Red Walter

Kutya mentés

Fázok. Valami vizeset érzek magamon, biztos megint rosszat álmodtam, csak nem emlékszek rá. A szemem csukva van, és valami nehezet érzek a mellkasomon. Folyik rám valami nedves és büdös, hirtelen kipattan a szemem. Először fel sem fogom, mi történik, majd, csak amikor kitisztul a látásom, veszem észre, hogy Démon a hasamon ül és liheg. A kutyus, akit, az ajtómat kaparászta és le volt fogyva és átfagyva, immár három hónapja tartom magamnál. Senki nem kereste, adtam neki nevet, a fekete bundája miatt lett Démon a neve. Kiskutya volt ég, a fajtáját nem tudtam megállapítani, azóta megnőtt és egész duci lett, nah jó annyira azért nem. Azóta amióta megvan, mindig mértem hogy mennyit nő, az ajtófélfán van felmérve. Ma is odaállítottam és megmértem, a fejénél pedig húztam egy csíkot. Ma semmi dolgom nem volt, így úgy döntöttem, hogy elviszem később sétálni a kutyát, régen volt már, hogy egész nap vele lehessek. Ügyes kutya volt Démon, mindenre megtanítottam, a pacsi adásra, az ülre, fekszikre, és még a tányérját is tudja hozni, ha megéhezik. Most is ezt tette, hozta a kis kék tányérját, amin csontok voltak, én pedig örömmel öntöttem neki bele a tápot, megvártam, amíg megeszi és iszik, majd rátettem a pórázt. Sose szerette ezt a részét a sétának, de nem engedhettem szabadon, nem attól féltem, hogy elmegy, és nem jön vissza, hanem inkább, hogy valaki megijed tőle.
- Nah indulás. – mosolygok rá, erre ő csak vakkant egyet. Kimegyünk a házból, kulcsra zárom az ajtót, biztos, ami biztos. Majd pedig lefutunk a lépcsőn. A hátamon van a szokásos táskám, amiben egy labdát és egy frízbit tartok, illetve egy kistálat és vizet, magamnak és Démonnak. Az első célunk a hatalmas park volt, ahol rengeteg pad van, zöld fű, fák és egy hatalmas szökőkút mindennek a közepén. Már ezekben, az órákban is rengetegen voltak a parkban, szerelmes párok, kis gyerekeke, családok és idősebbek is. Egy fa alatti árnyékos helyet találunk magunknak, leülök a fal tövében, Démon pedig mellém, ül. Egy kisfiú és egy kislány, testvérek voltak oda jönnek. A kislányon epres szoknya volt, hosszú szőkés barna haja pedig két copfba volt fogva, amíg a fiúnak rövidre volt vágva a barnás haja, és kantáros nadrágot viselt, csíkos pólóval.
- Szijasztok. – köszönök nekik, és mosolygok.
- Szijaa. – köszön a kisfiú, majd megsimogatja a kutyámat, a kislány elég bátortalan és meg van ijedve.
- Simogasd meg te is. – mosolygok rá, majd a kislánynak is felderül az arca, és boldogan kuporodik le a fűbe, majd simogatni kezdi Démont. Úgy tűnik a kutyám, nagyon szereti a gyerekeket és élvezi, ha kényeztetik. Leveszem a hátamról a táskát, és kotorászni kezdek benne, kiveszem a labdát, majd odaadom a kislánynak, amire Démon felül és csóválni kezdi a farkát. A kisfiú, távolabb szaladt és a testvére neki dobta a labdát, Démon uzsgyi a labda után futott. Felálltam a fa alól, majd odamentem a fagyishoz, ami a közelben volt és vettem három fagyit. Az egyiket a kis lánynak adtam a másikat a testvérének, a harmadikat meg magam ettem meg, természetesen a kutyám is kapott belőle. Örültek nagyon a nyalánkságnak, később megtudtam, hogy a lány Elizának hívják a fiút, pedig Eddnek.
- Eliza, Edd, mit csináltok? – hallok egy kellemes lágy hangot. Egy nő az, közeledik felénk, az anyám lehetne, nem öreg, talán 25 éves lehet, hosszú fehér virágmintás ruhát visel fején kalap, lábán pedig topánka van. Elmondom neki, hogy csak a kutyát jöttek megsimogatni, és nem tudtam, hogy van velük valaki.
- Ohh, sajnálom, ha bajt okoztak neked, és a fagyit is kifizetem.
- Nem szükséges. – mondom mosolyogva.
- Anyu had maradjunk még!!- mondják a gyerekek.
- Nem lehet, apátok vár otthon. Köszönjetek szépen, és a fagyit is köszönjétek meg.
- Köszönjük. – majd elbúcsúzunk még egy utolsó alkalommal, eldobják a labdát, majd elmennek. Egy darabig nézzük Démonnak a távolodó alakjukat, majd én is elhajítom a labdát. Még kicsit játszottunk, majd elindultunk sétálni, nem hazafelé, csak szétnézni a városban. Hatalmas volt a tömeg, egy lány megy előttem, aki valamit elhagyott. Felveszem, majd meglepetten veszem észre, hogy egy pénztárca, utána szaladok Démonnal. A lánynak hosszú haja van és valamilyen furcsa népi viseletű ruha volt rajta. Amikor megpillantom, kezemet a vállára teszem, ő pedig megfordul. De a hírtelen mozdulatban kiveri a kezemből Démon pórázát, a kutya megijedt a sok embertől így elkezdett futni.
- Ezt elhagytad. – nyújtom át neki a pénztárcát és máris Démon után, futok.
Mire kikászálódom a tömegből, már csak azt látom, hogy egy kocsiba tuszkolja egy férfi, Démon a karjai között vonyít, megpróbálja megharapni de a férfi szájkosarat tesz rá.
- Démooon!!- kiáltom, de már késő, amire odaértem már nem állt ott az autó. Már készültem utána futni, amikor az a lény, aki az előbb elhagyta a pénztárcáját, megszólal mögülem.
- Az a te kutyád volt?- kérdezi.
- Az.
- Hát már mindegy, mert nem lesz meg. Kösz, amúgy.
- Semmi bocsánat vagy valami, hogy kiverted a kezemből a pórázt? – förmedek rá, de utána kicsit lenyugszom, és bocsánatot kérek. - Nincs kedved segíteni, megkeresni?
- Nincs. – válaszol hirtelen. – Miért segítenék??
- Mert te verted ki a kezemből a pórázt. – itt majdnem kettényes a szemeivel, majd folytatom. – Meg mert én is oda adtam a pénztárcádat.
Gondolkodik, majd bólint, hogy segít.
- Egyébként az a férfi, egy nőnek dolgozik, aki szereti az állat szőrt, mostanában kóbor kutyákat fognak, párszor láttam már.
- Tudod, hol van az a hely, ahová viszik??
- Igen tudom, de több napi gyaloglás az út, és vonat sem visz oda.
- Mindegy akkor gyalogolunk.
Azzal elindultunk, csak neki vágtunk a nagy útnak. Megtudtam, hogy a lányt Natali Lillie-nek hívják, elég szívós lány, folyton oltjuk egymást, nem bír megülni egy helyben, mindig ölni akarna, már az első nap vége felé elegem lett belőle, nem volt egy nyugodt pillanatom sem.
- Nem fejeznéd be a lotyogást pár percre?? - kérdezem tőle, mivel mióta elindultunk beszél.
- Nem, direkt idegesítelek. – nevet.
~Anyám….~
Hangosan elkáromkodom magam, éppen ekkor egy kisebb faluba értünk. Keresünk egy kisebb fogadót, ahol Natali beveti a női vonzerőt, és egyből kevesebbet kell fizetni. Ő elsőnek a fürdőbe vesz az irányt. Eltelik 10 perc….. majd 15…. 20….fél óra… még mindig nem jött ki a fürdőből. Nem tudtam megállni, hogy ne kopogjak be.
- Készen vagy már???- ordítok. – Siethetnél kicsit, én is szeretnék még MA letusolni és lefeküdni.
