Omeron Greensand

Ezek a mai fiatalok... I.Fejezet

Szombat reggel…a legnagyobb szerelem az életemben. Tökéletes partner! Hetente csak egyszer jön, így kicsit mindig hiányzik, de sosem unok rá. Hetente csak egyszer jön, de az az egy, istenem az az egy mindig olyan csodálatos. Mindent megkapok tőle amire csak vágyom! Sosem kiszámíthatatlan, de érkezése mindig kellemes meglepetésként ér. Nincs korán kelés, nincs edzés, bűntudat nélkül hempereghetek vele akár délig is. Akkor szelíden nevetve az orromra koppint és homlokon csókol, én is elmosolyodom, kidörzsölök egy vidám könnycseppet a szememből és elválunk, tudván hogy egy hét múlva ismét együtt leszünk. Szeretlek szombat reggel! Azt hittem soha senki nem állhat közénk, hogy mindenki tudja! Én és szombat reggel kapcsolata szent és sérthetetlen! Azonban az élet néha olyan esztelen, borzalmas dolgokra vetemedik, amit soha legvéresebb rémálmunkban sem gondolnánk, amit nem kívánnánk senkinek…senkinek! Ami még a pokol szörnyűségeit is túlszárnyalja…ami emberi ésszel fel sem fogható.
Kopp kopp kopp….KOPP KOPP KOPP….BUMM BUMM BUMM
-OY! OMI! OMIIII! – 22 évesen ért utól életem nagy tragédiája, Gordon képében.
Éreztük az első kopogás után, hogy elér minket és szét fog választani, hogy nem fogunk tudni mit tenni. Szombat reggel két kezével megfogta két kezem és hozzám bújt, rémülten rám pillantott, szemeivel azt mondva, sajnálom. Sajnálom hogy nem tehetek semmit és hogy nem szerettelek jobban amíg itt voltam. Várj rám! Újra eljövök majd! Azzal elkezdett távolodni. Jobb kezét bal vállamra rakta, majd ahogy lassan hátrafele siklott teste, úgy simította végig ujjaival karomat. Megragadtam kezét, ekkor még egy mosolyt láttatott, és szertefoszlott a felkelő nap sugaraiban.
-OOOOOOOMMMMMIIIIIII –Üvöltött artikuláltan az ajtóm előtt tomboló szörnyeteg.
Szemeim felpattantak, álmosságnak legkisebb jelét sem mutatva, szigorú, határozott tekintetet vetve arra a szerencsétlen dologra, ami először elébük került. Kiugrottam az ágyból, felvettem egy alsónadrágot és a folyamatos dörömbölés és kiáltozás közepette az ajtóhoz mentem.
-MIVAN? Mond Gordon, miért teszed ezt velem? –Odítottam arcon szegény embert, majd tettem fel a kérdést igen szemrehányóan és csalódottan.
Uhh…Omi –fogta és odahajolt hozzám, kezével takarta száját, hogy senkinek se juthasson tudtára az a módfelett fontos dolog, amit súgni fog nekem.
-Mostál már ma fogat haver? Tök büdi a szád!
Arcom ugyan azt a kifejezéstelen ábrázatot viselte amit a mondat elején felvett. Sóhajtottam egy mélyet, majd még egyet. Fejem kicsit oldalra billentettem, tekintetem pedig a közben kicsit eltávolodó Gordonra emeltem.
-Nem B*zdmeg, most ébresztettél fel! SZOMBAT REGGEL! Tudod, hogy milyen fontos számomra ez az időszak, nem? –Kérdeztem teljesen kikelve magamból. Furcsa, hogy néhány, egyesek számára teljesen jelentéktelen dolog, másokat mennyire ki tud fordítani önmagukból. Ez a dolog nálam a szombat reggel volt, Gordon tudott erről, így nem szégyelltem haragom teljes valójában nyakába zúdítani.
-Mi volt ennyire fontos? Mond! Halljam? –Folytattam még mindig ingerülten.
-Hát, igazából szeretnék egy szívességet kérni tőled. Csupán egy apróság…piciny kis semmiség. És és és te is jól jársz vele! Mond csak ráérsz a hétvégén? Csak egy két napos munkáról lenne szó. Sem több sem kevesebb, igazán gyerekjáték.
-Na ne szórakozz velem. Légy szíves –Mondatomat egy sóhaj szelte ketté. -Kérlek mond, hogy nem valóban egy munka miatt tapostál a lelkembe.
Ártatlanul rám nézett és tarkóját dörzsölgetve, gyerek módjára elmosolyodott Az ajtót támasztva, hagytam fejem előrebucskázni, még egy hatalmasat sóhajtottam, majd beinvitáltam és leültettem. Haragom amilyen hirtelen jött, úgy távozott, jóval nyugodtabban folytattuk a beszélgetést.
-Na miről van szó pontosan?-Kérdeztem és nagyot markoltam a marcipános tálamba ami a tálaló asztalon hasalt.
-Gyorsan mondom, mert mindjárt indul a vonatod. –Ezt a mondatot sikerült pont úgy időzítenie, hogy egy jóízű falat lenyelése közben érjen, és így fuldoklásra ítéljen. Öklömmel mellkasomat csapkodva próbáltam a megakadt kis marcipándarabot ösztönözni, hogy minél előbb repüljön Gordon arcába. Az engedetlen kisfickó csak hosszú kínlódás árán volt hajlandó megmozdulni, de akkor sem jutott el a célpontig. Már rég elment a kedvem az egész naptól, hétvégétől, tulajdonképpen egy időre az élettől is, úgy hogy nem is mondtam semmit Gordonnak, csupán megkértem, hogy folytassa, én pedig közben felöltöztem.
-Az Edinburg családtól, akik régi barátaim, kaptam egy levelet, miszerint -ahogy az az év ezen szakaszában szokott lenni- itt vannak a közeli birtokukon. Ray Edinburg és kedves felesége Lizzie, hivatalosak egy amolyan szokásos, mondhatni kötelező, kora nyári bálra, amely az egész hétvégét felöleli. Alap esetben lányuk, Lala is velük tartana, ő azonban egy hete már, hogy gyengélkedik és állításuk szerint, nem hajlandó útra kelni. Arra kérnek, hogy távollétükben látogassam meg a kúriát, és gondoskodjak Laláról és biztonságáról, ugyanis a nyári személyzet csak a jövő héten érkezik. Sajnos nekem halaszthatatlan feladataim vannak a hétvégére, ezért már üzentem is nekik, hogy egy megbízható barátomat küldöm, aki ugyan olyan jól képes lesz ellátni a feladatot. Megvettem a vonatjegyed és csomagoltam neked útravalót is. Nézd! –Nyújtott át egy kis batyut és egy jegyet feltűnően nyájas szavai kíséretében.
-Mond csak Gordon, ha nem vagyok túl indiszkrét, mit csinálsz te egész hétvégén? – Ezen kérdés hallatán elpirult és a földre szegezte tekintetét.
Ó hát, Mikomi-val töltöm a hétvégét. Kirándulunk, túrázgatunk, csodáljuk a természetet.
-Na igen, mert az téged eddig is annyira érdekelt. –Vetettem oda neki elnevetve magam.
-Talán nem annyira, de Mikomi annál inkább! Ez már a negyedik randink! Talán még komoly is lehet…talán ő lesz a gyermekeim anyja. –Gordonról tudni kell, hogy imádja a nőket hajkurászni, de azok valahogy sosem viselik el hosszú távon, olykor talán túl gyerekes, szabados és vidám jellemét.
-Induljunk a Pályaudvarra. Egyébként van még valami amit tudnom kell?
Mielőtt felültetett a megfelelő vonatra, egy kisebb füzetet nyomott a kezembe, amiből mindent megtudhatok a röpke fél órás út alatt a munkaadóimról, lányukról és még arról is, hogy hol találom nyaralójukat. Nem várt örökség útján tettek szert ilyen óriási vagyonra, egyikőjük sem nemesi származású. Bohókás, kicsit őrült emberek,15 éves lányuk jól nevelt, csendes, udvarias és barátságos. Itt kissé megnyugodtam, ugyanis a tini lányokról nem igazán mondható el mind az ami Lala leírásában szerepelt. Többségük, idegesítő, beképzelt, kezelhetetlen, önfejű kis vakarcs, aki csak a saját igazságát hajlandó elfogadni. Hm…nem szokásom ilyen sértő dolgokat gondolni, talán még a reggeli incidens miatt vagyok kissé morcos, jobb ezt a hozzáállást minél előbb jó messzire űzni, ugyanis vonatom révbe ért, és az Edinburg rezidencia sincs innen már túl távol. A térképre sem volt igazán szükség, a birtok, idefele jövet jól látszott a vonatról, és az állomástól is talán 10 percre lehet. Megbízóim már izgatottan vártak az út szélén, mondhatni majd kiugrottak bőrükből. A ház asszonya ki ki totyogott az útra, a horizontot kémlelve, azt lesve, érkezek e már. A környéken nem nagyon láttam senkit sem, ez valószínűleg általános jelenség errefelé, ugyanis amikor a nő megpillantott, anélkül kezdett eszeveszettül integetni, hogy bármikor is találkoztunk volna. Látszólag nagy örömmel és bizalommal fogadtak. A nő minden szó és előjel nélkül megölelt.
Hűűűűha, hát megérkezett végre! Milyen fess fiatalember drágám. Nézd csak meg. –Azzal elengedett, megragadta jobb kézfejem és zabolázatlanul rázni kezdte.
-Lizzie Edinburg vagyok! Nagyon örülök! –A mondat végén apró kuncogás, amely inkább keltette azt a hatást, hogy nagyon kifinomult és bájos akar lenni, mintsem hogy valóban az is lenne. Alapjában véve látszott rajta, hogy egy jó ember aki azonban kicsit nehezen veszi a hirtelen jött vagyonnal járó kötelezettségeket, feladatokat, és nehezen illeszkedik be a felső tízezer világába. Sárga nyári kosztümöt viselt térdig érő szoknyával, fején nagy karimájú szintén sárga kalap díszelgett, fekete hálós anyagból kötött masnival. Férje is oda lépett hozzánk, aki nejénél jóval alacsonyabb volt, de szorítása annál erősebb. Mindkét kezét ráfonta az enyémre és úgy rázott rajta egyet kettőt, azonban legalább öt másodpercig szorított, mint aki az életéért kapaszkodik. Mindkettőjük bőrén érződött hogy nem egy két évig, kemény fizikai munkát végeztek.
Há’ Nagyon örvendek öcsi. –Köszönt ilyen formán az alacsony köpcös, kemény fekete kalapos, idősebb kis krapek. Szürke nadrágot, és fekete, frakkos zakót viselt. Bal csuklójára egy sétapálcát akasztott, a kézrázás idejére, egyébként álltában azon támaszkodott, de a járáshoz semmi szüksége nem volt hozzá. Tisztelettudóan bemutatkoztam, és reménykedésemet fejeztem ki az iránt, hogy én is megfelelek Gordon híján, kinek teljesítményén jelenleg több emberi élet is múlik. Igazából nem hazudtam, attól is függ hány gyerekük lesz, ha úgy alakul Mikomival. A furcsa páros megnyugtatott, hogy ők feltétel nélkül megbíznak Gordonban és ha ő azt mondja, hogy én kellek nekik, akkor az úgy is van. Látszólag egész nap képesek lettek volna elcseverészni velem, azonban elmondásuk szerint az idő már nagyon szorította őket.
-A kis Lala odabent lesz az ebédlőben. Megkértük, hogy várjon ott az ön érkezéséig. Meglátja majd, egy kis angyalka a szentem. Jaj úgy fogok aggódni, kérem nagyon vigyázzon a mi egyetlen Lalánkra.- Közelebb lépett férjéhez, az megfogta mindkét kezét és mellkasához szorította azokat. Így bámultak mindketten, szinte esedezve, mintha nem lenne egyértelmű, hogy vigyázok a lányukra, hisz ezért jöttem. Nem, ők hallani akarták hogy még egyszer, vagy századjára is megnyugtatom őket:
-Ne aggódjanak, nem lesz semmi baj. Induljanak bátran, innen már nem tévesztem el az utat.
Beültek az őket váró lovas kocsiba ami aztán azonnal indult is. Felverve a port zötykölődtek el, bőszen integetve, amíg csak tudtak. Sóhajtottam egyet, és beléptem a hatalmas zöld pázsit fedte területre, melyen fehér macskaköves ösvény vezetett keresztül. Jobb oldalt egy viszonylag nagy fából faragott pavilon volt látható, a tartóoszlopokon faragott rózsák futottak fel, igazán fenséges látványt nyújtva. Előtte rengeteg szék, körülöttük elegánsan elhelyezett vörös rózsabokrokkal, melyek szabályos négyzetet írtak le. Bal kéz felől egy a képbe egyáltalán nem illő, trópusi hangulatot idéző, sűrű, tömör és magánbirtokhoz képest viszonylag nagy területen elhelyezkedő fás bokros liános rész burjánzott. Nem is igazán értem, hogy képesek fenntartani ezt a kis oázist, egy, a növényeknek egyáltalán nem megfelelő klímán és éghajlati övön. Látszólag egyik másik fa, már óriásira nőt, mintha évtizedek óta itt állna. Tovább haladtam, egy hatalmas hal és angyal faragásokkal díszített szökőkút választotta ketté az utat, ami így megkerülte azt majd ismét egyesülve haladt tovább a ház fele. Befejeztem a bámészkodást és az eddig szédelgő tempómat egy határozottabbra cseréltem, egy megnyerő belépő előkészületeként. Kopogtam, majd válaszra sem várva férfiasan kihúztam a hatalmas ajtót és beléptem. Közvetlenül a bejárattal szemben levő lépcsőn várt engem a lány, aki lakótársam lesz a következő két napban.

