Alice

Alice Tükörcsapdában

( Végleges verzió)

Halkan sompolyogtam ki a panzióból, hogy Kris meg ne haljon, mert biztos rákérdezett volna, hogy hova megyek, de a szülei világosan megkértek, hogy titokban mennyek, és úgy hozzam el a lányuk szülinapi ajándékát. Ez kapóra is jött, mert én még nem vettem neki semmit sem, mert sosem volt rá megfelelő lehetőségem.
Még elég korán volt, így nem nagyon jártak kint emberek, csodáltam, hogy a bolt már ilyenkor is nyitva van.
Az utca, ahol végig mentem nagyon kihalt volt, ám hirtelen valami elsuhant előttem, amitől ijedten rezzentem össze. Kiderült feleslegesen ijedeztem, csak egy kis fekete macska volt az, aki egyik kukától futott el a másikig, hogy aztán felugorjon a szélére, és megszemlélje, van e valami fogára való benne. Abból az irányból, amerről az előbb a fekete jött, nyávogást hallottam. Abba az irányba fordítottam a fejem, és egy fehér macskát láttam meg a kölykeivel, akiket éppen mosdatott. Mind fehér volt, egy fekete sem volt köztük, de mind bámulatosan aranyos volt. Elmosolyodva folytattam tovább utamat a bolt felé.
Egy régiség kereskedőnek a boltját kellett megkeresnem, ott tetették félre az ajándékot a mai napig. Már ki volt fizetve, de nem akarták, hogy véletlenül megtalálja Kris valahol. Úgy terveztem, hogy én is innen veszek neki valamit.
A boltos egy nagyon kedves fiatal szemüveges srác volt, talán csak helyettesített, amikor megtudta, hogy az ajándékért mentem kedvesen adott egy bársony kis szütyőt is az ajándékhoz, amibe beletehetem.
-Nagyon szép darab, a kislány biztos örülni fog neki. – Mosolygott, miközben megmutatta a díszes fésűt.
-Igen, biztos örülni fog neki. Elnézést, de én is meg szeretném ajándékozni őt valamivel és azt szeretném megkérdezni, hogy lenne ötleted, hogy mit vehetnék neki?
- Nos, ez egy nagy bolt, nézz bátran körbe, biztos találsz valami.
-Köszönöm. –Elindultam a bolt hátulja felé. Valamiért úgy gondoltam, hogy ott majd megtalálom, ami nekem kell. Nem is tévedtem, hamar megakadt a szemem egy kis kézitükrön, ami még passzolt is volna a fésűhöz.
-Elnézést, ez mennyibe kerül? – Kérdeztem a fiútól, aki követett engem, de amikor meglátta, hogy miről beszélek, teljesen elsápadt, és ijedt arccal, ellenkezni kezdett.
-Ugyan, ugyan, van ennél szebb és jobb is! Várj, mindjárt hozok egy másikat.
- Nem, nekem ez is megfelel. – Ellenkeztem, de a srác hajthatatlan volt. Még vagy tíz percig ellenkezett, míg meg nem untam.
-Bocsi, de te egy eladó vagy, szóval ad el azt, amit én a Vevő meg szeretnék venni. – Igyekeztem finoman fogalmazni… hát nem jött össze. A srác felsóhajtott, látszott, feladta a próbálkozást.
-Nézd… én szívesen odaadnám, ha biztonságos lenne. De nem az. Ezt a tükröt egy nő hozta be, úgy négy perce, egy rongyba csomagolva, mert azt mondta, hogy látta, amint elnyel egy lányt. Nem akarta, hogy őt is elnyelje, ezért becsomagolta, és úgy hozta ide. Amikor kitekertem a rongyból nem történt semmi sem, de nem hinném, hogy a nő agyával lenne baj. Nem biztonságos ez a holmi. – Mondta végül el a fiú, hogy miért is ellenkezik.
A kezembe fogtam az aranykeretes tükröt, és megforgattam a kezemben.
-Akkor, majd én biztonságossá teszem! – Makacskodtam. A fiú teljesen feladta az ellenkezést, de azért a biztonság kedvéért ezt is elcsomagolta. Elhagytam a boltot, és elindultam visszafelé.