- Vájjál már, ha tiszta akarok lenni, sokáig kell magamat áztatni.
- ….- Elkáromkodom magam, majd folytatom. – Még a csiga is gyorsabban tusol, mint te…
Erre kicsapódik az ajtó, Natalie pedig fejbe vág egy üveg samponnal, ami a földre esve pukkan egyet.
- Áá. Ez fájt.
- Az volt a cél. - majd becsapja az ajtót.
- Nem komplett a csaj. – súgom magamban
Pár másodpercnyi szünet, és elkezd ordibálni oda bent.
- HALLOTTAM ÁM, NAH VÁRJ CSAK AMÍG KIMEGYEK!!!
~pfff, ma se fogok fürdeni.~
Még egy fél óra múlva kijön végre, bemegyek gyorsan és magamra zárom az ajtót. Most visszakapja, több óráig fogom magamat áztatni, kise szállok, még ha pisilnie kell, akkor sem. A végén nem bírtam fél óránál tovább bent lenni, amikor kimentem azt látom, hogy a lány az egész ágyat elfoglalta, mivel nem volt szabad két ágyas szoba, így francia ágyast kellett kivennünk. Szerencsére volt a szobában egy kihúzhatós fotel, kihúztam majd azon aludtam el.
- Ki az ágyból Csipkerózsika!! – kelt hangosan az úti társam.
Borzasztó hát fájással ébredtem, a fotel olyan szinten kényelmetlen volt, hogy még a földön is feküdhettem volna, íz is jobb lett volna ennél.
- Nah mi van???- kontráz.
- Még egy ilyen mondat, és hozzád vágok valamit.
Ebből megint vita lett, végén már inkább nem foglalkoztam vele, lementem inni és enni valamit, ő pedig majd jön, ha szeretne valamit. Rövidesen tovább indultunk. Meleg van, elviselhetetlen a hőség, szerencsére volt nálunk elegendő víz és étel. Az úton nem sok mindent láttunk fa is alig volt, nem sok valaki volt olyan, hogy neki indul a nagyvilágnak ráadásul gyalog. Már majdnem éjszaka van, amikor megpillantunk egy robosztus hatalmas házat, aminek hatalmas kertje van, de ápolatlan. Nem uralkodik benne semmi vidám szín, se virág nincs, csak bokor gaz és fű.
- Nos, hogyan tovább??- kérdezem a lánytól.
- Nem tudom, szabadítsuk ki a kutyádat és menjünk haza.
- Nem várunk reggelig???
- De, visszafelé láttam egy másik hotelt. Menjünk.
Pár percig sétáltunk és meg is volt, hogy hol szállunk meg, ez a hotel nem volt olyan jó, mint a másik, de nekünk megfelel. Kitaláltunk egy tervet, hogy is megyünk be a házba, első nap csak megfigyeljük, hogy közlekednek a házban lakó emberek. Második nap este belopózunk és felmérjük a terepet, harmadik nap pedig kihozzuk Démont. Elég jó tervnek tűnik, remélem, beválik. Amint megkaptuk a szobánkat - ezúttal két ágyast- egyből el is nyomott minket az álom, nem csodálkoztam, hiszen egész nap gyalogoltunk, és muszáj lesz magunkat kipihenni, sok dolgot kell még csinálnunk. Lehet, hogy mások sorsukra hagyták volna a kutyájukat, de nekem fontos ez a kutya, sok valamin keresztül mentünk és tudom, hogy számít rám. Ezeken gondolkodva aludtam el. Nem sokat aludtam az este, valaki két óra felé neki esett az ajtónknak, később rájöttem, hogy pár ember, akik be vannak rúgva, biztosan bulizni voltak, úgy 4 óráig még éneklek, buliztak, beszélgettek utána, pedig ismét csend lett. De már nem tudtam visszaaludni.
Korán reggel keltettem fel Natali-t aki kicsit zabos volt rám emiatt.
- Hé, ébresztő. - rázom meg.
- Mi vaaan???- ül fel a lány az ágyon.
- Menjünk keresni valami helyet, ahol elbújhatunk é megfigyelhetjük a házat.
- TE NEM VAGY NORMÁLIS!!!- kezd el ordítozni, majd folytatja. – Menjünk.
~Sose rétem meg a nőket, egyszer ezt akarják, másszor azt, egyszer ez a véleményük következő percben megint más~ morfondírozok magamban, miközben próbálunk a háznál keresni valami búvóhelyet. Találtunk egy fűzfűt, aminek az ágai majdnem a földet érték, de mégis kilehetett látni, alatta pedig volt egy kocsi, így ez tökéletes búvóhelynek bizonyult. Az első nap elég unalmas volt, semmi nem történt, egészen estig. Eddig annyi volt, hogy két hapi jöttek mentek a házban, elmentek aztán dobozzal jöttek vissza, ami mozgott.
-…kiskutyák. – mondom halkan.
Nem tudom, mit akarnak enni a kutyákkal, de biztos, hogy nem jó dolgot. Már éjfél is elmúlt, amikor minden lecsendesedett a ház körül. Kicsit előrébb hoztuk a ház felmérését. Az ajtó minden este nyitva volt, úgy sejtettük, hogy nem igazán gondolják, hogy bárki is bemehetek, hát mi pedig bemegyünk. A földszinten volt egy konyha, egy dolgozószoba, egy fürdő és egy nappali. Minden szobát átvizsgáltunk a földszinten, mivel fent voltak a hálók így oda csak később akartunk menni. Semmit nem találtunk, addig amíg a dolgozó szobába nem értünk, elkezdtem sétálgatni a szőnyegen és amikor egy bizonyos helyre léptem, valami kattant. Leguggoltam és elkezdtem kopogtatni a padlót, egy részen másképp kongott mint a többit, olyan volt mintha ott üreges lenne.
- Hallgasd. – szólok társamnak, amire ő rám figyelt én pedig megkopogtattam, két helyen a padlót. Hírtelen Natali felrántotta a szőnyeget, ami alatt volt egy csapó ajtó, ami csak kulccsal nyílt.
- Anyám, ezt sose nyitjuk ki. – mondom halkan.
- Dehogynem, csak figyelj. – azzal a lány feláll és elkezd gondolkodni. – Ha kulcs lennék, hova tennének??
Gondolkodott, mindent átnézett még egyszer, majd amikor megtalálta a megoldást velem is megosztotta.
- Megvan!!- majd benyúl a szoba közepén lévő asztal fiókjába, majd könyékig elkezd kotorászni benne. Majd kihúz egy kulcsot. – Szokásosan, a fiók hátuljába volt beragasztva.
- Szuper.
Azzal kinyitjuk az ajtót, egy lépcső van az ajtó mögött, de többet nem igazán látunk, mivel sötét van.
- Nah indulás. – mondom.
- Muszáj oda lemennünk???- elmosolyodom.
- Csak nem félsz???Nincs lent semmi félelmetes. – majd lehúzom a lépcsőn.
Egy jó darabig csendben menetelünk a sötétben, amikor megpillantok valami fényességet. Egy terembe érkeztünk, ahol rengeteg ketrec van, mindegyik tele van kutyákkal, kisebbekkel, nagyobbakkal.
- Úristen….- a szám is tátva marad, elképesztő milyen körülmények között éltek, nyomorogtak a ketrecekben. – Ki kell őket szabadítanunk.
- Holnap mindegyiket. De előtte ki kell találnunk, hogy engedjük ki őket.
Megpillantok valami csillogót a falra akasztva, közelebb megyek rengeteg kulcs volt egy karikára ráakasztva.
