Red Walter

Furcsa érzésem volt, mielőtt felkeltem. A fejem alatt valami keményet éreztem, amikor kinyitottam a szememet, kiderült, hogy a könyvtárban vagyok. Elaludtam. Arra emlékeztem, hogy reggel elkezdtem olvasgatni, de a továbbiakra nem. Késő délután lehetett, mivel a nap lemenőben volt. Sietősen a helyére tettem a könyvet, majd kimentem és kértem Mirától valami frissítőt.
- Felkeltél Red? –kérdezi mosolyogva a lány.
- Mikor aludtam el?? –nézek rá ásítozva
- Elég sokat olvastál, de elnyomott az álom és senkinek se volt szíve hogy felkeltsen.
Én csak az orrom alatt motyogok valami „értem” szerű szócskát, majd felhajtom a gyümölcslevet.
~ Unalmaaaaaas egy nap~ Gondolkodok magamban, közben pedig lassan húzom el a szókat, amikor valamit észreveszek. Felpattanok a székről és egyenesen a küldetések falához, iramodok. Hatalmas betűkkel áll rajta egy felhívás, ami majdhogynem kiszúrja a szememet.
A felhívás így szól:
„ A vándorló Cirkusz felvételt hirdet, mivel az egyik késdobáló átmeneti okok miatt nem képes színpadra állni.”
Továbbá még leírták, hol lehet jelentkezni, illetve hol állították fel a sátrat és mennyi a jutalom a munkáért. Szemem végigsiklott a többi küldetésen, a végén pedig nyugtáztam magamban, hogy nincs másik nekem való küldetés. Letépem a falról a lapot, majd odalépek a pulthoz.
- Elvállalom.
Mirajane csak bólint, majd elindulok haza összeszedni a cuccomat. Nem tűnt nehéz feladatnak, úgy gondoltam nincs szükségem kardokra vagy késekre, a kártyákkal is simán lehet dobálózni, főleg ha éles az élük.

A cirkuszi sátor magnólián kívül volt felállítva egy hatalmas füves részen, ahol senkise zavarta a dolgozókat azonban a helyet könnyen meglehetett találni, mivel más távolról látszott az épület teteje. Meglepetésemre rengeteg ember volt a cirkuszban, kötéltáncosok, állat idomárok, akrobaták, bohócok és természetesen az állatok sem maradhatnak ki a sorból, elefánt, oroszlán, majmok, lovak minden megvolt, amire szükség volt egy cirkuszban. A jelentkezést a társulat vezetőjénél kell megtenni, de előtte valahogy el kellett jutnom az irodájához, így az első utamba akadó embert megkérdezem, hogy merre is találom.
- Elnézést, meg tudnád mondani, merre találom a cirkusz vezetőjét? - lépek oda egy barátságos kinézető lányhoz.
- Persze, gyere, odakísérlek. Gondolom a felhívásra, jöttél. – kérdezi mosolyogva.
- Igen.
Amikor megérkeztünk a lány magamra hagy én pedig udvariasan kopogok az ajtón, mire egy hang kiszól, hogy nyugodtan lépjek be.
- Jó napot! – üdvözöl a férfi, aki egy asztalnál ül és pár kupac papírt, rendezget. – Áá, az állás ajánlatra jöttél, fiú??
Én csak bólintok, majd a férfi rámutat egy székre, hogy foglaljak helyet, én pedig kényelembe helyezem magam.
- Megtudatom a nevedet?
- Red Walter.
- Örvendek, az én nevem Bunzo és ennek a cirkusznak vagyok a vezetője, illetve az oroszlán idomárja. Úgy sejtem érdekel miért is, lenne ilyen fontos, hogy új késdobálót találjunk.
Igazából kártyákat dobálni jobban szerettem volna, de majd ezt elmondom neki, ha megtudtam miért is olyan fontos a dolog. Mivel nem mondtam semmit se, ezért folytatta a mondandóját.
- Az lenne a lényeg, hogy be akarják zárni a cirkuszt, mivel itt a közelben alapul egy másik társulat. A két közösség nem fér meg egymás mellett ezért úgy döntöttünk, hogy versenyben döntjük el, melyik cirkusz marad fent. A versenynek az lenne a fő célja, hogy a holnapi előadásra minél több ember gyűljön össze, ha sikerül teljesen megtölteni a nézőteret, úgy hogy egyetlen egy hely sem marad akkor mi maradunk és az új cirkusz tovább áll.
- Értem. Hány fős a nézőtér?? –érdeklődöm meg, hogy hány embert is kellene idecsődítenünk.
- Nem sok, csak 250.
~Hát végül is, nem olyan sok, hisz nagy cirkuszról volna szó.~
- Rendben van, igazság szerint kártya mágus vagyok, és lehetne változtatni, hogy a kések helyett kártyákat dobálnák. Természetesen, ha nincs más jelentkező erre a munkára.
- Nincs, és megoldható. Szólok Junenak az asszisztensemnek, hogy kísérjen el téged az egyik lakókocsiba, igaz van egy másik fiú is, aki körülbelül veled egy idős lehet. Remélem nem baj, hogy ha a szobatársad lesz.
Egy rövid váll megvonással válaszoltam, hogy nekem aztán ugyan mind egy. June nagyon kedves és szerény lány, mindent megmutatott és mindenkit bemutatott. A lakókocsival semmi bajom nem volt, minden megvolt a megélhetéshez, és esténként tábortüzes vacsora van, mivel csak egy éjszakát kell itt töltenem nem igazán akartam berendezkedni. A szobatársam Riosheiji (ez milyen név??xD ) elég magának való gyerek és zárkózott, de ezért megtudtam, hogy Bunzo fia, és az anyukáját kis korában elvesztette illetve még azt is, hogy – amikor éppen nem próbál- akkor szabadidejében, gitározik. A próbákat minél előbb el kell kezdeni az előadás, pedig holnap este lesz, addig még rengeteg mindent kell csinálni. Mielőtt elkezdenénk próbálni mindenkit, összehív a főnök és elosztja a feladatokat. Mi négyen, Bunzo Riosheiji és June plakátokat teszünk ki pár helyre Magnoliába, illetve a céhekbe is küldünk pár szórólapot. Két óra alatt végig jártuk a fontosabb illetve közelebbi helyeket és pár céhet is bejártunk szóltunk az ismerősöknek és mindenkit értesítettünk, akit csak tudtunk, innentől kezdve nem rajtunk múlik. Aztán jöhetett a vacsora, a szakács fura alak, a fakanállal hadonászik folyamatosan, és lenem tennék akár csak öt percre is, a tájszólásáról ne is beszéljünk. Az asztalnál jó a hangulat, akárhányszor megszólal a szakács mindenki hatalmas röhögésben tör ki, most kell kihasználni a pihenést, ezután mehet a kemény gyakorlás. A kis csapat lassan elfogyott és már egyre kevesebben ültünk az asztalnál de a végén már mi is elmentünk gyakorolni. June bemutatta nekem a lányt, akit körbe kell dobálni különböző módon, bekötött szemmel, háttal állva, illetve a lány körül lufik lesznek fel függesztve.
