Magánküldetés: Az átok

Nekem semmi kifogásom nem volt a mágusok ellen, de Butt megvetően felhorkant.
- Mágusok… Na jól van, kövessetek! – egyezett bele végül.
Nem mintha lett volna más választása.
Azzal a zsoldos leugrott a lováról, és megindult a ház főbejárata felé. A csirkés srác és a kék hajú hölgy megindult, én pedig automatikusan követtem őket: elvégre én is mágus lennék, vagy mi a fene.
Butt odavezetett minket az ajtóhoz, amely tehetséges asztalosművész munkáját dicsérte: három ember magas, kilincse griff fejét formázta. Butt könnyedén lökte be a hatalmas ajtót, majd hátra se nézve megindult.
„Igencsak meg fog lepődni, ha engem meglát, hiszen nem mágusfélének könyvelt el” futott át az agyamon egy pillanatra. Ám a hatalmas fogadócsarnok kísértetjárta jellege minden gondolatot villámgyorsan kitörölt a fejemből. Bár odakint verőfény és napmeleg volt, idebent hideg, dohos levegő fogadta furcsa hármasunkat. Velünk szemben felújítás alatt álló – tehát enyhén roskatag – lépcső terpeszkedett, odafent nemesek portréi lógtak a falakról, ámde ragyogó színeiket és büszke tekintetüket elnyelte a süket félhomály, ezzel baljós hangulatot teremtve a házban. Butt a lépcsőhöz ment, de a válla felett azért még hátraszólt kaján csibészséggel:
- Vigyázzatok, hogy hová léptek! Kissé ingatag még…
Óvatosan sétáltunk fel a nyekergő alkalmatosságon, lépteink nyomán fel – feljajdult egy – egy fok. Odafent kapitányunk néhány kanyar után megállt egy ajtó előtt, majd néhány koppantás után belökte azt előttünk. Én is bevonultam a két mágus után, és halkan vihogtam, mikor megláttam Butt arcát, aki még a száját is eltátotta meglepetésében, mikor engem meglátott, ámde néma maradt.
Odabent öles íróasztalba és munkába süppedve egy agyonhajszolt ember dolgozott: papírokat szignált alá, körülötte több halom hevert. Beléptünkkor éppen félretolt egyet, és egy újabbat vett elő. Az ajtó csukódására felpillantott, majd halvány mosoly rajzolódott ki az arcára.
- Üdvözlöm önöket. A nevem Adolphus. Maguk a mágusok, akik a megbízást elvállalták?

A lány tényleg egy mágus volt, mert mikor a megbízónk maga után szólított minket ő is követett minket. Nem tudtam volna kinézni belőle milyenmágus lehet, de amikor meghallottam az oldalán lévő kulcsok csillingelését egyből leesett a dolog. Óvatosan átgázoltunk az építkezésen majd eljutottunk a főbejáratig. Gyönyörű kézzel faragott , hatalams ajtó volt, a kilics hatalmas griff fejet formált, kissé ilyesztő volt, de lenyűgöző. Ahogy haladtunk előre nemesek arcai köszöntek vissza a hatalmas festményekről. A félhomály miatt kissé úgy éreztem magam mintha valami kísértetkastélyban lettem volna,de arcom ugyanolyan higgadt maradt mint eddig. Továbbá volt egy falépcső amit épp fölújítottak, elég rozoga volt már, ennek ellenére megbízónk rendíthetetlenül nekiveselkedett.
- Vigyázzatok, hogy hová léptek! Kissé ingatag még… -mondta óvatosságra intve. Mikor már megmásztuk a, minden lépésnélnyikorgó falépcsönket-néhány kanyar után megérkeztünk egy újjabb ajtóhoz. a minket kísérő fickó bekopogott, majd betessékel minket, ő viszont kintmarad.A szobában egy férfi bíbelődött, gondolom én a hivatalos papírokkal. Mikor az ajtó telejsen becsukódott felpillantott ránk.
-Üdvözlöm önöket. A nevem Adolphus. Maguk a mágusok, akik a megbízást elvállalták?-kérdezte. Szép sorjában bemutatkozunk majd Adam nem bírva magával nekikezdett a kérdéseinek. Mintha ő lenne a főnök. -.-""

