Kalandok a Prinz Eugen-el (Atsui Orestes, Arashi Nagao, Ash Valentine)

- Ez meg mi, Mester? – kérdeztem Bob Mestert, miután magamban elolvastam a levelet, amit az imént a kezembe nyomott. A szöveg nagyon hivatalos volt, a papír pedig, amire írták selymesebb volt, mint a legdrágább ruhám, amiből arra következtettem, hogy itt valami komoly dologról lehet szó.
- Ez itt tulipánvirágocskám, egy hivatalos levél a Mágustanácstól. – felelte a szokásos mézes-mázos mosollyal arcán.
- Igen, azt én is látom.– forgattam szemeimet. – De nekem mi közöm van ehhez?
- Csak annyi csillagocskám, hogy ÉN téged jelöllek ki e nemes feladatra. – színpadiasan kitárta jobb karját, fejét pedig felemelte, hogy még hatásosabb legyen.
- Ohh értem. Ez nagyon megtisztelő. Köszönöm a bizalmat, Mester. – áradoztam hasonló alakítással, majd félénken feltettem az első kérdést, ami megfogalmazódott bennem a hír hallatán. – Na és jár ezért valamiféle jutalom? – Nem úgy tűnt, hogy meghallotta…
- Ez egy nagyon komoly feladat. A többi céh képviselői is jelen lesznek, tehát meg kell mutatnod mit tudsz. Tegyél róla, hogy senkinek se legyen kétsége afelől, hogy a Blue Pegasus mágusai a legszebbek. – nem egészen erre számítottam, de azért lelkesen bólogattam.
- Ez csak természetes. – jelentettem ki határozottan. – Akkor indulok is.
- Rendben mazsolám. Vigyázz magadra! – mosolyogva intettem, és ráérősen hazasétáltam. Lakásomba érve felvettem egy mutatós selyemruhát, nehogy szégyenbe hozzam a klánt, majd összedobáltam a szokásos küldetésre hurcolt holmimat, óvatosan a ruháim közé rejtettem a kis tojásom, és kigyalogoltam a vasútállomásra. A szerelvény kisvártatva be is futott, én pedig jókedvűen felpattantam, és elfoglaltam egy üres helyet az ablaknál. Eredetileg nem sok kedvem volt elindulni, és tenni a szépet a rúnalovagoknak, de a gyönyörű, napsütéses idő, és a tény, hogy a Mester engem választott, végül egészen fellelkesített. Mosolygósan bámultam az elsuhanó, aranyfényben úszó gabonatáblákat, és izgatottan vártam, vajon mi is lesz pontosan a dolgom. Eddig csak futólag hozott össze a sors lovagokkal, és akkor mindig hűvösnek, és távolságtartónak tűntek. Mintha robotok lennének, akik kizárólag a kirótt feladattal foglalkoznak. Talán majd most rácáfolnak erre az előítéletre.

Addig gondolkodtam, míg a szerelvény elrepített Erába. Leszálltam hát a vonatról, és boldogan konstatáltam, hogy a természet az itt lakókat is megjutalmazza a kellemes időjárással. Az állomásról kilépve jutott csak eszembe, hogy a Mester nem mondta, hol kell keresnem a… mit is kell egyáltalán keresnem? Gyorsan előkotortam a levelet, és újra átfutottam, de nem tettek benne említést, merre állomásoznak a rúnalovagok. ~ Szuper. ~ gondoltam lelombozva, aztán kérdezősködtem kicsit a környéken, hátha valaki tud segíteni. Nagyjából a negyedik megkérdezettnél szerencsével is jártam. Elmondta, hogy a város keleti határán húzódó mezőn táboroznak, így hát megköszöntem a segítséget, és elindultam egyenesen kelet felé. Era nagyobb volt, mint gondoltam, jókora gyalogtúra után értem csak ki a házak közül, és a sík mezőn rögtön elém is tárult egy hatalmas sátorerdő. Hűvös, barátságtalan tekintetekkel kísérve sétáltam be a táborba, kicsit feszengtem is a fagyos légkörtől, amikor odalépett hozzám egy határozott, a lovagok hagyományos ruháját viselő férfi.
- Ez itt a Prinz Eugen század területe. Van engedélye itt tartózkodni? – kérdezte lenézően.
- Igen van! – vágtam hozzá hasonlóan illemtudóan, miközben az orra elé nyomtam a mágustanács levelét.
- Ááá..így mindjárt más. Elnézést kisasszony, csak tudja szigorúak a biztonsági előírásaink. – szabadkozott.
- A bunkóság is a biztonsági előírások része? – kérdeztem sértődötten, és felkészültem, hogy erre a kérdésre fegyverekkel fognak válaszolni, de a várt reakció elmaradt. Ehelyett kedvesen felnevettek, bár nem tudom mi vicceset mondhattam.
- Elnézést a viselkedésünkért. Kérem kövessen. – jobb karját kitárta, én pedig morcosan, de már lenyugodva elindultam mellette.
- Hova megyünk? – érdeklődtem.
- Brinkmann kapitányhoz, a század rangidős tisztjéhez. Ő fogja Önöket eligazítani. – bólintottam, és követtem a sátrak között.

- ... de ez még semmi, láttátok volna Arashit amikor megtudta, hogy ott van előtte a banditavezér - és itt láttam Yuzuhától egy hitelest alakítást önmagamról - "most véged..."
- Kicsit elragadtattam magam, na... - mondtam, miközben éreztem, hogy lángol az arcom. - De te meg úgy szikráztál, mint valami csillagszóró.
- Hé, én csak azt akartam mondani hogy milyen menő voltál, nem-
Hirtelen egy papírlap úszott be kettőnk közé, csírájában elfojtva a vitát, ami rendszerint a gyakorlótéren teljesedett ki, majd heveny lihegés és mosolygás közepette múlt el. Az asztalunknál ülő bajtársak láthatóan megkönnyebbültek.
Chronaios mester mosolygott ránk, kezében a papírlappal.
- Mi ez?
- Tessék - tette le az asztalra. - Ezt a Mágustanácstól kaptam... olvasd hangosan.

„Figyelem klánmesterek!
A Mágustanács a jó kapcsolatok erősítése érdekében ismét közös akciócsoportot szervez a Rúna Lovagok és a legnagyobb klánok kiválasztott tagjainak részvételével. Ezúton felkérjük, hogy jelöljön ki egy tagot, aki csatlakozik Era-ban a Lovagokhoz. Reméljük mindkét fél kellemes tapasztalatokat szerez majd ebben az ideiglenes szövetségben!

A Mágustanács”

- Ez pont nekünk való lenne, Yuzu... mikor indulunk? - néztem fel.
- Khm... azt hiszem nem olvastad elég figyelmesen, Arashi... itt, nézd csak.
- ..... basszus.
- És ki megy?
Mester elkezdett egyesével mutogatni az asztalnál ülőkre, miközben az orra alatt dörmögött, majd amikor a második kör után nálam tartott, megállt.
- Te.
- Mester... nem tudtam nem észrevenni, hogy a kiválasztás...
- Talán a szakszerűséggel van valami gond?
- Kimaradt a második versszak.
- Hmm, hát ez tényleg nagy baj. Majd legközelebb úgy csinálom.
- ... és nem lehetne...
- Nem.
- Akkor... akkor én megyek.
- Pontosan.
- Igyekszem nem szégyent hozni a klánra, bár nem tudom mennyire fog sikerülni...
- Rendben.
- Majd jövök, ha nem csuknak le.
- Jó utat.
Keserűen nyeltem egyet, majd mint egy halálra ítélt léptem ki a klánházból. Ha a Mágustanácsról van szó, a Mesterrel nem lehet vitatkozni. Mindig olyan ideges amikor a Tanáccsal kapcsolatos papírmunkával el van havazva vagy megrovást kap... De miért csak egy ember mehet? Többen egyszerűbb lenne. Bár igaz, nőt nem jó ötlet katonák közé vinni, még ha mágusról is van szó. Sőt, Rúnalovagoknál az még hátrány is.
Fél perc múlva Yuzuha könnyed léptei követtek, gazdájuk pedig bíztatóan rámmosolygott.
- Gyere, segítek összecsomagolni.


A vonaton végig azon fantáziáltam, hogy mi minden várhat rám a táborban, gyakorlatilag feleslegesen, hiszen tapasztalatból tudom, hogy mindig teljesen más a helyzet, mint ahogy én azt előre elképzelem. Végül, amikor már majdnem Erában volt a vonat, biztosítottam magam, hogy törvénytisztelő céh hírében állunk - még ha mostanság hígult is a hírnevünk valamelyest - és hogy csak annak kell félnie a törvénytől, aki vétett ellene. Remélem a Bobbal való ismeretség puszta ténye nem számít bűncselekménynek...
Amint csikorogva megállt a vonat egy külvárosi megállóban, felkaptam az összekészített hátizsákomat, és leszökkentem a vonatról. A megbízás alapján a század a városon kívül táborozott, így elindultam a megadott irány felé. Az idő kellemes volt, ezért kissé jobb hangulatban indultam útnak, de amikor már jó ideje sétáltam, kezdtem elbizonytalanodni. Épp szárnyra kaptam volna, hogy a levegőből nézzek körbe, amikor meghallottam a tábori élet halványan hallható hangjait.
Így már hamar odaértem, a tábor szélén egy őrszem kissé gyanakodva állított meg.
- Arashi Nagao, Titan Nose - adtam át a papírt, mindenféle gorombáskodást megelőzve, és megmutattam a tetoválásomat is.
- Úgy tűnik minden rendben... Kövessen kérem. Birkmann kapitánytól megkapja a további parancsait.
Egyenesen egy parancsonoki sátorhoz vezetett, ahova éppen két régebbi ismerősöm, Atsui és Ash lépett be. Kissé felderültem, hogy ismerősök is velem lesznek ezen a feladaton.

