Caddis Fell

Név: Caddis Fell
Nem: Férfi
Életkor: 7
Mágia: Elemi mágia: Metal Magic
Céh: Fairy Tail

Jellem: Caddis Fell főnökösködő alak, szeret a figyelem középpontjában lenni. Dicsekvő, szeret kérkedni minden sikerével, legyen az bármilyen apró, de ha valami negatív dologra böknek rá vele kapcsolatban, akkor azt hárítja az „én csak egy macska vagyok” mondatával. Igen kíváncsi, és gyakran kerül bajba, legyen az olyan apró, mint egy beszorult láb, vagy akár a helyi keményfickók felingerlése. Kíváncsisága miatt még képes gyorstüzelésben rengeteg kérdést feltenni. Szeret fonalgombolyagokkal játszani. Neveket csak akkor használ, ha az adott személy elnyerte a tiszteletét, ezek után a nevekhez hozzátesz egy –nyan utótagot. Mindenki mást a szeme színéről különböztet meg (kék szempár, ha egy szeme van, akkor „a kék szemű”, ha nem látni a szemét, akkor kihagyja), ezek után hozzátesz egy shounyan (A shounen szóból, jelentése ifjú), vagy shoujo (jelentése ifjú lány) utótagot (Natsu például a Fekete szempárú Shounyan lenne). Aera-t nem tud használni.

Kinézet: Caddis Fell (Ez a keresztneve), egy exceed. Rőt bundáját itt-ott tarkítja néhány világosabb folt, amik a testén szimmetrikusan helyezkednek el. A farka vége hasonlít a Fairy Tail céhjeléhez. Szeme felett hosszan, egészen a füléig egy-egy kék folt van, amiről gyakran hiszik, hogy az mind a szemhéja. Szeme világos-zöld. Hátsó lábainak vége világosabb színűek. Képes két lábon járni, mint minden exceed, és képes a mellső lábait kezekként használni, azonban jobban szeret négykézláb közlekedni. A céh jele a farka végének jobb oldalán van, szürke színű.