Róla már inkább tudtam elképzelni, hogy egy előkelő család sarja. Minden bizonnyal már olyan környezetben és elvárások közt nevelték, hogy ha felnő mintaszerű tagja lehessen a nemesi társadalomnak. Első ránézésre tökéletes úton haladt. Annak ellenére, hogy éppen tortát majszolt, cseppet sem veszített előkelő kisugárzásából. Frizurájában minden részlet kifogástalan volt, az utolsó hajszál is oda simult, ahova kellett. Ruhája makulátlan rendezettséggel és tisztasággal ragyogott, bár szerintem 15 évesen nem kellene ilyen kihívó darabokat viselni. A hajában és mellkasán pompázó masnik egyfajta tündéries bájt és aranyosságot kölcsönöztek neki. Arca pedig az ártatlanság és az igazi, veleszületett tisztaság maszkját viselte. És ha azt mondom maszk, akkor –bár ha csak véletlenül is- de nagyon is fején találtam a szöget. Minden részletében olyan eszményi volt, akár egy szobrász egész életét felemésztő mesterműve.
-Hoo. Milyen aranyos fiúcska! Azt hittem idősebb lesz. –Mondta játékosan, kicsit fennhéjázó hangon.
Micsoda? Fiúcska? Mintha én lennék a gyerek és ő a dáma. Gordon…. nem erről volt szó, de adok neki még egy esélyt.
Nagyon örülök kisasszony! A nevem Omeron Greensand. A következő két napban én fogok gondoskodni önről és a biztonságáról. Remélem jól kijövünk majd. –Bemutatkozásom éppen kanállal a szájában érte. Egy másodpercig mozdulatlanul és meglepetten bámult, majd hangosan felnevetett, lerakta tortáját és elindult felém. Megállt előttem, három lépcsőfokkal magasabban, szorosan egymás mellé rakott lábakkal, kezeit dereka mögött összefonva egyenes háttal előrehajolt, így csak néhány centi választotta el attól hogy arcával az arcomhoz érjen. pár pillanatig mélyen a szemembe nézett, majd elmosolyodott. Kinyújtotta nyelvét, hátra ugrott és betanult pontossággal pukedlizett egyet.
-Örvendek, Lala Edinburg vagyok! Úgy érzem nagyon jól fogunk szórakozni. –Mondta ezt túlságosan is merészen. -Gyere csak gyere Zöldike és mellőzzük a hivatalos formát! Tegezz, nem Lala kisasszony vagyok csupán Lala . –Masírozott fel alá, mondandója végén pedig rám nézett és kacsintott egyet. Én részemről támogattam az ötletet, a magázás valóban csak nehezítené a dolgunkat.
-Ahogy szeretnéd! Te viszont hívj csak bátran Ominak.-Mosolyogtam bizalmasan.
-Hoo? A Zöldike sokkal aranyosabb és találóbb is! – Szólt sopánkodva. Ezzel a zöld szememre és öltözékemre illetve a szerinte kedves ábrázatomra utalt.
Nagyon is fogékony vagyok az ilyen stílusra, de ne felejtsük el, hogy ma reggel ért életem nagy tragédiája és még mindig viseltem ennek nyomait. Így csak beletörődve sóhajtottam, amikor nevetve azt mondta körbevezet. Persze úgy gondolta, ő rohan én meg loholok utána. Méghogy gyengélkedik… Nagyon hamar rájöttem, hogy Gordon teljesen átejtett engem. Jól nevelt, csendes és engedelmes? Szerintem inkább pimasz, körmönfont, hangos, kacér, illetve most ismerkedik nőiességével és annak hatalmával. Rögtön eldöntöttem, a következő hetet végig fogom pihenni, itt ugyanis nem lesz időm rá. 10 perc kóborlás után, mialatt megnéztük az ebédlőt a konyhát a nappalit az én és az ő szobáját illetve még vagy hármat, azt mondta túl nagy ez a hely, menjünk inkább fürdeni a medencéhez. Felőlem mehetünk, gondoltam, de csak te fogsz pancsolni kicsi lány, max majd dobálom neked a labdát. Na persze, meg ahogy azt én elképzeltem. A tágas medence mellett vártam hogy átöltözzön, egy fa tövébe dőlve, élvezve annak árnyékát. A víz nagyon hívogató volt, de eszem ágában sem volt alsógatyában pancsikolni egy tini lánnyal akiben nyilván tombolnak a hormonok. Nagyjából negyed órába telt hogy átöltözés után, újra bámulatos formába hozza haját és így jelenjen meg előttem.

Világoskék két részes fürdőruhát viselt, arcáról pedig egy ártatlan, félénk kislány ábrázata köszönt vissza, aki nagyon szégyenlős és meg van ijedve a rá szegeződő tekintetektől. Egyértelműen megjátszotta, mégis nagyon őszintének és igaznak tűnt. Karjait keresztezve, így eltakarva melleit, megszeppenve oda lépkedett hozzám, összeszorított combokkal letérdelt velem szemben és a sarkára ült.
-Nagyon érzékeny bőröm van, így a nap hamar megsüt. Esetleg be tudnád kenni a hátamat? Sajnos én nem érem el, és naptej nélkül nagyon gyorsan megégnék. –azzal egy percet sem várva a válaszra, úgy térdelve, már fordult is. Amikor háttal volt felemelte fenekét és ujjaival bikini alsórészének pereme alá nyúlva megigazította azt, majd a földön hátra csúsztatott egy tubus naptejet. Szemeimet akasztgatva, hitetlenkedve megráztam a fejemet és kezeimet leporolva nekiláttam a feladatomnak. Azonban amikor lefele haladtam a hátán és derekán volt a kezem, felsóhajtott. Na ez már több a soknál, rám hajt egy kislány?
-Na készen is vagyunk, már csak a vállad van hátra, de azt te is eléred, magadnak jobban be tudod kenni. –Azzal sietve felálltam, tettem pár lépést hátrafele és elnézelődtem jobbra balra.
-Hooo? Pont a vállamat hagytad ki? Tudod hogy igazán megmasszírozhatnál? Tegnap elfeküdtem a vállamat. Jól esne…hallod Zöldike?
Jómagam közben már eltávolodtam néhány méterre tőle, tisztes távolból válaszoltam.
-Hát Lala, elég ügyetlen és durva kezem van, nem nagyon menne az nekem. Inkább ugorj be a vízbe, nagyon jól néz ki, az úszástól biztosan jobban lesz a hátad is. Én majd itt kint várlak.
-Hmpf –Emelte arcát durcásan az ég felé - -Ahogy óhajtja Mogorva-san. Már megyek is a vízbe. –Nőies csípőrázós léptekkel közeledett a medencéhez, majd amikor már csak két méterre volt megállt, hátrafordult és még egy mondatot intézett hozzám, mielőtt nekifutásból csobbant volna.
-A medence ebben a végében 3 méter mély. És én nem tudok úszni. Ihi. -elmosolyodott és ugrott.
Nem igen fogtam fel amit hallottam és láttam, pár másodperc után eszméltem csak rá, de gondoltam biztos blöfföl. Egy kis idő elteltével azonban, egyre nőtt a kockázat és a kényszer hogy utána vessem magam.
-hogy az a… –úgy felöltözve, pólóban, rövidnadrágban, lógó húzentrógerrel indultam megmentésére. Nyugodtan üldögélt a medence alján törökülésben, mintha csak egy kávézóban várakozna rám, aki már legalább fél órát késik. Belém karolt és velem együtt a felszínre emelkedett. Rám kulcsolta lábait, és tőlem kicsit fentebb elhelyezkedve, szó szerint mellei közé nyomta arcom, amitől én hátra vágódtam. Fejem a víz alá süllyedt, ami így az orromba ment. Mondanom sem kell, ettől végtelenül bosszús lettem. Megfogtam a vállait és lejjebb toltam, hogy kiküszöböljem az előbbi problémát. Igen ám de olyan erősen szorított combjaival, hogy így letolta a nadrágomat, arca pedig az enyémmel egy magasságba került és ő kapva az alkalmon, hirtelen szájon puszilt. Szavakba nem lehet önteni, mennyire dühös lettem. Úgy néztem rá, hogy ezt ő is érzékelje, de csak a korábbi aranyos, ártatlan ábrázatot kaptam válaszul. Kipakoltam a medencéből majd én is kikecmeregtem.
-Mit képzelsz magadról? Ne szórakozz velem. Azért vagyok itt, hogy vigyázzak rád és ellássalak, nem a szórakoztatásodra. Véletlenül se tekints a játékszerednek.
-Miért kell ilyen érzéketlennek lenned? –Kérdezte remegő ajkakkal. Hihetetlen, hogy ennek a lánynak mindent ilyen tökéletesen megtanítottak…
-NE! –Mutatóujjam magam elé emelve, kis hatásszünet után folytattam -Próbálj meg ilyen trükkökkel hatni rám, öreg vagyok én már bohócnak. És most leszel szíves hagyni nekem egy óra pihenést. Utána elfelejtjük ezt az egész butaságot és újra kezdjük. Nem szeretném én rossz hangulatban tölteni ezt a hétvégét, biztos ki tudunk mi jönni egymással. –váltottam egy sokkal barátságosabb mosolygósabb hangnemre, minek hatására ő is vissza mosolygott és már szólt is volna….
-De! Most még haragszom, ez csak az órás pihenőm után fog elmúlni. –mondtam ismét szigorúan. Lala végre engedelmesen bólintott és bement a házba, én pedig elterültem a napon, hogy megszáradjanak ruháim és alvás téren behozzak egy kicsit abból, amit Gordon reggel megkurtított.
-Zöldike…Zöldike ébredj. Átaludtad az egész délutánt. Hé te kis lusti, nem alszunk munkaidőben. –kuncogott rám eképpen. Igazából, nem is volt annyira bosszantó a kedvesen nevetgélő arcának látványára ébredni. Főleg mert nagyon díjaztam, hogy ezek szerint sokkal többet hagyott aludni, mint amennyit én kértem tőle. Bár a napon fekve aludtam el, de nagy szerencsémre, időközben egy fa árnyéka oltalmába vett.
-Elismerem, hogy elfogadhatatlanul viselkedtem, ezért bocsánatkérésem jeléül, sütöttem neked egy tortát. Mandulás, remélem szereted. –Kért bocsánatot hátra tett kezekkel, pironkodva.
-Nahát, most igazán meghatódtam –és egyébként tényleg így volt. -Na és hogy szeretem e a mandulát? Egyenesen imádom! Ennél jobban el sem találhattad volna. Lala, nagyon kellemesen csalódtam benned.
-Gyere, kóstold meg minél előbb! –Nevetett szelíden, még mindig vörös árnyalatokban játszó arccal, majd kézen fogott és elkezdett a konyha irányába húzni. Leültetett az asztal elé, majd elém tolt egy hatalmas szeletet az általa készített, gyönyörű tortából. Igazi, jó háziasszony módjára forgolódott körülöttem, hozott, szalvétát és itallal is kínált engem. Miután kiszolgált, felém fordított egy széket és izgatottan közelebb hajolt, hogy pontosan lássa milyen őszinte reakciót vált majd ki belőlem az első falat. Ekkor azonban valaki eszeveszettül kezdett zörögni a ház óriási ajtaján.
-Ó hát pont most, már a számban éreztem az ízét, csodálatos az illata is. Gyorsan megnézem ki az és rögtön jövök!
-NE!...Biztosan nem olyan fontos, talán csak valami vándor árus, erre felé nagyon sokan vannak.
-Ne félj, ha ilyesmiről van szó, én gyorsan lerendezem. Meglásd, két perc és itt is vagyok. –azzal rámosolyogtam és nagy nehezen ő is viszonozta
A dörömbölés közben nem hagyott alább, sőt mi több, ha lehet csak még hevesebb lett. Udvariasabb énemet elővéve nyitottam ajtót. Egy vékony, fiatal nyálas képű, kinyalt, szőke ficsúr térdelt az ajtó előtt, egyik kezét mellkasára szorítva, másikkal egy szegényes csokrot nyújtva felém. Komolyan mondom, még egy ilyen ízléstelen öltözéket nem láttam. Fényesen csillogó csillámos, rózsaszín öltöny volt rajta, fehér cipővel és fehér inggel. Szerencsére annyira meghökkentem, hogy ez sikeresen elfojtotta nevetésem.
-Jónapot fiatalúr! Az Edinburg család birtokán tartózkodsz, miben segíthetek? –Játszottam el egy udvarias inas szerepét.
A fiúcska bosszúsan felállt, leporolta nadrágját és mint a kutyának, szólt oda fellengzősen.
-Hé szolgafiú! Szólj Lala kisasszonynak, hogy Ron megérkezett. Gyerünk gyerünk szedd a piszkos kis lábaidat. –Mondanom sem kell, azonnal eltűnt az arcomról a mosoly és egy amolyan általam gyilkosnak nevezett tekintet váltotta fel.
-Na, mire vársz? Keresd meg azt a csinos kis nőcskét aki soha még csak rád sem emelné a tekintetét. –Komolyan, ezek a mai fiatalok…mi az frász bajuk van ezeknek?
-Sajnálom, de nem értesültünk érkezésedről, így nem áll módomban teljesíteni kérésed. Próbálkozz holnap is ha úgy tartja kedved. –azzal fogtam az ajtót és szépen rácsaptam. Hallottam kiabálását és zörgölődését, de nem igazán érdekelt, kárörvendve fordultam meg, ekkor azonban Lalával találtam szemben magam, aki csendben pityeregve állt.
-Ezek szerint ismered ezt a bohócot? –Kérdeztem együtt érző hangon.
Válaszul bólintott. A zörgés elcsendesült mögöttem, elindultam Lala felé, hogy barátilag átöleljem és vissza kísérjem a hátsókertbe ahol kiöntheti nekem a szívét. Fél úton azonban a mögöttem levő ajtón levő zár berobbant, kicsapva a szárnyakat. Az iménti bakfis állt előttem, csokor helyett azonban már egy kis tűzlabdát tartott a kezében.
-Velem akartál packázni te kis senkiházi? –Majd elnézett vállam fölött és folytatta. -Á szia édes Lalám! Egy perc és a tied vagyok, csak elintézem az idegesítő szolgátokat, aki közénk akar állni.
-Hogy képzeled, hogy csak úgy beállítasz ide? Azonnal hagyd el a házamat! Takarodj!
-Mivan te kis hálátlan? Na várd csak ki a végét, majd megtanulod hol a helyed.
-Na most vitted túlzásba öcsi. –Robosztus léptekkel indultam meg, hogy kirakjam a szűrét a kis szarházinak.
Láttam az arcán, hogy cseppet sem ijedt meg, jobb kezét hátra lendítve felém dobta az eddig abban lobogó tűzgolyót. Még inkább nekifutottam, jobb karomat hátra lendítettem, és a tűzgolyót véve célba, egy ütést indítottam vele. Ahogy öklöm hasította a levegőt, úgy terítette be a fekete föld, mint ahogy egy meteort fogja körbe üstöke. Közben egy széles vigyor terült el arcomon, ugyanis láttam a rémült riadalmat a velem szemben álló arcán. A tűzgolyót telibe találva, az egy pillanatra bevonta kőöklöm, majd mintha sosem lett volna elfüstölt. Nem csökkentettem lendületemen, még gyorsabban szaladtam, minek hatására a piperkőc kis Ron is kifele kezdett hátrálni az házbóll. Odaérve megragadtam ingjét és a levegőbe emelve még rohantam vele vagy három négy métert, aztán a földre dobtam és fölé hajoltam. Remegő ajkakkal és könnyező szemekkel rebegett pár szót, de úgy be volt tojva, hogy nem is lehetett érteni. Mintha azt mondta volna, „csak a gyönyörű arcomat ne, kérlek csak azt ne”. Démoni vigyort villantva felemeltem öklöm és mint aki le akar sújtani meglendítettem. Ő kislányosan felsikított, én meg pár centire arcától megállítottam az ütést. Kezemet kicsit morzsolgatva kinyitottam tenyerem, mire egy marék por hullott a szemébe. Felvisítva kezdett hemperegni jobbra balra és a szemét dörzsölgetni.
-Ha még egyszer meglátlak a környéken, vagy akár Lala közelében, nem úszod meg ennyivel. Most pedig tűnés.
Kőkesztyűmet leoldva, kezem és ruhám leporolva tértem vissza a házba, ahol Lala a nyakamba ugrott, pár másodpercig szorított, majd azt mondta, Köszönöm. Látszólag nagyon ki volt borulva, vissza mentünk a konyhába és meghallgattam az üggyel kapcsolatban. Elmondta, hogy Ron egy gazdag, nemesi család sarja és mivel az ő édes apja és anyja nem igazi előkelőségek, csupán vagyonos emberek, ahhoz hogy őt elfogadják felsőbb körökben, egy született nemessel kell házasságot kötnie. Jelen esetben Ronnal. A fiú azonban elviselhetetlen, undok és minden lánnyal össze fekszik. Próbáltam vigasztalni és megnyugtatni a kiborult lányt és látszólag nagyon jól csináltam. Néhány óra beszélgetés után, olyan volt mint az előtt, életvidám és játékos.
-Na most már megkóstolod a tortám Zöldike? Remélem még nem száradt ki
-Ó igaz is, teljesen megfeledkeztünk róla, pedig egy ilyen remeknek ígérkező édesség esetében ez nagy hiba. –Azzal pillanatok alatt befaltam a nekem szánt szeletet.
-Iftemem Flafla…ez valami fenséges! Szinte szavakba sem lehet önteni olyan finom. Ha nem vagyok pofátlan, ehetek még egy szelettel?
-Nem vagyok benne biztos hogy menni fog, de próbáld csak meg Zöldi. –Nem igazán értettem mire akar célozni ezzel, így válaszul csak egy bugyuta kacajt hallattam és nyúltam a következő szeletért. Azonban hirtelen szédülés és álmosság kerített hatalmába. Kezeimet az asztalra támasztottam és megpróbáltam felállni. Látásom elhomályosult az asztalra zuhantam és elvesztettem az eszméletem.



