Magánküldetés: Csonka éji álom (Cecil Weber, Kevin McBride, Caddis Fell, Imolatus, Ilaszior)

Cím: Csonka éji álom

Szint: D

Jutalom: Szinttől függ

Leírás:
Fairy Tail, Golden Phoneix:

Mágusok Figyelem!

Elszánt és bátor embereket keresünk, semmitől nem riadnak vissza! Városunkat éjjelente szellemek járják, kiktől nem tudunk megszabadulni! A rémálom immár napok óta tart, s mi semmit sem tudunk ellene tenni!
Aki segít rajtunk azt busás jutalomba részesítjük!

Illaszior: a fenti szórólapot szó szerint arcodba tolja a szél!

Nos fiúk lányok, a helyzet adott, most már csak élni kell vele - jó lenne köszi köszi xD - rátok bízom az eljutást, de arra kérlek titeket, hogy vagy két három fős csapatokban vagy egy nagy csapatban érkezzetek el a Hang Nélküli Városba. Posztotok idáig tartson!

Követelmény: Minimum 500 szó, egymás posztjainak figyelemmel követése, lehetőséghez mérten összehangolt munka.

Sorrend: Nincs

Határidő: Átlagosan egy hét, az az hét nap! Amennyiben valaki nem posztolt, haladunk tovább ő pótolja hiányázásait a következő körben. Amennyiben több mint három körből kimarad valaki automatikusan kiesik!

Imolatus óvatosan bekukucskált a céh főtermébe. A terem szinte teljesen kihalt volt, csupán néhány tag lézengett benne. Marigold küldetésen, Nessa a könyvtárban, Elektra pedig Tezzeretet edzi. Tökéletes: közel s távol senki, aki megzavarhatná. A mágus letelepedett egy kényelmes karosszékben, lehunyta a szemeit, és elmélyedt a gondolataiban. Az angyali glória vajon milyen anyagból van megformálva? Teljesen fény alapú, vagy a megfelelő érintésre materializálódik? Ha az utóbbi, akkor lehetséges, hogy részleges átalakuláshoz felhasználjuk. Ez azt jelentené, hogy…
- Ébresztő, álomszuszék!
Imolattus riadtan eszmélt fel. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Hát sehol sincs nyugtom?
- Et tu, Katarina? – kérdezte felháborodottan.
- Jaj, de kis művelt itt valaki – öltött gúnyosan nyelvet Katarina, a legkisebb megbánást sem mutatva, amiért megzavarta a fiút.
- Najó, ide vele!
- Mivel? – kérdezte ártatlan arccal a lány.
- A megbízással. Tudom, hogy van egy megbízásod a számomra.
- Ugyan már, arra nem is gondoltál, hogy esetleg a személyes varázsod miatt kerestelek meg? – Katarina pajkosan hozzádörgölőzött a fiúhoz, akinek az arca rezzenéstelen maradt.
- Nem. És ezt a műsor hagyd meg Zirunak.
Katarine erre megsértődött, és egy szórólapot hajított az asztalra.
- Tessék. Marigold küldi – mondta dühösen, majd kiviharzott a teremből. Az ajtóból azért még visszafordult. – Remélem a küldetésen is ilyen higgadt maradsz.

„Elszánt és bátor embereket keresünk, akik semmitől nem riadnak vissza! Városunkat éjjelente szellemek járják, kiktől nem tudunk megszabadulni! A rémálom immár napok óta tart, s mi semmit sem tudunk ellene tenni! Aki segít rajtunk, azt busás jutalomban részesítjük!” A szórólapot a Hang Nélküli Város adta fel. Imolatus a város felé baktatva többször is átfutotta a szórólapot, azon tanakodva, hogy ez vajon mennyire komoly. Három lehetőség van: a várost egy fekete mágus terrorizálja, a lakók saját bűnös életükkel hívták életre a földöntúli csapást, vagy egy trükkmester a bolondját járatta az emberekkel. Más lehetőség nincs, szellemek ok nélkül nem kísértenek. A gonosz erők ellen viszont én vagyok a leghatásosabb fegyver.
Egy földútra érve Imolatus egy kisebb felfordulásra lett figyelmes. Egy paraszt a szekerével beborult az árokba. Habár a lovának nem esett baja, a tákolmányt mégsem bírta visszahúzni az útra. A mágus felajánlotta a segítségét, és Camael kezével már elég erejük volt, hogy kimozdítsák a szekeret a holtpontból. A kackiás bajszú paraszt igen hálás volt a segítségért, és felajánlotta, hogy cserébe elviszi a fiút. Az öröme addig tartott, amíg meg nem tudta, hogy Imolatus a Hang Nélküli Városba indult.
- Az a hely el van átkozva. Hallani lehet a démonok és szellemek sikolyait éjjelente! A boszorkányok táncot lejtenek a seprűjükkel, és rontásokat szórnak az arra járókra! Ha csak a közelébe megyünk, csúszó-mászókká változtatnak minket!
- Emiatt ne fájjon a feje, szent mágiát használó varázsló vagyok, meg tudom védeni. Különben is, elég, ha a városhatárig visz.
A paraszt, ha nem is jó szívvel, de beleegyezett. Végtére is ígéretet tett. Viszont ahogy közeledtek, úgy nőtt benne a félelem. Már nem járhattak messze, amikor hirtelen megállította a szekeret.
- Mi történt? – kérdezte Imolatus.
- Ott előttünk! Az úton! Egy démon!- mutatott az öreg rettegve az útra. A fiú hunyorogva méregette az előttük álló személyt. Végül lekászálódott a szekérről, hogy közelebbről is megnézhesse magának. A paraszt félelme alaptalan volt: egy húsz év körüli fiú volt az. Ami megzavarhatta az öreget, az az idegen öltözködési stílusa volt. Szinte csak fekete holmi volt rajta. Ehhez párosult még a kifejezéstelen tekintet, és a fehér arc.
Furcsa. Kellemetlen érzés kerülget, ahogy őt nézem, de mégsem hinném, hogy velejéig gonosz. Mint kiderült, az idegent Ilasziornak hívják, és ő is egy mágus, aki a Hang nélküli városba tart. Imolatus felajánlotta, hogy utazzon ő is a szekéren, amit a fiú el is fogadott.
-Köszönöm hogy felvettél. Szabad megkérdeznem, te mi okból tartasz oda? – kérdezte Ilaszior.
- Igazán nincs mit, az út úgyis ingyen van. Egyébként pedig egy küldetés miatt utazok. Állítólag rémálmok gyötrik a város lakóit... Hát nem nevetséges? – Ilaszior nem találta nevetségesnek. Ami azt illeti, semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán. Csupán ennyit mondott:
- Értem.
- És te? – Imolatus próbálta tovább göngyölíteni a társalgás menetét a szófukar utastársával.
- Hallottam híreket a városról, és érdekelt, hogy vajon tényleg mutat-e paranormális jelenségeket.
- Nekem elhiheted, biztos van valamilyen trükk a háttérben. Egy gonosz mágus, vagy egy átkozott ereklye. Semmi sem történik ok nélkül.
- Kár. Pedig már kezdtem reménykedni – ez az elejtett mondat felkeltette Imolatus érdeklődését. Az Ilasziorból áradó fura mágikus kisugárzás azonosításához ugyan még képzetlen volt, de a hatodik érzéke azt sugallta, hogy társára valamilyen sötét árnyék vetül.
- Szereted a sötétséget? – kérdezte egy megjátszott vigyor keretében. Vajon erre mit lépsz?
- Nem. De hiszek a sötétségben. Nem gondolod, hogy egy sötét, mesterséges lélek létezhet az után is, hogy meghal a mestere? Hogy képesek lehetnek bolyongani, kísérteni, embereket az őrületbe kergetni? Miért ne lehetnének szabadok?
- Mi a jó abban, ha átragaszthatod a saját nyomorodat másra? Szabadság ide vagy oda, ha valóban szellemek kísértenek, mi átsegítjük őket a fény felé. Mindenki jobban jár így –felelte vállat vonva Imolatus.
-A fény felé? Tehát állítod, hogy a sötétség által teremtett lelkek egyenértékűek az emberi lelkekkel? Állítod, hogy képesek a te "fényedbe" jutni? Tehát a sötétség képes életet teremteni? Igazi életet? – kérdezte érdeklődve Ilaszior. Ez a téma úgy látszik megragadta.
- Minden éremnek két oldala van, mindenben és mindenhol megtalálható a fény és a sötétség. A kettő állandóan váltakozik, és bármikor fennállhat az esélye, hogy az egyik felülkerekedik a másikon. A kérdésedre válaszolva: igen, hiszem, hogy attól, hogy valamit a sötétség szült, megtalálhatja magában a fényt – válaszolta rövid töprengés után Imolatus.
- Na eddig és ne tovább! – kiáltott fel hirtelen az öreg, félbeszakítva a társalgásukat. Úgy látszik megérkeztek a Hang Nélküli Város határába.
Imolatus és Ilaszior megköszönték az utat, majd gyalog folytatva az útjukat megérkeztek az állítólagos kísértetvárosba.

A zúgás sehogy sem illett bele a képbe. Már egy órája zúgott valami, kezd kicsit idegesítővé válni. Nem szeretem a zúgást, pláne nem az ismeretlen eredetűeket, és valahogy Web Valley-ba ez pláne nem illett. Rekkenő hőség volt aznap, a levegő semmit sem mozgott, a levegő megrekedt a hálókkal teleszabdalt földben. Én épp egy kövön ültem és ittam, két legyőzött bandita holtteste hevert tőlem három méterre, amikor hirtelen elkezdődött az egész.
Hatalmas szél támadt, a semmiből jött, belém kapaszkodott, és lerepített a kőröl amin ültem. A szél tépett, ordított, köveket és port vitt magával. Én erősen kapaszkodtam a földbe, körmeimet bele vájva, már véresre kaparva az ujjaimat, de csak kapaszkodtam, nehogy elvigyen a szél. Elviselhetetlen hangja volt, valószínűleg a mozgó légtömeg okozhatta a zúgást, a füleim fájtak, lázadoztak a nyomásváltozás ellen. A kavicsszemek az arcomba vágtak, éreztem, ahogy kiserken a vérem. A következő pillanatban valami az arcomnak csapódott, de nem fájt, inkább valami papírszerű volt.
Aztán az egyik pillanatról a másikra, pont mint ahogy jött, el is múlt a szél. Lassan feltápászkodtam, és leszedtem a papírt az arcomról.

Figyelem!

Elszánt és bátor embereket keresünk, semmitől nem riadnak vissza! Városunkat éjjelente szellemek járják, kiktől nem tudunk megszabadulni! A rémálom immár napok óta tart, s mi semmit sem tudunk ellene tenni!
Aki segít rajtunk azt busás jutalomba részesítjük!

Mit ne mondjak a felhívás felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy hamarosan a levél feladója, a Hang Nélküli Város felé vettem az irányt.
És most itt ülök egy lovaskocsiban egy Imolatus nevű mágussal, aki szintén abba a városba tart. Különös véletlen.
-Köszönöm hogy felvettél. Szabad megkérdeznem, te mi okból tartasz oda? -mondom, miközben beszállok a kocsiba.
-Igazán nincs mit, az út úgyis ingyen van. Egyébként pedig egy küldetés miatt utazok. Állítólag rémálmok gyötrik a város lakóit... Hát nem nevetséges? -kérdi, és ezzel tökéletesen elárulja, hogy azonos dolog miatt megyünk. Tehát ő is megkapta ezt a felhívást.
-Értem. -csak ennyit mondok.
-És te?
-Hallottam híreket a városról, és érdekelt, hogy vajon tényleg mutat-e paranormális jelenségeket. -mondom fapofával.
-Nekem elhiheted, biztos van valamilyen trükk a háttérben. Egy gonosz mágus, vagy egy átkozott ereklye. Semmi sem történik ok nélkül.
~A kis naiv... ez a srác is valami rendpárti hülye gyerek lehet. Fogalma sincs milyen az igazi gonosz. Az igazi gonosz, aminek nincsenek céljai, nincsenek tervei, nincsenek okai, maga a tökéletes káosz...
~Egyetértek. De hagyjuk rá Azazel.
-Kár. Pedig már kezdtem reménykedni. -mondom ki hangosan.
-Szereted a sötétséget? -kérdezi vigyorogva.
-Nem. De hiszek a sötétségben. Nem gondolod, hogy egy sötét, mesterséges lélek létezhet az után is, hogy meghal a mestere? Hogy képesek lehetnek bolyongani, kísérteni, embereket az őrületbe kergetni? Miért ne lehetnének szabadok?
~Nagyjából igaz is. Elvégre te is ezt bizonyítod, nem?
~Még szép hogy. Úgy látszik a démonokról azt sem tudja eszik-e vagy isszák. Bár nem szokásom kísérteni és bolyongani.
-Mi a jó abban, ha átragaszthatod a saját nyomorodat másra? Szabadság ide vagy oda, ha valóban szellemek kísértenek, mi átsegítjük őket a fény felé. Mindenki jobban jár így. -mondja, és vállat von.
~Hánynom kell. -Azazel csak ennyit fűz hozzá. Egyet kell értenem, biztos valami vallásos idióta.
-A fény felé? Tehát állítod, hogy a sötétség által teremtett lelkek egyenértékűek az emberi lelkekkel? Állítod, hogy képesek a te "fényedbe" jutni? Tehát a sötétség képes életet teremteni? Igazi életet? -kérdezem, reménykedem abban hogy kiborul. A vallási fanatikusok nem szeretik, ha rávilágítanak a vallásukban létező ellentmondásokra. De nem ez történik.
-Minden éremnek két oldala van, mindenben és mindenhol megtalálható a fény és a sötétség. A kettő állandóan váltakozik, és bármikor fennállhat az esélye, hogy az egyik felülkerekedik a másikon. A kérdésedre válaszolva: igen, hiszem, hogy attól, hogy valamit a sötétség szült, megtalálhatja magában a fényt. -mondja mély meggyőződéssel. Rosszabb, mint gondoltam.
Éppen válaszolnék, amikor hirtelen lefékez a kocsi, és le kell szállnunk. Megérkeztünk a városba.

Nos akkor mint látom a többieket beszippantotta az új oktatási törvény xD Nade viccet félre téve, jelenleg következő köri kapnak haladékot egy be kell pótolni! Onnantól már automatikus kiesés van! Hiányázások topicra való hivatkozást nem fogadok el tekintve hogy napjuk volt írni.

Nos srácok meg jöttetek ebbe a frankó kis városba, ami nagyon frankos csak éppen semmi különleges nincs benne. Minden ugyan olyan mint egy másik városban. Zajlik az élet, mindenki teszi a dolgát, az utcákon nyüzsög az élet. Számotokra ez igen csak fura, hiszen ha valaki terrorban él, nincs ilyen jó kedve. Kérdeztek meg pár embert, de amikor elmondják nekik a dolgot hatalmas boci szemekkel merednek rátok. Eleinte azt hiszik hogy csak tréfálkoztok, néhány kinevetnek, mások elzavarnak az ormótlan tréfa miatt. Megint mások hatalmas boci szemekkel merednek rátok, senkinek fogalma sincs hogy mi az égről beszéltek, és állítják hogy itt aztán semmi sem történik. Nos egyenlőre nagyon úgy fest a dolog hogy ez a küldetés egy nagyon nagy kacsa. Betértek egy frissítő italra/sörre egy kis vidám kocsmában ahol viszont két lány pont melletek foglal helyet. Egyszer csak feltűnik nekik Ilaszior céhének szimbóluma. Nos azonnal rátok cuppanak, mágusok így úgy amúgy és hogy milyen jó hogy itt vagytok. A két szépség elbűvölő és lehetetlenség lekaparni magatokról, bájosa kedvesek minden ami csak kell. Beszélgessetek velük, - fogdosás még nem ér xD - és posztotok idáig tartson!