Earthland időszámítása szerint X778-ben Shagotte királynőnek látomása támadt, hogy Edolas, a mágia hiánya miatt romba dől, és a világ, minden egyes élőlényével elpusztul. Ezért a királynő, és a tanács összegyűjtött száz exceed tojást, hogy az edolasi emberek által létrehozott animán keresztül Earthland-re küldje azok, hogy megmentse az exceed fajt a pusztulástól. Ám a népnek nem mondhatták meg, hogy közeledik a világvége, féltek a kitörő pániktól, és káosztól, ezért azt hazudták, hogy egy földöntúli veszély miatt küldik őket, azért, hogy felkutassák az earthlandi sárkányölőket, és elpusztítsák őket. Eme száz tojás között voltam én is.
Ám nem minden tojásnak jutott sárkányölő, és nem is tudtunk arról, hogy sárkányölőt kell vadásznunk, így akinek nem jutott, az nem is keresett. Pedig milyen jól hangzik: Sárkányölő-ölő macska.
Én magam egy tóban landoltam, és egy horgászó férfi látta meg, ahogy a vízbe pottyant a tojás, beúszott értem, majd összeszedte a cókmókját, és hazavitt. Természetesen ezekre nem emlékszem, ezt mind ő mesélte nekem. A horgászt John-nak hívták, és volt egy lánya, őt Johannának hívták, és nyolc éves volt, mikor én megszülettem. Mikor hazaért a tojással a horgász, letette azt az asztalra, és szólította a lányát, hogy nézze meg mit fogott. A lánynak megtetszett azonnal a tojás, és így szólt édesapjához:
- Megtarthatom, bármi is kél ki belőle?
Az apja így válaszolt:
- Ha valami vészes fenevad, nem, ám ha valami ártatlan, akkor igen.
A lány megörvendett a válasznak, és minden nap sokat simogatta a tojást, éjszakánként vele aludt, jól betakarta, nehogy kihűljön, és mikor még is meg kellett tőle válnia, akkor gondosan a kandalló mellé helyezte, de nem annyira közel, hogy lágy tojás legyen belőle, mire visszatér. A lány minden nap fohászkodott az úrhoz, hogy ne szörnyeteg legyen a tojásban, s így telt el másfél hónap, mikor aztán egy ebéd végeztével a lány, és apja egy reccsenő hangra lettek figyelmesek. Eleinte azt hitték, hogy csak a szék ropogott, ám mikor a széket már nyugtára hagyták, megismétlődött a hang. A lány azonnal a tojáshoz szaladt, és kiáltott édesapjának, hogy jöjjön gyorsan, mert bizony a tojás volt az, ami recsegett, és már számos repedés futotta be a tojás csúcsát. A lány izgatottan, ujjait összefonva, fogait összeszorítja, tágra nyitott szemekkel bámulta, ahogyan új élet lát napvilágot. Még néhány rúgás, és végre kiszabadulok börtönömből. Egy utolsó lökés, és a tojás héja megadta magát az erőnek, és én ott találtam magam egy új világban. Bután néztem körbe, és egy rózsaszín szempárt láttam, ami mereven meredt rám, aljában örömkönnyek ültek. Arca bőre sápadt volt, ajkai apróak, orra pisze. Rózsaszín haja fiúsan rövid volt, és egy sötétkék pánt fogta át a homlokát. Öltözete szegényes, egy túl nagy, szürke ing, és egy kopott, folt hátán folt barna nadrág. Ezek után egy másik szempárt láttam meg, az gesztenye barna volt, és inkább megkönnyebbült, mint örömteli. Napbarnított arcán már látszott az idő nyoma, s kócos, rövid fekete hajában jól látszott néhány ősz hajszál. Öltözete erős csizmából állt, felette egyrészes munkásruha, azon is folt hátán folt, alatta pedig egy kék ing, fején szalmakalap.
A szobában körülnézve láttam, hogy egy faházban vagyok, egyedül a kandalló készült kőből. A szobában aligha volt valami dísz, csupán az asztal kör alakú lapja tűnt érdekesnek, és egy bekeretezett kép az egyik szekrény tetején, mely egy nőt ábrázolt, aki kiköpött úgy nézett ki, mint a rózsaszín szempár itt előttem, csak idősebb, és nőiesebb. A kép előtt néhány szál virág feküdt, mellette két oldalt pedig egy-egy gyertya.
- Ez egy cica, édesapám! – mondta a rózsaszín szempár. Természetesen, alig 3 percnyi életkorral egy szót se értettem az emberi beszédből.
- Valóban. – felelte a barna szempár. – Nem tűnik veszélyesnek.
- Akkor megtarthatom?! – Kiáltotta a lány. Rikácsolása sértette füleim.
- Ha gondoskodsz róla ezek után is, igen.
- Gondoskodni fogok róla, ígérem! – Azzal a rózsaszín szempár felém fordult, majd egyik mancsát elkezdte felém nyújtani, én ösztönösen hátraléptem, de megbotlottam a tojáshéj szélében, és hanyatt estem.
- Naa, nincs mitől félned. – Felkeltem, és leültem, most már elég távol vagyok, hogy ne tudjon elérni, de csak közeledett, és közeledett. Ösztönösen hátradőltem, de féltem, hogy hátra esek megint, ezért tartottam a mértéket. Valóban nem volt mitől félnem, a rózsaszín szempár mancsa megállt a tojás felett, és ott is maradt. Én valamelyest közelebb dőltem hozzá, megszagoltam a mancsát, majd a saját mancsommal megérintettem az övét. Tapintása fura volt, és láthatóan más volt az ő mancsa, mint az enyém. Saját mancsom a szemem elé emeltem, és szemem hosszasan vizsgálta a különbséget az ő mancsa, és az én mancsom között. Az enyém sokkal kisebb volt, és a végéből nem nőttek ki olyan hosszú dolgok, mint az övéből, az enyémnek a tapintása, és a színe is más volt. Az ő mancsának alján nem voltak olyan dudorok, mint nekem, és az ő hosszú ujjai végén volt valami kemény, ami az enyémen nem.
- Tudsz beszélni? – kérdezte a rózsaszín szempár.
- Hogy tudna? Hiszen egy macska. – felelte a barna szempár, aki helyet foglalt az asztalnál, és egy fakorsóból vizet ivott.
- Nyaa. – mondta a rózsaszín szempár, nem tudom, hogy ez mit jelenthet, de úgy éreztem ez egy könnyű hang, és megpróbálkozok én is ezzel a „beszéléssel.”
- Nyaa? - fakadt ki belőlem a hang, amitől a rózsaszín szempár elpirult, és széles mosoly ült ki arcára.
- Minden macska tud nyávogni. – mondta a barna szempár.
- De nem minden macska születik tojásból! – rivallt a rózsaszín szempár a barnára. Az morgott, majd megszólalt:
- Nevet adtál már neki?
- Hmm… előbb tudni kéne fiú, vagy lány. Fiú vagy, vagy lány? – nézett rám a rózsaszín szempár, majd kisvártatva csalódottan hozzátette: - nem érted. – Ekkor magára mutatott. – Lány. – Majd az apjára. – Fiú. – Kis idő után felemeltem a mancsom, és a barna szempárra böktem. Nem tudom honnan tudtam a helyes választ, valahogy éreztem.
- Akkor legyen, mondjuk Fell.
- Nem rövid az egy kicsit?
- Mit szólsz ahhoz, hogy Caddis Fell? – Intézte a kérdést nekem a rózsaszín szempár.
- Miért épp ezt a nevet adod nekik? Miért nem Bolhás, vagy Bolyhos?
- Mert az égből hullott alá, és mert olyan aranyos, mint egy caddis (tegzes).
A barna szempár ezek után felállt az asztaltól, és távozott a házból, a rózsaszín szempár sokáig bámult engem, néha megsimogatott, néha beszélt hozzám.

Négy hónappal később.