Már félúton jártam és befordultam egy sikátorba, hogy lerövidítsem az utat, amikor eszembe jutott valami. Elővettem a tükröt, és megnéztem a hátulját, meg is kapargattam a körmömmel a hátulját, de nem volt rajta semmi, még csak lefestve sem volt a hátulján semmi sem. Megfordítottam a tükröt, ami pont arcmagasságban volt, így megláthattam magam benne. Amint megpillantottam a tükörképem erős rántást éreztem előrefelé, a tükör elkezdett szikrázni és világítani. Eldobtam a holmit, ami halk puffanással esett a földre, de nem hagyta abba a szikrázást sőt, mint valami örvény és elkezdett maga felé szívni.
-Red Carpet! – A lábam alatt megjelent a tűzszőnyeg, de ez nem volt okos húzás. Amint felrepültem, az örvény még erősebben kezdett magába szívni, és még csak nem is tehettem ellene semmit sem.
a tükör magába szívott, még csak kiáltani sem volt időm.

Mintha egy fényes csőn rángattak volna át, rettenetes sebességgel. Ez az érzés hirtelen állt meg, és a következő pillanatban már egy szobának a padlójába csapódtam bele. Vagyis egy szoba plafonjába. Ezt igazából nem lehetett tudni, mert az összes berendezés úgy állt mellettem, mint egy normális bútor, csak éppen az égnek meredő hajam emlékeztetett arra, hogy a plafonon állok, ahogy a bútorok is.
A szoba berendezése elég régies volt, a szoba fala fehér volt, a padló, mint egy sakktábla. A szőnyegnek is olyan mintája volt, a bútorok fából voltak. Pár komód, egy kanapé, egy nagy fotel, egy hatalmas fekete zongora, ami kellemes zenét játszott, könyvespolcok telis-tele könyvekkel, meg egy kandalló fölötte egy tükörrel. Odamentem a könyvespolchoz, és belenéztem a könyvekbe.
Csukd be, huzat van!– Förmedt rám Q betű, aztán a könyv magától összecsukódott a kezembe. Gyorsan visszatettem a helyére.
-Na ezt én nem bírom tovább! – Kezdett a vér a fejembe szállni. Körbenéztem a szobában, és a másik végében megpillantottam egy ajtót.
-Mindegy hova, csak el innen. – Elindultam az ajtó felé, közben elhaladtam egy nagy kanapé mellett, aminek a háttámlája volt nekem szembe eddig, így nem láthattam, hogy mások is vannak a teremben, csak akkor jöttem erre rá, amikor mentemben megbotlottam valakinek a lábában.
-Hoppá, bocsánat! - suttogta a kanapén eddig alvó lány halkan. A lába lelógott a kanapéról, abban botlottam meg. A haja hosszú volt, tejföl szőke, a szeme pirosas. egy albínó lány volt. A ruhája pont olyan fehér volt, mint a haja, elsőre kicsit ijesztő volt.
- Se-semmi gond. Te mit keresel itt?
-Itt ragadtam, a tükör magába szívott, és nem tudok elmenni.
-Akkor nem csak én jártam így. Vannak még mások is, igaz?
-Én nem tudom, nem hagytam már el ezt a szobát amióta itt vagyok. Féltem.
-Akkor miért nem jössz velem? Én meg tudlak védeni. - Kérdeztem és felé nyújtottam a kezem, hogy segítsek a kótyagos, álmos arcú lánynak felállni.
- Alice a nevem, téged hogy hívnak?
- Kathlyn – Nem mondott többet, nem is erőltettem. Közben elértünk az ajtót, kinyitottuk és kimentünk rajta. Az ajtó túloldalán egy hosszú folyosó volt, ami jobbra is balra is végtelen hosszúnak tűnt. Kíváncsi lettem volna, merre vezet az a két irány, de túl hosszúnak és fárasztónak tűnt, s mint az mindenki jól tudja: „a lustaság fél egészség” .
Szerencsére a szobával szemben volt egy nagy tükrös kétszárnyú ajtó, rajta két kovácsoltvas, díszes kilinccsel. Úgy döntöttünk, (vagyis én) hogy bemegyünk az ajtón. Megragadtam a kilincseket, és benyitottam a helyiségbe, ami mint kiderült, a kert volt.