Ezzel véget ért a kettőből az első munkanapom. Amennyiben ez így maximálisan megfelelő és értékelhető, kérném az elbírálást és a napi bérem , a második napot pedig külön írom meg a nagy terjedelemre való tekintettel. Viszont ha ez így nem elegendő, lehetőségeim szerint rögtön kiegészítem.

Ezek a mai fiatalok... II.Fejezet

Szombat reggel…a legnagyobb szerelem az életemben. Tökéletes partner! Hetente csak egyszer jön…Csak egyszer? Különös érzés fogott el, mintha ez a szombat reggel más lenne. Sokkal rámenősebb és agresszívebb, nincs meg benne az az ártatlan, lágy szeretet, amit általában sugároz. Elhúzva arcom vad csókjai elől, szemébe néztem, mely vörösen izzó lángokkal telve démonian vigyorgott. Felettem térdelve, kezeimet leszorítva eltorzult kacajt hallatott, majd hirtelen rám hajolva végignyalta nyakam, egészen állam vonaláig onnan folytatva a műveletet az arcomon. Az ellenállás hiábavalónak bizonyult, képtelen voltam erőkifejtésre, ő pedig csak nevetett és nevetett. Óvatosan elengedte csuklómat és apró csókokkal borította el testem, lassan haladva lefelé. Minden erőmmel a menekülésen munkálkodtam, de még szabadon hagyott végtagokkal sem tudtam megmozdulni, mintha immáron láthatatlan bilincsek fékezték volna törekvéseim. Végül egy kritikus pont, szájjal történő érintése előtti pillanatban hirtelen kinyitottam szemeim. Hatalmas kövér párnák közt elveszve, egyedül fekve találtam magam egy rózsaszín árnyalatú baldachin szegélyezte idegen ágyban. A matrac ijesztő puhaságával szinte bekebelezte kemény, mágikus indák béklyózta testem. Mocorgásom hallatán, a bizonytalansággal eltöltő függönyök mögött, egy női sziluett látszott közeledni. Ahhoz, hogy dühöngjek vagy netalántán pánikoljak, még túlon túl kábult voltam, így csak hangtalanul pislogtam és hunyorogtam. Lala húzta szét a könnyű organza anyagot, majd lépett be és mosolygott felém végtelen bájos arccal…
-Szia Zöldike! Felébredtél végre, ez olyan boldoggá tesz engem. –Kezdett szorosan maga előtt tapsolni nagy figyelmet fordítva arra, hogy a mozdulatsor közben amennyire csak lehet, egymásnak préselje melleit. Tekintettel arra, hogy még mindig ugyan azt a szemérmetlen fürdőruhát viselte mint délután, ez igen látványosra sikerült. A szituáció végett mégsem ezért nyitottam szóra számat.
-Mi ez az egész Lala? –Kérdeztem kiszáradt torokkal, rekedtes, elhaló hangon.
-Csak egy kis móka bébi, nyugi –Azzal az ágyamra mászott négykézláb, majd egyik lábát szép lassan átemelve fölöttem, a mellkasomra ült.
Izmaim megfeszültek, próbáltam karjaimat kiszabadítani, de a merev növények mit sem lazultak.
-Nem akarok neked rosszat, úgyhogy most még szépen kérem. Engedj el és fejezd be ezt a gyerekes viselkedést. –Mondtam némileg magamhoz térve, szemöldök ráncolva, visszafogott agresszióval.
-Hoo? Ez szerinted gyerekes Zöldike? –Hajolt közelebb kéjes vigyorral arcán és jobb kezével maga mögé nyúlva, egyre lejjebb araszolt végig simítva a hasamat.
Türelmem elveszítve enyhe zavarodottsággal hangomban kiáltottam fel.
-STONE GLOVES –Mindkét alkaromon egyre vastagabbra duzzadt a kőkemény földréteg, egészen addig gyarapodva, mígnem az engem fogva tartó indák, pattanó hang kíséretében meg nem törtek és el nem eresztettek.
Lala meglepettséggel keveredő szadizmussal arcán, ott markolt belém ahova egy 15 éves lánynak biztosan nem szabad nyúlnia. Talán ennek hatására egy kicsit erősebben löktem le magamról földel megerősített ökleimmel. Nagyot nyekkenve landolt a padlón, ahol összegömbölyödve nyöszörgött és remegett. A bokámat fojtogató kacsok egyszeriben engedtek szorításukon, így könnyedén lebogozva őket, az ágyról lehuppanva odaguggoltam Lalához.
-Ne haragudj! Nagyon fáj? –Kérdeztem sajnálkozva, a lány azonban csak fájdalmas nyüszítéssel reagált.
-Gyere, ülj fel – Nyúltam gyengéden karjai alá és próbáltam az ágyra segíteni, ekkor azonban, remegése abba maradt és mintha a hangja is megváltozott volna. Apró szaggatott kuncogás ütötte meg fülem, ami őrült kacagássá duzzadt.
Te kis ostoba… *kuku* –Mondta az eddigitől teljesen eltérő hangszínnel
-Satan arm: Black devil –Tört ki belőle elemi erővel a varázsige.
Egyik karjával hátra könyökölve ellökött magától, majd másik, elüszkösödöttnek tűnő, démonikus öklével arcon csapva, átrepített az ágy fölött. Testemmel végig tarolva a röppályámat keresztező tárgyakat, végül baldachinba csavarodva, néhány keresztbe tört polcnak támasztva derekam, a szoba másik sarkában találtam magam.
- Nem téged vártalak, de kár lenne tagadni, felizgultam amikor tegnap beállítottál. – Nevetgélt, majd egy épen maradt ágyfüggöny takarásából kilépve, megjelenésével belém fojtotta a lélegzetet.
-K…Katherina…mikor? –Rebegtem hátammal a falnak lapulva, tekintetem szorosan a nőalakon tartva.
Katherina személye egyáltalán nem új számomra, a Gordonnal pihenésre tett kísérletünk során kerültem összetűzésbe ezzel a szemérmetlen, perverz alakváltó kis bestiával.
-ÓÓ úgy két három hete már, hogy átvettem annak a kis fruskának a helyét. Talán maradok is, meg tudnám szokni ezt a luxust. –Mondta egyik keresztbe tett kezén másikkal merőlegest állítva és ujjával így pöckölgetve ajkait, komoly merengést színelve.
-Undorító vagy…mi hasznod van neked ebből? Régebben nem ilyen pitiáner balhékban utaztál…Ennyire rosszul megy a sorod? –Cukkoltam mély megvetéssel
Hoo? Azt mondod undorító? Ez taszít téged? –Azzal lakkos csillogású aprócska topját kissé lehúzva, megemelte zavarba ejtően ruganyos melleit.
-Te beteg vagy…
-ÓÓóó… Szóval jobban tetszett neked az a csitri? A kislányokra buksz? –Majd választ sem várva, újra felvette Lala alakját.
-És mielőtt még félreértenéd a helyzetet és leértékelnéd a törekvéseim…Nem az a kis szajha, vagy a szánalmas családja az ami ide vonzott. Már rájöhettél volna, Gordont akarom. És bár így a céljaink elérésére tett erőfeszítések kárba veszni látszanak, én így is jól szórakozok. –Mondta gondtalan vidámsággal, a végén egy csókot küldve felém a levegőben.
-Mit csináltatok Lalával? –Üvöltöttem a sok badarság hallatán elvesztve türelmem.
- *kuku* Fojtott el egy nevetést kezével. -Ennyire félted a kicsi szerelmed? Hisz nem is ismered. Féltékennyé akarsz tenni? –Beszélt az elmúlt hétvégéről már ismerős színészi hangsúlyozással.
Mélyet sóhajtva csak hallgattam és vártam az érdemi választ.
-Jaj ugyan már…A lotyódnak semmi baja, úgy ítéltük, még hasznát vehetjük a fiatal, életerős kis testének, de már bánom hogy nem nyírtam ki rögtön. –Most először némi düh hangzott ki szavaiból.
-Ha nem árulod el most azonnal, hogy hová hurcoltátok, istenemre megöllek
-Isten? Zöldike ne légy ilyen gyerekes. –Szólt rám bájosan mosolyogva, lassan felém lépkedve, majd kis hatásszünetet tartva elsötétült arccal folytatta.
-Szerinted ebben a világban létezik Isten? –Azzal éden fekete, karmos ujjaival felém mart a levegőben és nyelvét kinyújtva őrjöngve kacagni kezdett.
-Elég volt! Stone Gloves! Stone Spike! –Azzal a gyorsan kezemre kúszó kőrétegből két öklömön egy egy kőtüske jelent meg.
Remélve, hogy valamelyest meglepetésszerűen éri majd támadásom, villámként ugrottam neki. Egyik kőtüském azonnal kilőve, akkor akartam eltalálni ütésemmel, amikor az elől tér ki. Ő azonban egyszerű eleganciával kikukkantva arcát takaró ujjai közül, egy aprócskát szökellve hátra, ha csak hajszálnyira is, de kitért a felé száguldó karó elől. Emberi kezével rámarkolva öklömre, sziklafalként állított meg, majd fülig érő vigyort viselve sújtott le acélkemény, rothadó, csontos karjával, szinte a földbe döngölve engem.
-Cicám, én nem ilyen jellegű szórakozást terveztem veled. –Azzal pengeéles karmaival felhasította hátamat és nyakamnál fogva az ágy maradékaira hajított.
-Grappling wines! –Szavára a korábbról már ismerős indák tekeredtek végtagjaimra, ám most tetemesebb mennyiségben, sokkal erősebben szorítva.
Hiába próbálkoztam az előzőleg már bevált trükkel, ezekkel a növényekkel nem bírt el a mágiám.
Katherina vidám arccal ugrott rám és ejtett újabb apró vágásokat mellkasomon, hogy aztán nyelvével kóstolgathassa az előtörő vércseppeket. Csípőjét mozgatva előre hátra csúszkált rajtam, azt gondolván, hogy partner leszek a szórakozásában.
-Tetszik neked ez a test? Vagy egy másikat jobban élveznél? Mond csak bátran! A te közreműködésed nélkül nekem sem lehet jó. *kuku* –Beszélt hozzám úgy, mintha csak egy játékszer lennék.
Mozdulatlanul néztem őt hideg megvetéssel, egy szót sem szólva, azon törve fejem, hogy keveredhetnék ki ebből a kínos és életveszélyes helyzetből.
Katherina lassan megállt, majd az iménti lelkes arckifejezésének immár nyomát sem mutatva, ökölbe szorított kézzel arcon vágott.
-Mi bajod, talán másra gerjedsz? Buzi vagy? –Üvöltött és öltötte fel seregnyi, más típusú nő alakját.
Én csak egyre szélesedő gonosz vigyorral reagáltam, egyre dühösebbé téve őt. Igazából semmi épkézláb terv nem jutott eszembe, így talán önző módon nem is törődve a következményekkel, csak bosszantani akartam és megtartani a büszkeségem. Temérdek átalakulást követően, a sátán női megfelelője lihegve térdelt felettem, a tehetetlenségtől borzasztó haragra gerjedve, már már „szívszaggatóan” csalódott, sírós arcot vágva.
-Akkor dögölj meg! –Azzal tűhgyes ujjait összeérintve, kezét csapásra emelte!
Ennél a pontnál azonban megállt.
Én is éreztem….láttam a leheletem. Hideg, a levegő már már fagyos. Katherina az ajtóra nézett, majd hirtelen rögtönzött hátra szaltóval a padlón termett. Ezzel majdnem egy időben egy óriási jégkalapács szakította szét az ajtót és fölöttem elsüvítve a falon keresztül távozott. Sűrű porréteg terítette be a szobát, a lassan ereszkedő szemeken kívül, pár másodpercig senki sem mozdult. Ekkor azonban Gordon jelent meg a szoba bejáratánál és közeledett méltóságteljes léptekkel.
Először értetlen tekintetet váltott velem, majd azt elhagyva nyugtató mosollyal intézett hozzám pár szót.
-Maradj itt amíg elintézem. –Ezt hallva szemöldököm felhúzva kérdőn néztem rá majd béklyóimra…”Maradjak itt?”
-Szóval…sietek –Mondta ráébredve, hogy iménti szavai eléggé hasztalanok voltak.
-Elrabolták Lalát! Már hetek óta ő helyettesítette! –Hadartam el a legfontosabbnak tűnő információkat.
Gordon, tekintetét a gonosz nőszemélyre emelve, megérintette az ágykeretet, mire annak vonalát követ az egész, egy hatalmas, védelmem szolgáló téglatesté fagyott. Így történt, hogy míg ő az életét kockáztatva harcolt, én kiszolgáltatva feküdtem, egy szál alsógatyában, mit sem tudva a szobában történő eseményekről. 10 percnyi csattogást és ordibálást követően, pár másodpercre minden elcsendesült. Feszültem figyeltem „börtönöm” falát, ami kisvártatva szétnyílt utat engedve Gordonnak. Ökleit hosszú jégpengék borították, teste meggyötört, egyik karja pedig csupa vér volt.
-Az a te véred? –Kérdeztem félve
-Nem. Levágtam az egyik szárnyát, hogy könnyebben tudjam követni őt. Remélem elvezet Lalához. –Válaszolt gondterhelt hangon, majd az engem rabul ejtő liánokat megérintve, szilánkosra törte azokat.
-Köszi –Mondtam padlóra függesztett tekintettel, erősen szégyellve előbbi helyzetem és gyengeségem.
Villámgyorsan kapkodva magamra a ruhákat Gordonhoz fordultam.
-Induljunk! Nehogy elveszítsük a nyomát
-Jobb ha most egyedül megyek, te pedig itt maradsz és elmondod Ray-éknek mi történt
-Ne hülyéskedj, nem engedlek el egyedül! Szükséged lehet rám! –reagáltam kissé hevesen
-Ide figyelj Omi! Ebben nem segíthetsz nekem, ezek a fickók teljesen más súlycsoportba tartoznak. Te is láthattad! –Érvelt ő is határozott hangnemben, igazából nagyon is helytállóan.
-Ne bízd el magad. Ez talán neked is túl nagy falat. –Próbálkoztam, pedig tudtam, hogy azon kevés dologból, amit Gordon komolyan vesz, sohasem enged.
-Nem tudok rád is vigyázni! Csak bízz bennem és szólj a családnak a történtekről. És ne aggódj ha sokáig oda leszek! Ez elhúzódhat. –Mondta ki végül a kegyetlen igazságot, majd hajamat törődően megborzolva kiugrott az ablakon és eszeveszett iramban rohanni kezdett…

