Hasuhibe - az álom park

Idén ez volt a harmadik alkalom, hogy Clover városában jártam. Ismét a szokásos kis fogadóban szálltam meg. Kellemes kis hely volt. A népek nagyon kedvesek voltak, jókat lehetett velük csevegni. Viszonylag jókor érkezhettem, hisz aznap hatalmas mulatság volt lenn az ivóban. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy még az életben nem mulattam ilyen jól.
Másnap reggel megéreztem a sötét oldalát a dolognak. Hatalmas fejzúgással ébredtem. Szemeim nehezen nyílottak. Rohadtul kivoltam. Egy ideig még fetrengtem, próbáltam visszaaludni, de sehogy sem sikerült. Nagy nehezen feltápászkodtam, kidörzsöltem a csipát a szememből és kimentem a fürdőbe. Megmostam arcomat egy kis hideg vízzel, de még ez sem segített. Nem tehettem mást, lemásztam a bárba és helyet foglaltam a pultnál. Egy kis ideig még émelyegtem, majd odaszóltam a csinos pultos lánynak:
- Hé, bocsi. Figyelj, nincs valamid fejfájásra?
- Látom jó volt a tegnap estét - mosolygott rám bájosan.
- Igen, de volt egy kis hátulütője. Majd szétrobban a fejem.
A lány egy pohár vizet és egy fejfájás csillapítót tett le elém. Én bevettem majd ittam egy kicsit rá. Egy kicsit még üldögéltem a seggemen, aztán felhörpintettem a maradékot és fizetve a cehhet leléptem.
Odakinn csodaszép idő volt. A nap csak úgy ragyogott, de mégsem volt meleg. Kellemes szellő fújdogált. Remek időnk volt egy sétához. Ráadásul a fejfájásom is pillanatok alatt elszállt. Épp egy kis park mellett sétáltam el, körülöttem a fák tetejéről madárfütty hallatszott. A park gyerekek ricsajától visszhangzott. Egy kicsit megálltam és élveztem ezt a csodás időjárást. Míg szemeimet a parkban játszó gyerekeken tartottam, hátam mögül a padon ülő anyák csevegéséből csíptem el egy kis részletet.
- Hallottad, hogy a múlt héten érkezett vándor vidámparkban mik történtek - kezdte az egyikük.
- Nem, mi történt.
- Állítólag nap mint nap balesetek nehezítik meg a dolgukat. Ráadásul már pár halottat is számlálnak már.
- Ó, ez szörnyű.
További társalgásukra már nem nagyon voltam kíváncsi. Folytattam az utamat tovább. A város tele volt emberekkel. Mindenki a saját napi teendőjét végezte. Emitt egy dolgos asszony teregette a mosott ruhákat a ház udvarában kifeszített kötelekre, amott pedig egy szorgos bácsika söpörte össze a szél által háza elé hordott piszkot. Mosolyogva biccentettem a bácsika felé, aki közben észrevette, hogy tekintetem rá szegeződött. Ő viszonozta köszönésem és folytatta dolgát. A szél hirtelen egy kicsivel erősebb lett, és szemben velem egy papír darab szállt a szélben. Elkaptam röptében és kisimítottam. A papír tetején nagy betűkkel állt a következő: Hasuhibe. Alatta kisebb betűkkel a vidámpark szó rajzolódott ki.
~ Ez az, ez lehet az a vidámpark, amiről hallottam.
Tovább vizslattam a kissé gyűrött papírost. Munkafelhívás volt. Nem tűnt vészesnek. A vidámpark az elmúlt napokban történt balesetek miatt segítséghez folyamodtak. A dolog egyszerű volt, embereket kellene menteni, mielőtt bekövetkezne a baj. Viszont a fizetés jónak tűnik. Így elvállaltam.
A vidámpark a város közepén egy hatalmas parkban foglalt helyet. Fél órába telt mire odaértem. Igaz út közben faltam egy-két falatot, hisz a mai nap még semmit sem ettem és már éheztem. Mikor a park szélére értem, egyből megpillantottam a nagy kaput és a tetején lévő hatalmas betűket: Hasuhibe. Helyben vagyok. Megindulok a bejárat felé és közben kívülről vizslatom elkövetkezendő munkahelyem. Nem valami nagy dobás, csupán egy vidámpark alapvető játékai voltak fellelhetőek. Hatalmas zsivaj szűrődött ki, úgy látszik a halálesetek nem nagyon riasztották vissza a népeket. Megálltam a bejáratnál és körbenéztem, hogy hol tudnék érdeklődni a munka felől.

-Nyuszi ül a fűben, fűben szundikálva…
-Omi hopp Omi hopp…
- Ejnye te kis gombóc, túlságosan elkényeztetlek. Nem mondhatod nekem mindig, hogy hopp. –Bökdöstem nevetve Heaven szárnyát mire ő élvezve a játékot vissza vissza csípett.
-Éhes vagyok –Zengte úgy tíz perc játék után, azon a jellegzetes érces hangján.
-Várj meg itt, mindjárt hozok valami kedvedre valót. –Azzal megsimogattam buksiját és elindultam a konyha irányába. Vissza nézve még láttam, ahogy fejével az ágyat szántva, próbálja felvenni fejhallgatóját. Szívderítő látvány volt, pár másodpercig méláztam, majd a hűtőhöz léptem.
-Ajjaj –Mormogtam erősen húzva a szám szélét.
-Heaven! Van kedved sétálni egyet? –Kiáltottam hátra
-OY! Séta, hopp hopp, induljunk! –Azzal betotyogott a konyhába, fél füléről lecsúszott Headphone -nal.
Gyorsan összeszedelőzködtünk hát és felkerekedtünk a nagy útra, egyenesen Richard pultját megcélozva, ahol prémium husicsíkok várják csőrös kis barátomat. Mostanában mindig olyan kellemes az időjárás, nem kell tikkasztó hőséggel, vagy otromba, folyton könnyes, duzzogó felhőkkel hadakoznia a járókelőknek. Mivel Heaven igen gyorsan fejlődik és növekszik, illetve egy gyenge pillanatomban meg is ígértem neki, így a vállamon utazhatott, de szigorúan csak a fülecskéit elrejtő fejhallgatót viselve. Olykor úgy éreztem, bármelyik pillanatban lepottyanhat, főleg amikor a szárnyait nyitogatta. Őszintén szólva többet néztem őt, mint az utat, így végül én voltam az aki majdnem elterült néhány alattomos macskakő olcsó kis trükkjei végett. Azonban minden nehézség és akadály ellenére, az utazás jó hangulatban telt és mind a ketten épen és egészségesen érkeztünk Richard territóriumának határára, a kocsma bejáratához. A barátságos óriás, messziről integetett és örömmel nyugtázta, hogy kedvenc kuncsaftja is velem van.
-Hey! Sziasztok! - kiáltott ránk kisebb aerobik edzést rögtönözve.
-Szia Omi! Szevasz kispalytás! Na mi a helyzet?gügügü
-Kispalytás éhes!OY OY OY! –Érkezett az őszinte válasz, minden sallangot mellőzve
-Ahogy az úrfi kívánja –Azzal már kerültek is elő a pult alól a jobbnál jobb falatok, amiket még én is megirigyelhettem volna. Heaven pedig mint egy gép, nyelte el mindet szépen sorjában.
-Richard, ki az a lány ott a táblánál? Még sosem láttam.
–Ő Elisa. Teljesen új tag, nagyon félénk és szerény lány. Nem akarsz semmi rosszat tenni igaz te kis kurafi? –Kezdte kicsit sajnálkozva, majd zárta le szemrehányóan a mondatot.
Válaszképpen csak egy tekintetet kapott, mely szavak nélkül érdeklődött elméjének egészsége felől. A hirdető előtt álldogáló kislány mellé átcsoportosítva magam, én is elkezdtem böngészni a táblát.
–Nem könnyű így elsőre kiválasztani a megfelelő küldetést igaz? –Nyújtottam baráti kezet neki
Ő Lassan felém fordult kifejezéstelen arcával, hatalmas szemeivel, és ujjaival megfogva kezem, lassan megrázta azt. Egyenes fekete hajában sötétkék szalag díszelgett, egyrészes ruhát viselt, amely inkább illett kislányokhoz, mint serdülő nőkhöz.
–Nézd csak! Itt egy ami kedvedre való lehet! Cloverbe érkezett a híres Hashuhibe vidámpark. Hallottál már róla? Na mit szólsz? Biztosan tetszene ott neked. –Mosolyogtam és nyújtottam át a megbízást jegyző papírt Elisa-nak.
A lány lassan felemelte és megnézte, majd a földre dobta.
–Ez egy nevetséges szar, pisiseknek való. –Azzal letépett egy vérengző testvérpár elfogására felkérő cetlit és lassan elballagott.
Nem igazán lehet szavakban kifejezni azt a megrökönyödést és meghökkenést, ami uralva a testem, számat nagyra tátotta és mozdulatlanná dermesztett. Az az aranyos, esetlennek tűnő kislány…ekkor Richard egyre erősödő, ritmusos vihogása, visszarántott a valóságba.
-Ne haragudj, nem hagyhattam ki! Gyere, a vendégem vagy egy narancslére. –Azzal bal kezével még mindig arcát és szemeit takarva, elővett egy üres poharat.
Rá néztem, majd a lányra aki épp kilépett a teremből, majd Heavenre, Richardra, a földön heverő hirdetésre és ismét Heavenre, majd lehajoltam a papírért
–Nembaj…nekünk jó lesz. Heaven!
–OY? –Bugyogott elő torkából kissé elcsukló hangon a válasz.
-Ejnye ne beszélj teli csőrrel. Viszont…Van kedved utazni?
-Hopp Hopp induljunk. Zsuzsuzsu vonat zsuzsuzsu –Mondta innentől tudomást sem véve az eleségről.
-Akkor eldöntetett. Heaven, megvárnál itt Richardal amíg hazasietek, összepakolni pár ,illetve csomagolnál egy kis útravalót Richard? Megyünk Cloverbe! –Mondtam és csaptam a felhívást az asztalra…
A vonat zötykölődésétől Heaven hamar álomba merült kellemesen szellős kis táskájában. Én magam pedig azon gondolkodtam, van e valami különösebb jelentőssége annak, hogy mostanában állandóan Cloverben kapok munkát. A hónapban a harmadik alkalom már, hogy itt járok ebben a nem túl nagyvároskában. Talán ostobaság ezen morfondírozni, így elhessegetve ezen gondolatokat, a tájba merülve élveztem tovább az utazást.
Már már rutinosan léptem Clover vasútállomásának köveire és indultam meg azon park irányába, ahol korábban már igen sokat pihengettem és most a vidámparknak ad otthont. A kicsiny városka önmagához hűen nyugodt és békés volt, meglepetésektől mentes. Utam csendben folytattam, ugyanis Heaven a friss levegő hatására, ha az lehetséges, csak még mélyebb álomba merült. A fények, az ég felé nyújtózkodó színes sátortetők és játéknak nevezett tákolmányok, az egyre erősödő zenebona mind mind azt jelezte, hogy hamarosan megérkezem. Nem túl nagy jóstehetséget igénylő megállapításom 5 percen belül, igaznak is bizonyult. Elérkezve a park széléhez és egyben a bejárathoz is, számtalan villámgyors, hangos, mágia hajtotta, ide oda mozgolódó, száguldozó játék töltötte meg látómezőmet. Szökőkút, árusok, rengeteg pad és napernyő, és a mindezeket élvező ide oda hömpölygő emberáradat. Nagyot szippantva a vattacukor illatával telített levegőből, hosszú léptekkel masíroztam előre, hogy megtaláljam azt, aki kijelöli majd az általam megóvandó csinos hölgyeket és ártatlan, életerős gyerekeket. Ami pedig a férfiakat illeti, hát ők vigyázzanak csak magukra…