-A házban van a kert? – A kis kert kör alakú volt, kerítés helyett magas tükrök kerítették el, az ajtó amin bejöttünk, annak a másik oldalán is tükör volt. A virágok a tükrök mentén körbe voltak elültetve, középen volt egy kis, fekete kővel kirakott terület, ahol egy szék állt. Igazán nem is kert volt, mert plafon volt a fejünk felett, de olyan világos volt itt, mintha kint lennénk. Nagyon ismerős volt a hely.
- Szerintem jobb, ha mentek, higgyetek nekem! - Mondta egy magasan nyekergő hang. Mind a ketten körbenéztünk, de nem láttunk senkit sem.
-Itt vagyok pupákok! - Hallottuk újra a hangot. Az egyik tigris virág volt az. Mind a ketten eltátottuk a szánkat, eléggé meglepődtünk.
- Na, kösz az elismerést, de most már becsukhatnátok azt a busa, bamba képeteket. – Nem volt egy szimpatikus virág.
- Már elnézést, nem is zavarjuk tovább a köreidet, amint megmondod merre, mi már megyünk is.
- Van egy ajtó, ahol elhúzhatjátok a csíkot innen. Keressétek meg.
- Kösz a semmit.
Odamentem az egyik tükörlaphoz, és meglöktem. A tükör előre lendült, mögötte egy lépcsősor vezetett lefelé.
-Na, kapkodjátok a csülkeiteket! - Szolt ránk a virág, nekünk meg nem is kellett több, az ajtót becsuktuk magunk után.

Ahogy egyre lejjebb értünk, egyre hangosabb zümmögő hangokat hallottunk, bár leginkább olyan volt, mintha valami üvegfélét ütnének egymáshoz nagyon gyorsan, és sokszor. Megint egy ajtóhoz értünk, ami már nyitva volt. Beléptünk és majdnem sikerült belezuhannunk a semmibe. Alattunk hatalmas szakadék tátongott. Innen szerencsére nem messze tőlünk volt egy lebegő négyszög alakú nagy kő, amire rá tudtunk lépni. A zümmögő hang, amit hallottunk ebből a szobából jött, mégpedig nem is akármilyen lényektől. Rovarok voltak azok, de mint a kristályok. Később rájöttünk, hogy ezek is csak tükörből vannak. Tele volt velük a terem, ahogy a távolba néztem ez látszott. A túloldalt megint egy ajtó volt, addig elszórtan elhelyezkedő lebegő köveken lehetett eljutni. Az ajtó egy nagyobb, a semmiben lebegő földdarabon volt. A kőről folyamatosan törtek le darabkák, amik a semmibe zuhantak, s nem lehetett hallani, hogy mikor értek földet, ha ez egyáltalán megtörtént. Ami azonban nekem azonnal feltűnt az, az volt, hogy a terem közepe tájékán volt egy lány és egy nő, a kislánynak hosszú szőke haja volt, és rózsaszín ruhát viselt, és egy vörös hosszú egyenes hajú zöld és fekete ruhában. Egymással szemben ültek és mintha piros pacsiztak volna. Innen is jól lehetett látni, hogy fiatalabbak, mint én, legalább tíz évvel.
-Gyere! – Mondtam Kathlynnek, aki követett a köveken ugrálva egészen a lányokig. Ők is lassan felnéztek rám, mintha eddig aludtak volna.
- Sziasztok, gondolom ti is itt ragadtatok, igaz?
A szőke bólintott
- Nina nem beszél! – Mondta a másik lány. – Én Hana vagyok. És ti?
- Ő Kathlyn, én meg Alice vagyok. Hol vagyunk, ti tudjátok?
- Én sajnos vak vagyok, nem tudom. - Felelte Hana. valóban, ha az ember jobban megnézte, akkor ezt láthatta. ennek ellenére, teljesen úgy viselkedett, mintha mindent látna. Kicsit ki is rázott tőle a hideg.
-Értem. Titeket is a tükör szívott magába, igaz? – Bólintottak.
- Én voltam itt előbb, Nina csak jóval később jelent meg ebben a világban. Nem tudunk kimenni.
