Olive Nite
Elemi mágus
Hozzászólások száma : 28
Aye! Pont : 0
Join date : 2010. Aug. 02.
Age : 29
Tartózkodási hely : itt+ott :P
Karakter információ
Céh: Lamia Scale
Szint: 2
Jellem:
 | Tárgy: Olive Nite  Csüt. Aug. 05, 2010 11:25 pm | |
| Név: Olive Nite, de inkább Olly -nak szólítják
Nem: Nő
Életkor: 16 éves (május 23.)
Mágia: Elemi mágia -> szél mágia
Klán: Lamia Scale
Kinézet: Válltól kicsi feljebb érő, barna haja, és kékeszöld szeme van. Fején egy szemüveg van, mely a szélmágiához hasznos. Nagyjából 170 cm magas, és a jóval magasabbaktól sem tűrné, ha letörpéznék.
Jellem: Makacs, önfejű, lobbanékony. Sokszor gyerekes, de többnyire komoly fejeket vág be.
Felszerelés: Egy kiskést tart a csizmájában, így senki nem tud eme rejtett fegyverről. 3 toll van nála mindig, a mellénél lévő zsebben. Egy lakáskulcs. Két kis golyó (egy kék és egy fekete) elrejtve valamelyik zseb mélyén. A sötétben világítanak is: kék; fekete.
Előtörténet:
Az életem nem túl szép kezdete
Az élet egy nagy körforgás, születünk, s meghalunk, csak ennyi, s a közötte eltelt időben akármit teszünk, nem változtatunk a tényen, hogy egyszer vége, nincs tovább, s megszűnik mindaz, melyet eddig valóságnak hittünk. Az én valóságom egy másik végével kezdődött, pontosabban többel egyszerre indult, míg egynek a jövő reménye kihunyt. Mely sorsát vesztette, édesanyám volt, s kik megkapták annak maradványait én, és ikerfivérem, Sebastian voltunk. Apánk nagy reményekkel nevelt fel minket, minthogy bennünk látta anyánkat, ki azon az eredetileg örömteli napnak induló délutánon életét vesztette. Nem voltak orvosok ott, ahol laktunk, a templom nővérei bábáskodtak felettünk, s ők nem voltak annyira gyakorlottak abban, hogy megmentsék valaki életét. De ha lett volna gyakorlatuk, s felszerelésük, akkor sem tudták volna. A jelek, melyeket a pillanataiban adott, egyértelműen utaltak mindőjük számára, hogy agy értágulat végzett szegénnyel. Nem volt többé remény számára; a két csecsemő sírása eszeveszetten zengte be az egész lakást, hol a szülést vezették, s a hangzavarban egy szerető férfi teste omlott össze a súly alatt, a test, mely anno száz kilókat elbírt vonszolni, tehetetlenül zuhant a földre, rengeteg könny kíséretében. Később ajkait keserves üvöltés hagyta el.
A temetést a helyi papok vezették le, s imáik, remélem meghallgatásra találtattak, de legalábbis apánk kínjain enyhítettek, noha a fájdalmat nem szűntették meg, s még lehet, hogy a sebeket is felvájták újból. A megtört apa, magányosan nevelte föl gyermekeiket, azokat, kik valószínűleg halálát okozták kedvesének, de mégis annyi szeretetet adott eme gyermekeknek, hogy képesek voltak tovább élni. A férfi, mint a nő utolsó akarataképp beleadta minden energiáját a mi életünk szebbé s jobbá tételébe, annyit dolgozott, hogy szinte a fáradtságtól összezuhanva érkezett haza, s pár órányi pihenés után távozott is ismét, hogy aztán újból belekerülhessék az ördögi körbe, mely emészti folyamatosan testét. Lassan végképp elgyengülve rogyik majd a földre, mint hajdan az ősök, kik vérükkel áztatták a földeket, hogy a mi jövőnk teljes lehessék. De mond meg, mit ér az az élet, melyért ennyi vér ontatott? Rengeteget, az ő életük, mind eme csöppségekben van, nem csak bennünk, mindenkiben, aki él és lélegzik ezen a szent földön. A mosolyunkban bárki megtalálhatja a keresett személyt, s a hangunkban bárkit hallhatnak, csak érző szív kell mindehhez, azzal pedig nem mindenki rendelkezik.