Ahogy a sátrak közt haladtunk, alaposan szemügyre vettem a köztük tobzódó katonákat, és persze az elképesztő felszerelésüket is, ami szinte kiszúrta a szemem. Máris tucatnyi gépet láttam, amiről fogalmam sem volt vajon mire való. A nagy nézelődésben aztán gondolataim másfelé terelődtek. Elővettem újra a levelet, és átfutottam. ~ „… legnagyobb klánok kiválasztott tagjainak részvételével…” ~ olvastam magamban. ~ Tehát nem leszek egyedül. Kíváncsi vagyok, melyik klánokból jönnek még mágusok. Az is lehet, hogy.. ~
- Ahhh.. – fájdalmasan megdörzsöltem a homlokom, ami a nagy gondolkodásban találkozott egy fapóznával, és gyorsan kísérőmre néztem, hátha nem vette észre a bakit.
- Óvatosan kisasszony. – ez nem jött be.. – Sok veszélyes felszerelés van a táborban, jobb, ha a lába elé néz. – mosolygott, és újra elindult, én pedig egy szemforgatás után, a nyomába eredtem. ~ Nézzek a lábam elé.. ezt már sokan mondták. Tényleg ilyen figyelmetlen lennék? Vagy csak nagyon elmerülök a gondolataimban.. ~ megráztam fejem, és inkább abbahagytam a gondolkodást, nehogy valami galibát okozzak.
Még egy forduló balra, és máris a tábor központjában voltunk. Én legalábbis erre következtettem a többinél nagyobb sátorból, és annak elhelyezkedéséből. A lovag elhúzta a sátor bejáratát, én pedig besétáltam. A sátor közepén egy masszív tölgyfából készült íróasztal állt, mögötte pedig egy szemüveges, határozott tekintetű férfi ült a bőrfotelében, és engem méregetett. Rajta kívül még ketten voltak a sátorban. Az egyikükben azonnal ráismertem Arashira, akivel pár hónapja hozott össze a sors futólag. A másik, egy kék hajú, bőrszerkós fiú, kézcsókkal köszöntött.
- Ash Valentine, szolgálatára. - A meglepő fogadtatásból felocsúdva, mosolyogva készültem, hogy visszaköszönjek, de a szemüveges férfi szigorú tekintete végül belém fojtotta a szót. Megköszörülte a torkát, és végre megszólalt.
- Üdvözlöm Önöket! Brinkmann kapitány vagyok, a Prinz Eugen parancsnoka. – Felállt, és az asztal fölött átnyújtotta a kezét, megfogtam, s igyekeztem minél határozottabban megrázni. – Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy szokványos küldetés, de a Tanács erősíteni akarja a „független” klánok és a felsővezetés kapcsolatát. Kérem, foglaljanak helyet. – mutatott a mögöttünk lévő fotelekre, mi pedig engedelmesen lehuppantunk, miközben a kapitány az asztala mögött lévő paravánhoz lépett, és elhúzta rajta a függönyt, ami Fiore térképét rejtette. – A célpontunk egy a hegyi falvakat fosztogató rablóbanda, akik valahol ezen a környéken bujkálnak. – mutatott a közeli hegységet jelölő részre, én pedig magamban szitkozódtam, amiért nem tüntették fel sehol, hogy a hegyekbe megyünk. Nyilván akkor máshogy öltöztem volna. – Nos nem lesz könnyű menet, de ne aggódjanak, a század jól fel van szerelve. Felfoghatják ezt amolyan tanulmányi kirándulásnak is, mely során megismerkedhetnek a rúnalovagok életével, és munkájával. Illetve mi is szívesen nyernénk bepillantást a legális céhek mágusainak módszereibe. – nyájas mosolyt engedett ránk. – Kérdéseket a holnapi eligazításon tehetnek fel. Éjszakára természetesen elszállásoljuk Önöket, a nap hátra lévő részében nyugodtan körbenézhetnek a táborban, vacsorázni is van lehetőségük. – bőszen bólogattam, hogy megértettem. Úgy tűnt tényleg erre várt, mert folytatta. - Holnap indulunk, addig pihenjék ki magukat! A szállásukról majd kifelé menet kapnak információt. Oszolj! – adta ki utunkat, mi pedig engedelmesen felálltunk, és hagytuk, hogy kikísérjenek a sátorból.
Gyorsan megragadtam az alkalmat, hogy viszonozzam a bemutatkozást; egy gyors mozdulattal Ash mellett termettem, és mosolygósan megszólítottam.
- Szia! Én Atsui Orestes vagyok a Blue Pegasus-ból!
A sátor előtt már várt ránk egy lovag, aki egészen a sátrunkig kísért. Egész takaros kis ponyvaszállót kaptunk, elkülönített alvóhelyekkel, és néhány egyszerű berendezési tárggyal. Persze minden összecsukható, és mobilizálható volt, ez még az én laikus szememnek is egyértelmű volt.
- Szia Atsui... téged is besoroztak? – lépett mellém rég látott kollégám.
- Szia Arashi! Úgy tűnik igen. – mosolyogtam. - Rég találkoztunk. Hogy vagy?
- Hát voltam már jobban is... – zavartan vakargatta a tarkóját, miközben körbenézett a sátorban.
- Úgy látszik akárhányszor találkozunk, rablóbandát kell eltakarítanunk. – gyorsan másfelé tereltem a témát.
- Iiigen... mit szólnál hozzá, ha körbe néznénk?
- Benne vagyok. – jókedvűen bólintottam, és elgondolkodtam egy pillanatra. Azon járt az agyam, hogy mit hagyjak itt, amíg felderítjük a tábort, de a táskámat a tojás miatt magamnál akartam tartani, a kardomat pedig semmi pénzért nem adtam volna ki a kezemből. Megvontam vállam, és elindultam kifelé. Ash úgy döntött inkább tesz egy próbát a tábori koszttal, én viszont még nem voltam éhes, bár úgy gondoltam később lehet én is élek a lehetőséggel, hiszen a rúnalovagokat biztos nem valami válogatott moslékkal tömik..

Ahogy kiléptünk a sátorból, ösztönösen jobbra fordultam, meg se kérdeztem Arashi merre szeretne menni, de túl nagy jelentősége nem is volt. Annyira nem volt nagy a tábor, hogy ne lehessen maximum egy óra alatt körbejárni. Csendben nézelődtünk a sátrak közt lépdelve, amíg ki nem értünk egy valamivel nagyobb füves területre, ahol gyors számolással megállapítottam, hogy nyolc páncélozott jármű parkol. Elől két kerékkel, hátul pedig hosszú lánctalppal voltak felszerelve, és jó pár lovag sürgött-forgott körülöttük. Közelebb sétáltunk, és gyorsan meg is szólítottam az egyiket.
- Elnézést.
- Igen? – fordult felénk.
- Hogyan működnek ezek a járművek?
- A sofőrállásban található két SE csatlakozó.
- Kettő?
- Igen, mivel ezek nehézgépek.
- Értem. Fegyverek is vannak rajtuk? – érdeklődtem tovább, mintha értenék hozzá. Ezek a szerkezetek nyilvánvalóan nem érhetnek a mi fenséges Cristinánk nyomába..
- Nincsenek. Csak szállításra használjuk őket. Most viszont elnézést, de vissza kell mennem. A reggeli indulásra menetkész állapotba kell hoznunk a masinákat.
- Persze semmi gond. – intettem neki, majd Arashi-hoz fordultam. – Lassan visszamehetnénk. Gondolom a katonáknak a reggel, nem ugyanazt jelenti, mint az átlagpolgároknak. – mosolyogtam, s visszasétáltunk a sátrunkhoz, ahol Ash már sűrű szuszogással jelezte, hogy a kantin mégsem olyan marasztaló, mint azt én gondoltam. Ledobtam táskámat az ágy mellé, leellenőriztem a kis tojást, hogy egyben van-e, kodachimat a párnám alá tettem - rejtély, hogy miért – majd elterültem a korántsem kényelmes ágyon, és hamarosan álomba is merültem.

Másnap reggel szokásomhoz híven korán keltem, a tábor azonban már nyüzsgött. Összeszedtem magam, meg persze a cuccaimat, és kinéztem a bejáraton. A nagy sürgés-forgásban, a tegnapi tisztek egyike jött oda hozzám.
- Jó reggelt kisasszony. Kérem pakoljanak össze, és menjenek a parancsnoki sátorhoz útra kész állapotban tíz percen belül.
- Hogyne… - feleltem fáradtan, majd visszahúzódtam a sátorba. Arashi már úgy tűnt magához tért, Ash azonban még mindig jóízűen szundikált, odamentem hát, hogy felébresszem. Lehajoltam, és óvatosan megrángattam a vállát. Miután Ash is összekészült, átsétáltunk Brinkmann sátrához, és vártuk az eligazítást.

