Rouuro Kao

Név: Rouuro Kaosu
Ragadványnév: Varjú
Nem: férfi
Életkor: 23
Mágia: Kristály
Klán: Southern Wolves


Kinézet:
Ruha: Általában strapabíró és jelöletlen gyakorlónadrágot és zubbonyt hord, teljesen átlagos kiegészítőkkel (pólókkal, pulóverekkel, sapkákkal) de ezeket mindig csak lazán viseli; csak akkor vannak jól megszíjazva, összekapcsolva, ha komoly feladata van. A Southern Wolves klántetoválása a nyaka bal oldalán díszeleg.
Magasság: 178
Súly: 80
Szemszín: barna
Hajszín: barna
Egyéb: szemüveges, enyhén távollátó

Jellem:
Jellemrajz:
Veszettül szórakozott és még felületes is tud lenni, ami gyakran elhamarkodottságba és téves ítéletekbe kergeti, amíg nem merül el valamilyen munkában, ez viszont elég nehezen megy neki, ezen mivolta pedig, olyannyira széleskörűre engedte eddigi érdeklődési köreit, hogy a legtöbb témához hozzá tud szólni legalább alapszinten, kivéve a technológiaiakat, amik valahogy nem képesek a teljesen alapvető (kalapács, csavarhúzó) dolgokon túl megérinteni. Nagy kedvenc témái a pszichológia, a deduktív gondolkodás, a logika, és az érzelmek, főleg a szerelem. Ő maga is szerelmes a kutatásba és az írásba.
Intelligencia:
Habár kifejezett ösztönzése, vagy tehetségkezelése sosem volt, intelligens, mondhatni kiemelkedő agyi teljesítménnyel rendelkezik, amivel képes rengeteg faktort figyelembe venni gondolkodása során. Szórakozott mivoltának köszönhetően viszont dedukciója koránt sem hibátlan és ezzel ő is tisztában van, éppen ezért próbál minél óvatosabb lenni, és logikus földhöz ragadt elemzési képességét használva kikalkulálni olyan kapcsolatokat, amelyek addig nem voltak detektálhatóak általa. Egyetlen hátránya, hogy ezt a képességet csak vizuálisan képes jól használni, éppen ezért gyakran leáll rajzolgatni, és szertehagyja papírjait.
Viselkedés:
Szórakozottságát, és figyelmetlenségét mindenki másnál jobban ismerve ő maga készül folyton ezek kiküszöbölésére. A nem tudatos hibákat az ő maga javára igyekszik fordítani ott, ahol csak lehetősége van, folyton teljes tudatossággal felépített csapdákat rejtve beszélgetéseibe, naivitását és könnyedségét nem leplezve, később viszont meghazudtolva cselekedve. Általában hagyja magát lelepleződni vagy nem is törődik mikor történhet ez meg (habár nem valódi pozíciójában, de mint szenzációhajhász újságíró, nyomozó, stb.) viszont ekkor a gyengeelméjű, félrevezethető, szórakozott nem is teljesen hamis álca mögé bújva altatja el áldozatai figyelmét, hogy azok akarják használni őt, vagy vezessék, s ekkor csak a hibákra és jelekre vár. Ez a tudatosság, illetve az a hajlandóság, hogy virtuálisan bármilyen helyre és körülmények közé képes elmenni a munkájáért (bármelyik munkáját is vesszük) érte el neki a Varjú becenevet a társai között.

Felszerelés:
-rövidkard (egyszerű puha bőrhüvellyel)
-dobótőrök (6) a ruházatában elrejtve.
-oldaltáska (belevarrva a kard hüvelye)
-kémtávcső (normális állítható távcsőnek néz ki, de a vége elforgatható 90 fokban)
-álkulcskészlet (övdíszekként és -ben, álcázva)


Előtörténet:

Understood by only a few
The aeon old art of slew
Changing not by any new
Eternal, cruel, always true

