Névtelen Kisváros - Dead & Orson története ...

Reggel felkeltem, bevágtam egy reggelit és elindultam a céhközpontomba. Ott igazából semmit nem csináltam, szerettem volna valakivel beszélni, de senkit sem ismertem, így ez nem jött össze. Dél környékén ismét megéheztem, úgyhogy elmentem egy étterembe. Ott pedig megrendeltem az egyik kedvenc menümet, minek fogyasztása és kifizetése után távoztam is. Majd sétáltam egyet a város utcáin. Egészen addig, amíg annyira be nem sötétedett, hogy a hold is alig-alig pislákolt a sötétben. Otthon nem a házba mentem, hanem annak a tetőzetén feküdtem el. Úgy éreztem, kinn a friss levegőben sokkal könnyebben bírok gondolkozni, így nem is terveztem egy ideig, hogy bemegyek a szobámba.
A szabad levegőn, az időt kihasználva, egyre több és több dolgon kezdtem el agyalni. Elgondolkodtam az erőmről, a céhemről, a csekély számú barátaimról, arról, hogy mit is kellene csinálnom. Talán rövid időre fel kellene hagynom a küldetésekkel és inkább tolvajlással megélni. Miközben minél többet erősödöm, akárcsak régen, mikor még nem tartoztam a Skull Orderhez. Magamban már el i terveztem, hogy holnap elindulok és elkezdem az országjárásom, de ki tudja, talán külföldre is kijutok.
A több órás elmélkedésem után fejemet óvatosan hátradöntöm, majd miután a lustaságom legyőzött, idekinn aludtam a szabadban. Azt még hallottam, hogy két macska összekapott a közelben, minek következtében több varjú is felreppent a csillagos égre, azt már nem hallottam, hogy a macskák abbahagyják a harcukat. Minden esetre, legalább tisztában lehettem, avval, hogyha gazán fáradt vagyok, nem érdekel, mekkora hangzavar is van körülöttem. Mikor reggel pedig felkeltem a napocska annyira megijesztett, hogy egyből lezúgtam a tetőmről, ám hihetetlenül gyors ébredésemnek köszönhetően sikerült megkapaszkodnom a szélén.
Ahogy ott kapaszkodtam az életemért, eldöntöttem, hogy soha többet nem alszom ehhez hasonló helyen. Érdekes látványt nyújthattam, de nem sokáig, ugyanis a körülbelül három méteres zuhanást, úgy véltem, már túlélem. Azonban, ha egyenesen lezuhanok, gyorsabb tempóval, biztos vagyok benne, hogy több csontom is eltörik. Mikor födet értem, a testem még néhány másodpercig pihentettem a földön, majd pedig felkeltem. Egy kicsit fájt a derekam, de ezt betudom az érkezésnek, meg annak, hogy a tető nem épp a legpuhább dolog a Földön.
Miután enyhült a fájdalom felálltam a földről és egyből betámadtam a konyhát. Ott felfaltam annyi ételt, mint más három nap alatt. Hogy mire fel ez a nagy éhség, azt nem tudom, talán a túl sok agyalás következménye, illetve a kényelmetlen alvásé is lehet. Azonban erről nem az én dolgom dönteni, én csak ettem és ettem. Egészen addig, amíg teli nem lettem. Ekkor pedig elkezdtem készülődni a nagy útra.
Bementem a szobámba a régen használt túratáskámért, amelyben hihetetlenül sok dolog fért el. Több hétre elegendő kaját terveztem berakni, azonban rengeteg helyet foglaltak el a váltás ruháim, főleg most, hogy feladtam a köpenyes stílusomat. aztán, mikor már elégnek érezem a darabszámot, minél több hideg ételt pakoltam a táskába. Ahogy az várható volt, a hűtőmben nem volt elég kaja, ahhoz hogy megteljen, így elindultam az egyik élelmiszerboltba.
Miután az utcára kiléptem a táskámmal, kicsit tanácstalan lettem. Bár itt lakok, már mióta, de úgy igazán még sosem fedeztem fel a várost. Rövid teketóriázás után elindultam az egyik irányba, abban bízva, majd csak jó lesz. Szerencsémre néhány perc múlva meg is pillantottam egy üzletet és hamar be is mentem, nehogy eltűnjön. Aztán hamar ki is válogattam azt, ami kell és miután kifizettem, teletömtem velük a táskám.
Miután ez megtörtént elindultam a hosszú útra, melynek első állomását még aznap éjjel elértem. A sötét utcákon nyugodt szívvel haladtam egészen addig, amíg egy férfiba bele nem ütköztem …