A csirkés srác azonnal bemutatkozott: Adam – nek hívták, a fején trónoló kakast pedig Painkillernek. Magamban nagyon halkan jót kuncogtam a madár nevén. A fiú ezután bőbeszédűen kérdezgetni és magyarázni kezdett.
- Nos, ha nem haragszik uram, lenne pár dolog, amiről beszélni óhajtanék. Először is, a közel jövőben tudná részletezni a küldetésünket? Másodszor, eléggé érdekesnek találtam, hogy a kastély nincs teljesen kész. Ennek oka csupán az volt, hogy látva azt a rengeteg festményt, azt feltételeztem, nem ön az első birtokosa eme csodálatos épületnek. Tehát az építmény renováláson esik keresztül, jól sejtem? Mármost, következtetéseim szerint, ennek megvannak a maga okai, de szerintem nem az objektum szebbé varázsolása miatt kezdtek bele az újításokba. Valamint, gondolom nem az építészeti tanácsadásért hívott minket ide.
Én szédülni kezdtem a tömegnyi kérdéstől, és mire a végére ért, elfelejtettem az elejét. És más gond is volt: őket senki sem tájékoztatta az élőhalottakról? Talán valamelyik klántól jöhettek... talán nem volt elég részletes az informátoruk...
Megbízónk csak barátságosan mosolygott, majd felállt, otthagyva a papírtömeget és egy apró kézmozdulattal közelebb invitált minket. Aztán a hatalmas ablak felé fordult, kezét háta mögött egymásba fűzte és a végtelenségbe bámult. Mindhárman melléfurakodtunk.
- Nos, a fiatalember feltevései nem rosszak, de nem egészen van erről szó. – kezdte a férfi, és az ajkán halvány mosoly derengett, ahogy a lenti jövés – menést figyelte. Látszott, hogy elkalandozott, emlékei visszanyúltak időn és éveken át, valahova nagyon messzire – Ez a kastély egykoron a nagyszüleimé volt, akik haláluk előtt nem sokkal a korábbi birtokunkra költöztek, ahol mostanáig éltünk. Ez a kastély pedig szinte gazdátlanul vészelte át az elmúlt évtizedeket. De most a békesség reményében visszatértem ide a családommal. Ugyanis a korábbi birtokunkon élőholtak zaklattak minket az utóbbi hónapokban. Sokan azt hittük, hogy valaki elátkozta azt a kastélyt, ezért ideköltöztünk. A biztonság kedvéért az ide útra volt zsoldosi kíséretünk, és két mágus is, akik nélkül nem sikerült volna idáig eljutnunk, mert az úton nagy erőkkel megtámadtak minket az élőholtak. Ám a bátran harcoló Katsu és Karl mágus jóvoltából elkaptuk azt a mágust, aki ránk szabadította a szörnyeket. Az átkozott kölyök az óta is odalent raboskodik. – "Hát, ezek szerint rossz embert kaptak el" húztam el a számat. Ha most is előhalottak piszkálják, akkor valaki más keze volt és van a dologban. Miközben a gondolataimmal szöszmötöltem, a gróf szeme az erdőre siklott. A fák között sötétség halált árasztott, elnyelte megbízónk tekintetét. Az én hátamon is végigfutott a hideg, ahogy eszembe jutott az ott eltöltött idő. - Én és a családom már kezdtünk örülni, mikor egy éjszaka ezt a kastélyt is megtámadták. De ezek már nem élőholtak voltak, ezek valamiféle zöldbőrű ocsmányságok voltak. És az első éjszaka után minden áldott éjjel lecsapnak kisebb-nagyobb erőkkel. – Itt olyan hirtelen fordult felénk, hogy kicsit meg is ijedtem, és reflexszerűen hátraléptem. - És itt jöttök a képbe ti! A zöldbőrűeknek minden támadás alkalmával van egy vezetőjük, aki mágiát használ. A feladatotok egyértelműen a kastély védelme és a vezető elkapása, vagy semlegesítése lenne.
A szemem a kinti hangyaszorgalommal dolgozókra siklott. Ott már bevontatták a rozoga szekeret, amivel a két mágus jött. "Ha most másmilyenek a halvajárók, akkor talán mégis valaki más keze van benne... lehet, hogy egy társa az..." gondoltam, miközben a szemem a lenti forgolódásról a sötét erdőre siklott. Mereven bámultam a fákat, próbáltam belelátni a sötétségbe, átlátni a homályon, de nem sikerült. Elmosolyodtam a hiábavaló erőfeszítésen, majd gondolatban kicsit megrántottam a vállam. "Majd este többet megtudunk. Ha igaz, amit a gróf mondott, akkor ma sem marad el buli nélkül az éjszaka..." Már előre borsódzott a hátam. Megmarkoltam a kulcsokat: a hideg fémek érintése és zörgése megnyugtatóan hatottak holtak borzolta idegeimre.