Ahogy egyre cseperedtünk fel, úgy tanított apánk minket az életre, arra, amire bármikor szükségünk lehet, s hogy miként bánjunk azokkal, akiket szeretünk. Egy idő után, elkezdett minket bevezetni bizonyos közösségekbe. Először is a munkatársainak mutatott be minket, kik akárcsak ő, bányászok voltak. Később ikerfivérem, bátyám, ki ténylegesen hamarabb látta meg a napvilágot, mint én, egyre gyakrabban járt apámhoz, mint segédmunkás. Én, pedig az otthoni házimunkákra szakosodtam be. Már elég kicsi koromban megkezdtem elsajátítani a főzést, már amennyire apától látni lehetett azt, s attól hamarabb magamra vettem a takarítást. Mindennapossá vált a magány, melyet akkor éreztem, mikor a család férfinemű tagjai éppen dolgoztak. Önállóvá váltam, már 6 évesen. Sebastian már hamarabb, vagy egy évvel is korábban tőlem.
Egy nap fivérem beteg lett, nem tudott segíteni a munkában, még akkor se, ha négykézláb is akart volna menni. Apa nem engedte, megparancsolta, hogy én se hagyjam távozni. Ő könyörgött nekem, én mégsem álltam kötélnek, teával tömtem, és néha egy-egy forró levest adtam neki. Mikor egy picit lepihentem a székre, az étkező asztal mellett, megrázkódott a föld. Az emberek kiabáltak odakinn, s több ház is összedőlt. A robajra én is kirohantam, ami pedig szemem elé tárult, több ezer élet vége volt. Csak a bányában dolgozó emberek száma 3500 fő nagyjából, ezt még az egyik falusi asszony mondta, mikor vásárolni voltam a kispiacon. Igazából nem mondható ez a település falunak, csak elszigeteltsége miatt terjedt el róla ez a tévhit. Valójában hatalmas bányászváros, messze a vasúthálózattól, körbevéve hatalmas, nyersanyag gazdag hegyekkel, melyeket erdők borítanak be. Csak a völgyekben lehet úgy, ahogy közlekedni, de a vonatok számára a sziklaomlások sűrűsége miatt életveszélyesnek ítélték, s meg sem próbáltak újabb kapcsolatot kiépíteni a városkával, melynek neve lassan már homályba veszett, s mindenki csak Bányafalunak nevezte.
A hegy egyszerűen elkezdett beomlani a bánya egyes szakaszai felett, maga alá temetve oly sok család tagját, apákat, fiúkat egyaránt. Nem válogatott az áldozatai között. Hogy Sebastiant kivonszoltam a házból - mert véletlen sem akartam, hogy rádőljön a rengések következtében-, elkezdtem a bánya bejárata felé rohanni. Ott akkora tömeg fogadott, hogy magát a kaput nem is láttam, de szerencsémre tudomásom volt, egy másik, használaton kívüli bejáratról. Észrevétlenül odaosontam, majd beszöktem. A helyzet számomra nem a legkellemesebb volt, több száz ismerősöm élettelen teste, vagy esetenként egy-egy még életben lévő ember üvöltése törte meg a csendet. Az utóbbiakat sokszor meg akartam volna menteni, de nem voltam képes egyszerre kivonszolni mindenkit. Néha egy kéz meredt felém, miközben gazdája a fal mellett feküdt, a rázuhant kőtömeg alatt, s kínok közepette nyögte nekem, hogy „S… se-segíts!”, De nem az egyetlen eset volt, hogy ezután a kéz engedett a gravitáció vonzásának, s a földre zuhant, dermedten, élettelenül, majd a hangok is lassan elhallgattak. A rengések erőssége éppen lankadt, hisz a gyengébb, alsó járatok már mind beszakadtak, amik pedig jelenleg bírják, azok is összeomlanak a következő rengéshullámban. Ezt a hegyet már teljesen kifosztották a bányászok, már csak egy üreges kőtömeg, ami megadta magát, s ezzel egyidejűleg temette maga alá merénylőit, kik vesztét okozták. Hallottam morajlani a hegy gyomrát, valószínű ismét egy járat vált használhatatlanná. Apám mindig a veszélyes szektorokban dolgozott, fentről lefelé voltak betűzve szintenként. Nagyjából hat szektor volt, de folyamatosan bővítették a hálózatot, így megeshet, hogy elkészült a hetedik is. Egyenesen az F szektorba tartottam, holott tudtam, hogy oda se bejutni nem vagyok képes, se az életben maradtak nem lesznek képesek kitörni. Nincs köztük mágus, ezek mind csak rendes dolgozó emberek. Utam közben, a rengeteg rémséges látvány közepette megpróbáltam visszaemlékezni a boldog pillanataimra apámmal s bátyámmal. Nem tudom, hogy éppen hogy sikerült egy olyan emléket felidéznem, mely se nem boldog, se nem szomorú, egy teljesen különálló emléket, ami csak úgy megtörtént.