Szép kis reggel fogadott, már megint tovább aludtam, mint szoktam, pedig elég korán kelő típus vagyok, és mégis mindjárt eltelik a fél nap. Még végig vettem gyönyörű kis álmomat, amit éjszaka sikerült összehoznom, majd kikeltem pihe puha ágyikómból. A reggelit sikeresen odaégettem és öltözés közben még a zoknimat is kiszakítottam. Lehet még ennél jobb ez a nap? Ezt addig nem tudhattam meg, míg tovább nem gördültem a bakikon. El kéne indulni a céhbe, elég rossz benyomást keltenék újoncként, ha nem jelennék meg, vagy mégse? Sajnos még alig tudok valamit a Quatro Cerberus-ról és szokásairól, az ott lévő embereket meg pláne nem ismerem. A céhmester, Goldmine elég fura és morcos fazonnak tűnt első találkozáskor, de kiderült, hogy egész segítőkész, meg egy kevés intelligencia is szorult belé, de ezektől függetlenül én félek tőle, mint ahogy minden más embertől is a céhben. Mindenki olyan erős… én meg egy kis porszem vagyok hozzájuk képest. Eddig nem mertem megszólítani senkit csak úgy önszántamból. Igaz Richard-dal, a csapossal már váltottam pár szót, de csak azért, mert ő szólított meg. Ő az egyetlen, akivel eddig beszéltem, na, meg persze az az emberke, aki elvezetett ide. Viszont el kéne lassan indulni, nem csak a számat jártatni. Kiléptem az ajtón és egyenest a céh felé vettem az irányt. Szép idő volt, nem hozott sok rosszkedvet felém a szél, de a félelmemet nem nagyon tudta eloszlatni. Mi lesz, amikor megint belépek? Kinevetnek, mert furcsán nézek ki? Vagy akármi más miatt… Vagy nem fognak hozzám szólni… Az még rosszabb, de ez csak akkor fordulhat elő, ha határozatlanul, remegő lábakkal lépekbe, vagy nem? Magabiztosan, céltudatosnak kell kinéznem. De milyen céllal megyek is én be? Áhá, megvan, valami munkát kéne keresni! Kell a pénz, az albérletet valamiből fizetni kéne. Meg is érkeztem a kastélyhoz. Iszonyatosan elkezdett kalapálni a szívem, de rávettem magam és sikeresen, megbotlás nélkül sikerült bejutnom a céhbe, viszont valaki nagyon sietősen kiviharzott valami madarával együtt és így kissé kibillentett az egyensúlyomból. Mintha már láttam volna valahol… na, de mindegy is, gyerünk a táblához. Semmi olyan munka, amit meg tudnék egyedül csinálni, mindegyik túl nehéz…
- Hey, kislány, mit szomorkodsz a táblánál? – szólt egy ismerős hang a hátam mögül. A hang tulajdonosa Richard volt, az a barátságos csapos, akivel először szóba elegyedtem múltkor. Lassan elindultam felé, majd leültem egy szabad székre.
- Semmi gond, csak… Nem ismerek senkit és ennek a tetejébe még egy munkát se találtam magamnak. – válaszoltam lehajtott fejjel.
- Mi az, hogy nem találtál? Ott van kint vagy tíz! – kérdezte értetlenkedve Richard.
- Nem úgy… Semmi nekem valót. – vágtam vissza ugyanazon a búskomor hangon.
- Tudod mit, Omeron, aki az előbb kiment, pont ide igyekszik, nagy sietségében levágta az asztalra a lapot. Ő egy elemi mágus, még pedig föld mágia az ő területe. Mi lenne, ha vele mennél? – ajánlotta barátságosan a kedves csapos.
- De én őt nem is ismerem és ráadásul még férfi is… - gondoltam vissza tétovázva egyik félelmemre, közben kezembe vettem a cetlit… Clover… vándor vidámpark… halálozási meg baleseti esetek??!! Nem ijedhetek be ettől, főleg, ha csapattársam is lesz és elég busásan megfizetik…
- Ugyan már, nem fogja leharapni a fejedet, szeret új emberekkel megismerkedni és nagyon segítőkész. Jó csapattárs. – próbált megnyugtatni, jelentős mennyiségű sikerrel.
- Hiszek neked, hát, akkor talán kerekedek is és utána megyek, ha futok, még utolérem…
- Rendben, sok szerencsét és ne félj tőle!
Bíztató szavait még elcsíphettem, de már kint futottam a parkosított előkertben szememmel keresve Omeron-t. Pár perc futás után meg is pillantottam, de nem mentem oda hozzá, csak követtem, úgysem tudtam, merre van a vonatállomás, sose voltam még Cloverben, csupán csak hallottam róla. Miután felszállt egy vonatra, pár perc hezitálás után én is felugrottam rá. Lassan, zötykölődve megindult a vonat én pedig belemerültem a táj szépségeibe. Szeretek vonatozni, tágas a hely és jól meg lehet figyelni, merre megyünk, na, meg nem is annyira zajos egy jármű. Egy bizonyos idő után megállt a vonat én pedig kinéztem, hogy az a férfi, akit követnem kell, leszáll-e. Még jó, hogy kilestem, mert gyors léptekkel le is szállt és vitte magával a motyóját is. Látszólag még nem vett észre, de nem is baj. Egész magabiztosan sétált, tuti nem először járt errefelé. Elméletileg egy parkot kéne keresni, mivel oda telepedett le a vidámpark. Még pár percig gyalogoltunk az utcákon, majd meg is érkeztünk az előbb említett helyre. Mindenfelé árusok, bazárok, vattacukrosok meg édességárusok, nagy tömeg és persze a nagy boltív, aminek a tetején ott díszelgett a hely neve: Hasuhibe. Tökéletes hely számomra. Nem tudtam megállni, vennem kellett egy vattacukrot, még pedig epreset, az a legjobb, de közben nem vesztettem szem elől Omeron-t. Várjunk csak, valahonnan meg kéne tudni, hogy kiket kéne esetleg megvédeni. Szerintem ő is éppen ezen gondolkozott, mert elindult valamerre, aminek hatására én is elkezdtem követni a vattacukrommal együtt. Majd látjuk mi lesz. Mikor adjam tudtára, hogy követtem? Asszem ezzel még várok egy kicsit…

Sehol senki. Nincs más választásom, bemegyek. Ahogy egyre jobban beljebb hatolok, egy bódé-rengetegbe tévelyedek. Rengeteg van belőlük. Biztos vagyok benne, hogy a tulajdonosé is itt van valahol. Kisebb keresgélés után rálelek. Ám mielőtt betérhetnék két marcona biztonsági őr állja utamat. Nem néznek ki valami kedvesnek. Úgy tűnik be sem akarnak engedni.
- Elnézést, uraim. A főnökük által meghirdetett munkával kapcsolatban jöttem. Lennének szívesek beengedni - vágtam ostoba vigyorgó pofát.
Úgy tűnik, hatott a dolog, félreálltak. Félrehúzva a bódé ajtajaként szolgáló függönyt, belépek. A bódék belül ketté van osztva, egy kisebb rész, ahol én vagyok, és egy nagyobb ahol a főnök irodája helyezkedik el. Bent a góré valakit nagyon leoszt, így gondolom nem zavarom meg. Illedelmesen helyet foglalok az „előtértben” elhelyezett dohos régi kanapén. Eléggé szakadt darab. Több helyen is fel van hasadva a huzat rajta. Ott üldögélek egy darabig, és hallgatom ahogy egy nem túl rokonszenves hang leszid egy szégyenében nyávogó hangot. Nem tudom eldönteni, hogy a hang tulajdonosa nő vagy férfi. De nem is kell, mert mikor épp ezen töröm a fejecskémet, egy nő szalad ki zokogva a bódéból. Nem sok kedvem van bemenni ehhez az alakhoz. Tovább várok. Gondolataimba veszve üldögélek, mikor kintről hangokat hallok. Nem hallom tisztán, de a biztonsági őrökhöz beszél az illető. Majd egy kézfej csúszik be és széthúzza a függönyt. Először csak fejét bedugva körül néz, majd belép. Egy gyors pillantást vetek a fiúra. Sápad bőrű, fekete hajú egyénnel állok szemben. Mikor megpillant mosolyra húzza a száját és kezét felém nyújtva odalép hozzám.
- Szia! A nevem Omeron Greensand, a Quatro Cerberus mágusa vagyok. Nagyon örvendek! Ő pedig itt mellettem...
- Óóó, szia, Christal Navarro vagyok, szintén a Quatro Cerberusból. Csillaglelkű mágus vagyok - mutatkozik be a srác árnyékából kilépő mosolygó kislány.
- Örvendek, Jonathan vagyok, szintén mágus - fogok kezet nyurga bajtársammal.
- Szerintem fölösleges tovább várakoztatnunk a megbízónk. Ott van bent? - fordul ismét hozzám kérdő arccal a helyiség elválasztott részére mutatva.
- Igen. Sejtettem, hogy nem egyedül vállalkozom a feladatra, így gondoltam kinn várakozok.
Omeron csupán egy mosollyal nyugtázza elhangzott szavaimat. Majd elhúzva a nehéz sátor abroszt, utat enged a lánynak és engem is előre enged.
A megbízó egy poros kis helységben ül. Az íróasztala mögött hatalmas papírkupacok tornyosulnak, valamint egy pár dobozt is látni vélek. Jól megtermett, pocakos ember ül az asztal mögött. Kissé már kopaszodik a pasas, ez valószínűleg a munkahelyi stressznek tudható be. Nem csodálom, hogy a tisztálkodást is elkerüli. Mikor betértünk épp pénzét számlálta, közben pedig morgó hangokat adott ki. Szép kis summát szedett össze a mai nap, de úgy tűnik ez neki nem elég. Mikor észre vesz minket, csupán int, hogy fáradjunk beljebb. Nem tetszik nekem a figura, már az előző tapasztalat alapján sem.
- No, már ideje volt, azt hittem sose értek ide! Koten vagyok! - Ez az alak úgy beszél hozzánk, hogy még felénk sem néz. Csupán a pénzét helyezi kis ládikájába.
- Jó napot, uram! - szólal meg mellettem Omeron udvariasságot kifejező hangon - Omeron Greensand vagyok, egy a Quatro Cerberus mágusai közül, szolgálatára.
Én már nem vagyok ilyen nyájas. Nem tetszik a fickó hangneme, így csak keresztnevem bököm oda neki:
- Jonathan.
A kislány továbbra is Omeron mögött bújik meg. Mintha ő is bemutatkozna, de nem hallok mást csupán mondanivalójának töredékét.
- Jó jó, nekem teljesen mindegy. A lényeg, majd 20 százalékkal esett a bevétel, mert egy-két barom öngyilkost játszott - mondja hányavetin.
~ Seggfej, ez az ember sem a kedvességéről lehet híres.
- Nézzétek, engem egyáltalán nem érdekelnek a kis nyavalyások, nekem az kell, hogy az üzlet menjen. Annyi lenne a munka, hogy kiálltok, hogy lássanak és eljátsszátok a komoly mágust. Teszek én rá, hányan patkolnak el, a ti dolgotok, hogy elhitessétek az emberekkel, minden rendben van. Csak néhány nap az egész, azt tovább állunk. Addig kelletek, aztán mehettek tovább - közli, majd feláll a székéből és az ajtó felé veszi az irányt.
Inkább csöndben maradok, még megtalálom sérteni a „kedves” urat.
- Na, mire vártok? Irány dolgozni! Őrködjetek vagy mit tudom én mit csinálnak a mágusok! - veti oda lenézően a fickó. - Ja és szállás van, 25 ékkő éjszakánként, kaját a bódékban tudtok venni!
Elég furán nézek rá. A segítségem mellett még azt is elvárja, hogy fizessek a szállásért. Ez már több a soknál.
- Na, mi van? Ha nem tetszik, lehet menni. Ja és pénz csak akkor van ha dolgoztok is!
Szavai elhangzása után távozik. Akkor nincs más hátra, mint elfoglalni őrhelyem. Kifelé menet a két hegyomlás ugyan olyan zsémbesen néz ránk, mint első találkozásunkkor.
Kis kóborlás után, egy kis zugot nézek ki magamnak. Fadobozok vannak egymásra rakodva. Felmászok egy-két szintet, majd leülök, kapucnimat a fejembe húzom. Előkapom fegyverem, hogy ezzel is valamilyen hatást érje el. Így pásztázom a környéket.