A gróf kedvesen ránkmosolygott majhd az ablakhoz hÍvott minket. Ő maga kifelékezdett bámulnia távoli meszeségben . Mi si kinéztünk, elvarázsolt a végtelenségbe nyúló festői képű táj.
- Nos, a fiatalember feltevése nem rosszak, de nem egészen van erről szó. – kezdett el mesélni a gróf, közbe eleresztete mégegy mosolyt – Ez a kastély egykoron a nagyszüleimé volt, akik haláluk előtt nem sokkal a korábbi birtokunkra költöztek, ahol mostanáig éltünk. Ez a kastély pedig szinte gazdátlanul vészelte át az elmúlt évtizedeket. De most a békesség reményébe visszatértem ide a családommal. Ugyanis a korábbi birtokunkon élőholtak zaklattak minket az utóbbi hónapokban. Sokan azt hittük, hogy valaki elátkozta azt a kastélyt ezért ideköltöztünk. A biztonság kedvéért az ide útra volt zsoldosi kíséretünk, és két mágus is, akik nélkül nem sikerült volna idáig eljutnunk, mert az úton nagy erőkkel megtámadtak minket az élőholtak. Ám a bátran harcoló Katsu és Karl mágus jóvoltából elkaptuk azt a mágust, aki ránk szabadította a szörnyeket. Az átkozott kölyök az óta is odalent raboskodik. – időközben a távoli erdőkre meredt. – Én és a családom már kezdtünk örülni, mikor egy éjszaka ezt a kastélyt is megtámadták. De ezek már nem élőholtak voltak, ezek valamiféle zöldbőrű ocsmányságok voltak. És az első éjszaka után minden áldott éjjel lecsapnak kisebb-nagyobb erőkkel. – a gróf hirtelen felénk fordult, nagy lendülettel. – és itt jöttök a képbe ti! A zöldbőrűeknek minden támadás alkalmával van egy vezetőjük, aki mágiát használ. A feladatotok egyértelműen a kastély védelme és a vezető elkapása, vagy semlegesítése lenne. -magyarázta a küldetésünk lényegét. -Zombik, mágikus lények, fincsi....-gondoltam magamban..

