Melanie Ripper

Név: Melanie Ripper
Nem: lány
Életkor: 15 év
Mágia: Kártya mágia
Céh: Blackened Tears

Jellem: Mel személyisége ketté szakadt, bár a két fél szinte teljesen egymás ellentéte, mégis kiegészítik egymást.
Egyikük kedves, sokat mosolygó, segítőkész, azonban nem tűri, ha kiközösítik vagy lenézik, ilyenkor hátborzongatóan hideggé válik, mintha nem is zavarná, azonban minden mozdulatából érződik, hogy „megsértődött”. Ő nem tud a másik személyiségről és nem is emlékszik arra, mit tesz az, mikor átveszi az irányítást.
Másikuk egy szadista, pszichopata őrült, akit csak a vér és a gyilkolás érdekel. Boldogsága főleg abban rejlik, hogy másokat szenvedni lát. Ő tisztában társa jelenlétével és emlékszik is annak tetteire.
Legtöbbször az első személyiség van előnyben.

Kinézet: Korához képest alacsony, mindössze 150 cm magas. Rövid, fekete haja állandóan úgy áll, mintha soha nem fésülné. Azúrkék, üveges íriszeivel úgy néz mindenkire, hogy az megborzong tőle, olyan érzése van, mintha csak egy üres bábuval nézne farkasszemet. Tekintetéből soha nem lehet kiolvasni semmit. Torkán egy furcsa, vízszintes forradás fut végig, melyet legtöbb esetben sállal, kendővel vagy hasonlókkal takar el.

Felszerelés: Egy lila hátizsák, ami mindig nála van, küldetéseken a ruháit tartja benne, a mindennapokban apróbb kacatokat; egy fehér plüssnyúl, ami szintén a táskájából kandikál ki; három pakli kártya, a táskájában valahol.

Előtörténet:
Magam sem tudom, pontosan hol születtem, csak annyit, hogy kevesen laktak a közelünkben, azok is fekete mágusok voltak egytől-egyig, mint a szüleim. Volt, hogy napokra, hetekre a szomszédoknál hagytak, amikor el kellett menniük egy küldetésre. Akkoriban nem nagyon gondoltam veszélyre és egyéb ilyen dolgokra, amik veszélyeztethetik a szüleim életét, úgyhogy mikor otthon voltak, átlagos, boldog családként éltünk. Nem voltunk túl gazdagok, de a falunkban mindenki így élt, úgyhogy nem zavartattuk magunkat. Két bátyám volt, később pedig született egy húgom és egy öcsém. Idősebb testvéreim hamar bekerültek a Blackened Tears köreibe, azonban én nem voltam fogékony az ilyesmire, talán mert túl fiatal voltam.
Hét éves koromban öltem először. Anyám nekem adta a kését, ami már generációk óta öröklődött a család nőtagjai között. Amint a tenyeremben éreztem a díszített, drágaköves markolatot, nem tudtam megállni, hogy ne tegyem meg. Kirántottam a tokból és anya hasába szúrtam. Nem volt vele különösebb bajom, szerettem. A tekintetében nem is lehetett volna nagyobb büszkeség… Elvettem a kendőjét, ami a Blackened Tearshez kötötte. Soha nem volt még ilyen felemelő élményben részem. Vérben forgó szemekkel, arcomon őrült vigyorral néztem, ahogy a vér csordogált belőle és egyre jobban beterítette a padlót. Fürödni akartam benne, őrülten visongani, vihogni, mint még soha… és ezt tenni mindenki mással is. Kirántottam a tőrt elvérzett anyám hasából, majd a nappali felé vettem az irányt, ahol megtaláltam a két bátyámat. Nem gyanakodtak, így könnyedén el tudtam vágni mindkettőjük torkát. Vér áztatta kezeimet a ruhámba töröltem, nem is foglalkoztam vele, hogy ez akár árulkodó jel is lehet. Két éves húgom és öcsém szobájába mentem ez után. Ők még nem értettek semmit. Nem is sejtették, mit akarok velük csinálni, csak mikor hátam mögül előemeltem a pengét. A kislány sírni kezdett. Engem nem zavart, tudtam, hogy fél tőlem és ez beteges, de örömmel töltött el. Mikor meguntam a bőgésüket, őket is megöltem. Apám jött be a szobába, gyanútlanul, hogy megnyugtassa a kicsiket. Mikor meglátott, valósággal sóbálvánnyá dermedt. A következő pillanatban a mellkasából kiálló tőrtől dőlt hátra erőtlenül. Nem vártam meg, amíg kileheli a lelkét, kihúztam belőle a kést és elindultam. A vidám kis ház falait és padlóját is vér borította, akárcsak az én egész testemet. Nem pakoltam össze a holmimat, hogy elvigyem, csak a hátizsákomat és a plüss nyuszimat hoztam el, meg természetesen a tőrt, amivel véget vetettem az életüknek. Egyelőre nem tudtam, mit akarok kezdeni az életemmel, csak nekivágtam a nagyvilágnak. Mikor a szomszédok rájöttek, mit tettem, én már árkon-bokron keresztül voltam.