Első munkám! Legalábbis illene végre elmennem rá. Már egy ideje lopom a napot a céhházban, semmit sem téve, csak élvezve a tagok napi szintű bunyóit.
Egy napon kifejezetten kihalt volt a céh… alig voltunk ötvenen. A pulton ücsörögtem, lesve a jövet-menetet. Valamit azonban kéne már csinálnom. Alighogy ez végigfutott a fejemben meg is hallottam magam mellől, hogy Mirajane az egyik céhtagnak ajánlgat egy melót. Miért ne mennék egy céhtaggal az első küldetésemre? Több szem többet lát, jobbak lesznek az esélyeink, és még a céhet is népszerűsítjük… illetve, megpróbálhatjuk eltörölni a céh rossz hírnevét.
-Megnézhetném esetleg én is? – kérdeztem a skarlátszín hajú férfitól, aki át is nyújtotta a papírt.
-Jézusom, te macska létedre tudsz beszélni? Költői kérdés volt, ne válaszolj. - Intett egyet felém. Érdekes, hogy meglepődik, ezek szerint még nem látta se Happy-t, Carle-t, vagy Pantherlily-t. Vajon mióta lehet tag?
-Tessék. - nyújtotta végül át a papírt.

Mágusok Figyelem!

Elszánt és bátor embereket keresünk, semmitől nem riadnak vissza! Városunkat éjjelente szellemek járják, kiktől nem tudunk megszabadulni! A rémálom immár napok óta tart, s mi semmit sem tudunk ellene tenni!
Aki segít rajtunk azt busás jutalomba részesítjük!

Ez elég egyszerűnek hangzik, maximum egy pökhendi nekromanta lesz az ellenfél, aki túl sokat képzel magáról, viszont igazából harmatgyenge, ketten könnyen legyőzzük.
-Nem bánod, ha veled tartok erre?
-Felőlem. De nem fogok felelősséget vállalni érted. – Furcsa, hogy csak így belemegy, hogy egy idegen elkísérje őt a munkájára. Gondolom ezt hívják céhbeli összetartásnak?
-Tudok vigyázni magamra. – Mondtam neki öntelten, amire csak megvonta a vállát.
-Hát jó, legyen. – Odafordult Mirajane-hez. – Akkor ketten visszük ezt a melót.
Ezzel el is dőlt, hogy együtt megyünk a munkára. Be se mutatkoztunk egymásnak, a férfi elment összeszedni a holmiját a küldetésre. Nekem nem volt mit összeszednem, nem volt túl sok tulajdonom. Otthonom se volt saját, a céh házában éltem.
Rövid várakozás után visszatért a férfi, és együtt megindultunk a vasútra, ahonnan majd vonattal megyünk tovább a Hang nélküli városba.
A vasúton volt ám rám szemmerengetés, nem mindennapi látvány, gondolom, hogy egy exceed saját magának veszi a jegyet. Az meg a pláne, hogy útitársamnak kellett engem felraknia a kis párkányra az ablakkal szemben, hogy tudjak beszélni a jegyárussal.
-Egy gyerekjegyet kérnék a Hang nélküli városig.
-Gyerekjegyet…? Láthatnék esetleg… valamit, ami igazolja az életkorát?
Elkezdtem keresni a mágusigazolványom, ami hosszas kotorászás után meg is lett, és felmutattam a hölgynek. Látszott rajta, hogy kissé zavart, nincs épp hozzászokva a szituációhoz, hogy egy exceedet szolgáljon ki, de próbálta a helyzetet rutinosan kezelni, ami többnyire ment is neki. Kiadta nekem a jegyem, majd céhtársam is megvette, neki kevesebb problémája akadt. Leugrottam a párkányról, és egyből felszálltunk a vonatunkra.
A vonatút hosszú volt, és döcögős. Egész úton egymáshoz sem szóltunk, társam nem volt túl beszédes. Legalább a nevét meg kellett volna kérdeznem… Eh, ráér az még. A mágiánkat viszont illett volna egymással közölni, hogy tudjuk mire lesz a másik képes, hogy tudjuk egymás képességeit a legeredményesebben kihasználni.

A vonat begurult a város állomására. A város semmiben sem volt különb, mint Magnolia, talán annyiban, hogy az épületek dísztelenebbek. Ahogy partneremmel álltunk ott, a vasút előtt, a sétáló emberek mutogattak rám, néha mondták, hogy „milyen aranyos”, vagy „megsimogathatom?” kifejezést. De csak ritkán jöttek oda nyüstölni engem. A közelgő dögönyözők fenyegetését azzal próbáltam hárítani, hogy társam lába mögé bújtam. Úgy éreztem ott biztonságban is tudok maradni, mindaddig, amíg eldöntjük, hogy mihez is kezdjünk most. Ahhoz képest, hogy a város szellemjárta az emberek igencsak hétköznapiasan viselkedtek.

-Nem erre számítottam. -mondja Imolatus, ahogy a város főutcáján sétálunk. Teljesen olyan, mint egy átlagos város. Én nem reagálok, inkább csendben hallgatok.
-Most vagy rossz városba jöttünk, vagy itt valami gond van.
-Akármelyik város is ilyen ott gond van, függetlenül attól, jó helyen vagyunk-e. Ettől függetlenül lehetünk rossz helyen, de halkan megjegyzem, hogy nem én szereztem ezt a kocsist. -jegyzem meg, arra célozva, hogy nem szimpatizálok a túl nagy tömeggel kis helyen, mint egy település. Erában mondjuk már kezdem megszokni, de éppen emiatt tudom is, hogy a nagy tömegben mindig van valaki, akinek nem éppen a legtisztább szándékai vannak.
~Tyűha... hallod, nem akarsz filozófusnak állni?
-Amennyire be volt csinálva az öreg, csakis ez lehet a környék legfélelmetesebb helye. Na, kérdezzünk meg inkább valakit. -se szó se beszéd elindul egy öreg tatához az út mellett. Valamit mond neki, mire az öreg egyre hevesebben gesztikulálva, feltűnően temperamentumosan elhessegeti. Kaján kárörömöt érzek.
-Nem lesz ez így jó. Ugyan tényleg ez a Hang Nélküli Város, de a kereskedőnek fogalma sincs semmiféle kísértetjárásról, vagy földöntúli terrorról.
-Ühümm. -jegyzem meg.
-Talán nem hiszel nekem?
-Hmm?
-Győződj meg róla te magad is. Ajánlom figyelmedbe az öreg hölgyet, ott a sarkon.
-Kihagyom.
-Ehh, kezdesz az idegeimre menni. Nem érdekel, jössz és kész. -megragadja a karomat mintha valami rossz páros lennénk, és egy salátát cipelő nénikéhez rángat. Én csendben követem, és gondolatban éppen feltrancsírozom.
-Kezit csókolom! Ugye ez a Hang Nélküli Város? -kérdezi a nőtől. Én egy méterrel hátrébb álldogálok, eldöntöttem, hogy ebbe nem akarok belefolyni.
-Hogy mondta? -tartja oda a kezét a füléhez.
-U-GYE-EZ-A-HANG-NÉL-KÜ-LI-VÁ-ROS?
-Igen fiam, te miért ordítasz? -kérdezi fapofával. Én csendben elmosolyodok Imolatus mögött egy pillanatra.
-Mi MÁGUSOK vagyunk! Azért hívtak minket, hogy SEGÍTSÜNK a városnak! Tetszik tudni valami VESZÉLYRŐL, itt a VÁROSBAN?
-Mágusok?! Maguk mágusok? Igen, van veszély, nem is kevés! Rengeteg kátyú van az úton szerteszét, és az nem tesz jót a derekamnak! No meg a kicsik is elesnek benne!
-Nem ilyen veszély! Földöntúli erők! Szellemek! -mondja, kicsit idegesnek látszik.
-A földön túli? Igen fiam, a termőföld túloldalán van néhány darázsfészek! Múltkor is megcsípték az unokáimat!
-Arról tetszik-e tudni esetleg, hogy a polgármester bármiben más városbeli mágusok segítségét kérte?
-Nem fiam, az ifjú Tom semmi ilyet nem csinált. Miről beszélsz?
-Semmi, nem fontos. Nagyon sokat segített. Cserébe engedje meg, hogy segítsünk. Csendes természetű társam vállalta, hogy hazaviszi magának a zöldséget. Közben meséljen neki az unokáiról, mert nagyon érdekli a téma. -mondja, és rám mutat. Azazel elneveti magát.
-Legyél kedves a nénihez. Én addig meglátogatom a polgármestert. -súgja elmenetel közben. Szívesen válaszolnék valamit, de elmegy, és ott maradok a nénikével.
~Megölöm.
~Most mi bajod? Be kell vallanod, szép húzás volt tőle.
-Jajj, hát maga ilyen kedves? Köszönöm fiatalember. -mondja, és a kezembe nyomja a salátákat, mielőtt szólnék egy szót is. Közben elindul a nénike az utcán, és lelkesen csevegni kezd az unokáiról. Én próbálok jó képet vágni, és kerülgetem az utamba kerülő kátyúkat. A néni hál isten csak pár sarokra lakik, még csak az kéne, hogy a fél városon át kísérgessem. Annyira szívesen leütném, de most már egy legális céh tagja vagyok, nem tehetek ilyeneket. Úgyhogy inkább hallgatok, és reménykedem, hogy este a torkán akad a saláta.
Miután elkísértem, segítettem neki felszerelni egy polcot, elfogadtam a teára való meghívást amit végül nekem kellett megfőznöm, illetve meghallgattam az unokáinak a teljes eddigi életét végre elszabadultam tőle. Kora délutánra jár, és Imolatus eltűnt valahova. Remélem, nem is bukkan elő egyhamar. Viszont tényleg kéne szereznem információt erről a dologról. Úgyhogy irány a... kocsma!
Öt perc alatt megtaláltam a falu kocsmáját, de sajnos ez pont olyan , mint minden másik kocsma: zsúfolt. Nagyon nem fűl a fogam ahhoz, hogy bemenjek, de nincs jobb ötletem. Veszek egy nagy levegőt, és lenyomom a kilincset.
Tipikus kis kocsma tárul elém. Asztalok, az asztaloknál emberek, pipafüst, italszag, bár, bárpult. Szerencsére nincsen hatalmas tömeg, úgyhogy belépek, és a bárpulthoz megyek, és leülök egy bárszékre.
-Egy korsó tejet. -mondom a csaposnak. Az észrevehetően meglepődik, de elmegy a tejért. Két percig tart mire kihozza. Csapnivaló kiszolgálás. Gyorsan leellenőrzöm, hogy nincs-e benne méreg, majd amikor látom, hogy tiszta, belekortyolok.
~Most várok pár percet, és nekiállok kérdezősködni a kocsmárostól meg az emberektől. -döntöm el.
-Ugyanilyet, nekem is! -szólal meg Imolatus hangja a hátam mögött a következő pillanatban, majd leül mellém. Én majd kiköpöm a tejemet.
~Hogy a fenébe találhatott meg minket? -füstölgök magamban.
~Lehet, hogy csak ő is be akart jönni a kocsmába?
~Jó oké, de akkor is... tűnjön már el.
~Lassan beletörődhetnél, hogy nem fogjuk levakarni.
-Beszéltem a polgármesterrel. Gőze sincs semmilyen lidércnyomásról, vagy felhívásról. Úgy tűnik zsákutcába jutottunk.
-Ühümm. -mondom, nem akarok beszélgetni vele. Közben két lány ül le a mellettem lévő két bárszékre. Feltehetően ikrek. Szőkék, méretes mellekkel keskeny csípővel és formás fenékkel. Fekete csipkés miniszoknya van rajtuk, és mélyen, köldökig bevágott, a bevágásnál összefűzött fekete csipkés póló. A melleik majd kibuggyannak a fekete melltartójukkal együtt. Alapesetben nem érdekelnek a nők, de még emlékszem, milyen volt amikor Azazel megba... Catelynt, és emlékszem, hogy jó volt. Pedig Catelyn halott volt, ezek meg élnek. Egy pillanatig megjelenik a lelki szemeim előtt ahogy egy ágyon sikoltoznak meztelenül miközben kefélem őket... majd a kép átvált abba, ahogy kést szegeznek a torkomnak, átvágják, és közölnek velem valami olyasmit, hogy „Üdvözöl az Ash'gard”, miközben a vérembe fulladok.
- Azt hiszem nincs mit tenni, fejezzük be. Ha ez a város nem akarja, hogy megmentsük, akkor ne erőltessük. -mondja Imolatus. Bólintok, amikor az egyik lány felsikít, majd megragadja a kezemet.
-Wííí! Te egy mágus vagy! -kiált fel. A képek újra elindulnak az agyamban, de megint ugyanúgy végződnek. Ráadásul elég gyanús a viselkedése... lehet, hogy tényleg az Ash'gard küldte őket?
-Bezony. Ahogy a barátom is. -mutatok Imolatusra, a félhazugságom közben. Nem a barátom. Az egyik csaj felpattan, és letámadja Imolátust, de a másik nem tágít.
-Úúú, és ha jól sejtem a Dragon Fang tagja vagy?
-Igen.
-Akkor te a fővárosban laksz? Ahol annyi menő dolog van? Ráadásul az egy nagyon erős céh nem?
-De igen, és igen, ott lakom. De a ti városotok is szép.
-Ugyan, Era biztosan szebb. És ti most valami küldetésféle miatt jöttetek? Ugye nem vagytok olyanok? -kérdezi, megnyomva az olyanok szót, hogy egyértelmű legyen mire gondol.
-Nem, nem vagyunk olyanok! És hát valami olyasmi küldetés -féle, ja.
-És utána hazamész Erába?
-Ja. -mondom neki, mire lecsüggeszti az ajkát.
-Kááár... nálunk nincsenek ilyen helyes srácok mint te. De gondolom egy csomó sokkal szebb lány van Erában. Meg biztos barátnőd is van.
-Nincs barátnőm. És egyetlen Erai lány sem olyan szép, mint te. -simítom meg az arcát, miközben folyamatosan pörögnek le a képek az agyamban, de a borzalmas végkifejlet mindig ott van. Ennek ellenére érzem, ahogy a farkam megmerevedik.
-Köszönöm.
-Meghívhatlak egy italra? -kérdezem, és felveszem a legszebb mosolyomat. Fuck this shit, Ash'gard ide vagy oda, nem akarom, hogy az egyetlen szexuális élményem egy halott nővel legyen.
-Igen. -mondja felderülő arccal.

Egy újabb unalmas nap telt el. A céhházban ülök a pultnál, a szokásos helyemen. Mirajane, mint mindig most is egy poharat törölget, én pedig legurítok egy pohárral, és leteszem elé, mintha mi sem történt volna. Ebből sem kell több, mert a végén még megárthat, meg amúgy se nagyon akarom elvenni Cana piedesztárját. Lehet, hogy nem is tudnám, az a csaj az alkoholon nőtt fel, úgy issza, mint más a vizet. Azon filóztam, hogy lassan megint dolgozni kéne. Két hete, hogy nem csináltam már semmit, és kezdtem elunni az agyam itt, Magnoli-ában.
- Nincs valami érdekes munkád, Mira? – kérdeztem a lánytól. Egy pillanatig gondolkozni látszott, majd a pult alól elővett egy apró papír fecnit.
- Ez nem rég érkezett, és még nem volt időm feltűzni. – gyorsan átolvastam.

Elszánt és bátor embereket keresünk, akik semmitől nem riadnak vissza! Városunkat éjjelente szellemek járják, kiktől nem tudunk megszabadulni! A rémálom immár napok óta tart, s mi semmit sem tudunk ellene tenni! Aki segít rajtunk, azt busás jutalomban részesítjük!

