Raelae Xing'Ke

Előtörténet

Kezdődjön a ramazuri!! (Muszáj? Csak még 5 percig had pihenjek.)

„A prófécia szülötte! Az istenek gyermeke!” mondta a táborunk vajákosa, mikor megszülettem. Természetesen ezek után a táborbeliek NEM halmozták el a családomat ajándékokkal és adományokkal, de még az isteneknek sem adtak hálát. Hogy miért? A vajákosunk már bőven letaposta a 80-at, és már köszönőviszonyban van a 90-el, szóval már alaposan szenilis a vén bolond. Számára egy újszülött gekkó, teve, bogár, vagy kígyó is a megváltó messiás, az igazi csoda az, ha valamit gyengének és életképtelennek nevezne, ami mind idáig a feljegyzett történelmünk során nem történt meg.
Róla ennyi elég is. Egy távoli földön születtem, valahol a sivatag kellős közepére. A családom, jobban mondva a szüleim, mivel testvéreim nincsenek, idegenvezetők voltak… illetve még mindig azok. Tevéket tenyésztenek, és ha épp jön egy eltévedt vándor, vagy csoport, akik segítenek nekik eligazodni a sivatagban, nem turizmusban utaznak, hanem útmutatásban inkább, mielőtt félreértené valaki, szóval az eltévedteket kivezetik a „földi pokolból”, ahogy ők szokták hívni a sivatagot, majd alaposan legombolják a vándorok vagyonát.
Én hat éves koromban kezdtem bele az üzletbe, megtanultam írni és olvasni, valamint térképet rajzolni, bár ez a térkép nem volt túl komoly, hiszen csak a dűnék vonalkáit kellett berajzolgatnom, de a tüske az ember oldalában az volt, hogy említett dűnék hetente változtatták a helyüket, úgyhogy hetente új térkép, hetente új táj ismeretének magolása. Megtanítottak még a sivatagban való túlélésre. Az élelem és a víz ritka kincs a sivatagban, főleg azoknak, akik életükben először lépnek homokra. Egy szívós, kemény ember is maximum csak 48 órát bír a sivatagban készletek nélkül, utána elpatkol, ami nem jó hír, se neki, se az esetleges vándoroknak. Egy sikertelen vadászatról hazatérve nem a leg-szívmelengetőbb dolog egy kiálló bordába belelépni, vagy egy medencecsontban pofára esni.

Eltévedt mágus a nagy sivatagban. (csak varázsold magad haza, te tökelütött).

Olyan tehetséges voltam a sivatagjáráshoz, hogy hamar én lettem az első számú felderítő a táborban. Villámlánynak kereszteltek el, de… NEM VAGYOK LÁNY, AZ ISTENIT!!!
Egy napon egy furcsa szerzet érkezett a táborba. Az egész ember furcsa volt. Egy furcsa, sötétbarna tevén érkezett, ami sokkal kisebb volt, mint egy teve, pofája inkább a sivatagi rókáéra emlékeztetett, nem voltak púpjai, és farkát egész végig hosszú haj-szerűség borította, ugyanúgy, mint a nyaka hátulját. Ez az ember ezt a valamit lónak nevezte. A lovas maga is furcsa volt (olyannyira, hogy a vajákosunk azonnal kiabálni és toporzékolni kezdett, hogy ez a férfi a gonosz istenek pártfogója, az ördög küldötte. Természetesen senki nem törődött az esze ment zagyvaságaival).
A férfi hosszú szárú csizmát viselt, amibe a nadrágja szárát beletömte, vastag, bőr, aranyveretes övet hordott, és hosszú ujjú fekete felsőt, valamint még palástot. A fején pedig egy csúcsos süveg volt. Azt mondta: „Én egy mágus vagyok” itt félbeszakította mondandóját látván a táborbéliek arcára kiült kifejezést, ami leginkább úgy nézett ki, mintha azt mondta volna, hogy holnaptól fizetni kell a levegőért, és még ma igyekszik mindenki minél többet elraktározni belőle. Miután a tábor apraja-nagyja becsukta a száját, letörölte esetlegesen kifolyt nyálát, és szemeit újra fókuszálta az idegenre, csak akkor folytatta monológját. „Fiore királyságába tartok.” Páran már hallottunk Fioréről, szoktak is onnan kereskedők érkezni, de egyikkőjüknek sem ennyire mulatságos az öltözete, és egyikőjük sem használt még ennyire furcsa szavakat, mint mágus. Ha azt a távolságot vesszük, amit általában a felderítők szoktak megjárni, akkor igencsak messze van tőlünk. „Eltévedtem, és a legnagyobb szerencse, hogy ebbe a táborba botlottam, talán maguk útba tudnak engem igazítani. Megfizetem bármibe is kerül.”
Apám lépett oda a mágushoz, és mondta neki: „Nem hinnénk, hogy bármivel is meg tudná fizetni. Itt más a pénznem, mint Fioréban, de a fiam elkíséri majd a sivatag határáig.”
A mágus rám nézett, majd apámra, majd rám, majd megint apámra, és megint rám. Láthatóan az ő arcára is kiült az a meglepettség, ami pár pillanattal ezelőtt a tábor lakóit ragadta el. Majd egyszer csak szóra nyitotta száját, de becsukta, aztán kis várakozás után kinyögte végre: „Azt hittem ez a lánya.”
”NEM VAGYOK LÁNY, AZ ISTENIT!!!” fakadt ki belőlem ösztönösen, de a mágus fapofája ettől a kijelentéstől sértetlen maradt.