A tehetetlenség és a félelem ami a nap hátralevő részében emésztett és ami Edinburgék hazatértekkor betetőzött, a világ legszerencsétlenebb embereinek egyikéhez hasonlatossá tett… én így éreztem, persze csak Lala és családja után, hiszen őket érte itt az igazi tragédia. Zokogva hallgattak végig, szinte sokkos állapotban, ennek ellenére mindent tökéletesen megértettek. Semmilyen haragot vagy dühöt nem zúdítottak rám, ami igazából nem lett volna indokolt, de ebben a helyzetben érthető és elfogadható igen. Egyenesen a táskámba pakolták a fizetségül szánt összeget és egy ezüst sólyom szobrot, amit távollétük alatt vásároltak nekem, puszta figyelmességből. Mindezek csak még nyomorultabbá tettek saját szememben, de amikor szólni akartam, Ray csendre intett. Ezt látva felfogtam, hogy semmi szükségük nincs további szavakra, magyarázatra, sem semmire… nagy házra vagy vagyonra… nem. Csak a lányukra és egymásra …

- Segítség! Valaki segítsen! Kérem!- Hasított a péntek esti vidám éjszaka hangjai közé egy sírástól remegő fiú segélykérő szava.
A kocsma elcsendesült és mindenki a bejáratra szegezte tekintetét. Gordon is hátra fordult én pedig kicsit oldalra dőlve néztem el mellette. Egyszerű öltözékű gyermek álldogált az ajtóban, szemeit törölgetve, a hirtelen figyelemtől még jobban megszeppenve.
- Omeron! Omeront keresem! Van itt valaki akit így hívnak?- Kiáltott újra, immár kicsit céltudatosabban.
Szavai meglepetésként értek, mégis gondolkodás nélkül felálltam. - Én vagyok. Mi történt?
Kérdésemre oda futott hozzám, hogy a továbbiakat már négyszemközt beszéljük meg. Eközben a kocsma másodpercek alatt visszavedlett azon felhőtlen, gátlástalan, huncut valójába ami.
- A nagyapám eltűnt, elnyelte a föld, úgy ahogy a többieket is. Kérem találja meg, nekem csak ő van.- Hebegett ismét elérzékenyülve, annyira sietve formálva midnen szót, mintha minden egyes pillanat sorsdöntő fontosságú lenne.
- Hol történtek ezek az esetek?- Kérdeztem, miután leguggoltam hozzá, hogy nagyjából egy magasságban legyek a 9-10 éves ifjúval.
- Hooseeka környékén, számos tanyáról jelentettek be eltűnést, de mostanában már a városból is érkeznek a rémhírek.- Mondta némileg már nyugodtabban, nekem azonban elindult egy elég aggasztó gondolatsor a fejemben.
- Azt, hogy elnyelte őket a föld...szó szerint értetted?- néztem rá szemöldök ráncolva, mire a fiú bólintott
- A vélt helyszíneken mindig fel volt túrva a föld, olyan ...
- Mint egy nagy vakondtúrás?- Fejeztem be kérdőn a mondatot, mire ő ismét csak helyeselt.
- A nagyapád pedig, Edvin Mcgregor?- Vártam epekedve a választ
A fiú a meglepettségtől tátra nyílt szájjal nézett és lassan biccentett. Nagyott sóhajtva nyugtáztam, hogy beigazolódott a gyanúm, a pár hete feltűnt vakondokok és az a bizonyos Steamole a felelős a történtekért.
- Rájöttél valamire- Törte meg a csendet barátom.
- Most el kell mennem- azzal az asztalra csaptam kulccsomóm - Reggel légyszives látogasd meg Heaven-t és viseld gondját amíg nem jövök vissza
- De..- kezdte volna, de a szavába vágtam.
- Ne haragudj, hogy itt hagylak ez a mai duplarandi nem jön össze, de te maradj itt, elbírsz két lánnyal is én tudom- Mondtam mosolyogva, majd egy kacsintást követően kézen fogtam a fiút és kiviharzottam vele az utcára. Sietve célba vettük az öreg Edvin farmját, szinte futva lépkedtünk. E közben Martin, mert így hívták a srácot, elmesélte, hogy nagyjából egy hete kezdtődött minden, akkor történt az első eltűnés. Csak a harmadik negyedik esetnél vetették fel, hogy talán van összefüggés a tragédiák között és nagyapja pont holnap akart megkeresni engem, hogy nézzek utána a dolgoknak, de ma este már nem tért haza a földekről és nem maradt utána semmi, csak egy hatalmas rakás föld, tetején erszényével. A helyszínre érve, valóban az fogadott minket, amit Martin mondott. A talajra helyezve két tenyerem, éreztem a meggyötört föld remegését, amit azok a kis patkányok idéztek elő. A felszín alatt az egész terület tele volt járatokkal, olyan szélesekkel, amikben bőven elfér egy felnőtt ember is.
- Vigyél el Hooseekaba a polgármesterhez.- Mondtam szinte utasítólag, miközben lassan felálltam.
-Beszélni akarok a polgármesterrel és néhány dologra is szükségem lesz- Szavaimra csak halkan biccentett és arra kért kövessem.
A polgármester rezidenciáján, annak ellenére, hogy már benne jártunk az éjszakában, amint elmondtuk mi járatban vagyunk, azonnal fogadtak. A hálóköntösben megjelent, pocakos, korosodó férfi, döbbenten hallgatta végig az elméletem a nem mindennapi, földalatti gazfickókról, ám komoly fellépésem, céhtetoválásom és a becsben tartott Edvin unokájának ajánlása elégséges volt, hogy a kis település első embere is biztosítson támogatásáról.
[color=orange]- Rendben, akkor innentől kezdve ez egy hivatalos megbízatás, amire önt kérjük fel. Tudjuk valahogy támogatni a munkában?[color]-Kérdezte miközben a fiókjában matatott.
- Nos egy sisaklámpának és néhány fénytollnak igen jó hasznát venném a föld alatt.- Mondtam lényegretörően
- Igen igen, Ludvig az inasom azonnal előkeríti önnek ezeket a dolgokat, mindkettőből van lent az alagsorban. Addig is fogadja el kérem ezt az összeget előlegnek.- Azzal egy szütyőt rántva ki a fiókból, azt elém helyezte. - Ez egy nem túl nagy közösség, de annál tisztességesebb, kérem fogadja ezt el előlegnek a fennmaradó összeget összeszedjük a munka végeztéig.- Mondta, miközben kicsit feszülten fürkészte arcom, megfelelnek e nekem ezek a feltételek
- Így rendben vagyunk- Mosolyogtam nyugtatólag és nem törődve az összeg nagyságával eltettem az erszényt.
- Nem tudom mikor óhajt indulni, esetleg megvendégelhetjük éjszakára?
- Nem szeretném henyéléssel rontani az áldozatok túlélési esélyeit, inkább azonnal indulok. Viszont szeretném, ha Martinnak gondját viselnék amíg vissza nem hozom a nagyapját.- Azzal a fiúcskához fordultam. - Jó lesz így?- Simogattam meg fejét mosolyogva
-Uhum- mosolygott vissza bizakodva.
- Akkor jó. Kérem értesítsék a céhem a történtekről, ha több napig távol maradnék, meglehet, hogy elkél az erősítés.- Azzal felkapva az időközben megérkezett felszerelést, visszasiettem Edvin farmjára ahhoz a bizonyos vakondtúráshoz.
Két kezem a rakás tövéhez helyezve, válaszul erőmre, a föld kifelé tódult az üregből újra megnyitva annak bejáratát. Felcsatolva sisaklámpám, zsebemben két fénytollal óvatosan behátrálva, kapaszkodásra alkalmas kitüremkedéseket generálva a járat falán, szép lassan leereszkedtem a sötét mélységbe. Úgy tíz méter után lábammal kitapintottam a talajt, a továbbiakban gyalog folytathattam utamat. A vájat viszonylag tágas volt, kiegyenesedve is kényelmesen tudtam mozogni, a belmagasság nálam úgy két három fejjel volt magasabb. A falakon mindenhol karmolásnyomok jelezték a korábbi munkálatokat, néhol pedig a nagyobb, felszíni fák gyökerei furakodtak be rajtuk. Az ásásnyomok itt ott, átlagos vakondokhoz képest hatalmasak voltak, az az állat ami ezt csinálta, legalább egy szarvasmarha méreteivel rendelkezik.
* Mi a fene folyhat itt, miféle vakondok ezek?* Elmélkedtem, miközben 10-20 méterenként nyomokat hagytam zöld fénytollammal. Az üreg elég sűrűn ágazott szét, és nem egyszer futottam zsákutcába. Ilyenkor miután visszafordultam, a hamis utak bejáratát piros fénytollal áthúztam. A sokadik csalódás után, egy hirtelen ötlettől vezérelve előhúztam mágikus térképem, persze az csak a felszíni utakat mutatta, így csalódottan el is tettem a hasztalan tárgyat. Ahogy befejeztem a papírdarabbal való neszezést, és megálltam egy pillanatra, a nyugodt csendben egy másik hangforrásra lettem figyelmes, az előttem levő kanyaron túlról.
- Végre- Tört ki belőlem az érzés, szerencsére csak vissza fogott hangerővel.
Lekapcsoltam fejlámpám és a falhoz lapulva, óvatosan oda settenkedtem, hogy bekukucskáljak a következő folyosóra. Kétszer háromszor kihajoltam, majd szemem dörzsölgetve újra átgondoltam a látottakat. Két Sisakos, szemüveges, furcsa masinákkal felszerelt vizsla méretű vakond üldögélt tőlem 10-20 méterre, kövér, foszforeszkáló férgeket csemegézve és egykedvűen társalogva.
-Kezd elegem lenni abból hogy ilyen nyamvadt hernyókon kell vegetálnunk bujkálva a felszíni világ elől- csámcsogott a jobb oldali morgolódva.
- Fogd vissza magad, még valaki meghallja, hogy itt méltatlankodsz. Egyébként is a terv nemsokára a végső fázisba lép és akkor majd megismerik azok a felszíni kutyák az igazi erőnket. Kaja is lesz bőségesen ne aggódj, zsenge fiatal és pikáns öreg egyaránt.- reagált a másik mancsait összedörzsölgetve
*Miről beszélhetnek ezek...terv, van egy tervük...erről többet is meg kell tudnom, hogy megértsem és megakadályozhassam.*
- Wohoho már érzem is az ízüket a számban.- Örömködött nyálát csorgatva mindkettő -Mellesleg mit gondolsz, nem kérhetnénk egy kis kóstolót a rabokból?- súgta társának alig hallhatóan
*Kóstolót? A rabókból? A mindenségit, ezek a szörnyetegek embereket esznek? Jaj ne... Akiket elraboltak, talán...*
- Megőrültél? Azokat Steamole kapja, a tömlöc is az ő ürege mögött van, meg sem tudnánk közelíteni.! Már egy hete gyűjtögetünk neki, ha apránként etetnénk, csak feldühödne és összezúzna itt mindent, így is már nagyon éhes, minden egyes áldozatra szükség lesz, hogy kielégíthessük az igényeit. Ha egy falatot is megpróbálsz elcsenni, biztosan halál fia vagy. De holnap reggel lesz az etetés, utána.. talán ha lesz valami maradék, abból nekünk is jut.- Reménykedett undorító vidámsággal és természetességgel a vakondfajzat.
*Ezek szerint még nem túl késő! Reggelig van időm mindenkit megmenteni! Végre valami bíztató is*- Sóhajtottam fel némileg megnyugodva.
- Na itt az ideje lassan az őrségváltásnak, szedelődzködjünk KrsGrr-ék mindjárt itt leszenk
- Várj, valami furcsa szagot érzek. Idegen szag, nem ide való. -Mondta tovább szimatolva a levegőt.
*A fenébe... lebuktam volna?* már majdhogynem felkapcsoltam lámpám, hogy ne a férgek fakó fényénél kelljen harcolnom, ám a szerencse ismét az én oldalamra állt.
- Ne légy ostoba, itt hurcolták el nem rég az egyik rabot, az ő bűze lengi be az egész környéket- Fogta vissza amaz.
- Igaz, no itt is a váltás- Tápászkodott fel nagyot nyögve, hangosan hozzásurlódva a falhoz.
- Üdv Qulslk!- Hogy hogy csak egyedül? - Kérdezte meglepően udvarias, alázatos hangon.
- Hrpsn beteg. De mi közöd neked hozzá te alsóbbrendű fattyú, kotródjatok innen, én magasabb szinten vagyok nálatok, egyedül is elbírok bárkivel.- Ordított rájuk mély hörgő hangon az új játékos, mire amazok nem szólva többet elpucoltak.
Úgy tűnt amit én keresek az is ebben az irányban lesz, úgyhogy nincs mit tenni, már így az utam elején meg kell küzdenem egyikőjükkel. Ráadásul ahogy hallottam és éreztem, ez valóban nagyobb és erősebb is az előbbieknél. Lopva kitekintve előérzetem be is bizonyosodott. A bestia akár egy hízó malac, testén vértekkel és a már korábban látott vakondfelszerelésekkel.

Látszólag igen hamar álomba szenderült, csak nyugodtan ült és szuszogott, így könnyű dolgom lesz vele, gondoltam én kis buta.
- Az a két korcs talán nem vett észre, de túl tapasztalt és öreg vagyok én már ahhoz, hogy becsapd a szimatom.- Szólalt meg teljesen váratlanul, megtörve az addigi ritmusos lélegzést.
- Lépj elő...VACSORÁM!- Azzal teljesen elvesztve kezdeti, kultúrált stílusát, nyelvét csóválva, üvöltve vetette magát irányomba, meglepően gyorsan vágtázva.
Lámpám felkapcsolva, szigorú arccal, higgadtan előléptem, majd botom egyszeri koppantására, a földből három kőtüske csapódott ki, egyenesen a szörnyeteg irányába repülve. Nem sokat célozgattam, gondolván egy ekkora teste biztosan eltalálok. Hetykeségemnek hála mind a három karó mellvértjének csapódott, ahonnan egy két karcolást hagyva lepattantak. Nem tántorítottam, ha így nem, megoldjuk máshogy, egy marék magot szórva útjába, azok egy hálóba rendeződve zárták el útját, Kellemetlen meglepetésben lesz része ha belefut, nem olyan gyenge indák ezek. Qulslk vagy hogy hívták azonban, mit sem veszítve lendületéből szakította át az elébe állított akadájt.
- Na most van baj!- Horkantam fel hangosan, majd oldalra vetődve megúsztam a kanyart elég lomhán vevő, farával a falba sodródó óriásvakond rohamát.
- Na mi van ? ennyi a tudományod kis féreg?- Hörögte miközben újra feltápászkodott.
jó tíz méterre húzódva tőle, elemeztem a történteket. Lehet hogy erős, lehet hogy megállíthatatlan, de ha egyszer elindult egy irányba, utána már nem igen tud kitérni. A gyorsaság és ruganyosság az én oldalamon áll. Ezúttal én támadok először. Mindkét alkarom elfedte a kemény kő jobb oklömön és bal könyökömön egy egy tüskét növesztve indultam meg a hústorony irányába aki csak morogva kacagott. Botomat dárda módjára felé hajítottam, melyben mágikus magokat rejtettem el korábban. A szörny egy gyenge támadásnak vélve próbálkozásom állkapcsával ráharapva a gerelyre kettéroppantotta azt, ekkor azonban a zöldessárga liánok benőtték egész fejét, száját is összekötözve. Az állat két lábra állva, mérgesen kapállózott, próbálva letépni az indákat, persze az ő dühödt elnagyolt mozdulataival ez nem igen sikerült. Mellé érve felléptem a falra és onnan elrugaszkodva repültem felé. Acél karmos mancsának külsejével felém legyintve próbált lecsapni mint egy kis legyet, de szikla fedte bal karom elégséges védelmet nyújtott, hogy annyit amennyit kell hárítson az ütés erejéből a többit pedig lecsúsztatva ráfogjon a bestia karjára. Válla fölé emelkedve, jobb öklömmel egy mély szúrást ejtve nyaka és válla találkozásánál véglegesen földre vittem az imént még oly beképzelt Qulslk-et. Szánalomnak egy cseppnyi nyomát sem érezve magamban hátra hagytam a fuldokolva hörgő, vért bugyogva okádó fenevadat.
Konkrét célokkal koponyámban futottam az üregben, ami végre nem ágazott több fele. Megtalálni Steamole-t és kiiktatni az átkozott tervével együtt, valamint megmenteni a raboskodó falusiakat minden áron.

A nagy vakondok, Steamole (II.Rész)