Aznap, nem is, azon az egész héten szakadt az eső, a járatok romokban voltak, az alsó szintek pedig víz alá kerültek. Apámnak nem volt munkája, mert a bányát bizonytalan időre lezárták, mondván túl veszélyes. Sebastian-t is úgy kellett kirángatni az alagút rendszerből, hogy nem fognak fizetni ezért a munkáért neki egy gyémántdarabkát sem. Beletörődött, noha bőrig ázott, s később annyira beteg lett, hogy lábra sem bírt állni. Apánk a városból jött haza, mikor éppen étel alapanyagokat vásárolt nekem, hogy legyen miből vacsorát készítenem. Hozott magával egy könyvet is, amit egy öreg banya árult olcsón. Mágikus könyv volt az, s a szél mágiát ecsetelte részletesebben. Felkerült az egyik polcra, majd pár napig csendben bujkált előlem, addig, míg újra rám nem tört a magány. Sebastian meggyógyult, a járatokból elszivattyúzták, és maga elszivárgott a víz, és állhattak vissza a munkába mindketten. Míg az ebéd utáni mosatlan mosogatásával végzek, s újból hazaérkeznek, sok idő telne el, ám én nem vagyok az a türelmes típus, aki csak úgy leül kötögetni, vagy virágot gondozni a kertben. Lekaptam a polcról a misztikus könyvet, s elkezdtem bújni azt. Rájöttem, hogy ha el akarom sajátítani ezeket, akkor nyílt területre kell mennem, és nem szabad a lakásban maradni. Nálunk sokszor tört be a völgyekből a szél, és egy elég ritka jelenség is megtalálható erre, egy tisztás, mely apró, s tökéletesen alkalmas lesz a gyakorlás helyszínének. Fogtam a könyvet, és azonnal odarohantam. Valamelyik oldalon olvastam, hogy a szél mágusok képesek lehetnek akár a repülésre is, ez pedig az egyik vágyam. Fenn az égben, ugyan nem szárnyakon, hanem a szelet lovagolva, de az égen, s nem a földön, mely akármikor beomolhat alattunk, vagy ránk szakadhat.
Akkor egyetlen trükk sem sikerült, egyetlenegy se. Le is törtem miatta. Az emlékem megszakadtak, mikor egy újabb földrengés, járatszakadás hatására néhány szikla helyet változtatott a közvetlen közelemben. Rémülten ugrok oda a falhoz, miközben egyre csak próbálok koncentrálni, hátha sikerül végre mágiát csikarni kezeim közé. Már könnyesek szemeim, az ijedtségtől, mikor elérem fentről a 3. szintet. Már csak halottakat látok, s egyre kevesebb a remény…, sok kerülőt kellett megtennem mikor a 4. szintnél végleges torlaszba ütközöm. Nem tudok tovább menni, s összetörve zuhanok a földre.
- Akkor…- remegett hangom, miközben arcomon végig ömlött könnyem. –ha… halott. –Mikor kimondtam még nem jutott el tudatomig, hogy nincs többé, vége szakadt az életének; én csak dühöt éreztem, önutálatot, s gyűlöltem azokat, akik a bánya bővítéseit elrendelték. Miattuk lett ennyire üreges a hegy, s miattuk omlott be, mert a nagy esőzések után visszaengedték a munkásokat, még akkor is, ha a föld olyannyira nedves és laza volt, hogy nem könnyített a dolgukon, hanem még nehezített. Elkezdtem kifelé sétálni, kicsit alaptempómnál gyorsabban, mindvégig sírtam s forrongtam. Körülöttem folyamatosan szakadtak le a sziklák, de mintha valami védőburok vett volna körül, szétmorzsolódtak. Abban a percben fedte fel magát a szél mágia, amit annyira használni akartam korábban is, de nem ment. És most is csak akkor, mikor már nem látom hasznát. Rengeteg emlék rohamozott meg. Kiértem, mivel még voltak benn túlélők, odamentem a tömeghez, amelyik a másik bejáratnál próbálta menteni őket, majd megmutattam azt, ahonnan én jöttem ki. A katasztrófának csak pár száz túlélője volt, ahogy később tudtomra jutott. Csak elsétáltam, hisz egy 6 éves kislány segítsége mit érne egy ilyen helyzetben. Viszonylag korán értem felnőtté, a többi lányhoz képest, kiknek ez cseppet sem ráérős, még 18 évesként sem. De lám, én már ennek harmadában teljes önállóságra kényszerültem, s ugyanazon a napon kezdődött el mágus karrierem is.