Eljött a tél, és odakinn dermesztő hideg uralkodott, így az időnk java részét a házban töltöttük. Mostanra megtanultam folyékonyan beszélni
A nap ugyanúgy telt, mint a többi, egészen addig, míg a nap nyugodni nem tért. Szürkületkor kopogtattak az ajtón. A ház ura nyitott ajtót, és üdvözölte az ajtó túloldalán álló vörös szempárt.
- Oh, Masakado. Fáradj be. – mondta, és utat engedett a termetes embernek. Lépései csörömpölő és kopogó zajt csaptak a padlón. Narancssárga vascipőt viselt, felette bőszáru bordó nadrágot, melyet egy olívaszín kendő tartott a derekán. Mellkasát narancssárga mellvért fedte. Alkarján az egészet elfedő narancssárga alkarvédő volt, melynek a könyökéből tüske állt ki. Vállvédője is narancsszínben pompázott, és egész felkarját eltakarta, ennek tetején voltak tüskék. Sisakot nem viselt, hosszú, veres, borzas haja szabadon omlott palástként a hátára, egész a derekáig. A páncél alatt fekete, testhez álló ruhát viselt, mely egészen az álláig eltakarta, amit a páncél rest volt elfedni. Egészen az asztalig sétált, ahol helyet foglalt, majd a barna szempár is leült.
- Ő ki? – kérdeztem Johannyant. Mi ketten a belső szobában húztuk meg magunkat, míg a nagyok beszélgetnek.
- Taira no Masakado. Egy vándorló mágus, nyers ember, de a szíve a helyén van.

- Megkínálhatlak esetleg valamivel?
- Egy korsó tejet kérnék. – A barna szempár felállt az asztaltól, hogy kiszolgálja a vöröset, majd visszaült és folytatta. – Mi hozott szerény hajlékomba? – A kérdezett lenyelte a kortyot, majd letette a fakorsót.
- Mágikus jelenlétet éreztem a házad körül. Halvány, de biztos vagyok, hogy innen ered. – Befejezte mondatát, majd várakozó tekintettel beszélgető partnerére nézett.
- Mágikus? Nem varázsolt itt senki legalább már 30 éve semmit. – Hosszasan hallgattak, majd a páncélos szólalt meg újra.
- És nem történt semmi furcsa, említésre méltó az elmúlt fél évben?

- Mi az a mágus? – kérdeztem suttogva Johannyantól.
- Dióhéjban olyan emberek, akik elképesztő dolgokat szólítva harcolnak az igazságért, pénzért, hírnévért, vagy pusztán azért, hogy pusztítsanak.
- A vörös szempár melyik?
- Ő a saját érdekeiért harcol.

- Furcsa…? Furcsa…? Láttam egy tojást lehullani az égből, de biztos csak egy madár ejthette el, és…
- Hol van most a tojás? – szakította félbe.
- K-kidobtam a szemétbe…
- Miért?! – a vörös szempár az asztalra tenyerelt mindkét mancsával, tekintetét mélyen a ház urának szemeibe fúrta.
- M-mert kikelt…
- Mi kelt ki belőle?
- E-egy… m-m-macska…
- Viccelsz? Egy macska? Egy Tojásból? Csinált ez a macska az óta valami furcsát? Hol van most? – Elkezdett felágaskodni az asztaltól a veres szempár, hogy nagyobbnak és félelmetesebbnek látszon. Erre semmi szükség nem volt, veres, borzas haja, szigorú vörös szeme, és a tüskék vértezete miatt még álmában is félelmetes lett volna.
- N-nem csinált semmi furcsát… talán…
- Talán?!
- T-tud beszélni, meg két lábon járni.
- Itt van a házban! Hívd ide!
- A-azonnal. Caddis! Gyere ide! – a nevem Caddis Fell! Engedelmeskedtem parancsának. Odasétáltam négy lábon a lábához, ő felemelt, és az asztal lapjára tett, ahol leültem, és a vörös szempárra bámultam. Ő visszabámult rám, sokáig szótlanul néztünk egymásra.
- Beszélj! – szólalt meg végül. Visszanéztem a szobába, láttam, ahogy Johannyan térden állva imádkozik, és azt suttogja „ne szólalj meg”. Lehet ez a Shounyan el akar innen vinni engem?
- Szólalj meg. – Szólt John.
- Nem megyek innen sehová, nem viszel el! – mondtam, miközben csúnyán néztem a vörös szempárra, de megfélemlítésem nem sikerült. Mancsát kinyújtotta felém, majd pár centivel tőlem megállította, és ott tartotta egy darabig. Becsukta szemét, majd pár pillanattal késöbb elmosolyodott, mancsát összezárta, visszahúzta, és kinyitotta a szemét. Johnra nézett.
- Ez a lény mágikus, nem erős, de egyértelműen mágikus. Megveszem tőled! Mennyit kérsz érte?!
John rám nézett, én vissza Johannyanra, édesapja pedig követte tekintetem, megpillantotta az imádkozó lányát. Nem kérdeztem sose, hogy hol van Johannyan édesanyja, de ha ebben a hosszú időben nem jött még haza, és Johannyan se kérdezte mikor ér végre vissza, gondoltam messze mehetett, ahonnan csak nagyon sokára jön vissza. Mindenesetre a barna szempár nem akarta, hogy Johannyan újra olyan elkeseredett legyen, mint mikor édesanyja távozott a hosszú útra.
- Sajnálom, nem kívánok megválni ettől a jószágtól.
- Adok érte húszmillió gyémántot!
- Tudod jól, hogy az állataim, a lányom, a házam, és a földem nem adom el. – Csalódott düh öntötte el a vörös szempár arcát, amitől olyan veres lett, hogy haja, és szeme szinte rózsaszínnek tűntek. Megszorította az asztal peremét, hogy az ropogott, ezek után arca hamar visszanyerte valós színét.
- Legyen ahogy akarod. Ha meggondolod magad, tudod hová küldj levelet. Tartom a húszmillió gyémántot. Köszönöm az italt. Jó estét. – Azzal felállt, és távozott, az ajtót erősen becsapva maga mögött. Én Johnra néztem, ő csak bámulta az asztal peremét, majd hosszú hallgatás után megszólalt:
- Most már kijöhetsz. – Johannyan sétált ki a szobából, szemei körül éktelen vörös folt, szeme sarkában még mindig ott ültek a könnyek, ruhája szára teljesen átázva.
- Húsz… húszmillió rengeteg pénz, édesapám…
- No és? Mit kezdenénk vele? Eddig is tökéletesen megéltünk, nem?