A lufikat felfújtuk, majd szögekre akasztottuk rá, nem volt őket nehéz eltalálni. Csukott szemmel már nehezebb volt dobálózni, először féltem, nehogy megvágjam a lányt, de rájöttem, hogy felesleges volt ettől tartani. Valamikor éjfél után zuhanok be az ágyba, de akkor már szobatársam régen az igazak álmát aludta. Reggel valaki nagy erővel veri a lakókocsi ajtaját, valami nagy baj lehet. Nagy álmosan kikászálódom az ágyból, és az ajtóhoz totyogok, nem tudom, mi lehet ilyen égetően fontos, hogy korán reggel zargassanak.
- Jövök már. –nyögöm.
Az ajtó túloldalán June állt, úgy tűnt, hogy szalad és gyorsan hadarva beszélte el a dolgokat mi történt, valaki az este a színpadot teljesen feldúlta és, még ha akarnánk, sem tudnánk felépíteni, több napba telne.
Hatalmas volt a káosz, mindenki próbált takarítani, eltüntetni a káoszt, de a fejekben sem volt minden rendben, mivel senkise akarta, hogy bezárják a cirkuszt.
- Most mit csináljunk?? –kérdezem inkább csak magamban.
Csak halkan azt a választ kaptam, hogy azt, ami tőlünk megtelik, az-az takarítunk és próbáljuk összerázni a sátrat estére. Elképesztő a pusztítás a plakátokat elszaggatták, mindenhol szemét, a székek fel voltak borítva, és az egyik falon egy fura írás volt, amin az ált „Úgysem nyertek”. Rövidesen híre ment, hogy valaki hatalmas felfordulást csinált a cirkuszban és ha nem tudunk felülkerekedni a káoszon muszáj lesz elhalasztani az előadást, de viszont akkor a társulatnak befellegzett. Az előadás este 8 órakor kezdődött volna, ha sikerül megint felépítenünk a színpadot, vagy legalább is egy részét.
- Hat óra. –nézek az órára, miközben a seprűre támaszkodok, Riasheiji pedig mellettem ütyködi a színpadot, fúr, farag, miközben a fején lévő sisak viccesen mozog, ha nem ilyen fontos pillanatban lennénk, akkor még nevetnék is rajta. 8 óra előtt 10 perccel megérkeztek az első vendégek, akkor még javában csináltuk a színpadot, ezért June úgy döntött, körbevezette a megérkezett családot a cirkuszban és elmondja nekik, hogy még várniuk kell. A társulat minden tagja kivette a részét a munkából és közben még gyakorolni is próbáltak, de végül is sikerült, összehoztuk a dolgot és 8 óra 15 perckor el is, kezdtük a fellépést. Egy furcsa öltönyös pasit láttam meg a közönség között, ő lehetett az volt, aki elbírálta, hogy ez a társulat vagy a másik marad. Amikor mindenki szerepelt, az öltözőben voltunk izzadtan, kimerülve,fáradtan és éhesen, de sikerült megcsináltuk. Megkerestem a főnököt, de éppen beszélgetett valakivel az irodájában, ezért úgy döntöttem, hogy nem zavarom elmegyek lezuhanyozni és lefekszek aludni. Másnap reggel, egyből a főnökhöz mentem, mivel úgy döntöttem, hogy itt az ideje hazamenni.
- Jó napot. –lépek be az irodájába.
- Á szia.
- Azt hiszem itt az ideje, hogy hazamenjek.
- Előtte még szólj a többieknek, van egy fontos bejelentésem.
Én csak bólintottam, majd elmentem Junehoz, hogy segítsen szólni a többieknek. A főnök a színpad közepén állt, és hangosan beszélni kezdett.
- Nos, azt hiszem mindent beleadtunk, hogy továbbá is legyen cirkuszunk. Ez a sok munka meghozta a gyümölcsét, tovább működhet a cirkusz.
Mindenki örömkiáltásban tört ki, ujjongtunk, ugráltunk, egymásnak gratuláltunk, a másikat ölelgettük.
- Továbbá, köszönjük a munkáját Rednek, hogy segített mindenben, igaz a mágiájára nem sok szükség volt. Tudod, hogy szívesen várunk vissza.
Azzal mindenkitől elbúcsúztam, a fizetésemet is megkaptam, majd haza indultam.
Amikor visszatértem a klánházba, Mira kíváncsian fogadott, amikor lehuppantam az egyik székre.
- Mesélj, milyen volt?- kérdi.
- Állati. –mosolyodom el.