- Ezzel kinyithatjuk nem???- kérdezem mosolyogva. Majd úgy döntöttünk, hogy holnap intézzük az akciót, visszamegyünk a szállodába, enni és pihenni, mivel egész nap nem ettünk és korgott a hasunk az éhségtől. A vacsorát a szobánkba kértük, mivel nem volt kedvünk lemenni és rengeteg dolgot meg kellett beszélni. Felültünk az ágyra a tálcát a kezünkbe vettük és elkezdtünk enni, közben pedig gondolkodni, hogyan is tovább. Mindent megbeszéltünk, hogy mit akarunk csinálni, először is, ki kell engedni a kutyákat, utána meg kell keresni Démont. Ő nem volt lent a többi kutyával, talán valami másik helyen tartotta, Szörnyelle. Így neveztük el nagyon találó név volt, mivel nem tudtuk, ki áll a kutya lopások mögött. Miután megettünk az ennivalót ledőltünk aludni. Reggel arra keltem, hogy valaki az arcomba vág egy párnát, nem igazán reagáltam, átöleltem a párnát és aludtam tovább. Illetve, aludtam volna, ha a második párna nem ütődött volna a fejemhez.
- MIVAAN??- kelek fel és haragos szemekkel nézek Natalira.
- Szia. – mosolyodik el.
- Baaaah…. – morgolódok, és mivel már nem tudok visszaaludni, ideje volt felkelni. Amint elkészültünk, visszamentünk a helyünkre, a telekre és várunk, beszélgettünk, meg veszekedtünk ezért elég hamar eljött az éjszaka. Mivel nálam volt az össze kulcs, így könnyű szerrel tudtunk ki bemászkálni a házban.
- Remélem, hamar végzünk. – mondja társam.
- Én is, legalább nem kell tovább elviselnem téged. – erre akkora tockos kaptam, hogy majdnem a falnak ütköztem. – Ezt meg miért kellett???- ordítom le a lány fejét.
- Jólesett…
Erre elkáromkodom magam, majd bemegyünk a házba, mindenhol sötét van, így mi nyugodtan világíthatunk zseblámpával. Lementünk a csapóajtón, szerencsére még ott volt az összes kutya. Egyenként kinyitottuk az ajtójukat, majd Natali felterelte őket a lépcsőn, majd ki a szabadba, onnantól pedig mindenki hazatalált, vagyis reméltük, hogy hazatalálnak. Amikor mindegyik kutya kiment, megpillantok az egyik ketrec mellett egy asztalt, amin tervrajzok vannak, kutya szőrből készült szőnyegről, autóba ülés huzatról, kabátról és minden marhaságról.
- Ezt nézd! – szólok társamnak ő pedig közelebb lép az asztalhoz.
- Jézus…- hirtelen felindultságból széttépi az összes tervrajzot. – Most már mehetünk!
Azzal felsiettünk a lépcsőn, most jön a neheze, meg kell találni Démont. A lépcsőn felfelé, véletlen neki mentem egy kis asztalnak, amin egy váza volt, majdnem leesett, de attól csaptunk egy kis zajt, mire a hálószobában valaki felkapcsolta a villanyt.
- Gyeree. – teszem vissza a helyére a vázát és megyek tovább, a folyosó végén lévő szobából hallok kisebb vonyítást. De az ajtó zárva van, ki kellett keresni a több mint 50 kulcs közül, hogy melyik nyitja, de sürgetett az idő, mindjárt kijön Miss Szörnyelle, és akkor nekünk, kampec, biztos, hogy belőlünk is szőnyeg lesz. Öt perc után is még mindig a kulcsot keresem.
- Megvan már??- kérdezi halkan a lány, aki mögöttem áll és figyeli a nőt. Nem válaszolok, eltelik megint öt és szerencsére megtalálom a kulcsot.
- Megvan. – majd behúzom a lányt a szobába, az ajtón kis rést hagyunk és látunk egy nőt, hosszú ruhában ellejteni a lépcsőn.
- Huhh megúsztuk…
- Még nem teljesen, még ki is kellene jutnunk.
- Igaz.
Azzal keresünk valami kapcsolót, amivel világosságot csinálhatunk a szobában, meg is találjuk. A szoba nem a legtágasabb, de amit kerestünk, megvan, Démon nyüszítését hallottam, a nyakánál oda volt kötve az egyik a falból kiálló szeghez. Leguggolok mellé, majd elkezdem, simogat, és keresem a lakathoz tartozó kulcsot. Natali az ajtón leskelődik, és mondta, hogy a nő bement a szobájába és már halljuk is, hogy horkol. Normális helyzetben vicces lenne, hogy a csövek viszik a hangot, de hogy nem találom a kulcsot, az idegesít. Amikor már az összes kulcsot kipróbáltam, idegesen sóhajtok fel.
- Nincs itt a kulcs. – nézek a lányra, és valami segítséget próbálok tőle kérni.
- Gondolhattuk volna, biztosan a nőnél van a kulcs. – morfondírozik. – Muszáj lesz bemenni a szobájába.
- Nem vagy normális…
- De te sem. – kacsint.
Azzal elindulunk a halálunkhoz, csendben megpróbáljuk kinyitni az ajtót, de mire az megnyikordul.
- Psssz. – néz rám a lány és az ujját a szájára teszi. – Megyek én, ott van.
Rámutat e nőnek a nyakában lévő láncra.
- Hogy szeded le??- kérdezem
- Csak lecsatolom, nyugi megcsinálom, addig őrködj.
A lány szépen lassan odament az alvó nőhöz, és elkezdte forgatni a láncot a nyakában, hogy megtalálja a kapcsot, nehéz dolog volt, mivel a nő folyton forgolódott az ágyban, vagy pedig vakarta a nyakát.
- Megvan. – néz fel Natali egy 10 perc után. – Siess.
Azzal kisietünk a szobából, vissza oda, ahol Démon volt. Remeg a kezem, hogy próbálom a kulcsot beilleszteni a zárba, sikerült.
- Csssss. Maradj csendben. – mondom Démonnak.
Azzal szépen lassan elindulunk kifelé. De még csak most jön a neheze, lefelé menet megint neki mentünk a vázának, csak ezúttal Natalie, nem törődtünk vele, az hatalmas robajjal esett le a földre és egyből mindenki fel kelt a házban.
- Mi ez a ricsaaaaj??- kérdezi a nő károgó hangon, és kilép a szobából, pontosan meglát minket. - Ti….KIK VAGYTOK??ÉS MIT KERESTEK A HÁZAMBAN???
Ordítja, majd megpillantja a kutyát a kezembe.
- ADD VISZAA.
- Nem!!- mondom, majd a mellettem lévő lány felé fordulok. - Futás.
Azzal elkezdtünk futni, mindent, amit tudtunk levertünk, hogy megnehezítse a nő helyzetét, amikor elkiáltja magát.
- BAKIN, BENKEI, UTÁNUK, NEM JUTHATNAK KI, NÁLUK VAN AZ EGYIK KUTYA!!
Azzal a két férfi előtte terem, majd utánunk futnak.
- Már az összes kutyát kiengedtük. – ordítozom mosolyogva.
Kiérve a házból, kicsit fellélegzünk a friss levegő illata miatt, mert bent elképesztő dohos szag volt. A szállodáig meg sem állunk, oda már nem tudtak minket követni, még elképzelem, hogy a nő, hogy szidja a szolgáit.
- Ezaz…Háháh. – nevetek.
- Sikerült. – ujjong velem Natalie is, majd felemeli a kezét, én pedig boldogan csapok bele.
Fáradtan ültünk le a szobánk padlójára, Démon pedig öröm táncot lejtett, agyónra nyalogatott minket. Nevettünk, 3 nap után először. Az öröm elnyomott minket, és mindhárman egyszerre aludtunk el, úgy ahogy voltunk, ruhába, a földön, úgy hogy nem fürödtünk le.

Remekül aludtam, már majdnem dél volt, amikor felkeltünk. Ideje volt haza indulni. Összeszedtem a cuccomat, Natali is így tett, majd eldöntötte, hogy hazakísér. Hazaindultunk, megint gyalogolhattunk. Amikor végre a házunkhoz értünk, megszólalok.
- Bejössz???- kérdezem meg.
- Nem köszi, megyek tovább.