Ahogy egyre tovább haladtam az üregekben, az izzó férgek is egyre sűrűbben borították be a falakat, így már lámpa nélkül is viszonylag tisztán láttam mindent. A vájat egyszeriben tágulni kezdett, míg el nem érte a jó négy méteres belmagasságot. Az addigi tompa csendet, egyre inkább beszennyezte egy méretesebb vakondsereglet zabolázatlan mulatozásának hangja. Az alagút végén, poros gyökerek szőtte sűrű függöny választotta el a bestiák lakta csarnokot tőlem. Ekkor már nyilvánvaló volt leküzdhetetlen létszámbeli fölényük, ha közéjük rontok, biztos a bukásom. Idegesen tördeltem kezeim, mikor is a gyökerek takarásában egy másik, kisebb vájatot fedeztem fel, amely mint alternatív lehetőség kínált egyszerűbb megoldást.
*Az őrök azt mondták korábban, hogy erre felé hurcoltak el, egy rabot. Amennyire észrevettem az alantasabb vakondok éheznek, ha az ő szekciójukon vonszolnak végig egy embert, biztosan elveszítenék a fejüket, ez csak fölösleges kockázat a vezetőiknek...és mivel nem volt más elágazás, ennek kell a helyes iránynak lennie*- Gondoltam végig még egyszer, próbálva észérvekkel is alátámasztani döntésem, miszerint jó irányba megyek.
Ennyi elég is volt, szinte teljesen bízva igazamba fordultam be az üregbe, amely enyhén lejtve, lefele vezetett. Szelíden kanyarogva spirálisan vitt a mélybe, mígnem a talaj újra vízszintbe nem került és egy széles folyosó indult beláthatatlan hosszúságban. A járat mindkét oldalán, elhagyatott tömlöcök várták, hogy valaki újra megtöltse őket, míg egyik másikban már pihent néhány csontváz, némelyik emberi és egy két más emlősé is. Próbálva nem elragadtatni magam, szemöldök ráncolva fújtattam egyet, és lépteim sietősebbre fogtam. Ám amikor láncok csörgése ütötte meg fülem, újra óvatosabb tempóra váltottam. A távolban egy, a többi egyszerű föld oszlopok rácsozta cellától eltérő tűnt fel, melynek kijáratát acélketrec zárta le. Lassan elé léptem, majd a benti sötétséget megtörendő felkapcsoltam lámpám. Az egész üreg ócskavasakkal volt kibélelve, szoba közepén pedig, egy erős láncokkal megbéklyózott, aprócska, mondhatni normális, öreg vakond volt felfüggesztve. A fény hatására fejét elfordította és meggyötört rekedtes hangon szólított meg.
- Kérlek fiam ne világíts az arcomba, nincs hozzá szokva a szemem az ilyen fényességhez
Szótlan lekapcsoltam a lámpát mire nagyot sóhajtott
-Köszönöm. No és mi járatban itt ahol nem jár a madár sem?- Köhentett néhányat elmosolyodva saját poénján
- Leszámolok a fajtátokkal, csupán ennyi.- Válaszoltam kifejezéstelen hangon
- Az én fajtám?- Kérdezett vissza ismét mosolyra húzva száját - Kérlek fiam ne becsmérelj...ez szomorú, úgy meggyötört volna a fogság, hogy tényleg hasonlóvá váltam azokhoz az eltévelyedettekhez?- mondta szomorúan
- Tudod, ők sem voltak mindig ilyenek...a vakondok nemes lények voltak, kik őrködtek a földek egészsége felett. Szoros harmóniában éltünk a természettel, boldog, sámánisztikus közösségekben. Bár mindenki ott fent, mi pedig lent a mélyben, de boldogok voltunk. Hiszed vagy sem, én magam is egy vezető voltam- Mosolyodott el egy pillanatra, majd némi csönd után komoran folytatta. - Így részben az én hibám is, ami itt folyik. Egy nap, közülünk egy, idegen mágiától fertőzve tért haza, új lehetőségekről, szebb és dicsőbb jövőről beszélve. Megpróbáltuk meggyőzni tévedéséről és hittük, hogy él még benne a vakondok tiszta, ősi szellemisége, ám ő egyre mélyebbre csúszott a sötétségben és egyre többen csatlakoztak hozzá. Mint belső mint külső valójuk a múltba veszett, eltorzult másai voltak csupán egykori önmaguknak. Már akkor meg kellett volna fékeznünk őket, de nem tudtam szembe fordulni saját vérünkkel. Az idő múlásával azonban nyilvánvalóvá vált, terveik oly mértékű pusztítást céloznak, melyet, ha könnyekkel küszködve is, de meg kell akadályoznunk. Azonban... újabb hibát követtem el. A hadüzenet hírére tárgyalásra szólítottak fel minket, amit békés megoldás reményében elfogadtunk...- Vakkantott fel fájdalmasan
- Csapda volt?- Kérdeztem várva a folytatást
- Igen. Társaimat legyilkolták, engem pedig foglyul ejtettek. Az idősek mind odavesztek, a fiatalok egy részét megfertőzték, csak egy maroknyian menekültek meg, kik most a nővérem vezetésével bujkálnak.-Fejezte be remegő hangon
Szavai és fájdalma igaznak tűnt, így hazudni képtelenség. Szerettem volna megnyugtatni, biztatni, de magam sem voltam biztos abban, hogy képes leszek egyedül arra, amire ők tömegesen nem voltak.
- Aláásták Hooseeka városát, a földet átszövik alagutaik. Azt tervezik, hogy egyszerre omlasszák be mindet és az összezuhant város lakóit mind, élve felfalják- magyarázta, mire egész testem remegni és verejtékezni kezdett.
- Te úgy hiszed képes leszel megmenteni mindenkit?- Nézett rám vizsgálódó hangon.
Bár nem láttam de éreztem, hogy elmém fürkészi, valamilyen természetfeletti módon. Nem tudtam a választ, inkább nem akartam belegondolni, így hagytam, hogy a szívem beszéljen elmém helyett.
- Meg kell...- Mondtam kezeim ökölbe szorítva.
- Akkor hát.. - Kezdte hirtelen derűsebben -Segítek neked- Mondta mire láncai megremegtek
Még fel sem tudtam tenni a kérdést, "hogyan?", mire ketrecéből hatalmas földoszlopok törtek ki nem sokkal orrom előtt megállva, szétzilálva a rácsokat.
- Remélem nem ijesztettelek meg, talán szólnom kellett volna, hogy jövök- Azzal komótosan vánszorgott elő az üregből.
Szóhoz sem jutottam, ekkora erejű földvarázslatot eddig még sosem láttam.
- Nem bánnád ha a hátadon utaznék? Nem mozognak már úgy a végtagjaim, mint régen.- Sandított fel arcomra
- Természetesen- Nyögtem ki még mindig meghökkenve, azzal leguggoltam a bölcs állathoz és óvatosan vállamra helyeztem.
Fejét tarkómhoz nyomva pár másodpercig mélyeket sóhajtott, majd lassan elhelyezkedett.
- Hmm... Te tiszta lelkű vagy...- Mondta s dünnyögött még egy darabig, a levegőt szaglászva.
- Az Ő terme és a rabok is mind alattunk vannak. Felkészültél?- Kérdezte néhányat köhögve a mondat végén
Becsuktam ezidáig nyitott számat, majd céltudatos tekintettel lenéztem a padlóra és erősen bólintottam.
- Akkor hát, végy nagy levegőt- majd éppen hogy kimondta, lábaim alatt a föld ellágyult, szinte folyékonnyá vált, s én, vállamon a vakonddal teljesen elsüllyedtem benne. Mint egy csepp méz az üveg falán csordogáltunk egyre mélyebbre, majd egy ilyen sűrű földburokkal testem körül, zuhantunk jó tíz métert, mígnem földet értünk.
*szóval ilyenekre is képes egy igazi földmágus*- Futott át agyamon, míg a sűrű massza lefolyt rólam, porosan hagyva bőröm és ruháim
Szemeim dörzsölgetve körbenéztem, mire szívem hatalmasat dobbant. Két jókora vakond repült felénk, ám mire bármit is tehettem volna, egy egy földoszlop emelkedett ki a földből, támadóink a plafonhoz passzírozva.
- Van benned bátorság és mágikus erő is bőven, de figyelmetlen vagy- jegyezte meg a kis vakond vállamon.
Szavai igazak voltak és igen lesújtóak. Ha nincs itt, valószínűleg már most elbuktam volna.
- Na jól van, semmi gond. Az ajtó mögött, van ő akit csak Steamole-nak hívnak és az amit keresel. - mondta kissé zihálva
Ahogy elült a por megláttam azt a bizonyos ajtót, ami egy hatalmas, láncok és lakatok zárta vaskapu volt.
- Vigyél közelebb- Kért meg majd nagy levegőt véve felordított, mire a kapu körül a föld leomlott, a nagy acélszárnyak pedig megrengetve a falakat bedőltek.
Az óriási porfelhő percekig nem oszlott, semmit sem láttam, csak egy mély, vérfagyasztó hörgés és egy vékonyabb, őrülten vihorászó hang jelezte, hogy van bent valaki.