Adam rákérdezett, hogy kihallgathatnánk – e a foglyot. Nagy kegyesen még azt is megengedte, hogy vele menjünk. Én kaptam volna az alkalmon – lett volna a mágushoz egy – két keresetlen szavam – de a gróf keserű hangja lehűtötte lelkesedésünket.
- Nem volna rossz ötlet, viszont, ha meg nem sértődnek nem hinném, hogy sikerrel járnának a kihallgatással. Ugyanis, mikor elfogtuk a szája meglepetésszerűen összenőtt. Ezt az állapotot Karl is próbálta visszafordítani, de még az ő hatalmas mágikus tudománya sem volt elegendő.
Baljóslatú csend telepedett a szobára egy pillanatig, majd halk kopogás hallatszott az ajtó felől, és öreg komornyik nyitott be.
- Uram, a vacsora tálalva! – mondta és már ott sem volt.
Mindhármunk tekintete a vidám Nap felé kalandozott.
- Vacsora…? – tettem szóvá kételkedésünket.
- Látom nem értik. – mosolygott megbízónk. – Tudják, az éjszakai támadások miatt kissé fel van borulva a mi életünk. De ezt most, ha lehet, nem részletezném. Remélem, csatlakoznak hozzám és a családomhoz, ezen a korai vacsorán. – választ sem várva kifelé indult.
Lebotorkáltunk a jól ismert, jajongó lépcsőn a földszintre, majd belökött előttünk egy ajtót. A szűk helyiségben egy kerek asztal unatkozott – éppen akkora, hogy mindannyian elférjünk. A gróf felesége bájos teremtés volt, kedves arcán halvány mosollyal fogadott minket, de sápadtsága és a karikák a szeme körül átrettegett éjszakákról regéltek. Lányuk tizennégy éves süldőlány lehetett. A két fiú közül az egyik kilenc, a másik hat évesnek látszott. Az asztalon különböző ételek sorakoztak: nem túl változatos és nem is túl sok, mint ahogy azt az ember egy nemesi család asztalától elvárná. Sült húsok, leves, desszertnek sütemény és némi gyümölcs. Nem sok, de ennyi embernek bőven elég.

- Nem volna rossz ötlet, viszont, ha meg nem sértődnek nem hinném, hogy sikerrel járnának a kihallgatással. Ugyanis, mikor elfogtuk a szája meglepetésszerűen összenőtt. Ezt az állapotot Karl is próbálta visszafordítani, de még az ő hatalmas mágikus tudománya sem volt elegendő.-magyarázta, itt egy kisfájdalmat éreztem a hangjában. Nem meglepő, minden éjjel ilyen veszélynek kitenni önmagát és a családját,sőt minden emberét. Belegondolni is szörnyű hogy iylen védtelen embereket támadnak itt meg. A táj gyönyörű és békés mégis ilyen történik velük az éj leple alatt. Fellelkesedtem magamban hogy mindenképp leszámolunk ezekkel az ördögi lényekkel és végre békét hozunk szerencsétlen fejükre. Ahogy ezen godnolkoztam egy jóvágású fiatalamber, egy komornyik lépett be az ajtón.
- Uram, a vacsora tálalva. – meghajolt, majd távozott.
-"vacsora"?-lepődtem meg magamban.-oké hogy éhes vagyok de azt hittem hogy ez még várat magára.
- Látom nem értik. – mosolyodott el a gróf. – Tudják, az éjszakai támadások miatt kissé fel van borulva a mi életünk. De ezt most, ha lehet, nem részletezném. Remélem, csatlakoznak hozzám és a családomhoz, ezen a korai vacsorán. –mondta amjd megindult kifelé az ajtón Mi pedig követtük. Az ebédlő pon takkora volt hogy mindenki kényelmesen elférjen benne. A grófúrnak a felesége bájos asszonynak tűnt, bár látrni lehetett rajta hogy az éjszakai incidensek őt is megviselték. A gróf 3 gyermeke pedig átmelengette a szívem ha csak rájuk néztem. A kislány és a két fiú nagyon aranyos volt. Nagyon családiasan éreztem magam. A vacsora nem volt túl változatos vagy bőséges, de pont elég és laktató volt.
-És mondja csak grófúr.-szólaltam meg két falat közt.-nincsen olyan ellensége aki jártas a mágiában, aki...mindenáron ártani szeretne önnek...