Elindultam, követtem Omeron-t. ~ Mikor kéne bemutatkoznom neki? Mégis csak elég furcsa, hogy valaki követ valakit. Mintha nyomoznék utána vagy valami ilyesmi. – ötlött eszembe az épp ez a kósza gondolat. Szinte teljesen mögötte haladtam, nem vett észre eddig. Aztán feltámadt a szél és kisodorta kezemből az édességet, aminek következtében én hasra estem, mivel utána nyúltam. Na, észrevett. Király… Sokkal jobb lett volna, hogyha én szólítom meg és nem ő fedez fel, de most már sajna így alakult. Elkapta a vattacukromat, majd mikor hátra fordult, elmosolyodott. Leguggolt hozzám, miközben én is felültem és felhúztam térdeimet.
- Szia! Jól vagy? Ez a tiéd, ha jól gondolom. – kezdett bele Omeron, közben szökevény édességemet közelebb nyújtotta hozzám.
- Őőő… szia! Igen persze jól vagyok, és köszi, hogy elkaptad… - motyogtam neki teljes zavarban, de azért próbáltam valami mosolyfélét csalni az arcomra.
Nem is olyan félelmetes. Miért voltam ennyire betojva tőle? Az egy dolog, hogy azért, mert pasi… Na, de mindegy. Elég jó fejnek tűnik és mosolygós fajtának, mint én, szóval szerintem jóban leszünk, ha ő is úgy akarja. Ha rajtam múlik? Tuti! Kezdett egyre hidegebb lenni a föld, így hát elkezdtem mocorogni egy kicsit, ezt észre is vette várhatóan.
- Mondd csak kedveském, nem akarsz esetleg felkelni onnan? – kérdezte tőlem, miközben ő felállt és kezét nyújtotta felém, hogy felsegítsen.
- De, lehet, hogy az jó ötlet lenne, a végén még felfázok, köszi… - mosolyogtam egyre bátrabban és már rá is mertem nézni. Csak nem valami borzalmas szörnyeteg, nem tűnik annak. Elfogadom segítségét és megpróbálok feltápászkodni, de ügyetlenkedésemnek köszönhetően kulcsaim véletlen kiestek a zsebemből. Ez is csak én lehettem... Értetlenkedve nézett Omeron a kulcsokra.
- Ó nézzenek oda. Úgy látszik, ma mindent elveszítesz. Igazán kár lenne... Ezek a kulcsok igazi mesterművek. Valamiféle gyűjtő vagy? – kérdezte, utána lehajolt és felvette a „kulcscsomómat” a koszos földről. ~ Én is fel tudtam volna venni… - mérgelődök magamban, de azért megköszönöm. Komoly arckifejezést öltöttem fel és magyarázni kezdtem…
- Ezek nem akármilyen kulcsok. - dorgálom meg szavaimmal, azt hittem egy mágus tudja, mifélék ezek. - Én csillaglelkű mágus vagyok és ezek a kulcsaim. - közben rá- rápillantok arcára, hogy mennyire érdekli a téma. - Vannak arany kulcsok, ezek a 12 zodiákus csillagkép kapuit nyitják meg, nekem Sagittarius van meg, azaz a Nyilas. Aztán vannak ezüst kulcsok is, amik boltokban kaphatók. Ő itt egy cuki medvebocs, Ursa Minor. Ez pedig Canes Venatici kulcsa, egy csapat kiskutyus, akik nagyon jó nyomkeresők.
- Ó, a mágiád igazán érdekesnek tűnik! De képzeld csak, én is mágus volnék. Engedd meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Omeron Greensand, a Quatro Cerberus tagja vagyok, talán hallottál már rólunk… - azzal meghajolt és kezet nyújtott nekem bemutatkozásként.
- Én Christal Navarro volnék. - és kezet fogtam vele. - Hát, ha tudnád mennyire sokat hallottam a céhről... - mutattam meg neki a jobb vállamon a szimbólumát, majd figyeltem, mit reagál erre.
- Nocsak, biztosan új vagy, ugye? – tette fel kérdését kissé bátortalanul, mintha kicsit elbizonytalanodott volna.
- Körülbelül egy hete vagyok a céh tagja. - nyugtáztam feltevését az újdonsült ismerősömnek. - ... és hát tudod, mivel újonc vagyok meg minden, elég kevés helyen voltam még és ideáig téged követtelek, csak nem mertem idejönni hozzád… - szólalt meg belőlem újra a félénk kislány. - Richard mondta, hogy elvállaltál itt egy munkát és mivel én nem találtam semmi nekem valót, utánad küldött, hogy legyek a társad...
- Ó értem. Szíves örömest. Viszont ha beszéltél Richarddal, tudod, hogy tőlem nem kell félned. Hagyd csak el ezt a szégyenlős hangnemet. - szólalt meg mosolyogva. - Viszont, azt hiszem ideje felkeresnünk a megbízónkat. Talán mások is érkeztek a felhívására és nem lenne jó, ha lecsúsznánk a munkáról. Nem igaz?
- Végül is azért jöttünk. Nehogy lekéssük! - bólogattam még mindig mosollyal az arcomon.
Elindultunk megkeresni a főnököt. Bandukoltunk egy picit, mire találtunk egy bódét, minek ajtaját két otromba hústorony védett. Csak itt lehet… Omeron mondott valamit ezeknek a biztonsági őröknek, hogy engedjenek be, a munka felől jöttünk érdeklődni. Szerencsére utat engedtek nekünk. Először Omeron csak a fejét dugta be, körül nézett, hogy jó helyen vagyunk-e, majd félrehúzta a sátor ajtót és előre engedett. Egy fekete hajú és zöld szemű fiút vettem észre az előtérben. Oda is mentünk hozzá, persze én Omeron háta mögött bujkáltam. Kezet is fogtak, majd bemutatkoztak egymásnak. Nekem is meg kéne szólalni… észrevett egyáltalán?
- Óóó, szia, Christal Navarro vagyok, szintén a Quatro Cerberusból. Csillaglelkű mágus vagyok. – hajoltam ki Omeron mögül és mosolyogva köszöntöttem feltehetőleg új társunkat. Kicsit meglepődött, szóval nem hinném, hogy eddig feltűntem volna neki.
- Örvendek, Jonathan vagyok, szintén mágus.
- Szerintem fölösleges tovább várakoztatnunk a megbízónk. Ott van bent? – kérdezte Omeron Jonathantól. Egy ideje már itt lehetett, jobban tisztában volt a körülményekkel, mint mi, későn érkezők.
- Igen. Sejtettem, hogy nem egyedül vállalkozom a feladatra, így gondoltam kinn várakozok.
Hát úgy hallottam, engem kihagytak a beszélgetésből, de mindegy is. Elindultunk hárman a helyiség elválasztott része felé, reménykedtünk, hogy ott lesz a főnök. Jól gondoltuk, meg is találtuk. Egy elég poros helyre érkeztünk, mindenhol papírok meg dobozok. A tulaj ott ül bent az íróasztal mögött. Nem épp a legszebb látvány. Elég nagydarab, kopaszodik is már, és ahogy elnézem, a higiénia fogalmát nem nagyon ismeri. Pénzét számolgatta, egy elég szép kis summát tartott kezében, de ez nem volt elég neki. Végre észrevett bennünket, majd intett, hogy menjünk beljebb. Nem épp a legszimpatikusabb nekem ez a fickó…
- No, már ideje volt, azt hittem sose értek ide! Koten vagyok! – szólt a tulaj, közben kis ládikába helyezte pénzét.
- Jó napot, én Christal Navarro vagyok, szintén a Quatro Cerberusból. – közöltem vele egy kis magabiztosságot öntve magamba kiléptem Omeron árnyékából és beálltam a két fiú közé. Ők is bemutatkoztak…
- Jó jó, nekem teljesen mindegy a lényeg majd 20 %-ot esett bevétel, mert egy két barom öngyilkost játszott. - vetette oda foghegyről.
~ Ez nem ember… - gondoltam mérgesen.
- Nézzétek, engem egyáltalán nem érdekelnek a kis nyavalyások, nekem az kell, hogy az üzlet menjen. Annyi lenne a munka, hogy kiáltok, hogy lássanak és eljátsszátok a komolyan mágust. Teszek én rá hányan patkolnak meg, a ti dolgotok hogy elhitessétek az emberekkel minden rendben van. Csak néhány nap az egész, aztán tovább állunk. Addig kelletek, aztán mehettek tovább. – szólt hidegvérrel, majd felállt és az ajtó felé vette az irányt.
Inkább csöndben maradok, amíg el nem megy ez a… nem is tudom mi ez. Nincsenek egyáltalán érzései.
- Na, mire vártok? Irány dolgozni! Őrködjetek vagy mit tom én mit csinálnak a mágusok! – vetette még oda az ajtóból visszafordulva. - Ja és szállás van, 25 ékkő éjszakánként, kaját a bódékban tudtok venni!
Hogy mi baja van? Azért, mert dolgozunk, azért fizessünk? Hát én tuti nem fogok fizetni a szállásért, inkább kint alszok.
- Na, mi van? Ha nem tetszik, lehet menni, ja és pénz csak akkor van, ha dolgoztok is! – bökte még ki hidegen, majd elment.
Azok az őrök még mindig ugyanúgy néztek, mint először. Nem dobott fel túlságosan ez a dolog, azt hittem vidámabb munka lesz. Még ránéztem Omeronra, hogy akkor elmentem valahova őrködni, de nem túl messze tőle. Bent a forgatag közepén megálltam, majd elővettem kulcsaimat…
- Ursa Minor kapuja, nyílj meg! – hívtam az én kis medvebocsomat, hogy ne unatkozzak ennyire. Letelepedtem a földre és elkezdtem játszadozni a szőrmókommal, de közben figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Végtére is őrködni jöttem, de jó dolog az álca.