Utána Masakado többé nem jött látogatóba egyszer sem. Az idő békésen, nyugodtan, és szakaszosan fordult egyik nyárból a másikba. Így telt el öt tél. Már hat éves vagyok, Johannyan pedig tizenhárom. Én nem sokat változtam, csak nagyobb lettem, kevésbé kiscicás. Johannyant azonban viszont, mint akit feje tetejére állítottak. Sokkal magasabb lett, és a hangja, és alakja is sokban megváltozott. Az édesapja egy nap beszélt arról, hogy ez miért történt vele. Nekem pedig részletesebben is beszélt az emberekről, a viselkedésükről, a társadalomról.
Már elég idős voltam, hogy kisegítsek a ház körül, de a kemény munkákat még így is John és Johannyan végezték, a szerszámokat nem nekem méretezték, így leginkább csak az ültetésben, szemétszedésben, és féregirtásban tudtam segédkezni. A napok változatlanul teltek, de nem bántam, élveztem az életet. Viszont minden jó véget ér egyszer.

- Caddis! – Egy gereblye fejét tisztítottam éppen egy reggel, mikor bentről John hangját hallottam. És a nevem Caddis Fell.
- Caddis! Márts egy rongyot hideg vízbe, és hozd ide azonnal! – Így is tettem. A belső szobában volt, az ágy mellett ült egy sámlin. Az ágyban Johanna feküdt, nyakig betakarva, nem értettem miért takarózik ennyire be, hiszen nyár van, és meleg. John a vizes rongyot Johanna homlokára tette.
- Mi a baj? – kérdeztem.
- Johanna beteg… maradj itt. – szólt, felállt, és kiment. Néhány pillanat múlva visszatért, egy bádogvékányi hideg vízzel, és még egy ronggyal.
- Ötpercenként cseréld le a borogatást, én elmegyek az orvosért.
Úgy is tettem, ahogy kért.
- Mi a baj, Johannyan?
- Semmi, csak… - hangosan, és csúnyán köhögött. – csak nem érzem magam túl jól… de pár nap, és elmúlik.

John nyolc rongycsere után tért vissza, egy ősz férfival.
- Had lássam. – mondta a férfi, felültette Johannyan-t, és levette a felsőjét. Majd egy fura szürke korongot, ami egy vastag, fekete zsinegen lógott, és a két fülében végződött, nyomott a hátához. Miután leemelte, tenyerét Johannyan homlokára tette. Arcára aggodalom ült ki. Intett John-nak, majd kimentek a szobából, és becsukták maguk mögött az ajtót. Nem sokkal később hallottam a bejárati ajtót nyílni és csukódni, majd benyitott a szobába John, és intett nekem, hogy kövessem őt.
Az előtérben leült az asztalhoz, én pedig felugrottam a lapjára.
- Igen? – John megvakarta a fejét, arcán fájdalom és félelem vegyesen.
- Amiről most beszélni fogok, arról nem beszélhetsz Johannának, világos?!
- Igen.
- Johanna nagyon beteg. Lehet… lehet meghal.
- Meghal? Az… mit jelent?
- Az emberek, mikor elég öregek lesznek, meghalnak. Az azt jelenti, hogy testük itt marad, de a lelkük elmegy valahová, elmegy messzire, és a test többé nem mozdul, nem beszél, nem nyitja ki szemét… nem kacag, nem sír. – John könnyekkel harcolt. Talán ez az első alkalom, hogy így elbeszélgetünk.
- Nem értem… Johannyan fiatalabb, mint te, te mégse haltál meg…
- Nem mindenki az öregségbe hal bele. Van, aki holtan születik, van, aki több mint száz évig él, van, aki csak húsz évig… van, aki csak 13 évig. – Öklét a szája elé helyezte.
- Johannyan édesanyja is meghalt?
- Igen… tizenegy éve… pont abban szenvedett, mint most Johanna. És mielőtt elfelejtem: a halálból nem lehet ide visszajönni.
Akkor fogtam csak fel a helyzet súlyát… ez azt jelenti, hogy soha többé nem hallhatom Johanna nevetését, soha nem láthatom többé a mosolyát, soha nem mulathatunk együtt megint a telken.
- Nem… nem akarom, hogy Johannyan meghaljon! – Az én szemeimbe is könnyek szöktek. – Valamit csak tudunk tenni! Vagy… a helyzet teljesen ugyanaz, mint tizenegy éve? Johanna meghal, mint édesanyja?
John sokáig hallgatott, végül határozottan szólalt meg, hangja újra erős volt.
- Megmentheted, de cserébe nagy áldozatot kell hoznod!
Valamit valamiért, ennyit már megtanultam, és minél értékesebb valami, annál drágábban kell érte fizetni.
- Készen állok bármire! – Válaszoltam határozottan, mélyen John szemébe nézve. A remény halványan megcsillant a szemében, és egy apró mosolyt engedett meg magának.
- Emlékszel Masakadora? Arra a pökhendi tökszínű konzervdobozra?
- Igen.
- Johanna gyógyszere 19’900’000 gyémántba kerül. Masakado húszmillióért akart téged megvenni… Írtam neki egy levelet, amit az orvossal elküldtem neki. Szürkületre itt lesz. Ha valóban meg akarod menteni Johannát, Masakadoval kell egy darabig tartanod.
- Ez nem is kérdéses! Johannyanért. – Elmosolyodott, majd fejét az asztal lapjára hajtotta, és halkan suttogta:
- Köszönöm.