A mágikus karaván. (hová siet ez az ütődött?)

A mágus azt mondta, hogy nem szeretne sokat időzni a táborban, így hamar felszerszámoztak egy tevét nekem, az ő lovát megitatták, megetették, és indultunk is. Az ő lova sokkal gyorsabb iramban haladt, még a homokban is, mint az én tevém. Azt mondta, hogy a lovakat pont erre tenyésztik, és ezt a nagy sebességgel történő haladást vágtának hívják. Próbáltam én is vágtára ösztökélni a tevémet, de csak a szokásos, elégedetlen „grű” mellett semmi eredményt nem értem el. Sokat mesélt még Fioréről, meg a kalandjairól, de ami a legjobban érdekelt engem, a fő furcsasága ennek az embernek, ennek a mágusnak, arról nem ejtett még szót.
-”…és akkor a bejárónő rámutatott a törpe férfire, és hangosan felkiáltott, hogy: te jó ég, miféle istenadta teremtés ez, Imuziok, azt ne mond, hogy a szeretőd! De a lány nem válaszolt csak faképnél hagyta, aztán…”
-„Ne haragudjon, hogy közbevágok, de mit jelent az, hogy mágus?”
Azzal a férfi félbeszakította a barátairól szóló morbid szerelmi történetet, az ég felé tartotta a kezét, mutató ujját felmutatta, és egy apró szökőkút indult meg belőle.
-„Sok fajtája létezik a mágiának, én a vizet tudom használni, de vannak mások, akik például…” majd hosszas monológba kezdett, amivel a mágia világát tövirül hegyire elmesélte. A céhek, a gonoszok, a mágia típusai, csoportjai, osztályai, miegyéb.
-”És akárki lehet mágus?” kérdeztem tőle.
-„Mágus az csak az az ember, aki a varázslásból él. Sokan tudnak varázsolni, bárki képes rá, de nem mindenkinek engedi meg az anyagi kerete, mások nem is akarnak élni vele, mert ők mágia nélkül is boldogulnak. Egyszerű varázslatokat mindenki végre tud hajtani, de a bonyolultabbakhoz már szakavatottság, tanulás, koncentráció és tapasztalat is szükséges.”
-„És ha én elmennék magával Fioreba, és ott tanulnék varázslatokat, akkor lehetnék én is mágus?”
-„Tán nem vagy elégedett az életeddel itt? Én nem tudom milyen az élet a sivatagban, de ha te elvágysz innen, akkor biztosan nem ez a legjobb. Viszont ha valóban ez az álmod, akkor nem beszéllek le róla. Szerintem még várj egy keveset, míg idősebb nem leszel, mikor képes leszel megállni a saját lábadon, akkor látogass el Fioreba, és kezdj új életet, mint mágus. De most már mesélj te nekem valamit a sivatagi életről.”
-„Hát gyakran szoktak itt délibábok lenni, ezek igazából csak illúziók, nem létező dolgok, amiket a nagy meleg és a végeláthatatlan távolság párosa játszik az emberek szemeivel, és néhány gyenge akaratú ember néha-néha megpróbálja elérni a délibábot, de ők általában elvesznek a sivatagban. Az ilyen emberek közül nagyon kevesen térnek vissza, aki vissza is tér azt hombie-nak nevezik. Ez a szó a homok és a zombie keveréke. A hombiek mindig kiszáradtak, és éhesek, de sosem élnek tovább egy napnál.”
-„Miért? Hiszen ha visszatérnek, akkor meg tudjátok őket etetni és itatni.”
-„Ez igaz, de nem hajlandóak inni és enni, mivel reményvesztett emberek. Bármit is láttak a délibábban, az a szívük legmélyebb vágya volt, és mivel nem tudták megszerezni, mikor csak egy karnyújtásra volt tőlük, így reményvesztetté válnak. Csak néznek ki a fejükből, erőszak sem használ náluk, még ha erőszakkal is etetjük is itatjuk őket meg, akkor is rövid idő alatt meghalnak.”
Az beszélgetés alatt észre sem vettük, hogy az út során a kietlen sivatagban hébe-hóba növények, füvek kezdtek el elszórva teremni, majd ahogy mentünk, egyre sűrűbb lett a növényzet, végül egy útra értünk, amin túl már csakis zöld fű volt.
-„Úgy fest, itt a sivatag, és közös utunk vége. Remélem nem mondasz le az álmodról, és találkozunk még valaha, Villámlány.”
-„NEM VAGYOK LÁNY, AZ ISTENIT!!!”
Azzal elbúcsúztunk, és én visszaindultam a tábor fele, immáron kíséret, és társaság nélkül.