Már 10 perce állok a küldetések fala előtt és még mindig nem döntöttem el mit is akarok ma kezdeni magammal. Több küldetés is van, ami tetszik, de mindegyik nehéznek tűnik, s azokhoz viszont nincs kedvem. Valami könnyűnek tűnő dolgot szeretnék csinálni. A mai nap a szokásosabbnál is unalmasabbnak ígérkezik, a céhben szinte mindenki bent kuksol, a falon is rengeteg küldetés van, szinte hegyén, hátán állnak. Kint meleg van, de szerencsére a klán házban többnyire mindig hűvös az idő. Egy határozott mozdulattal becsukom a szemem és rábökök az egyik papírra, hogy így húzzak sorsot, hogy melyik legyen. Az ujjam hegye egy furcsán díszes lapra mutat, leveszem és leülök egy székre s olvasni kezdtem. A lap barackvirág színű, egy-egy sarkán aranyszínű virággal. A lapon az áll, hogy két mágust keresnek – lehetőleg férfit és nőt – akiknek egy bálban kellene megjelenniük őrségként, de be kellene majd vegyülniük a tömegbe. Ez a választás kicsit elszomorít, én meg a bál?? Két külön fogalom. Életemben nem voltam még ilyen helyeken, nem is nagyon akarok menni, ráadásul ötletem sincs, kit vigyek magammal. Az első, aki beugrik az Natali volt, elég régen láttam. Emlékszem, hogy azt mondta a legtöbbször Kunugiban van, úgy döntöttem, hogy elmegyek oda és megkérdezem, hogy van-e kedve eljönni velem. A bált Hosenkában rendezik meg, egy rangosabb férfi ajándékozza a fiának, aki 18 éves lesz a bál napján. A vonatút gyorsan véget ér, többnyire csak azon gondolkodok, hogy hol keressem meg a lányt, ha nem találom Kunugiban. Az a tervem, hogy mielőtt megkeresem, beugrok egy boltba, hogy vegyek neki egy tábla csokit, mivel oda volt az édességért és így hátha jobban rá lehet venni. Egy kisebb édesség boltba megyek be, egy ismerős lány látok az egyik pultnál, de nem tudom beazonosítani, de amikor közelebb megyek meglepődve látom, hogy Natali az. Valószínűleg a ruha miatt nem ismertem fel első látásra, eddig szoknya volt rajta, most egy halászgatya csizmával, toppal és egy bőrkabáttal párosítva.
- Natali? Te vagy az??? - nézek kerek szemekkel, amikor felém, fordul a lány.
- Nem... én egy földre szállt angyal vagyok.
Igen ez ő, ki az, aki így tudna válaszolni egy kérdésre?
- Egyébként pont téged kerestelek... - mondom kacsintva.
- Egy angyalt ki nem keres? – játssza az agyát, holott szerintem inkább egy ördögre hasonlít.
- Akkor ne érdekeljen... Végül is kitudja a végén, TALÁN meghívlak megint egy forró csokira.
- Reeed! Úgy hiányoztál! – ugrik a nyakamba, de már kezdem megszokni a kitöréseit, amikor meghallja a csoki szót.
- Mit nem adnék, ha ezt egyszer szívből hallanám... - morfondírozok. - Na, szóval érdekel egy munka??? Velem.
- Hát ha csoki lesz... – mondja elgondolkodva.
- Okkés, akkor ... El kell mennünk Hosenkába, egy fontosabb embernek a 18 éves fiának lesz bálja, de félő, hogy valakik szabotálni akarják a bulit, illetve ilyenkor könnyebben meg tudják támadni a fiút. Ezért bérelnek fel két embert, egy nőt és egy férfit, hogy figyeljék az eseményeket és elkapják a betolakodókat illetve azokat, akik hívatlan vendégek. Természetesen teljesen be kell vegyülnünk a tömegbe, hogy ne szúrjunk szemet. Ebbe gondolom benne van a ruha meg minden csicsás dolog… - veszek nagyobb levegőt, mivel ezt a sok dolgot mind egyszerre préseltem ki a számon. - Akkor jössz velem erre a bulira??
- Te jó ég... biztos vagy abban, hogy én lennék a legmegfelelőbb?
- Hát mást nem igazán tudok. Végül is, ha nem történik semmi, akkor is bulizunk egy jót.
- Jah... buli... na mindegy! Menjünk.
- Ez az.. Imádlak Natali. - azzal megölelem.
- Hát, nem vagy egyedül azzal, hogy imádsz.
- Chee..
A vonatút nem volt túl rövid, de hosszú sem. Az elejét csendben töltöttük, csak kifelé bámultam az ablakon. Néztem, ahogy suhan a táj és azt, hogy minden folyamatosan megváltozik. Natali is kifelé néz, s most először veszem rajta észre a változásokat. A komoly arcát – amit eddig mutatott – felváltotta a mosolygós és kedves lány arca.
- Más lettél... – mondom ki hangosan, gondolkodás nélkül.
- Hogy érted?
- Hát más ruhákban jársz és úgy érzem, hogy ez a változás nem csak a külsődre hat ki. Hanem belül is más lettél. Nincs igazam?
- Hát ha érteném, hogy mire célzol...
- Végül is mindegy. - fordulok ki az ablak felé.
- Mi az hogy mindegy? Amit elkezdtél fejezd be!
- Hát... csak furcsa, hogy amikor először találkoztunk… Emlékszel?? Annira rideg voltál, most meg mosolyogsz, máshogy öltözködsz, bár lehet, hogy csak én gondolom így.
- Hát, kicsit untam azt a ruhát olyan maradi volt... a mosolygás pedig csak arcgörcs... nem mosoly!
- Arcgörcs mi?? – mosolygok.
Beáll a csend, amit Natali tör meg, a táj folyamatosan rohan el mellettünk, kellemes idő volt, legszívesebben egész nap kint ülnék a szabadban.
- És Démont merre hagytad? – teszi fel a legegyszerűbb kérdést.
- Nem nagyon bír sokat egyhelyben lenni... a vonatra se tudtam volna felhozni, ráadásul, ha fel is engedték volna, idepiszkítana. Úgyhogy otthon maradt. Remélem, nem szedi szét a házat.
- Én meg remélem de, és végig nézhetem, ahogy takarítasz.
- Hmmm. Nem olyan rossz kutya, de ha szeretnéd a küldetés után, átjöhetsz.– kacsintok.
- Neked ráng a szemed? – kezd el utánozni, ahogy meglátom ezt a vicces dolgot feltör belőlem a nevetés, s majd csak egy perc múlva tudok megszólalni.
- Ez olyan... Udvarlási dolog.. Bár én tőlem távol áll a dolog, de végül is, neked jobban áll a kacsintás. - mosolygok.
A vonat hosszú fékezés után megáll, mi pedig leszállunk. Elindulunk megkeresni a házat. Amikor megtaláljuk hatalmas látvány tárul elénk.
~ Ez nem ház, hanem inkább villa~ Tátom el a számat, az épület hatalmas. Amikor belépünk a kapun,- ami kovácsoltvasból van- hatalmas kert tárult a szemünk elé. Bokorból kiépített labirintusok, a kert egyik részében egy Filagóriát pillantottunk meg, ahol valószínűleg kerti partikat vagy családi rendezvényeket szoktak tartani, esetleg ebédeket. A villának hatalmas fa ajtaját művészet betolni. Amikor belépünk a házba egy nő és egy férfi vár ránk a hallban. Az előbbi elvezeti Natali-t, a férfi pedig engem, egyenesen a nekünk kiszabott szobák felé vettük az irányt.