Egy erdőben ébredtem, bár fogalmam sem volt róla, hogy kerültem oda. Feltápászkodtam a földről, de a következő pillanatban valaki magával rántott, én meg kénytelen voltam vele futni. Ügyesen felugrált egy fára, én pedig értetlenül, de követtem. Alig, hogy elhelyezkedtem az egyik ágon, egy csomó ember jelent meg a fa alatt, kapákkal, vasvillákkal felszerelkezve. Már megszólaltam volna, de „elrablóm” befogta a szám. Miután elvonultak, végre beszélhettem.
- Kik voltak ezek? És mit csináltál? Egyáltalán miért rángattál magaddal? – szegeztem neki ingerülten a kérdést.
- Én is nagyon örülök. A nevem Angel. És a tiéd? – szólalt meg, ügyet sem vetve kérdezősködésemre.
- Melanie. Tehát? – faggattam tovább.
- Izé… tudod, kártya mágus vagyok és kicsit megvicceltem őket a közeli kocsmában. – vigyorodott el, kínosan elvörösödve.
- Megviccelted? Hogyan?
- Hát, csaltam a mágiám használatával és elszedtem tőlük egy csomó pénzt. Állati volt, ki kéne próbálnod. Amúgy hogy kerülsz ide?
- Nem tudom… csak itt lettem. Nem emlékszem rá. – sütöttem le a szemem, mert haza szerettem volna jutni, hiányoztak már anyuék.
- Lakhatsz nálam, ha akarsz. Megtanítalak a kártya mágiára és majd együtt megkeressük a szüleidet. Mit szólsz? Úgysem volt még lakótársam. – mosolyodott el, aztán leugrott a fáról és elkapott engem is.
Nem lehetett nálam sokkal idősebb, úgy tizenkét éves volt. Elkísért a házába, ahol egyedül élt. Csinált valami ebédet, aztán megmutatta, hol alhatok. Nem volt nagy háza, de kettőnknek elég volt. Elvonultunk a saját szobánkba, én pedig lefeküdtem és reggelig nem is ébredtem fel.
- Melanie, ébresztő! – hallottam a kellemes álomból kirázogató hangot.
Nyavalyogva keltem ki végül és öltöztem fel, nem akartam rögtön az első napomon elszúrni. Kimentünk az udvarra, ahol szó nélkül a kezembe nyomott egy pakli kártyát, mire én csak értetlenül bámultam, hogy mit akarhat. Ekkor a lapok a kezemből olyan könnyen szökkentek fel, mintha csak felkapta volna őket a nemlétező szél. Először utánuk kaptam, de könnyedén kisiklottak a kezeim közül. Egy pár perces kapkodás után viszont rájöttem, hogy mi folyik itt. Angel irányította őket.
- Én is, én is! – kiabáltam fellelkesülve, ilyen csodával még nem találkoztam, még ha mágus családba születtem is.
- Próbáld meg. De ne borulj ki, mint az egyszerű óvodások, ha nem sikerül elsőre. Ja és csak akkor gyere enni, ha van valami eredmény. – azzal elvonult a kunyhóba és vissza se nézett.
Milyen kemény velem, ez nem ér T-T Én még csak gyerek vagyok, nem bánhat velem úgy, mint egy felnőttel, nekem kell a reggeli, meg az ebéd, meg a vacsora! Mi van, ha éhen halok, mert nem tudom mozgásra késztetni azokat az átkozott papírlapokat, amiket ő annyira könnyen tudott reptetni? Sértődötten veszem fel a paklit a földről, majd kényelmesen leül és nézegetni kezdem. Tudom, hogy tanárom figyel, még ha nem is látom, úgyhogy addig nem fogok gyakorolni, amíg rám nem szól. Úgy két óra múlva, amikor már nagyon untam magam, Angel kidugta a fejét a kunyhó egyik ablakán és érdeklődve nézett rám.
- Na Melanie, hogy haladsz?
- Sehogy… - vallottam be elhúzott szájjal.
- Gyere be, kapsz ebédet, aztán segítek neked. – mosolyodott el.
Én csak néztem. Nem azt mondta, hogy addig ne egyek, amíg nem mozdul meg az akaratomtól az egyik kártyalap?