Ítéletidő

A hazafele úton, mivel jobb dolgom úgysem volt, megpróbálkoztam varázsolni, de a legnagyobb erőfeszítéseim is csak kudarcba fulladtak. Úgy látszik, a legegyszerűbb varázslatokhoz is kell egy minimális hozzáértés. A semmiből csak semmi lesz.
Alig fél órája haladhattam már, a szavannás résznek vége szakadt, és ismét a puszta sivatagban jártam, amikor furcsa nedvességet és hideget éreztem az arcomon. Először azt hittem a mágus fordult vissza, és most tréfát űz velem, de ahogy hátrafordultam, nem volt ott senki sem. Utána azt hittem nekem sikerült mágiát előcsalnom valahogy akaratom ellenére, de hiába próbálkoztam, tudatosan, tudattalanul semmit nem értem el. Majd hirtelen még egy vízcsepp találta el az arcomat, majd még egy, és még egy. Akkor ráébredtem a szörnyűségre: elkezdődött az esős évszak. A sivatagban ritkán esik az eső, de ha egyszer elered, akkor hónapokig csak kisebb, maximum pár órás szüneteket tart magának. Így a sivatag nappali hősége, és az éjszakai csontdermesztő hideg keveredik a levegő párájával, és kialakul egy olyan térség, mint az olyan fabódékban szokott lenni, ahová az emberek meztelen járnak, és nagyon meleg van, és apró, forró kavicsokra vizet öntenek, hogy pára legyen. Ezt el lehet néhány percen át viselni, de nem több héten át. Tudtam, ha azonnal nem érek haza, akkor végem van. Néha a víz az ember legnagyobb ellensége, hiába éltető. Szerencsére még a szél is feltámadt. Homokvihar és zivatar. Nem is kellett sok, hogy a tevém eltévedjen.

A tevém és én is egyre gyengébbek lettünk, ahogy kóvályogtunk az ítéletidőben. Az időérzékem is elvesztettem, három napnak tűnt, mire a nap lement, majd még három napnak, mire felkelt. Akkor már tudtam, hogy menthetetlenül eltévedtünk. Hiába a legfrissebb térkép is, ha a víz elmossa a dűnéket, és folyókat hoz létre az esőből. A tábort akkor sem találnánk meg, ha egy hétig keresnénk ebben az időben. Hiába indulnánk el egy adott irányba, az embernek az egyik lába erősebb, mint a másik, azzal nagyobbat lép, és észre sem veszi, de körbe-körbe járna.
Még egyszer lement a nap, a tevém szürkületkor meghalt, úgyhogy magamra maradtam, de én sem bírtam sokáig. Egy helyben nem maradhattam, hiszen az eső még úgyis zúgni fog hetekig, viszont ha elindulok, talán találok egy másik tábort, vagy bármi menedéket, de nem jártam sikerrel. Röviddel éjfél után engem is elemésztett a fáradtság, és összeestem.