A sátorban egy hatalmas asztal mögött - nem kellett hozzá sok ész, hogy kitaláljam - Brinkmann kapitány ült. Ha nem mondták volna, akkor is teljesen egyértelmű lett volna, hogy ő itt az úr: szigorú tekintete parancsoló emberre utalt, szemüvege pedig mintha csak fokozta volna ezt az érzést.
- Üdvözlöm Önöket! Brinkmann kapitány vagyok, a Prinz Eugen parancsnoka - fogott velünk sorra kezet. Határozott, férfias kézfogása volt, ami valahogy automatikusan biztonságot adott és tiszteletet is ébresztett bennem.
- Tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy szokványos küldetés, de a Tanács erősíteni akarja a „független” klánok és a felsővezetés kapcsolatát. Kérem, foglaljanak helyet.
Kissé félretoltam a kardomat az övemen, hogy le tudjak ülni, majd figyelmesen vártam a továbbiakat. Talán nem is lesz ez olyan szörnyű, mint gondoltam. A kapitány egy térképet fedett fel előttünk, majd rámutatott egy pontjára. Nem mondom, hogy ne lenne érzékem a térképekhez, de nem túl sokat kellett eddig használnom, úgyhogy egy darabig eltartott, míg behatároltam a helyet. Valahol a hegyekben van ezek szerint a célpontunk... remélem nem leszünk túl magasan.
- A célpontunk egy a hegyi falvakat fosztogató rablóbanda, akik valahol ezen a környéken bujkálnak. Nos, nem lesz könnyű menet, de ne aggódjanak, a század jól fel van szerelve. Felfoghatják ezt amolyan tanulmányi kirándulásnak is, mely során megismerkedhetnek a rúnalovagok életével, és munkájával. Illetve mi is szívesen nyernénk bepillantást a legális céhek mágusainak módszereibe.
Ezek szerint semmi komoly bonyodalomra nem kell számítani... mostanra végképp ellazultam. Talán még azt is megkockáztathatom, hogy élvezni fogom ezt a kis kiruccanást.
- Kérdéseket a holnapi eligazításon tehetnek fel. Éjszakára természetesen elszállásoljuk Önöket, a nap hátra lévő részében nyugodtan körbenézhetnek a táborban, vacsorázni is van lehetőségük. Holnap indulunk, addig pihenjék ki magukat! A szállásukról majd kifelé menet kapnak információt. Oszolj!
Nyomban felálltunk, majd miután amolyan féltréfás gondolatként felvetettem magamban, hogy tisztelegnünk nem kellene-e (nem tettük), kiléptünk a sátorból. Én voltam az utolsó, aki kijött, ezért egy pillanatra se Asht, se Atsuit nem láttam. Egy kissé arrébb álltak, épp befejezték a megkezdett bemutatkozást. Egy rúnalovag lépett hozzájuk, én pedig gyorsan hozzájuk szegődtem, hogy elvezethessen minket a sátrunkhoz. Viszonylag gyorsan odaértünk: gyorsan beraktam a hátizsákomat, és kissé elszontyolódtam, hogy milyen egyszerű felszereltségű helyet kaptunk. Ráadásul most unatkozhatunk egész délután... valami tennivaló után keresve átnéztem a sátor egy másik, elválasztott részébe, ahol Atsuival találtam szembe magam.
- Szia Atsui... téged is besoroztak?
- Szia Arashi! Úgy tűnik igen. – mosolyogott rám. - Rég találkoztunk. Hogy vagy?
- Hát voltam már jobban is... – dörzsölgettem a tarkómat, miközben valami téma után kutatva néztem körbe.
- Úgy látszik akárhányszor találkozunk, rablóbandát kell eltakarítanunk.
- Iiigen... mit szólnál hozzá, ha körbe néznénk? - vetettem fel.
- Benne vagyok.
Épphogy elindultunk, Ash már el is indult, hogy valami ételt vadásszon magának. Követtem Atsuit, azzal a tökéletes lelki nyugalommal, hogy nem nekem kell valami értelmes útirányt megszabnom. Egy sátorkörlet után egy kis tisztásra érkeztünk, ahol néhány szerelő sürgölődött nyolc páncélozott jármű körül. Életemben először láttam ilyeneket közelről, úgyhogy kissé közelebb sétáltunk.
- Elnézést - szólította meg Blue Pegasusos társam az egyik ráérőnek tűnő lovagot.
- Igen?
- Hogyan működnek ezek a járművek?
- A sofőrállásban található két SE csatlakozó.
- Kettő?
SE csatlakozó... annyi fogalmam volt róla, hogy mágikus energiát vesz fel a vezetőtől, hogy meghajtsa a járművet, de ezen kívül semmit sem tudta, és még csak nem is használtam egyet sem, ezért inkább csendben maradtam.
- Igen, mivel ezek nehézgépek.
- Értem. Fegyverek is vannak rajtuk?
- Nincsenek. Csak szállításra használjuk őket. Most viszont elnézést, de vissza kell mennem. A reggeli indulásra menetkész állapotba kell hoznunk a masinákat.
- Persze semmi gond - mondta a távozó katonának, majd nekem: - Lassan visszamehetnénk. Gondolom a katonáknak a reggel, nem ugyanazt jelenti, mint az átlagpolgároknak.
Bólintottam, de még közben egy pillantást vetettem a páncélosokra. Érdekes szerkezetek, bár kíváncsi vagyok, hogy mennyire hatékonyak egy erősebb mágikus csapás ellen. Végül elszakítottam gondolataimat róluk, és inkább az orrom elé figyeltem.
Ugyan nem vagyok egy hétalvó, de ha másnap korán kell kelnem , szeretek korábban lefeküdni. Pláne ha még meneteltetni is fognak minket... nem bánnám, ha gyaloglás helyett felmászhatnánk valamelyik páncélosra.
A sátorban csak lecsatoltam a katanát, ledobtam magamról a ruhát, majd elnyújtóztam a fekhelyen. Valamivel kényelmesebb volt, mint amilyennek látszott - de csak éppen hogy.
Másnap reggel magamtól felébredtem a szokatlanul erős zajra, tapogatva megkerestem a ruhámat, rövid küszködés után fel is vettem őket, összekaptam ami kevés holmim volt, majd kiléptem a sátor elé, hogy ott várjam meg a többieket.

Elképesztő nyüzsgés lett úrrá a táboron, mégis mindenben valamiféle rendszert véltem felfedezni, mintha minden terv szerint zajlana. Úgy éreztem magam, mint egy eltévedt poloska a zsúfolt hangyabolyban. Amint a száguldozó lovagokat nézegettem, ismét egy tiszt lépett hozzánk.
- Kérem kövessenek! A kantinban kapnak reggelit. – fél szemmel Ash-re sandítottam, akinek arca korántsem lelkesedésről árulkodott. Én azonban már kifejezetten éhes voltam, így szívesen vettem az invitálást, az sem különösebben érdekelt mit kapunk, csak ehető legyen. Kényelmes sétatempóban követtük a tisztet, én pedig katonás mozgását elemezgettem. Minden mozdulata precíz, és kimért volt, de mégis könnyed, és erőteljes. Megint csak arra tudtam gondolni, hogy a katonalét maga egy nagy terv. Mindenki tudja a feladatát, mit mikor kell tennie, és hogyan. Nincsenek kérdések, nincsenek válaszok, csak végrehajtandó parancsok. Furcsa világ ez. Nem nekem való. Itt tartottam gondolataimban, amikor az étkezősátorhoz értünk, ahonnan meg kell hagyni, mennyei illatok szálltak ki, hogy éhes orrokat csábítsanak be. Az enyémet is megtalálták.
- A kapitány csak fél óra múlva tartja a reggeli eligazítást, addigra érjenek vissza. – Bólintottunk, a férfi pedig visszavegyült a készülődő katonák közé. A kantin tele volt, a lovagok egymást váltották az asztaloknál. Miután megszereztük a reggeli ránk eső részét, mi is helyet foglaltunk, és rövidtávon betermeltük az ételt, ami kifejezetten finom volt, máris jobb kedvem kerekedett.