- Én köszönök mindent, még látjuk egymást. - bólint, majd elsétál, még egy darabig integetek és figyelem, ahogy az alakja kicsinyedig, majd eltűnik.,

Úgy voltam vele reggel, hogy ráérek felkelni, nem terveztem mára semmilyen küldetést. Éppen, hogy 10 órát ütött az óra, amikor képes voltam kikelni az ágyból. Nem tudtam, megállni, hogy ne nézzek el a céhbe. Gyorsan felvettem a szokásos nadrágot, a fekete kapucnis felsőmet és elindultam a Fairy Tail felé. Már több hónapja voltam tagja a céhnek, lassan mindenkit kiismerek. Éppen bunyó volt, amikor beléptem az ajtón.
- Reggelt’, Red. – kiált oda nekem egy férfi, akivel jóban voltunk.
- Neked is! – intek neki, majd leülök a bárpulthoz.
Mira furcsa módon nem volt a pultnál helyette Makarov állt ott.
- Jó reggelt, mester. – köszöntöm.
- Á fiam, jó hogy jössz.
Kérdően nézek rá, nem tudtam, mit szeretne.
- Úgy gondoltam, mivel mindenki oda van valamilyen küldetésen, megkérdezem tőled, hogy neked nem volna-e kedved elmenni egyre?
- Dehogyis nem lenne. – vidulok fel. – Semmi dolgom nincsen.
- Szuper, tudtam, hogy ez lesz a válaszod.
Elmagyarázta a részleteket, hogy megnyertünk egy sorsolást, aminek a jutalma egy kincsvadászat. Ezt a dolgot 7 másik ember is megnyerte. Az időt is elmondta.
~ Mi a….~ Gondolkodok, nem is kell mennem sehová, hisz Magnóliában lesz ez az egész. 20-án korán reggel már talpon voltam, indulás előtt megakadt a szemem az asztalra rakott, - kis dobozban, lévő- tojáson, amit még akkor találtam, amikor Akana Resortban hóvihar tombolt és éppen ekkor „ruccantam ki” egy kis családkutatásra. Még most is kiráz a hideg ha a rengeteg hóra gondolok. Pár héttel ezelőtt, elmentem a Házaspárhoz, akik akkor a gondomat viselték lés megmutattam nekik a tojást és ők hozták a tudtomra, hogy kifog kelni mivel ez egy familiáris, de azt viszont nem tudta senki megmondani, miféle lény fog kibújni belőle.

Már majdnem ott voltam a célnál, amikor egy ismerős arcot láttam meg. Raelae volt az, és ő is felismert.
- Ahela, Red. Merre visz az utad? – köszönt
- Sziaa, Réé. Hát Makarov mester bízott meg egy dologgal, valami sorsolást nyertünk, ami kincsvadászattal jár.
- Micsoda véletlen, én is nyertem erre egy meghívást. Úgy fest nem lesz annyira unalmas a dolog mégse.
Mivel Raelae nem volt idevalósi, úgy gondoltam, jól jön, hogy én tudom az utat, így nem téved el ő sem és ismerős is lesz az egész dologban.
Ahhoz képest, hogy Magnóliában volt így is sokat kellett sétálnunk.
- Végre, az utolsó két vendég. Végre utoljára kell elmondanom azt, amit eddig mindenkinek elmondtam. Miután beléptek bezárom utánatok az ajtót. A házban elegendő élelem és víz van 10 fő részére 2 hónapra, szóval nem kell elkapkodni a dolgokat. Ha megtaláljátok a kincset, az mellett találtok egy papírt, amin rajta van a jelszó, amit ha itt, a bejárati ajtó előtt kimondotok, akkor kinyitom az ajtót, és mindenkit kiengedek. Ennyi lenne, a többiek már várnak titeket. Sok sikert. – mondja a kapuőr.


Miután megkaptuk az eligazítást, bemehettünk az épületbe, már nem volt visszalépés. Senkit nem láttunk az előszobában, de hangokat hallottunk.
Raelae illedelmesen levette a cipőt, de én nem igazán láttam szükségét annak, hisz úgy gondoltam, ha hideg helyre kell mennünk, nem lenne kedvem felfázni.
- Mi lenne, ha szétnéznénk? – fordulok a fiúhoz.
- Jó ötlet.
Az első ember akivel összefutottunk egy sebhelyes ősz hajú férfi volt.
- Látom végre ideért mindenki. Tökéletes, akkor hivatalosan is megnyithatjuk ezt az egészet. Menjetek az ebédlőben, csak odataláltok, mindjárt odaviszek mindenkit. – mondja nekünk, mi pedig utunkat az ebédlő irányába vettük.
- Szerinted merre dughattál el a ládát?
- Tuti valami olyan hely lesz, ami senkinek sem jutna eszébe, de azért a csapdákról se felejtkezzünk el. Ki tudja melyik falban mi rejtőzik. – nézek körbe. – Bár lehet, hogy csak túl sok rejtélyes könyvet olvasok. – nevetem el magam. - Szerinted?
- Hm… nekem ötletem nincs, hol lehet.
Tényleg nem volt sok idő megtalálni az ebédlőt, ahogy azt a férfi is mondta. Még senki sem volt a helyiségben, próbáltam tovább beszélgetni társammal, ő volt az egyetlen, akiben bízni mertem, valószínűleg ha kincs van, és együtt találjuk, meg elfelezzük vagy ilyesmi. Bár engem inkább a kaland hozott ide és nem a pénz.
- Azért remélem, nem lesz nagyon véres a dolog, nincs kedvem ölni egy rakás kincsért, nem is ezért jöttem, hanem inkább a kalandért.
Vártam a választ, de közben kinyílt az ajtó és beszélgetésünk félbe szakadt. A férfi mellett, aki az előbb az ebédlőbe küldött minket, 2 férfi és 4 nő állt. Mindenki leült az asztal mellett lévő egyik székre.
- Ha már így mind összegyűltünk, akkor illendő lenne részletesebben is megismerni egymást, hiszen nem kis időt fogunk összezárva tölteni. Tudom, a hölgyeké az elsőbbség, de ha már nálam a szó, akkor kezdeném én. Az én nevem Oda Xepher. Visszavonult katona vagyok, a rúna lovagok egyik kapitánya voltam. Levélben kaptam meghívást ide, és a kis nyugdíj mellé jól jön ez a kiegészítés. Én nem barátkozni jöttem, mi itt riválisok vagyunk. Ennyit rólam, folytathatnák a hölgyek, ha gondolják.
Kicsit sok információ volt ez így egyszerre, a felét ha megjegyeztem, de nem hiszem, hogy ezekre az infókra nagy szükségem lesz.
A férfin látszott, hogy az idő és a sok harc meg edzette, de mégsem tűnt olyannak, aki akármelyikkőnket is meg tudná ölni a kincsért. Bár inkább nem közeledek hozzá, én sem barátkozni jöttem. Ennyit rólam, folytathatnák a hölgyek, ha gondolják.
Szemét lassan hordozta rajtunk végig, amikor meglátta, hogy mi Raelae-vel mágusok vagyunk, és látszott rajtunk, hogy egy csapatot alkotunk, kicsit elgondolkodott. Amikor jobban megvizsgáltam a kapitányt, észrevettem, hogy az arcát egy seb torzítja el, amit sejtésem szerint, egy csatában szerzett. Amikor a kapitány helyet foglalt, egy kirívó öltözékű lány állt fel, a fejét kalap díszítette, a legkülönösebb, hogy minden ruhadarabja lila színű volt. Szájában nyalóka volt, de amikor elkezdett beszélni ezt kivette.
- Kaoru Mitsuki vagyok. – szólal meg kis kényes hangján. – Nem barátkozni jöttem, a kincset én fogom megszerezni, akármi is legyen az ára. Egy Cirkusz viseli a gondomat kisbaba korom óta, imádok kötélen táncolni
Azzal helyet foglal, szerintem túlságosan sok mindent mondott el magáról, elégé aranyos hangján. Amint leült a mellette lévő lány át is vette a helyét, az ő neve Katsuyoshi Nanoki Kanegawa volt.
- Engem az apám küldött ide, hogy próbáljak szerencsét. Egy eléggé nemes családból származok, már az ük- ük apám is gazdag volt. Ha valami bajom történne, apám biztos mindenkit kivégeztetne.