- Ne félj, lépj be- zümmögte fülembe nyugtató hangon
Ahogy beljebb léptem és a por is ülepedni kezdett, a hatalmas csarnok falait belepő férgek fényében jobban is körbe tudtam nézni. Ott volt ő...Steamole, egy gigászi bestia, akkora mint egy megtermett családi ház. Hátából vastag csövek hajtottak ki, melyek jobb karjához csatlakoztak, ami látszólag teljesen robotikus volt. Szemeit vaslemez fedte, melyen csak egy vöröses lencse volt bal oldalt. Teste tele hegekkel, és természetellenesen dagadó erekkel. Pofájából a férgekével azonos fényű nyál folyt, miközben minden egyes zihálására megremegett a levegő. A látvány egyszerre volt tekintélyes és szánalmas.
- Istenem, fiam...mit műveltek veled?- szólalt meg vállamon az öreg emlős sírástól elcsukló hangon
*A fia? vagy mindenkit így hív?- zavarta meg elmém egy kósza gondolat.
- HOOOSÍHAAA....HOOOSÍHAAA- üvöltötte artikulálatlanul.
-Mit mond?- Kérdeztem halkan, tekintetem egy pillanatra sem véve le a torz lényről
-Husika husika!!! Steamole husikát akar, a ti husikátokat!- Szólalt meg a nagy behemót lábánál egy vékony, őrülettől hajtott, kisebb példány.
- Mokirsk...Öcsém, mit tettél? Mi lett belőled? És mi lett belőle?[- Kérdezte komoran.
- Wehehehehe. Túlélünk bátyám túlélünk és tovább lépünk, egy magasabb szintre, mi vagyunk a jövő te pedig a múlt! weeehe weeehe weheheheheee- Hadarta rémes, magas, krákogós hangján.
- Büszkeségünk eldobása, életünk feladása, létünk megcsonkítása számodra előrelépés?- Kiáltotta kínlódva.
- Hallgass te vén ócskaság! Majd mindjárt meglátjuk melyik az erősebb, a jövő vagy a múlt!- Azzal szőrén felkapaszkodva megiramodott steamole feje felé.
- Hallgass ide fiam- súgta a fülembe. - Látod ott fent azt a hatalmas izzó kristályt?- Nézett fel mire követve példáját, megláttam miről beszél.
A plafonon egy óriási zöldes sárgás fényben izzó kristály volt, mely folyamatosan könnyezve nyálas váladékát, ontotta magából az egész helyet ellepő, dagadt, foszforeszkáló férgeket.
- Az a lacryma, hanyatlásunk okozója, a belőle gennyedző anyag, amely hernyók formájában ölt alakot az a méreg, mely megfertőzi az élők testét és szellemét. Hogy gyökerében folytasd el a problémákat, mindenképpen el kell pusztítanod. - magyarázta fegyelmezetten.
- És mi lesz velük?- utaltam a bestiára és lovasára
- Róluk gondoskodni az én feladatom lesz- nyögte ki elég nehezen - A rabokat pedig felfele fél úton találod, börtönük bejárata a kristálytól jobbra arról a párkányról nyílik- mutatott oda mancsával.
- De...- kezdtem bizonytalanul, nem tudván van e jogom ebbe beleszólni. - Ők ketten, nem a családod?- mondtam ki végül
- Éppen ezért az én kötelességem, hogy kiváltsam őket ebből a földi pokolból...INDULJ!- Azzal levetette magát vállamról, mire talpam alatt egy kőoszlop emelkedett ki, az említett párkányig, ezzel megtéve helyettem az út felét. Ahogy visszanéztem, láttam amint fürgén megiramodott a két másik vakond irányába.
Átlibbenve a párkányra, egy tucat ember préselődött, börtönük kőrudak alkotta ketrecéhez, segítségért könyörögve.
- Álljanak hátrébb és előre kérem önöket, miután kijutottak, ne pánikoljanak és kövessék az utasításaimat, csak így élhetjük túl- Magyaráztam, higgadtnak tűnő hangon, megelőzve a későbbi kalamajkát.
Az emberek csendesen bólintottak, majd börtönük hátsó falához húzódtak.
Kőkesztyűm felhúzva akartam szétverni a rácsokat, ám mielőtt még bármit is tehettem volna, egy szőrös lény pottyant a nyakamba.
- Szia fiú! Nyugodj meg, mi veled vagyunk!- Súgta fülembe egy idős női hang, mielőtt még bármit is reagálhattam volna.
- Mégis hogy ...- Kezdtem volna ám a válasz megelőzött
- A bátyám én és a törzsünk, telepatikus kapcsolatban áll, hagyd ránk ezeket az embereket, te pedig tedd amit tenned kell- Azzal leugorva vállamról, időközben érkezett társaival oldalán, elfolyósította a rácsokat és egy felfelé vezető járatot nyitva a falban kifelé kezdte terelgetni, a megszeppent foglyokat.
- Bízunk benned!- Nézett hátra, miután az utolsó férfi is elindult a felszínre, majd ő is eltűnt a járatban.
Lelkemben némi nyugalommal de töretlen elszántsággal kezdtem megmászni a sziklafalat, így közelítve célpontomhoz. Sziklakesztyűim hasznosnak bizonyultak, azokkal kapcsolódva a barlang falához, viszonylag gyorsan tudtam haladni. Pár méterre himbálózva a lacrymától, már elég közel voltam, hogy lesújtsak. Annyi kőkarót zúdítottam a kristály és a plafon kapcsolódási pontjára, amennyi csak erőmből telt, mégsem.. néhány letört kődarabon kívül nem tudtam mást a mélybe taszítani.
*Ha a szikla nem enged, talán majd a kristály*- Új ötletem kivitelezendő, egy marék mágikus magot csapva a plafonnak, az onnan kihajtó indákon átlendültem a lacrymához hogy kőökleimmel, azt vegyem kezelésbe. Azonban hiába püföltem, zúztam, ütöttem, még csak meg sem repedt. Ekkor hirtelen egy ismerős hang szólalt meg fejemben.
- Néha a lágy erősebb mint a kemény. - Azzal elmémbe hatalmas mennyiségű idegen tudás áramlott, olyan forma érzetet keltve, mintha az mindig is sajátom lett volna
Lenéztem a csatatérre, ahol Steamole, Karmos mancsával a földhöz passzírozva az öreg vakondbölcset, egy apró szót hörgött folyamatosan.
- APAAAA.... APAAAA
- Gyerünk már te korcs roppantsd össze. gyerünk gyerünk gyerünk!
- NE!- kiáltottam oda nem is tudom mit gondolva ám egyszeriben nyugalom fogott el...
Nem láttam, de éreztem, hogy az öreg mosolyog és boldog...
*Ég veled fiam és öcsém...*- Azzal Steamole lába alatt a föld megrepedt és két oldalán egy egy óriási kőtábla lendült felfelé, mint egy becsukódó könyv, békésen elzárva őt, családjával együtt.
Nagyot sóhajtottam, pár másodpercig mozdulatlanul ölelve a kristályt, majd két kezemmel minden izmom megfeszítve ráfogtam annak tövére és szabadjára engedtem a belém ágyazott új tudást
-SOFT STYLE- A föld szép lassan málladozni kezdett, majd egyre folyósabb lett, a kristály megingott és valamivel kijjebb csúszott tokjából. A terem remegni kezdett, engem pedig két két pár vakond mancs ragadott meg, még mielőtt a lacrymával együtt a mélybe zuhantam volna. Becibáltak járatukba, majd a föld, mint egy gejzír a felszínre lökött minket. Sokat nyelve a porból, fuldokolva köhögtem, majd szemeim kinyitva, már éljenző emberek gyűrűjében találtam magam.
Gratuláció, köszönetnyilvánítás és határtalan hála volt a jussom, emberek és vakondok irányából egyaránt. A vakondok biztosították az embereket, hogy korrumpált testvéreik, az ördögi kristály nélkül rövidesen megtisztulnak majd, ők pedig vállalják, hogy rendbe hozzák a város talajának meggyengült szerkezetét. A polgármester hajbókolva nyomta kezembe fizetségem maradék részét, Edvin bárányok hadát ígérte fel hálája jeléül, unokája könnyes szemmel ugrott nyakamba, olybá tűnt mindenki boldogsága határtalan. Mégis az a kristály és azok a emberi kéz alkotta gép-végtagok...
-A gyanúd jogos- Hatolt fejembe ismét egy hang - Mindaz ami történt nem véletlen eredménye, mindvégig irányított valaki a háttérből és mi segíteni fogunk neked, hogy legyőzd. A bátyám rád hagyta a lágy stílus technikáját, a törzsünk sajátját, bízott benned ezért mi is ezt tesszük majd. Még találkozunk- Azzal az üzenet véget ért.
Fejem kapkodtam jobbra balra, de a hang tulajdonosa és a vakondok egyszeriben mind eltűntek, tömegnyi kérdést és kételyt hagyva kavarogni bennem. Egy biztos, aki ilyen méretű hatalommal bír, az a jövőben is nagy ellensége minden élőnek és hogy megfékezzem, minden jelenlegi és jövőbeni erőmre szükségem lesz...