- Megnézhetném esetleg én is? – amikor odafordulok a hang irányába, meglátok egy…MACSKÁT! Majdnem leborultam a székről.
- Jézusom, te macska létedre tudsz beszélni? Költői kérdés volt, ne válaszolj. – intem le, mielőtt szólhatnak.
- Tessék. – nyújtom át neki a papírt. Egyedül jobb dolgozni, és jobban is szeretek, de nem fogom egy céhtárstól elvenni a melót.
Nem bánod, ha veled tartok erre?
- Felőlem. De nem fogok felelősséget vállalni érted. – jelentettem ki előre, hogy biztos legyen minden.
- Tudok vigyázni magamra. – mondja kissé dühösen. Megvonom a vállam.
- Hát jó, legyen. – visszanézek Mira-ra. – Akkor ketten visszük ezt a melót. – a lány már intézkedett is, én pedig se szó se beszéd elindultam, hogy a legszükségesebb cuccokat összepakoljam. Nem sok mindent vittem, mindössze egy hátizsákom volt. A macskával a céhház előtt találkoztunk, majd gyalog az állomásra, és onnan vonattal a Hang nélküli városba mentünk. Az út csendesen telt el, látszólag a szőrmók sem volt valami beszédes típus, én meg alapjáraton sem vagyok az. A lényeg kell, semmi más. Legalábbis egy bizonyos pontig. Azért ha kell, tudok szocializálódni, természetesen.
A vonat majd egy óra zötykölődés után állt meg, és végre leszállhattunk. Az első dolgom az volt, hogy kinyújtóztattam a tagjaimat, totál elgémberedtek az út alatt, főleg, hogy be is nyomtam a szunyát, nem kicsit. Ahogy elnyomott az álom, az út, mintha másodpercek alatt elment volna, már ott is voltunk.
Mikor leszálltunk a városban, az első ami szembe ötlött, az nem más volt, minthogy az emberek kedve szinte a normális kategóriában van.
~ Ettől most meg kéne rémülnöm, vagy örülnöm kellene neki? – bár örülni nem örülök túlzottan, mert ha ezeknek az embereknek ilyen jó a kedve, és élik gondtalan a mindennapjaikat, akkor az azt jelenti, hogy itt nincs mit tenni, és a felkérés csak egy hülye kamu volt. Az emberek úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Megvakartam a tarkóm.
- Ez felettébb fura. – elkezdtem körbejárni a városban, hátha valaki tud valamit erről az esetről. Egy fiatal párt fogtam ki magamnak, ők voltak a número uno kísérleti alany.
- Bocsánat, had kérdezzem meg, maguk nem tudnak fura jelenségekről a városban? Szellemek, miegyéb? – még szinte végig sem mondtam, a párocska úgy szelelt el, mintha én lennék maga az ördög. Felhúztam a szemöldököm a viselkedésükön.
- Ez tényleg fura. – állapítom meg, majd folytatom a kutató munkám. Következő „áldozatom” egy idősebb férfi a kislányával.
- Elnézést, uram. Tudnak maguk természetfeletti jelenségekről a városban? – először a pasas csak meglepetten néz, majd két kezével befogja a kislánya füleit.
- Na ide figyeljen maga tökkelütött! Ha most azonnal nem hordja el innen magát, esküszöm, hogy magára hívom a rendőrséget, miután jól elláttam a baját!
- Jó, jó, nem kell ilyen ellenségesnek lenni, egy egyszerű „nem” is megtette volna. – inkább otthagytam őket. Egy öreg néni jött velem szemben. Neki is feltettem a kérdést, sok veszteni valóm nem volt. Nos, a néni nem válaszolt, inkább nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetett, miközben a táskájába pakolt építkezési sittel próbált komoly károkat okozni benne. Nem sikerült neki, hála istennek. A macsek néha-néha a lábam mögé bújt, mert a városlakók meg akarták dögönyözni. Ez tisztán látszott, jöttek oda, és hűltek el, mintha valami bűvész trükköt csinálnánk. Ebből kezdett nem kicsit elegem lenni.

Kísértetváros? Állandó terror? Szellemjárás? Francokat. A város lakossága él és virul. Az utcák tele élettel. Az emberek zavartalanul tevékenykednek. Ha ilyen egy olyan város, amelyik nap mint nap egy rémálmot kénytelen elviselni, akkor le a kalappal a lakosok lelki ereje mellett.
- Nem erre számítottam - mondta Imolatus, ahogy Ilasziorral a főutcát rótták. - Most vagy rossz városba jöttünk, vagy itt valami gond van.
- Akármelyik város is ilyen ott gond van, függetlenül attól, jó helyen vagyunk-e. Ettől függetlenül lehetünk rossz helyen, de halkan megjegyzem, hogy nem én szereztem ezt a kocsist – erre a lehetőségre nem is gondolt. Habár az paraszt félelme őszintének tűnt.
- Amennyire be volt csinálva az öreg, csakis ez lehet a környék legfélelmetesebb helye. Na, kérdezzünk meg inkább valakit.
Imolatus odasétált egy hajlott korú kereskedőhöz, aki egy hanyagul összeeszkábált pult mögül árulta a portékáit.
- Jó napot, tisztelt uram. Én és a barátom mágusok volnánk…
- Miféle barátja? Egyedül van! – vágott közbe gorombán az árus. Imolatus szétnézett. Ilaszior egy tapodtat sem mozdult onnan, ahol álltak. Fura egy srác.
- Mindegy, ne törődjön ezzel. A lényeg, hogy mágus vagyok.
- Mágus, aki még számolni sem tud.
- A város felkérésére érkeztünk, hogy segítsünk elkergetni a szellemeket.
- Miféle szellemeket? Itt nincsenek szellemek! Ti habókos mágusok mindenféle tiltott szereket szedtek, utána meg képzelegtek, és zaklatjátok a jóérzésű embereket – hadarta a vén kufár, miközben úgy hadonászott a karjaival, mint aki helyből akar röprajtot venni.
- Akkor legalább azt mondja meg, hogy ez a Hang Nélküli Város? – Imolatus egyre nagyobb késztetést érzett, hogy natúr balegyenessel helyre tegye az izgága árust.
- Igen! Még ezt sem tudod? Mit szedsz kisfiam? Mert jóóóó duuurva lehet! Biztos emiatt hiszed azt magadról, hogy hatalmas mágus vagy!– a férfi most már úgy beszélt vele, mintha egy agyalágyult gyógyszerfüggő lenne.
- Ssssshhh! – a fiú az ajkai elé téve a kezét csöndre intette az eladót, majd hozzátette: - Ez a Hang Nélküli Város. Legyen hű a névhez.
Ezt a nyilvánvaló pimaszságot követően visszasétált Ilasziorhoz.
- Nem lesz ez így jó. Ugyan tényleg ez a Hang Nélküli Város, de a kereskedőnek fogalma sincs semmiféle kísértetjárásról, vagy földöntúli terrorról.
- Ühümm – a srác nem volt valami beszédes, és a helyzete idétlensége kezdte kihozni Imolatust a sodrából.
-Talán nem hiszel nekem?
- Hmm?
- Győződj meg róla te magad is. Ajánlom figyelmedbe az öreg hölgyet, ott a sarkon.
- Kihagyom.
- Ehh, kezdesz az idegeimre menni. Nem érdekel, jössz és kész! – azzal hősünk karon fogta a kéretlen útitársát, és egy zöldséges cekkert cipelő nénihez vezette.
- Kezit csókolom! Ugye ez a Hang Nélküli Város? – szólítja meg udvariasan.
- Hogy mondta? – úgy tűnik, rosszul hallott. Imolatus megismételte a kérdést, kicsit hangosabban, és kicsit kevésbé udvariasan.
- U-GYE-EZ-A-HANG-NÉL-KÜ-LI-VÁ-ROS?
- Igen fiam, te miért ordítasz? – ezek szerint rossz döntés volt ezt a vén banyát kicsípni beszélgetőpartnernek. A fiú gondolatban már készült leharapni a saját fejét. Ám ott állt mögötte Iliaszor, és így nem adhatta fel.
- Mi MÁGUSOK vagyunk! Azért hívtak minket, hogy SEGÍTSÜNK a városnak! Tetszik tudni valami VESZÉLYRŐL, itt a VÁROSBAN?
- Mágusok?! Maguk mágusok? Igen, van veszély, nem is kevés! Rengeteg kátyú van az úton szerteszét, és az nem tesz jót a derekamnak! No meg a kicsik is elesnek benne!
- Nem ilyen veszély! Földöntúli erők! Szellemek!
-A földön túli? Igen fiam, a termőföld túloldalán van néhány darázsfészek! Múltkor is megcsípték az unokáimat!
Te jó ég! Ezt a várost valószínűleg az agyvérzésben elpatkolt utazók szellemei kísérthetik. Ha nem váltok taktikát, hamarosan én is köztük kötök ki.
- Arról tetszik-e tudni esetleg, hogy a polgármester bármiben más városbeli mágusok segítségét kérte?
- Nem fiam, az ifjú Tom semmi ilyet nem csinált. Miről beszélsz?
- Semmi, nem fontos. Nagyon sokat segített. Cserébe engedje meg, hogy segítsünk. Csendes természetű társam vállalta, hogy hazaviszi magának a zöldséget. Közben meséljen neki az unokáiról, mert nagyon érdekli a téma – azzal Iliaszorra mutatott. Úgy kell neked, legközelebb majd kétszer is meggondolod, hogy rám hagyd-e a munkát.
- Legyél kedves a nénihez. Én addig meglátogatom a polgármestert – súgta oda még neki indulás előtt.

Itt valami bűzlik. Határozottan. Ezzel az egésszel. A várossal, a polgárokkal mindennel együtt. Imolatus a polgármesterrel való eredménytelen diskuta után céltalanul kóborolt a népes utcákon. A gondok ott kezdődtek, hogy be sem akarták engedni a városfőhöz. Hosszas győzködés után végül az őrök félreálltak, de a helyzet odabent sem lett rózsásabb. Tom, a polgármester semmi jelét nem mutatta elmebajnak vagy mágikus hipnózisnak. Sőt, papírral tudta igazolni, hogy az ő jóváhagyásával semmilyen felkérést nem intéztek máguscéhekhez. Úgy tűnik, valaki a bolondját járatta velük. Viszont nagyon profi módszerekkel dolgozhatott, ha egy hivatalos céhet lóvá tudott tenni.
A másik problémás tényező Iliaszor volt. Imolatus nem tudott rajta eligazodni. Gyanította, hogy több van a fiúban, mint ami elsőre látszik. Mégis volt valami nyugtalanító abban, hogy állandóan hallgat. Mintha állandóan befelé figyelne… És még rám mondják, hogy sokat agyalok. Apropó, hol lehet most? Nem beszéltünk meg konkrét találka helyet.
Hősünk végül a kocsma előtt állt meg. Ha a pultos sem tud információval szolgálni, akkor senki. Belépve meglepve tapasztalta, hogy Iliaszor ott ült. Valószínűleg már beszélt a pultossal. Az ábrázatából ítélve ő sem jutott semmire. Közelebb érve észrevette, hogy a fiú tejet iszik. Ezek szerint szereti megőrizni a józanságát.
- Ugyanilyet, nekem is! – mondta a csaposnak, miközben leült mellé. Miközben az italára várt, gondolta, megosztja társával a fejleményeket.
- Beszéltem a polgármesterrel. Gőze sincs semmilyen lidércnyomásról, vagy felhívásról. Úgy tűnik zsákutcába jutottunk.
- Ühümm – a szokásos szűkszavú választ kapta. Imolatus nem tudtam megítélni, hogy haragszik-e az öregasszonyos csínyért. Végül úgy döntött, nem veszi magára hallgatást, és folytatta.
- Azt hiszem nincs mit tenni, fejezzük be. Ha ez a város nem akarja, hogy megmentsük, akkor ne erőltessük.
Mielőtt Ilaszior válaszolhatott volna, letámadták őket. Csakhogy nem szellemek, hanem két szőke bombázó. Megvolt bennük minden, mi szem-szájnak ingere: derékig érő, selymes haj, hatalmas keblek, tökéletes homokóra alak, minimális fekete csipkeruhával palástolva. Mindez felszorozva kettővel.
- Wííí! Te egy mágus vagy! – lelkendezett az egyikük, meglátva a céhpecsétet Iliaszor kezén. Dragon Fang. Ez egy legális céh, tehát a fiú nem lehet renegát. Közben a másik iker belehuppant az ölébe.
- Te is mágus vagy?
- Fogjuk rá. Még kezdő vagyok.
- Júúúj de izgi! És mire vagy képes?
- Alakváltásra – felelte vonakodva Imolatus. A lány viselkedése kísértetiesen hasonlított Katarináéra. Azzal a kezével, amelyiket nem temette maga alá a lány hátsója, elrejtette az erszényét. Ismerte magát annyira, hogy őt nem lepik el ok nélkül lányok. Tehát a szöszi vagy akar tőle valamit, vagy szimplán hülye. Amúgy meg biztosra vette, hogy az ölében csacsogó „kiállítási tárgy” úgysem lepedőszaggató akrobatikára vágyik. Különben is, úgy helyes, hogy az ember az ilyesmit a jegyesével tegye, ne egy vadidegen nővel. Habár a fiúnak el kellett ismernie, hogy nagyon jó illata volt a lánynak. Talán nem lesz baj abból, ha nem hajtom el rögtön...

Fú srácok feladtátok a leckét xD
Nos a Tündérkéknek örülök, hogy sikerült csatlakozniuk! Bár kicsit megkavartuk itt az eseményeket, de nem gond megoldjuk. Fell te mindenképpen hangold össze postod Ziruval, és továbbiakban együtt haladjatok!
Nos ott álltok a városban és egyenlőre egy tapodtat se jutottak előre. A nagy kérdés hogy akkor most mit csináljatok! Az emberek valamiért nem túl kommunikatívak, s tovább sétálva nézelődtök a városban. Pont egy piros szalaggal körbe kötött nyitott lyuk mellett haladtok el, melyen nagy tábla jelzi, hogy javítási munkák miatt lezárt terület, mikor valaki nektek megy. A sors fintora hogy ti így bele estek a hatalmas lyukba, a lyuk nem túl mély, de nem földön landoltok hanem fa deszkákon. Ha megkopogtatjátok akkor rá jöttök hogy üreges, tehát van valami alatta. Jobb dolgotok nincs, kimászni nem tudtok, s Fell sajnos csúnyán beüti a szárnyát amiért nem tud Zirunak segítséget hívni. De ha már felfelé nincs út, marad lefelé. Ha jobban szét néztek, a igen friss, mintha el akarna rejteni valamit. Feszítsétek fel, puszta kézzel is menni fog! Alatta egy alagút van, ami hát nem mai darab. Induljatok el jobb irányba, posztotok idáig tartson!
Ilaszior és Imolatus vagy mondjam inkább fehér és feketének? xD : A lányok ezer meg egy kérdést tesznek fel, hol laktok, milyen a céhetek, mennyire vagytok erősek – hát persze hogy nagyon lesz a válasz amitől teljesen elájulnak – milyen mágiátok van s stb.
Az ital eközben egyre csak fogy és fogy s immáron tej íze is sokkal finomabb. Alig egy óra telik el, mikorra már forr a levegő körülöttetek, s fejetekben is igen nagy a nyomás. Ideje tovább állni valami kellemesebb helyre, s a lányok fel is ajánlják szerény albérleti hajlékukat, ami itt van nem messze. Ti fogadjátok csak el bátran, menjetek fel. Hogy ott mi történik, s hogy történik rátok bízom a lényeg hogy a lányok természetesen üdítővel, étellel kínálnak s rettentően jól szórakoztatnak titeket. Ám még is hirtelen egyik pillanatról a másikra rosszul lesztek s ernyedten rogytok a földre, postotok idáig tartson!

Ui: Srácok gratulálok mindenkinek szép posztok voltak. A tejes ötlet nagyon tetszett, jót nevettem rajta. Az NJK-ákért hatalmas dicséret, fenomenális volt! Ugyan akkor tessenek ügyelni a mondat szerkezetre! Akadnak apró vagy elvágott mondatok, ne féljünk használni kötőszavakat nem harapnak!