Mint minden rendes vidámparkban, itt is helyeztek el a bejárattól nem messze és az egész park területén térképeket, ha másért nem is, már csak azért, hogy a vendégek megtalálják az általuk igénybe venni kívánt játékszereket és tetemes summát hagyjanak ott cserébe az élményért. Nem tartott túl sokáig meglelnem az általam keresett irodának kinevezett sátrat, mely valahol a létesítmény közepén nyújtózkodott.
-Hát akkor ejtsünk egy kellemes sétát -pöcögtettem meg táskám oldalát -Gyere Heaven! Nézzünk szét, ígérem itt izgalmas dolgokat fogsz látni. –Azzal alkaromat behajlítva fiatal barátom csőre elé toltam, hogy felugorhasson rá, kijutva a táska rejtekéből.
-HŰŰŰ! OMI! Ez nagyon szép –Mondta nagyon aranyos, gyermekekre jellemző vidám izgalommal és rajongással, egy színesen villogó óriáskerék láttán.
-Bizony! Ha végeztünk ezzel a munkával és lesz kedved, akár fel is ülhetünk rá! –Kedveskedtem neki néhány szóval és egy csík hússal.
-HOPP HOPP! Ülvünk fel vá moft –Csacsogott butaságokat már megint teli csőrrel
-Ejnye te kis rosszcsont, hát nem mondtam még elégszer, hogy először nyeld le és csak aztán beszélj? –Ráztam meg kis buksiját óvatosan, két ujjal, nevetve. -Először a munka, aztán a szórakozás barátom, tudod vigyáznunk kell itt mindenkire, nehogy bajuk essen ha egy játék elromlik –Kezdtem magyarázni a feladatot, próbálva bevezetni Heavent a felelősségtudat mibenlétébe.
-Húúú, akkor segítsünk! Őrködjünk felettük! –Mondta amolyan gyermeki komolysággal.
Bár még biztos nem érti tökéletesen ezeket a dolgokat, de természetéből fakadóan olyan mint én. Szeret másokon segíteni és képes áldozatot hozni érdekükben. Nagy beszélgetésünket, egy földöntúli, a természet rendjét felborító, borzasztó hang szakította félbe. Fejem hátra fordítva, egy rózsaszín, pálcára húzott felhő úszott felém a levegőben, melyet egy apró szökelléssel sikeresen megragadtam.
-Hopp! Nézd csak mit fogtunk! –magyaráztam Heavennek
-Hopp hopp! Elkaptad! Finom?
-Vattacukor! Ez nem neked való csemege, édes íze van. Valaki biztosan elveszítette –Magyaráztam, mely szavak hallatán Heaven fintorogva hátra húzta fejét.
Meglátva egy a földön hasaló kislányt, kis pajtásom megkérve, hogy huppanjon vissza táska lakásába, odasiettem.
-Szia! Jól vagy? -Kérdeztem a szökevény cukor feltételezett gazdáját
-Ez a tied, ha jól gondolom. -Azzal kicsit közelebb toltam arcához a csemegét.
- Őőő... szia... igen persze jól vagyok és köszi, hogy elkaptad... – Mondta megszeppenve, igencsak elhaló hangon, olyan mosollyal miről először azt hittem, a sírás előjelei.
-És mond csak kedveském - mosolyogtam úgy guggolva. -Nem akarsz esetleg felkelni?- azzal kezet nyújtottam a félszeg kis teremtésnek.
-De, lehet, hogy az jó ötlet lenne, a végén még felfázok, köszi... –Mosolygott az előzőnél valamivel természetesebben, majd belém kapaszkodva sikeresen két lábra állt. A folyamat közben azonban, valami ami vélhetőleg a vattacukorhoz hasonlóan szintén az ő tulajdonát képezte, nagy csörgéssel landolt a földön.
-Ó nézzenek oda. Úgy látszik ma mindent elveszítesz. Igazán kár lenne.. ezek a kulcsok igazi mesterművek. Valamiféle gyűjtő vagy? –Kérdeztem, miközben gyorsan lehajolva felvettem a furcsa értékeket és átnyújtottam gazdájuknak.
Ezek nem akármilyen kulcsok. –Szólt rám kissé szemrehányó hangon.
- Én csillaglelkű mágus vagyok és ezek a kulcsaim. –Tette valamivel érthetőbbé számomra, hogy miért nem örült amikor hozzájuk nyúltam. Persze szimplán jobban kellene az ember lányának óvni, a számára fontos dolgokra.
- Vannak arany kulcsok, ezek a 12 zodiákus csillagkép kapuit nyitják meg, nekem Sagittarius van meg, azaz a Nyilas. Aztán vannak ezüst kulcsok is, amik boltokban kaphatók. Ő itt egy cuki medvebocs, Ursa Minor. Ez pedig Canes Venatici kulcsa, egy csapat kiskutyus, akik nagyon jó nyomkeresők. –Tartott egy gyors kis előadást, igen nagy átéléssel és a téma iránti lelkesedéssel, nagyjából megismertetve velem tudománya lényegét.
-Ó, a mágiád igazán érdekesnek tűnik! De képzeld csak! én is mágus volnék . engedd meg hogy bemutatkozzam. A nevem Omeron Greensand a quatro cerberus tagja vagyok, talán hallottál már rólunk. -Azzal kis meghajlást rögtönözve kezet nyújtottam a leányzónak.
-Én Christal Navarro volnék. – Mondta, majd a mancsomba csapott.
- Hát, ha tudnád mennyire sokat hallottam a céhről... – Kurjantott fel és kezdett vetkőzni.
Legalább is elsőre azt hittem, azért húzgálja le magáról a felsőt, mert valamiért pucérkodni vágyik. Legnagyobb meglepetésemre azonban egy céh tetoválást villantott felém, méghozzá pont ugyan olyat mint az enyém.
-Nocsak. Biztosan új tag vagy - Mondtam talán kissé elhamarkodottan, utólag már abban bízva hogy nem egy veteránnal van dolgom... bár a hölgyemény megjelenése nem ezt tükrözte, ki tudja. -Ugye? - kérdeztem ismét
-Körülbelül egy hete vagyok a céh tagja. –Válaszolt, bizonyítva, hogy az első benyomás nem téved.
-... és hát tudod mivel újonc vagyok meg minden, elég kevés helyen voltam még és ideáig téged követtelek, csak nem mertem idejönni hozzád. –Magyarázkodott. - Richard mondta, hogy elvállaltál itt egy munkát és mivel én nem találtam semmi jót, utánad küldött, hogy legyek a társad...
-Ó értem. –Reagáltam hirtelen, igencsak meglepődve, de persze nem Richardon…Ő pont úgy viselkedett, ahogy az tőle szokott.-Szíves örömest. Viszont ha beszéltél Richardal, tudod, hogy tőlem nem kell félned. Hagyd csak el ezt a szégyenlős hangnemet - Szóltam meg mosolyogva, mert hangjába újra visszatért a korábbi félszegség
-Viszont, azt hiszem ideje felkeresnünk a megbízónkat. Talán mások is érkeztek a hívására és nem lenne jó ha lecsúsznánk a munkáról. Nem igaz ? -mosolyogtam szinte szűntelenül.
- Végül is azért jöttünk. – Bólogatott, viszonozva jókedvem.
Már nem jártunk messze célunktól, így pár percnyi battyogás után ott is voltunk, a kissé elhanyagolt állapotú, vörös sátor előtt. Testes, marcona őrök állták utunkat, nem foglalkozva velünk, elnéztek felettünk.
-Szép napot uraim! Munka ügyben érkeztünk. Nem lenne szerencsés ha megvárakoztatnánk a főnököt. Nem igaz? –Azzal össze néztek, majd félre álltak.
Óvatosan széthúzva a sátrtat először fejem bedugva körbe kukkantottam, majd egy fiatal srácot megpillantva, számat mosolyra húzva odalépkedtem hozzá és kezet nyújtottam.
-Szia! a nevem Omeron Greensand, a Quatro Cerberus mágusa vagyok! Nagyon örvendek! –Mutatkoztam be a megszokott módon.
-ő pedig itt mellettem… –Azzal kicsit oldalra lépve láttatni engedtem Crystalt.
- Óóó, szia, Christal Navarro vagyok, szintén a Quatro Cerberus-ból. Csillaglelkű mágus vagyok. – mutatkozott be meglepően virgonc hangon. Meglehet hogy csak én voltam számára taszító?
-Örvendek, Jonathan vagyok, szintén mágus –Mutatkozott be új ismerősünk, igen tömören.
Jobb ha nem húzzuk az időt, ő sem tűnik annak a fajtának aki híve lenne, így a közepébe vágtam
-Szerintem fölösleges tovább várakoztatnunk a megbízónk. Ott van bent? - Kérdem Joonat a sátor egy elválasztott részére mutatva
- Igen. Sejtettem, hogy nem egyedül válalkozom a feladatra, így gondoltam kinn várakozok.
Egy mosollyal nyugtáztam a megjegyzést majd elhúzva a nehéz sátor abroszt, utat engedtem Christalnak és új ismerősünknek
A sátor ezen része sem volt igazán meghitt, a már megismert lepukkant szakadt képet mutatta, amihez valamiféle kellemetlen, enyhe bűz is társul szegődött, talán valamiféle megromlott ételmaradék hagyatéka. A bejárattal szemben egy öreg szúrágta íróasztal mögött, valakinek szorgosan járt a keze. Köpcös kopasz ember sepregette ujjaival szét, látszólag az életét képező bankjegyeket. Szájából szivar lógott, melyre vadul ráharapva, rekedtesen zsörtölődve felhörgött.
- No, már ideje volt, azt hittem sose értek ide! Koten vagyok! –Vetette oda igen kelletlenül.
Bár sem megjelenése sem beszédstílusa nem győzött meg arról, hogy jó ember volna, én tartottam magam ahhoz az értékrendhez, ami szerint élek.
-Jónapot uram, Omeron Greensand vagyok, egy a quatro cerberus mágusai közül, szolgálatára. –Mutatkoztam be, úgy ahogy illik, mire társaim sorra követték példámat, ki így ki úgy.
- Jó jó, nekem teljesen mindegy a lényeg majd 20 % esett bevétel, mert egy két barom öngyilkost játszott –Kezdte egyre ellenszenvesebbé téve magát a szememben.
- Nézzétek engem egyáltalán nem érdekelnek a kis nyavalyások, nekem az kell hogy az üzlet menjen. Annyi lenne a munka hogy kiáltok, hogy lássanak és eljátsszátok a komolyan mágust. Teszek én rá hányan patkolnak meg, a ti dolgotok hogy elhitessétek az emberekkel minden rendben van. Csak néhány nap az egész, aztán tovább állunk. Addig kelletek, aztán mehettek tovább. –Ezen otromba kitörés hallatán, már már elindultam a kijárat felé, de végül rájöttem, annak nem lenne értelme. Úgy is talál mást, ha akar és attól, hogy felbérlésünk mozgatórugója nem a vendégek védelme volt, ha már itt vagyok és ugyan úgy fizetnek érte, én még nyugodtan óvhatom őket. Nagy levegőt vettem és a helyemen maradtam.
Ez az undorító levedző zsírgombóc hirtelen felállt székéből, majd az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna még hátra fordította fejét és ránk förmedt.
- Na mire vártok? Irány dolgozni! Őrködjetek vagy mit tom én mit csinálnak a mágusok!- fordult vissza majd ismét megállt, hogy folytassa amit félbehagyott.
- Ja és szállás van, 25 ékkő éjszakánként, kaját a bódékba tudtok venni! –A felháborodáson már régen túl voltam, arcom ezen lehetetlen ostobaság hallatán mégis kissé eltorzult, a vissza fojtott nevetéstől.
- Na mi van? Ha nem tetszik lehet menni, ja és pénz csak akkor van ha dolgoztok is! –Zárta rövidre a beszélgetést és elviharzott.
Ismét felsóhajtottam és társaimra néztem, egy a fickóról és helyzetről alkotott véleményemet teljesen tükröző tekintettel, majd fejem mögött keresztezett karokkal elindultam kifelé, hogy megtaláljam a legbiztonságtalanabbnak és legveszélyesebbnek tűnő játékot. Sokáig nem is kellett tűnődnöm melyik lehet az. Nem törődve a kellemetlen zajjal és a fémpályán száguldozó nagy súlyok miatt rengő földel, lecövekeltem a hullámvasút lábánál. Heaven ismét álomba szenderült a nagy zenehallgatás közben, így nyugodtan, egyedül fürkésztem a robosztus sínrengeteg rendszerét, hiba után kutatva.