Ahogy végeztünk, visszabattyogtunk a főnök sátrához, ahol már az egész tábor, teljes harci díszben, és fülsüketítő csendben várakozott, majd végül megjelent maga Brinkmann is.
- Jó reggelt emberek! Bizonyára sokan tudják, hogy vendégeink vannak különféle máguscéhektől! Elvárom, hogy mindenki tisztelettel bánjon velük. A segítségükkel fogjuk felszámolni a Vörös Vérebek rablóbandát! – itt ránk mutatott, és az összes lovag ránk szegezte tekintetét, ami nem kicsit volt frusztráló. Szerencsére az egész csak egy pillanatig tartott, mert ahogy a kapitány folytatta a beszédet, a figyelem ismét őrá irányult. – Bízom benne, hogy az együttműködésünk sikeres lesz! Most pedig a felderítők készüljenek össze a járműveknél, hamarosan mi is csatlakozunk hozzájuk a vendégeinkkel! A többieknek oszolj! – azzal újra beindult a nyüzsi, Brinkmann pedig magához intett minket.
- Ha összekészültek kérem kövessenek! – bólintottunk, majd Brinkmann nyomába eredtünk, aki egyenesen arra a kis tisztásra irányított minket, ahol tegnap Arashival a páncélosokat néztük meg. A járművek ezúttal is ott voltak, azonban kettő már különállt a többitől. A kapitány ellépett tőlünk, és a két lánctalpas felé intett.
- Szálljanak fel az egyikre! – máris teljesítettük a parancsot, és odaléptünk az egyik hátuljához, ahol társaim előzékenyem felsegítettek, aztán követtek a jármű gyomrába. Két oldalt kemény padok voltak, elől pedig két szék a sofőröknek. Kisvártatva a kapitány is felszállt két másik lovag kíséretében, a többiek gondolom a másik gépet foglalták el.
- Van kedvük vezetni? – fordult felénk lelkesen Brinkmann.
- Én kihagynám. Valószínűleg nem jutnánk messzire, ha én vezetnék.. – feleltem zavartan, mire a férfi vonásai megkeményedtek, és rosszallóan nézett rám, majd reményteljesen a fiúkhoz fordult, akik kénytelen kelletlen beadták a derekukat, és elfoglalták a vezetőüléseket, bár ki tudja, lehet élvezték. Az egyik lovag segített nekik az SE csatlakozókkal, aztán megvártuk, míg előrement a másik lánctalpas, mi pedig követtük.

A páncélosok meglepően fürgének bizonyultak, csak úgy faltuk a távolságot a buckás úton. Nemsokára lassítottunk, és beevickéltünk egy kis hegyi falucskába, ahol a lakosok gyorsan a házaikba húzódtak érkeztünkre. Brinkmann kiugrott hátul, hogy körülnézzen, én pedig felálltam, hogy kövessem a példáját, amikor is fegyverropogás törte meg a csendet. ~ Na ide sem költöznék ki… ~ állapítottam meg magamban, miközben lebuktam, és a jármű oldalához lapultam. Szerencsére a páncél elég kitartó volt, meg sem kottyantak neki a lövedékek.
- A házak tetejéről lőnek. Valami maszkos banditák… vagy mik. – jelentettem a többieknek, amit láttam.
- Hol van a kapitány? – kérdezte az egyik lovag idegesen.
- Úgy láttam beugrott az egyik épületbe.
A terv hamar elkészült. Megbeszéltük, hogy szétválunk, enyém a jobb oldal, Arashi balra indul, Ash pedig megcélozza a távolabbi épületeken lévő gazfickókat. Bekészültünk a plató hátuljára, de mire kettőt pislogtam, Ash helyén már egy farkas ugrott ki a fedezékünkből. ~ Mi a .. ? Na mindegy majd később.. ~ pillanatnyi megrökönyödésemből felébredve, leugrottam én is, majd azonnal kristály pajzsot idéztem a kezemre, amit magam fölé tartva, teljes erőmből futottam az épületek közé. A kristály állta a sarat, bár keletkezett rajta pár apró bemélyedés, mire ismét fedezékbe értem. Megszüntettem a mágiát, mire a pajzs csillogva semmivé vált, aztán egy létrán óvatosan felmásztam a tetőre, ahol meg is láttam két álarcost, akik még mindig a páncélosokat szórták. Most vettem csak észre, hogy nem hagyományos fegyvert használnak, hanem mágikus lőfegyvereket. Nevetgélve lövöldöztek, majd az egyik lecserélte a fegyverét, valami sokkal nagyobbra. A varázslat éppen olyan volt, mint amikor Gab előhívta a kardját, viszont ez a méretbeni változás egyáltalán nem tetszett. Elővettem lopakodó tudásom, és észrevétlenül mögéjük surrantam, ami mondjuk nem volt nehéz, hiszen a lövöldözés elképesztő lármát csapott. Az lenne a legjobb, ha egyszerre ütném ki a kettőt. Nem is lenne nehéz, elég csak lelökni őket a tetőről, ha már úgyis ott állnak a szélén. Két karom magam elé tartottam, és előkészítettem a homokmágiámat. Az aranyló homokszemek máris megjelentek a levegőben, de mielőtt még megteremthettem volna a kellő mennyiséget, balról egy kiáltást hallottam, amit dörrenés követett, majd éles fájdalom a bal karomban. Odakaptam a fejem, és örömmel nyugtáztam, hogy nem átlőtte a karomat, a golyó csak súrolt, de vérem így is azonnal előbuggyant. A homok azonban már ott lebegett a kezeim előtt. Oldalra rántottam, és egy pillanattal később a fickó már homokfürdőben repült hátra, meg sem állt a ház széléig, ahol egyszerűen lezuhant a tetőről. Nem volt időm a karommal törődni, mert eredeti célpontjaim máris felém fordultak, és bosszúéhesen tüzelni kezdtek. Még idejében beugrottam egy kémény mögé, amit persze módszeresen bontani kezdtek a mágikus töltetekkel. ~ Vajon hogy néz ki a futóhomok egy tetőn? ~ kezemet a cserepekre helyeztem, és elmormoltam a varázsigét.
- Quick Sand. – a két gazember rögtön süllyedni kezdett a homokban, szívesen megnéztem volna, hogy vajon a ház belsejéből hogy néz ki mindez. A meglepetést kihasználva előugrottam a félig lebontott fedezékemből, majd az eredetileg is tervezett két homokcsomóval elaltattam őket.
Fújtam egyet, majd a másik tetőn felém rohanó banditára sandítottam, és én is rohanásba kezdtem.
- Sand Bullet! – kiáltottam, és tucatnyi homokgolyót lőttem ki rá. Beugrott egy kis kupola mögé, én pedig nem álltam meg a rohanásban. Ahogy elértem a tető szélét, lábaim alatt kristályhíd jelent meg, így gond nélkül érkeztem meg a szomszédos házra, de a második lépésemnél a lábam beleakadt az egyik cserépbe, így hason csúszva érkeztem a frontra. ~ Ahh.. jellemző.. ~ A fickó előugrott a fedezékéből, és azonnal tüzelni kezdett, miközben elégedetten kacagott a bénázásomon. Újabb kristályfalat idéztem meg, amit egy taszítással támadómra löktem, majd felpattantam. Még ketten másztak fel a tetőre. Egy intéssel eltüntettem a kristályt, szerencsére az alatta fekvő ellen továbbra sem mozdult. Még eggyel kevesebb. Megiramodtam az újonnan érkezők felé.
- Sand Fist! – jobb öklömmel a levegőbe csaptam, mire az egyik álarcost egy jókora homokököl vágta gyomron. Tekintete összegabalyodott, fegyvere visszatért a saját dimenziójába, és kifeküdt a tetőn. A másik újra tüzelt, én pedig beugrottam a kupola árnyékába, hogy rendezzem soraim.
- Ne bújj el kislány. Gyere elő, nem bántalak heheh..hehe. – szólt nyájas, de cinikus hangon, amitől majdnem felfordult a gyomrom.
- Tényleg? Miért nem jössz ide te? Ígérem én sem bántalak. – közben elindultam, hogy megkerüljem a kupolát, de ezúttal óvatosan lépkedtem, nehogy lebuktassam magam.
- Nagy a szád máguskislány. – ez az beszélj csak, legalább tudom, hol vagy. – Kíváncsi lennék, hogy a pisztolyommal a halántékodon is ilyen bátor lennél-e.
- Próbáld ki! Sand Fist! – az ököl máris a hátába csapódott, a fickó pedig előrebucskázott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát, így nem esett el. Hátra fordult, és lőni kezdett.
- Crystal Magic! – a kritálypajzs ismét megmentett. Hangosan kopogtak rajta a golyók, de átfúrni nem tudták rajta magukat. Egy pillanattal később a fegyverropogás elhalt. Kilestem a fal mögül, de nem örültem a látványnak.
- Ezt hogy véded ki? – kacagott fel hangosan, majd elsütötte az ormótlanul nagy puskáját, én pedig elfojtott sikkantással ugrottam vissza a fedezékem mögé, de nem sokat értem vele. A lövedék felrobbant, ahogy elérte a kristályt, a lökéshullám pedig nekem taszította azt. Szabályos ívet leírva repültem hátra, pontosan le a tetőről. A kristályt már közben eltüntettem, és pánikszerűen idéztem magam alá egy nagy kupac homokot. Tompa puffanással érkeztem bele, de nem csak én. Ellenfelem utánam ugrott, és hogy beváltsa ígéretét, máris a homlokomnak szegezte a fegyverét, amit időközben visszacserélt a pisztolyra. Megszüntettem a homokmágiát, így mindketten a földre huppantunk, én pedig a meglepetés erejével előrántottam kardomat, amiből azonnal kirobbant az aranyló homok, és egy mozdulattal kettévágtam a kezében szorongatott fegyver csövét. A maradék azonnal eltűnt kezéből, én pedig két lábra pattantam, és nekiszegeztem a kardot.
- Ugyan kislány.. inkább beszéljük meg. – megadóan feltette kezeit, és hátrálni kezdett.
- Nincs kedvem beszélgetni. – azzal bal öklömmel gyomron vágtam, és a kard markolatával a tarkójára is csapást mértem, amitől rögtön álomba szenderült.