Szürkületkor meg is érkezett a mágus, szó nélkül leült az asztalhoz, aminek lapján már ott vártam őt.
- Tudtam, hogy történni fog valami, amitől meggondolod magad, csak ne tartott volna ilyen sokáig.
- Beszélj tisztelettel mások életéről! – Szidta le John a mágust tiszteletlensége miatt.
- Rendben, rendben. Térjünk a lényegre. Akkor húszmillió a varázsmacskáért?
- Caddis Fell a neve, téged se hívnak varázsnarancsnak, légy tisztelettel iránta! – Szidta tovább a varázslót, majd hozzám fordult. – Még meggondolhatod magad.
- Nem, vele tartok.
- Helyes, hidd el, élvezni fogod!
- Mennyi időre viszed el?
- Ha valóban olyan lehetőségek lakoznak benne, mint képzelem, akkor hosszabb időre. De ne félj, még fogod viszontlátni.
- Mit fogunk csinálni?
- Ebben a házban mindenki ennyire kíváncsi? Megtanítalak varázsolni! Legalábbis megpróbálkozom vele. Ha jól sáfárkodom a tehetségemmel, sec-perc alatt túlszárnyalsz engem is!
- Hallottad, veled tart. Akkor, húszmillió, és távozhattok is. – Masakado elkezdett a zsebében keresni, és elővett egy nagy köteg papírt, amit közösen kezdtek el számolni. – Caddis Fell, míg számolunk… köszönj el Johannától.
Így is tettem, leugrottam az asztalról, és bementem a szobába. Johannyan ugyanúgy hanyatt feküdt, egy falubéli asszony cserélte a homlokán a borogatást. Mikor beléptem rám nézett, majd rögtön vissza is fordult a lányhoz. Johannyan hangosan szuszogott, arca olyan volt, akár a paradicsom.
- Alszik. – mondta az asszony.
- Ha keresne, mondja, hogy kinn dolgozom a földön.
- Szívesen. – Azzal egy utolsó pillantást vetettem arcára, majd kisétáltam a szobából.
Odakinn épp végeztek a pénzszámolással. Masakado már az ajtóban állt, keze a kilincsen, és láthatóan türelmetlen volt. John letérdelt, én pedig elésétáltam. Mosolyogva mondta:
- Vigyázz magadra. – és megsimogatta életében először a fejem. Abbahagyta, majd felállt, és Masakadohoz fordult.
- Ha egy haja szála is meggörbül, a maradék pénzből találok olyan bérgyilkost, aki szíves örömest veszi a fejed!
- Csak semmi vész, mikor visszakapod jobb lesz, mint új korában. – Kinyitotta az ajtót. – Nos?
Még egyszer utoljára vetettem egy pillantás Johnra is, majd kisétáltam az ajtón az éjszakába Masakadoval.