Ez az egyetlen dolog, ami apám után maradt rajtam. Egy vers, az ősi rúnák nyelvén leírva, aminek a jelentését nagyon sokáig még csak nem is ismerhettem, a csuklómon, mint egy soha le nem vehető karperec. Ez a karperec viszont cseppet sem tett különlegessé. A Southern Wolves árvája voltam, apám és anyám halála óta, tehát gyakorlatilag úgy nőttem fel, hogy egy folyton nyüzsgő és változó családom volt, amiben csak néhány arc volt állandó, azok az arcok pedig igen sokszor tűntek el kedvükre előlem a Farkasok Házában. A klán idősödő feje, aki egész életét edzésben és a mágia elleni harcban töltötte, volt az apa, vagy éppen nagyapa az életemben, aki sosem tűnt el igazán, és mindig jelen volt, hogy idegesíthessem, és hogy adjon pár hatalmas pofont a sosem puhuló, hatalmas, sebhelyekkel szórt kezével.
A klán hatalmas központja, ami inkább hasonlít egy laktanyára a többi klán épületéhez képest, rengeteg titkot rejtett amit unos-untalan fel akartam fedezni, de szinte soha nem jutottam el odáig, hogy meg is tegyem. Amikor nagy ritkán mégis belógtam valamelyik számomra titkos szekcióba, megmagyarázhatatlan dolgok történtek velem. Volt, hogy furcsa rabokkal nézhettem szemet, és volt hogy könyvtárra leltem, amit évtizedek óta senki sem használt. Nem is csoda, ha mindkét eset után úgy felfordult az életem, hogy azt hittem meghalok. Először persze azért, mert megvertek miattuk, másodszor pedig a titkok jelentősége miatt, amik nekem a világot jelentették...
Az öreg mágus, akivel először találkoztam már rég megkattanhatott, amikor elé tévedtem a sötét cellája előtt. Ott álltam, ő pedig láncokra verve, koszosan és büdösen motyogott maga elé. Egészen addig, amíg meg nem látta az ősi rúnaírást a csuklómon. Szinte észre sem vettem, ahogyan a láncaival együtt előrekúszott, és megragadta a kezemet, és amíg én egérként vinnyogtam, majdnem elájulva, elolvasta a szöveget. Akkor közvetlenül meg is találtak, de egy fontos dolog már leülepedett bennem: az ábrácskák, amiket csak dísznek véltem, jelentéssel bírtak. Persze a dolog hamar elhalt bennem, hisz kölyök voltam még, a kíváncsiság pedig tovább is kergetett, szóval évekig csak felfedezősdit, és egyre inkább lázadót játszottam a klánban.
Mindenkinek elege lett belőlem, mert mindent meg akartam tudni és mindent meg is kérdeztem, így aztán elő-előfordult, hogy senki sem igyekezett megkeresni, ha elindultam a közeli patak felé a pecabotommal. Nálunk egyébként is szokás az elvonulás, így sokan azt vélték, nem csoda, hogy én is elkezdem, hiszen a tagok között nőttem fel, és akkor amikor éppen tizenévesen elkezdtem betartani a klán tanait, edzettem, tanultam fegyverrel bánni és a mágiákat meg- és felismerni, már azt hitték kinőttem a felfedezősdiből. De nem, én aztán nem adtam fel, így a pecázásokból sokszor éjszakai-hajnali visszaszökdösés lett a központba, ahol újra nekiláttam felfedezni a tiltott szekciókat. Ekkor találtam be abba a könyvtárba végül, amit -akkor már tudtam- azon mágusoktól gyűjtöttek be, akiket a klán elfogott vagy megölt. Nem sokukat tudtam elolvasni, mivel tömény tudományuk még nem fogta az agyamat, és unottan hajítottam őket félre, de merő véletlenségből rá is tenyereltem egy olyan könyvre, ami az ősi nyelven íródott. A karaktereket azonnal felismertem, hiszen egy életen át azokat nézegettem a csuklómon elalvás előtt, és akkor minden beugrott. Újra eszembe jutott az öreg mágus, és az, hogy a csuklómon levő írás talán egy üzenet lehet, így beindult a fantáziám. Természetesen minden körülményről megfeledkezve rohantam le a klán mesteréhez, hogy tanítson meg elolvasni a betűket, aki a pókhálós, porlepte valómat meglátva dühében laposra is vert, majd pár hónapig újra szigorúan néztek utánam.
Én ebben az időben már haditervet állítottam fel magamban, és kiharcoltam magamnak életem első feladatait, csakhogy úgy mehessek el a klántól, hogy eszükbe se juthasson, hogy esetleg újra beszökni tervezem. Újra csak átvertem őket, mert biza be is szöktem megint, de most egyből az öreg mágushoz mentem, aki még mindig ugyan abban az állapotban vegetált a tömlöcében. Nem is tartott sokáig. Pár napot rejtőztem a cellák mélyén, és amikor tökéletes csend volt, amikor nem járt senki a börtönben, odaloptam magam az öreghez, és szépen lassan rávettem, hogy megtanítsa nekem az ősi írás jeleit. Miután megtudtam amit akartam, tovább is álltam, egészen a könyvtárig, ahonnan sebtében loptam össze az elérhető rúnás könyveket, hogy velük tűnhessek el.
Mindezek után mentem elvégezni a feladatot, amit elvállaltam, persze jókora levágást kaptam az egy hetes késésemért, de legalább a klántól távol pár hétre ki tudtam húzni valahogy, amíg megtanulhattam a rúnák nyelvének alapjait. Elszegődtem egy mágusboltos segédjének, és a vendégkörét nyaggattam, amíg meg nem tudtam, mik is voltak a könyveim témái. Csupa unalmas darab volt, mindenféle szokatlan mágikus ágakról, amire mind a boltos, mind pedig az általam nyaggatott vevők összedörzsölték a kezeiket. Jó drágán is szabadultam meg tőlük, míg csak egyetlen darab nem maradt, amit nem eresztettem ki a kezemből. Azzal a könyvvel akartam megtanulni az ősi nyelvet, amihez aztán egy furcsa mesterem is akadt. A boltban dolgozásom harmadik hetében látta meg nálam a könyvet (amit akkor már paranoid módon az oldalamon hordtam mindig) és egyből érdeklődött is. Én persze tiltakoztam, egészen amíg azt nem mondta, megtanítja nekem a nyelvet a könyvért, így tovább is állhattam a boltból.