El sem tudtam képzelni, hogy az időközben felébredt bátyámnak mi lesz a reakciója, így még egy kitörésre is felkészültem részéről. Ott álltam meg előtte 3 lépésre, mikor hozzám szólt még beteg, kómás hangján.
- Mi történt, Olive? – Nézett rám aggódóan, és kíváncsian, arcában a betegség homálya tükröződött. Magam elé bámultam, megharaptam alsó ajkam, majd hatalmas sóhaj kíséretében elhatároztam, hogy nem védem őt a részletektől.
- Sebastian…, a bánya járatai beomlottak. Az alsó két szintet el sem lehet érni. –Rémült arca mozdulatlanul bámult rám. –Apa…, benn volt. És még benn van. –Elcsuklott a hangom, könnyem, melyek egy ideje abbamaradtak, most újra megindultak. Fivérem a földre rogyott, az ő szemeiből is ömlöttek a könnyek.
Napokkal később a bányát végleg lezárták, robbantásokkal beomlasztották az összes járatot, mely még megvolt, hogy a későbbiekben ne okozzon bajt. A hegynek egyik tar részén keresztek sorakoztak, melyre a neveket a szeretteik írták rá. S kiknek már nem volt senkije, azok kaptak egy szép fehér keresztet, rajta egy koszorúval. Szomorúan bóklásztunk a kereszterdőben, keresve édesapánkét, hogy ráilleszthessük a kis koszorút.
~Apa, most el fogjuk hagyni ezt a várost, bátyóval úgy döntöttünk, hogy mágusok leszünk. A házat eladjuk, s csak azt visszük magunkkal, amire szükségünk lehet. A pénzt, amit eddig gyűjtöttetek, magunkhoz vettük. Bátyus tűz mágus szeretne lenni a későbbiekben, ugyan még nem kezdte el tanulni. Én…, már mondhatom vajon magam szél mágusnak? Nem tudom…, de már valamennyire képes vagyok irányítani azt. ~ Gondolataimban próbáltam tömören elmesélni apunak, hogy mire készülünk.
Egy ideig ki volt téve a házra, hogy eladó. Közben bátyus munkákat vállalt el, hogy legyen miből megélnünk, amit pedig apa megkeresett, azt félreraktuk későbbre. Egyik nap egy tűzmágiáról szóló könyvvel tért haza, majd titokban, szabadidejében el is sajátította annak használatát. Mindeközben valaki megvette a házat, persze csak 4 évvel később, mi pedig útra keltünk. A városokat járva, egy mágusba botlottunk éppen, ki a Lamia Scale varázslójának mondta magát. Addig nyaggattuk, míg magához nem vett mindkettőnket tanítványnak. Az alapokat neki hála, én is hamar magaménak tudhattam. Két apró üveggolyót kaptam még anno édesapánktól, hogy játsszak azokkal, még a sötétben világítottak is. A városbeli gyerekekkel néha összejöttünk üveggolyózni. Nos, ezeket a golyókat kezdtem el használni a szélmágiám mellé. A Wind magic-kel felgyorsítottam a mozgásukat, így olyanokká váltak, mint a puskából kilőtt töltények, annyi különbséggel, hogy az irányukat kedvemre változtathattam.
Sebastian mindig erősebb volt nálam valamivel, és valamiért minden felkérés során, melyet Nyllel együtt végeztünk (ő volt, kinek tanítványaivá váltunk, egyébként víz elemi mágus), mindig védelemre szorultam.