– Akkor én segítek kijutni, csak kövessetek. – Nem úgy néztek ki, mint akik el akarnának menni, de végül lassan felálltak.
Hana azonnal, még mielőtt bármit is mondhattam volna elindult előre, és átszökkent a következő kőre, mintha látta volna, majd a következőre, és így tovább. Mi is követtük, de jóval ügyetlenebbek voltunk nála. Amikor elértük az ajtót, Hana nyitotta ki.

Az ajtó mögött egy puha pázsitos rét terült el, de foltokban a fű helyett tükrök voltak, hasonlók, mint amilyen a kerek kertben voltak. Nagyobb fehér virágszigetek is voltak itt, pont olyan négyszög alakban, mint az előző teremben. A legfurcsább mégis az volt, hogy élettel telinek tűnt a hely, mégsem volt ott senki sem. Vagyis volt ott valaki, csak éppen nem ember volt az illető, hanem egy fekete nyúl, barna nagy folttal a fején. De rajta kívül senki sem volt ott. Se madarak, se bogarak.
Amikor odamentünk a macskához, lustán felnézett ránk, majd ennyit mondott.
-Cöh, micsoda bagázs, mi van itt cirkusz? – Csöppet sem tetszett a viselkedése, és nem is akartam itt lenni. Dühösen felkaptam a nyulat, és jól megráztam, büntetésképpen, hogy egy életre megtanulja a leckét.
- Héééééééé!!!!! - Visította, de ezután olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam:
Elengedtem, ő pedig tompa puffanással landolt az egyik tükörre. Azonban a tükörképe kicsit sem hasonlított egy nyúléra. Sokkal inkább egy lányéra. Nagyjából velem lehetett egyidős, barna hosszú haja, és szép barna szemei voltak, és egy fekete ruhát viselt.
-Illik ilyet tenni egy idegennel? – Sipákolt. Direkt a tükörképét néztem.
- Hát te meg ki vagy? – Zavart, hogy csak engem lep meg a dolog, a többiek még csak meg sem hökkentek az, hogy a macska tükörképe milyen, bár Hana-t még megértettem.
- Eve a nevem. A tükör szívott magába.
- Lehetne egy „udvariatlan „kérdésem? Miért vagy nyúl? – Kérdezte Hana, nagy megdöbbenésemre. Érdekelt volna, hogy honnan tudta, hogy honnan tudta, micsoda a lány.
- Alakváltó mágus vagyok, mielőtt a tükör magába szívott, macskává változtam, aztán idebent így maradtam.
- Ahha, hát ez szép és jó, de mi el fogunk innen menni. Jöhetsz, ha akarsz. bár nem kötelező. – Ajánlottam fel a csöppet sem szimpatikus macska- lánynak, bár meglettem volna nélküle.
- Kösz nem… vagyis tudod, mit? Nagyon is szívesen. – Váltott gyorsan, amikor meglátta, hogy megkönnyebbültem.
- De innen hogyan megyünk tovább. – Kérdezte Kathlyn.
- Az egyik tükrön át. – Feleltem neki és közben odasétáltam az egyik tükörhöz, majd kinyitottam. Kezdtem kiismerni ezt a tükrös ostoba, és értelmetlen világot. Egy lépcsősor vezetett felfelé, ami egyáltalán nem volt logikus, tekintve, hogy a földre volt fektetve a tükör, de már ezen se lepődtem meg, bár úgy látszott, azért még tud ujjat mutatni ez a világ is. Beugrottam az ajtón, a lányok követtek, mögöttem Hana, aztán Eve, majd Kathlyn és Nina.
Pár perces séta után megint elértünk egy ajtót. Gyorsan, habozás nélkül nyitottuk ki.
-Csak legyünk már a végén!
A szobába, ahova jutottunk, nem volt semmi sem, csak szobrok. A fal fekete volt, olyan hatást keltett, mintha nem is lenne fala, a padló fekete, és fehér márványlapokból állt.