- És hozd a paklimat is, ha még szeretnél tanulni! – szólt vissza, már eltűnve az ablakból.
Vállat vonva kászálódtam fel ültemből és indultam meg a kis ház felé. Benyitva isteni illat fogadott, ilyen fiatal, ráadásul fiú és mégis istenien tud főzni. Leültem az asztalhoz, a nekem kikészített tányér elé és vártam az ebédet. Letette elém a levest, hogy szedjek magamnak, de ahogy hozzáértem a kanálhoz, egy kártya csapott a kezemre. Mérgesen hessegettem arrébb, de egy falatot sem hagyott enni. Villámló szemekkel néztem Angelre, ő pedig értetlen fejjel bámult vissza rám, mintha nem is ő csinálná, pedig esküdni mertem volna rá, hogy amikor nem néztem oda, mosolygott. Végül amikor már nagyon elegem volt, a tányérom alá gyömöszöltem a lapot. Azt hittem, vége van a szenvedésnek, de egy másik kezdett zargatni, ugyanúgy.
- Fejezd be, enni akarok! – kiabáltam rá Angelre, miközben azt kívántam, bárcsak én is olyan ügyes lennék mint ő, akkor kártyaharcot tudnánk vívni.
Ebben a pillanatban a közöttünk lévő pakliból egy másik lap reppent fel és arrébb ütötte a rám támadó kártyát. Én csak néztem. Nem tudtam, mi történt, ő csak nem unatkozik annyira, hogy egymás ellen uszít két kártyát. Az eddig engem zargató lap elterül az asztalon, mintha soha nem is mozdult volna el onnan. Döbbenten néztem tanítómra, amit ő is ugyanolyan döbbenettel viszonzott.
- Együnk! – szólalt meg, amikor visszajött a hangja.
Én csak bólintottam és kanalazni kezdtem a levesemet. Olyan éhes voltam, mintha csak napok óta egy falatot sem ettem volna. Mikor alaposan beebédeltünk, újra kimentünk a szabadba, ő pedig újra megmutatta, hogy kell. Gyakoroltam, próbáltam, amit a konyhaasztalnál, de sehogy sem akart sikerülni. Már majdnem feladtuk mind a ketten, mikor az egyik lap megmozdult. Halálosan fáradt voltam az egész napi koncentrálástól, úgyhogy lihegve ültem le fűbe, óriási mosollyal az arcomon. A Hold már magasan járt az égen, észre sem vettem, hogy ennyire múlik az idő. Alig tudtam mozdulni, Angel pedig ezt látva felvett és úgy vitt be a házba. Elaludhattam, mert reggel az ágyamban ébredtem, már sokkal kipihentebben. Tovább folytattam a gyakorlást, éjszakába nyúlón, már magamtól. Enni is csak sokadik szólásra mentem és ez így volt hónapokig, egy évig is. Angel azt mondta, nem tanít nekem mást addig, amíg profin nem sajátítom el az első lépést, a kártya mágia alapját. Annyira még nem voltam jó, mint ő, de egy év múltán már tudtam ruhát váltani és sokkal könnyebben ment a lapok teleportálása is.
Egy reggel úgy ébresztett, hogy valami vizsgám lesz. Levitt a közeli városkába, először, mióta vele voltam. Egy kocsmába húzott, sejtéseim szerint oda, ahol kifosztotta az ittenieket. Leültetett egy asztalhoz, majd odaédesgetett két nagydarab, gazdagnak tűnő alakot. Ebben az egy évben profin megtanultam a legtöbb kártyajátékot, különös érzékem volt hozzájuk, talán akkor is nyertem volna legtöbbször, ha nem értettem volna a kártya mágiához. A két férfi csak röhögött.
- Talán félnek, hogy ez a kislány ronggyá veri magukat? – szólalt meg pimaszan Angel.
- Kölyök, nem szerencsés, ha ilyeneket mondasz nekünk. Kiszedjük belőletek az összes lét, amit elvesztettünk ma! – szinte lángolt a szemük.
Én nem szóltam egy szót sem. Koncentráltam, hogy ne szúrjak el semmit, mert rajtam múlott a kajapénzünk. Játszani kezdtünk. Először nem tettek nagy téteket, én pedig csak lassan emeltem, ahogy mesterem tanította. Furcsa volt őt mesternek szólítani, olyan volt nekem, mintha csak a bátyám lenne. A két férfinak viszont egy idő után elege lett, végül minden pénzüket feltették, ami csak náluk volt. Mindeddig hagytam őket nyerni. Ebben a pillanatban viszont megfordult a kocka. Osztottam, pontosan tudtam, milyen lapjaik vannak. Nem volt feltűnő, akár el is bízhatták magukat, egész jó kártyákat kaptak. Viszont mikor leraktuk, nem is kételkedhettek benne, hogy én nyertem. Mosolyogva markoltam fel a pénzt előlük, következőre pedig eszeveszett futás következett. Mondhatni minden kezdődött elölről. Újra a fán bujkáltunk, megint csak sikeresen. Amikor hazaértünk, Angel szó nélkül összepakolta a cuccait, majd elindult az erdő sűrűje felé. A kis zsákomat felvéve utána indultam, értetlenül. Este álltunk csak meg. Letáboroztunk, sátort vertünk, de egyikünk sem aludt.