- Jöjjön velem, megmutatom a szobáját, uram. – mondja az inas, majd felvezet az emeletre. Számomra olyan furcsa volt ez az udvariasság, sosem szoktam nagyon udvariasan viselkedni, de ezen a helyen meggondolom, hogy mit mondjak és, hogy-hogy mondjam azt. Natali és a nő velünk jönnek fel az emeletre, ahol két egymás melletti szobát kapunk.
- Rendezkedjenek be, ha készen vannak, elvezetjük önöket Lord Rileyhoz.
Mi csak bólintunk, mindketten bevonulunk a szobánkba ledobjuk a cuccainkat, s menetre készen állunk. Amikor visszajöttek az inasok egyenesen a férfihez vezettek minket. Lord Riley éppen a dolgozó szobájában tartózkodik és lapokat rendezget.
- Á, valószínűleg ti vagytok a mágusok, akik elvállalták ezt a feladatot.
- Igen, örvendek a szerencsének. Az én nevem Red Walter, ő pedig a társam Natali Lilie.
- Örvendek!
Azzal helyet foglalunk az egyik kanapén, ami 3 személyes volt. Kényelmesnek nem mondható, de végül is nem kell Lord Riley beszámolója közben állva maradnunk.
- Az lenne a feladatotok, hogy a fiamnak rendezett bált felügyeljétek. Ugyan is attól tartok, hogy lesznek olyan emberek, akik ezt a nagyszerű rendezvényt meg akarják majd hiusítani. A szobájukba felvitettem a báli öltözéküket, fél hétre jó lenne, ha készen lennének, mivel pontban hét órakor, ismétlen hét órakor, elkezdjük a bált.
~ Azt hiszi, hogy egyszeri elmondásra nem érjük meg? Pff~
- Továbbá, az inasom, Samuel az egész este folyamán rendelkezésükre áll. Az ő feladata lesz megmutatni maguknak a házamat és minden kérésüket teljesíteni fogja.
- Rendben, köszönjük.
Azzal felállunk, s kimegyünk a szobából. Samuel már ott áll az ajtó előtt ez után felkísér minket a szobába aztán magunkra hagy, hogy öltözzünk fel.
Az óra a fél hatot üt, amikor elkezdjük felpróbálni a ruhákat. Az én ágyamon egy fekete ing van hozzá pedig fehér szmoking és egy fehér nadrág. A feketét jobban szeretem, mint a fehéret, de ha ezt kell ahhoz felvenni, hogy beolvadjunk hát jó. Végül is Riley jobban tudja, hogy milyen ruha illik a bálhoz, ami ő rendez. A ruhához tartozó cipő viszont nagyon gáz, nem szerettem az ünneplő cipőket, de muszáj leszek felvenni. Úgy gondolom, hogy nem akad kivetni valóm a ruhával kapcsolatban, így hát elkezdek szép lassan felöltözni. Amikor éppen készülök felvenni az inget Natali jön be a szobámba, na jó inkább beront, mint egy bika még a szeme is hasonlít az állatéhoz, de legalább kopoghatott volna, vagyis eddig azt hittem ez a szokás.
- Mi a fene ez a ruha? Erről nem volt szó!!! – amikor tekintete végig pásztáz, s meglátja, hogy csak egy nadrág van rajtam megtorpan, s egy kis pír szökik az arcába, de alig látható. Annyira nem furcsa, hogy néz, edzés közben is mindig félmeztelen vagyok.
- Hát képzeld, az én ruhám szerencsére csak egy ing meg egy szmoking. Ennyivel megúsztam, a cipővel van kisebb gondom.... - mutatom a két pár fekete ünneplő cipőt.
- Nekem nem lehet olyan ruhám, mint neked? Ez tele van fodorral!!!
Dugja az orrom alá a ruhát, ami sötétlila színű, itt-ott fodros, hozzá egy fehér kesztyű van, a fejére pedig egy furcsa fejdísz. Az állam egy kicsit leesik, úgy kellett visszatenni a helyére. Megvizsgálom a ruhát, majd a lehető legnyugodtabb hangon megszólalok.
- Szerintem jól fog állni.
- Ne hülyéskedj már! Tisztára, mint valami lila vattacukor! Nem vállalom! – mérgelődik a lány, szemmel láthatólag nem szokott ilyen ruhákat viselni.
- Már késő visszalépned, elvállaltuk. Egyébként is, szeretem a vattacukrot. - mondom kicsit halkabban. – Na, indíts. – tolom be a fürdőszobába én pedig hátat fordítok az ajtónak, hogy még csak véletlen se higgye azt, hogy kukkolok.
- Öltözz át, had lássam, hogy áll. – kiáltok, hogy a lány meghallja.
- Gonosz vagy! Minimum két tábla csoki jár ezért!
- Majd ha átöltöztél, tárgyalunk. – mondtam kuncogva.
Motoszkálást hallok az ajtó mögül, majd sóhajtást és sopánkodást is.
- Ebben ki nem megyek!
- Akkor kénytelen leszek rád rúgni az ajtót. – mondom fenyegetően.
Miközben a lány ráveszi magát, hogy kijöjjön én is, felöltözök végre. Hallom, ahogy nyílik az ajtó, s a lány kikukucskál rajta. Mikor teljes egészében ott áll előttem nem tudok megszólalni a látványtól. Nem rossz, sőt kifejezetten jól áll neki a lila ruha, amit nem akart felvenni. A ruha fodrozódása kiemeli a karcsú alakját, s a lila kifejezetten megy a bőréhez és a szeme kékjéhez.
- Szerintem, nagyon jól áll. - mosolygok, majd folytatom - Felesleges volt hisztizned.
- Viszont arról fogalmam sincs, hogy fogunk ezekben, a ruhákban harcolni....Tényleg... Hova rakom majd a kardom?
- Hát.. fogalmam sincs. - közben pakolászok, és a kupac ruha közül kiesik egy doboz, s koppan a benne lévő dolog a földön.
Kinyitom a dobozt, amiben két kisebb tőr van és mindegyikhez tartozott egy lábra erősíthető tok.
- Úgy tűnik meg van a megoldás. - veszem elő a tört - Rácsatoljuk a lábadra, nem olyan, mint egy kard, de megteszi.
- Végszükség esetére talán jó lesz.