Spoiler:

+18

-Egy italt a hölgynek! -emelem fel a kezemet a kocsmárosnak.- Mit kérsz aranyom?
-Nem is tudom... legyen egy OrangeDream.
-Egy OrangeDreamet. -mondom a csaposnak, bármi legyen is az. Hamarosan kiderül, egy nagy pohár cukrozott meggyes és epres narancslé, némi rummal megbolondítva. Nem néz ki túl olcsónak, de ma bőkezű leszek.
-Amúgy Katie. Az ikertesóm pedig Annie. -bök fejével a tesója felé.
-Ilaszior.
-És mond csak Ila'... ugye hívhatlak Ilának?
-Persze. Egy ilyen szép lány mint te úgy hív ahogy akar.
-Jajj de cuki vagy... szóval mond csak Ila', te mennyire vagy erős?
-Hááát... ismerek egy két nálam erősebb fazont, de nincsenek túl sokan. -ami igaz is. Kevés embert ismerek.
-Váóóó... tudod mindig is szerettem volna valami erős mágussal találkozni. Tudsz mutatni valami varázslatot?
-Persze. -mosolyodok el, és az itala felé emelem a kezemet, majd használom a méreg ellenőrző varázslatot. Ő persze csak a rúnakört és az egyebeket látja, teljesen lenyűgözi.
-Mit csináltál te az italommal?
-Leellenőriztem, hogy nincs-e benne méreg.
-Ahaaa... persze. Biztos valami bűbájjá változtattad, hogy könnyebben felszedhess ugye?
-Ugyan már. Ilyennek nézel te engem?
-Nem. Egy ilyen aranyos pofának mint te nem kell ehhez bűbáj. -hajol oda, és egy puszit nyom az arcomra. Én elmosolyodok, nem is olyan rossz ez a város. Szép lassan beszélgetni kezdünk, azaz ő beszél én meg figyelek, illetve kérdezget a máguséletről, amire én válaszolok.
-A céhben kevés nálam erősebb embert ismerek... szerintem nem lehetnek sokan. Sőt, csak a mesterem, Shareya mester erősebb valójában nálam a csoportomon belül. Sokat segítek neki, velem együtt kísérletezi ki a legújabb varázslatok ötleteit. -hazudok egy hatalmasat.- Mi vagyunk a legerősebb csoport a céhben.
-Akkor hogyhogy nem vagytok benne az újságokban?
-Tudod elég nagy a rivalizálás a céhek között, emiatt az adu ászok kilétét titokban szokták tartani. A Fairy Tail Szalamandráját sem ismerik sokan személyesen... miközben Mirajanet, aki meg tök gyenge mindenki ismeri. És mi ezt még szigorúbban vesszük, te vagy az első akinek elmondom, mivel tudom, hogy bízhatok benned.
-De édi vagy... kezd elmenni az idő, nem akarsz feljönni hozzánk? Anniék is elmentek már. -és tényleg, most hogy mondja feltűnik, hogy Imolatusék már leléptek.
-Felőlem. -mosolygok rá. Gyorsan fizetek, na nyilván, hogy az ő itala a tízszerese volt az enyémnek, és elindulunk. A házuk nincs messze, öt perc alatt ott vagyunk. Az utcán kézen fogva megyünk, mintha valami fiatal szerelmes pár lennénk.
A házuk belül meglepően jól felszerelt. A bútorok mindegyike vörösre van lakkozva, és valami drága fából készültek. A plafonról egy csillár lóg le, gyertyákkal teletűzdelve, a nappaliban pedig egy bőrkanapé és néhány bőrfotel árválkodik fekete huzatában. A falak halvány-rózsaszínre van festve, nem az a rikító -féle. A dohányzóasztal is vörös, Annie és Imolatus épp ott ül, és valami italt iszogatnak, és süteményt majszolnak. Biccentek nekik, és leülünk a földre. Katie gyorsan hoz előtte két poharat egy szekrényből, és tölt nekünk inni, illetve elemel néhány sütit Anniéktől.
-Apáék régiségeket gyűjtenek, nagy részt mágikusokat, és azokkal kereskednek. Nem használják őket, de tudják, mi mire való, és ezáltal nagyon jók a szakmájukban. Emiatt van ez a ház, és emiatt tudunk simán ketten elélni Annievel. Évente hazajönnek, adnak egy hatalmas adag pénzt, kifizetik az albérletet, és elmennek egy újabb útra. Ne kérdezd miért nem veszik meg a házat. Egyszer csak nem fognak visszajönni, mert valami ősi piramisban egy átok száll rájuk, vagy mit tom én micsoda. De emiatt érdeklődünk annyira a mágia iránt. -mondja, miközben Annie befejezi Imolatussal a társalgást, és kézen fogva felállnak, majd kimennek a szobából.
-Ühümm. -jegyzem meg, miközben csendben figyelem, ahogy Imolatus kimegy Annievel a szobából. Katie is hallgat, csendben fogja a poharát, és mosolyog rám. Egy pár pillanat így telik el, majd megtöri a csendet:
-Te szótlan fajta vagy nem?
-Hááát... de. -vigyorodok el fejemet vakarva.
-Sejtettem. Akkor mi lenne, ha beszéd helyett átlépnénk a tettek mezejére? -kérdezi halkan, és egyre közelebb hajolt, a lehelete az arcomat csiklandozta. Meg tudtam volna számolni a szempilláit, vagy akár az apró és halvány szeplőket az arcán, melyektől olyan aranyos lett. Érzem, hogy a fejem szokatlanul nehéz, nem kéne így lennie, gondolkoznom kéne, valami nem stimmel... de ekkor a tekintetem lejjebb csúszik, és a dekoltázsa felé kúszik, ami teljesen magába szippant. Így előre hajolva elég rendesen belátok, a fény enyhén megtörik szinte a ragyogó és sima bőrén, mely a kebleit borítja. Agyam valahol Fiore túl-felén nyaralhat, a vérem helyette az ágyékom tájára vándorol, a nadrágom kényelmetlenül szűk kezd lenni. Visszapillantok az arcára, olyan ártatlan, olyan angyali, olyan tökéletes... nem tudom mi történik a következő pillanatban, de mire észbe kapok az ajkaink már egymáshoz érnek. Hihetetlenül telt és puha ajkai vannak, olyan csókolni valóak. Az érzés beszippant, fogalmam sincs hol vagyok, mi folyik körülöttem, csak ő létezik és a teste, a tökéletes teste. A kezem magától mozdul, végigsimítok a darázsderekán, fel a hátán, és beletúrok a tökéletes, selymes, szőke hajzuhatagába. Érzem az illatát, akár a tavaszi mezőn nyíló virágok illata, teljesen elbódít, elég csak beleszagolnom és hallom a madárcsicsergést, a dalukat, látom magam előtt az olvadó havat. Ajkaink megnyílnak, nyelveink egymás szájába siklanak, akár két sikamlós angolna, de ezerszer édesebb, egybe olvadunk, nem létezik én és ő, teljesen egybeforr a testünk, egymáshoz préselődünk, érzem, ahogy telt keblei nekem nyomódnak, érzem teste forróságát. Le akarom venni a ruháját, megérinteni, érezni ahogy a testünk egymáséhoz simul, érezni minden egyes porcikáját.
Kezem a bevágás kötelére kötött masnival kezd matatni, ügyetlenkedek azzal a fránya csomóval, de végül nagy nehezen enged, és kibomlik. Lassan nekiállok kifejteni a kötelet a ruhájából, végül teljesen ki is szedem, és egy apró mozdulattal oldalra dobom a felesleges szövetet. A ruhája szétnyílik most, hogy nincs ami összehúzza, feltárja magát az érintésemre. Ujjaim eljátszadoznak a tökéletes, lapos hasán, végigfut a köldökén, majd egyre feljebb és feljebb, ő halkan felsóhajt hozzá, látszik, hogy nincs ellenére a dolog. Az ujjbegyem elér a finom csipkevonalhoz, ami a fehérneműje szélét jelzi. Finoman és lassan végigfuttatom rajta az ujjhegyemet, miközben ajkaink még mindig egymáséhoz érnek, nyelve édesíti az ízt a számban. Érzem, hogy szaporán veszi a levegőt, de az én lélegzésem is felgyorsul. Nem tudom, mióta csókolózhatunk, az idő eltűnt a környezetemből, felőlem eltelhetett egy másodperc, egy nap, vagy akár egy év is, de nem is érdekel. Csak azt tudom, hogy jó, hogy akarom, és hogy többet akarok.
Ő is megmozdítja a kezét, végigsimít az arcomon, le a nyakamon, és lassan, kéjesen végighúzza a hasamon, majd lejjebb, oda le. Megmarkolja a nadrágom domborulatát, simogatja, és a körmeivel a gatyámon át izgatja. Nem mintha izgatás kéne neki, a nadrágom már így is túlságosan szűk a számára. Az érintése elveszi a maradék türelmemet, megragadom elöl a melltartóját és egy erőteljes rántással letépem róla. Meglepően könnyen enged, de még így is felnyög a rántástól egy pillanatra, és elszakadnak az ajkaink. A szeme csillog, és vággyal teli, teljesen megigéz. Bal kezemet a mellének domborulatára csúsztatom és simogatni kezdem, néha meg megszorítom. Felnyög, ő sem vár tovább, és sietős mozdulatokkal kicsatolja az övemet, majd a gombommal kezd matatni. Hamarosan az is kész, egy egyszerű mozdulattal benyúl a nadrágomba, és előveszi a férfiasságomat. Puff, a már eddig is a béka segge alatt lévő agykapacitásom még tovább zuhan, a vadállatias énem előtör belőlem, Azazel egy szót sem szól. Kezemmel csak egy enyhén rászorítok a mellére és hanyatt döntöm, de ő egy hatalmasat nyög, a fájdalom és az élvezet keveredik a hangjában.
Jobb kezemmel megragadom a szoknyáját és sietősen lehúzom róla. A harisnyájával nincs kedvem törődni, a farkam túl követelődző. Letépem a bugyiját, a selyem hangos sercenéssel szakad el, az egész csípője megemelkedik, amikor lekerül róla. Ő megragadja a nadrágomat és elkezdi lefejteni rólam, majd az alsógatyámat követi. Végigsimítok a lábain, a fenekén, a bőre selymes, imádom simogatni. Megragadom a pólóját, és lehúzom róla a fején át, ott van előttem anyaszült meztelenül, na jó, a harisnyája rajta van, de kit érdekel. Pillanatok alatt rólam is lekerül a póló, és egy szál ruha sem marad rajtam, a zoknik kivételével, mert hát ki akar most azzal vacakolni. Megcsókolom, végigsimítok a kezemmel a testén. Át a hasán, a köldökén, majd az ágyéka rövid, pelyhedző szőrzetén, és végül be a lábai közé. Felnyög ahogy az ujjaim belé hatolnak, és végigkarmol a hátamon. Megborzongok, és mozgatni kezdem az ujjaimat. Érzem, hogy nedves, teljesen elkábul a tudatom. Önkéntelenül gyorsítok a kezemen, ő hangosan kezd lélegezni, a hátamat kaparja, és folyamatosan nyög. Egyre gyorsítok, a hangja mutatja az utat az ujjaimnak, hogy hol dörgöljem, hogy mi a jó neki. Mind gyorsabban veszi a levegőt, az én szívverésem is felgyorsul, a péniszem egyre inkább helyet akar cserélni az ujjaimmal.
Végül leállok, amikor már nem tudok ellent mondani követelődző farkamnak, és kiveszem az ujjaimat.
-Betehetem? -kérdezem, miközben a szemébe nézek. Az arca kipirult, és szaporán szedi a levegőt.
-Igen, gyerünk, csináld, kefélj meg! -mondja, és átkulcsolja rajtam a lábait. Én odaillesztem, majd egyetlen mozdulattal teljesen beletolom. Nem vacakolok, azonnal, erőteljesen belekezdek, a hátam sajog a kaparásától, de olyan jó érzés, nem érdekel, ő meg csak üvölt, üvölt és nyög, és a folytatásra biztat, amint lassítanék, mert félek, hogy fáj neki, a lábaival gyorsításra ösztökél. Megragadom a jobb mellét, és játszani kezdek vele, érzem, ahogy közeledek a csúcshoz.
-Mindjárt végzek. -lehelem a fülébe.- Egyszerűen csodálatos vagy.
-Várj! Mindjárt... én is! -sikítja, és rángani kezd a teste, folyamatosan hullámzik. Kivenném, hogy ne bele menjek el, hanem rá, de nem enged el a lábaival, úgyhogy gyorsítok rajta... hihetetlenül csudálatosan szájbakúrtan jó érzés, és ez a leírás a közelében sincs annak amit érzek, egyszerűen csodálatos, teljesen beszippant, soha nem akarom abbahagyni...
Amikor hirtelen csorgást érzek a hátamon. Nem erőteljes, alig érzékeli a tudatom, de tudom, hogy micsoda... vér! Érzem ahogy lassan csurdogál rajtam, túl erősen, túl mélyre karmolt, és tudom, de nem akarom, nagyon nem akarom ennek a következményeit. Érzem, ahogy Azazelnek beindulnak a gyilkos ösztönei, a vadállati tudata elönt, átzúdul a határon, elmos, kész, vége, jön a megszállottság.
~Neeee! -üvöltöm belül, de érzem, ahogy a szám állatias vigyorra húzódik, és ebben a pillanatban el is megyek, rántok még néhányan a csípőmön, közben felemelném a karomat, nem akarom, de mégis, gyűlölöm az állapotot, az öklömet lángokkal, Azazel lángjaival vonom be, és lesújtanék, de a világ abban a pillanatban tótágast áll, fehér villanás úszik a szemem előtt, érzem, ahogy előre bukok, a fejem a mellére hanyatlik, hihetetlenül nehéz, és a hányinger kerülget.
~Legalább puhára estem... méghozzá igen kellemes puha dologra. -jut eszembe utoljára, és a világ elfeketedik.

Többieket felkérném hogy posztoljanak a hosszú hétvégén!

A néni akciója után inkább megálltam egy helyben, és próbáltam kitalálni, hogy hogyan tovább. A városban, mintha mindenki teljesen megőrült volna. Vagy nem beszélt és elment melletted, mintha ott sem lennél, de persze azért grimaszolt elég rendesen, vagy nem beszélt, de neked esett, és szitkokat szórt rád, hogy hogy képzeled ezt az egészet. Komolyan nem értem, és ha nem tudnám, hogy a városiak bolondok, akkor azt mondanám, hogy én kattantam meg, de totálisan. Caddis végig mellettem, mögöttem volt, vagy épp ott, ahol a pillanatnyi biztonságát a legnagyobbnak érezte, és nem is volt ezzel semmi gond. Egy apró beszélő macska, nem fog csak úgy neki állni kérdezősködni, ha még az emberekkel is így bánnak, ahogy velem.
- Mitől olyan ellenségesek ezek? Az a néni majdnem agyon vert! - háborodom fel. De komolyan, ki az, aki ilyenekkel pakolja meg a táskáját? Röhely.
- Rossz napjuk volt, vagy csak nem bíznak az idegenekben. Biztosan azt hiszik, hogy saját erőből megoldanak majd mindent... csak akkor ne tegyenek fel hirdetést a küldetésfalunkra. – ezt nem mondtam ki, de ebben egyet értünk, viszont volt itt valami, ami nem hagyott nyugodni.
- Ez az egész nekem bűzlik. De valaki csak felkért minket valamiért. – kontráztam rá Caddis-ra és gondolkodóba estem. Ha a helyében lennék, biztos, hogy bujkálnék valahol.
- Talán ő az egyetlen épeszű itt. – nem kizárt, de én nem innék ennyire előre a medve bőrére. Sok mindent nem tudunk még, a következtetéseket később is ráérünk levonni.
- Ha még él egyáltalán. – megállunk, mert halványlila fogalmunk sincs arról, hogy merre kéne mennünk, és hogy egyáltalán merre tartunk, csak lassan elindultunk valamerre, aztán csak eljutunk majd valahová. Az első, ami feltűnik, az egy vörös színű szalag, ami elkeríti a területet, majd a hozzá tartozó tábla, amin javítási munkákra hívják fel a figyelmet. Nem véletlen, hiszen rögtön a szalag mögött egy óriási lyuk tátong. Életveszélyes.
- Már csak meg kéne találni a helyes irányt. Sosem szeretem sokáig húzni a felkéréseket. – osztom meg a stílusomat Caddis-sal.
- Mért ne élne? Csak nem bukott még le, hogy tud gondolkodni. A helyes irány...nem hinném, hogy kapnánk útbaigazítást, ezek az emberek semmit sem árulnak el nekünk.
- Na ebben legalább egyet értünk. – a mondatot már nem tudtam folytatni, mert valaki nekünk jött hátulról, és szó szerint megpörgetett a tengelyem körül.
- Hé…éééÉÉÉ! – elvesztettem az egyensúlyom és átszakítottam a vörös szalagot, ami elkerítette a területet, majd akadálymentesen zuhantam az alant tátongó lyuk felé, nem tudván, hogy mi vár majd az alján. lepergett előttem az egész életem, mint egy homokóra, lassan, mozzanatról mozzanatra. Egyetlen milliszekundum sem maradt ki belőle.
~ Egy élmény volt, viszlát mindenki. – nem zuhanok valami sokáig, és bár már szinte várom az öreg kaszást, csak egy tompa puffanást hallok és érzek. A hátamra esem, és nem kellemes érzés. Egy percre beszorul a levegő, és csak kapkodok utána, mint egy parton vergődő hal. Remélem Caddis evett, mielőtt eljöttünk.
- Aucs! Te jól vagy? – állok fel, és közben Caddis-t keresem. Kihúzom magam, hátha végig ropog a hátam, és úgy minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Egy perccel később a gerincem mentén halk, ám annál kellemesebb ropogó hang, én legalábbis hallom és érzem egyszerre. Amikor véget ér, már minden olyan, mintha a régi lenne.
- Nyau... Itt mindenki otromba. – siránkozik a macsek.
- Most ez legyen a legkisebb gondunk. Hogy mászunk ki innen? – kérdezem a legfontosabb kérdést. Mármint nekem a legfontosabb.
- Én ki tudok jutni, ha kidobsz, de a helyiek úgyse hoznának neked kötelet, hogy kiszedjenek, így kénytelen vagyok veled maradni. – most nem tudom, hogy irigyeljem a macskát, vagy szánjam, amiért ilyen logikája van.
- Ennek örülök, legalább nem leszek egyedül. Na de akkor most mi legyen? – Kicsit forgolódom, próbálok kiutat találni, amikor feltűnik, hogy a lábunk alatt a lécek nem teljesen ugyan olyanok. Néhány léc sokkal frissebb a többinél.
- Nézd csak, ezek a lécek még viszonylag frissek. Gondolod, hogy el akartak rejteni valamit? – hívom fel rá Caddis figyelmét. Nem tudom, hogy van-e alatta valami, de nyilván nem véletlenül kerültek ide ezek a deszkák. De miért nem az egészet cserélték le?
- Akkor nem löktek volna le minket ide... és akkor nem lett volna díszes szalaggal körbetekerve a lyuk. Az ittenieknek tényleg elment az esze. De igazad van, ez a fa tényleg új. – helyesel Caddis, majd fel-le kezd el ugrálni, mintha valami trambulinon lenne egy vursliban.
- Ez az alagút folytatódik tovább! – akkor jól sejtettem.
- Csakhogy lefelé. Állj félre egy kicsit! – intek a kezemmel Caddis-nek, majd ahogy odébb tipegett, leguggolok, benyúlok a deszkák alá, amennyire csak tudok és megpróbálom felfelé kirántani a legfrissebb darabokat. Hamarosan meghallom a reccsenést, és végül a deszkák engednek.
- Egy régebbi alagút? - csodálkozom el, majd lassan lemászok, és Caddis is jön utánam.
- Szerintem csak elrejtettek ide valamit, és gondolták ezekkel a lécekkel védik meg a felfedezéstől...vagy börtönözik be. – oltári ez a macska. És nem mond hülyeséget sem.
- Végüli logikus. Lefedik új lécekkel, építési munkálatok táblát raknak ki. Ha nem jövünk, lehet, hogy sosem derült volna fény erre. Nos más lehetőséget nem látok, arra szerintem túlságosan is bizonytalan az alagút, - mutatok előre - így marad ez az irány. – fordulok jobbra. Nem tudom, hogy mennyire lesz, vagy volt igazam, lehet, hogy épp itt fog ránk omlani ez az egész.
~ De hát a jobb, az mindig jobb. Vagy nem? – ezzel a gondolattal indulok meg jobbra. Még visszafordulok, és látom, hogy Caddis is jön utánam.