A „hercegnő” megvan a csapatból, már előre láttam, hogy ő lesz az aki nehézséget okoz majd nekünk a hisztijeivel.
A harmadik lány, vagyis ő inkább már nő volt, nos… Ő volt a legnormálisabb, fekete haja volt, és elég baljós a külseje, de valahogy a legnormálisabb is.
- Üdvözlök mindenkit én Doi-Hitoshi Inihara vagyok. Nem kívánok mást elmondani a nevemen és azon kívül, hogy miért vagyok itt. A cégünk csődbe ment és a szüleim ideküldtek, hátha szerencsém lesz.
Valószínűleg szégyellte ezt a dolgot a családjával, mivel látszott rajta, hogy legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, meg vöröses lett az arca hírtelen. A következő lánynak vállig érő szőkés haja volt, ez a lány volt mindegyik közül a legfurább. Nem tudtam megmondani miért, de valahogy őt éreztem annak, aki mind annyinkon keresztül gázolna a kincsért.
- Az én nevem Karina Keto, papnövendék vagyok egy erai templomnál. Én azért jöttem, hogy a kincsből a templomunkat tudjuk felújítani, és a pénz egy részét szétosztanánk a rászorulók között. De én nem akarok itt rivalizálni senkivel sem, ha lehetséges legyünk barátok. Mellesleg vagytok itt páran, akik jobban rászorulnak a pénzre, mint a templomunk, ezért szívesen megosztom másokkal, ha szükségetek lenne bármire. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
- Uhhh.
Hallatok egy kis megszeppenést, ez egy kicsit sokkolt, pedig általában az első megérzésem nem csal, de majd a későbbiekben meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Miután a lány leül, a következő ember Raelae volt, bizonyára a többiek azt hitték, hogy ő is nő. Pedig nem volt az, ezt most már én is tudom.
- Raelae Xing’ke vagyok. Worth Woodsea közelében van egy farmom, igen, földműves vagyok. A pénzből a farmot fejleszteném, jószágokat, szerszámokat vennék. Oh, és mellesleg férfi vagyok.
A hölgyeknek láttam az arcán a meglepettséget, osztozom ezen, először én is meglepődtem, de most már tényleg férfiként tekintek társamra. Volt valami furcsa amin meglepődtem, hogy Raelae nem szólt semmit arról, hogy mágus, így jobbnak láttam ha én sem szólok róla.
- Én Red Walter vagyok. Magnóliából jöttem, és szobrászattal foglalkozom. Van egy kis bolt amit még egyik rokonom hagyok ránk, de sajnos e felett a helyiség felett eléggé eljárt az idő és ebből a kincsből ezt szeretném felújítani.
Azzal leültem, igazából más nem jutott az eszembe, a mágián kívül nem foglalkozok semmivel, mondhatni ez az életem.
A következő férfiből inkább kinézném, hogy földműveléssel foglalkozik, mint Raelae-ből.
Egyszerű kinézető férfi volt, bárha a teremben szétnéztem mindenki másmilyen volt, egy aranyos kislány, egy fennhéjázó nő, egy pap, egy normális nő, két mágus, meg egy másik normálisabb férfi. Jó összeállítás….
- Az én nevem Morrison Kleith. Kereskedő vagyok, és azért vagyok itt, mert sosem árt egy kis plusz bevétel.
Gyorsan beszélt, szinte már hadarta a szavakat, és amikor visszaült a helyére idegesen mocorgott, mintha már menni akart volna.
- Akkor ezzel meg is vagyunk. Akkor nincs is minek tovább itt lennünk, nyugodtan menjen mindenki a dolgára.
A kereskedő és a nemes lány lépett ki először, a többiek bent maradtak, beszélgettek, ücsörögtek. Oda megyek társamhoz, és megkocogtatom finoman a vállát, hogy figyeljen rám.
- Most mihez kezdesz?
- Szerintem én előbb egy szobát keresek magamnak, aztán talán nekilátok keresni én is.
- Rendben. Viszlát, majd később.
Ő egy intéssel válaszolt, majd elsétált, én pedig az ellenkező irányba vettem a célt.
Úgy döntöttem, hogy szétnézek a házban. Találtam olyan szobát, ahol csak csupán egy kandalló volt, vagy olyat, aminek lakat volt az ajtaján. Egy ideig az ajtó előtt álltam és azon gondolkodtam, hogy mi lehet mögé zárva. A nyugalmamat egy olyan szobába találtam meg, ahol egy hatalmas kanapé volt és faltól falig csak polcok voltak, azok pedig roskadásig tele voltak könyvekkel. Megfogtam pár könyvet, majd hasra feküdtem a kanapén, és lapozgatni kezdtem azt a könyvet, amelyik elsőnek a kezembe akadt. Az első könyv misztikus dolgokról szólt, rém történetekről, vérfarkasokról, túlvilági életről. Nem igazán érdekelt a dolog, mivel már mindent elhiszem a mágus lét után, semmi sem lep már meg. De azért biztosan összepisilném magam, ha egy vérfarkas szembe jönne velem. Egyébként a könyv borítóján, egy hegyen álló vonyító fekete farkas volt, és természetesen a telihold.
~ A vérfarkason vonyítják a teliholdat, stb stb…. ~ A legtöbb információt tudtam. De hát ez van.
Több órát olvastam a kanapén ücsörögve. Mire a hasam meg kordult, és muszáj volt lemennem valamit enni. A kivett könyveket visszapakoltam a helyükre, és visszamentem az ebédlőbe. Nagy meglepetésemre, már szinte mindenki
- Már vacsoraidő van?? – lépek oda a Katsuyoshi nevű lányhoz.
- Igen, Doi főzi a vacsorát.
- Szuper, remélem jól tud főzni, mert farkas éhes vagyok.
- Én is. – mondja a lány.

Hamarosan belépett az ebédlőbe Raelae és Karina. Amikor Karina meghallotta a főzés szót, egyből elrángatta magával Relét főzni.
~ Lehet, hogy ebben a bagázsban csak én nem tudok főzni??~ Gondolkodtam.
A Vacsora hamar elkészült, a lányok és Raelae segítségével. Mire a lányok megterítették az asztalt, ahol mind annyian elférünk, már mindenki ült a helyén, kivétel Kaoru.
- Várjatok. – szólalt meg Karina. –Addig nem kezdhetünk enni, míg Kaoru nincs itt. Szerintem érdemes lenne megkeresni, és szólni neki, hogy jöjjön enni. Tudjátok milyen szeleburdi.
- Karinának igaza van. – folytatja kapitány. – Én átnézem a földszintet.
- Mi Raelaevel a pincébe megyünk, és ott nézünk körül.
Mindenki ment a megbeszélt helyre, ötletem sem volt merre lehetett Kaoru. Reméltem, hogy Relé majd szagot fog. A pincében ahogy én sejtettem, még egyikőnk sem járt. Lent elég hideg volt és a levegő is nyirkos volt, valamint sötét, ugyan láttunk, te nem teljes mértékben.
- Red. Kaoru itt lenn van valahol, az illat eléggé gyenge, nem csoda, már későre jár és biztos reggel óta nem fújt magára új adagot.
Csak bólintottam, majd a fiú vezetni kezdett az illat irányába. Volt, hogy falnak ütköztünk, de a végén csak eltaláltunk egy ajtóhoz, ami mögül áradt az illat. Az ajtót húztam, toltam ráncigáltam, feszegettem de semmi nem történt, nem tudtuk kinyitni.
- Nem értem. – nézek bizonytalanul. – Miért zárkózna be Kaoru a pincébe?
- Még sose tévedett a szaglásom. Szerintem be kéne törni az ajtót. Akkor háromra!
Nem számoltunk vissza, egyszerre kiáltottuk el magunkat.
-HÁROM! – ennek a nagy erőfeszítésnek már az ajtó nem tudott ellen állni.