Mélyet sóhajtottam, majd visszasétáltam a páncéloshoz. Arashi és Ash is pont akkor érkeztek, ami azt jelentette, hogy elfogytak a banditák. Legalábbis reméltem, hogy csak ennyien voltak. Kioltottam a mágiát, így a kavargó homok eltűnt a pengéről, majd visszacsúsztattam a kodachit a hüvelyébe, és kíváncsian Ash-hez fordultam.
- Mi volt az a farkasos trükk?

Miután mindenki felkelt, és a sátor elé kászálódott, kissé tanácstalanul álltam a nyüzsgés közepette.
- Kérem kövessenek! A kantinban kapnak reggelit - szólt, majd elindult előttünk. Hogy parancsot teljesített-e, vagy csak megszánt minket, nem tudom, de amíg valaki megmondja, hogy mit csináljunk és hogy mi hol van, addig teljesen lényegtelen a dolog. A levegő olyan sűrű volt a fegyelemtől, hogy még azt is kétszer meggondolnám, elmehetek-e mosdóra egy tiszt engedélye nélkül.
Belépve az étkezőbe az első dolog, ami tudatosult bennem, az a zaj. Senki sem beszélt különösebben hangosan, de mivel sokan voltunk, egyöntetű zsibajnak tűnt a különböző csoportok beszélgetése. A halvány ételillat nem különösebben motivált, nem szoktam hozzá, hogy felkelés után ilyen korán reggelizzem. Szerencsére az étel mellé kaptam forró teát is, így le tudtam öblíteni az álom ízét, és lassan, de legyűrtem az ételt. Alighanem jobban élveztem volna egy óra múlva, de kötve hiszem hogy a század megvárná, amíg én jóízűen megreggelizem.

Amint végeztünk, és kiléptünk az ajtón, Ash rögtön el is viharzott mosakodni. Atsui visszautasította, ami teljesen érthető volt, én viszont miután konstatáltam, hogy az éjszaka során erősen megizzadtam, szintén elindultam a fürdő felé. Kissé zavarba hozott a csoportos fürdés, de rá kellett jöjjek, hogy nem éppen a macsóság jele a szégyenlősködés, ezért nagy vagányan én is ledobtam a ruhámáimat, és beálltam, hogy kissé felfrissítsem magam. Jól esett a hűvös víz, és teljesen észhez is tértem, úgyhogy könnyedebben sétáltam visszafelé, egyenesen a parancsnoki sátor elé. Csatlakoztam Atsuhoz, de akárhogy forgattam a fejem, nem láttam Asht. Közben Brinkmann beszélni kezdett:
- Jó reggelt emberek! Bizonyára sokan tudják, hogy vendégeink vannak különféle máguscéhektől! Elvárom, hogy mindenki tisztelettel bánjon velük. A segítségükkel fogjuk felszámolni a Vörös Vérebek rablóbandát! - mutatott felénk, mire számtalan kíváncsi tekintet meredt ránk. Ennyit a fegyelemről... mit szokás ilyenkor csinálni, tisztelegni, vagy inteni egyet? Végül inkább csak ácsorogtam, mintha mi sem történt volna, bár nem sokáig álltam a tekinteteket.
– Bízom benne, hogy az együttműködésünk sikeres lesz! Most pedig a felderítők készüljenek össze a járműveknél, hamarosan mi is csatlakozunk hozzájuk a vendégeinkkel! A többieknek oszolj!
Pár csapat rúnalovag - nyilván ők a felderítők - sietve elindultak, miközben Brinkmann magához intett minket. Ekkor érkezett meg Ash; úgy látszik tovább tartott neki a fürdés. A kapitány megkért rá, hogy kövessük, ha készen állunk. Nekem semmi ellentvetésem nem volt, hiszen a hátizsákom a vállamon átvetve végig nálam volt, és a többiek is menetkészek lehettek, mert ellenkezés nélkül, rögtön követtük a századparancsnokot egy féllánctalpashoz. Ott már úgy tűnik csak ránk vártak, mert amint felszálltunk - szerencsére még mielőtt egyenesen felpattantam volna a platóra eszembe jutott az udvariasság, és felsegítettük Atsuit - el is indultunk. Kissé szűkösen, de elfértünk az oldalfalnál lévő padokon. Hirtelen lódultunk meg, majd igen jó sebességgel indultunk el a többi lánctalpas közt. Nyilván ezzel szállítják a lovagokat, ha sürgős dolguk akad. Gyorsan mozog, és nehéz terepen is jól halad.
- Van kedvük vezetni? – fordult felénk Brinkmann.
- Én kihagynám. Valószínűleg nem jutnánk messzire, ha én vezetnék... - utasította el Atsui az ajánlatot, és én is így tettem volna, ha nem láttam volna a kapitány csalódott arckifejezését.
- Én szívesen kipróbálnám - mondtam, még mielőtt végiggondoltam volna a dolgot. Soha életemben nem vezettem még autót sem, nem hogy lánctalpas járművet... még azt sem tudom, hogy kell-e hozzá valami engedély vagy bizonyítvány vagy ilyesmi. Bár ha kell is, kétlem, hogy katonáék sokat foglalkoznának vele. Lezökkentem hát az egyik vezetőülésbe, Ash mellé, és figyelmesen néztem a katona magyarázatát Ash kérdéseire. Annyit én is tudtam, hogy fel kell csatolni a csatlakozót, majd mágikus erőt áramoltatni bele, de...
Amint felcsatoltam a csuklópántszerű csatlakozót, és elkezdtem lassan adagolni az energiát, rájöttem, hogy milyen egyszerű vezetni ezt a valamit. A kormányzás nagy részét Ash végezte, bár néha átvettem tőle. Sosem vágytam különösebben arra, hogy nekem kelljen vezetnem, jobb szerettem a vonat kényelmét, de meg kell hagyni, élveztem a kocsikázást, még ha halványan éreztem is, hogy kezdek fáradni.
Aránylag hamar vége lett az élménynek, mert beértünk egy faluba, ahol mi is kénytelenek voltunk megállni, ha nem akartunk nekimenni az előttünk állónak. Brinkmann néhány katona társaságában rögtön leszállt, hogy körbenézzen a furcsa mód kihalt faluban, de épp hogy földet ért a lába puskák dörrentek, és én sem tudom, honnan származott le ez a reflex, de azonnal lelapultam, hogy az oldalfal fedezzen. Hallottam a páncéllemezbe becsapódó lövedékek hangját, de úgy tűnt, hogy azok semmi kárt nem tesznek benne. Azért jobban örülnék, ha lenne teteje ennek a valaminek...
- A házak tetejéről lőnek. Valami maszkos banditák… vagy mik.
Gyorsan megegyeztünk, hogy ki merre, és mire Ash kipattant a fedezékből, én már kibontottam a szárnyaimat. Megvártam, amíg Atsu is kiugrik, majd azonnal felröppentem. Reméltem, hogy a szárnyak látványa eltereli a figyelmüket, és inkább engem vesznek célba, akit a sebesség miatt nehezebb eltalálniuk. Nem tudom, hogy bevált-e a gondolatom, de az biztos, hogy jó néhányan rám szegezték a fegyverüket. Miközben szűk ívben az én területem felé fordultam, láttam, hogy összesen közel húsz támadó van a háztetőkön, amikből néhányat társaim már ki is iktattak. Kiszúrtam magamnak egy hármas csapatot, akik felé zuhanórepülésbe kezdtem.
- Blinding Flash! - idéztem egy villanást, miközben oldalra pördültem, hogy ne találjanak el, ha vaktában tüzelnének. Egy gyors széllökéssel lelöktem az első maszkost a háztetőről, miközben egyenesen a másikon landoltam. A harmadik fejbe akart volna csapni puskatussal, de a kardom markolata a gyomorszáján landolt, ahogy éppen kirántottam. Amíg görnyedten fogdosta a hasát, addig gyorsan megfordítottam a pengét, hogy az él nélküli felével vágjak, azaz üssek - nem tudnék Yuzuha szemébe nézni, ha most itt bárkit is megölnék. Még ha csak banditákról is van szó.
A gyomorszájon vágott lassan felegyenesedett volna, de gyorsan fejbe vágtam kardlappal, amitől végleg nyugton maradt. Körbenéztem, és láttam, hogy az utca túloldalán lévő tetőről lövöldöző maszkos célba vesz. Egy erős szárnycsapással ismét a levegőbe szökkentem, de a fickó időközben egy meglehetősen vakmerő manőverrel leereszkedett az esőcsatornára, majd hangos csörömpölés közepette beszökkent egy emeleti ablakon. A lendületem miatt nem tudtam elég gyorsan irányt változtatni, ezért átrepültem a ház felett, és a másik oldalon egy nyitott ablakon át óvakodtam be a lakásba. A szerencsétlen család, akik itt bújtak el, kis híján halálra rémültek. Eloszlattam a szárnyakat, majd jeleztem nekik, hogy maradjanak csöndben, de erre csak még jobban megrettentek.
Nem foglalkoztam velük tovább; óvatosan kiléptem a folyosóra, át ahhoz az ajtóhoz, ami megítélésem szerint a lövész rejtekhelye lehet - nagyon reméltem, hogy így van, mert elég bután nézne ki, ha nagy vagányul berontanék az üres szobába. Gyorsan belöktem az ajtót (berúgni nem mertem), és rögtön egy Wind Blasttel jutalmaztam az ablakpárkányra fektetett puskája teleszkópjába bámuló banditát; nyilván azt várta, hogy mikor bukkanok fel megint. A fejét elég csúnyán a párkányba verte, ami úgy tűnik épp elég is volt ahhoz, hogy kifeküdjön, ugyanis lassan leroskadt a padlóra, a puska pedig valahol kint, az utcán koppant. Kifújtam a levegőt, és kilestem az utcára, ahonnan egy perce már nem nagyon hallatszott puskaropogás. A harcnak vége volt: egy csapat egy pórul járt lovag sebét látta el, aki sztoikusan viselte a fájdalmat, néhányan fegyverrel a kezükben néztek szét a kis faluban, további támadók után kutatva, mások a banditákat cipelték egy helyre - hogy holttestekről, vagy hadifoglyokról van szó, azt nem tudtam.
- Hé! - kiáltottam le - Itt is van egy - emeltem fel ájult ellenfelemet ruhájánál fogva annyira, hogy lentről lehessen látni - meg ott fent a tetőn még kettő, a harmadik lepottyant valahova mellette!
Három rúnalovag rögtön el is indult a ház felé, én pedig lesétáltam, hogy megnézzem, minden rendben van-e a többiekkel. Ash csupa vér volt, de mint kiderült, nem a sajátja. Abból a könnyed mozdulatból, amivel Atsui elrakta kodachiját láttam, hogy neki sincs különösebb baja.
- Basszus, a kardom - szaladt ki belőlem, és elindultam, hogy megkeressem a fegyveremet. Még akkor ejthettem el, amikor átrepültem a másik házra.