Amint vacsorához ültünk, Adam hozzám fordult.
- Na és, Noah-chan! Te melyik céhhez is tartozol? Úgy emlékszem, nem említetted meg.
- Nem, mivel nem is tartozom egy céhbe sem - feleltem. – Ja, és nem Noah – chan, csak Noah, oké? Nem szeretem, ha becézgetnek – tettem hozzá barátságosan, majd a kakasra siklott a tekintetem. – Szóval Painkiller, mi? – nem bírtam ki, hogy szóvá ne tegyem a kakas ügyét.
Kis párbeszédünket a másik mágus hangja akasztotta meg.
- És mondja csak gróf úr… nincsen olyan ellensége, aki jártas a mágiában, aki… mindenáron ártani szeretne önnek…
A gróf elmosolyodott.
- Tudja ezt a két korábbi máguskollégájuk is felvetette, de tudtommal nincs olyan ellenségem, aki jártas volna a mágiában. Sőt, talán ellenségem sincs, ha jobban belegondolok! Persze a mostani zaklatómat leszámítva… Viszont Karl felvetette, hogy a támadókat a medálom érdekli - ekkor rámutatott a nyakában lógó medálra. - ami régen állítólagosan hatalmas mágikus energiákat hordozott magában, de mára már csupán ékszerként szolgál. Tehát így ötlettelen vagyok. Viszont abban nagyon bízom, hogy az önök segítségével elkapjuk a szálak valódi mozgatóját, és mindenre fény derül!
Harangzúgás akasztja meg a társalgást. A kis család tagjai összerezzentek, a gróf pedig nyugodt hangon szólt hozzájuk.
- Édesem, gondolom, tudod mi a dolgotok…
A felesége csak bólintott, majd kiszaladt az ajtón a gyerekeivel együtt.
- Ilyen korán még sohasem támadtak! Ez nem valami biztató. – jegyezte meg a gróf, miközben felállt. – Javaslom, nézzük meg, hogy mi van odakint! – választ sem várva elindult, mi pedig engedelmesen követtük.
"Hogy mi van odakint? Halvajárók, mi más?" megragadtam a kulcsaimat. Olyan szorosan fogtam őket, hogy a kis fémek mintákat rajzoltak a tenyerembe. Elhatároztam, hogy valahonnan szerzek egy fegyvert odakint. Igaz, nem vagyok egy fegyvermágus, de azért nem ejtettek a fejemre sem. Az pedig nem állapot, hogy csak a szellemekben bízom.

A kérdésemre a gróf csak elmosolyodott.
- Tudja ezt a két korábbi máguskollégájuk is felvetette, de tudtommal nincs olyan ellenségem, aki jártas volna a mágiában. Sőt, talán ellenségem sincs, ha jobban belegondolok! Persze a mostani zaklatómat leszámítva… Viszont Karl felvetette, hogy a támadókat a medálom érdekli - ekkor rámutatott a nyakában lógó medálra. - ami régen állítólagosan hatalmas mágikus energiákat hordozott magában, de mára már csupán ékszerként szolgál. Tehát így ötlettelen vagyok. Viszont abban nagyon bízom, hogy az önök segítségével elkapjuk a szálak valódi mozgatóját, és mindenre fény derül!
Egyszercsak harangzúgást hallottunk. A hátamon végigszaald a hideg, rossz érzésem támadt.
- Édesem, gondolom, tudod mi a dolgotok… -mondta a gróf a családjának, majd a felesége és a gyerekek kivonultak az ebédlőből.
- Ilyen korán még sohasem támadtak! Ez nem valami biztató. -mondta a gróf, Gondoltam hogy ez nem jelent jót, persze most hogy megjöttünk ne sajnáljatok gyertek csak...
-Javaslom, nézzük meg, hogy mi van odakint!-azzal a gróffal együtt elindultunk.