Nagyobb horkantásokkal tértem magamhoz. Szomorkásan megállapítottam, hogy a nyitott szájjal horkolva alvás három liter bor után még mindig azt eredményezi, hogy összenyálazom magam az éjjel. Vállat vonva megtörölköztem és magamra szedtem a haskötőt, az inget, a talárt és a köpönyegemet. Az asztalkához lépve nekiálltam összeszedni a helyi alvilág által tegnap rendelt áfiumokat. Hmm... Azt hiszem minden meg van. Gyorsan összeszedtem a kért szereket és egyenként felnyitva nekiálltam őket ellenőrizni. Idegméreg, halálos ételméreg, altatógáz kristályosítva, cianidok és néhány fájdalomcsillapító. Minden meg van. Na irány a találka a kontakttal.

Lassú léptekkel csoszogtam előre a hűvös esti sötétségben. Köpenyemet enyhe, de szinte deres szellő cibálta mögöttem, ahogy a város legzüllöttebb részeit magába fogadó sikátorrengetegből előtört és birokra kapott a könnyű ruhadarabbal. Mintha magába fogadta volna az ezen a környéken élő nyomorult páriák, lecsúszott alkoholista napszámosok, éhező tolvajok, reményüket vesztett rabszolgalétben tengődő utcakölykök panaszos sóhajait, s az elkárhozott lelkek kínos nyögéseit idézve süvített ki a szűk utcasorról. Sötétség, fájdalom és hideg ülte meg a levegőt. Unottan jártak körbe sárgás, beteges szemeim. Nem volt kérdéses, illett ez a hangulat, ez a nyomor azokhoz kik képtelenek a maguk erejéből feljebb kapaszkodni a táplálék láncban. Undorítóak. Ha egy igazi ragadozó rájuk tapos is, mert szüksége így kívánja, hát csak méla undorral teszi. Megfertőz a jelenlétük, a mocskuk bűze. Reménytelen és felesleges véglények, kiknek utolsó vonaglásai mellyel görcsösen kapaszkodnak az életükbe semmi másra nem való, mint a hiábavalóság élő hússzobrainak megmintázására. S ezek csak azokban keltenek szánalmat, kik egy végtelen és felesleges úton indultak el, hogy ezekkel törődjenek. Mindig lesznek koldusok, örömlányok, tolvajok és árvák. S a létük épp úgy mementó nélkül fakul ki a világból ha éltük kicsiny fonala megszakad, mint az összes többinek. A magam fajtát, az erőseket csak még biztosabbá teszi hitükben és céljaikban ezen roncsszobrok látványa.
Óvatosan kerülgettem a leprabűzös hulladékhegyeket az utcák végén, mígnem beértem egy sötét kis térre. Előkotortam a hasas pipámat és harákolva megtömtem, majd meggyújtottam. Jöhetne már... Néhány gondozatlan fa és gazzal felvert virágágyás, itt a település legszegényebb részén másra nem is számíthattam.
Unott merengésemből egy érkező fiatalember riasztott fel. Koravén színe volt a hajának s a szemének is. Sokat látott ember. Többet, mint ami a teremtésekor adatott volna neki. Többet, mint bárkinek látni kéne. Vállára vetve kopottas hátizsák, arcán valamiféle elvont nyugalom. Mint aki oly könnyedén lépi át a nyomortelep bűzét és kavargó, fekélyes faunáját, hogy észre sem veszi közben kin taposnak lábai s az orráig nem férkőzik fel a tetemek bűze. Emberállat mint itt mind, de ragadozó is, ki nem fél a többitől. Körülöttünk rongyaikba bugyolálva patkányok, sakálok, hiénák marakodnak a napi koncon, keselyűk várják a kedvező alkalmat emberbőrbe öltözve. Eladják hitük, gerincük, testük, elveik s lelkük is egy tál levesért, vagy egy húscafatért. Öngyermekük még egy napi ételért a többi tucatnak. De ez a férfiú... ő más. Oroszlán a dögevők között. Igazi király. Kihívás minden mozdulata, arca minden sztoikus nyugalma, mégsem felel meg rá senki. Léptei elől kitérnek a nyomor állatai, ösztönük vezérli őket, kikerülnek inkább a veszély, a ragadozó útjából.
Mikor szinte teljese elém ért odabiccentettem neki:
- Te vagy a klán küldötte, gondolom - kezdtem szörcsögő, rekedt hangon. - Itt van az áru, amit rendeltetek.
Megütögettem a tarisznyámat és vártam hogy bemondja a szükséges jelszót.