Sok minden lett más, sok minden változott. Kerültem kilátástalan helyzetekbe, amelyek megedzik a kart és az elmét. Megtapasztaltam a valóság olyan pillanatait, amelyeknek tanulságát vagy karmos ujjával írja az élet az ember legbelsőbb énjébe, vagy csak legyint annak éretlenségét látva és tovább áll. Nehezebb már bírni az optimizmust és lelkes izgalommal vetni magam helyzetekbe, ahol a legkevesebb mit veszíthetek, az életem. Mindenből okultam s most ebből az esetből is fogok…
-Készülj! Itt jön!
Rigardo szavait elmosta a robbanás. A hang ereje olyan bántó volt, hogy azonnal könnybe lábadtak a szemeim. Megszédülve, fél siketen rohantunk a lyukból kiáramló füstbe, ami elvette a még meglévő érzékeinket is. Erősödő, majd elhaló üvöltés és a mellkasomnak csapódó leszakadt kar volt az első két inger, amik a kastélyba lépés után értek. Borzalmas, de csupán a kezdet volt…

A megbízást mint általában, a felkérések falán találtam. A becsült-szükséges szintet nagyban meghaladta az erőm, azon felül pedig csak némi vezetői tapasztalatot vártak el. Azt gondoltam megállom majd a helyem, s jobb ha én vállalom, mint egy kevésbé tapasztalt nagyravágyó. Ki gondolta volna, hogy én is csak annak bizonyulok majd? Egy mágust akartak, így egyedül mentem Hoarfrostba. Még örök társam, Heaven sem tartott velem, lévén, épp Gordonnal gyakorlatozott az Elm erdősségben, új képességek felébredésének reményében. Gordon szerint a jó csapatmunkához elengedhetetlen, hogy a felek előbb önállóan is képesek legyenek megállni a helyüket, ezért nem tartottam hát velük. Helyette vállaltam ezt a küldetést.
A megbízóm, a Hoarfrost magánmúzeum tulajdonosa, Eram úr volt. A kevéske információn kívül, magánhadseregét is rendelkezésemre bocsájtotta, élen a kapitány, Rigardoval.
Rigardo külseje, nagyságának csupán töredékét sejtette. Ez az ember a csata első pillanatától kezdve latba vetette minden erejét, s úgy küzdött, akár egy oroszlán a falkányi hiénával szemben. Ha emberi tudattal rendelkező ellenség várt volna minket a hegyek közt megbúvó kastélyban, már tekintélyes fellépésével csapást mért volna rá. De nem így történt…

- Rigardo.
- Hm?
- Tudsz valamit arról a szörnyről amiről Eram olyan fukarul beszélt, aki ránk vár? Mit értett az alatt, hogy szörny?
- Sok minden lehet olyan borzasztó, hogy kiérdemelje ezt a jelzőt. Nem a torz külső a legelső ismérv. Nem szörny e egy nagyúr, ki mészárol? Nem szörny e a testvérgyilkos, a gyermekét megfojtó anya? Egy leány, ki saját vérének vérét ontja a hatalomért. Ez a Nyugati család szörnyetege, ez Eram démona.
Riful.
Rigardo szavai megleptek, de értelmet adtak Eram viselkedésének. Az öreg alig beszélt arról, mi várhat ránk, helyette inkább az elrabolt kincs mesés históriáját ecsetelte.
- Eram lánya, Riful.
-És milyen hatalomhoz jutott?
- Emberfelettihez. Ezért hívtunk egy varázslót. Ennyit tudok mondani.
-Jut eszembe, ezt idd meg. – Azzal egy narancsos folyadékot tartalmazó fiolát nyújtott át. - Melegen tart.
Köszönőleg bólintottam, s felhajtottam a varázsszert. Pár perc múlva tovaszállt tagjaimból a mardosó hideg, s a hatás még akkor is tartott, amikor látótávolságba került Riful vára.
Az eddig nehézségeket okozó, sziklás terep most hasznunkra vált, átmeneti menedékként szolgáló barlangból ugyanis több is kínálkozott.
- Megállunk és felkészülünk a harcra. Az célpont nem fog elrohanni, s ha este támadunk fényes nappal helyett, az csak nekünk előny.
A katonák hálásan fogadták a pihenőt s a tűzifa gyanánt teremtett hasábokat is. Bár a bájital megóvta a testet a hidegtől, a lelket csak az otthont idéző lángok képesek melengetni. S míg ők régi történeteket meséltek, én néhány tő hófüvet fedeztem fel, a hasadék szájánál, melyeket nem voltam rest leszedni.
-Uram, a hóvihar nem csillapodik. A falakon őrségnek nem láttam nyomát, de ha ott vannak is, kizárt, hogy meglássanak minket. – Mondta további utasításokra várva
- Köszönöm Muega. Akkor hát készüljetek, hamarosan indulunk.
Muega tapasztalt vadász volt, aki az elmúlt negyven évet a hófödte csúcsok közt töltötte. Képes felismerni a csapásokat s a természet csapdáit, jól tájékozódik és megtanult látni, túl a tejfehér sűrűségen. Rajta kívül az egész csapat kardforgatókból állt. Korban is csak egyikük, Gerd múlta felül. Jómagam ugyan nem láttam, de az elmondottak alapján mesterien bánik a könnyű kardokkal, ezen felül pedig öregsége és robosztus termete ellenére is igen fürge. Velem és Rigardoval tökéletesnek tűnt a csapat, képesnek arra, hogy felvegye a versenyt egy falkányi, verbuvált útonállóval és egy megbotlott, megbabonázott kislánnyal.
Az addigra sötétségbe borult keleti égbolt rejtekéből támadtunk. Muega csáklyája már első próbálkozásra talált fogást a bástyán, így nagyon rövid ideig kellett volna csak ebben a kiszolgáltatott helyzetben,szorongva fürkésznünk a falat. Rigardo habozás nélkül nekiiramodott, ám pár méter megtétele után az amúgy is üvöltő szélbe valami sokkal borzalmasabb, a hegyvidéki jégnél sokkal fagyosabb vegyült. A talaj és a falak megremegtek, s egy óriás szélroham mindenkit, köztük Rigardot is a földre küldött. Felpattanva lerántottam köpenyem s kőkesztyűvel öklömön vártam a támadók seregét, ám csak egy ellenfél jött ellenünk. Hatalmas hófehér alakját még közvetlen közelről is alig tudtam kivenni, miközben a száguldozó hódara minduntalan a szemembe csapott. Bestiális valójában ott állt ő, ki egyetlen szárnycsapásával akár százakat képes harcképtelenné tenni, kinek harapása megtör minden ellenállást s lába egyetlen dobbantásával falvakat dönt romba, ő, egy kifejlett blizzardwern. Ez a fenséges teremtmény tátott szájjal hörgött felénk, miközben karmos szárnyait és fejét egyre magasabbra emelte. Nyakában méltatlan, láncos gyűrű csörgött, szeme helyén csupán hegesedő, duzzadt sérülések. Az emberek mozdulatlanra dermedve álltak, még a kardjukat sem húzták elő, csupán Muega emelte lövésre hattalmas íját.
-Ne tedd! – üvöltöttem a sikoltó szélbe, ám hangom elveszett a 20 méteres távolságban, s a nyílvessző kiröppent. Nevetségesnek tetszett a gondolat, hogy az az aprócska piszkafa akár csak annyi ingert képes gerjeszteni a sárkánygyík bőrén, hogy az bármit is észrevegyen. De ahogy már mondtam, Muega tapasztalt vadász volt, aki mesterien bánt az íjjal. Dacára a szeszélyes fuvallatoknak és a tomboló viharnak, magányos nyílvesszője megtalálta az egyetlen fedetlen, érzékeny területet és mélyen belefúródott a fenevad orrlyukába. A blizzardven újra felüvöltött, s testének teljes súlyával előre zuhant. Mellső lábai robbanás szerűen csapódtak a hóba, jó tíz métert repítve a két legközelebb állón. A lény vaksága volt csupán ami megmentette az életüket. Egy ilyen monumentális ellenféllel szemben, bármilyen praktikát, vagy manővert eszközölni ostobaság lett volna, így azonnal visszavonulót fújtam. Megtámogatva a két sérültet, loholtunk a blizzardvern elől, aki talán szaglás útján de végül bemért minket. Irgalmatlan dobogás kíséretében fordult utánunk ám néhány lépést tett csupán, majd megtorpant és a földre került. A láncok erősen tartották, éppen csak annyi mozgásteret hagyva, hogy a kastélyt körbeérhesse. Még Rigardo is, akit nehéz lenne bátorság és merészség terén felülmúlni, futott, úgy, hogy hátra sem nézett. Egy utolsó, égzengő üvöltés és a lény visszavonult. Korábbi fedezékünk padlóján, lihegve bámultuk a várat, sokáig egy szót sem szólva.
- Szö-szörnyeteg. Micsoda borzalmas szörnyeteg. – Hebegte Jean, az egyik fiatal, aki rosszul helyezkedett az imént.
- Hogy szörnyeteg? Ez a hatalmas titán? Csak egy növényevő óriás aki rabigába hajtotta fejét. A szörnyeteg az, aki láncra verte és megnyomorította.
-Rigaldo. Tudod te mekkora hatalom kell, hogy megbéklyózz egy ilyen teremtményt? El tudod képzelni azt az erőt, ami felülmúlja az övét? Attól tartok Eram nagyon félrevezető megbízást tett közzé. Ehhez tíz olyan mint én is kevés lenne, jobb ha újra gondoljuk az egészet.
S akkor, tanácstalanságomban megdörzsöltem szemeim
- Hek. Szükségünk van a segítségedre, de tudd, hogy ha vissza fordulsz, mi akkor sem hátrálunk meg. Kérlek még most határozz, hogy annak fényében tervezhessünk.
Szavai önmagában ostobák és becsmérlőek lettek volna, hangjában, mégsem volt nyoma e kettőnek. A helyzet kilátástalansága ellenére, magamban szinte azonnal eldöntöttem, hogy maradok.
- Rendben. Ha bárkinek van ötlete, mondja most és ha megvalósítható, akkor véghez visszük.- Szavaimra nagy mozgolódás, susmorgás kerekedett, egymást követték az életképtelen felvetések.
- A kastély a Nyugati család birtokát képezte régen, ugye? – Szólalt meg Bernard, ki eddig hallgatásba burkolózott.
- igen
- A nagymamám kiskoromban sokat mesélt a Nyugati család hegyi kastélyáról és az azt általszövő katakombarendszerről. Ha ez az a vár, akkor számtalan járatnak kell befelé vezetnie. Talán, talán ez a barlang is egy bejárat, csak mélyebbre kell hatolnunk…
- Ez haszontalan, kölyök!- Förmedt rá Gerd, a maga nyers modorával – Azok a járatok egytől egyig beomlottak Deliora tomboló patái alatt.
- Az éppenséggel nem probléma – Szóltam közbe, a távolságot és az esélyeket latolgatva. - Gerd. Ismered ezeknek a régi bejáratoknak a helyét? Ha igen, mutass nekem egyet, ami viszonylag közel van az erődhöz.
- De…- Kezdte volna, Rigardo azonban puszta tekintetével beléfojtotta a szót. - Igen.
- Ti rendben vagytok?- Néztem kérdőn a korábban pórul jártakra, ők azonban mind a ketten bólogattak.
- Akkor jöhet a második menet. Legyetek még jobban résen, az iménti után már nem fogjuk tudni meglepni őket…