Név:

Imolatus feszengve konstatálta, hogy a helyzet kezd egyre melegebb lenni. A szőke szépség úgy látszik tartósan berendezkedett az ölében, és a közeljövőben nem szándékozott távozni onnan. Közben csacsogott mindenféléről: a szüleikről, akik folyton utaznak, a mágusokról, akikért rajong, a testvéréről, akivel közös a hálószobájuk…
- Hát ez borzasztó érdekes drága öhm…
- Annie - segítette ki a lány kedvesen.
- Áh igen, kedves Annie, de nekem most mennem kell, tudod dolgom van a városban.
- Izgi! Segíthetek?
- Nem, köszi, egyedül is… menni fog. Csak engedj felállni.
- Úgy érzem te már így is fel vagy állva – suttogta pajkosan a lány Imolatus fülébe, majd finoman, de annál érzékiebben a cimpájába harapott. A mágus a hirtelen jött gyönyörtől egy pillanatra még levegőt is elfelejtett venni. Az agya egy olyan kis zugában, amelyet még nem töltöttek meg az olyan fantáziaképek, ahol vadul szeretkezik a lánnyal a bárpulton, mégiscsak felderengett a józanság szikrája, és óvatosságra intette. Gigászi küzdelmet folytatva önmagával lefejtegette magáról a nyakába csimpaszkodó szöszit.
- Nekünk most már tényleg indulni kell! Igaz, izé… Hallgatag Srác? – A Hallgatag Srác, (más néven Ilaszior, azoknak, akiknek nem kócolta össze a gondolatait két hatalmas kebel) azonban rá se hederített, szokásos tartózkodó magatartását sutba vágta és belefeledkezve játszott a saját Barbie babájával.
Imolatus fejcsóválva nyúlt a kupájáért (amely csak nem akart kiürülni, akármennyit is ivott belőle), ám meglepve vette észre, hogy Annie már lecsapott rá.
- Add vissza! Hé! Várj! Te beleittál?! – a lány felfújt pofijában tartva a tejet bólogatott, majd hirtelen rávetette magát a döbbent fiúra, és szájból szájba átpréselte a nedűt. Imolatus fuldokolva nyeldekelt, és közben azon gondolkozott, hogy vajon eddig is ilyen édes volt-e a tej. Elfelhősödött tudatán lassacskán mégiscsak átfúrta magát a tény, hogy ő most csókolózik a lánnyal. Ezen olyannyira meglepődött, hogy meg kellett kapaszkodnia valamiben. Szerencsére a lány keblei éppen kéznél voltak.
- Áhh, te kis duhaj – kiáltott fel mámortól ittasan a lány, és meg szorosabban simult a fiúhoz. Imolatus egyre jobban belelovalta magát Casanova szerepébe, és önfeledten csókolózott a lánnyal, miközben kezével a melleit simogatta. Kisvártatva a felállt, és közölte, hogy hazamegy lepihenni a kétszemélyes ágyában, de még mielőtt kilépett volna az ajtón, csábosan a fiúra kacsintott. Imolatus lelkes kiskutyaként követte. Eldöntötte: éberség ide vagy oda, egy ilyen ziccert nem fog kihagyni.
A lány lakása nem volt messze. Belépve a mágus elismerősen füttyentett: vörös színű bútorok, drága csillár, bőrfotelek, mályva színű fal. Már csak hangszigetelt kínzókamra és egy vitrinnyi ostor hiányzik, és már kész is a domina-lak. Annie sürgött-forgott, mint egy nightcore házi tündér; mindenféle finomságot az asztalra pakolt, kezdve a tejtől a mogyorós sütiig. Közben Imolatus megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de a lány betömte a száját némi sütivel, mondván az evés jobban áll neki, mint a beszéd. Közben befutott Ilaszior is a másik ikerrel, és rögtön nekiálltak egymás manduláit vizsgálgatni. Hősünk, akit minden olyan szerelmi aktus zavart, amiben nem volt benne, odasúgta Annie-nak, hogy szeretne kettesben maradni vele.
- Az én fejemben is épp ugyanez járt – felelte a lány sokat sejtető mosollyal, és átvezette a világ legszerencsésebb fickóját a hálóba (ami, mint kiderült, hasonló stílusban volt dekorálva, mint a nappali).
- Helyedre, kutya! – adta ki az utasítást Annie, és az ágyra lökte Imolatust. A selymes takarón elterülve hősünk elvigyorodott, és elégedetten szemlélte a lány rögtönzött sztriptíz bemutatóját. Annie úgy mozgott, mint a kígyó, aki az áldozatát bűvöli el. A mozdulatai, amivel megszabadította magát a ruháitól egyszerre voltak precízek és érzékiek. Mesteri módon manipulálta a vágyat a mágusban: hol ellankadt, hol újra feltámadt benne még erősebben, a kéj.
A szőke szépség már szinte teljesen meztelen volt, csupán a fekete csipkés fehérnemű takarta gyönyörűséges domborulatait. Imolatus jobbnak látta, ha ő is nekilát a vetkőzésnek. Elkezdte kioldani az övét, de sehogy sem akart sikerülni. Hirtelen szédülés tört rá, az ujjai pedig zsibbadni kezdtek.
- Várj, hadd segítsek – ajánlkozott a lány, és elkezdte lefejteni a fiúról a nadrágját. A mágus ekkor észrevette, hogy valamilyen fekete jelkép van tetoválva a lány vállára. A látása azonban kezdett elhomályosodni, emiatt nem bírta beazonosítani. Azonban így is rossz érzés fogta el.
- Szerintem ezt most hagyni kéne, nem érzem jól magam – nyögte.
- Ne izgulj, pillanatokon belül jobban leszel, ígérem – mondta a lány, miközben lehúzta róla a nadrágot.
- Nem, ez most tényleg nem fog menni. Elég! – azzal a mágus ellökte magától az akaratos kis nőcskét, és megpróbált talpra kecmeregni. Úgy érezte, az egész szoba forog körülötte.
- Mégis mit képzel magadról, te szemét? Nem mész innen sehova! – az eddig negédes hang hirtelen hisztérikussá vált.
- Bocs, de azt hiszem… - Imolatus megpróbált valamilyen magyarázatot kinyögni, mialatt a kijárat felé botorkált, ám megbotlott a bokájáig tolt nadrágjában, és elvágódott. Ahogy ott feküdt magatehetetlenül, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, és lassan az eszméletét vesztette, csak arra tudott gondolni: Sok hűhó semmiért.

Kevin vezetésével róttuk a várost végig, ő beszélt, kérdezgette a népet a küldetéssel kapcsolatban, de mindenki csak leorrolta őt. Biztosan a haja miatt. A lába mellett sétálva követtem őt, a sok bunkó simán rúgott volna arrébb engem, ha véletlen az útjukba álltam volna, ahelyett, hogy kikerültek volna. Én nem beszéltem a néphez, csak hallgattam a hülyeségüket. Ha már Kevinnel se beszélnek normálisan, akkor ki állna szóba egy exceeddel?
-Mitől olyan ellenségesek ezek? Az a néni majdnem agyonvert! – Mondta nekem fennhangon, látszott rajta, hogy nincs a szituációval megelégedve. Egyikünk se számított arra, hogy a munkánk végzése közben egy idős hölgy egyikünket agyonveri egy téglákkal megrakott táskával.
-Rossz napjuk volt, vagy csak nem bíznak az idegenekben. Biztosan azt hiszik, hogy saját erőből megoldanak majd mindent… csak akkor ne tegyenek fel hirdetést a küldetésfalunkra.
-Ez az egész nekem bűzlik. De valaki csak felkért minket valamiért.
-Talán ő az egyetlen épeszű itt.
-Ha még él egyáltalán. – Nem lepődtem volna meg, ha az emberek lemészárolták volna a különcködőt. Kevinnel megtorpantunk. Ötletünk nem volt arról, hogy hol vagyunk, és hogy mi merre van ezen a helyen, egyikünk se járt még itt ezelőtt. Kevin vezetésével elindultunk random egy irányba, hátha kilyukadunk valami értelmes helyen. Az utcán, amin épp haladtunk a távolban feltűnt egy piros szalaggal elkerített rész, közvetlen mellette egy tábla, ami arra volt hivatott felhívni a figyelmet, hogy a területen javítási munkák folynak. Nem is volt meglepő, a falban egy akkora lyuk tátongott, ami elnyelt volna két tehenet.
-Már csak meg kéne találni a helyes irányt. Sosem szeretem sokáig húzni a felkéréseket. – Ez a beszéd, dolgozni vagyunk itt, nem kirándulni, egye meg a fene azt a munkaadót, aki nem lép velünk kapcsolatba, és lopja az időnk!
-Miért ne élne? – térek vissza a témára. – Csak nem bukott még le, hogy tud gondolkodni. A helyes irány… nem hinném, hogy kapnánk útbaigazítást, ezek az emberek semmit sem árulnak el nekünk. – Esetleg azt elárulnák, hogy melyik úton tudunk innen a leggyorsabban eltakarodni.
-Na, ebben legalább egyetértünk. – Kevin nem bírta a mondatot befejezni, valaki hátulról odasütött neki egy lángost, belém pedig akkorát rúgott, hogy mindketten azonnal szállni kezdtünk a szalagos lyuk felé. Kevin átszakította a szalagot, és alattam zuhant alá a sötétbe.
-Hé…éééÉÉÉ! – Hallottam Kevin kiáltását. A macska mindig a talpára esik, nem estem pánikba a zuhanástól, de azért próbáltam a falban megkapaszkodni, ami nem ment.
Némi kapálózás után erős puffanást hallottam magam alól, jelezve nekem, hogy Kevin földet ért, és lassan én is megérkezek. A macska mindig a talpára esik, csak nem tudom hogy csinálja, hogy ne fájjon neki. Ellazítottam a lábaim, hogy ne mereven nyeljem el az egész erőt, hanem belerugózzak, és ha kell visszafordítsam az erőt egy ugrással. Egy halkabb puffanással én is földet értem, lábaimat rogyasztottam, ahogy éreztem a talajt a talpam alatt, de a rogyasztás olyan jól sikerült, hogy állal lekaptam a talajt, mielőtt visszaugrottam volna.
-Aucs! Te jól vagy? – kérdezte, miközben felfelé tápászkodott. A hátával bíbelődött, gondolom, arra eshetett. Nekem iszonyatosan sajgott az állam. Tetszett, hogy aggódik értem.
-Nyau… Itt mindenki otromba. – Legalább van még egy nyomunk, amin elindulhatunk: valaki itt nagyon nem akarja, hogy ott fenn legyünk.
-Most ez legyen a legkisebb gondunk. Hogy mászunk ki innen? – Felnéztem a lyukra, ahonnan leestünk. Elég magasan volt, a fal pedig mászhatatlan.
-Én ki tudok jutni, ha kidobsz, de a helyiek úgyse hoznának neked kötelet, hogy kiszedjenek. Így kénytelen vagyok veled maradni.
-Ennek örülök, legalább nem leszek egyedül! Na de akkor most mi legyen? – Nézelődök balra-jobbra, hátha meglátok valami rést, de semmi… talán ha kutya lennék, ki tudnám magunkat ásni innen… vagy ha vakondok… vagy pocok… Gondolkodtam volna még ásó állatokon, de Kevin hangja megzavarta a gondolatmenetem.
-Nézd csak, ezek a lécek még viszonylag frissek. Gondolod, hogy el akartak rejteni valamit? – Mutatott néhány deszkára alattunk. Megkaparászva azt az valóban keményebbnek bizonyult, mint a szélen fekvő deszkák, amik már veszítettek jócskán erejükből.
-Akkor nem löktek volna le minket ide… és akkor nem lett volna díszes szalaggal körbetekerve a lyuk. Az ittenieknek tényleg elment az esze. De igazad van, ez a fa tényleg új. – Két eshetőségünk van. Ez vagy egy olyan hely, ahol nem vagyunk láb alatt, és a lökdöső idegen ellenség, vagy olyasmi van itt, amit látnunk kell, és tolongó barátunk egy anonim barát. Ugrottam néhányat a deszkán, meghallgatni hogyan kopog. A hangok alapján mögötte egyértelműen üreg van.
-Ez az alagút folytatódik tovább!
-Csakhogy lefelé! Állj félre egy kicsit! – Legyintett egyet, hogy álljak félre, ahogy ezt megtettem leguggolt, belekapaszkodott a deszkákba, és elkezdte feszegetni őket. Ádáz küzdelem volt, de végül a fadarab engedett a férfi erejének, megreccsent, és megadta magát a fizika törvényeinek.
-Egy régebbi alagút? – Furcsállta az egyértelmű dolgot, de nem habozott sokáig, azonnal elkezdett mászni lefelé, én követtem.
-Szerintem csak elrejtettek ide valamit, és gondolták ezekkel a lécekkel védik meg a felfedezéstől… vagy börtönzik be.
-Végülis logikus. Lefedik új lécekkel, építési munkálatok táblát raknak ki. Ha nem jövünk lehet, hogy sosem derült volna fény erre. Nos, más lehetőséget nem látok, arra szerintem túlságosan is bizonytalan az alagút, - Mutat el egy irányba. – Így marad ez az irány. – elfordult jobbra, és magabiztosan el is kezdte szedni a lépéseket, gyorsan hátrafordulva, hogy követem-e?
Követtem.