- Azt hiszem, meg is volnánk! Ez a kedves fickó itt a karomban a rajtaütés vezetője. Azt hiszem, érdekes információkhoz juthatunk, ha egyszer felébred! – Brinkmann tűnt elő az egyik épületből, kezei közt egy eszméletlen banditát szorongatva. Ahogy jött, úgy el is tűnt egy másik épületben. Közben a lovagok ellepték a városkát, hogy további veszélyforrás után kutassanak. Arashi is elment valamerre, Ash pedig megéhezhetett a nagy izgalomra, mert gyorsan leült elmajszolni némi elemózsiát. Én részemről elkaptam egy segítőkész lovagot, ugyanis a karomon lévő seb már nem csak vibrált, de csípett is, és a vérzés sem állt még el teljesen. A lovag gyorsan a tábori felcserhez vezetett, aki megvizsgálgatta a sérülést, majd szakszerűen kitisztította, és bekötözte. A fájdalom ugyan nem múlt el, sőt a fertőtlenítőtől csak fokozódott, de mégis jobb érzés volt, hogy nem volt tiszta vér az alkarom. Jut eszembe. Éppen ott súrolt a golyó, ahol a klánpecsétem díszelgett. Vajon látszani fog, ha begyógyult a seb? Végül is mindegy, legfeljebb újra rányomják.
Visszasétáltam társaimhoz. Ash végére ért az ennivalójának, Arashi pedig visszakapta kardját a lovagoktól. Brinkmann diadalittasan lépett elő újra, de ezúttal egyedül.
- Köpfött? – kérdezte Ash, szájában az utolsó falattal dacolva.
- Csiripelt a jómadár! A Vörös Vérebeknek van egy táboruk a közeli hegygerincen. Járművel megközelíthetetlen, ezért gyalogszerrel közelítjük meg! – a hófödte hegycsúcs, amire rábökött nem sok jót ígért, már abba is beleborzongtam, ahogy végignéztem a ruházatomon. ~ Fagyhalál. Kellemetlenül hangzik, de hát valahogy meg kell halni mindenkinek. ~ bólintottam kissé egyhangúan, majd a kapitány parancsoló hangjára, csatlakoztam a menethez.

Három lovagot, a járműveket, és a behúzódott, rémült lakókat hagytuk hátra a kihalt faluban, majd egyenesen az erdőbe gyalogoltunk. Jó pár órán át meneteltünk, és a lovagok nem túl nagy társasági emberek, így még unalmas is volt a túra. Na nem mondom, én sem a kommunikáció készségemről vagyok híres… mondjuk semmiről sem vagyok híres.. Mindegy.
Csendben kaptattunk hegynek felfelé, miközben a fák egyre sűrűbben tobzódtak, lombkoronájuk pedig alig engedett be napfényt. A hőmérséklet rohamosan csökkent, de szerencsére a folyamatos mozgástól még nem éreztem, hogy fáznék. Néhány óra múlva magunk mögött hagytuk az erdőt, s hófödte, sziklás fennsíkokon folytattuk utunkat, egészen addig, míg a Nap ereszkedni nem kezdett. A sötétedés fenyegetésére a kapitány keresett egy táborverésre alkalmas területet, egy lovag pedig összecsomagolt vászonsátrat dobott elénk.
- Úgy látszik kaptunk egy sátrat – lelkesedett Ash, majd nekiállt kibontani a csomagot. - Arashi segíts, nem teljesen értem ennek a felépítését. – hangja ezúttal bizonytalanságot sugárzott, ahogy a csőkupacot méregette tehetetlenül. Mosolyogva néztem, ahogy nagy üggyel-bajjal építgetik alkalmi lakhelyünket. Eszembe jutott, hogy beálljak segíteni, de valószínűleg annak csak még nagyobb káosz lett volna a vége, így inkább megvártam, amíg maguktól megoldják a problémát.
- Szép munka. – bólintottam elismerően, amikor elkészült a mű.
- Ez a leghülyébb felépítésű sátor, amit valaha láttam. – morcoskodott Ash, aztán gyorsan bemászott.
Jómagam is elfáradtam, nem is akármennyire, így csak kerestem magamnak valami vacsorára valót, majd miután elfogyasztottam, még átkötöztettem a karomon a sebet, aztán én is bebújtam a sátorba. Középen foglaltam helyet, hátha a fiúk nem akarnak egymás mellett aludni, és hamar el is nyomott az álom.

