Leanna és a csillagkulcsok története

Elég későre járt már. A levegő hűlni kezdett, a nap pedig egyre gyorsabban csúszott lefelé a horizonton. A nappali állatok is nyugovóra tértek már az erdőben, az éjszakai váltás pedig épp ellenkezőleg: egyre gyakrabban suhantak át a lábaim előtt, vagy éppen a hátam mögött. Én inkább a nappali élőlények kómás sorait gyarapítottam: egyre inkább úgy éreztem, hogy halálos iramban tör rám az álmosság.
- Behalok… mi a francnak kellett nekem, most komolyan, éppen egy olyan céhet választanom, ami sosincs egyhelyben? Egy élet, mire megtalálom őket! Még csak olyan csillagszellemem sincs, amivel repülni tudnék… mennyivel egyszerűbb is lenne, Istenem! – panaszkodtam a levegőbe, miközben végső csüggedésemben levetettem magamat az egyik fa alá.
Hátamat a fatörzsnek döntöttem, és reményvesztett sóhajjal lehunytam a szemem. Álmos vagyok és fáradt… csába’, hogy miután felforgattam az ebédlőt, nekem kellett kiruccannom kajáért. Különben sem én voltam a hibás, Kain dózerolta le a termet, még akkor is, ha az én lábamban esett el…
Ismét mélyen kifújtam a levegőt, majd felnéztem a magasba. Az első csillagok már megjelentek az egyre sötétedő égen, és a Holdat is sikerült kiszúrnom, ahogy lassan de biztosan kierősödött a hófehér színe. ~ Azt hiszem, nincs más választásom… itt kell aludnom az erőben, a semmi közepén, a sötétben – amit amúgy rettentően rühellek -, hidegben, levelek és fű között, gyilkos és kevésbé gyilkos állatokkal körülvéve, takaró nélkül… hm… vajon kihagytam valamit? Áh, igen, a párnákról megfeledkeztem, ja és éhes és szomjas is vagyok. Ezek közül semmi nincs nálam. Király!
Ahogy így szidtam magamban a sorsom, és közben azon is kattogott az agyam, hogy Kainnak ma túl békés éjszakája lesz, valami csillogót szúrt ki a szemem, annak a fának az egyik magasan lévő ágán, amely alatt jelenleg terpeszkedtem. Egy madárfészekből lógott ki a fénylő akármi. Először figyelmen kívül akartam hagyni, azt gondolván, biztos valami tolvaj szarka fészke, és egy szerencsétlen nő most sirathatja valamelyik ékszerét, azonban egy furcsa érzés nem hagyott nyugodni, hogy lehet, mégis meg kéne néznem, mi a fenét evett oda a sors. Végül, mivel az alvás nem akart a szememre jönni, annyira bennem volt annak a sugallata, hogy „Nézd már meg te gyökér mi az”, hogy a jobb lélekállapot reményében nagy sóhajjal feltápászkodtam, és elkezdtem felkapaszkodni az ágakra.
Famászásból soha sem voltam ötös, de ez úttal büszke voltam magamra, ugyanis minden komolyabb megcsúszás nélkül sikerült felverekednem magam a csillogó tárgy szintjére. Hamar feltűnt, hogy ez a fészek bizony nem lehet egy tolvaj szarka lakhelye, ugyanis enyhén szólva kibanagy volt. Ugyan feljutottam a fára, de nagyjából a szentlélek segített, hogy ne eresszem el döbbenetemben az ágat, mikor rájöttem, hogy mivel is van dolgom: egy ezüstkulcs volt az, néhány tojás között!
Olyan ügyességgel egyensúlyoztam át az ágon a fészekig, amit még egy kötéltáncos is megirigyelhetett volna. Kiemeltem a fénylő kulcsot a fészekből, majd kinyújtottam előre a karom.
- Sas kapuja, szólítalak! Aqulia!
A türkizkékes mágikus pecsét pillanatok alatt felcsillant, és a hatalmas madár alakot öltött előttem, leérkezve a fészekre. Nagy, kíváncsi, ugyanakkor valamiért szomorú szemekkel fordult felém.
- Ki vagy te?
- Szia, Leanna Darkness vagyok – mosolyodtam el. – Remélem, nem baj, hogy megnyitottam a kapud. Láttam a kulcsodat onnan lentről. Nem szerettem volna, hogy egyedül maradj itt – erre elfordította rólam a tekintetét, mire meglepetten pislogtam párat. – Valami baj van?
- Én egy semmirekellő csillagszellem vagyok. Keress nálam jobbat – jelentette ki szomorúan, mire értetlenül fintorodtam el.
- Most meg miért mondod ezt?
- Mert ez az igazság. Ez előző tulajdonosomnak nem voltam hasznára… ezért megfogott, és egyszerűen felhajított ide. Azt mondta, egy semmirekellő, hasznavehetetlen csillagszellem vagyok… aki csak hátráltatja őt a feladataiban – suttogta az utolsó mondatot.
- Még egy ekkora fa… szemétládát! – nyeltem el egy eléggé durva káromkodást, miközben csípőre raktam a kezem. – Az ilyen emberek azok, akiknek előszeretettel szedném le a fejét…
- Ne bántsd… csak az igazat mondta – sóhajtotta. – Gyenge vagyok ész hasznavehetetlen.