Kewin és Ziru: Nos az alagút melyen elindultok egy labirintushoz hasonló. Ezer és egy elágazása van, és ti hamarosan teljesen eltévedtek, ám egy idő után rájöttök, van ennek valami rendszere csak éppen nem tudni mi az. Három különböző jelet fedeztek fel, tenyérnyi kő téglákba faragva, ám a téglák egyik oldala, - vagy a jobb vagy a bal - szélüknél csorbult. Az egyik egy sas, a másik három hullám a harmadik pedig egy kőr benne egy három szöggel. Biztos hogy nem véletlenül vannak ott és jelenteknek valamit csak még ti nem jöttetek rá hogy mit. A bolyongásotok alatt viszonylag frissnek mondható lábnyomokat fedeztek fel, s akár követni kezdhetitek őket. Egy "zsák utcába" vezetnek, ahol a plafonon felfedeztek egy csapó ajtót. Vajon hova vezet? No bátor fiaim nézzétek meg, és egy igazán tisztán tartott, ízlésesen berendezett, kissé arisztokrata beütésű szobában találjátok magatokat. Mély vörös kárpit, cseresznyefából készült polcok - hatalmas könyvekkel megrakva - íróasztal melyen számtalan kézzel írt levél található, valamint ezüst díszítő elemeket vannak mindenhol. Összességében nagyon kulturált, másszatok fel és posztotok itt érjen véget!

A két szívtipró: Srácok le a kalappal, ugyan az a szitut teljesen különböző módon dolgoztátok fel és még is mindkettőnél vetődtem. Nagyon jó lett, megleptetek nem kicsit, büszke vagyok rátok, nagyon szép munka volt!

Nos amikor újra magatokhoz tértek már meg vagytok kötözve. A két szépség mellett meg jelenik két igen csak züllött alak is, és a lányok bája tova szállt. Immáron hűvös hanggal megvetéssel beszélnek veletek. Eleinte nem veszik észre hogy felkeltetek és egy kicsit hallgatózni is tudtok.
- Nem érdekel, azt akarom hogy még ma meg legyen! - mondja Katei.
- Felőlem! - feleli Annie. - Ortell és Hakuto vissza értek már? - kérdezi.
- Igen, találkoztunk velük, a szobában várnak rátok.
- Nagyon helyes! - feleli Kaeti - Ezeket meg vigyétek a helyükre, le vesszük a mintákat és utána vihetitek is hozzá.
- Rendben, de a fizetség? - kérdezik egy egyedik férfi.
- Fizetség? - kérdez vissza halkan Annie. - A fizetséged az hogy nem belezlek ki itt helyben te mocskos dög! - emeli fel hangját ahogy elkapja a férfi torkát és fojtogatni kezdi.
- Hé nyugi Annie, még szükségünk van rájuk! - szól rá a lány és Kaeti elengedi a férfit. - Pénzről majd akkor beszélhetünk ha elvégeztétek a dolgotokat. - jelenti ki szigorúan Annie.
- Persze persze. - szabadkozik a férfi. Ekkor veszik észre hogy fent vagytok.
- Nézzenek oda! - szól éles hangon Annie. - Felébredtek a mi kis lovagjaink! - mondja majd oda megy hozzátok és jó erősen Imolatusba rúg. - Jól aludtál bogaram? - kérdezi. Ha akarsz válaszol ha nem akarsz nem.
- Hé Kaeti erre a szépfiúra nem kéne valami ruha? - kérdezi.
- Minek, úgy is megnyúzza ha a fiúk megérkeznek vele. - feleli a lány vállát vonva.
- Jogos. - feleli tömören Annie, majd az egyenlőség kedvérét rád tapos Ilaszior. - Na vigyük őket, estére el kell vinnünk hozzá őket.
Fejetekre eztán csuklyát húznak, posztotok eddig tartson! Ilaszior te azért kapsz egy lepedőt az Ádám kosztüm mellé.

Imolatus rettentő fejfájással ébredt. Úgy érezte, mintha egy csapatnyi Byzon masírozna a koponyáján. Nem csoda, hiszen a hideg kőpadlón feküdt, ami valljuk be, nem túl kényelmes. Főleg akkor, ha úgy fekszünk a földön, hogy előtte ki tudja mennyi ideig ki voltunk ütve. A mágus megpróbált talpra kecmeregni, hogy kezdjen valamit nyomorultságos helyzetével, ám meglepetten konstatálta, hogy a kezei meg vannak kötve. Óvatosan körülkémlelt, és azt tapasztalta, hogy már nem a hálóban, hanem a nappaliban fekszik. Lassan kezdtek visszatérni az emlékei is. A furcsa küldetés, a hallgatag Ilaszior, az ellenséges város, és a dögös ikrek. No meg az elbaltázott légyott. Azért a megkötözés mégiscsak túlzás. A mai lányok úgy tűnik, nehezen viselik az elutasítást.
Nagy nehezen Imolatus átküzdötte magát a másik oldalára, ahol sokkoló látvány tárult a szeme elé. Az ikrek nem messze tőle két lepukkant csőlakóval beszélgettek. A lányok arcáról eltűnt az angyali báj, és számító kegyetlenségnek adta át a helyét, a tekintetüktől pedig még a baltás gyilkos kezéből is kiesne a fegyver. Hősünk el sem hitte, hogy nem sokkal ezelőtt még vonzónak találta valamelyiküket (megkülönböztetni még mindig nem tudta őket). Ami a két hobót illeti, nekik sem lehetett ínyükre a helyzet, de összeszorított fogakkal hajbókoltak, és minden létező módon megalázkodtak. Az abszurd színtérre a mellette fekvő Ilaszior tette fel a koronát, akinek (abból kiindulva, hogy zoknit leszámítva teljesen pucér volt) sokkal tartalmasabb szórakozásban lehetett része a filmszakadása előtt.
Miközben elégedettség töltötte el, hogy neki legalább a nadrágjával együtt a méltósága is megmaradt, Imolatus izegni-mozogni kezdett, hogy mindkét fülét felszabadítva hallgatózhasson.
- Nem érdekel, azt akarom, hogy még ma meglegyen! – mondja az egyik leányzó.
- Felőlem! - feleli a másik iker. - Ortell és Hakuto visszaértek már?
- Igen, találkoztunk velük, a szobában várnak rátok – válaszolja készségesen az ápolatlan férfi.
- Nagyon helyes! Ezeket meg vigyétek a helyükre, levesszük a mintákat és utána vihetitek is hozzá – Imolatust kirázta a hideg. Mintavétel? Rosszul hangzott. A nők arcát elnézve a perverz és szadista kezelés egyaránt jó eséllyel indult. A mágus szeme előtt felrémlett önmagának megcsonkított mása, amint csövekre kapcsolva egy zöld löttyel teli tartályban lebeg.
- Rendben, de a fizetség? – kérdezte a másik rosszarcú, akit feltehetőleg csak a pénzéhsége és a tiszta ruhától való ösztönös félelme akadályozott meg, hogy a lányok elől elfutva jobb útra térjen.
- Fizetség? A fizetséged az, hogy nem belezlek ki itt helyben te mocskos dög! – mondta az egyik lány, és vörösen izzó szemekkel rárontott a megszólalóra, és fojtogatni kezdte. Semmi kétség, ő Annie. A kecses mozdulatai elárulták. Az ő nyakába is így csimpaszkodott, amikor a bárban ültek. A különbség csupán annyi, hogy Imolatus nem csinált a nadrágjába a félelemtől.
- Hé, nyugi Annie, még szükségünk van rájuk! – csitítgatta a testvére.
- Pénzről majd akkor beszélhetünk, ha elvégeztétek a dolgotokat – Annie szigora határtalan. A mágus örült, hogy nem történt semmi komoly köztük.
- Persze, persze – ez volt az a pont, ahol észrevették, hogy a két fogva tartott ébren volt.
- Nézzenek oda! Felébredtek a mi kis lovagjaink! Jól aludtál bogaram? – azzal egy hatalmasat rúgott Imolatusba. Ez a csaj egészen hasonlít Marigoldra. Úgy látszik, őt mindig megtalálják az agresszív nők. Vajon olyan betűkkel, amit csak a csajok látnak, a homlokomra van írva: "alázz meg"?
- Én igen, de amint látom, te bal lábbal keltél fel. Látom, rosszul viseled a kielégítetlenséget – ez a nagy nehezen kipréselt válasz inkább volt öngól, mint sértés. Annie nem is foglalkozott vele. Figyelmét már a meztelen Ilaszior kötötte le.
- Hé Kaeti erre a szépfiúra nem kéne valami ruha?
- Minek, úgy is megnyúzza, ha a fiúk megérkeznek vele - felelte amaz vállat vonva. Közben Ilaszior is megkapta a magáét. Ha így bánnak a fiúikkal, ne csodálkozzanak, hogy szinglik.
- Jogos. Na vigyük őket, estére el kell vinnünk hozzá őket - nem tudni, ki az a Hozzá, de nem tűnt egy emberbarát illetőnek. Közben megjelentek a csövi segédek, és zsákot húztak a foglyok fejére. Úgy tűnik, nem várt utazás elé néztek.

No a többi fiúkától kapok karácsonyi ajándék képen egy jó kis posztot vagy sem?

~Mi a fene történt? -kérdezem Azazeltől. A számban valami keserű ízt érzek, a kezeimet nem tudom megmozdítani.
~Kiütöttek valami méreggel, és megkötöztek. -feleli közönyösen.
~A fenébe... mi a fenéért?
~Nem 'tom, de ha túléljük, akkor megérte.
~Ezt te sem gondolod komolyan.
~Dehogynem. Most mond, hogy nem élvezted.
~De igen... de nem érdekel, nem éri meg az ilyen veszélyt. Úgyhogy azt kell mondanom, hogy a nőket mostantól elkerülöm.
~Ezt nem teheted!
~Gondolod? -erre egyszerűen nem tudott mit mondani, vagy csak nem akart, de éreztem, hogy magában erősen puffog. Vicces, hogy egy pár-ezer éves démonnak is ilyen szükségletei vannak.
-Nem érdekel, azt akarom hogy még ma meg legyen! -hallom egyszer csak Katie hangját. Lassan ideje kinyitni a szememet. A nappaliban feküdtem továbbra is. A lányok voltak ott, meg két random pasas. A lányok valahogy kifejezetten visszafejlődtek a kinézetükben.
~Mi a fene?
~Nem tudom.
-Felőlem! -feleli Annie- Ortell és Hakuto vissza értek már? -kérdezi.
~Azok meg kik?
~Továbbra sem tudom.
-Igen, találkoztunk velük, a szobában várnak rátok. -szólal meg egy ismeretlen férfi.
-Nagyon helyes! -feleli Kaeti- Ezeket meg vigyétek a helyükre, le vesszük a mintákat és utána vihetitek is hozzá.
-Rendben, de a fizetség? -kérdezi egy másik férfi.
-Fizetség? -kérdez vissza halkan Annie, és a hangjában érzem, hogy ezt nem kellett volna megkérdezni.- A fizetséged az hogy nem belezlek ki itt helyben te mocskos dög! -emeli fel hangját ahogy elkapja a férfi torkát és fojtogatni kezdi. Gyors, és erős, félelmetes ellenfél lehetne.
-Hé nyugi Annie, még szükségünk van rájuk! -szól rá a lány és Kaeti elengedi a férfit
-Pénzről majd akkor beszélhetünk ha elvégeztétek a dolgotokat. -jelenti ki szigorúan Annie.
-Persze persze. -szabadkozik a férfi. Katie egy pillanatra megkönnyebbülni látszik, és lepillant. Nem hunyom le elég gyorsan a tekintetemet, és észreveszi, hogy fent vagyok.
-Nézzenek oda! -szól éles hangon Annie. Ezek szerint Imolatus is ébren van, és észrevehette- Felébredtek a mi kis lovagjaink! -mondja majd elindul valamerre, és egy halk puffanás jelzi, hogy belerúgott Imolatusba- Jól aludtál bogaram? -kérdezi. Ha akarsz válaszol ha nem akarsz nem.
-Én igen, de amint látom, te bal lábbal keltél fel. Látom, rosszul viseled a kielégítetlenséget.
~Ez hülye. -mondom magamban, de alig tartom vissza a mosolyomat. Annie nem reagál rá, legalábbis nem hangosan.
-Hé Kaeti erre a szépfiúra nem kéne valami ruha? -kérdezi, elterelve a szót.
-Minek, úgy is megnyúzza ha a fiúk megérkeznek vele. -feleli a lány vállát vonva.
-Jogos. -feleli tömören Annie, majd hirtelen egy láb teríti be a látteremet, és megreccsen az orrom. Ez bizony rendesen eltörte, érzem a vér ízét. A megszállottság a köteleimet feszegeti, szét akarom tépni, meg akarom ölni a kis kurvát- Na vigyük őket, estére el kell vinnünk hozzá őket.
A következő pillanatban előre lép egy segéd, és zsákot húz a fejemre, illetve egy lepedőt terít körém.

Ahogy elindultunk az alagúton, nem kellett sok, és rögtön el is tévedtünk. Ez az átkozott képződmény, legyen természetes, vagy mesterséges, tisztára, mint egy nyamvadt labirintus.
~ Csak a Minotaurusz hiányzik. – bosszankodom. Caddis lépked mellettem, szinte zajtalanul, de néha bele-belerúg egy apró kavicsba, ekkor rájövök, hogy nem vagyok teljesen egyedül, és valamiféle morbid jó érzéssel tölt el, hogy nem egyedül szívom meg ezt az egészet.
- Tisztára, mint egy labirintus, szerintem tuti eltévedtünk, és itt pusztulunk. – jelentem ki, és ezzel azt hiszem átveszem a mondvacsinált csoportunk pesszimistáknak járó díját.
- Ne légy pesszimista, egy település alatt vagyunk, csak nem lehet ez a rendszer olyan nagy. – próbál lelket önteni belém Caddis, ami mondjuk, hogy hatásos, bár a helyzet eléggé hihetetlen. Egy macska próbál bátorítani, ez nem mindennapi dolog.
- Lehet, hogy kicsit túl reagálom, de az emberek viselkedésén jár az agyam. Erre nem jártunk már előzőleg? – viszem tovább a fonalat. Az emberek viselkedése a felszínen ugyanis eléggé meglepő volt. Mintha leprásak lennénk, és amióta ide lejöttünk nem találkoztunk senki élővel. Kezdett kicsit zavarni, és az az érzésem támadt, hogy idelent csak mi ketten lélegzünk a macsekkal.
- Ismerős a hely, de ez egy útvesztő. Sok hasonló hely van. – folytatja, amire csak bólintok. Igaza van végül is, de útvesztőnek mocsok jó. Megállok három különböző út előtt.
- Nem, határozottan emlékszem erre. – körülnézek, és a három út elején, nagyjából mellkas magasságban meglátok három ábrát. Valamiféle…madár. Talán sas, vagy sólyom. A második minta egy jól kivehető hullám, a harmadik pedig egy kör, amibe egy háromszöget rajzoltak.
~ Érdekes. Ezek mit jelenthetnek vajon? – tűnődöm magamban, szinte elfelejtve minden gondomat. Talán máskor jó lesz majd, így inkább a tőlem telhető legjobban megjegyzem, majd Caddis-ra leszek figyelmes.
- Nem, itt még nem voltunk. Lehet, keresni kéne, vagy csinálni valami megkülönböztető jelzést. Belekarcolni valamit a falakba? – nem mond hülyeséget, de szerintem felesleges. Meg mivel karcolná bele? - Oh, nézd, lábnyomok! Lehet a tied, de hol az enyém? – lenézek, és a talajon valóban van néhány lábnyom, amik egy irányba tartanak.
- Ez nem az enyém. Más a cipőm talpa. – ezt bebizonyítandó, kipécézem magamnak az egyik nyomot, majd mellé lépek és jó erősen rátámaszkodom a lábamra, hogy az én nyomom biztosan ott maradjon a talajon a másik mellett.
- Látod? – mutattam a saját nyomomra. - Mit gondolsz? Kövessük? – bár ez nem igazán volt szerintem kérdés tárgya.
- Van jobb ötleted? Vagy egy hullát találunk, egy túlélőt, vagy a kijáratot. – na most nem tudom eldönteni, hogy ez pozitív, vagy negatív kinyilatkoztatás volt-e, így inkább szó nélkül hagyom, és elindulok a nyomok mentén, folyamatosan figyelve azt, mintha attól félnék, hogy ha leveszem róluk a szemem, eltűnnek, és soha nem tudjuk meg merre tartottak.
Egy kiadós séta után a nyomok természetesen véget érnek, a bibi csak az, hogy egy zsákutcában.
- Na ennyit erről! – mordultam fel az újabb kudarc okán.
- Visszafelé nem megy a lábnyom, és ember sincs itt, szóval itt van, amit keresett! – Vagy én vagyok vak, vagy ő, de végeredményben ugyanaz.
- De merre? - nézek körbe, majd a szemem megakad egy oda nem illő elemen a plafonon. Mintha valamiféle csapó ajtó lenne.
- Azt hiszem megvan. – szólok Caddis-nak, le sem véve a szemem a dologról, mert ugyanaz a gondolat mászik át a fejemen, mint ami a lábnyomokkal kapcsolatban.
- Eléred? – hallom meg a hangját.
- Azt hiszem, igen. – kicsit nyújtózkodnom kell ugyan, de végül elérem a fogantyút, aminél megrántva le lehet nyitni a csapó ajtót. Amint megvan, kihajtogatom a lépcsőket, és kész is vagyunk.
- Voilá! – jelentem ki egyszerűen. Felmászunk a létrán, és egy igen fényűző szoba tárul elénk. Körös körül bútorok vörös kárpittal. Roskadásig vannak rakva a polcok különböző könyvekkel, és a színükből ítélve talán cseresznyéből lehetnek. Íróasztalok, melyeken rengeteg levél hever szana-szét.
- Azt a… – bakker, ez túlságosan is drága ahhoz, hogy csak úgy egy barlangból ide lehessen jutni.