Menetelésem közben egy hangot hallottam. Mikor annak irányába fordultam, észrevettem, hogy a férfi engem néz. Elsőre nem igazán figyeltem a szavait, mivel őt is, akárcsak mindenki mást, számomra feleslegesnek éreztem. Nem, nem lépett elő hasznos személyiséggé, ám sosem tudni, mit akar az embertől. Hogyha esetleg ingyen juthatok valamihez, azt mindenképp meg kell ragadni, vagy nem? Egy igazi hústoronnyal álltam szemben, bár az emberek közt magasnak számít, hozzám képest mégis alacsonynak mondható. A magasságom egy olyan dolog volt, amire nagyon büszke volta, hiszen ez mindenki számára éreztette, mennyivel vagyok is több náluk. Ahogy még jobban átvizsgáltam testét egyre csúfabbnak tűnt, de én nem vagyok átlagos, nem hat meg, ha valaki csúnya, vagy ha gyönyörű, ha erős élhet, ha viszont gyenge, vagy húzza meg magát vagy megölöm. Bőre színe nem emberi volt, sem haj, sem pedig másféle szőrzet nem volt a testén. Kicsit olyan hatást keltett, mint aki nem a világ világos részén él és ezért más, mint a többiek. Jómagam sem szeretem ezt a hétköznapi, elgyengült világot, s ezért gyakran húzódom félre akár hónapokig is, ennek ellenére sikerült megtartanom az emberi formámat, amire lelkem legmélyén büszke is vagyok.
A hátam mögül az egyik ember idegesítő hörgését hallottam. Már elég rég érezhetett ételt a szájában, ám most valamit érezhet, amiért érdemesnek találja kinyitni a száját és az erejét beszédre pazarolni. Illetve nem beszédre, hanem annak gyenge utánzatára, vagyis inkább úgy mondom,arra, amit kibírt adni hangszalagjai segítségével. Sokáig nem zavarta hallgatag beszélgetésünket, ám ha akart volna tovább hörögni sem tehette volna meg, hogy a többieket zavarja. Nem azért, mert a többi söpredéket zavarja, hanem azért, mert a normál emberek nem viselik el. Nem azért, mert zavarja őket, vagy, mert felsértheti a fülüket, hanem mert olyannyira felettük állnak, hogy nem akarnak tudomást szerezni a nép eme foltjáról. A világ ezen mocskainak semmiféle joguk sincs felszólalni, vagy kérni,még csak arra sincs felhatalmazásuk, hogy éljenek és ezért sincs merszük felkelni a földről és kötekedni valakivel, ez pedig így van rendjén.
Miután túltettem magam a „bátor megvillanáson” a velem szemben álló úrra figyeltem. Ekkor jutott eszembe, hogy még nem is reagáltam a számomra ismeretlen szavaira.
- Elnézést kérek, de nem figyeltem, elismételnéd? - Mézes-mázos hangommal próbáltam a férfi közelébe kerülni és a partner „maszkját” magamra ölteni. Nem sűrűn szoktam efféle színjátékot folytatni, de valamikor el kell kezdeni.

» Leanna és a csillagkulcsok története
» Arashi története - Első fejezet: Kiyonaga
» Orson
» Orson van der Hobbelheim
» A Vér Arénája [Magánküldetés Orson van der Hobbelheim, Katsu Inozuke, Ralf Shaw, Kyou Heidan, számára]