Masakado bevezetett engem a mágusok világába. Elmondta, hogy ő inkább egy zoológus, mint mágus. Mágikus lények után kutatással töltötte ideje nagy részét, és ezért keltettem fel én is az érdeklődését, mert rajtam kívül csak két másik mágikus macskát talált, de a gazdájuk negyvenmillió gyémántért sem volt hajlandó megválni tőlük, így Johnnal még olcsón megúszta. Elmondta, hogy a mágia már kegyes annyira, hogy nem kell semmit se felboncolni, és kibelezni, csak azért, hogy minden egyes porcikáját át lehessen vizsgálni. Rengeteg tekercset, és könyvet teleírt, miközben engem vizsgált, de sosem beszélt arról, hogy mit talált, mikor kérdeztem is, csupán érthetetlen szavakkal válaszolt.
Nem kerültünk egymáshoz túl közel, nem beszélt magáról egy szót se, csak a munkáról, és a varázslatokról. Ez azonban állított akadályt annak, hogy Masakado fontoskodó, arrogáns viselkedéséből egy kevés rám ragadjon.
Néha meglátogattuk egy-egy, ahogy ő mondta kollégáját, hátha láttak, tapasztaltak valami érdekeset a világban, ami esetleg felfedezésre várt. Olyankor macskaként kellett viselkednem, de sokan gyanús pillantásokat vetettek rám. Néha meg is kérdezték, hogy „az a macska nem mágikus véletlenül?” Masakado annyit felelt, hogy „csak a saját mágikus kisugárzásom ragadt rá, azt érzed.” Ezt általában elhitték, és nem kérdeztek többet, de a pillantások nem szűntek meg.
Kilenc hónappal később Masakado úgy döntött, hogy megtanít nekem néhány varázslatot. Természetesen nem volt jó tanár, türelmetlen volt, és ingerlékeny. Mindig mikor nem sikerült valami kiviharzott szó nélkül az ajtón, majd tíz perc után visszatért, hogy folytassa. Mikor semmi sem sikerült, amit ő fejből ismert leemelt egy könyvet a polcról, és elém vetette.
- Nézegesd, ha találsz valami érdekeset, szólj.
A bőrkötésű könyv elején ékírással ez volt írva: „A világ elemeinek uralma. Bevezetés az elemek mágiájába.”
A könyvben bőven volt mágiatörténelem, tippek és trükkök a varázslatok használatára, varázserővel takarékoskodásról pár oldal, és rengeteg varázslat. Többször megpróbáltam néhány alapszintű varázslatot, de egyik sem sikerült. Egészen addig, míg nem egy oldalon leírtak alapján csináltam mindent, koncentráltam, meglendítettem mancsom, és… hatalmas csörömpölés törte meg a nyugalmat és a csendet, egy üres porcelán kancsót sikerült valahogy összetörnöm.
- Az legalább hatszázezerbe került! – fogta a fejét Masakado. Kivételesen gyorsan lenyugodott. – Szóval, melyik sikerült? – de nem tőlem, inkább a kancsó földi maradványaitól kérdezte. Odalépett, és turkálni kezdett a szilánkok között, végül egy apró, szürke golyót emelt ki két ujja közé szorítva. – Fém mágia? – majd hozzám fordult. – Mégegyszer… ezt a varázslatot még egyszer, de most könyv nélkül!
Szigorúnak tartottam, hogy egyből a könyv nélkül akarja, hogy varázsoljak. Mindent úgy csináltam, ahogy az előbb, és újra sikerült, a lövedék szikrázva pattant le Masakado mellvértjéről.
- Nagyon jó. Még nem elég erős, hogy egy mágikus mellvértet átüssön, de ami késik, az nem múlik. Ehhez a mágiához kell egy reagens is, elvileg… miből vontad ki a fémet?
- Nem tudom… csak csináltam, ami a könyvben volt írva. – Masakado nézelődni kezdett az asztalon, amin én is ültem épp. Felvette az egyik pennát, és megmutatta nekem, hogy a vashegyéből hiányzik néhány darab.
- Ebben a mágiában a kezdők kivonják valamiből a fémet. Ne félj, mikor már a véredben lesz a gondolatoddal fogsz teremteni mindent. – fogta, és visszatette a könyvet a helyére, majd visszafordult hozzám, és folytatta. – van számodra egy hírem, ami triplán jónak számít számodra. – Leült, majd el is kezdte.
- Egy ismerősöm küldött pár napja egy levelet, amiben leírta, hogy ellátogatott Magnoliába, de nem találta a várost a helyén. Két napig táborozott a határában, várta, hogy arra járjon valaki, aki megmagyarázza, hogy hova tűnt el egy akkora város, de nem emberek jöttek, hanem a város tért vissza egyik pillanatról a másikra. De amit ezek után írt, az még engem is ámulatba ejtett. Azt írta, hogy az égből szárnyas macskák kezdtek el özönleni, néhányat látott közülük leszállni, és két lábon jártak, mellső lábaikat kézként használták, és beszéltek. Írtam neki rólad néhány szót, meg arról, hogy már végeztem a fajtádról kutatást. A válasza annyi volt, hogy egy csapatot szervez, hogy a fajod után kutassunk.
Nos, a három jó hír pedig. Egy: megszabadulsz tőlem. Kettő: elmondása szerint több tízezer szárnyas macska jött, szerintem képes vagy megtalálni közöttük a szüleid. Ha esetleg látok egy varázsmacskát, ami rád hasonlít, írok egy levelet neked. Három: visszatérhetsz a vénemberedhez. És még mielőtt elfelejtem. – Felállt, az asztalához ment, kihúzta az egyik fiókot, és kivett belőle egy apró, áttetsző, türkizkék gömböt. Visszaült az asztalhoz, és elém tette a kristálygömböt. – Emlékszel, minden mágus egy céh tagja. Gondolom te nem a tanyán akarsz megöregedni, így ezt adom neked, amolyan búcsú ajándékként. Ez egy teleport lakrima. Törd félbe, és máris Magnoliában találod magad az ottani mágusok céhháza előtt. Én valószínüleg távol leszek, így problémás lenne utánad kutatnom, így tudni fogom hol vagy, és ha találok valami érdekeset a fajtádról, akkor azt a Fairy Tail céhházba fogom címezni. – Hátradőlt, és egy tekercset leemelt a polcról. – Ez pedig egy térkép, amivel visszajutsz John házához. Most pedig, tudod merre van az ajtó.
Adott még egy kendőt, amibe belecsomagoltam a lakrimát, összekötöttem a sarkait, és batyukánt a hátamra vetettem azt.