- Huh!? - tértem magamhoz. ~ A fenébe elaludtam. Bár fogalmam sincs mennyi ideig voltam kiütve, ha nem csinálok valami hasznosat, akkor oda a fizetség. A fenébe.
Feltápászkodtam, majd nagyot nyújtózva ásítottam egy hatalmasat. Kissé még kába voltam, de megindultam szétnézni kicsit a környéken. Pontosabban indultam volna, de fogalmam sem volt, hogy jobbra vagy balra menjek. Egyáltalán mi a dolgom!? Komolyan dísznek szánt minket az a szerencsétlen ördög. Márpedig itt valami biztosan nincs rendben. Végül jobbra fordultam, hogy körülnézzek. A vidámpark tele volt érdekesebbnél érdekesebb játékokkal. Unalmamban még én is kipróbáltam volna egypárat. Láttam például egy szellemvasutat, a szokásos díszítéssel tündökölt, szellemek, szörnyek és egyéb túlvilági lények mindenhol. Izgalmas lehetett, főként a kiszűrődő sikolyokból és az olykor sikolyból nevetésbe átmenő hangokból gondoltam ezt. Amott egy körhinta telis tele vigyorgó gyerekekkel. A kisvasútnál a legfiatalabbak is szórakozásra leltek. Rengeteg céllövölde is volt, bár ez nem az én műfajom, így ha én itt vendég lennék, inkább nem élnék azzal a három lehetőséggel. Habár meglehetősen jól célzok, de lőfegyvereket még nem tapasztaltam ki. Ismét tettem egy fordulatot jobbra. Nagy vaskos fehér betűk tűntek fel előtte. A fekete háttér még jobban kiemelte. A tükör kastély előtt álltam. Nem pazaroltam rá nagyon az időmet, ismét megindultam. Az egyik legnagyobb látványosság tárult elém, méghozzá az óriáskerék maga. Hatalmas volt, tele színesebbnél színesebb kabinokkal. Vélhetően még feltételük előbb gyerekek díszíthették fel. Bár ismét eszembe jutott a főnök modora, szóval nem hinném. Végül körutamat a hullámvasút előtt fejeztem be. Sikerült memorizálnom, hogy mi hol van.
Viszont egy valamit még mindig nem értettem... Tele a vidámpark, mindenhol kígyózó sorok, visongó gyermekek, még a balesetek ellenére is. Mi a fenével hozza vissza a ficsúr az embereket? És egyáltalán eddig milyen balesetek történtek itt, miért lenne az ember öngyilkos épp egy vidámparkban? Azt hiszem itt volt az ideje, hogy utána járjak. Hiába gürcöltem, az emberek többsége, akiket kérdeztem nem tudott semmit, vagy esetleg ugyanazt mondta el, amit eddig már tudtam. Már épp kezdtem feladni, de vettem egy újabb lendületet és odamentem a közelemben szorgoskodó hölgyhöz. Dús barna haja kontyba volt felkötve, egy fodros blúzt hordott és hozzá mintás szoknyát.
- Elnézést, hölgyem - kezdtem faggatni. - A főnök hirdetésére jöttem ide, hogy fényt derítsek az itt történt balesetekre. Érdeklődnék, hogy tud-e valamit az esetekről?
- Bizonyára maga az egyik mágus. Nos nem sokat tudok, csak két esetről halottam eddig. Három hete egy lányt találtak meg a szellemvasút járataiban. Valószínűleg egy meghibásodott szerkezet vághatta le a fejét. Szörnyű látvány lehetett. A másik eset, amiről tudok, hogy egy férfit találtak a tükörteremben, vélhetően megfojtották.
- Értem, köszönöm - fordítottam hátat neki. ~ Na végre valami, ha megtalálom a megfelelő embert, meg tudok ezt-azt.
Következő riportalanyom egy öregúr volt, aki a vidámpark dolgozóinak szennyesét mosta. Megkockáztatom, hogy akár egyidős lehet a vidámparkkal.
- Adj Isten, uram - szólítottam meg illedelmesen. - A főnök hirdetésére jöttem ide, hogy fényt derítsek az itt történt balesetekre. Érdeklődnék, hogy tud-e valamit az esetekről? - ismételtem a mondókát.
- Szerencséje van fiatalember, magam már oly rég dolgozok itt, hogy tudok egyet s mást - mosolygott barátságosan. - A minap halottam, hogy leszúrtak valakit nemrég az óriáskerékben. Szörnyű baleset. Aztán egy fiú fulladt meg miközben rizsgombócot evett. Valamint egy idős hölgyről halottam, aki leugrott a libegőről. Ja és igen, volt még egy férfi, aki kiesett a hullámvasútból, mert elszakadt az öve. Szörnyű baleset - ismételte meg remegő hangján.
- Köszönöm szépen, uram, nagyon nagy segítség volt - mosolyogtam az öregre, majd megfordultam és visszatértem előző őrhelyemre. Ott kényelmesen elhelyezkedtem és morfondírozni kezdtem.
~ Valami itt nem stimmel. Egy levágott fej, egy késelés, egy fojtás, egy övszakadás, egy fulladás és egy öngyilkosság. Szép mondhatom. Bár ez a kölyök esete a rizsgolyóval ügy szimpla balesetnek tűnik, nem hiszem, hogy összefüggne a többivel. A nénike ugrása is inkább tűnik öngyilkosságnak, mégis meg van az esélye, hogy kilökte valaki. A másik három eset viszont biztosan gyilkosság volt. Nem hinném, hogy az óriáskerekes pasason csak úgy ott lettek azok a lyukak. A tükörtermest is megfojtotta valaki, ahogyan a fejlevágás sem véletlen. Azt hiszem egy fantom gyilkossal van dolgunk, aki meglapul a sötétben, kifigyelni áldozatát, majd mikor egyedül van balesetnek feltűntetve kinyírja azt. Bár ez csak egy ötlet, meg kéne találni ezt a fazont, de egyedül úgysem menne, azt hiszem szükségem lesz Quatro Cerberusos társaimra is.

Körbejárva az ódon tákolmányt, mely kora ellenére masszívnak bizonyult, be kellett látnom, használható információk híján vajmi kevés esélyem van, hogy akár egy életet is megmentsek. Ott hagyva a zajos sínpályákat, kézfejemmel dörgölve és ütögetve homlokom, morfondíroztam, mitévő is legyek.
-Oy Omi! –Dugta ki tollas kis fejét, a sok mocorgástól, időközben csőrére csúszott fejhallgatójával. –Nem eszünk valamit? –Kérdezte furcsa szégyenlősséggel.
-De persze, mindjárt keresek neked pár falatot. –Azzal másik táskámba turkálva hümmögve átfésültem a zsebeket.
-Omi! Én nem szeretem ezeket az úti falatokat. Lehetne most valami mást? –Fakadt ki végül, kiengedve a szárított hússal szembeni, eddig elfojtott ellenszenvét.
-Jaj te, dehogynem! Ha szóltál volna hamarabb, már rég találhattunk volna valami alternatívát. –Simogattam meg egy ujjal kicsi buksiját.
-Na most szépen megigazítjuk a füleden azt a headphone-t aztán meglátogatunk egy árust. Valami nagyon finomat fogsz kapni ma.
-Hú köszönöm Omi. –Csippantott a mondat végén egy két vidámat immár alkaromon üldögélve.
-Veszek neked egy nagy szelet sült sertés húst és bár elhagyjuk Richard tartósított húscsíkjait, de erre nem szokunk rá. A mostani kivételes alkalom, rendben barátom? –Vettem komolyra a végét, hogy tudja, ez a része szigorúan betartandó
-Sült sertés? –Nézett egy darabig halkan gondolkozva maga elé. -Az nekem való? –Fordult végül felém, tőlem várva a megoldást.
-Az ám! De hamarosan te is meglátod. –Mondtam üdén, egyenesen előre lépkedve a cukorkás papír borította terepen, le sem véve szemem a választott bódéról.
A pult túloldalán, egy alacsony, őszes hajú és szakállú, krumpli orrú, kedves tekintetű idős emberke üldögélt, fehér piros csíkos egyenruhájában, azonos mintájú fityuláva, nyilvánvaló unalommal, körmeit nézegetve, közben fejét támasztva. A rendelés leadása után, egy kis türelemre intett, majd az olajban sercegő húsokat őrizve, monoton fütyörészésbe kezdett.
Fejem oldalra fordítva, tekintetemmel kihátrálva az aprócska kis tákolmányból, egy körhintára bámultam, szelíden elmosolyodva a látványtól.
-Milyen vidám itt mindenki… -méláztam halkan szinte magamban.
-Hát azért talán mégsem élvezi mindenki annyira, az itt eltöltött időt. – Kezdte az öreg színpadias hangsúllyal, némi információval kecsegtetve.
Azt hittem, a titokzatos körülmények közt elhunyt vendégekről tudhatok meg valamit, de végül kiderült, az ő szemszögéből vizsgálva, a dolgozóknak, közülük is neki a legrosszabb a sorsa. Hiszen ahogy fogalmazott,”nevetséges ruhában szorgoskodok egész nap, egy unalmas, zárt, borzasztó meleg kajibában mindezt néhány gyémántért, mit sem tapasztalva az izgalmas mókákból, amikben mindenki más részesülhet.” Majd gyorsan hozzá tette, hogy őt amúgy meg már nem is érdekli ez a sok ócska vacak, csak ilyen meleg ne lenne. Sajnos sem puhatolózással sem konkrét rákérdezéssel nem értem el eredményeket, utóbbira csak annyit mondott „nem történtek semmilyen balesetek, az csak pletyka”. Időközben elkészült rendelésünk is, így hátra hagyva, az egyre csak panaszkodó, viszereit és sajgó derekát szidó urat, megfelelőbb informátor után néztem. Bár a legtöbb dolgozó ellenszenvvel gondolt a parkra, de legfőképp munkaadójára, mégsem igazán akarták segíteni a munkámat, még akkor sem, ha tisztáztam előttük kilétem. Végül kitikkadva a végeláthatatlan mászkálástól és az erős napsütéstől, egy kis teraszon pihentem meg, abban bízva, kellő mennyiségű gyémánt fejében itt üdítőhöz is juthatok. Szimpatikusan rövid időn belül már érkezett is egy kedves, életvidám pincérlány, hogy megtudja mi szívem legnagyobb vágya ezen a pompás nyári délutánon. Megosztva vele kívánságom, mely egy nagy pohár hideg narancslében merült ki, el is viharzott. Várakozás közben, megnéztem mit csinál Heaven, ez idő alatt. Kombinálva két kedvenc elfoglaltságát, a termetes hússzelet maradékával csőrében szunyókált.
-Már itt is van amit kértél. Tessék –Azzal óvatosan elém csúsztatta az asztallapon. –Fogyaszd egészséggel.
-Köszönöm. –mondtam azonnal fizetve az italért, egy kis borravalóval megtoldva az összeget elköszöntem és nekiestem a hívogató nedűnek.
-Te… egyébként valamiféle mutatványos vagy? Vagy bűvész? Még nem láttalak itt. –Kérdezte kacéran mosolyogva.
Válasz képpen felnéztem poharamból nagy szemekkel, és egy hatalmasat nyeltem.
-Csak a botod miatt kérdezem…olyan…furi. – Magyarázta, a „furi” szót hunyorogva, hadarva és reszelős hangon mondva, mintha különleges hatalommal bírna.
Én meg azt gondolom, hogy ő sokkal …”furibb” mint akármi amihez mágusként valaha is közöm volt, viszont igen közlékenynek tűnt, így bele mentem a játékba.
-Nos, hogy őszinte legyek kishölgy, mágus volnék, egy erős céh kötelékeiből. Fontos és veszélyes ügyben vagyok itt, nem is lenne szabad beszélnem róla.
-Júj ez nagyon izgalmas! –Nézett rám nyálcsorgatva, csillogó szemekkel, látszólag bekapva a csalit.
-Nem kellene, de ha érdekel, téged talán beavathatlak. Az is lehet, hogy segíthetsz nekem.
-Úristen Úristen Úristen. Mindjárt végzek, megvárnál itt…te máááágus.. - Mondta a frászt hozva rám, a mágus szót megint azon a bizarr hangon ejtve.
-Igen, de arra kérlek siess és ne beszélj erről senkinek. –Fogtam meg végül kezét a mondat közben, emelve a hatásfokot.
Hatalmasat sóhajtott, majd kezét mellkasához emelve, fülig érő szájjal elrohant.
Jómagam is nagy levegőt vettem, és kezeimbe temetve arcom, hitetlenkedve csóváltam fejem, próbálva megérteni az imént történteket. Tudom hogy nem szép dolog másokat átejteni, főleg ha ilyen butuskák mint ez a lány, de mindent a felsőbb jó érdekében teszek, nem saját szakállamra, így ezzel nyugtatgatva magam, felemeltem fejem, hogy újra igyak. Kisvártatva megérkezett, legújabb rajongóm is, aki csak még jobban fellelkesült, mikor meghívtam egy italra. Mert, hogy az milyen fantasztikus, hogy ő itt mindig csak dolgozni van és most ő az akit kiszolgálnak. Egy órányi csacsogásból kiszűrve a lényeget, két nagyon különös ügyről szereztem tudomást. Egy leányról, aki… a fiatal pincérnő morbid humorát idézve, „fejvesztve menekült a szellem vasútból” és egy vendégről, akit halálos szúrás ért az óriáskeréken. Egyik sem olyan eset, amelyet akár a legostobább fajankó is balesetnek nyilvánítana ezen a földön. Kérdéses hogy ki és miért, de nyilván öldösi a park látogatóit. Valahogy mindenképpen meg kell fékezni és erre csak pár napunk van, hiszen utána az egész társaság fogja a cókmókját és szépen átmegy egy másik városba. Eképpen összegezve a megtudottakat, társaim keresésére indultam, hogy megosszam velük információim, illetve fordítva és együtt találjunk megoldást a fennálló helyzetre.