Csak ekkor vettük észre, hogy a szobrokkal nem stimmel valami. Közelebb mentünk, a tompa fényben nem nagyon láttuk, hogy mik is azok, amiket mi szobroknak nézünk, de így közelebbről megszemlélve rájöhettünk, hogy azok valójában sakkfigurák, akik éppen valamiféle hadgyakorlatot tarthattak, mert fel- s alá masíroztak a teremben. Ami igazán fura volt, hogy semmi rendszer nem volt az egészben, össze vissza ugráltak. Jó ideig eltartott, mire ráeszméltem, hogy a padló egy hatalmas sakktábla, és a figurák a nekik kiszabott helyekre ugráltak csak. Tehát a huszár L alakban mászkált, és így tovább.
- Hát nem elbűvölő?
- De bizony!
A hangok irányába fordultam. Az ajtó mellett, amin bejöttünk egy asztal volt, ami mellett egy Kalapos fickó üldögélt, meg egy elég ápolatlan külsejű mellényes nyúl, meg a Fekete -és Fehér királyi házaspár a sakkfigurák közül.Hirtelen az egyik bábú, nevezetesen az egyik gyalog megbotlott, és elesett. A többi báb figyelembe se vette, ellenben a Fehér Királynővel, aki azonnal felpattant, odament hozzá, és felsegítette. Pár vigasztaló szó után visszament az asztalhoz, és leült a Fekete Királynő mellé.
- Felettébb kellemes a parádé, nemde bár? – Kérdezte a Fekete királynő felénk fordulva, de helyettünk a fehér királynő felelt.
- De még mennyire.
A nyúl és a kalapos oda se figyelt, a terítőt firkálták össze hangosan röhögve.
- Tűnjünk el innen! – mondta Eve, kicsit remegő hangon. – Fura szaguk van.
- De miért? Olyan szép a műsor! – Ellenkezett Hana.
- Nem, tényleg menjünk tovább! – Mondtam én is, és karon ragadtam a lányt, majd elkezdtem átvonszolni a másik oldalra, hol megint volt egy tükör ajtó. Ez nem volt könnyű feladat, főleg, mert a sakkfigurák abszolút figyelmen kívül hagytak minket, nekünk kellett kerülgetni őket. Azért hamarosan átértünk, s Nina feltépte az ajtót, majd gyorsan át slisszolt rajta, mi meg követtük.

Megint egy hosszú folyosóra kerültünk, ami tele volt tükrös ajtókkal, amik mellett egy-egy tábla volt kiakasztva, valamiféle felirattal. Az egyiken ez állt:
„ A Vörös Királynő szépséges, és békés, vörös királysága. Figyelem! A fent említett királyságban gyakori a fejvesztés, fejetlenség, fejfájás, és egyéb fejproblémák."
Nem hangzott túl jól, így gyorsan arrébb mentem a következő ajtóhoz. Emellett ez ált:
Központi Centrum: „a kezdet és a vég”
- Remélem a hely vége is egyben! – mondtam, de azért még körbenéztem a többi ajtó tájékán is.
Volt ott jó pár az előbbiekhez hasonlító felhívás, de hamar ráuntam a nézelődésre, visszamentem a Központ ajtajához, lenyomtam a kilincset, és benyitottam a kerek tükrös kertbe.

Az ajtó túloldalán megint a kerek kert volt.
-Már megint ti? – Sipítozott a virág, aki az előbb beszélt velünk.
- Mintha a te társaságodra vágytunk volna. Amúgy nem mondtad, hogy van még egy ajtó! – Replikáztam vele.
- De azt se mondtam, hogy nincs. Istenem, hogy te milyen egy csökött agyú liba vagy. – Felelte és szárra tette a leveleit, mintha a ember lenne, aki csípőre teszi a kezét. Legszívesebben megfojtottam volna, bár ezt egy virággal nem igazán tudtam, hogy meg lehet-e egyáltalán tenni, minden esetre nagy volt a kísértés, hogy gyökerestül tépjem ki a földből.
- Itt már voltam… - Kezdte Eve. - … de akkor az nem volt ott. – Mutatott egy irányba a mancsával. Arra nézve nem láttam semmi különöset, csak az asztalt, meg a széket.
- Te komolyan azon vagy fennakadva? Mi abban a különös? A beszélő virág senkinek sem tűnik fel? Ez csak engem idegesít? – Böktem a növényre, aki erre felemelte a fejét, mintha meg lenne sértődve, a leveleit pedig mintha karba tette volna.