Az életem nagyobbik kalandja itt kezdődött. A mágus, Dawoon, mellett olyan veszélyekből rohantam más veszélyekbe, hogy nem is csodáltam, semmi pénze nem volt a könyvre. Azt legalább elmondhatom, hogy tanítani legalább tisztességgel tanított, így sosem bántam meg, hogy végül odaadtam neki a könyvet, hiszen a benn rejlő tanítások alapját a tanulás közben én is elsajátítottam. Ekkor azt hittem, belőlem is elemi mágus lesz, de ma már tudom, hogy az csak az első lépések egyike volt afelé, afelé ma lépkedek -méghozzá egy hihetetlenül fontos lépés, hiszen az egyik legritkább elemi mágiát tanulhattam el: a kristályok formázását.
Ezek után a klánba már majdnem teljesen más emberként tértem vissza. Igaz eltelt majdnem egy év, de amikor minden üzenet, vagy figyelmeztetés nélkül beállítottam az ajtón, teljesen megváltozott ruhákban és szerelésben (mivel ekkor vettem fel a mostani öltözködési szokásaimat, köszönhetően a kalandos életünknek Dawoonnal), fél fejjel magasabban és egy hatalmas narancsszín farkasfej alakú kristállyal, ami a vállamon pihent.
Onnantól kezdve egyetlen pofont sem kaptam, sőt, a tagok többsége a vállamat veregette, kezet fogott velem -először életemben- és páran ujjongva hordták körbe a gyönyörűnek titulált farkasfejet, amit aznap estére bele is illesztettek a nagyterem fölötti klántáblába. Persze én is rájöttem, mennyire hülye is voltam azelőtt, illetve ha nem is hülye, hát egyszerű, akaratos és makacs, így egy kicsit már jobban is értettem, miért is olt olyan jó a klánunk mesterével az a beszélgetés az egy évvel azelőtti verés után...