Bólintok, majd még egy utolsó simításokat végzünk magunkon és a ruhán, majd elindulunk a bálterem felé. Az út átvezet egy hosszú folyosón, ami tele van képekkel, mindenféle festmények lógnak a falon. Van olyan, ami tájképet ábrázolt, tavakat, erdőket, városokat, de van olyan is, ami csendéletet, gyümölcsös tálakat, virágokat, kerteket. Miközben így nézegetjük a sok képet azon gondolkodok, hogy ha már itt vagyunk mi miért is ne szórakozhatnánk?!
- Azért szeretnéd veled táncolni. – mondom a lánynak, aki most egy pillanatra felfüggeszti a képek nézegetését és rám meredt hatalmas kék szemeivel.
- Azt nem éled meg, hogy én táncoljak.
Többet nem tudtunk beszélni, mert megérkezünk a bálterem ajtajához. A hatalmas faajtó nyikorogva nyílik ki előttünk, a fába motívumok vannak vésve, egy unikornis és egy tündér. Szép és precíz munkának néz ki, egy hibát sem ejtett rajta a készítője. A terem hatalmas, rengeteg ember el fog férni benne gond nélkül. Páran már estélyi ruhába vannak, közben mások pedig még a díszleteket igazgatják, vagy az ételt és az italt rendezik el az asztalokon ízlésesen. Natali furcsán fészkelődik mellettem, egyik lábáról a másikra álldogál és süt róla, hogy izgul.
- Nyugii…. Nem lesz nagy felhajtás. – mosolygok, lehet, hogy nem kellett volna ezt előre kijelentenem, de a lány valamelyest megnyugodott.
Fél óra múlva már rengetegen vannak a teremben és az emberek még mindig szálingóznak befelé. Miközben nézzük az ajtón belibbenő embereket, a nők gyönyörű ruhában és magasabbnál, magasabb sarkú cipőkben, míg a férfiak frakkban és ingbe jönnek, Natalie egyre jobban kezd elsápadni.
- Van valami baj? – nézek a lányra aggodalmasan.
- Tényleg nem szeretem a nagy tömeget, akkor meg még úgyse, ha táncolnom is kell. Úgyhogy nem táncolok. – jelenti ki, én pedig ráhagyom a dolgot. Megint beáll a csend közöttünk, majd egy kisebb ideig megint az embereket nézzük, hátha kiszúrunk valakit, aki nem illik a bálhoz, vagy túl gyanúsan viselkedik. Semmi érdekfeszítőt nem veszünk észre.
Natali megragadja az ingemet s aggodalmas arccal fordul felém.
- El ne merj mozdulni mellőlem, mert kinyírlak.
- Jólvan. – mosolygok rá.
Egyre kevesebb ember jön be az ajtón, s később pedig becsukják az ajtót. Pár ablak nyitva van, s lágy szellő lengeti a csipke függönyöket, amikhez ízléses vörös sötétellő tartozik, amit fehér szalagokkal van össze kötve. Kellemesen lágy zene szólt a teremben és a szoknyák pörgése kezd szédíteni, meguntam, hogy csak külső szemlélő legyek.
- Gyere táncolni. – fonom Natali ujjai közé az ujjaimat.
- Nem. – makacskodik.
- Akkor itt hagylak. –nyújtom ki a nyelvemet rá, azzal elmegyek a tömeg széléhez és táncpartner után kezdek nézelődni.
- Ne!
- Gyere már! – noszogatom tovább, azzal ismét a kezemet nyújtom felé.
- Utállak… - azzal megragadja a kezemet.
Egy kisebb mozdulattal megpörgetem magam előtt, majd megfogom a derekát a lánynak. Táncolás közben, egyre nagyobb és nagyobb lett a mosoly az arcomon.
- Nem is vagy olyan ügyetlen. – mosolygok.
Azzal rálép a lábamra.
- Jajj, bocsánat. Most táncolok, úgy először.
Azzal elkezdek hangosan kacagni.
- Ezen mi volt ennyire nevetséges?? – húzza fel az orrát.
- Nem rajtad röhögök, bocsi. Hanem azon, hogy mennyire szelíd vagy, olyan, vagy mint egy kislány, aki kezdetben fél a jégre menni, de később élete lesz a jég.
Ettől a kijelentéstől a lánynak vér szökik a fejébe, de nem tudott erre a kijelentésemre semmit se mondani, mert egy hang szólal meg jó hangosan a terem szélén. Talán a király egyik tanácsosa az, de biztos, hogy az egyik alattvaló.
- Figyelem hölgyek, és urak! Íme, a nagybecsű herceg, Robert Salon Lauren! A mai napon ünnepli a 18. születésnapját, reméljük mindenki remekül fog mulatni a mai estén, s ízleni fog a rengeteg étel, amit a szakácsaink csináltak. Fél óra múlva a vacsora tálalva lesz!
A termen hatalmas tapsvihar fut végig, páran lány nevetését hallom, úgy tűnt oda és vissza vannak ezért a Robertér.
- 18. szülinapnak ekkora felhajtást!
- Végül is herceg....Chee.. Ettől arrogánsabb nem is lehet. Ráadásul ilyen névvel felkötném magam. - nézem végig a herceget, aki kecsesen elsétál egy nagyobb székre, ami neki volt kikészítve, a széken hasonló díszítések vannak, mint a bálterem ajtaján. Az egész széknek a belseje piros párnával van kibélelve. Azzal a gyerek int, hogy folytathatjuk a táncot, azt nem tudtuk megállapítani, hogy ő fog-e valaha táncolni.
Figyelni kezdünk minden gyanús emberkét.
- Látsz valami gyanúsat?
- Nem igazán.
Eljött a vacsora ideje. Eddig semmi furcsát nem találtunk. Amikor már a desszert következett volna az ajtó mögött furcsa hangokat hallunk. Valakik kiabálnak valakivel. Egyből ránézek Lord Riley-ra és ő int a fejével, hogy nézzük meg.
- Pedig most jött volna a desszert. –mondom duzzogva, majd felállok az asztaltól Natali pedig követ.
- Mindenki folytassa a vacsorát!- mondja Lord Riley.
Az ajtóhoz érve kicsit hallgatózunk, majd lassan kinyitom az ajtót. A faajtó megnyikordul, és mindenki abba hagyja a veszekedést. Két férfit látok, akik nem akarják beengedni a harmadik férfit.
- Van valami gond? – kérdezem.