Odakint rohanás fogad minket. A zsoldosok eszeveszett iramban készülődtek: kardok és páncélok csörögtek, katonák futkostak összevissza, parancsszavak sisteregtek a levegőben. A gróf vezetésével megkerestük a zsoldosvezért, aki hirtelen elénk toppant egy sarok mögül.
- Mit jelentsen ez, Butt? – kérdezte a gróf.
- Semmi jót, uram! – lihegte a zsoldos – A zöldbőrűek éjszaka le akarnak zárni mindent! De ezt magának is látnia kell, hogy megértse – hirtelen sarkon fordult és a félkész falak irányába rohant.
Követtük a zsoldost a falak tetejére. Odalentről hagymázas rémálomba illő látvány fogadott minket. A sötét erdő ontotta magából a halvajárókat: több száz vörös szemű, zöld szörnyeteg özönlött a pusztára. Nem voltak magasak, erejük a túlerőben rejlik: minimum tízszer annyian voltak, mint mi, várvédők. A zöld masszában néha – néha feltűnik egy méretesebb alak is: messze kimagasodtak a kis töpszlik közül.
A szörnysereg szinte teljesen körbevette a kis birtokot. Alant karattyoltak, ordítoztak, öklüket rázták felénk, a nagyobbak csak mélán tekingettek felfelé üres tekintetükkel. Áradatuk lassan elapadt, legutoljára vezetőjük szakadt ki az erdő sötétjéből hatalmas fehér farkason lovagolva.
- Ezek legalább hússzor annyian vannak, mint mi! De mi kitartunk a végsőkig is! – üvöltötte Butt, mire katonái harsogó üdvrivalgásban törtek ki.
Habár a fülem kissé eldugult az ordítástól, azért hallottam, hogy valaki mögöttünk megjegyzi:
- Esküszöm, átok ül ezen a családon!

A kastély előtt eluralkodott a káosz minden zsoldos föl alá rohangált. Mi a gróffal együtt elindultunk megkeresni Butt-ot, aki hamarosan elénk is toppant.
- Mit jelentsen ez Butt? – kérdezi a gróf.
- Semmi jót uram! A zöldbőrűek ma éjszaka le akarnak zárni mindent! De ezt magának is látnia kell, hogy megértse!-mondta majd a félkész fal irányába futott mi pedig követtük őt. Egyre feszültebb lett a helyzet, éreztem a levegőben, hogy itt kő kövön nem fog maradni.Mikor odaértünk a falhoz nem hittem el amit látok...Hatalmas sereg zöld , undorító kis apró lények özönlöttek ki az erdőből, na jó azét akadt köztük nagyobbacska is, de egyszerűen a hányinger kerülgetett tőlük. Fürkésztem őket, de mint valami zöld folyam úgy vettek minket körül, bár megláttam egy fura fazont is kivágtatni az erdőből egy hófehér farkason.
-~Micsoda kakukktojás.-gondoltam.
- Ezek legalább hússzor annyian vannak, mint mi! De mi kitartunk a végsőkig is!-szólalt meg Butt. Egyet értettem vele, harcolni fogunk, bár remélem nem leszünk Adammal egymásnak útban mivel ha én jeget teremtek ő meg tüzet akkor kioltjuk egymás képességeit, de akkor fejét veszem.
- Esküszöm, átok ül ezen a családon! – szólal meg valaki a hátunk mögül....

Újabb idegen hang szólalt meg mögöttem, némi kárörömmel.
- Nézzétek! Ezeknek a kis görcsöknek még ostromgépeik sincsenek! Simán szétverjük őket!
A zsoldosok megkönnyebbült sóhajt eresztettek ki: szinte hallottam, ahogy méretes sziklák gördülnek le kicsi szívükről. Egyesek farkasvigyorral szemlélték a gnómhadat, mások még a szájukat is megnyalták. A zöld had megállt tőlünk lőtávolon kívül, parázs tekintetüket ránk függesztették. Elunva a várakozást visítozni, kurjongatni kezdtek, egymásnak és nekünk ordítoztak trágár beszólásokat. Egyikük engem is kiszúrt: legalábbis véleményem szerint a puszit nem Buttnak küldte.
A háttérben a vezető körül mágikus fények ragyognak. Volt róla egy olyan érzésem, hogy nem tűzijátékra készül a tiszteletünkre. És ha nem arra, akkor valószínűleg épp az elhagyott ostromgépeket akarja pótolni valahogy.
És lőn! A sereg mögött hatalmas katapultok, ágyúk és faltörő kosok jelentek meg, melyeket a zöldbőrűek hangos, örömteli vihogással és üdvrivalgással köszöntöttek. Seregünk komor hangulata újfent visszatért.
- Így legalább érdekesebb lesz – morgott Butt nem messze tőlem. – Készüljetek! A férgek már szomjazzák a pengéinket! Ne fosszuk meg őket ettől!
Butt buzdító beszéde és a morc hangulat rövid csatát vívott, küzdelmük döntetlenre végződött. A komorság felszívódott kissé, de nem foszlott semmivé. A katonák rivalogtak, az íjászok nyílvesszőket illesztettek az új húrjára, a falakon nyílpuskákkal szobroztak a katonák.
- Hozzátok ki a raktárban lévő fegyvereket is! Szükségünk lesz rájuk – parancsolta a gróf a hadsereget fixírozva.