Már elindultam a kardomért, amikor a kapitány előkerült - egy eszméletlen támadót cipelt magával.
- Azt hiszem, meg is volnánk! Ez a kedves fickó itt a karomban a rajtaütés vezetője. Azt hiszem, érdekes információkhoz juthatunk, ha egyszer felébred!
Ugyan kíváncsi lettem volna magára a vallatásra, mert még soha nem láttam ilyet - gondolom éles fényű lámpák meg ordítozás hangsúlyozottan szerepelnek a forgatókönyvben - de először a fegyveremet akartam megkeresni, aztán azt terveztem, hogy előbányászok valami ennivalót a csomagomból. Nem is gondolná az ember, hogy mennyire meghozza az étvágyat pár intenzívebb varázslat, ráadásul vágytam is az otthoni ízekre. Na nem mintha a Rúnalovagok főztje rossz lenne, csak kissé szokatlanul kiadós, ahogy az katonáéknál elvárható.
- Uram - szólalt meg mellettem egy lovag. Udvariasan, két kézzel átnyújtotta a kardomat. Egy harcostól elvárható, hogy ismerje a fegyvertartás etikáját, jutott eszembe, miközben átvettem. - Szép penge.
- Áh, köszönöm - vettem át, majd nekiláttam, hogy letisztítsam - A mesterem adta még nekem, igazság szerint nincs semmi különlegessége, még csak nem is mágikus... azért jól fog még jönni a következő pár napban, nem igaz?
- Igen uram - tisztelgett mosolyogva, majd csatlakozott társaihoz, hogy teljes alapossággal átkutassák a falut. Amikor elégedett voltam a penge tisztaságával, visszadugtam hüvelyébe a kardot, és visszasétáltam a féllánctalpashoz, ahol a holmimat hagytam. Ash elsöprő koncentrációval foglalatoskodott a saját elemózsiájával, úgyhogy követtem a példáját, és előkotortam a enyémet is. Csak egyszerű szendvics volt, de az ízén sokat javított az, hogy a készítője sokat foglalatoskodott vele - legalábbis az én szememben biztos, másnak meg nem hagytam lehetőséget, hogy megkóstolja. Viszonylag gyorsan a végére jutottam, de nem volt sok időm kényelmesen hátradőlni, mert már érkezett is vissza Brinkmann kapitány, diadalmas mosollyal, kezeit elégedetten dörzsölve.
- Csiripelt a jómadár! A Vörös Vérebeknek van egy táboruk a közeli hegygerincen. Járművel megközelíthetetlen, ezért gyalogszerrel közelítjük meg!
Hegy... brrr... ránéztem Ashre, aki aránylag gondtalanul indult el a menetoszloppal, meg Atsuira, akinek az arcára volt írva, hogy ugyanúgy örül a várható fagyoskodásnak, mint én. Nem volt mit tenni, beálltam én is a menetbe. Amíg a fák borította hegyoldalon jártunk, nem volt különösebb gond, de amint kiértünk a havas mezőkre, szinte rögtön rosszabbra fordultak a dolgok. Az egész jelenet határozottan emlékeztetett a kis farkasos kalandunkra a Hakobe-hegyen... szorosabbra húztam magamon a ruhámat, és felnéztem az égre. Felhő nem volt éppen, de ahogy ismerem az ilyen hegyeket, bármikor megindulhat egy kiadós hóvihar. Amikor beszédbe elegyedtem egy előttem haladó lovaggal, megpróbált meggyőzni, hogy semmi nyoma se viharnak, de nem hagytam magam megvezetni, elvégre én már átéltem párat. Hangulatom hamar a hőmérséklet szintjére süllyedt, hiába idéztem meg néha-néha egy-egy gyengébb lángot a ruhám alatt. Mivel hölgy is volt a társaságban, ezért a szerencsétlen félreértéseket elkerülendő ezt csak a felsőruházat környékén végezhettem, úgyhogy a lábaim és a lábujjaim hamar elkezdtek tiltakozni a külvilág ellen. Szívem szerint már visszafordultam volna, amikor megálljt vezényeltek, és a lovagok elkezdtek letáborozni. Alighanem a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a mi sátrunkkal foglalkozzanak, mert csak leraktak nekünk egyet, és már mentek is a dolgukra.
- Úgy látszik kaptunk egy sátrat! Arashi segíts, nem teljesen értem ennek a felépítését - nézegette Ash a csöveket. Én sem voltam valami gyakorlott, de volt róla némi fogalmam, hogy hogy kell kinéznie a sátornak.
- Várj csak... azt tartsd ott légy szíves, ez meg akkor meg ide... ja nem, ide...
Jócskán tovább tartott, mint a lovagoknak, de azért némi próbálkozás és szerencsétlenkedés után közel tökéletesen felállítottuk a sátrat.
- Szép munka - lépett közelebb Atsui.
- Ez a leghülyébb felépítésű sátor, amit valaha láttam.
- Amíg elég jól tartja a meleget, felőlem akár lehet madárfészek is - mondtam, ahogy türelmetlenül bementem a többiek mögött. Amint beértem, ledobtam magam a földre, lerángattam magamról a cipőimet, amit nem épp a havasokra terveztek, és tűzbe borítottam a lábfejem. Ez nem volt valami jó ötlet, mert a hirtelen hőmérséklet-változás iszonyatosan fájt; azonnal abba is hagytam, de rögtön utána már éreztem, hogy az ujjaim kezdik magukat kellemesebben érezni, és már könnyebben tudtam őket mozgatni. Le akartam vetkőzni, de megakadt a tekintetem Atsun, ezért csak a haorimat vettem le. Sejtettem, hogy reggelig ezt még megbánom; nem is bírtam sokáig, az éjszaka közepén ledobtam a vastagabb ruhadarabokat, mielőtt még a reggeli indulásnál tüdőgyulladást kapok.

Telihold túlvilági fénye lopakodik sejtelmesen a fák levelei közt, ahogy csupasz lábammal az avarban lépkedek. Vajon miért ad ilyen valószínűtlenül sok fényt? Talán, hogy utat mutasson? Vagy csak megborzongasson? Esetleg mind a kettő? Nem tudom hol vagyok, és azt sem, hogy hova tartok, de érzem, hogy jó felé megyek. A levelek kecsesen gördülnek lépteim nyomán, talpamon érzem a hűvös, puha fűcsomók harmatát. A levegő csípős, tagjaim reszketnek, ahogy zsigereimbe hatol a hideg szél. Éles fájdalom nyilall a bal karomba, odakapok, hogy megtapintsam. Egy kósza ág sértette fel bőrömet. Kibuggyanó forró vérem felmelegíti a seb környékét, a fájdalom pedig hamar alábbhagy. Rendületlenül lépkedek tovább az édes ismeretlenbe, s közben fel-felpillantok az égen, a Hold körül táncoló csillagokra. Minden olyan békés, minden olyan csendes.. olyannyira, hogy mellkasomban nyugodt motoszkálásba kezd a gyanú, az izgalom és a félelem furcsa egyvelege. De van ott még valami.. igen, a kíváncsiság az, ami sosem hagyja nyugodni elmémet. Megmozgatja egész bensőmet, szinte beleborzongok, mégis feltüzel. Arcomat újra az előttem elterülő, végeláthatatlan rengetegre emelem, hátha meglátom célom. Ekkor egy árny suhan el mellettem. Nem képzelődtem, mert a levelek még nem hullottak vissza az őket lassan bekebelező földre. Volt itt valami, de már messze jár. Egy suhanó árny, jóval nagyobb, mint én. Talán egy ló? A lovak nem járnak egyedül. Miért nem állt meg? Hiszen itt rohant el mellettem. Kellemes melegség simul rá didergő bőrömre. A kíváncsiság tüze? Nem, ez valami más lehet. Túl sok a kérdés, de a válaszokat nem tudom hol keressem. Jobb lenne nem is keresni, hátha egyszer rám találnak ők maguk. A fák hirtelen elmosódnak, majd fénybe burkolózik minden. Nem értem mi történik, de valamiért már nem félek…


Lassan kinyitottam szemeim, hogy utat engedjek a felkelő nap fényének. Még mindig az álom hatása alatt voltam, igaz, már a felére sem emlékeztem, és tudtam, hogy hamarosan az egész kép eltűnik majd a fejemből. Mellkasom lüktetett a látottak izgalmas idegenségétől, de hamar más érzés lett rajtam úrrá. A gyomrom máris átvette az irányítást, és elégedetlen korgással küldte agyamba az éhség kínzó érzetét. Feltámaszkodtam, és meglepve figyeltem, ahogy lecsúszik rólam egy kabát. Ash meleg bőrkabátja volt az, amit hálás mosollyal leporoltam, majd hátamra terítve kibújtam a sátorból. Félszemmel még láttam, hogy Arashi is mocorogni kezd, de nekem már csak a reggeli lebegett a szemem előtt. A sátrak közt bolyongva, orromat követve hamar rátaláltam a már félig elpusztított, de még mindig kitartóan gőzölgő ételre. Azonnal magamhoz ragadtam egy tálat, és feltöltöttem magam a forró ennivalóval, amitől szinte új erőre kaptam. Most vettem csak észre, hogy a Nap sugarai eltökélten átverekedték magukat a fák lombjain, a tegnapihoz képest egészen kellemes idővel megajándékozva a csapatot. Mire végeztem az evéssel, Brinkmann parancsára a század szedelőzködni kezdett, a kapitány pedig magához hívott minket. Kihasználtam az alkalmat, hogy megköszönjem Ash-nek a figyelmességét, és visszaadtam neki a kabátját.
– Változott a terv! – kezdte az eligazítást. - Fülest kaptam az egyik informátorunktól, hogy a Vörös Vérebek máris felfigyeltek az érkezésünkre. Valószínűleg most is megfigyelés alatt állunk, ezért, bár ez egy közös művelet, arra kérlek titeket, hogy tőlünk különválva operáljatok. – logikus lépés, igazi katonagondolkodás. Egy fénylő lakrimát dobott közénk a földre, amiből egy térkép robbant ki. Nem kellett nagy ész, hogy rájöjjek, a környék domborzati térképe emelkedett elénk derékmagasságba. Brinkmann gyors, határozott mozdulatokkal mutogatott a térképre, és közben felvázolta a tervet, miszerint mi hárman, a századtól elszakadva, keletről közelítjük meg a banditák főhadiszállás, addig pedig ő eltereli az esetleges kémek figyelmét az egységével. Természetesen egyikünk sem szállt vele vitába, hiszen ha ezt kell tennünk, akkor ezt kell tennünk. Végül is azért vagyunk itt, hogy építsük a jó kapcsolatokat a lovagokkal, vagy mifene..