Elindultunk az alagúton, és hamarosan egy elágazáshoz értünk, ami aztán még egyhez vezetett, majd az még egyhez, és az is egy újabbhoz. Nem is kellett sok, hogy eltévedjünk.
-Tisztára, mint egy labirintus, szerintem tuti eltévedtünk, és itt pusztulunk. – Törte meg a csendet Kevin. A helyzetünk valóban kilátástalan, de nem ennyire, ez csak egy útvesztő, ha eleget bolyongunk, előbb-utóbb a végére kell érnünk.
-Ne légy pesszimista, egy település alatt vagyunk, csak nem lehet ez a rendszer olyan nagy.
-Lehet, hogy kicsit túlreagálom, de az emberek viselkedésén jár az agyam. Erre nem jártunk már előzőleg? – Gondolom nem általánosságban kezdte el az emberek viselkedését összehasonlítani az enyémmel. A fent élő emberek viselkedése azonban engem is aggasztott, de most nincs idő róluk elmélkednem. Kevin felvetését, hogy itt már jártunk félvállról vettem. Ez egy nyakatekert útrendszer, csalhat az emlékezetünk, és a szemünk, sok helyet fogunk még úgy felfogni, hogy már láttuk, miközben nem is vagyunk biztosak benne.
-Ismerős a hely, de ez egy útvesztő. Sok hasonló hely van. – térképet kéne rajzolni… Kevin bólintással nyugtázza, hogy értette, amit mondtam, majd megállt egy hármas elágazásnál.
-Nem, határozottan emlékszem erre. – Megint csal az emlékezete, nézelődik jobbra-balra, erősen bámul mindent, amit csak tud, de lehetetlen, hogy felismerjen ennyire hasonló falakat, és utakat.
-Nem, itt még nem voltunk. Lehet keresni kéne, vagy csinálni valami megkülönböztető jelzést. Belekarcolni valamit a falakba? – nem tudom, hogy a karmaim mennyire bírták volna a falat, de vonalkákat simán tudtam volna húzni beléjük. Ahogy odaléptem volna a fal elé, megpillantottam a földön egy lábnyomot. Egy felnőtt, férfiember lábnyomát. Egyik lábnyom követte a másikat.
-Oh, nézd, lábnyomok! – Hívtam fel Kevin figyelmét a nyomokra, a közelükben macskanyomokat keresve, de nem találtam a sajátjaimat. – Lehet a tied, de hol az enyém? – Macskanyom sehol. Ezeket nem Kevin hagyta.
-Ez nem az enyém. Más a cipőm talpa. – Kevin odalépett az egyik nyom mellé, majd ránehezedett a lábára, majd felemelte a lábát, hogy összehasonlíthassam a két cipőtalp-nyomot.
-Látod? Mit gondolsz? Kövessük? – Nem kellett volna ennyire bizonyítania, hogy más cipő hagyta ezeket a nyomokat.
-Van jobb ötleted? Vagy hullát találunk, egy túlélőt, vagy a kijáratot. – Kevin szó nélkül megindult a nyomok mentén, én pedig előre figyelve követtem a lábnyomok kígyóját. A nyomok végül hosszas séta után egy zsákutcába vezettek minket, ahol embernek nyoma sem volt. Ez csak egy dolgot jelenthetett: valahol itt kell lennie a kijáratnak, valószínűleg alaposan elrejtve.
-Na ennyit erről! – mérgelődött Kevin.
-Visszafelé nem megy a lábnyom, és ember sincs itt, szóval itt van, amit keresett!
-De merre? – Nézek körbe, de semmit nem pillantok a falakon meg, sehol egy kiugró elem, vagy egy idő nem illő dolog, esetleg sötétebb, vagy világosabb folt. Végül Kevin találta meg a hőn keresett kijáratot.
-Azt hiszem megvan. – Néztem azonnal Kevin arcára, mit pillantott meg, a mennyezetet bámulta mereven. A mennyezetben egy csapóajtó volt, róla egy rövid madzag lógott le.
-Eléred?
-Azt hiszem, igen. – A csapóajtó bőven 6-7 fejjel lehetett magasabban, mint Kevin, kis nyújtózkodással érte csak el. Erőteljes mozdulattal lerántotta, majd a lenyílt ajtó hátuljára feltekert lépcsősort kihajtogatta, és szabaddá vált az út, remélhetőleg a felszínre vezető kijárat felé.
-Voila! – Mondta Kevin, jól végezve dolgát. Ő lépett elsőnek a lépcsőre, és mászott fel. Egy pompás szobába érkeztünk, tele vörös bútorokkal, könyvespolcok teletömve különféle könyvekkel, és íróasztalok, miknek lapjai meghajlottak a rajtuk felhalmozott levéltömegektől.
-Azt a… - ámult el Kevin. Attól tartok sikerült bejutnunk valaki olvasószobájába.

Két szívtipró/tiport: Nos a két férfi felnyalábólva titeket igen hosszú ideig cipel. Hallotok egy ajtó nyikorgást is közben majd nedves puha földre estek, a levegő nyirkos s igen csak hideg lesz. Végül már nem érzitek a nyirkos földet talpatok alatt, hanem hideg durva kövezetet, de itt már egy kicsivel melegebb van. A két lány ekkora már nincs veletek, s talán nem árt egy kis cseverészés sem. Kérdezgethetitek a két férfit, lesz amire válaszolnak lesz amire nem. / kérdéseket PÜben várom/
Végül meg kell állnotok és a csuklya le kerül a fejetekről. Egy igen nagy helységben vagytok, telis-tele van polcokkal, melynek egy részén könyvek, másik részén jegyzetek állnak. Az asztalok roskadásig vannak jegyzetekkel és lombikokkal, melyben furcsa folyadékok vannak. A szoba túlsó végében láttok egy igen csak nagy szerkezetet, mely alul egy réz körből áll amire mindenféle kriksz krakszot véstek fel. A két férfi megkötözi a lábatokat újra és földre lök titeket, majd ott hagynak. Nem sokára vissza térnek két fehér köpenyes férfival.

Caddys és Kevin/ aki már nem Ziru xD/: szobában senki nincs, de ahogy ott nézelődtök - találtok ételt és italt is ha akartok haraphattok valamit - egyszer csak hangokat hallotok. Nincs már időtök a csapó ajtóra, bújjatok el a szobába! Két fehér köpenyes férfi megy be és elméjülten beszélgetnek.
- Talán ha megcserélnénk a tranzitorokat növelhetnénk a hatást.
- Hm nem is rossz ötlet, felére csökkenthetjük vele a reakciós időt.
- Bízom benne, a főnök egyre türelmetlenebb.
- Elegem van ebből a felfuvalkodott baromból! - csattan fel az egyik - Tudós vagy nem holnap rabszolga munkás, és a nagy áttörésekhez idő kell!
- Nyugalom Hakuto! Én hiszem hogy már közel vagyunk a megoldáshoz! - csitítja a másik.
- Rendben van, de én ma fel megyek egy kicsit, már vagy egy hete nem láttam nőt. - fűzi hozzá vigyorogva.
- Nem rossz ötlet, szerintem veled tartok, múltkor úgy is elvitték előlem az kis vöröst a borbélyban. Van is két alakváltó lakrimánk.
- Ortwell, te vén csirke fogó, még is mikor szerezted? - kérdezi röhögve.
- Ó még az előző beszállítóktól, tudod milyen könnyen megvásárolható az alja nép... - legyint - Egy kis pohár wiskey és néhány gyémánt...
Nos most el kéne gondolkodni mit is akartok, hiszen itt van előttetek két férfi akinek van két alakváltó lakrimája. Akár be tudtok épülni vagy gondtalanul kijutni ebből az isten tudja milyen helyből.
Ha arra juttok hogy megtámadjátok őket - jó lenne, köszi köszi - akkor itt a lehetőség, csak gyorsan tessék cselekedni és könnyűszerrel kiütitek őket. Gyors ruha csere és lakrima alkalmazás és már kész is vagytok mikor kopog az ajtó. Két csöves kinézetű férfi jön be, és közli hogy meg hoztak az alanyokat. Ti játsszátok a szerepeteket, és menjetek velük, az adott szobába.

És akkor nézzük ami Erza Jó tanácsok topicot!
- Hely leírásokat ne tessenek kispórolni
- Nem szép a ha mesélői mondatok bent maradnak a posztban.
- Figyeljünk oda egymás posztjára, hogy egyezzenek posztjaink.
- Színezést ne felejtsük el!

Ui: tiszta patron a kezem mert kitaláltam hogy injekciósan után töltöm a nyomtató patront. Nos csak annyit tudok mondani, Ti SOHA NE jussatok erre a döntésre! ^^

Kellemetlen, a helyzet igen kellemetlen. A két markos-nádas segéd úgy cipelte a foglyokat, mintha csak összegöngyölt rongyszőnyegek lennének. Jelen esetben nagyjából annyit is értek. Külön hasznos, ha az ember fejére zsákot húznak, így legalább nem látszik, ha a szégyentől ég az arca. Máskülönben oda lenne a méltósága. És mit ér egy rab méltóság nélkül?
Imolatusnak egy idő múlva feltűnt, hogy csak két pár láb kopog a földön. Ez két dolgot jelenthet: vagy lekoptak a dominák, vagy nem koptak le, és a vállukra kapták azt a két férfit, akik a vállukra kapták őket. Valószínűleg az első eshetőség volt igaz, lévén a „cipelje ezeket a szőrös seggű öreganyjuk” felkiáltással a brigantik a földre ejtették csomagjaikat. Ezt követően már négy pár láb kopogott a földön.
Ahogy a hideg, nyirkos kővel fedett, vélhetőleg folyosón vagy alagúton át haladtak, hősünk elérkezettnek látta az idejét, hogy beszélgetést kezdeményezzen.
- Elég pocsék egy munkátok van, srácok. Legalább jól fizet? – kérdezte könnyed, cseverésző hangnemben. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Hát az igazat meg vallva, fizethetne jobban is... – felelte elgondolkozva az egyik pribék. Láthatólag neki is jól esett némi emberi szó a szöszikkel való perlekedés után.
- Te meg mit pofázol? – a másik füllel hallhatóan rossz néven vette barátjának megnyílását.
- Jaj, most mi van ebben olyan? – értetlenkedik a sértett fél.
- Meg tudlak érteni. Nincs elég pénz a világon, amiért megérné elviselni ezt a két macát – adta alájuk a lovat Imolatus. Remélte, hogy a két tuskó előbb-utóbb csak elszólja magát, és így megtudhat valamit erről a kutyaszorító helyzetről.
- No, ebben egyetértünk – teszi hozzá a morgós is. Úgy tűnik bevált a mágus terve, és sikerült mindkettőt beszédes kedvébe hoznia. Itt az ideje elkezdeni tapogatózni.
- Ha ennyire rossz, miért nem hagyjátok itt őket? Már nem azért, de engem nem először ejtenek rabul, elismerem, nem vagyok egy nagy szám. De a többi bűnszövetkezet legalább emberszámba veszi a tagjait, tapasztalatból mondom – hősünk próbálta magát ártalmatlan amatőrnek mutatni, ám jobban belegondolva az elhangzottak vállalhatatlanul közel álltak a valósághoz.
- Ó hát nem úgy van ám az itt!
- Levadásznának a...
- Hé, csönd már ezek belső információk! – hallgattatja el társát az okosabbik, Mr. Morgó. Pech, már éppen kibukott volna Locsifecsi úrból valami szaftos háttér információ. Úgy látszik még jobban kell hízelegni nekik, hogy elaltassa a gyanakvásukat.
- Hú, akkor te nem is egy átlagos bűnszervezet tagjai vagytok? – kérdezte csodálkozva. A két csőlakó nem válaszolt, de a kedélyes dünnyögésük arra utalt, hogy meg voltak magukkal kellőképp elégedve.
- Ezek szerint valami nagydolog van készülőben?
- Hát nem is tudom, a nagy asszonyoknak hihetetlen hatalma van – a sercegő hang arra utalt, hogy a közlékenyebb fél a fejét vakargatta. Vagy egy korhadt fatörzset. Hang alapján nehéz megmondani. Nem mintha a kettő olyannyira elütött volna egymástól: mindkettő kívül koszos, belül meg üreges.
- Nagy asszonyok? A két szöszi? Már bocs, elég durván néznek ki meg minden, de nem igazán tudom elképzelni, hogy falvakat pusztítsanak el meg ilyenek. Nem lehet, hogy csak beetettek titeket valami vásári trükkel? – nem mintha csak a szöszik próbálkoztak volna olcsó trükkökkel.
- Mert te még nem ismered őket igazán! – vágta rá dühösen Morgó. Ezek szerint tényleg jobb lesz vigyázni azzal a két nősténydémonnal.
- Ja, előbb csapolnak le titeket és kerültök Hozzá. Hidd el, ti jártok jobban.
- Miért, mi lesz velünk? – kérdezte a fiú egy csipetnyivel több félelemmel a hangjában, mint szerette volna.
- Hát előbb lecsap...
- Nem meg mondtam, hogy tartsd a szád? – itt egy pillanatra megtorpantak, és nekiálltak veszekedni.
- De most miért, nekik már úgy is mindegy! Nem teljesen mindegy tudják e vagy sem?
- De ha visszamondják valakinek?
- Hallottan?
- Jó, ez igaz – a kéretlenebbik culáger végül beadta a derekát. Végtére is igaza volt Locsifecsinek: két hullajelölt nem sok jóra számíthat idelent. Közben újra megindultak a végzetük felé. Legalább a levegő egy kicsit melegebb volt. Nem mintha sokat dobott volna a fagyos hangulaton.
- Na, erről beszélek. Tehát ott tartottam, hogy lecsapolják a véretek egy részét – folytatta a rémtörténetét a butább bérenc.
- Uhh, hát ez rosszul hangzik... – felelte elborzadva hősünk. Nem sok választotta el, hogy elhányja magát, ami így zsákkal a fején igen problematikus lett volna. Sosem bírta az orvosi kellékek látványát, különösen, ha egy szociopata kezében voltak.
- Hát igen, de higgyétek el jobb ez így. Egyszer vittünk egyenesen a szállító kamrába. Bár nem láttunk semmit, de még életemben nem hallottam nőt úgy sikítani – szép kilátások, azt meg kell hagyni.
- És ki ez szadista alak? És miért végez ilyen kísérleteket?
- Mármint K?
- Azt nem tudjuk, eddig csak egyszer láttuk, de a nagyasszonyok sokat beszélnek róla.
- Tuti szerelmesek belé – jegyzi meg Locsifecsi. Imolatus azt hitte, hogy csak viccel, ám a férfi hangsúlya komoly volt. Halálosan komoly.
- Ugyan már ne beszélj baromságokat! – torkollta le Morgó, ám ő sem volt valami meggyőző. Titok szaga terjengett a levegőben. Meg valami másé is, amit már nagyon régen nem mostak ki.
- És miket mesél róla a két sátánfajzat?
- Hát midig K-nak hívják, és az mondják, elhozza a szabadságot – felelte tétován a koszkommandós.
- Meg hogy megszabadít a bilincseinktől, és örök szabadságot ad – tódította a másik.
- Miféle bilincseitek vannak nektek? – Imolatus kezdte kapizsgálni, mi folyhat a háttérben. Valami őrült rituálé miatt vérre van szüksége K-nak (ami biztos a Kergemarha rövidítése), ezért egy ál-hirdetéssel idecsalta őt és Ilasziort. Ez a handabandázó őrült a két háziribijével meg a két bepalizott csatornapatkánnyal pedig elvégezteti a piszkos munkát.
- Hát azt nem tudjuk, de a nagyagyszonyok szerint mindannyian bilincsek között élünk, mindenki a világon – a szösziknek valószínűleg az agyára ment a sok bondage lakrima-film.
- Srácok, én már ilyen szöveget hallottam. Annak az lett a vége, hogy egy mániákus a nyakunkra eresztett egy démont. Most komolyan, kell ez nektek? – próbálkozott Imolatus a józanész propagandájával.
- Nem! Nem, te ezt nem érted. Ez a K más! – francokat, az ilyenekkel teli van az állami diliház.
- Ő segíteni akar az embereken, igazságot szolgáltat. Nézz ránk mi sem önszántunkból jutottunk ide!
- Úgy biza! – ilyen az, amikor az ágyútöltelék saját magát igyekszik megnyugtatni a saját vállának veregetésével. Csak szabaduljak ki, kaptok tőlem is veregetést, de nem a vállatokra, hanem az arcotokra.
- Nem öszántatokból? Idehurcoltak titeket, és még büszkék is vagytok rá? Ez őrület! Az elméteket máris megfertőzte az a démon! Csak egyvalamit tehettek: engedjetek el minket! Csak így akadályozhatjátok meg saját pusztulásotokat! – jó, ismerjük el, ezt egy kicsit túljátszotta Imolatus.
- Inkább a te pusztulásodat! Nem fogsz ki rajtunk!
- Nem ám! Zack és Buck nem olyan hülye! Ugye pajti?
- Jól mondod Buck! – azzal a beszélgetés itt befejeződött. Ki gondolta volna, hogy egy csatornatető IQ-jával bíró alakba is szorult némi önbecsülés? Legyen ez a mai nap tanulsága.
Egy rövid és csöndes séta után megérkeztek a végállomásra, ugyanis lekerült a rabok fejéről a kámzsa. Imolatus egy középkori kínzókamrára számított, amelynek falairól aszott holtestek lógnak le. Nos, csalódnia kellett. A hatalmas terem, amelyben álltak, egy könyvtárra hasonlított. A falak mentén kőrisfa polcok sorakozta, roskadásig pakolva vaskos könyvekkel és kartotékokkal. Tőlük jobbra egy asztal árválkodott, telis tele pakolva lombikokkal és okkult ábrákkal telerajzolt jegyzetekkel. Nem volt túl bizalomgerjesztő látvány, ahogy a ledugózott üvegekben a szivárvány minden színében pompázó löttyök mégis bugyborékoltak. A pálmát azonban egy furcsa szerkezet vitt el. A méretét tekintve simán magába tudott volna fogadni egy embert, ha ráállna arra a fura réz körre. Mintha még valamit írtak is volna rá, de Imolatus nem tudta ilyen távolságból kivenni. Valószínűleg valami olyan volt ráírva, hogy „Hipermega Deathmachine Deluxe 5000” vagy „Kérjük halkan agonizáljon, itt emberek dolgoznak”.
Morgó és Locsifecsi, leánykori nevükön Zack és Buck megkötözte a mágusok lábait, majd a földre lökve ott hagyták őket, mint két aszott párizsit. Kisvártatva azonban újra felbukkantak, ezúttal újra társaságban. Nem, nem Szadi Szindi és Szadi Szonja volt velük, nem is K, hanem két fehérköpenyes labormunkás. Hősünk nagyot nyelt, és azért imádkozott, hogy Ilasziorral kezdjék. Végtére is ő a fiatalabb!