- Nézzétek! Ezeknek a kis görcsöknek még ostromgépeik sincsenek! Simán visszaverjük őket! – szólalt meg egy újjabb hang mögülünk. A katonák föllelkesedtek hogy van némi előnyünk, és alig várták hogy megmutathassák ezeknek a zöld kis mócsingoknak ki a jobb. Az hogy nem félnek és ennyire lelkesek ngem is megnyugtatott kissé. A következző pár percben farkas szemet nztünk egymással. Ez eléggé idegesító volt számomra, idegtépő mód semmi sem történt, csak a kis mitugrászok lökdösték egymást ,meg adak ki furcsa hangokat magukból.Tekintetem a kis zöld moszatok vezetőjére siklott aki mesterkedett valamiben, mivel körülötte fényes mágikus körök cikáztak. És igazam is lett mivel kisvártatva gépezetek hada jelent meg a háta mögött. A kis lények ujjongásba törtek ki, ami nekünk nem jelentett valami jót.
- Így legalább érdekesebb lesz. – morogta Butt. – Készüljetek! A férgek már szomjazzák a pengéinket! Ne fosszuk meg őket ettől! -erre csak ujjabb lelkes üvöltés volt a válasz. Körülnéztem. Több tucat zsoldos szinte lógott a falakon, kifeszített ijjal vártak a parancsszóra. A nagyobb "legyek" ilypuskával meredek az ellenségre.
- Hozzátok ki a raktárban lévő fegyvereket is! Szükségünk lesz rájuk. – parancsol zsoldosaira a gróf.

Az ellenséges sereg mintegy varázsütésre elnémult, majd középen kettévált, utat engedve egy behemót, többmázsás páncélzatot viselő monstrumnak. Jobb kezében hatalmas handzsárt tartott, bizonyára nem barátkozási célokból, döngő léptei alatt remegett a föld. A kisebbek félve húzódtak el keze és handzsárja ügyéből. Az izomkolosszus lassú baktatással elérte a sereg élét, majd miután megvető tekintetét végighordozta a falakon és az azon ácsorgó embereken, kiadta a parancsot – valami számunkra érthetetlen nyelven.
- Waaagh!
Hogy ez mit jelenthet, gyorsan összerakhattuk: a goblinsereg a falak felé áradt, eszelős vihogással. Az íjászok csak a parancsra vártak, íjaikat feszítették, ám Butt nem volt hajlandó kiadni a tűzparancsot.
- Várj – intette embereit Butt.
A goblinok egyre közeledtek.
- Most! – kiáltotta a gróf, mire megremegett a föld, és egy hatalmas robbanás darabokra tépte az első rohamozókat. Véres cafatok hevertek, zuhantak ezer irányba.
A goblinroham megtört, ám az izomkolosszus nem hátrált.
- WAAAGH! – hangzott ismét, ezúttal indulatosabban.
Nekiindult a második hullám, ezeket az íjászok intézték el. Nyílzáport okádtak a falak, minden apróságból minimum három – négy vessző állt ki. Ám mégsem volt elég: a kis gnómok túl sokan voltak, az életben maradottak társaikon átgázolva folytatták a rohamot.
Közben az ostromgépek körül sem állt meg az élet. A kis morcok arra jutottak, hogy ha már van, használják is. Néhányan a gépek köré gyűltek, nagy nyikorgás és erőfeszítések közepette nekiveselkedtek, és előrébb tolták a szerkezeteket. A katapultok kanalaiba azonban nem kövek kerültek, hanem eleven, szárnyas goblinok.