- Ez az ember azt mondja, hogy elkésett és otthon hagyta a jegyét, de meg van hívva.
- Nos, ezt könnyen kideríthetjük. Egy pillanat. – azzal becsukom az ajtót, majd Natali felé fordulok. – Natali, keresd meg a főszervező fickót, hogy hozzon egy vendéglistát.
- Rendben.
Kevesebb, mint tíz percet vártam a listára. Rengeteg ember volt rajta, ráadásul érthetetlen, hogy képes valaki egy ennyire fontos eseménynek a meghívóját otthon hagyni, de majd most úgyis kiderül, hogy tényleg volt-e neki meghívója.
- Itt van a névsor. Hogy hívják? – kérdezi Natali.
- Nial R’Scarl.
~ Na jó ez tuti, hogy csak álnév.~ Kikeressük a nevet és lám, tényleg rajta van a meghívottak listáján. Az őr vonakodva, de beengedi, mi pedig megállapodunk társammal, hogy figyelni fogjuk a fickót, mivel mindkettőnknek gyanús. Visszamegyünk, és végre befejezzük a vacsorát. Fagylaltot és sütiket találtak fel mindenkinek, ha 15 féle süti nincs az asztalon, akkor egy 1 féle sem. Dugig ettem magam, de ez nem jelenti azt, hogy lankad a figyelmem is. Nial az átlagnál magasabb és testesebb fickó, de az a szeme sem áll jól típus, könnyen meglehet látni a tömegben. A jobb vállán van egy tetoválás, nem céhjel, csak egy sima tetoválás. Most éppen az egyik fickóval beszélget, semmi különöset nem csinál. Időközben ismét megindult a tánc, s elvegyülünk a tömegben. Közben pedig a herceg is elindul szépen sorba és a nőket megtáncoltatni. Mindenki odavan érte, van, aki a tánc után remegve omlott a földre.
~ Chh…. nők!~
Egyszer csak valami furcsa hangot hallunk, ismét az ajtón kívülről, valaki betört egy ablakot. Mi egyből kimegyünk megnézni, de az ajtónál jöttem rá, hogy ez csak elterelés. Amikor visszafordulok, és tekintetemmel Robertet keresem csak egy elmosódott foltot látok, aki egyenesen nekiszalad az ablaknak és kiugrik rajta, a kezében pedig tart valamit, igen, egy emberi testet.
- A francba!- kiáltom el magam, majd elkezdek rohanni, közben pedig odaszólok Natali-nek. – Te maradj és nyugtasd meg az embereket. Visszajövök.
Azzal kiugrok az ablakon, nem volt hosszú esés. A bálterem nem az emeleten van, szerencsére. A lábam tompa puffanással érinti a földet és máris kezdek tovább futni, egy percet sem veszíthetek, muszáj utolérnem különben úgy fog minősülni, hogy nem teljesítettük a feladatot és nem védtük meg a srácot. Egy ideig látom a fickót magam előtt futni, majd egy forgalmasabb útszakaszon elvesztem a nyomát.
- Ez nem lehet igaz. – kapkodom ide-oda a tekintetemet.
Mikor megbizonyosodok róla, hogy eltűnt, inkább visszamegyek a bálba. A visszafelé utat is futva teszem meg, meg kell nyugtatni az embereket a teremben. Amikor odaérek megdöbbenésemre, már senki sincs a teremben. Egy hang szól hozzám a hátam mögül.
- Lord Riley elment a kishölggyel az irodájába.
Azzal a komornyik elvezet engem is az irodába. Amikor az ajtó elé érek, halkan megkopogtatom, majd benyitok. Az első dolog, amit meglátok az a férfi szürke arca volt, amit a kezére támasztott. Amikor észrevesz, egyből felpattan a székből.
- Azt kértem maguktól, hogy védjék meg a fiamat. Úgy látszik nem sikerült, azt akartam, hogy a legjobb születésnapja legyen a 18-dik, erre maguk nem képesek megvédeni! A feleségem halála után, mindent… mindent meg akartam neki adni, erre ez történik.
A következő percben pedig lerogyik a székre, amin akkor ült, amikor bejöttem.
- Sajnáljuk uram. – mondom, majd egyből folytatom. – Azt javaslom, várjunk még pár napot, hátha kapunk hírt a fiáról, az is meglehet, hogy váltságdíjat fog követelni az elrabló, akkor pedig elkapjuk, biztosíthatom erről.
- Jobb lenne, ha más mágusok jönnének és mentenék meg.
- Uram, mi kezdtük el a munkát és mi is szeretnénk befejezni. – szólal meg Natali is.
- Ha nem is kapjuk meg az egész összeget, amit ígért, de szeretnénk helyre hozni ezt a dolgot. – győzködöm én is.
- Hát legyen, de ha bármi baja esik a fiamnak, nem kapnak semmit sem.
- Értettük. – feleljük egyszerre.
- Most pedig hagyjanak magamra.
A következő percben már kint is voltunk a folyosón. Elindulunk a szobánk felé, miközben menetelünk nem beszélünk egy szót sem, a következő feladatunk az, hogy várunk. Biztos voltam benne, hogy jelentkezik az elrabló, hiszen mi másért rabolta volna el, ha nem a pénz kell neki??
Visszaérünk a szobánkhoz, s mindketten bevonulunk a sajátunkba. Örülök, hogy végre levehetem ezt a giccses cuccot és a saját ruháimat vehetem fel, amibe kényelmesen tudok, majd harcolni. Ugyanis azt sem hiszem, hogy harc nélkül megússzuk. Azon gondolkodok az ágyon fekve, hogy is menthetjük majd meg a srácot, közben pedig elnyom az álom. Arra kelek, hogy valaki ököllel ütögeti az ajtómat, majd végső felindultságból beront a szobámba.
- Red, kelj már fel az Isten szerelmére. – ordítozik Natali
- Mi a… Mégis mi van?? – ülök fel kábán az ágyon.
- Jelentkezett az emberrabló. – mondja
Gyorsan kipattanok az ágyból és magamra veszek egy fekete pólót és egy farmer nadrágot. Az utunk egyenesen Lord Riley irodájába vezet.
- Jó reggelt. – köszönök.
- Öm.. Igen önöknek is. Nos, gondolom hallották, hogy jelentkezett az emberrabló. Azt szeretném, ha ön vinné el a pénzt a fickónak. – fordul felém.