Sahara

Fioréban jártam. A táj zöld volt, sehol egy szem homok, nem lehet a végtelenbe látni a hegyektől, erdőktől és városoktól, az égen felhők úsznak, és nem folyamatosan kék vagy csillagos, mint a sivatagban. Az emberek nem mozgatható sátrakban laknak, hanem stabil kő- vagy faházakban, és… „Meddig alszik még ez a hétalvó?!”
A hang mély volt, mégsem eget rengető. Akkor feleszméltem: nem haltam meg, de nem is Fioréban voltam. Valahol máshol vagyok. Valaki megmentett. Feküdtem, valami puhán, valami nagyon puhán, mint a legfinomabb ruhák, amiket a kereskedők szoktak a táborba hozni. Lassan kinyitottam a fél szememet, a hasamon feküdtem, és nem egészen az a látvány fogadott, amire számítottam. A talaj homok volt, de nem az a fajta önálló színnel nem rendelkező homok, ami a sivatagban van, és csak a nap színezi be, ez a homok sárga volt, mint az érett citrom, és mintha saját fénye lett volna. Viszont a horizontot nem lehetett látni, a fal is ilyen homok volt, de még a mennyezet is. Viszont ez lehetetlen, a homokba nem lehet barlangot vájni, még támasztékokkal sem. A homok nem áll egybe, mint a föld, minden egyes homokszem csak önmagáért felelős. Abbahagytam inkábba homokról történő elmélkedésem, inkább a hang forrását kezdtem el keresni.
Nem kellett sokáig forgolódnom, csak átfordítottam a fejemet a másik oldalra, és már láttam is. A lény gigantikus volt: teste leginkább egy skorpióra emlékeztetett, de csak négy lába volt, és voltak szárnyai is. Bőre, mint a krokodilé pikkelyes. Feje, ami leginkább a mágus lovára emlékeztetett a földön pihent. Az egész lény épphogy kitűnt a homok színei közül.
-„Látom, felébredtél. Irigyellek is, és nem is. Majdnem egy napot végigaludtál, én sose tudok ilyen sokáig heverészni, mert mindig felébredek, és nem bírom a szemeimet tovább csukva tartani. Talán ezt nevezik kipihentségnek?
Látom a zavart, és a félelmet a szemedben. Most két kétely között ingázol. Az egyik, hogy megbízhatsz-e bennem, és elengedlek békében, a másik pedig, hogy csak egy morbid játékot űzök veled, a szavaimmal, mielőtt megennélek, igaz?”
Nem tudtam, mit mondjak. Igaza volt, valóban ezekre gondoltam, de van választásom? A szavak nehezen öltöttek alakot:
-„I-i-igen… erre a két eshetőségre gondoltam.”
-„Helyes. Egy őszinte teremtés. Jutalmul eloszlatom a zavarodottságod. A nevem Sahara, sárkány vagyok. És most a kételyeidre. Sajnos el kell, hogy keserítselek, de mindkettő téves. Nem foglak bántani, de elengedni sem. Ugyan hová mennél? Tombol odakinn az ítéletidő, és ha vissza is térnél a kis táborodba, csak hombieként kezelnének, furcsállnák, hogy nem halsz meg az elkövetkezendő nap, de sosem kezelnének téged újra emberként. Most oszlasd el te az én kételyem. Sajnos a sok sugárzó homok itt már kikezdte a szemeimet, és nem látom tisztán… te fiú vagy, vagy lány?”
Vén bolond, még a füle is rossz.
-„Fiú vagyok. De miért tartana engem itt tovább, mint az ítéletidő?”
-„Miért? Miért? Olykor elég unalmas tud az élet lenni, főleg ha sokat vagy egyedül. Muszály, hogy legyen bármi világmegváltó szándékom, hogy magam mellé vegyek egy rászorúló lelket? De meg kell hogy mondjam, elég macerás dolog egy ifjút felnevelni, főleg, ha az olyan bolond, hogy egyedül kószál a sivatagi esőben!”
-„Akkor miért épp engem vállaszott?”
-„Jó tanonc alapanyag vagy. Sokat kérdezel. Így nem kell majd nekem ügyelnem arra, hogy minden apró részletet elmagyarázzak. Azért téged, mert az összes többi táborbeli butaságnak tartja a mágiát. Ez nem is csoda, látván azt a vén, ütődött vajákost, természetes, hogy mindenkinek elmegy tőle a kedve. De térjünk végre a lényegre. Nem erőltethetem ezt rád, nem is akarom, az túl hosszadalmas és fárasztó lenne. Szóval a saját döntéseden alapszik, hogy itt maradsz a vihar végéig, és semmi nélkül indulsz a világnak, vagy itt maradsz még sok viharig, és olyan ajándékkal indulsz el, ami nem mindenkinek adatik meg.”
Az ajánlata kecsegtető volt, és igaza volt, hogy a táborba többé nem mehetek, és a ruháimon kívül semmi nincs nálam, és ettől a sárkánytól pénzt úgysem fogok kapni, nincs rá szüksége. Még csak kincseket sem tart. Amióta ismerem azt a mágust, úgy két-három napja, azóta csakis a mágián jár az eszem, és most megkaphatom olyan formában, amilyet még talán az a mágus sem ismer. Hát egye fene, maradok ennél a vén, lusta sárkánynál.
-„Rendben van, maradok.”
-„Helyes, akkor kezdjük, amikor csak szeretnéd.”
-„Nagyon jó, akkor kezdhetjük már most azonnal!!”
-„Mi? Most azonnal? Hiszen alig pár perce, hogy felébredtél… meg igazából én sem aludtam valami túl jól. Nem várhatnák ezzel holnapig?”