Az informátor által megadott útvonalon, elindultunk a szurdok felé, a század pedig továbbmasírozott Brinkmann vezetésével. A fák hamar magukba szippantottak, de a célt nemigen lehetett eltéveszteni. Jókora gyalogtúra után el is értük a hegy peremét, ahonnan csodás kilátás nyílt a keresett völgyre. Lejjebb ereszkedve azt is láthattuk, hogy négy őrtorony bukkan ki a fák koronájából. Megálltunk, és összedugtuk a fejünket, hátha hirtelenjében kipattan valakiből a tökéletes terv.
- Én azt mondom, hogy amíg gondolkodtok mitévők legyünk, én megyek és felmérem a terepet, hátha találok valami lehetőséget, amivel csendben el tudunk osonni mellettük. – jelentette Ash, aztán átalakult egy gyönyörű, hófehér bundájú farkassá. Az átalakulásba beleremegtem, de a végeredmény szemet gyönyörködtető volt. Legszívesebben mindkét kezemmel beletúrtam volna puha bundájába, de az elég kínos lett volna, így inkább visszafogtam magam. Puha tappancsain hangtalanul elosont az őrtornyok felé, én pedig Arashival gyors tanácskozásba kezdtem az esélyeinket illetően.
A megfigyelőállások igen magasan helyezkedtek el, tehát jókora területre nyílt rálátásuk az őröknek. Ugyanakkor a túlzott magasság az előnyünkre is válhat, hiszen ha óvatosak vagyunk, nehezebben szúrnak ki minket. Abban mind a ketten egyet értettünk, hogy egy frontális támadás botorság lenne, sőt, egyenlő lenne az öngyilkossággal. Igazából csak akkor van esélyünk átkelni a szurdokon, ha láthatatlanok maradunk. Ash kisvártatva visszaért, és a terep felmérése után ugyanarra a következtetésre jutott, mint mi.
- Itt akár még egy egész hadsereg átmasírozhatna, azt sem vennék észre, annyira részegek. Csendben, az egyik oldal mellett át tudunk osonni. Majd megyek mellettetek, és ha valaki kihajolna kémlelődni, elég hasra vetődnötök ahhoz, hogy a fehér bundámmal elrejtselek titeket. –kissé frusztrált a beszélő farkas látványa, de félresöpörtem oda nem illő gondolataimat, és inkább bólintottam.
- Szerintem ez a legésszerűbb, amit tehetünk. Arashi? – néztem kérdőn a barnahajú fiúra, aki szintén egyetértett, ezért nem is húztuk az időt, elindultunk az első torony felé. Lassú léptekkel haladtunk, próbáltam úgy lépni, hogy a hó ne ropogjon olyan hangosan a lábaim alatt. Az első akadályt mondhatni könnyedén vettük. Az őrök tivornyázásától még magam sem hallottam lépteim zaját, a fák pedig tökéletes rejteknek bizonyultak. Ash csendben galoppozott mellettünk, kifinomult érzékeivel szüntelenül figyelve a banditák rezdüléseit. Engem pedig megint elkapott a vágy, hogy végigsimítsam puha bundáját, de továbbra sem tartottam jó ötletnek, így inkább megpróbáltam figyelmem az osonásra koncentrálni.
Minden flottul ment, egészen az utolsó állomásig.

Reccsenés, visszhang, idő megállt, a pulzusom felgyorsult, az őrök kiabálása egy csapásra elhalt, fejek jelentek meg a torony korlátján áthajolva. Kiabálás, aztán néma csend. Mi történt? És hogy kerültem ilyen gyorsan az egyik fa mögé?
Felpörgettem elmémet, hogy utolérje az eseményeket, és máris világos volt a helyzet. Arashi-nak még mindig nem erőssége a lopakodás, ezt bizonyítja a lába alatt kettétört faág is. Persze a hó alatt én sem láttam volna meg… maradjunk abban, hogy nem volt szerencsénk. Viszont amilyen gyorsan magunkra vonta a figyelmet, olyan gyorsan sikerült is mentenie a helyzetet. Pislogni sem tudtam, olyan tempóban rántott be magával az egyik fa vaskos törzse mögé, amíg Ash elterelte a figyelmet. Pár perc csend után, visszatért a kiabálás, aztán Ash jelezte, hogy elmúlt a veszély. Kifújtam a levegőt, amit nem is vettem észre, hogy visszatartottam, majd óvatosan elódalogtunk a veszélyes terepről, meg sem álltunk a szurdok túloldaláig.

Egész jól aludtam, legalábbis miután éjszaka lehajigáltam a ruháimat, de reggel már hűvös szellőre ébredtem. Megborzongtam, és kinyitottam a szemem. Nem volt senki a sátorban: nyilván valaki pont most ment ki. Kedvtelenül feltápászkodtam - még szívesen heverésztem volna egy-két órát - felhúzgáltam a ruháimat, és kiléptem a sátorból. Azonnal megcsapott a csontig hatoló hideg, pedig sütött a Nap. Irigykedve néztem a könnyedén mozgó, nyugodtan beszélgető lovagokat, ahogy a dolgukra vonultak. A kantin mellett egy kisebb gőzölgő kondért láttam, amihez rögtön be is álltam a sorba. Nem kellett csalódnom: forró tea volt az, amit vígan szürcsölgettem, ami egy kicsit javított a helyzetemen. Kértem egy tányér ételt is, de még reggel volt, úgyhogy nem sokat tudtam legyűrni belőle. Nem is volt időm sokat merengeni felette, mert Brinkmann nemsokára összecsődített minket.
- Változott a terv! Fülest kaptam az egyik informátorunktól, hogy a Vörös Vérebek máris felfigyeltek az érkezésünkre. Valószínűleg most is megfigyelés alatt állunk, ezért, bár ez egy közös művelet, arra kérlek titeket, hogy tőlünk különválva operáljatok.
Nekem teljesen megfelelt a terv, nyilván tudja a kapitány, hogy mit csinál. Persze különösebben nem is számít, hogy megfelel-e nekem vagy sem, egyszerűen meg kell csinálni - gondoltam, miközben a lakrimából kivetülő térképet nézegettem. Elmagyarázta, mit vár tőlünk: ollószerű támadást kell végrehajtanunk, a lovagok elvonják a fő erőt amíg mi beljebb nyomulunk. Jól észbe véstem a találkozási pontot, nehogy egyedül maradjunk ezen a nyamvadt helyen... Amint ennek a gondolatszálnak a végére értem, ismét csak megborzongtam egy hideg szellőtől. Hogy lehet, hogy Atsui meg Ash ilyen jól bírják? Persze, süt a nap, de nekem nagyon nem fekszik ez az időjárás. Valami kis melegséget éreztem a főnixtoll felől, de az csak a mellkasomra terjedt.
Elindultunk a hófedte tájon, és innentől kezdve a következő pár órát végigvacogtam. A fák között kicsit jobb volt a helyzet, mert jobban megfogták a szelet, de így is kezdtem egyre mogorvább és elgémberedettebb lenni. Kissé megkönnyebbültem, amikor feltűntek az őrtornyok: ennyivel is közelebb vagyunk a végéhez. Ash fehér farkassá változott, mondván, hogy ő kikémleli a terepet. Atsuival gondosan végigmértük közben a terepet: a frontális támadás ötletét azonnal elvetettük, túl messziről meglátnának minket. Repülni szintén nem jó ötlet, akkor azt látnák meg, hogy felszállunk. Hamar kimerültek a lehetőségek: hacsak nem tudunk láthatatlanná válni, tényleg meg kell próbálkozunk egy támadással. Ash remélhetőleg jó híreket hoz.
Nem is kellett sokáig várni rájuk: Ash visszatért - nem is láttam addig, amíg a közvetlen közelünkbe nem ért - és beszámolt a helyzetről. Alig négy őr van, ráadásul csontrészegek, és Ash tökéletes álcája minket is elrejthet, ha netán mégis figyelnének. Reméltem hogy nem lesz rá szükség mert még mindig fázok, és ha bele kell vetnem magam a hóba akkor csak még rosszabb lesz a helyzet.
- Szerintem ez a legésszerűbb, amit tehetünk. Arashi? - kérdezte Atsu. Bólintottam, hogy felőlem mehet.
El is indultunk a Dragon Fanges tanácsa szerint, óvatosan mozogva. Viszonylag gyorsan és csendben haladtunk, és már kis híján ki is jutottunk... Reccs.
- Hú hogyaza... - kaptam el Atsut, és rántottam be egy fa mögé. Éppen időben, mert úgy tűnik nem vettek észre minket. Egy darabig néma csend volt, de Ash gyorsan kapcsolt és elterelte az őrök figyelmét. Gyorsan megnyugodtak, hogy csak egy magányos farkas volt az, mert hamar újra kezdték a tivornyázást. Ha nem kellett volna attól tartanunk, hogy magunkra csődítem a banditákat most kiadtam volna magamból a mérgemet, de inkább visszanyeltem a szavakat. Elegem volt ebből a nyamvadt helyből, a hidegből, a hóból, a beázott cipőből és az idióta banditákból is. Most már biztos vagyok benne, hogy a havas vidékeket és a hajókat messzire kerülnöm kell. Végül lassan kifújtam a levegőt, és jobban odafigyeltem a környezetemre. Ez nem volt valami jó ötlet, mert, gondolom mondanom sem kell, megint fázni kezdtem, pedig amíg fortyogtam oda se figyeltem a hidegre... Társaim úgy látszik nem neheztelnek rám különösebben, amiért megtaláltam az ágat - amilyen szerencsém van ezen a mocskos hegyen állítom az egyetlen ág, ami még elég száraz tudott maradni - de engem azért még mindig zavart az előbbi incidens.
Gyors tempóban haladtunk tovább a tábor irányába. Közben eszembe jutott, hogy jó ötlet volt-e meghagyni az őröket? Végül elhessegettem az aggodalmamat: ezeknek elég egy fél óra és azt se fogják észrevenni, ha meggyújtom a zoknijukat. Apropó meggyújtás, remélem valami éghető anyagból van az a tábor, mert már igen hiányzik valami, ami mellett felmelegedhetek.