- Rendben van. Ez esetben van egy tervem.
- Hallgatom.
- Elviszem neki a pénz ám, amikor el akarná venni nem adom oda és addig ütöm, amíg el nem mondja, hogy hol van elzárva a fia. Kicsit szadista módszer, de jobb ötletem nincs, de ha magának van, akkor csak mondja. Utána pedig kiszabadítjuk a fiát és hazahozzuk. Persze Natali és jönne, de ő elbújna valahol, ha netán kellene segítség és miután megtudjuk hol tartják a fiút fogva egyből elmegyünk és megkeressük.
- Rendben van. – közben elkezd az asztala egyik fiókjába kutatni és előhúz egy csomagot. – Ebben van a pénz, amit kért. Kérem, hozzák vissza a fiamat.
Ez után még részletes eligazítást tart, hogy hova kell mennünk, illetve, hogy öltözzek át valami normálisabb öltözékbe (nekem az én öltözékem volt normális). Reméljük, a fickó nem jön rá, hogy mágus vagyok, különben lőttek az egész akciónak.
Hosenka egyik eldugottabb helyét választották ki találkánk, ahol senki nem néz minket, így senkinek nem tűnik fel egy táska, ami meg van tömve. Hamarabb érek oda, mint a megbeszélt idő és szemem sarkából még figyelem Natali-t, ahogy elrejtőzik. Kis idő elteltével megérkezik a férfi is, sokkal másabbul néz ki, mint a bálon. Nem öltözött ki, csak egy szakadt farmer és egy fehér – kissé koszos- pólót vett fel, a haja rendezetlen. Kezdem érteni, hogy miért kell neki ez a sok pénz, mert a táska súlyából nem kevés pénzt kért.
- Lord Riley-tól hoztam a pénzt. Ő sajnos nagyon maga alatt van, így nem tudott eljönni, de szeretné visszakapni végre a fiát.
- Amint megkapom a pénzt, elvezetem magát a fiúhoz.
- Mi a garancia arra, hogy épségben van?
- Semmi. Szavamat adtam.
- Hát, hogy is mondjam, az ön szavának kevésbé hiszek.
Egy hírtelen mozdulattal a férfi előránt egy kést az övéből és a torkomnak ugrik vele. A férfi szaga nem éppen azt mutatja, hogy mostanában fürdött, ázott kutya szaga van.
- Adja ide a táskát, különben elvágom a torkát.
Azzal kiveszi a kezemből a pénzt, s elindul és mutatja, hogy kövessem. Elkövetett egy végzetes hibát, Jared a mesterem sokat mondogatta nekem, hogy sose fordíts hátat az ellenségnek, mert mindig ki fogja használni a helyzeti előnyét. Nos, akkor most én is kifogom. Egy ugrással a hátán termek és leteperem a földre a férfit, a táska kiesik a kezéből. Lábammal szorosan fogom az övét, hogy esélye se legyen kiszabadulni. A kezembe egy kártyalapot tartok, s a torkához szorítom, kicsit elragadtattam magam, mert fel is karcolta a bőrét.
- Most, azonnal vezessen el a fiúhoz, különben én fogom megölni! – erőteljesen, minden szót megnyomok
Nagy nehezen felrugdosom a férfi, de továbbra is szorosan tartom a kártyát a tokához szegezve. Intek a fejemmel Natali-nak, hogy előjöhet.
- Úgyse öl meg, csak én tudom, hogy merre van a fiú.
- Tesz egy próbát? – egy kicsit jobban megsebezem a nyakát. – Nem fogom megölni, de amíg odaérünk, megkínozhatjuk, Natali remekül ért hozzá. Először csak az újait vágja le, majd egyre halad, amíg az egész keze oda nem lesz. Nem ajánlatos egyikünkkel sem újat húzni, ugyan is mágusok vagyunk.
- Öröm lesz levágni az ujjait. – kontráz Natali.
A férfitől egész úton egy pisszenést sem hallottunk, csendben meneteltünk. Egy teljesen elhagyatott raktár épület felé vezet minket, hatalmas az épület, három vagy négyemeletes lehet, mire mindegyiket átnézzük, lefog menni a nap.
- Abban az épületben van? – kérdezem
- Igen, de azt ne várják el, hogy meg is mondom, hogy hol.
Puff. Azzal egy ütéssel a földre került. Natali a kardja végével jól fejbe kólintotta, s már is dagadni kezd a fején a kard végének a helye. A lány sovány, de nagyon erős.
- Már nem bírtam, idegesít a fickó.
Jellemző rá az ilyen megnyilvánulás. Belépünk a gyárépületbe, első megállapításom az, hogy egy teljesen normális és elhagyatott épület. A második emeletre érve, valakit megpillantunk a sötétbe guggolni. Lassan közelítjük meg, amikor megszólal.
- Kik vagytok? – kérdezi, majd feláll.
Férfi, hatalmas szürke hajjal és mélyen ülő fekete szemekkel, a kezében egy kasza formájú fegyvert tartott.
- A fiúért jöttünk. – válaszolja a mellettem lévő lány.
- Őt sajnos nem adhatom oda, és jobb, ha elmentek, különben képtelen leszek megölni titeket.
- Gyerünk!
Azzal nekitámadok. Az a tervem, hogy kitapasztalom mire képes, s az első pillanatban rájövök, hogy nem mágus, csak sima kaszát használ. A mesterem szavait idézve a kasza szép és jó fegyver, csak nem közel harcra találták ki. Ha a kasza sugarain belülre kerülsz vége az ellenségednek, ugyan is a kaszának kötöttek a mozgási viszonyai.
- Natali, majd tovább, utolérlek, ne aggódj.
- Rendben. – azzal futásnak ered.
- Vannak ám még rajtam kívül ebbe az épületbe, akik a fiúra vigyáznak.
- Igazából nem aggódom miatta, remek harcos.