Fényes nyári nap volt, pont, mikor eljöttem. Az út nem tartott sokáig, de mégis hosszúnak tűnt. Szívem a torkomban, a farkam hegyében, minden egyes porcikámban ott dobogott. Végre újra láthatom John-t, és Johannyan mosolyát.
Mikor megpillantottam a ház tetejét, megszaporáztam a lépteim, és néha magasra ugrottam, hogy megpillantsam John és Johannyant, ahogy a földön dolgoznak. De nem láttam őket, nem láttam embereket sem, még mikor közelebb értem se. Az utolsó pár métert szinte sprintelve tettem meg. Az ajtó előtt megtorpantam, bentről kísérteties csend áradt, mintha senki sem lenne bent. Felugrottam a kilincshez, majd kinyitottam az ajtót.
Bent állt a por, a sarkokban, és a székek lábai között pókhálók húzódtak. Az egyetlen dolog, ami megtörte a csendet az egy halk, gyenge szuszogás volt. Lélegzetvisszafojtva hallgattam, és meg is láttam a forrását. Az asztalnál egy ősz férfi ült, mancsával homlokát támasztotta, arcát borotva rég nem érintette, kezeletlen, vad ősz szakálla, és haja a szélrózsa minden irányába mutatott. Közelebb léptem hozzá, de nem reagált, így felugrottam az asztal lapjára. Csak ekkor vette észre jelenlétem, mancsa, mintha élettelen lett volna, zuhant az asztalra, felverve azon a port. Én eltakartam az orrom, de a férfi fel sem köhögött, csak felhajtotta szemét, és kitűrte szeméből a haját. Mozdulatai jól láthatóan sok lelki erőt igényeltek. Szabaddá tett szemeit megvizsgálva láttam, hogy barna szeméből az élet csillogása eltűnt, és nem is rám néz, inkább mögém, vagyis mögöttem néz valamit, de nem közvetlen mögöttem, hanem mintha… valamit, ami sok száz kilométerrel van mögöttem. Szeme alatt éktelen fekete folt, mint aki már egy hete nem aludt. Ujjain a bőr rá volt tapadva a csontra, és a bőre ugyanolyan fakó volt, mint a csont.
- Jó napot. – köszöntem rá. Hosszasan hallgatott, majd egy mosolyt próbált meg megerőltetni, de szakálla, és gyengesége miatt ez alig volt észrevehető. Amennyi mégis kilátszott ajkából, azon látszott, hogy száraz, és cserepes.
- Visszajöttél. – mondta halkan, gyengén.
- John? Mi történt veled? Hisz nem telt el egy év!
- Velem? … A gyógyszer… nem használt… Johanna… egy hónapja… - nem bírta folytatni. Látszólag könnyezni próbált, de nem volt rá ereje.
Johannyan halálhíre megrázott, szemembe azonnal könnyek szöktek, majd folyni is kezdtek. Tompa puffanással hullottak a porba.
- Elvesztettem… mindent… a feleségem… a lányom… Eladtalak téged… annak a féregnek… Ez megbocsájthatatlan… és mit értem el vele?
- De visszatértem! És itt maradok veled!
- Akkor… hét éve… csak azért hoztalak haza… hogy újra… lássam… Johanna mosolyát… Nem érted… tettem… De… köszönöm… hogy hat évig... képes voltál… újra megmosolyogtatni őt… Ám... az én időm is lejárt… És neked… még hátra van… az élet… nem akartam sose… hogy itt élj… örökre… bezárva… Menj… láss világot… éld az életed… Légy boldog… Találj barátokat… Találj szeretetet… Találd meg… ahová tartozol… Találd meg… a családod… Ott, a szekrényen… - fejével oldalra bökött. Egy batyu volt ott, portalanul. – Fogd… és vidd… ne itt nézd meg… mi van benne… - Azzal lassan, nagyon lassan lehunyta szemét, fejét az asztal poros lapjára hajtotta. Láttam még, hogy a por felverődik a légzésétől, de aztán leült, és többé nem zavarta meg semmi nyugalmát. John többé nem ébredt fel.
Sokáig ültem ott, halkan gyászolva. Egyszer egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögül.
- Két hete jártam itt, nélküled. Tudtam, hogy ez lesz. – nem fordultam meg, akkor dühömben rátámadtam volna a hang gazdájára. Miatta nem tudtam Johannyannal lenni utolsó perceiben. Miatta nem tudtam támaszt nyújtani Johnnak, mikor szüksége lett volna rám. – Megértem, hogy nem akarsz engem most látni. Fogd a cókmókot, és használd a lakrimát, én majd szólok a helyieknek, hogy készüljenek még egy temetésre. Ha akarod, a helyi temetőben bármikor meglátogathatod őket, egy helyre vannak temetve. Ha nem találod a sírt, kérdezz meg egy helybélit… amúgy Ibarazaki a vezetéknevük. – Mondata befejeztével hallottam, ahogy lépéseinek zaja egyre távolodik. Átugrottam a szekrényre, levettem hátamról a lakrimás batyut, és John batyuját kötöttem a nyakamba. A lakrimát most érintettem meg először, teljesen sima volt, és nem volt annyira hideg, mint gondoltam. Félbetörni egyszerű volt, szándékosan nekem készíthette Masakado. A széttört kristály mintha egy apró ajtót nyitott volna ki, a túloldalán egy utcát láttam, és egy épületet, ajtaja felett egy tábla hirdette: Fairy Tail.