- El kell mondanom neked valamit, Melanie… - szólalt meg bizonytalanul társam.
- Mit?
- Én ismerlek. Úgy értem, már régebbről. A szüleid bíztak meg azzal, hogy ha valami történik velük, akkor én tanítsalak, amíg elég idős nem leszel, hogy a saját lábadra tudsz állni. Amikor megláttalak az erdőben, tudtam hogy nem ok nélkül jöttél el otthonról. Abban az egy évben, amit együtt töltöttünk, sikerült megtudnom, mi történt… - itt elhallgatott.
- Miért, mi volt?
- Nem emlékszel? Legyilkoltad az egész családodat. Hidegvérrel ölted meg őket, aztán eljöttél, mintha mi sem történt volna. Tényleg nem tudtad?
- Nem… lehetetlen! Ilyen nincs, én soha… - nem tudtam többet mondani.
Sírva borultam Angelre, azt hiszem, akkor hullattam könnyeket utoljára. Átölelt és ő sem szólt semmit. Mikor végre befejeztem a zokogást, megkérdeztem, ki ő valójában. Soha nem mesélt magáról, most mégis mintha sokkal beszédesebb lett volna. Elmesélte, hogy már kicsi kora óta a Blackened Tears tagja, azonban az egész családját megölte valaki, mikor négy-öt éves volt. A gyilkos magához vette és kitanította, aztán útjára engedte. Fiatal korához képest már két mágiaágat is ismert, bár a kártya mágia közelebb állt hozzá. A mesélés befejeztével mindketten elmentünk aludni.
Másnap arra kezdett tanítani, hogyan harcoljak fegyverrel, megegyeztünk, hogy a mágiát egy ideig hanyagoljuk. Fiore térképét forgatva vándoroltunk, este letáboroztunk, reggel pedig szedtük is a sátorfánkat. Valami megváltozott bennem, amikor megtudtam, hogy a családom halott. Sokkal komolyabb lettem, a gyakorlást is keményebben csináltam, mint eddig. Két évvel később, mikor késsel, karddal már egész jól tudtam bánni, Angel úgy döntött, mindketten csatlakozunk a bérgyilkosok köréhez. Vagyis inkább ő, én folytattam a kis „trükkjeimet” a kocsmákban, amíg ő dolgozott. Tudtam magamra vigyázni, ráadásul gyorsabban futottam a sok menekülés miatt, mint a legtöbb ember. Úgy repült az idő, szinte észre sem vettem, hogy mióta Angellel találkoztam, már eltelt… hét év. 14 éves voltam, profi gyilkos, kártya mágiában is jártas. Közeledett a 15. születésnapom és már fél Fiore körözött bűnözőként tartott számon, pót-bátyámmal együtt. A Blackened Tears könnycseppes kendőjét mindig a derekamra kötve hordtam, hogy jól lássák, „törvényesen” viszont nem voltam még tag. Angel viszont ragaszkodott hozzá, hogy most már menjünk el a céhházhoz és jelentkezzek be vagy valami, hogy tudjanak is rólam. Ahogy odaértünk, az őrök döbbenten ránk bámultak, mintha kirakati bábuk lennénk, de nyilván felismerték Angelt, mert az arcuk hirtelen megváltozott.
- Nocsak, a tékozló fiú… visszajöttél, haver? – szólalt meg az egyik.
- Egy barátom szeretne csatlakozni. – aztán valamit még súgott az őr fülébe, de azt nem értettem.
- Komolyan? Szóval ő a családgyilkos kisasszony… üdvözlet köztünk! Látom, kendőd már van. – mutatott a csípőmre.
- Van. Anyámé volt. Amúgy ennyire híres lennék? – ráncoltam össze a homlokom.
- Csak a szüleid ismerősei hallottak rólad, a kisebb csínyeidet meg szinte mindenki ismeri a plakátokról. – vont vállat, mintha ez természetes lenne.
Mosolyogva foglaltam el végül a szobámat, pont Angelé mellett. Nem azért, de szerintem ezt ő intézte így…