Miután megtudták, hogy mi mindent tanultam, engedélyt kaptam a mágikus könyvtár felkutatására, hátha találhatok magamnak olyan köteteket, amiből megtanulhatom a kristályok mágiájának többi elemét is, de olyan könyvet -természetesen én már tudtam- nem találhattam már. Helyette apám emlékét kutattam. Az összes könyvet, ami csak a rúnák nyelvén íródott átkutattam az idézet után, de koránt sem végeztem alapos munkát. Hónapokig jártam vissza a könyvtárba minden nap eredménytelenül, és egyre jobban vesztettem el az akaratomat, amikor végül egy hatalmas véletlen bukkantott a könyv nyomára. Egy a folyosóról beszűrődő fáklya fénycsóvája világította meg a polcok azon sorát, ahol a modern nyelvű könyvek egy furcsa csoportja sorakozott, mindenféle rendezettség nélkül. Mivel ez volt az egyetlen rendezetlen polc, megfogtam a könyveket, hogy széthordjam őket, azonban a szemem megakadt pár köteten. Azt hittem kápráznak a szemeim, amikor a felismerés végül megütött. A címeken újra meg újra végigfutva az utóbbi évem minden napján elismételt versike szava tűntek fel olyan egymásutánban, ahogy azt már nem lehetett nem észrevenni. Az egymás alatt sorakozó címek e következők voltak:
A könyveket azonnal lapozgatni kezdtem, és nem is tellett sokba, míg meg is találtam bennük a közös vonásokat: mindegyiknek úgy nézett ki, mint amit körbenyalt a tűz, mielőtt kimentették volna az előző nyughelyéről, és mindegyik néhány oldalán különösen nagy égetett foltok árulkodtak arról, hogy még a tűzben kinyitották őket -azaz elég hamar kiderítettem az összeolvasásukkor- valaki direkt égette meg az oldalak nagy részét, hogy csak bizonyos információk maradjanak rajta, amiket végül egyszerűen össze tudtam fésülni a négy könyvből. A hely már megvolt. Tudtam, hogy ezeket a nyomokat nem véletlenül találtam én meg, és nem is véletlenül van a csuklómon az az idézet, ami végül egy kulcsnak bizonyult.
Útnak indultam hát, minden további nélkül, hogy a könyvekből megismert helyen megtaláljam apán hagyatékát, és út közben elégettem a négy nyomra vezető könyvet is, hogy már semmiképpen ne találhasson rá, és ne is érhessen a nyomomra, bármi legyen is az, hiszen idő közben folyamatosan dolgozott a fejem: egy ilyen gonddal elrejtett információ olyan titkot rejthet, amit talán nem csak annyira akarnának megszerezni mások, mint amennyire annak idején tőlem akarták megszerezni azokat a könyveket, amikkel elszöktem a Farkasok Házából.
A keresésem eredményeképpen előbb Fiore északi részére vetődtem, majd miután a havasi falvakat bejárva ráakadtam arra a templomra, amin a megadott idézet kopott maradványait megláthattam, betörtem a templomba, és annak alagsorából az egyik szobor mögött nyíló rejtekajtón elindultam egy több kilométer hosszú keskeny alagúton, ami végül, szinte folyamatosan felfelé mászva, egy elhagyatott, hóval és fagyott vízzel teli félig természetes, félig mesterséges hegyfalba mélyedő vájatba lyukadt ki. Itt találtam meg végül a falra vájt, de rettenetesen szétrepedezett faragvány mögött amit kerestem: áttörtem a fagyos követ, és az évtizedek óta nyugvó fagyos kamrában pihenő ládában megtaláltam apám igazi hagyatékát, az Arcanumot. Az ősi könyv még a viszonylag jó készségeimmel is nehezen olvashatónak bizonyult. Rúnái között régies és ismeretlen darabok is voltak, így megfejtésüket megtartottam későbbre...

A történetem itt, mondhatni szokványos fordulatot vett: hazatértem, viszonylag könnyen és gyorsan, majd elvonultam az egyik kunyhóba a klánunk birtokán, ahol tovább folytattam a munkámat. Edzettem, halásztam, vadásztam, próbáltam fejleszteni a kristálymágiát, de folytonos kudarcot vallottam a további segítség nélkül, és haladtam a könyv végigtanulmányozásával, ami stabilan, és egyre nagyobb átszellemültséggel és egyszerűséggel ment minden egyes titkos jel jelentésének felfedezésével. A lassúságomra volt okom, egyrészt amint lenyugodott az életem lustább lettem, másrészt nem akartam feljegyzéseket készíteni. Apám mementója, a csuklómon levő kulcs és a könyv utáni kutatás az óvatosság bélyegét nyomta rám.
Most, hogy így összefoglalhattam ezt a történetet látom is mennyit változtam, és a mostani tudásommal már érzem is, mennyit fogok még változni. Pár év eltelt, de végre a könyv titka az enyém. Valami olyasmire tettem szert, ami egyszerre kötelez, apám hagyatékával együtt, és mintha nyújtogatná a karját felém. Mint mondják, a tudás hatalom, én pedig látom magam előtt a hatalom lehetőségét, és nem félek megragadni.
Elindulok hát, hogy az Arcanum titkait megnyissam magam előtt, ahhoz viszont az kell, hogy megismerjem az elemek tudományait. Ez még mind spekuláció, de ha igaz amit remélek, akkor az összes elemi mágiát művelnem kell, és hatalmat nyerek fölöttük úgy, ahogyan a koromban senki sem teheti... még.