc – ígértem, és megkétszereztem a rajzolási sebességemet. Nem is szóltunk többet, miközben egyre jobban megnyúltak az árnyékok, ahogy a nap leereszkedett a horizonton.
Végül eljött az a pillanat, amikor kissé elgémberedett tagokkal lemásztunk a fáról. Amint leértünk Cassy a portját követelte. Elégedetten láttam, hogy újra mosolyogott, ahogy az alkotásomat szemlélte, ami őt ábrázolta a faágon ülve, úgy hogy a szél belekap a hajába és a ruhájába.
- Nahát Ade, ez nagyon jól sikerült. – Ámuldozott a képét szemlélve, amit kiszedtem a füzetemből.
- Köszönöm, nekem okoztál vele örömet, hogy megrajzolhattam. Szeretném, ha eltennéd emlékbe, engesztelésül a mai napért.
- Ade igazán….
- Megvagytok ti nyavalyások, most aztán nem menekültök előlünk! – Erre a hangra mindketten összerezzentünk. A két cukrászasszony ott ált tőlünk pár lépésnyire, kezükben kardként tartva seprűiket. – Megfizetitek a kárunkat, de meg ám.
Azzal már jöttek is felénk. Én ránéztem Cassyre, ő pedig rám. Egyszerre mosolyodtunk el.
- Futás!
- Futás!
Azzal rohantunk, ahogy a lábunk bírta. Kirohantunk a parkból, nyomunkban a cukrászokkal, akik újra seprűre pattantak. Szerencsére az alkonyat nekünk kedvezett, és könnyen előnyre tettünk szert.
- Nem értem, hogy a fenébe voltak képesek megtalálni minket? – Kérdezte Cassy futás közben.
- Ha én azt tudnám. – Feleltem, mikor hirtelen rájöttem merre is vagyunk. – Cassy itt van a vasútállomás a közelben! Váljunk szét, én elterelem a figyelmüket, és az állomás felé menekülök, ahol felszállok egy vonatra. Így neked lesz esélyed eltűnni.
- Még csak az kéne! – hallottam a felháborodott hangját. – Nem hagyom, hogy megint a nemes lovagot játszd. Én is itt maradok és megmutatom nekik, hogy milyen vagyok, ha nem kapom meg a csokim.
- Ha hagyod, hogy a nemes lovagot játsszam, akkor küldök neked egy nagydoboz csokit a Qatro Cerberus céhházából – Ígértem neki lihegve, miközben az utcákat figyeltem.
- Ígéred?
- Egy úriember betartja az ígéreteit.
- Még egy ilyen és megütlek – Fenyegetett, majd mosolyova felém fordult. – Viszlát Ade, örülök, hogy megismerhettelek. A kép..
- A tiéd. Én is örülök, hogy találkozhattam veled Cassy. – Vágtam a szavába. – vigyázz magadra.
- Te is.
Én lelassítottam, miközben ő tovább rohant. Sikerült magamra vonnom a seprűn lovagló cukrászok figyelmét, akik egészen az állomásig kergettek. Itt kénytelenek voltak feladni az üldözésemet, főleg mikor látták, hogy felszállok az esti vonatra. Kifulladva néztem az ablakból, ahogy dühösen rázzák felém a seprűiket, majd elrepülnek. Csak ekkor vettem elő megnyugodva a rajfüzetemet, és miközben a vonat elhagyta magnoliát oda se figyelve rajzolgatni kezdtem.

Hát, ilyen harcot még nem láttam egyetlen szem csokiért! Ráadásul azzal is a kutya járt jól, bár az ízét olvasva lehet ő is megállt egy taccsra a kukák mellett Smile

Maga a harc jól összerakott és a mennyiség is pont elég, egy effajta történethez. A vicces toldalékokat és a "gondolatokat" pedig külön élveztem. Szép munka srácok!

Jutalmatok: 110 VE

» Cassidy Angel
» Cassidy Angel
» Cassidy Angel
» Cassidy Angel
» Adelus Morningway