„Iskolás” évek és egy búcsú

Sahara 14 évig foglalatoskodott velem. Számos dolgot megtanított a világról, az életről, és sok habókja átragadt rám, például a lustasága. Megtanította, hogy hogyan tudok a testemben mágiával homokot formálni, és azt is, hogy hogyan tudom pigmentálni, vagyis színezni mágiával a homokot (Ezt pusztán azért tette, hogy tudjak magamnak melleket növeszteni, a vén kéjenc). Megtanított főzni, meg a Fioréban lévő flóráról is beszélt, melyik növény mérgező, melyik nem, melyikből mit lehet főzni, mihez jó. A tanítás során sokszor jártunk a barlangon kívül, ilyenkor általában kerültük az emberek társaságát, főleg az olyanokét, akik biztosan nem felejtettek el engem, hogy ne okozzunk nekik fájdalmat, de az olyanok, akik még csak nem is ismerhettek engem, akik eltűnésem után születtek, azokkal a fiatalokkal nyugodtan beszélgethettem. Így mindig friss híreket kaptunk az emberek világából, bár a táborunk 14 év alatt az elmondások alapján semmit nem változott.

Az okítás végeztével a búcsút rövidre fogta. Egyik reggel felébredtem, és nem találtam Saharát sehol sem a barlangban. Gondoltam biztosan kiment csak levegőzni, vagy repül eggyett. Amilyen lusta úgyis biztosan hamar hazaér, de tévedtem. Sokat vártam, talán órákat is, de nem jött. Nem akartam tovább várni, gondoltam ideje lesz nekem is útnak indulnom, ha már ez a vén sivatagi kecske így homokképnél hagyott.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy hogyan fogok én kijutni most, de aztán eszembe jutott, hogy képes vagyok úszni a homokban. Odamentem a falhoz, és egyszerűen eggyé váltam vele, és már a felszínen is voltam.
A vén bolond viszont adhatott volna valami útirányt, vagy hogy mit tegyek most, merre menjek? Haza nem mehetek most már. 12 éve még csak hallani sem hallottak rólam, biztosan csak délibábnak képzelnének. Sokáig tanakodtam ott a homokban, furcsa mód nem éreztem a nap perzselő hőségét, nem izzadtam, és még csak szomjas sem voltam. Sahara állítása szerint, az ő tanításai következtében képes vagyok pusztán homokon és vízen megélni, de még víz sem kell olyan sok, mint egy átlagos embernek. De homokot enni? Emlékszem még, mikor gyermekként a számba fújta a szél a homokot, förtelmes íze volt. Undorral felvettem egy marék homokot és a számhoz emeltem. Ráharaptam, de nem azt a förtelmes homok ízt éreztem, inkább olyan volt, mint a porcukor. ISTENI!!! Gyorsan ettem még pár maréknyit, felálltam, és már tudtam mi az úti célom: Fiore!

Fiore királysága

Az utam elég gyors volt a sivatag széléig, a homokon valahogy sokkal gyorsabban voltam képes haladni, mint a kövezett utakon és füves talajon. Az út tovább tartott Fioréba, mint ahogy azt képzeltem. A vén bolond Saharának hála igencsak ellustultam, és sok helyen megálltam pihenni, nézelődni, de ideértem. Az ország pontosan olyan volt, mint ahogy azt az álmomban láttam, mikor megismertem Saharát. Már csak egy céhet kell találnom magamnak, meg egy szállást, és indulhat is az élet. De azért remélem nem lesz túl sok munka, meg nem lesz túl bonyolult céhet találni.