Amikor megláttam a helyiségben elállt a lélegzetem, egy bő percig moccanni sem tudtam. Egy kínzókamra??!!! Sosem láttam még közelről de ezek borzasztóak voltak, azért párat mégis felismertem, elektromos lakrimás szék, rengeteg kínpad, fejező gép és ennyit ismertem fel, de lehet, hogy ezeknek a neve sem volt pontos. Volt egy eszköz, amin úgy láttuk, mintha valaki feküdt volna, az a valaki pedig Kaoru volt. A gép valami féle nyújtó eszköz volt, én úgy láttam, hogy a lány már nem éppen élt, de biztos, ami biztos megvizsgáltam a pulzusát. Csak bámultam a holttestet, ki volt képes ilyen szörnyűségre?!! Valami elvetemült vandál lehetett, de ide be senkisen juthatott, valaki közülünk volt, vagyis szerintem. A lány szeme felakadt, én pedig lecsuktam majd a szerkezetet is kikapcsoltam, amitől teste visszaállt a régi formájába.
- Red… ez itt már nem kincsvadászat. Itt valaki csúnya játékot játszik. A gyengék kiesnek…
- Mi vagyunk a mágusok, ha mi is itt halunk meg akkor valamit rosszul csinálunk, de ennek ellenére nekünk kell a többieket megvédeni, bármi áron.
- Most egyelőre viszont ezzel a testtel kéne csinálni valamit. Szaladj el, szedd össze azokat, akik az emeleten vannak, hogy azonnal találkozunk az ebédlőben. Én megmutatom ezt Xephernek, és megpróbálunk ideiglenes megoldást találni a testnek.
Azzal mindketten kiszaladtunk, majd kettéváltunk én mentem az ebédlőbe vagy éppen oda, ahol gondoltam, hogy a többiek is lesznek. Nagy meglepetésemre már mindenki visszament az ebédlőbe és aggódtak Kaoruért.
- Mi az Red?? Mi történt?? – nézett rám Karina, szerintem látta rajtam, hogy elgyötörtek az arcvonásaim. Amikor ezt kérdezte minden szem rám szegeződött.
Én leültem egy székre, majd elkezdtem mondani, hogy mit láttam.
- Várjuk meg a dologgal a kapitányt és Raelae-t – mondtam nagyot nyelve.
Több percnyi csend volt, mindenki gondolkodott, hogy mi történhetett. Világos volt számomra, hogy valaki közülünk volt, Egy valakiben bíztam meg 100%ig az pedig Raelae volt.
Nem sokkal ezután társam lépett be az ebédlőben, nyomában a kapitánnyal. Feszülten váruk, hogy mit fog mondani Relé, ám az arcáról leolvastam, hogy ő sem számított ilyen dolgokra. Az igazat megvallva én sem.
- Sajnos rémes hírrel kell a vacsorát megnyitnom. Megtaláltuk Kaoru-t… holtan.
Nem lettem volna képes így kimondani a dolgot, így lehajtottam a fejemet majd az asztalra raktam, igazából le sokkalt a látvány, ez előtt sosem láttam ilyet. Voltak, akik azt mondták, hogy csak hazugság az egész, nem hitték el.
- Raelae igazat mond, együtt találtuk meg a testet. – mondom alátámasztva, amit a fiú mondott.
[color=sandybrown]- Kösz, Red. Arra kérnék mindenkit, hogy a pincében az eddig zárt, kerek tetejű faajtót kerülje, a túloldalán egy kínzókamra van, benne Kaoru testével.
- De… ez, ez nem lehet? Ki tenne ilyet? Miért? – fordul felénk a kereskedő.
- A zsiványok 200 gyémántért is ölnek, ezt minden kereskedő jól tudja, és itt most nem kis összegről van szó. Azt kizárom, hogy valaki kintről bejutott volna közénk, mivel ez valószínűleg lehetetlen, úgyhogy itt van köztünk a gyilkos.
Ebben a pillanatban jól jött volna, egy négy szem közti beszélgetés Relével, de nem tehettük meg, mindenki itt volt. Kíváncsi lettem volna, mi a véleménye a többiekről. Senkiben sem bíztam meg, csak Raelae-ben elég régóta ismerem már, ahhoz, hogy tudjam, megmentené az életemet egy adott pillanatban, ahogy én is az övét.
- Ha valakinek még van étvágya, az nyugodtan egyen. Viszont mielőtt nekiállna mindenki a szobájába menni, aludni, had tanácsoljam azt, hogy járjon mindenki párokban. Természetesen így valaki kifogja a gyilkos lakótársunkat, viszont így mindenki szemmel van tartva. Ha ne adja isten még egy ilyen eset történik, és csak egy ember van, akiről nem tudta senki, hogy merre járt, akkor megfogtuk az emberünket.
- Na jó. De csak heten vagyunk. Azt tanácsolom, hogy mindenki mondja, hogy szerinte ki a leggyanúsabb, és kit lehet egyértelműen kizárni, és a kizárt ember járhat egyedül. Viszont ha valami baj történik, őt vesszük elő elsőnek. – mondja Xepher kapitány.
- Én nem szeretnék hamis vádakkal és feltételezésekkel dobálózni, ezért nem is neveznék meg senkit, aki gyanús nekem. Viszont aki egyértelműen nem volt szerintem, az Red és Kaoru. – mondja Raelae
- Szerintem… - mondta Karina. – Raelae, Egész végig együtt voltunk, ha bántotta volna Kaoru-t, arról tudnék én is.
A következő ember, aki megmondhatta, hogy szerinte ki volt a kereskedő volt, Morrison.
- Sz… szerintem… szerintem MIND GYANÚSAK VAGYTOK!!! – dadogta el a mondandóját.
- Én sem szeretnék mások torkának ugrani, míg nincs több jel, és a gyanú alól sem tudnék még most senkit sem kivonni. – mondta a kapitány.
- Én sem akarok vádaskodni, egy emberben bízok meg 100%-ig az pedig Raelae őt elég jól ismerem ahhoz, hogy megbízzak benne.– mondom, és nem igazán értem, miért gyanúsítja mindenki Raelae-t.
- Nekem felettébb gyanús az, hogy Karina és Raelae mindvégig együtt voltak, így azt gondolom, hogy talán ők ketten lehetnek a gyilkosok. Karinából nem tudom kinézni, hogy öljön a pénzért ezért kérhette meg Raelae-t. Redről pedig én is úgy gondolom, hogy ártatlan. – mondta Katsui.
- Én.. én nem tudom, számomra mindenki megbízhatónak tűnik. – mondta a szégyellős srác, aki elég naiv volt szerintem.

Mindenki elmerült a gondolataiban.
- Ez így elég átláthatatlan, de úgy néz ki, hogy Raelae és Karina a leggyanúsabbak, míg Red a legvádtalanabb. Rendben. Akkor Morrison, te velem leszel párba. Doi és Katsui, ti lehettek együtt, és Raelae és Karina pedig ismét egy csapat, de rajtatok fogom tartani a szemem. Red, én se tartalak téged gyanúsnak, viszont örülnék, ha segítenél szemmel tartani a többieket. Bármi gyanúsat látsz, szólj. – erre csak bólintottam, de azért sajnáltam, hogy nem lehetek Raelae-vel együtt, mert ha lehetnék, akkor be tudnánk bizonyítani, hogy ártatlan.
Ezután leültünk a kapitánnyal vacsorázni, nem igazán szóltunk egymáshoz, csak némán ettünk. Jobban szerettem volna Raelae társaságában lenni. Mindig készenlétben álltam, hogy a kezem ügyiben legyen egy kártya, ha netán a Kapitány lenne a gyilkos bár szívből remélem, hogy nem ő. Aztán a vacsora után felmentünk a szobába és lefeküdtünk aludni. Az éjszaka során szinte minden kis neszre felkeltem. Hajnalban valaki kopogtatott az ajtómon.
- Red, én vagyok az Xepher.
- Nyitom. – szóltam ki.
- Nem láttad Morrisont?? - rontott be a szobámba.
- Nem… De talán Relé látta, kérdezzük meg.
Azzal futásnak indultunk és a fiú ajtajáig meg sem álltunk.