- A helyetekben én lelépnék. Bár az se segítene rajtatok. Nektek már lőttek.
- Mégis hogy érted? – Eve kimondottan ingerültnek tűnt. Talán mert nem akart még több időt itt tölteni, nyílván senki más sem.
- Nehogy azt hidd, hogy elárulom az úrnőmet. – Mondta, és a hangján lehetett érezni, hogy nagyon boldog, amiért ezt elmondhatta.
Eközben a lányok odamentek az asztalhoz, Hana beleült a székbe, és onnan nézett körbe, mintha látna.
Valahogy félelmetesen hatott a székben, ahogy ott mosolygott, olyan volt, mintha számítana valamire. A mosolya elég ijesztő volt, kezdtem azt érezni, hogy nem volt jó ötlet magunkkal hozni.
Ez az érzés erősödött, amikor valami furcsa zaj ütötte mega fülemet. Olyan volt, mintha valami ragacsos massza folyt előre, egyre közelebb felénk, valami cuppogó hangot hallatva.
- Én mondtam, hogy tűnjetek el, de ki hallgat rám, most már nm menekülhettek, meg fogtok halni. – A virág kimondottan vidámnak tűnt.
- Jaj, fogd már be, te kerti gyomnövény! – Korholtam le a növényt, aki erre dühösen összezárta a szirmait. Közben a hang forrása egyre közelebb ért, s mintha minden irányból szólt volna az a cuppogó hang, majd hirtelen elhallgatott.
Aztán a termet körülfogó tükrök között, ahol illeszkedtek egymáshoz, valami feketés trutyi kezdett átszivárogni.
Éles sikolyt hallottam meg a hátam mögül:
Kathlyn riadt ábrázattal az arcán, kezeit a szája elé kapva figyelte a székben rángatózó Hana-t.
Odasiettem a lányhoz, aki láthatóan egyre rosszabb állapotba került. A szemeinek már csak a fehérje látszott, a száját eltátotta, és minden porcikája görcsbe rándult. Az arca zöldes árnyalatot vett fel, olyan volt, mintha valami rohama lett volna, de amikor jobban megnéztem gyorsan felpattantam, és hátrébb álltam tőle, kezeimet széttártam, hogy jelezzem a többieknek is, álljanak távolabb.
Mintha Hana teste kifordult volna, szájából ugyanolyan feketés cucc folyt elő, mint ami a tükrök között, még ebben a percben is szivárgott befelé. Pár perc múlva már egy nagy halom fekete, kátrányra emlékeztető valami folyt le a székről, amiből néhol emberi végtagok lógtak ki. Kathlyn megint felsikoltott. Amíg Hana-val voltunk elfoglalva, észre se vettük, hogy a tükrök közül előtörő valamik teljesen átjöttek, és már körbe voltunk véve sok, kisebb olyan teremtménnyel, mint amilyen Hana is lett.
- Mik ezek? – Kérdezte Eve, de mielőtt bármit is mondhattam volna, a nagydumás virág újra karattyolásba kezdett, de legalább most valami hasznosat mondott:
- Ők azok a lények, akiket azért tettek bele a tükörbe, hogy a bekerülő embereket eltüntessék, bekebelezzék. Afféle tisztogatók, ha úgy tetszik. Amióta a tükörmágus a kaleidoscope mágiát használta, már tíz lányt kebeleztek be, nagyon gyorsak. Az a nagy ott pedig a legerősebb. Őbelőle születtek meg a többiek. .
- És minket is el akarnak tüntetni?
- Még jó, hogy, hisz ember hússal táplálkoznak. Nem gondolkozna, csak cselekszenek. És nem szabadulhat, akire rávetik magukat… - Hirtelen a körülöttünk álló tükör-ajtók megrepedtek.
Mintha egy mázsás sülyt vettek volna le a vállamról, éreztem, ha most akarnék, újra használhatnám a varázserőmet, de nem volt rá szükség.