No fiúk, szeretném ha egy kicsit összeszednétek magatokat és dinamikusabban haladnánk. Nézzétek senkitől nem kaptam jelzést hogy gondjai vannak, - most már ne is küldjetek, utólag nem fogadom el! - szóval döntsétek el szeretnétek e folytatni vagy sem. Három nap múlva kérem a posztokat, ha nincs akkor is megyünk tovább, az egész küldi alatt két kört lehet kihagyni a harmadiknál automatikus kiesés van.
Kevin Caddis előre szólok ti már egy kört eljátszottatok!

A körém tekert lepedő következtében mozdulni sem bírok, és még csak ki sem látok. Annyit érzékelek, hogy valaki felvett a vállára, és cipelni kezd. Ha legalább a kezem szabad lenne elszédíteném a lángjaimmal, és elejtene, de nem, nem lehetek ruhátlan...
~Jó nagy szarban vagyunk.
~Az egyszer biztos. De rá se ránts, minél nagyobb a veszély, annál nagyobb az izgalom!
~Téged nagyon feldobott a szex.
~Na hallod... majd ha te sem kefélsz kétezer évig megtudod milyen érzés az.
~Alig várom.
~Ezt nem mondhatod komolyan! Nem mondhatod komolyan, hogy ennyi, nem mész többet nő közelébe.
~Ne haragudj, de nem. Legalábbis amíg nem tudok valakiben teljesen megbízni.
~Szóval soha.
~Így van.
~De ez hülyeség! Na és a mestered? -ha nem lennék ennyire szar helyzetben elröhögtem volna magamat.
~Shareya?!
~Igen, miért ne? Nem néz ki olyan ártatlannak, a melleit elég rendesen kipakolja, és összességében eléggé jól néz ki.
~Nem lettél te egy kicsit szex-orientált?
~Mindig is az voltam. De nem válaszoltál.
~Ki van csukva, nem bízom meg benne.
~De...
~Sziamiaú*! Mi lenne ha most a túléléssel foglalkoznál?
~Azért most nem sokat tudunk tenni. Be vagyun bugyolálva, mint Tut-fáraó a szarkofágjába.
~Az meg ki az isten?
~Egy háromezer évvel ezelőtt élt kedves, energikus srác volt... amíg meg nem próbálta betörni az akaratomat, és meg nem öltem.
~Értem. -ahogy kigondolom, hirtelen letesznek, puha, nyirkos földet ér a csupasz talpam. Hurrá, legalább a saját lábamon állok. Elindulunk, durván taszítanak rajtam egyet, amikor én nem lépek.
~Szerinted? -kérdezem Azazeltől. Több szó felesleges, úgyis tudja, hogy mi jár az agyamban.
~Esélytelen. Ha szabad lenne a kezünk meg a szemünk akkor rendben lenne, de így... -bólintok, egyetértésem jeléül. Erre hátba vágnak, mintha baj lenne egy bólintás. Az isten szerelmére, az ember már a lelkén osztozó démonával sem metakommunikálhat ha rab?!
A földet szép lassan hideg kő váltja fel, a levegő ellenben melegebb lesz.
-Elég pocsék egy munkátok van, srácok. Legalább jól fizet? -hallom egyszer csak a tenyérbemászó rabtársam hangját. Most komolyan erről kell csevegni? Na mindegy, odafigyelek, hátha kihúz belőlük valami értelmeset.
-Hát az igazat meg vallva, fizethetne jobban is...
-Te meg mit pofázol?
-Jaj, most mi van ebben olyan? -a két mély hang erőteljes észhiányról árulkodik. Mint két nőstény oroszlán, akik azt hiszik hogy fontosak, mert ők viszik a királynak az ételt.
-Meg tudlak érteni. Nincs elég pénz a világon, amiért megérné elviselni ezt a két macát.
~Mit ne mondjak igaza van, de nem így kéne kérdeznie.
~Kockáztat. Ha szeretik a lányokat bukta a társalgást, ha viszont ők sem, és a korábbi beszélgetés erről tanúskodik, akkor talán szerez egy nyúlkoponyát.
~Nyúlkoponyát?
~A démonoknál a piros pont kifejezése volt még nagyon régen. -na jó, ezt nem akartam tudni.
-No, ebben egyetértünk. -halkan sóhajtok, úgy, hogy ne hallják, nincs kedvem még egy ütésshez.
-Ha ennyire rossz, miért nem hagyjátok itt őket? Már nem azért, de engem nem először ejtenek rabul, elismerem, nem vagyok egy nagy szám. De a többi bűnszövetkezet legalább emberszámba veszi a tagjait, tapasztalatból mondom.
~Vááá... túlságosan nyers és szókimondó! Ezzel az önbecsülésüket is sértheti!
~Nyugalom, tényleg durva, de hagyd, figyeljünk inkább, hogy mi sül ki belőle.
-Ó hát nem úgy van ám az itt!
-Levadásznának a...
-Hé, csönd már ezek belső információk!
~Nocsak, valami érdekes információ.
-Hú, akkor te nem is egy átlagos bűnszervezet tagjai vagytok? -nem válaszolnak neki, lehet, hogy ennyi volt a beszélgetés?
-Ezek szerint valami nagydolog van készülőben?
-Hát nem is tudom, a nagy asszonyoknak hihetetlen hatalma van.
-Nagy asszonyok? A két szöszi? Már bocs, elég durván néznek ki meg minden, de nem igazán tudom elképzelni, hogy falvakat pusztítsanak el meg ilyenek. Nem lehet, hogy csak beetettek titeket valami vásári trükkel?
~Megint egy dupla vagy semmi.
~Ja, bár ha tudjuk, hogy ők sem szeretik az ikreket akkor ez nem jelent bajt.
-Mert te még nem ismered őket igazán!
-Ja, előbb csapolnak le titeket és kerültök Hozzá. Hidd el, ti jártok jobban.
~Hozzá?
~Nem tudom.
-Miért, mi lesz velünk?
-Hát előbb lecsap...
-Nem meg mondtam, hogy tartsd a szád?
-De most miért, nekik már úgy is mindegy! Nem teljesen mindegy tudják e vagy sem?
-De ha visszamondják valakinek?
-Hallottan?
~Szóval meg akarnak ölni.
~Azért ez várható volt.
~Jó, ez igaz.
-Jó, ez igaz.
~Hé, nem ér ismételni! -küld mentális gyilkos pillantást a láthatatlan fickó felé.
-Na, erről beszélek. Tehát ott tartottam, hogy lecsapolják a véretek egy részét.
-Uhh, hát ez rosszul hangzik...
~Ezzel egyet kell értenem
-Hát igen, de higgyétek el jobb ez így. Egyszer vittünk egyenesen a szállító kamrába. Bár nem láttunk semmit, de még életemben nem hallottam nőt úgy sikítani.
-És ki ez szadista alak? És miért végez ilyen kísérleteket?
-Mármint K?
-Azt nem tudjuk, eddig csak egyszer láttuk, de a nagyasszonyok sokat beszélnek róla.
-Tuti szerelmesek belé.
-Ugyan már ne beszélj baromságokat!
~Véráldozat? Azazel, tudsz valami ilyen hagyományról?
~Volt néhány vallás, de azok mind kihaltak, kivéve azt a múltkori templomos izét...
~Hát azt sem mondanám élőnek.
~Igazad van... akkor nem tudok ilyen vallásról. Lehet, hogy nem vallási alapú.
-És miket mesél róla a két sátánfajzat?
-Hát midig K-nak hívják, és az mondják, elhozza a szabadságot.
-Meg hogy megszabadít a bilincseinktől, és örök szabadságot ad.
-Miféle bilincseitek vannak nektek?
-Hát azt nem tudjuk, de a nagyagyszonyok szerint mindannyian bilincsek között élünk, mindenki a világon.
~Vagy mégis az.
-Srácok, én már ilyen szöveget hallottam. Annak az lett a vége, hogy egy mániákus a nyakunkra eresztett egy démont. Most komolyan, kell ez nektek?
-Nem! Nem, te ezt nem érted. Ez a K más!
-Ő segíteni akar az embereken, igazságot szolgáltat. Nézz ránk mi sem önszántunkból jutottunk ide!
-Úgy biza!
-Nem öszántatokból? Idehurcoltak titeket, és még büszkék is vagytok rá? Ez őrület! Az elméteket máris megfertőzte az a démon! Csak egyvalamit tehettek: engedjetek el minket! Csak így akadályozhatjátok meg saját pusztulásotokat!
~Túl sok! -üvöltöm magamban.
-Inkább a te pusztulásodat! Nem fogsz ki rajtunk!
-Nem ám! Zack és Buck nem olyan hülye! Ugye pajti? -igazam lett. Na nem baj, legalább a nevüket megtudtuk. Meg az a bizonyos K...
-Jól mondod Buck!
Pár lépés múlva megállunk, azaz nekimegyek valakinek és ez megállít, majd lekerül a csuklya a fejünkről. Egy teremben vagyunk, bár ez inkább néz ki egy őrült tudós föld alatti laboratóriumának. Van itten egy asztal, fél méter magasra púpozva jegyzetekkel, amiket sajnos nem látok eléggé ahhoz, hogy elolvassam, azokon valahogy kiegyensúlyozva lombikok vannak, különböző, furcsa löttyökkel. Van amelyik egy fázisú, van amelyik több, néhány láthatóan nagy viszkozitású, van amelyikben csapadék úszkál, és a létező összes színárnyalat megjelenik itt. Emellett helyet foglal egy elég baljós valami is, aminek az alján egy rézkör van, körbefuttatva valami írással.
~El tudod olvasni?
~Így elsőre nem, de ismerős írás. Csak jutna eszembe, hogy melyik, talán valamit ki tudnék bogarászni belőle.
A következő pillanatban valaki (feltételezem, hogy a két fogva tartó egyike) megkötözi a lábamat, és a földre lök, majd kimennek. Én addig izgek-mozgok, amíg le nem kerül rólam a lepedő, és kiszabadulnak a kezeim, majd széthasogatom a lepedőt, és valami ágyékkötő-szerűséget csinálok belőle, már csak az illem és a higénia kedvéért is. Majd megfordítom magam, hogy az ajtó felé nézzek, Imolatust őszintén szólva leszarom. Nemsokára visszajött a két anyaszomorító, az oldalán két laborpatkánnyal. Érzem, ahogy a halálfélelem elkezd gyülemleni bennem, nem csak az enyém, de Azazelé is... ha kitör, itt kő kövön nem marad, az biztos. Már csak a megfelelő pillanat kell, hogy rájuk zúdithassam ezt az erőt.

*: Az eredeti hupikék-törpikékben Sziamiaú neve Azazel volt (ez az információ a lemondott adminnak köszönhető). Hogy Ila' miért hívja Azazelt így, az egy jó kérdés, amire majd egy eseményben kap választ valamikor a kíváncsiskodó ember.

Nos akkor a két fiútól érzékeny búcsút veszünk.

A két orvos hidegen csak annyit mond a munkás párnak hogy távozzanak, majd eloldoznak titeket. Meglepő mi? Am ha kérdezni akartok csendre intenek, és suttogva elhadarják nektek a dolgot. Mint kiderül ők a ... céhtől jöttek, egy szervezetet keresnek és a szálak ide vezettek. Jelenleg alkaváltó lakrimát használva felvették a két orvos külsejét de nincs sok időtök. Egyrészt mert ha megtalálják a leütött orvosokat rögtön lebuknak más részt ha a lakrima hatása elmúlik, ugyan ez történik. Fogalmuk sincs hogy mit kéne csinálniuk, lássátok el őket annyi információval amennyit tudtok, valamint a lányokról is és minden másról is beszélhettek nekik. Megtudjátok tőlük, hogy ők egy férfit követtek, egészen a városig ahol felszívódott. Kérdéseket úgy fent tehettek fel, ez esetben hozzám lehet jönni kérdezgetni ^^

Ilaszior tudom elfoglalt vagy de azért ennél egy kicsit nagyobb aktivitást kérek.

» Magánküldetés: Az erdő titka (Akamatsu Gempachi, Thrin, Kevin McBride, Arisa Maruyama)
» Event - Máguscirkusz (Imolatus, Kevin, Kes, másik Kevin, Benoite)
» Caddis Fell
» Caddis Fell
» Cecil Weber