- Raelae, nyissd ki az ajtót!! – Vertem ököllel a fából készült ajtót.
Mikor hallottuk a zárban a kulcs kattanását egyből berontottunk a szobába.
- Mit akartok hajnalok hajnalán? – kérdezte még fél álomban.
- Morrison eltűnt. Mikor felébredtem nem volt az ágyában. Egyből Redhez mentem, hátha ő tud róla valamit, de nála sem járt.
- Nem lepődnék meg, ha csak kicsit korábban kelt volna fel, azt gondolva, hogy minél többet keresi a kincset, annál nagyobb esélye van azt megtalálnia.
- Tudod, hogy ez nem így megy, egy gyilkos van a házban. Meg kell találnunk.
- Remek, szóval a bolond biztosan elcsatangolt valamerre és megölette magát. Menjünk, keressük meg, Red.
- Rendben. Kapitány maradjon itt Karinával.
Azzal lefutottunk a lépcsőn, társam a levegőt szaglászta, mivel már korábban kiderült, hogy remek a szaglása.
- Raelae, szimat??
Valami furcsa szagot éreztünk, Relé pedig egyenes a konyha felé vezetett minket. Amikor a konyhába értünk a fiú csak annyit mormolt, hogy alvadt vér.
- Merre tovább?
-A kamra, onnan árad!
Én voltam az aki kinyitotta a kamra ajtaját. Azt hittem ott fogom elhányni magam a szagtól. Raelaenek nehezére esett belépni a kamrára és ezt láttam is rajta, mivel neki erősebb a szaglása mint nekem. De én bementem.
- Úristen, ezt nézd meg. – szóltam ki.
Egy láda volt előttem, az irtózatos szag pedig abból áradt. Utójára Cirkuszban láttam ilyen, varázsdobozt. A ládából kiálló kardokat el kellett távolítani, csak így tudtuk kinyitni a ládát. Ahogy gondoltuk, Morrison holtteste volt a ládában.
- Red… szólj Xephernek… én összehívom a többieket az ebédlőbe.
Én csak bólintottam, majd futólépésben felmentem a lépcsőn és berontottam a szobába, ahol karinát és a kapitányt hagytam.

*megjegyzés: a kaland nem csak Lidenerk kikeléséről szól, de ha lehet a végén szeretnék neki VE-t. Előre is köszönöm, ha megkaphatja. A történet több fejezeten át taglalja, hogy mily nehezen kel ki a tojásból a kis shugo. Illetve, hogy Red miképpen keresi fel a mesterét. Úgy gondoltam, hogy a történetet több fejezetben küldöm be, mivel egybe elég nehéz sűríteni, és sok is lenne. *



Ahogy reggel éppen ültem a kanapén, ami a nappaliban volt, észrevettem a tojást, ami már elég régóta van a polcon bebugyolálva.
- Hmmfgg. – sóhajtok. – Még mindig nem kelt ki.
Sokáig hordtam magammal mindig ezt a fehér alapon barna foltos kis tojást. Legutóbb akkor volt nálam, amikor Raelae-val találkoztam. Akkor sem történt semmi, és azóta sem. Egy mozdulat, egy repedés sem.
- Vajon miért nem kel ki?? – gondolkozok tovább hangosan, de nem várok választ, amolyan költői kérdés ez. – Túl rossz gazdája lennék? Lehet.
Ekkora Démon hevesen ugatni kezdett és felugrott az ölembe. Szorosan magamhoz öleltem és jó mélyen belefúrtam magam a kanapéba.
Nem tudom mikor aludtam el, de az biztos, hogy amikor felkeltem már délután volt.
*grbmmmmm....grbmmmmm* A Hasam hatalmas korgással jelezte, hogy éhes. Csináltam magamnak egy szendvicset, Démonnak is tettem ki kaját, azután pedig elugrottam a klán házba. A lépcsőház alján jutott eszembe, hogy magammal viszem a tojást is, hátha történik valami. Így visszaszaladtam érte. A háti táskámba tettem, óvatosan nehogy valami baja legyen.
Amikor leültem a bárpulthoz elővettem a tojást, és nézegetni kezdtem. Kopogtattam, megráztam a fülemet a tojás héjhoz nyomtam. De semmi nem történt.
- Red ez micsoda?? – kérdezi Mirajane
- Ez egy tojás, de fogalmam sincs mi fog belőle kikelni.
- Mióta van nálad?
- Azt hiszem már majdnem két hónapja. Kezdem azt hinni, hogy megzápult. – kocogtatom meg a falát a tojásnak.
- Biztos kikell, csak vár még, hogy biztosan jó időben kelljen ki.
- MIRAJANE, kérlek gyere ide!! – hívta valaki.
Tovább piszkálgatom a tojást, hírtelen felpattantam, majd odaléptem a küldetések falához.
Semmi jót nem találtam. Igazából nem is akartam menni sehová, de ha már itt voltam megnéztem a falat, mivel nem veszíthettem semmit. Amikor szétnéztem a klán házon, eszembe jutott milyen volt, amikor először léptem be. Furcsa érzés volt, sok új ember, sok verekedés. De később mindent megszerettem. Utána eszembe jutott Jared a mestere, akiről azóta – mióta idejöttem – semmit nem hallottam. Az út, ahol lakik még most is élénken él az emlékemben, a kis ház ahol régen egyedül élt. Ki tudja most, van-e valakije. Hírtelen felindultságból felálltam az asztaltól, felvettem a táskámat, majd elindultam megnézni a mesteremet.
- Hova mész? – kérdezi Mirajane, amikor észre veszi, hogy felpattantam.
- Meglátogatom a mesteremet…
- Neked olyanod is van??
- Volt, több éve semmit nem hallottam róla, itt az idő, hogy megnézzem. – mosolyogtam.
- Értem, hát akkor szia. Jó utat. – kívánta a lány.
Én csak a kezemet a homlokomhoz tettem és intettem egyet, hogy viszlát. Fogalmam se volt, hogy fog fogadni az öreg és, hogy mit fogok csinálni nála. Már a vonaton ültem, amikor belegondoltam, mi lesz, ha nem örül majd hogy meglátogatom, vagy már nem is emlékszik rám, talán elköltözött, vagy ami a legrosszabb meghalt… Az utóbbiba bele se mertem gondolni. Miközben bámultam a vonat ablakán kifelé rengeteg emlék eszembe jutott, hogy mentett meg az öreg egy kaszinóból, alig voltam 10 éves…. Milyen voltam vele szembe, mennyit korholt amiért sokáig nem tudtam mágiát alkalmazni, s megannyi emlék cikázott a fejemben. Mennyi időt töltöttem vele, s mennyi mindent tanultam. Aztán, amikor eljöttem céhet keresni eszembe se jutott, hogy vissza menjek meglátogatni és most mégis itt tartok.
Amikor a vonat befutott Akana Resortba félve szálltam le, nem tudom mitől is féltem, talán az új találkozástól. Emlékezni fog-e rám? Vagy csak egy senki voltam mindig is a számára. A vonat tovább várta az embereket, hogy visszafelé menjen Magnoliába én, pedig egy hírtelen elhatározás miatt, nem is a Mester házához vettem az utat, hanem először el akartam menni a Kaszinóba, ahol Jared rám talált. A két hely ellentétes irányba volt, úgyhogy majd ezen az útvonalon vissza kell jönnöm. Amikor befordultam arra az utcára ahol emlékezetem szerint az a hely volt, amit az első helyre tettem a „Következő évtizedben elkerülendő” listámon. Ám amikor egy ismeős kis lyukszerű épület elé értem meglepve láttam, hogy az nem kaszinó hanem…
- Egy virág és egy kalapbolt? – A szemem olyan nagyra kinyílt, hogy könnyezni kezdett, legalább 10 perc kellett mire magamhoz térek. – Na, nézzünk be.
Az kilincset óvatosan nyomtam le, ám hírtelen meggondoltam magam, elengedtem a kilincset és vártam kint. Csend volt semmit nem hallottam, majd benyitottam. Hangos nyikorgással csuktam be az ajtót magam után, amikor egy hang szólalt meg.