Valahonnan a semmiből megjelent a boltos srác, akitől a tükröt vettem, de most valahogy másmilyen volt a külseje. A haja rendezetlenül állt össze vissza, az aranykeretes szemüvege eltűnt, helyette egy repülős szemüveg lógott a nyakába, a nyakán pedig egy piros nyakörvre emlékeztető szíj volt húzva. A ruháit is lecserélte, egy szakadt szürkésfekete felsőt, és egy zöld nadrágot viselt.
Valamit mondott, de nem hallottam, hogy mit, mert valami eszméletlen hangos, és borzasztó zaj elnyomta a hangját. A kezeimet a fülemre tapasztottam, de még így is hallottam. Közben becsuktam a szemem., de gyorsan ki is nyitottam őket, hogy lássam, mi történik.
A tükrök egyre jobban megrepedtek, és a körülöttünk eddig felénk közeledő trutymók szanaszét kenődve a földön voltak, mindent össze – vissza bemocskolva. Az emberi testrészek, amik kilógtak eddig belőlük kisebb vértócsákban feküdtek mindenhól a földön.
A tükrök összetörtek, de mintha velük együtt dimenzió is, mert a lábam alatt a kövek is úgy kezdtek repedezni, és szép lassan a semmibe zuhantak le a kis törmelékek. Hamarosan már semmi sem volt a lábam alatt így én is zuhanni kezdtem, Eve, Kathlyn, és Nina társaságában. A boltos srác eltűnt.
A következő pillanatban, már arra eszméltem, hogy ott vagyok abban az utcában, ahonnan a tükörbe kerültem. A lányok is ott voltak mellettem, ám Eve a nyúl helyett már egy barna hajú, fekete ruhás lány feküdt a földön. Amint kikerültünk a tükörből, vissza tudott változni emberré.
- Milyen szánalmas.A varázslat megszűnt volna negyed óra múlva, de addigra már végetek lett volna. – Hallottam a hangot a fejem fölül. Felnéztem, és ott állt a srác egy erkélyen.
- Nem is tudom minek nekünk egy ilyen gyenge liba. Haj, Balzack jól kics*szett velünk. – Dühösnek tűnt, ám egyszer csak egy gonosz vigyor terült el az arcán.
- Mibe, hogy nem emlékszel már rám! – Nos, ezt jól el is találta, fogalma se volt, hogy ő kicsoda. – Nem is csodálom, az én helyedben én se akarnék emlékezni, te gyenge kis értéktelen szenny. De nem baj, azért neked is vesszük majd hasznodat. De most hagylak a p*csába futni, még nem vagy elég erős, így sz*rt sem érsz nekünk. Na mi van, meg sem hajolsz előttem? Pedig ennyit megérdemelnék, ha már hagylak elmenekülni. – Eléggé nagyra tartotta magát.
- Te meg ki a fr*nc vagy? – Hörögtem dühösen. – Mire ő zsebre vágta a kezét. Semmi nem maradt abból a kedves boltosból, akivel nemrég még beszélgettem.
-Lucifer vagyok. Ezt jól jegyezd meg, mert én leszek az, aki elvesz tőled mindent. – Felelte egy lenéző pillantással, majd lassan besétált a házba, aminek az erkélyén ált, de hiába vártam, ki már nem jött.
- Mi most megyünk! – Szólalt meg a hátam mögül Eve.
- Én is. Örülök, hogy találkoztam veletek. – Mondtam miközben felálltam a földről én is, és Eve felé tartottam a kezem, hogy kezet rázhassunk, de ő csak elvigyorodott gúnyosan, aztán a elment mellettem. Kezdett felhúzni a csaj, de már nem volt ezzel erőm foglalkozni. Kathlyn és Nina kedvesek voltak, ővelük kezet is ráztam, aztán figyeltem, ahogy beleolvadnak a tömegbe. Közben az előbb hallottak jártak a fejemben. Ha hihettem annak, amit Lucifer mondott, ő ismert engem, de én még sose láttam, vagy ha mégis, akkor az azelőtt volt, hogy Duke-al al és Louis-al találkoztam volna, vagyis ő ud valamit a múltamról.
Ezen agyalva indultam vissza a panzió felé.

VÉGE

/ Lucifer később is fel fog tűnni, neki csináljak NJK pályázatot? /