A férfi kicsivel magasabb min én, így könnyebben tudok elhajolni a támadásai elől, ám nehéz hozzá közel kerülni. Jól tudja távolsági fegyverként használni a kaszát, de nekem akkor is könnyebb dolgom van. Az egyik sarokban megmozdul valami kis állat, s a férfinek máris oda a koncentrációja. Egy mozdulattal a mellkasa elé lépek s kiütöm a kezéből a kaszát, neki pedig megsértem a felső testét. Nem áll szándékomban megölni, hacsak ő tovább nem akar harcolni. A vér kifröccsen, a fickó ingét skarlát vörösre színezi. Földre rogyik, majd mondana valamit, de nem tud megszólalni. Nincs időm vele foglalkozni, egyenesen Natali után kell mennem, remélem, semmi bántódása nem esik. Elkezdek teljes erőmből futni. Mindenhová benézek, minden beugrót megvizsgálok, de a lányt ezen a szinten nem találom, majd tovább megyek a harmadikra. Mivel az előzőkön nem volt elrejtve a fiú, biztosan itt lesz valahol. A folyosó közepe felé megtalálom Natali-t vérben ázva, amint éppen feláll az, s hátát az egyik falnak veti.
- Jól vagy?
- Nyugi, ez nem az én vérem.
Körbenézek, majd meglátom, hogy tőle kicsivel távolabb egy férfi fekszik, akinek a csuklója hiányzik, illetve megannyi seb is van rajta.
- Mi tagadás, nem kímélted.
- Keressük meg a fiút.
Azzal egyenesen a folyosó végére megyünk, vigyázva nehogy valakit figyelmen kívül hagyjunk. Ahogy benyitunk az utolsó szobába megpillantjuk a fiút, aki egy székhez van kötözve és a szája is bevan tömve.
- Te jó Isten. – megyek oda, majd kiveszem a szájából a tömést. – Hé kölyök! Hé, Robert! Ébren vagy?
A fiú éppen csak, hogy elkezd ébredezni, amikor Natali megszólal.
- Red.
- Várj egy kicsit. – éppen a köteleket bogozom ki.
- Red!
- Mondom, hogy várj.
- Red, figyelj már! Elég nagy slamasztikába vagyunk.
Felemelem a fejemet, majd az ajtónál újabb férfit pillantok meg, hármat. Hasonlítanak egymásra, mindhárman termetesebbek és tetkósak, az arcvonaluk is hasonlít. Talán testvérek. Az egyik belép a helyiségbe, kezében korbácsot tart, az utána jövőnek egy baseballütő van a kezébe, mi tagadás nagyon rögtönzött fegyver. A harmadiknak pedig kardja van.
- Az enyém az első két fickó, a tied az, amelyiknek kardja van.
A lány csak bólint, majd meg se várja, amíg a férfi bejöjjön, egyből neki támad. Én a korbácsos férfit veszem elsőnek célba.
- Jolt of Fate!- kiáltom, majd egy hatalmas villámcsapás keletkezik, eltalálja a férfit és a falhoz repíti, úgy hallom itt bordatörés biztosan lesz. A másik férfit is meg akarom támadni, ám valami furcsa hurok szorul a lábamra és hasra esek. Amikor megfordulok, hogy lefeszegessem a lábamról a korbácsot, a baseballütős fickó rám támad. A földön gurulva éppen csak, hogy el tudok térni az ütés elől. Hírtelen eszembe jut a Szexy Hölgy kártya, amit még nem sokszor használtam, hát itt az ideje bevetni. A korbácsos fickó elé lököm a kártyát, amiből kipattan egy eszméletlenül szép hölgy, kezdetnek lefoglalja a figyelmét. A baseballos fickó ütéseit eléggé nehéz elkerülni, pedig hasznos ha elkerülöm, ha jól kupán csap azzal az ütővel jó ideig nem fogok magamhoz térni. Közben szemem sarkából nézem Natalit, ők nem bent harcolnak, hanem a folyosón, így nem sok mindent látok belőlük. Egy rúgással kirúgom a fickó kezéből az ütőt majd jól kupán csapom vele, akkora erővel, hogy ha ezután nem ájul el, akkor semmi után nem. Közben a másik fickót már nem foglalja le a nő, akit megidéztem, így rám támad. Valószínűleg, amíg a tásával harcoltam kifürkészte, hogy kártyamágus vagyok, mert a korbácsával a kezemet fogja le. Nem mintha, így nem tudnák kártyákat idézni. Akárhogy akarom kiszabadítani a kezemet a korbács közül nem megy, egyre mélyebben is mélyebben vág bele az anyag a húsomba.
~ Nem lesz ez így jó~ Kártyákat dobok felé, amik pár pillanatra elvonják a figyelmét rólam és én ki tudom húznia kezemet a korbács szorításából. Ám amikor éppen mentem volna felé a korbács a lábamra csavarodik és megint elvesztem a lábam alól a talajt. Veszélyesen közel került a föld és ezt az orrom bánta. Amikor felülök a férfi már felettem magasodik a kezében pedig egy tőrt tart. Ám megáll, valami a hátába fúródott. Natali kardja volt és a lány is ott áll a férfi háta mögött. Az állam leesik, amikor a férfi majdnem rám esik.
- Azta.- mást nem tudtam kipréselni a számon.
- Jól vagy? – kérdezi
- Azt hiszem, de megoldottam volna.
- Akkor ne köszönd meg… - durcáskodik.
- Köszönöm.
Végre eljutunk odáig, hogy a fiút leszedjük a székről és elinduljunk visszafelé. A srácon nem látszik, hogy 18. születésnapját ünnepli, alacsony és vékony termetű és látszik rajta, hogy megviselte az, hogy elrabolták. Már viselkedni sem viselkedett valami nemesen, a lába meg-megbicsaklott és a kimerültség jeleit is felfedeztem az arcán. Nekem a vállamig ér, így könnyen feltudom venni a hátamra, nem tudom végig nézni, ahogy egész úton botladozik. Natali is elég fáradtnak tűnik, ahogy én is az vagyok, de mi már hozzászoktunk. Majdnem egy órát sétáltunk visszafelé, Lord Riley nagy örömmel fogadott minket és egyből ágyba küldte a fiát, hogy pihenje ki a fáradalmakat, amiket átélt. Még egy napot eltöltünk a hatalmas házban és mi is csak pihenéssel foglalkozunk.
- Végül sikerült. – mondom a mellettem sétáló lánynak, miközben a szobánk felé tartunk.
- Igen, nem lehetnek panasszal ránk.
Jól esik ledőlni az ágyra, ahogy lefeküdtem el is aludtam. Csak más nap dél után keltem fel, egyből mentünk a megbízónkhoz lerendezni a dolgokat, amiért megmentettük a fiát, ahhoz képest, ahogy indult az egész dolog elvégeztük a feladatot, amit kért, egy haja szála se görbült a fiúnak.