- Állati megszállás! Melina! Gyere, van egy kis dolgunk.
- Szevasz kölyök. Sokat lógattad a lábad, mi? Régen láttalak – Zsörtölődött kedvesen
- Meglehet, de most bepótoljuk, úgyhogy készülj fel. Ásni fogunk, sokat, a csontkeményre fagyott földben.
- Nincs is más, amire jobban vágynék, mint egy kis áskálódás végre.
- Akkor hát, RAJTA! Borz karmok – Mondtam a szokásosnál kicsit emeltebb hangon és nekikezdtem a sziklák közt megbújó, lefelé vezető járat takarításának.
Gerd bejárata szerencsére a lehető legközelebb helyezkedett el, a blizzardvern végett tartani kényszerült távolság határán. Így is igazi küzdelem volt meglazítani, az évek óta mozdulatlan, jeges törmeléket. A pengéim egy ponton megakadtak és nem működtek tovább. – Máris kimerültem volna?-
- Az erőnkkel semmi baj nincs, de a vastag acélt nem tudom átvágni.
- Acél? – Simítottam meg a szürke felületet.
- Az alagsort kibélelték az ilyesfajta praktikákkal szemben, de nem gondoltam, hogy az egykori bejáratokat is.
– Hek. Hát legyen. Bernard!
- Igen! Azt hiszem értem. Szabad lesz uram? – Furakodott a falhoz, majd kérdő tekintetemre reagálva hozzá fűzte:
- Robbanó lakrimák, uram…

A kar, melyhez nem kapcsolódott test, ott kapaszkodott kabátom gallérjába, még akkor is, mikor kiröppentem a füstfüggöny mögül. Amint megvetettem a lábam, hogy körbenézzek, újabb karok kerestek kapaszkodót rajtam, a bokámat érő, erős, fagyos szorítás formájában. Félbevágott, EMBERSZERŰ LÉNY próbált ormótlan, rendezetlen fogazatával a húsomba harapni. Gondolkodás nélkül lesújtottam a groteszk koponyára, amely az ütés súlya alatt darabokra tört. Hátraszökelltem és letéptem magamról a nyakamba csimpaszkodó végtagot, amely egy ugyan ilyen lényhez csatlakozhatott korábban. Harctérül egy üres szoba szolgált, ide nyílt a titkos átjáró s egyetlen ajtaján tömegesen ömlöttek be ezek a torz teremtmények.
Szemük bevarrva, némelyiküknek a szája is. Alig fedett idomaik nőiesek voltak, hajuk és alapvető testfelépítésük ijesztően emberszerű. Lassan áramlottak a helységbe, s támadásaik hasonlómód lomhák voltak. Mindent betöltött átható, beteges hörgésük földöntúli kórusa. A csapat, a rémületes ellenség láttán is küzdött, Rigardo és Gerd, egyenesen elébük ment, hogy villámgyors vágásokkal halomba kaszabolják őket. Hátamról lekapva botom rászegeztem az egyikre, és néhány kilőtt kőtüskével szétszaggattam felsőtestét. Az, a lökéstől megtántorodott, majd egyre gyorsabb tempóban újra közeledett, miközben…
- Ez lehetetlen!- Üvöltötte dühtől remegő hangon. - Regenerálódnak. Minden sebük begyógyul és minden végtagjuk visszanő.
- Akkor ezt edd meg. – Förmedtem a teremtményre, újabb kőtüskét kilőve, amely becsapódás után vaskos indákat eresztett ki magából, hogy megkötözze áldozatát.
A szörny tehetetlenül eldőlt, de még a földön is vonaglott és hatalmasra nyílt, bestiális álkapcsával felém fordult, mintha vigyorogna. Az eddigiekhez képest szokatlan gyorsasággal leszegezte fejét, s pillanatok alatt szétmarcangolta béklyóit. Bizonytalanság és félelem kerített hatalmába, látván megállíthatatlan, közönyös menetelésük. – NEM. Megállítom őket! –
Ott teremtem a szabadulni készülő fölött és a nyakánál fogva a földhöz szegeztem két kőtüskével. A megerőszakolt élet eltávozni látszott testéből és akkor rájöttem.
- A fejüket. Vágjátok le, vagy zúzzátok össze. Az megteszi.
A harc hevében a szörnyek egyre gyorsabbak és okosabbak lettek. Védték a fejüket, mintha tanultak volna, mintha tanultak volna egymás hibáiból. – De hogyan…?
- Mögötted! – Hallottam Gerd hangját jobb kéz felől, majd egy fémes csattanás…
A lény elkapta fogaival a kardot és úgy szorította, nem engedett a hatalmas harcos dagadó izmainak. - Told meg!
Szikla fedte kezemmel elkapva a kard pengéjének végét, rohantunk a lényt a szájánál fogva vonszolva, amíg koponyája nem találkozott egy masszív kőoszloppal és két részt nem vált.
Nem ünnepeltünk, még csak meg sem köszöntük egymásnak, nem akkor volt ott az ideje. Szembefordultunk az ellenséggel, hogy még többet pusztítsunk el, az azonban megtorpant és eltűnt a fekete ajtónyílásban.
Mozdulatlanul, lihegve hallgattuk, ahogy a hátborzongató hörgésük egyre gyengül, elveszik a sötét folyosókon.
Az egyre erősödő csendet, Bernard sikolya szelte ketté.
- A karom, a karom. Édes istenem – Üvöltötte felsírva a fájdalomtól.
Az egyik bestia, elkaphatta és kiharapott belőle néhány jókora darabot, az adrenalin mindeddig azonban nem engedte, hogy a fiú érezze, felfogja mi történt vele.
- Utánuk kell mennünk. Ez Riful serege, nélkülük sohasem találjuk meg ebben az útvesztőben.
Igaza volt, de nem hagyok hátra embereket, Bernard pedig nem folytathatja és egyedül sem maradhat.
- Muega! Maradj itt Bernarddal és lásd el. Légy a bástyánk. Menni fog?
- Bízzon bennem uram.
- Akkor hát, utánuk.
Reménytelenül kevesen, mindössze négyen mentünk tovább, végig a koromsötét folyosókon, a fülünkre és Rigaldo halovány fényű, mágikus lámpására hagyatkozva. De végül megtaláltuk…
- Mi lehet itt lent Rigardo, Gerd?
- Már csak egy dolog van, amit még a katakombáknál és a tömlöcöknél is mélyebbre építettek…
- A kínzókamrák
A szó hallatán Jean összerezzent és remegve nyöszörgött.
- Hé. Mit képzelsz mit csinálsz? – Nyomta Gerd a fiatal fiút a falhoz. - Te mostmár egy hős vagy! Érted? Példakép a gyermekeknek! Hallhatatlan, hát ehhez tartsd magad. – Mondta mindezt ijesztően, mégis tisztelettel és szeretettel.
- Um.. – Bólintott - Menjünk
- Menjünk
- Igen. indulás

Lent csontig hatoló nyirkos levegő hömpölygött, olyan, amit fáj belélegezni, fáj a hideg és fáj a gonoszság, amivel csordultig van. A szoba széleit nem láthattuk, csak középen derengett némi tompa, erőtlen fény. Alatta egy trón, nem, inkább kínszék, ölében vele.
- RIFUL ÚRNŐ.

- Hóó. Nahát nahát, Rigardo! Olyan régen láttalak, úgy örülök, hogy itt vagy.
Riful arca végletekig bájos és ártatlan volt. Átmenet egy szépséges kislány és egy gyönyörű nő között, valahol korban is éppen ott tarthatott. Egyszerű fehér hálóinget viselt és barátságos, érdeklődő mosollyal emelte ránk vidám tekintetét.
- Kik vannak veled? – Nevetett s kezével felénk intett
- Riful. Riful kérlek, gyere vissza. Még nem késő.
- Azt mondod? Rigardo. Biztos? Biztos, hogy nem késő?
A lány nevetett, pimaszul. Mögötte sárga szempárok tengere izzott fel, visszafogott morajlást sodorva felénk.
- Elég volt! – Förmedt rájuk Gerd - Végzek feled, Áruló Riful.
-ÁLLJ!
Gerd azonban már megállíthatatlanul száguldott az aprócska, törékeny test felé. A kolosszus, a gyenge lányka ellen.
Majd hirtelen megállt. Az a hatalmas tömeg úgy szűnt meg mozogni, mint földre hullt kő. Hátával kitakarta Rifult, csak szapora lélegzése és rostok súrlódása hallatszott. Gerd vért köpött és a levegőbe emelkedett erőtlen lógva, majd lezuhant akár egy sarokba hajított kapcarongy.
- Gerd!
- Te! – Fordultam, ökölbe szorult kezekkel a lányhoz. - Mi vagy te?
És akkor megláttam…
A LÁNY JOBB KARJA, akár egy szétrobbant szurok szőtte pókháló, mely a vállától távolodva egyre szélesedő „v” alakot formált. A rostok szerte szét ágaztak újra és újra, mint egy fa ágai. Fekete szalagoknak, vagy inkább fekete hajszállak alkotta fekete szalagok sokaságának tűnt.
Tekeregtek mint a szélben lengedező pántlikák, de ha kellett, karóként martak a puha, emberi húsba.
Felfordította a hasán szenvedő Gerdet és gyengéden pofozgatni kezdte, mint egy primitív anyamajom a halott kölykét.
- Ne merészelj hozzá érni te szarházi.
Rohantam ahogy a lábam bírta s közben karókat szaggattam a földből, azokkal megszórva ezt az angyalarcú fenevadat. Nevetett. Nevetett. Mindent könnyedén hárított és csak nevetett, majd lesújtott. Teljesen a földbe préselt. Hassal a kemény, döngölt padlón hevertem, vérző, széttört arccal, azonban sértetlen testtel. Megértettem, hogy mióta itt vagyunk, a hegyen, a kastélyban, a szobában, bármikor megölhetett volna, de ő csak játszott. Annyira vagyok neki ellenfél, mint a pórul járt légy az unatkozó kisiskolásnak.
- Tudd, hol a helyed. Zengte földöntúli, mélyen búgó hangon. - És így lerohanni egy hölgyet, egyébként sem illik – Csilingelt újra egy kislány
- Riful. – Egy lépés. - Riful. – Egy lépés. - Riful. – S Rigardo kardja a porba hullt. - Riful. – Lépések sora. - Riful, én…
A kapitány már mellettem állt s térdre borult. - Szeretlek! – Egy villanás, csörgő acél, majd egy erőhullám, ami elsodort engem Gerdet és a leblokkolt Jeant is.
Mikor Rigardó tőrével Riful torkának ugrott, annak teste megváltozott. Egésze OLYAN FORMÁT ÖLTÖTT, mint korábban a karja. Felsőteste nem sokat változott, mintha csak beborították volna a hajból szőtt szalagok. Lábai helyén azonban hatalmas kupola , fekete szoknya látszott csak. Szemeiből fehérség sütött, olyan akár a hóvihar, kegyetlen, üres fehérség. Rigardo, mint keresztre feszített báb lógott a levegőbe, karjai , s combjai többszörösen nyársra húzva. A sokk elvette az eszméletét, de mintha még lélegzett volna.
- Ezt akartátok? – Morogta fenyegetőn. - Ezt szeretnétek? –Ekkor egyik szalagjával a levegőbe emelte a macska méretű fésűt. Az aranyos foglalatban nyugvó drágakövek, még ebben a holt fényben is megcsillantak.
- Tessék! Vidd. Neked adom, már úgy is üres!
Csak a levegő suhogását hallottam,s újra a földre zuhantam, elviselhetetlen, égő fájdalmat dédelgetve a hátamban.
- Így nem fogod elveszíteni. – Kuncogott, mintha kicsit oldódott volna a dühe
Gerd felé nyúltam, a fekete szalagok azonban gyengéden elállták az utam.
- Ők ketten maradnak. Egyenlőre. A harmadik pedig már úgy is csak élettelen hús.
Könnyes szemekkel meredtem erre a felsőbbrendű borzalomra, majd’ szétmart a fájdalom, a tehetetlenség.
- Rokudenashi. Rokudenashi – Ismételte
- Találd meg és gyere vissza. Ha cselezel, biztosan meghalnak, ha nem… ki tudja. – Kuncogta, majd parancsolta - MENJ…

Ahol jöttünk, ott távoztunk. Csak én és Muega. Brendon meghalt, a teste szertefoszlott. A csapat elveszett.
Eram úr mégis sikeresnek ítélte a küldetést, míg én nem.
Eram úr fejében csak a csecsebecséje járt, míg az enyémben csak a Rokudenashi…


3x Hófű begyűjtve

Tyűha! Tyűha! Ez igen, ez egy kellemes munka volt, élveztem olvasni, miután ráhangolódtam a stílusodra, addig viszont legalább háromszor olvastam újra a mondatokat. Ettől függetlenül egy hatalmas pipa jár neked. Még a bónuszt is megérdemelten vághatnám a fejedhez, ha nem követtél volna el pár hibát, amikkel most kukacoskodni fogok.
Először is ott voltak a párbeszédek esetében a számomra indokolatlanul kezdett új bekezdések. Az ilyenek csak összekuszálnak engem, ami nem jó pont az ellenőrzés során. Aztán emitt-amott elmaradt pár szóköz a vesszők és pontok után. A "Az célpont nem fog elrohanni..." kezdődésű mondat pedig nekem valahogy nem kerek. Jó, persze, tudom mit akartál kihozni belőle.
Ám a sztori maga nagyon tetszett. Végre egy mágus, aki saját szemében elbukik, de mégis teljesítettnek titulálják a megbízást. Jó volt olvasni, hogy nem a megállíthatatlan, legyőzhetetlen kategóriában vagy, s hogy legfőképpen használod az eszed, annak ellenére, hogy milyen VAD vagy. Pipa!

Jutalmad: 750.000 Gyémánt + 3x Hófű