Elviselhetetlen volt az a meleg, azt hittem, a végén még ropogósra sülök ott a nagy placc közepén. Ommie, - már, mint Ursa Minor, csak közben elneveztem újdonsült barátomról – is leült, mert már nem bírta ezt a tikkasztó hőséget. Mért kellett pont ezen a napon kiakasztani a hőmérőt? Így a percek is óráknak tűntek, muszáj volt már felkelnem és járnom egyet, mert ez így nagyon unalmas és beledöglöttem már majdnem a nap által lándzsaként használt napsugaraktól. Intettem Ommie-nak is, hogy jöjjön velem, kicsit körül nézünk.
Mindenhol emberek álldogáltak, kígyózó sorok szőtték be az egész helyet a különböző játékok és egyebek pénztárai előtt, vagy éppen ezek mellett, hogy fotót vagy videót készítsenek ismerősükről, akik kiadták azokat a borzasztó pénzeket, csak azért, hogy 2 percig sikítozhassanak. Idő és pénzpocsékolás. Igaz, amikor kicsi voltam, egyenesen odavoltam a hullámvasútért és a szellemvasútért, de az az idő már elmúlt, mint ahogy az is, hogy 10 perccel ezelőtt még nem voltam éhes, de most rám tört az éhség gyötrő érzése, amit sürgősen orvosolni kellett. Körül is néztem, de semmi normális helyet nem láttam, ahol valami ehető kaját lehetne kapni. Mindenhol műkaja… HOTDOG? Az már nem műkaja. *>* Egyből a bódé felé vettem az irányt, de előtte még hátra néztem, Ommie bírja-e, velem tud-e jönni. Szegényke már nagyon nyűgös volt. Megkérdeztem tőle, vissza akar-e menni, de csak rázta a fejét, hogy még bírja. Olyan, mint egy rossz kisgyerek. Én is ilyen voltam, de csak azért, hogy ne legyek különc és szeressenek. Csak mondtam, mondtam, mindig mondtam, hogy én akkor is bírom és megcsinálom, hiába betegedtem bele a végén, addig csináltam mindent, amíg ki nem jelenthettem a végén, hogy „na, nem bírjátok?” Az olyan jó érzéssel töltött el. Hát úgy látszott, Ommie is ilyen, bár ő nem annyira, mint én, mert amikor felvettem a karomba, már alig tudta nyitva tartani szemecskéit, így hát megegyeztünk, hogy menjen szépen vissza. Innentől egyedül folytattam tovább utamat a hotdogoshoz. Gyomrom erőteljes korgásokkal jelezte, hogy már nagyon kéne valami energiát bevinni a szervezetembe ennivalón keresztül. Odaértem a standhoz, majd kértem egy normál hotdogot sajttal. Mivel a közelben csak itt volt kuka, ezért nem mentem messze és a sátorocska mellett fogyasztottam el a pillanatnyilag mennyei ételnek titulált falatokat, amikor sírásra lettem figyelmes. Már csak pár falat volt hátra, de túlságosan az alig hallható ember kreálta zajra összpontosítottam. Gyorsan lenyeltem még a maradékot és elindultam a hang irányába, de nem kellett sokáig keresnem. Egy kis fiú volt. Leguggoltam hozzá.
- Szia, kis fiú! Hát te meg miért sírsz itt egyedül? – kérdeztem vigasztalóan a gyerektől, majd egy zsebkendőt nyújtottam felé. A fiú nem mondott semmit, csak kinyújtotta a kezét és rámutatott a mellettünk lévő oszlopra. Jobban mondva nem is az oszlopra, hanem arra, ami a tövében volt elhelyezve. Egy palack, amiben két szál szép virág volt. Felnéztem és észrevettem hol is vagyunk. A szellem vasút.
- Mondd el miért sírsz, hátha meg tudlak vigasztalni. – próbálkoztam tovább. Arra gyanakodtam, biztos itt történt az egyik öngyilkosság, vagy legalább is haláleset. a fiú szipogott párat, majd rám nézett.
- A nővérem… a nővérem… kérdezze édesapámat, én nem tudom elmondani. Ő a hotdog árus. – miután befejezte, megint könnyek közt tört ki. Nem tehettem mást, próbáltam még nyugtatni, de mennem kellett kérdezősködni, ha meg akartam tudni valamit. Nehezemre esett ott hagyni.
Sietősen közeledtem a hotdogos stand elejéhez. Meg kellett tudnom, pontosan miért sírt a kis fiú. Megvártam, míg kiadta a rendelést, majd félre is hívtam.
- Elnézést, meg tudná mondani, miért sírt a fia? Életbe vágó lenne. Többet nem mondhatok.
- Magának semmi köze a dologhoz. Az én magánéleti gondom. Takarodjon innen! – rivallt rám az eladó. Én csak értetlenkedve néztem. Nem értettem ezt a reakciót.
- Sajnálom. Én pusztán arra vagyok kíváncsi, mi történt, ez a munkám. – néztem rá megszeppenve. Mintha megenyhült volna. Felnézett a szellemvasútra, kicsordult egy könnycsepp a szeméből, majd rám nézett.
- Maga egy mágus, igaz? Akit a góré hivatott, hogy vigyázzatok a rendre, meg csalogassatok vevőket. Hát valami itt nagyon nem stimmel. A lányom múltkor, pontosan három hete, felült erre a borzadályra és… - itt lehajtotta a fejét, majd erőt vett magán és folytatta. - … és levágta valami, vagy épp valaki a fejét. Olyan szép kis arca volt, a légynek se ártott, miért pont őt? – fakadt ki végül a férfi, majd a vállamra borult és elkezdett sírni, mint a fia az imént. Ez borzasztó, viszont még többet meg kéne tudnom.
- Őszinte részvétem. Viszont nem tud még esetleg valamit? Nagyon nagy segítségemre lenne.
- De, még egyről tudok. Nem sokkal ez után a tragikus eset után, valakit leszúrtak az óriáskeréken. Többet nem segíthetek, sajnálom. – mondta, majd visszament és a tolongó vevők kívánságait leste ugyanazzal a vigyori arccal, mint amivel engem fogadott vásárláskor.
Több információra van szükségem. Utam nem messze innen, a céllövöldés nőhöz vezetett, aki unottan könyökölt, várva a vállalkozó szellemű emberkéket. Amikor meglátott, felcsillant a szeme és már vette is le a szögről azt a puskaszerűséget, amivel lőni kellett. Közelebb értem és udvariasan megszólítottam.
- Jó napot. Sajnálom, én nem lövöldözni jöttem, hanem segítséget kérnék, és nagyon megköszönném, ha válaszolna a kérdéseimre a tudásának megfelelően. – bólintott egyet, majd folytattam is. – Szóval, elmondaná, mit tud ezekről a halálesetekről?
Amikor meghallotta a kérdést nagyon megszeppent. Félrebillentette a fejét, lehunyta kék szemeit, majd ismét felnézett. Egy sóhajtás után bele is kezdett:
- Nem rég egy fiúnak elszakadt az öve a hullámvasúton és ennek következtében kiesett a kocsiból. A másik eset, amiről még többet tudok, az az, hogy egy idős hölgy leugrott a libegőről. A harmadik, amiről csak sebtében hallottam, hogy megfulladt egy gyerek valamitől. Csak ennyit tudtam segíteni, remélem hasznodra váltam. – mosolygott szomorkásan a nő. Érdekes… Megköszöntem az információkat, majd kerestem egy helyet, ahol csendben, nyugodtan elmélkedhettem.
~ Egy lány feje levágódik a nyakáról… Leszúródik egy ember az óriáskeréken… Kiugrik egy nő a libegőről… Megfullad egy gyerek… Kirepülés a hullámvasútról… Nem tetszik ez nekem. A fejemet tenném rá, hogy ezek nem véletlenek. Na, jó, nem a fejemet, mert a végén úgy járok, mint az a szegény lány. Asszem, egy ideig kerülni fogom a hullámvasutakat, vagy inkább a vidámparkokat. Mondjuk, a fulladás még elképzelhető, de a magától keletkezett szúrások a pasason már nem annyira reálisak. Meg kell tudnom, mi áll ezek mögött, de egyedül nem fog menni. Meg kell keresnem Omeron-t és Jonathan-t.

A tömeg közé hatolok, és szemeim társaim után kutatnak, de mindhiába. Rengeteg az ember, ők pedig sehol. Egy jó negyed órát keresésükkel töltök el, mikor végre megpillantom a lány jellegzetes türkiz haját. Omeron is ott volt, valószínűleg már rég összefutottak, és biztos ők is kerestek már engem. Még távolról intettem nekik, mire észrevettek. Közelükbe érve, kezeimmel térdemre támaszkodva fujtattam egyet, mozgalmas volt ez a keresés. Ők kérdően néztek rám, mintha azt kérdeznék „Megtudtál-e valamit?”, így belekezdtem:
- Nos, én arra jutottam, hogy egy a háttérben meghúzódó fantommal lehet dolgunk, akinek ez a hely remek szórakozást nyújt, hogy gyilkolhasson. Ha már úgyis leteszteljük a játékokat, ajánlom figyeljünk oda, hogy nem-e bújik meg a kis szemét valahol.
- [Omi mondata]
- Juuuuuuj, először a szellem vasutat próbáljuk ki léééégysziiiii!!!! Vagy nem is várjatok, az óriás kereket! Tök jó olyan magasan lenni! Ti is szeretitek? Mondjátok, hogy igen!! - tör ki Christal, mint valami 5 éves kislány. De úgy néz ki nem csak engem lepett meg, hanem Omeront is, ez a kis kirohanás.
- Óriáskerék, óriáskerék! - búg fel Omeron vállán állatkája, de nem Ome egy pillantással elhallgatatja a madarat.
Így hát az első játék, ami kipróbálásra került, nem más volt mint az óriáskerék. Hosszabb sorban állás után végre fel is jutottunk. Elhelyezkedtünk a kabinban, majd az szépen lassan emelkedett fel a magasba. A legtetején gyönyörű panoráma tárult elénk. A távolban hegyek ormai rajzolódtak ki, melyek tetején hóréteg, majd lejjebb haladva egyre sűrűbb erdő zöldellett. Miután ez a kör megvolt, jöhettek a kisebb játékok. Persze mindegyiknél résen voltunk, nem-e bujkál valahol a fantom, de sehol senki.
Túránk végére érve a hullámvasutat vettük célba. Ismét hosszú sor, már nem igazán bírtam türelemmel, így idegesen nézelődtem körbe. Nem hittem a szememnek, amikor a bódé takarásában egy fekete, hosszú kabátos alakot pillantottam meg, ott állt és leste a sorban állókat, majd egy pillanatra megzavart valami, és mire visszanéztem oda, már nem volt ott.
- Ez ti is láttátok? - kérdem halkan társaimtól. Ők bólogatva nyugtázzák, hogy ők is látták. Végre valami.
Soká tartott, de sorra kerültünk, bár engem még a fantomnak vélt férfi igen aggasztott, mégis felszálltunk a hullámvasútra. Látszólag Christal és Omeron madara is nagyon élvezte a mókás játékot, ám én kissé unott ábrázattal résen voltam, vártam, hogy valami történjen. És nem tévedtem, a következő pillanatban, amikor épp a menet felénél tartottunk és egy nagyobb hullámot mászott meg a kocsi, beütött a baj. Hatalmas reccsenés kíséretében néhány fontosnak tűnő csavar és alkatrész hagyta el a kocsi testét, majd a jobb oldalt be-, és kiszállásra szolgáló kisajtók hirtelen kicsapódtak. Nem tellett sokba, egy kislány nem volt rendesen bekapcsolva és már esett is ki a kocsiból. Itt volt az idő, hogy cselekedjünk. Kicsatoltam a biztonsági övet, majd kipattantam a kocsiból és mágiámat aktiválva repültem a lány fel. Szerencse volt, hogy gyorsan reagáltam, mert épp hogy a földbe csapódás előtt kaptam el a lányt, de sikerült megmenteni és ez a lényeg. Eközben ismét vészjósló csikorgás jött a kocsik felől, és ahogy visszanéztem láttam, hogy a kocsi jobbra dőlve készül, hogy leessen. Viszont Omeron nem tétlenkedett, ökleiből különös indák nőttek ki, megtartva a kocsit.