Egyik alkalommal, mikor magával vitt egyre, valami szörnyekkel teli erdőben kellett akcióznunk, egyszóval, annyit elpusztítani amennyit tudunk. Nem mellesleg mind rendelkezett varázserővel, és osztódni tudtak, akkor, s amikor akartak. Elég kilátástalan helyzetben voltunk. Míg én a védelemre próbáltam koncentrálni, s hárítani a mester, és bátyó felé érkező támadásokat, a saját biztonságomra nem is gondoltam. A hátam mindvégig védtelen volt, s volt olyan, aki ezt észre is vette. Sajnálatos módon nem szövetségesről van szó, hanem épp az ellenségről, arról ki végig halálomat kívánja, s véremet ontaná. Most, hogy alkalma nyílt rá, karmaival támadást indított orvul, hátulról, úgy, hogy én nem is vettem észre a merénylőt. Ekkor a karmai lesújtottak, áldozata pedig a földre rogyott. Rémülettel tekintetemben fordultam meg, hol bátyám testére pillantottam, melyből lassan kiszáll az élet, úgy ahogy folyik ki sebein a vér. A mestert annyira lefoglalták, hogy még csak a helyéről sem tudott elmozdulni. A szörny azonnal támadott volna rá újból, ám egy léghullám meggátolta abban, hogy hozzá tudjon érni Sebastianhez. A léghullámok mind tőlem indultak, és egyre nagyobb területen lehetett érezni a szelem, a dühöm, melyet a mágiámmal adok ki. A szörny rémült pofát vágott, de a harckedve semmit sem lohadt, majd a többiekkel egyszerre rám vetette magát. Egy elutasító, ütéshez hasonló mozdulattal eltaszítottam magamtól mindet, majd messzire repítve tudtam le gyilkosságukat. Ezután odarohantam bátyámhoz, ki lassan közelített a halál árnya, s fedte volna le szemeit örök leplével, ám még mielőtt teljesen elvehette volna őt tőlem, megszólalt Sebastian.
- Olly… - Nyögte halkan, alig érthetően. Közelebb hajoltam hozzá. – É-… élj! –Elhalt hangja, majd keze, melyet eddig enyéimben tartottam, elengedte magát, s a földre zuhant. Könnyeim záporként ömlöttek szememből. Eztán, mesterem –miután a maradék szörnyet is elpusztította-, odasétált hozzánk. Hatalmas kezét vállamra fektette, majd kissé értetlen, ám nyugodt mély hangján megszólított.
- Olive…, temessük el! –Mondta, majd miután felálltam, karjai közé emelte az élettelen testet. Valójában, nem volt túl messze maga a küldetés a céhtől, pontosabban annak a városnak a határában volt. Itt megfelelő helyet találtunk Seb eltemetéséhez.
Azóta eltelt már 6 év, s eddig mindig meglátogattam bátyámat. A szelet megtanultam irányítani az érzelmeimtől függetlenül is. Önállóvá váltam, és engedetlenné, makaccsá. A klán mester, miután komolyabban megismert megkért, hogy csatlakozzam hozzájuk, ugyanis majdnem minden nap benn voltam a klánban, Nyll oldalán. Egyébként tanárom nem annyira idős, mint azt a legtöbben gondolnák róla, igaz, hogy egy megtermett ember, de még csak nem rég töltötte be a 30-at. Egy évvel ezelőtt házasodott meg éppen, s a 2 hónappal ezelőtt született gyermekének hála visszavonult egy időre, hogy segíthessen otthon. Én folyamatosan vállaltam már el magam is munkákat, s, hogy egyik nap beértem a klánba, a mester elém állt.
- Olly! –Üdvözölt viszonylag hangosan – Nem szeretnél már végre hivatalosan is tag lenni nálunk? –Kérdezte tőlem, majd csöppnyi gondolkodás után, válaszra nyitottam ajkamat.
- A mester megengedné, hogy tag legyek?
- Akkor nem kérdeztem volna rá. – Adta meg a számomra is egyértelmű választ, melyet eddig nem is igazán fogtam fel. Már évek óta járok ehhez a klánhoz szinte naponta, de még eddig nem is voltam rendes tag. Hát, végül rábólintottam, mert számomra is megtiszteltetés, hogy tartozhatok közéjük. Egy jó ideje nem tartoztam sehová, mint egy árva követtem a tanárom, ki már nem igazán képes többet tanítani nekem, de ez egyértelmű volt már akkor is, mikor úgy vett engem s bátyámat magamhoz, hogy egyikőnkkel sem egyezett meg eleme. Valójában csak a hozzáállásomat javította, meg mivel hasonlóak az alapok, egy-egy elem elsajátításánál, és ugyanúgy koncentrációt igényel. Most már nem, mint az ő tanítványa tartozom a klánhoz, hanem mint egy önálló tag. Miután a tagkártyát kitöltöttem, érdeklődött, hogy a céh jelet hová szeretném. Én a baloldali kulcscsontom alá kértem egy kicsivel. Aztán az elkövetkező napokban már tagként jártam be, s fogadtam el a felkéréseket.
És továbbra is bontogatni fogom szárnyaimat a Lamia Scale mágusklán körein belül. |
|