- Jó napot, mindjárt kiszolgálom. – egy ismerős hang volt, amikor a bolt tulajdonosa a pult alól áll fel és szeme összetalálkozik a szememmel, ledermedek. Csak nézek rá, ő is rám, s több perc teli kel így. Majd a lány arcán megjelenik egy mosoly és kijön a pult mögül, megtörli a kezét a kötényébe és odafut hozzám.
- Reeeeed… Olyan régen... Olyan régen volt már. – zokogja, s csak szorít.
Én is magamhoz ölelem a lányt, s mélyen beszívom az illatát, furcsa virág, szegfű és fahéj illata van, vagy valami hasonló.
- Tényleg olyan régen volt már, hogy elmentem. De nem felejtettelek ám el, Hugi. – ölelem magamhoz Amy-t. Aki kicsi koromban fontos szerepet töltött be, a legjobb barát szerepét. Huginak szoktam hívnő, igaz ő az idősebb egy és fél évvel, de mindig is alacsonyabb és törékenyebb volt nálam.
- Mesélj, mi történt veled? Mindent mondj el. – Azzal a lány két széket húz egymással szembe, és az ajtóra kiteszi a „Zárva” feliratot. Én helyet foglaltam az egyik székre, ölembe pedig belefektettem a tojást, aminek szerintem ideje volt már kikelnie.
- Végül is elértem a célomat, amiért elmentem. – Csillogó szemek vettek körül és kénytelen voltam mindent elmondani, az elejétől a végéig. – Jared megtanította nekem a kártya mágia használatát, amikor pedig úgy gondoltam, hogy már eleget tanultam, úgy döntöttem elmegyek és keresek magamnak egy céhet, ahol jól érezném magam. Így találtam rá a Fairy Tailre. Elképesztő egy céh, naponta vannak kisebb összezördülések és hatalmas nagy balhék, elképesztő, hogy mennyi balhés ember van. – mosolygok, senkinek se mondtam még el, hogy is érzem magam a céhben és mit gondolok, jó volt elmondani.
Igaz csak jót tudtam mondani a társaságról. Büszkeséggel töltött el, hogy közéjük tartozhattam.
- Sok mindent tanultam, meg tanultam együtt működni a többi céh taggal, lettek olyanok, akikkel igaz és örökre szóló barátságok kötöttem. Makarov mester remek tanár, nagyon tudatosan és jól vezeti a céhet, Mira pedig nagyon aranyos lány.
- Ki az a Mira? – kérdezi kicsit irigykedve.
- A pultos lány, kedves és szerény. – mosolygok.
Aztán még meséltem pár emberről, hogy milyen kalandokban volt részem, velük vagy éppen nélkülük. Milyen csapdákba estem, hány valakinek rúgtam szét a hátsóját, illetve, hogy kikkel vagyok szorosabb kapcsolatban. Azt is elmeséltem, hogy hol lakok, milyen a házam kik a szomszédaim, ugyanakkor meséltem a kutyámról is. Azt is elmeséltem, hogy miért jöttem ide, s azt is, hogy milyen régen láttam Jaredet.
- Mindig is szerettem volna egy kiskutyát.. – Sóhajtja a lány.
- Én is. Viszont most, muszáj mesélned, mi történt itt?? – mutatok körbe.
- Ez is hosszú történet, előbb szeretném megtudni, miért szorongatod azt a hatalmas dinó tojást. – mosolyog a lány, és ujjával megböki az ölembe lévő teremtményt.
- Hát fogalmam sincs mi kel majd ki belőle, egyszer találtam a hóban, az is jó történet. – a szavak gyorsan peregtek le a számról, miközben forró csokit ittunk, kiskorunkban sokszor volt ilyen, hogy csak ültünk és néztük a tájat, közben pedig forró csokit ittunk. A lány legalább annyira rajongott a forró italért mint én, ha nem jobban.
- … már lassan kezdem azt hinni, hogy megzápult. – fejezem be a történetet a tojásról, és szomorúan simogatom.
- Lehet, hogy csak idő kell neki. Nem hiszem, hogy meg van zápulva, akkor lötyögne benne valami.
- Hmm… Remélem minél hamarabb, kikel.
- Ha megtörténik, mutasd meg feltétlenül.
- Rendben, na és most mesélt el mi történt itt.
- Alig telt el még 2 és azután, hogy elmentél. Az emberek amikor megtudták, hogy már nem vagy itt, kevesebbet jártak, mindenki azt mondta, hogy nem olyan jó a játék már. Szinte csak tébláboltak itt, mivel amikor itt voltál mindenki azért jött, hogy megnézzen egy 10 éves gyereket, aki remekül tudott kártyázni. Mivel az emberek egyre csak fogytak, a Nagypapinak hatalmas adósságai lettek, akárhogy is szerettem volna besegíteni neki, már nem tudtam. Az a hely halálra volt ítélve. Közel fél év után, a papi a stresszbe és a sok adósságba belebetegedett és ágynak dőlt. Azt mondta nem tudja vezetni többet a boltot, s én bezártam. Nagy nehezen kifizettük a rengeteg adósságot egy év alatt, de úgy, hogy rengeteget kellett dolgoznom. Tavaly pedig a Nagypapi meghalt, idős volt már és nagyon stresszes. Miután rendbe hoztam a helyet, nyitottam itt egy virágos és egy kalap boltot.
- Értem…
Ezután hosszú csend szállt le a helyre, nem tudtam mit mondani. Amikor hírtelen az ölemben a tojás furcsa hangot kezdett kiadni.
*zcstd…zcsdtz…zzzzcszt*
Ilyen kaparászós hanghoz hasonlítanám. A szemem elkerekedett, majd az ölemben lévő tojást kezdtem bámulni.
- Mi történt??
- Hallod??,
Egy percig hallgattuk ezt a kaparászó hangot. Azután pedig a fülemhez tettem a tojást és megkopogtattam, valami ami belül volt visszakopogott.
*Kopp...Kopp*
- Úristeeeeen. Mégsem záp. *vigyor* – örömömben ugrálni kezdtem. Amy csak mosolygott. Azután pedig a hang abbamaradt, s többet a nap folyamán nem is hallottam már.
– Nem megyünk el sétálni?? – kérdezem a lánytól. – Megmutathatnád a Nagypapi sírját.
Összeszedtük magunkat, virágot választottunk és elindultunk.
A temető nem volt messze, a sír amit kerestünk tele volt friss virágokkal.
- Éppen tegnap voltam itt, de úgy tűnik, hogy mások is látogatják.
Pár percnyi csendes tisztelgés után a sírra tettük a virágokat, azután pedig elindultunk visszafelé.
- Lassan mennem kéne. – leheltem, mivel kezdett este lenni és nem akartam alvás időben Jaredhez menni.
- Reméltem, hogy maradsz még.
- Végül is… a mester megvár, nem??
- Bizony.
Amikor visszamentünk a boltba, Amy a vendégszobában ágyazott meg nekem. Mivel a bolt úgy volt kialakítva, hogy az alsó szinten bolt, a felső szinteken pedig két szoba, konyhával, fürdővel. Remek vacsora volt, jól tele tömtem a hasamat, utána pedig jólesett egy meleg fürdő. Lefekvés előtt még beszélgettünk, hiszen annyi mindent kellett megbeszélni. Úgy terveztem, hogy reggel, amikor felkelek, megreggelizek, elbúcsúzok Amytől és továbbmegyek. De lefekvés előtt a lány megígértette velem, hogy ezután többször meglátogatom, és nem csak mondom, hogy majd jövök. Tudja, hogy elfoglalt vagyok a céh miatt, a küldetések, meg a gondok, amibe akarat nélkül is belekeveredek, de mégis ragaszkodott ahhoz, hogy újra lásson majd. Amikor befeküdtem az ágyba, az kicsit furcsának minősült, hozzá voltam szokva, hogy nem otthon alszok, de mégis sok idő kellett amire a szemem az álmosságtól lecsukódott.