Immár konkrét céllal fejemben cikáztam a park hangos játékaitól ujjongó embereket kerülgetve: oldalamon társaimmal megtalálni és megfékezni a merényletek hátterében megbúvó gazfickót. Nem telt túl sok időbe, hogy ráleljek a vidámparki hangulattól megfertőzött Cristalra, így immár együtt kerestük Joona-t, hogy a csapat teljes létszámmal vesse bele magát a munkába. Útközben további tragédiákról is értesültem Cristal által, ezzel még aggasztóbbá téve a helyzetet és sürgetőbbé a megoldást. Végül a fiút is megleltük az óriáskerék tövében poroszkálva, vélhetőleg ő is utánunk kutatott. Integetésével jelezte, hogy ő is észrevett és szerinte is itt az ideje, hogy egyesítsük erőinket. Arca olyan gondterheltséget tükrözött, amely nyilvánvalóvá tette, ő is tisztában van már a fennálló helyzettel. Nem vesztegetve az időt, azonnal belekezdett beszámolójába, nagyjából elmondva ugyan azt amit én is akartam.
- Nos, én arra jutottam, hogy egy a háttérben meghúzódó fantommal lehet dolgunk, akinek ez a hely remek szórakozást nyújt, hogy gyilkolhasson. Ha már úgyis leteszteljük a játékokat, ajánlom figyeljünk oda, hogy nem-e bújik meg a kis szemét valahol.- Hadarta el lényegretörően.
- Egy véleményen vagyunk, nagyjából mi is erre jutottunk, azt javaslom minél előbb kezdjünk is bele, hiszen bármelyik pillanatban történhet egy újabb gyilkosság- nyugtáztam, majd Crystalra néztem érdeklődve, ám tekintete és azonnal felcsendülő hangja nem utalt arra, hogy felfogta a helyzet komolyságát.
- Juuuuuuj, először a szellem vasutat próbáljuk ki léééégysziiiii!!!! Vagy nem is várjatok, az óriás kereket! Tök jó olyan magasan lenni! Ti is szeretitek? Mondjátok, hogy igen!! – És ha ez nem lenne elég, még Heaven gyermeki lelke is hozzá járult én és Joona meghökkenéséhez.
Óriáskerék, óriáskerék! –Szavait csak egy megrovó tekintettel tudtam díjazni, mely sikeresen csendre is intette.
És bár nem azért, hogy az ő kedvükre tegyünk csupán az egyszerűség kedvéért, de végül valóban az óriáskerékre esett először a választásunk. Crystal és kis pajtásom kendőzetlen rajongással sipítozott és örvendezett a panoráma láttán. Ezzel szemben én és Joona inkább az elvégzendő munkára és a tettes leleplezésére koncentráltunk, mindhiába. Nyomozásunk még jó pár játék kipróbálásán keresztül nem vezetett eredményre. Azonban a hullámvasút előtt várva, hogy sorra kerüljünk végre sikerült kiszúrnom egy felettébb gyanús fickót, megbújva egy oszlop rejtekében. A közöttünk hullámzó emberáradat takarása azonban elegendő időt biztosított neki ahhoz, hogy nyomtalanul meglépjen.
- Ezt ti is láttátok?- kérdezte Jonathan ránk sem nézve, szemével még mindig az idegent kutatva.
Szótlanul bólogattam, szintén a tömeget pásztázva. Ezek után jó esélyt láttam arra, hogy a következő merényletet a hullámvasúton hajtsák végre, most talán nyakon csíphetjük a gyilkost. Sorunkat egyre feszültebb hangulatban kivárva, végül sikerült beülnünk az egyik rozoga kocsiba. Az erős ellenszéllel nem törődve szinte alig pislogtam, folyamatosan azt az alakot vagy valami furcsaságot keresve forgolódtam jobbra balra. Heavent nagy szomorúságára a táskájába száműztem, hiába, függetlenül a helyszíntől, ez itt már nem móka, a hullámvasút meg egyébként is roppantmód veszélyes. Egy hatalmas emelkedő legtetején ahol a kocsi lelassul, hogy aztán féktelenül a mélybe vethesse magát, egy kicsit megnyugodva hatalmasat sóhajtottam és tenyeremmel végig dörzsöltem arcom. Ekkor azonban hirtelen reccsenés majd az acél feszülő hangja végül néhány puskagolyóként kipattanó csavar törte meg az alig néhány másodperce kezdődött kicsiny pihenőmet. A kocsisor jobb oldalán hirtelen felnyíltak az ajtók, mire rémült sikoltozás holtravált tekintetek törtek elő az utasokból. A vagon lassan dőlni kezdett, mire a jónép kézzel lábbal próbált kapaszkodni, a legtöbben nem is foglalkozva azzal, hogy közben hova lökdösik a szomszédjukat. Ennek és egy rosszul becsatolt övnek köszönhetően, egy fiatal kislány kifordulva üléséről máris zuhant a föld felé. Még mielőtt bármit is, nemhogy tehettem, de gondolhattam volna, Jonathan kioldva saját övét a szegény teremtés után vetette magát ezzel levéve ezt a terhet vállamról. Az emberek nem reagáltak jól az egyre csak jobbra billenő kocsi tényére, ahelyett, hogy mind a másik oldalra helyezték volna súlyukat, csak össze vissza kapálóztak, mit sem törődve ötletemmel, amit nyilván próbáltam hozzájuk is eljuttatni. Crystal a civilekkel azonos módon reagált, így még rá sem számíthattam, egyedül kellett megoldást találnom. Gyorsabban cselekedve a gondolatoknál is karomat egészen vállig elborítottam földdel, majd megidézve annyi magot, amennyi csak tudományomból telt, hagytam, hogy azok földkesztyúmet használva talajként gyökeret eresszenek. az indák körbefonva a síneket és a kerekeket megfékezték a már éppen zuhanásnak idnuló vagonokat, azonban nyugalomra ez sem adhatott okot, hisz több tonnát még az én mágikus liánjaim sem képesek sokáig megtartani.

Az indákkal kiegyensúlyozott kocsi rémült utasai egy pillanatra elcsendesedtek, ám mikor a növények a túlzott terheléstől ereszteni kezdtek, ismét felütötte a fejét a pánik. Az emberek elveszítve józan ítélőképességük sorra vetették magukat a mélybe, azt gondolván így túlélhetik a katasztrófát.
- Ne!- Kapok egy köpcös férfi után, aki az elsők közt próbál ilyen módon lejutni a földre.
- Ha mindannyian...- Keztdem, de sikolyaik és értelmetlen ordibálásuk elnyomja hangom. - Ha mindannyian áthelyezzük a súlyunka másik oldalra, a kocsi egyensúlyba kerül, mi pedig biztonságba- Fejeztem be teli torokból üvöltve, szavaim azonban süket fülekre találva semmiylen eredményt sem hoztak.
Az emberek inkább követik annak az eszetlennek a példáját és sorra ugranak, ezzel igencsak megnehezítve az időközben intézkedő Jonathan dolgát, aki minden erejét bevetve cikázik a levegőben, elkapva az éppen aktuális hullajelölteket.
- Crystal legalább viselkedj már mágusként- Fordultam társamhoz aki dermedten bámult maga elé és bezárkózva saját kis világába pityergett. Elveszítve türelmem, kénytelen voltam jellememtől távol álló, drasztikus módszerekhez folyamodni, így képen törölve néhány hamburgeren és egyéb gyorsan hízlaló ételen nevelkedett férfiút, azok ájult testét a kocsi megfelelő szegletébe halmoztam. A vagon végül engedelmeskedve a gravitáció törvényének visszabillent, majd lassan megindulva a pályán, némi oda vissza ingázás után, megállt annak egy mélyebben fekvő részén. Tenyeremet arcomba temetve hatalmasat sóhajtottam, majd hajamat hátra túrva, körbenéztem. Az emberek még mindig remegtek, egyesek sokkos állapotban meredtek maguk elé, fel sem fogva a történteket. Időközben megjelent néhány, az utasok biztonságos lejutását szavatoló, vidámparki dolgozó is, akik egyesével lekísértek mindenkit. Utolsóként én hagytam el a játékszert, majd csatlakozva a lent összegyűlt tömeghez zihálva Jonathanra néztem. Az lelkes gyülekezet vállunknál fogva rázogatott minket, néhányan megöleltek vagy kezet ráztak, rám azonban egyáltalán nem ragadt át felhőtlen hangulatuk. Egy ilyen élmény után csak teher ez a körberajongás. Néhány perccel ezelőtt közűlük sokan, még a halállal viaskodtak, ezek meg mintha mi sem történt volna, elvárnák hogy ünnepeljünk.Crystal fejét lehajtva, szégyenkezve bámulta a földet, szembesülve korábbi viselkedésével, majd hirtelen sírva tört ki és egy szó nélkül beleásta magát a hullámzó sokaságba. A jó hangulatot fokozandó, megjelent a nem kimondottan kellemes modorú munkaadónk is, ám ő igazodva a körülményekhez, meglovagolva a lehetőségeket széles mosollyal arcán szólalt meg.
- Amint láthatják- Kezdte. mire az emberek elcsendesültek - Önök és szeretteik, a lehető legnagyobb biztonságban vannak! Senkit sem hagyunk odaveszni! Ezek a fiúk ezek a bátor mágusok, a Hasuhibe vidámpark családjának tagjai és én- Hangsúlyozta ki saját magát- ezt nem engedjük! Mindenhol érheti baleset, rablótámadás, vagy természeti katasztrófa az embert, így van! Egész életünk folyamán veszélyek százainak vagyunk kitéve...DE ITT NEM! A nap 24 órájában őrködünk az önök biztonsága felett, azt is mondhatnám, amíg velünk vannak nem érheti önöket utól a halál! - Szavalta undorító beszédét, mire a népünnepéjjé fokozódott kis eseményen, a tömeg minden egyes mondat végén éjjenzett.* Szégyen, hogy egy ilyen fickó érdekeit szolgálom az erőmmel*- zsörtölődtem, majd elvonatkoztatva ettől a gondolattól, azokra gondoltam, akiknek így megóvtuk az életüket. Fújtatva egyet biccentettem Jonathannak, majd utat vágva a lassan oszló tömegben, utat vágtunk az igazgatóig. Kezével még midnig az ég felé integetett és vigyorgott zsíros bajsza alatt, majd hátat fordítva az vendégeknek, úgy tekintett le ránk mint egy büdös, rothadó konc húsra.
- Mi a fene volt ez az egész? Nem azért vagytok itt, hogy szórakozzatok! Eriggyetek és keressétek meg a merénylőt!- Azzal visszafordult és tovább mosolygott
- Hogy dögölnél meg- Morogtam el néhány szitokszót orrom alatt, majd egy szál megmaradt társammal oldalamon, tovább folytattam a kutatást.
Jonathan nem volt az a beszédes típus, ha valami történt sem cseverészett túl sokat velem, főként csak szavakban kommunikáltunk, úgy mint, "nézd, erre, ott", a nap hátralevő részének eseménytelenségére való tekintettel azonban többnyire még ezek is elmaradtak, egészen addig, míg el nem jutottunk a szellemvasút feliratú tábláig. A lemenő nap sugaraiban egy gyorsan mozgó árny libbent tova látómezőnkből a tábla alatti bejáraton át. Kelletlenül morogva intettem Jonathannak.
- Láttad?- Kérdeztem, mire ő rövid két betűs választ produkálva meg is indult a gyanús mozgás irányába.