Átléptem a dimenzió kapun, és ott is találtam magam azonnal az épület elött. Hátrafordultam, de már eltünt a varázsajtó, nem volt visszaút. Visszafordultam, és elindultam az épület felé. A kapu, és a bejárati nagyajtó nyitva voltak, bentről éktelen ricsaj hallatszott. Átlépve a küszöböt láttam meg, hogy székek, farepeszek, és emberek repkednek a terem egyik végéből a másikba, hatalmas porfelhők kavarodtak itt-ott, és látszólag a mágusok jobban el voltak foglalva egymás arcának átrendezésével, mint az új jövevénnyel. Végül egy barna szempár verekedte át magát a tömegen. Haja aranyszínű volt, oldalt volt lófarokba fogva. Szemügyre vett, leguggolt, majd mosolyogva így szólt:
- Nahát, egy kóbor Exceed. Mi szél hozott? – Nem értettem miről beszél.
- A nevem Caddis Fell, és…
- Várj egy kicsit. – szakított félbe, majd hátrafordult, és hatalmas fejjel üvöltötte: - HALKABBAN MÁR, EGY SZÓT NEM ÉRTEK ABBÓL, AMIT MOND!!! – de nem csillapodott a háború. – Ne haragudj. Hol is tartottál?
- A nevem Caddis Fell. – mondtam félig kiabálva. – És csatlakozni szeretnék a céhhez!
- Azt hiszem ez most nem lehetséges, ne haragudj.
- Hogyhogy? – elfogott a félelem.
- A mester most nincs itt, és Mirajanet pár perce fejbe találta egy fakorsó, és még nem tért magához. Mondanám, hogy fáradj beljebb, de most itt biztonságosabb.
- Az imént valami fura néven hívtál engem… mi volt az?
- Exceed? Ez a fajod neve, két másik is van itt, Happy, és Charuru. – felkacagott. – ne nézz így, azt hitted közönséges macska vagy, és egyedi vagy a világban?
- Tudtam, hogy egyedi nem vagyok, de eddig mindenki macskának hitt.
Míg beszélgettünk az emberek lassan elkezdtek kupacokban gyűlni a falak tövében, a harc csitult, és a terem túlsó végében lévő pult mögött is feltűnt egy fehér hajú kék szempár, egy hatalmas puklival a homlokán.
- Gyere, úgy néz ki Mirajane már jól van, és a béke is helyreállt. – Intett, majd átvezetett a termen, átlépdelve az eszméletét vesztett személyeket, és a törmeléket. A pultra felszökdeltem, majd az említett shoujo szemügyre vett.
- Mira, ez a kis exceed csatlakozni szeretne.
- Oh, Edolasból jöttél?
- Edolas?
- Egy másik világ, ahol sok olyan élt, mint te, de már itt él mind. Ezek szerint te is itt születtél. Hol a partnered?
- Partnerem?
- Az exceedeink egy-egy sárkányölőt kísérnek. Az arckifejezésedből arra ítélek, hogy nem tudod mi az a sárkányölő. – Megráztam a fejem.
- Ezt majd később elmesélem, biztos kimerített az út, és pihenni szeretnél. Majd szólok a mesternek, hogy jöttél. Még két kérdés. – a pult alól elővett egy pecsétnyomót. – Mi a mágiád, és hová kéred a pecsétet?
- A farkam végének jobb felére, ha szabad. És kezdő fémmágus vagyok.
- Hogyne. De szerintem a farkad vége így is hasonlít a céh jelére. – rányomta a céhjelet. – Hol laksz, ha szabad kérdeznem? – A kérdés nagyon meglepett. Innen nem tudom vissza az utat John házába, és nem is szívesen élnék ott, ahol ők elhunytak.
- Azt hiszem… a szabadban… - mondtam leszegett fejjel.
- Akkor biztosítunk neked egy szobát. Gyere. – levett egy kulcsot a faliszekrényről, és egy ajtóhoz vezetett.
- Ez lesz a tied, érezd magad otthon. – kinyitotta az ajtót, odaadta a kulcsot nekem, majd távozott.
Furcsáltam, hogy egy macskának egy egész szobát adnak, de gondolom, majd később csak akad szobatársam. Ezért nem is foglaltam el az ágyat, és annak környékét. Az egyik szabad sarokban alakítottam ki magamnak teret. A Johntól kapott batyu kendője lett a takaróm, az ágyról elvettem az egyik kispárnát (volt rajta három), az lett az ágyam.
John batyujában nem volt más, csak két bekeretezett kép, és a Masakadotól kapott pénz maradéka.. Az egyik képen egy felnőtt Johannyan volt, aki egy újszülöttet tartott a kezében, az újszülöttnek ugyanolyan rózsaszín haja, és szeme volt, mint édesanyjának. A csecsemő volt Johannyan, aki pedig tartotta, az az édesanyja. A másik képen John volt, és Johannyan, ő úgy nézett ki, mint kikor megszülettem, és egy hatalmas tojást tartott, amin vörös minták voltak… az voltam én. A képeket az ágyam mellé tettem. Az egyiket véletlen fellöktem, képpel előre esett, és csak akkor vettem észre, hogy mi van a hátuljára írva:


Megnéztem a másik kép hátulját is, ugyanez volt rá felírva. Szemeimbe könnyek szöktek. Hat év… kimondva milyen soknak tűnik, de most, visszaemlékezve, sokkal rövidebb, mint képzelnénk. Az élet holnaptól teljesen más lesz, mint eddig volt.