- Na, ide figyelj – tettem csípőre a kezem, mire rám emelte bánatos tekintetét. – Olyan nincs, hogy a csillagszellem gyenge. Még Leo Minor, aki semmiféle támadóképességgel nem rendelkezik is lehet erős, ha a tulajdonosa is az. A csillagszellemek ereje nagyban függ a mesterük erejétől is. Éppen ezért, ha egy szellem gyenge, az nem csak a saját hibája. A korábbi gazdád szimplán egy nagy tapló paraszt volt, ennyi. Egyáltalán nem a te hibád.
Egy jó ideig döbbenten nézett rám, de én tartottam a vidám arckifejezést. Végül halványan elmosolyodott, aztán visszamélyedt a gondolataiba.
- Kedves tőled, hogy ezt mondod, de elég nehezen tudom elhinni.
- Mondtam már, hogy nem a te hi-
Itt elakadtam. A lábam ugyanis megcsúszott a faágon, ahogy felé akartam lépni egyet, és elvesztettem az egyensúlyom. Rémisztő gyorsasággal indultam meg a föld felé.
Mielőtt észbe kaphattam volna, tollak szálltak alá a föld felé, és éreztem, hogy megragadják a pólómat. Döbbenten pillantottam fel, ahogy lassan ereszkedni kezdtem lefelé.
- A… Aqulia? – kérdeztem meglepetten.
- Vigyázhatnál jobban is, te buta – korholt meg, ahogy végül letett a földre. - Majdnem palacsinta lett belőled.
- Köszönöm… megmentetted az életem – mosolyodtam el ismét, majd megfordultam, és lépve felé néhányat legnagyobb meglepetésére körülfontam a karjaimmal a nyakát, és megöleltem. – Neked… megsérült a szárnyad, igaz? – kérdeztem, és kellett egy kis idő, mire leesett neki. – Mit szólnál hozzá, ha cserébe, amiért megmentetted az életem, én meggyógyítanám a szárnyadat? – engedtem el lankadatlan derűvel, és visszahátráltam pár lépést.
- L-Leanna…- pislogott rám meglepetten.
- Pontosan tudom, hogy milyen, amikor az ember úgy érzi, nem kell a világon senkinek. Mit szónál hozzá, ha adnál még egy esélyt, hátha lesz változás? – biccentettem.
- É… én nem is tudom… vagyis… - pillantgatott jobbra-balra, és látszott, hogy igencsak váratlanul érte a helyzet. – T… talán – nézett vissza ismét rám. – Ha… ha komolyan gondolod.
- Teljesen komolyan gondolom! És, hogy biztosan el is hidd, tessék! – nyúltam a zsebembe, majd előhúztam belőle egy nagy, vörös kendőt. – Ez az én ajándékom, hogy soha ne lehessen téged más csillagszellemmel összekeverni – kötöttem fel a nyakába jó szorosan, hiszen, mivel repülő szellem, a szél könnyen lefújhatná, ha laza lenne a csomó. – Valamint, ezt veheted a szerződésünk és barátságunk pecsétjeként is. Na, mit szólsz? – vigyorogtam.
- Én… vagyis… hát… - hebegte, majd nagyot sóhajtott, és elmosolyodott. – Köszönöm… Lea-san.
- Na, nem, szó sem lehet „san”-ozásról! A Lea bővel elég – válaszoltam. – Te pedig Lia leszel nekem, jó?
- Lia…? Öm… renden – válaszolta, pedig én valami olyan reakciót vártam volna, hogy: „De hát az lány név” vagy hasonló.
De így kellemeset csalódtam.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Lia – nyújtottam ki felé a kezem, mire ő a tenyeremhez nyomta a hatalmas szárnyát.
- Én is örülök, Lea-san.
- Na, most már csak azt kéne kitalálnom, hogy, hogy jutok vissza a léghajóra. Mire elgyalogolok odáig… uram isten, a nap felkel.
- Léghajó?
- Ja. Én a Grimmoire Heart tagja vagyok – mosolyodtam el. – Tudom, hogy ez most valószínűleg egy rossz pont, de a csillagszellemeimet ritkán szoktam gyilkolásra kérni. Ha azon múlik, elintézem én magam – jegyeztem meg gyorsan.
- Nem… engem nem zavar – válaszolta.
- Hú… akkor jó – mosolyodtam el. – A céh mindig változtatja a helyét a levegőben… egy rémlom megkeresni.
- Miért kéne gyalogolnod? – kérdezte, mire meglepetten pillantottam rá.
Ő erre kitárta hatalmas szárnyait, csapkodott velük kettőt, majd hátat fordított nekem.
- Gyerünk, szállj fel. Már meggyógyultak a szárnyaim, el tudlak vinni téged – ajánlotta derűs hangon, mire elnevettem magam, és felmásztam a hátára.
- Köszönöm, Lia.
- Nem… én köszönöm. Az új szárnyaimmal igyekszem majd – itt hatalmas porfelhő és szélvihar keretében felemelkedett a földről, majd mikor kilőtt előre, folytatta -, hogy egy hasznos csillagszellem legyek számodra!
- Csillagszellem? Ne nevettess már – kacagtam. – Nekem nem csillagszellem kell. Hanem egy barát!
- Értem… ez esetben, igyekezni fogok, hogy hasznos és jó barátod legyek, Lea-san.
- Figyu, hányszor kell mondanom, hogy ne san-ozz?
- Hát… attól félek, nem tudod elégszer mondani ahhoz, hogy leszokjak majd róla.
- Jaj Istenem, te – simítottam meg a nyakát. – Ha visszaértünk a léghajóra, rendesen is kössük meg azt a szerződést, oké?
- Rendben van, örömmel.