Omeron remekül kiegyensúlyozta a kocsit. Az utasok egy pillanatra elhallgattak, zene volt füleimnek a csend. Aztán ismét jajveszékelésbe kezdtek, amikor a növények a túlzott terheléstől gyengülni kezdtek, az elvékonyodó indák miatt a kocsi ismét zuhanásnak indult. Az embereken eluralkodott a pánik, és mint az agyatlan birkák a mélybe vetették magukat, gondolván így talán túlélhetik az egészet. Remek, még több munka nekem.
- Ne! - hallottam Omeron kiáltását felülről. - Ha mindannyian... - hangját elnyomta a tömeg ordítozása. - Ha mindannyian áthelyezzük a testsúlyunk a másik oldalra a kocsi egyensúlyba kerül, mi pedig biztonságba. - Terve ésszerű volt, de a pánikoló tömeg mintha meg sem hallotta volna, tovább potyogtak az emberek.
Lelkesen szedtem össze a - szerencsémre egyre ritkuló - ember eső tagjait. Szerencsére a vidámpark dolgozói nem tétlenkedtek és nagy segítségemre voltak az emberi életek megmentésében, így akit elkaptam azt lepasszolhattam egy a földön álló munkásnak és nem kellett fel-le szálldosnom.
- Crystal legalább viselkedj már mágusként - rivallt rá Omeron a lányra. Erre én is felkaptam a fejem és majdnem elejtettem egy testesebb alakot. A máguslány a kocsi egyik végébe kuporodva dermedten bámult maga elé, teljesen bezárkózott a maga kis világába. Aztán a földmágus bevetett némi brutalitást és ájultra verve intézett el pár alakot, hogy aztán a kocsi megfelelő felébe helyezze őket, így biztonságba helyezve a vagont és a benne maradt embereket. Végre vége.
A munkások lesegítették a még kocsin lévőket, Omeron hagyta el utoljára a kocsit. Zihálva nézett rám. És akkor én mit mondjak, én is elfáradtam egy kicsit. A megkönnyebbült tömeg hálálkodva vett körül minket, vállveregetések, ölelések, puszik sorozata, teljesen körberajongtak minket. Egy igazán csinos lány jött oda hozzám és szorosan átölelt, egy forró csókot nyomva az arcomra a fülembe súgta:
- Köszönöm.
Nem mondom, kissé elpirultam, majd jött a barátnője is, akit emlékeim szerint szintén én mentettem meg, ő is ugyanezt a jelenetet játszotta el. Fáradt voltam, lehuppantam az egyik ládára és a két hölgy két oldalról odabújt hozzám. Így figyeltem az örömködő tömeget. Aztán következett egy számomra nem túl örömteli pillanat, megjelent a kedvességéről híres zsémbes úr is, a munkaadónk, a nagyfőnök. Kihasználva a helyzetet széles mosollyal az arcán szólalt meg.
- Amint láthatják - kezdte, mire az emberek elcsendesültek - Önök és szeretteik, a lehető legnagyobb biztonságban vannak! Senkit sem hagyunk odaveszni! Ezek a fiúk ezek a bátor mágusok, a Hasuhibe vidámpark családjának tagjai és én - hangsúlyozta ki saját magát. - ezt nem engedjük! Mindenhol érheti baleset, rablótámadás, vagy természeti katasztrófa az embert, így van! Egész életünk folyamán veszélyek százainak vagyunk kitéve... DE ITT NEM! A nap 24 órájában őrködünk az önök biztonsága felett, azt is mondhatnám, amíg velünk vannak nem érheti önöket utol a halál! - nemes szavalata valami undorító volt, szánalmas, kihasznált minket. De az emberek nem láttak a színfalak mögé, így jórészt már inkább őt éljenezték. Omeronra néztem, felém biccentett, szerette volna, ha utána mennénk.
- Bocsi lányok, szólít a kötelesség - hagytam ott nagy bánatomra azt a két csodálatos leányzót. Omeron egészen a főnökig vezetett, aki kezével még mindig az ég felé integetett és vigyorgott zsíros bajsza alatt, majd hátat fordított az ünneplő tömegnek, hogy hozzánk is intézzen néhány nem túl kedves szót.
- Mi a fene volt ez az egész? Nem azért vagytok itt, hogy szórakozzatok! Eriggyetek és keressétek meg a merénylőt! - Majd visszafordult vendégeihez és arcán ismét az a hamis mosoly jelent meg.
Kutatásba kezdtünk. Nem sok kedvem volt jártatni a számat, fáradt voltam, én ilyenkor pihenek, nem folytatom a munkát. Szinte már mint valami holtkóros mászkáltam Omeron mellett, mínem a szellemvasúthoz nem értünk. A Nap már lemenőben volt, de még kitűnő árnyékot biztosított a szemünk előtt elsuhanó fantomunknak.
- Láttad? - kérdezte társam.
- Nem, vak vagyok - piszmogtam az orrom alatt és egy kényelmes ágyra gondoltam.

Habár a lemenő Nap sugarai szépen kirajzolták drága fantomunk árnyékát, az mégis mint a villám tűnt el a sötétben. Omeron felé fordítottam tekintetemet, s biccentettem, mondván „kövessük.” Ő beleegyezően ingatta fejét, és a fantom nyomába eredtünk. A fal mögé érve, egy kihalt épületet találtunk. Omeron jelezte, hogy váljunk szét, úgy gyorsabban haladunk. Én a földszintet választom, míg övé az emelet. Szobáról szobára, teremről teremre bejárom az egészet, de sehol semmi. Nyoma sincs önjelölt fantomunknak, csak időpazarlás volt. A hallban futok össze ismét társammal.
- Találtál valamit? - kérdezi.
- Semmit. Az egész földszint kihalt. - Hatás szünet. - És te? Jutottál valamire?
- Átfésültem az egész emeletet, de ahogy te, még egy árva nyomot sem találtam.
Csüggedten hagyom el az épületet, Ome követ.
- Akkor mi legyen? - kérdem tőle, hátha van valami ötlete.
- Váljunk szét, aztán ha szimatot kap valamelyikünk, szól a másiknak.
- Benne vagyok.
S ezzel szétváltunk és ki-ki folytatta a maga módján. Persze mivel a Nap már rég lement, és a nagy vendégsereg fogyni kezdett, lelkesedésem igen alább hagyott. Lustaságom győzedelmeskedett tettrekészségem ellen, így leheveredtem egy kényelmes kis zugban, ahol az a zsémbes, zsugori idióta se találna rám és a csillagokat bámultam. Rég nem csináltam már ilyet, minden megszűnt körülöttem, csak én voltam és a csillagos égbolt. Próbáltam felismerni a csillagképeket, de nem igazán van tehetségem ehhez. A Kisgöncöl felismerése még nem jelentett problémát, még egy óvodás is felismerné, viszont a többiről fingom se volt, hogy micsoda. Mindenesetre szépen tündököltek odafent, s szememet kezdte elnyomni az álom. Álomszerű képek lopták el tudatom a valóságból, s megjelent Ő a szemem előtt. De ki is Ő? Nem tudom, még sosem láttam. Egyszerűen gyönyörű volt, és az a mosoly, nem tudtam róla levenni szemem. Teljesen elbűvölt, s én csak ámultam. Hófehér bőre, barna haja, mélybarna csillogó szempárja, az a kis pír az arcán, örökre beleégett elmémbe. Nyúltam felé, de elérni nem tudtam. Furcsa fulladozó hangok törték meg ezt a meseszerű álmot, s szomorúan tértem magamhoz bódulatomból. Dolog van, munkára fel. Nagy nehezen előbújtam rejtekemből és a hang irányába indultam el. Omeronnal egyszerre sikerült a helyszínre érnünk, ahol a földön két munkás hevert. Fulladoztak, ahogy sikerült kivennem. Olyan volt mintha láthatatlan kezek próbálnák életüket venni, s ők hiába igyekeztek megválni tőlük, nem sikerült. Kisebb sokkból magamhoz térve egyből az egyik segítségére siettem, s próbáltam megszabadítani a kínoktól, de nem sok sikerrel jártam. Ez bizony mágia lesz. Szegény csórikáim már a végüket járják, s én tanácstalan vagyok, és ahogy látom társam se igen jut egyről a kettőre. Ám hirtelen ugatás töri meg haláltusájukat és mindketten megszabadulnak a fojtogató mágiától. A félhomályban három vérebet pillantok meg, kik láncaikat majd eltépve vadul ugatnak valamit, vagy valakit. Talán a fantom az? Két választás maradt, vagy üldözőbe vesszük, vagy a két munkást visszük orvoshoz. Nem hagyhattam elúszni a lehetőséget, hogy elkapjuk ezt a férget, de azért ennyire szívtelen sem vagyok. Dönteni kellett, és nem igen tudtam gondolkodni ésszerűen. Az adrenalin beszélt helyettem.
- Gondoskodom a fantomról, te vidd őket orvoshoz! - mondtam ki légből kapott tervem Omeronnak, akinek ideje sem volt tiltakozni, gondolkodás nélkül a fantom után eredtem...

A nap sikertelen kutatásai után, egy ilyen forró nyom, egy felettébb gyanús alak, rögtön felpörgette az addigra már egyre lassabban kattogó, a tétlenség nyomasztó mocsarába süllyedt agyamat. Azon nyomban futásnak eredtünk, s az óvatosságról megfeledkezve fordultunk a titokzatos alak iménti eltűnésének helyszínéül szolgáló fal mögé. Ez szolgált a szellemvasút és a hozzá tartozó két szintes élménypark bejáratául. Az előbbi könnyen átlátható volt, így még a ritkás világítás ellenére is, pár másodperc alatt megállapíthattuk, a fantom nem a vasúti pálya megbuherálásával foglalatoskodik, sokkal valószínűbb, hogy valahol a négy fal közt fogunk rátalálni. A nyitott ajtón belépve, velünk szemben hosszú folyosó terült el, míg két oldalt, felfelé ívelő lépcsősor.
– Váljunk szét! Enyém az emelet! – Suttogtam gyorsan, majd egy pillanatra Jonathanra tekintve, nyugtáztam beleegyezését, és lábujjhegyen felosontam az emeletre.
A hely, viszonylag jól hozta a tőle megkívánt hangulatot, a lenti kulturált és viszonylag elegáns berendezéstől eltérően, itt fent minden a vendégek megrémisztése körül forgott. A kacskaringós már már labirintusszerű elágazások mentén és közepén egyaránt helyeztek el mítikus vagy épp mutáns szörnyeket, pokolbéli démonokat, megcsonkított embereket és vérben fetrengő, félig humanoid kreatúrákat formázó bábukat, melyek közül egyik másik igazán élethűre sikeredett. Ez, a szinte vaksötét és az aktuális szituáció, ez a gyilkos utána hajsza, már bőven elégséges volt egy borzongató, feszült érzés útra indítására, mely végigszántva gerincoszlopom majd bekúszva a mellkasomba vad dobolásra parancsolta szívemet. Érzékeim úgy kiélesedtek, hogy egy molylepke szárnycsapásait is meghallottam volna, ami valljuk be nem sok zajjal jár, de én még ennyit sem hallottam. A ház kihalt és üres volt, s mint később kiderült, társam is ugyan erre a következtetésre jutott. Szemöldök ráncolva s bosszankodva léptünk újra a szabad ég alá, majd egy percre megállva, tanakodva egymásra néztünk.
- Akkor mi legyen? – Kérdezte, a sikertelenségtől kissé dühösen
- Váljunk szét, aztán ha szimatot kap valamelyikünk, szól a másiknak. – Álltam elő egy teljesen érthető, a körülményeknek megfelelő javaslattal.
Ketten két felé válva, gyorsabban derítünk fel nagyobb területet, ha pedig harcra kerülne a sor, nos Jonathan látszólag nem védtelen, de ha rosszul is állna a szénája, elég jó menekülő képességei vannak. Az elkövető viszont eddig is kerülte a szemtől szembeni konfrontációt így vélhetőleg ő nem rendelkezik ilyesfajta harci erényekkel.
- Benne vagyok. – Vágta rá önmagához hű tömörséggel, majd lefordult a legközelebbi sarkon.
A következő egy két óra, a délutánival azonos eredménytelenséggel telt. Nekem nem sikerült elkapnom a merénylőt az álmosság viszont sikeresen ütött rajtam. Már már azon voltam, hogy spórolva munkaadónk szegényes vendéglátásának költségein, egy fa tövében húzom meg magam, amikor kaparászásra és fuldokló hangokra, köhögésre lettem figyelmes. A zajok egy céllövő bódé pultja mögül érkeztek. Azonnal oda siettem s a csodával határos módon Jonathan is pont ekkor érkezett ugyan oda. Két éjszakai takarító vonaglott a földön, kezeikkel saját torkukat szorongatva… vagy inkább kaparászva, mintha fojtogató, láthatatlan kezeket próbálnának lefejteni magukról . A helyzet sürgős közbelépést igényelt, ám minden nemű, megmentésüket célzó próbálkozásunk kudarcba fulladt. Talán mérgezés áldozatául estek, s ebben az esetben már kizárt, hogy időben bármit is tehetnénk, de az is meglehet, hogy egy távolabbról kontrollált mágia hatása alatt állnak, ha pedig így van, talán… Gondolatom azonban félbeszakította néhány őrkutya veszett csaholása. Jonathan és én felkaptuk fejünk s a hangzavar irányába néztünk, mire a két szerencsétlen haldokló kínjai megszűntek s kimerülten, ernyedten elaléltak.
- Gondoskodom a fantomról, te vidd őket orvoshoz! – Hallottam Jona hangját, ahogy átugrotta a bódé szalonajtaját s már rohant is a sötétségbe.
– Francba. – Dörmögtem tehetetlenül a két alig lélegző férfi mellett guggolva.
Egyiket vállamra kapva, másikat hónom alatt szorongatva, nagyot nyögve felemelkedtem, s jobb ötlet híján megindultam az igazgató sátra felé. A feszültség némelyest felfokozta fizikai teljesítőképességem, túl nagy tempóban azonban így sem tudtam haladni, mindenestre eldöntöttem, hogy amint sikerült rábíznom ezt a két szerencsétlent valakire, rögtön Jonathan és a fantom nyomába eredek..