Rammus Traidoras

Acalypha Remetéje

Egy friss nyári napon csodás reggelre ébredtem. Mivel éreztem, hogy megvan bennem a motiváció, elindultam Acalypha kicsiny városa felé, hogy vándor mágus létemre kapjak valami megbízatást. Úgy körülbelül dél lehetett mikor odaértem, és minden hely közül oda tértem be, ahova minden férfi betér életében legalább egyszer, a kocsmába. Álmos szemekkel odamentem a pultoshoz, kértem egy sört, bár tudtam, hogy reggel nem nagyon egészséges és ésszerű a reggelt alkohollal és egyébbel kezdeni, miután megvettem a korsó sört megkérdeztem a pultostól:
- Elnézést, de nem tudná megmondani, hogy hol találom a küldetések táblát?
- Maga miről beszél?
- Tudja, ahol különböző megbízásokat vehetek föl
Erre a pultos így válaszolt:
- Menj jobbra és a WC előtt fordulj balra!
Én jómagam megköszöntem a kedvességét és sörrel a kezemben elindultam a tábla felé. Ha valakinek kételyei lennének a táblával kapcsolatban, a magyarázat nagyon egyszerű. Mindenki tudja, hogy ott van, mindenki tudja, hogy milyen küldetések vannak rajta, de senki se beszél róla, vagy a benne található küldetésekről. Szememmel végigpásztáztam a gyilkolós és egyéb akadályokkal teli, nehéznek kinéző, durva küldetéseken, és lusta létemre megálltam a számomra legkönnyebbnél: "Segítség! Acalypha Remetéjének segítség kell! Részletekről a házamban beszélek, Tünde út 25." Így hát elindultam a remete háza felé.

Miután jól eltévedtem eme kicsinyke városban, végre megtaláltam a há... ház féleségét. Tünde út végén, egy fa odúban lakott ami elé ki volt rakva egy szám "25". Nem nézett ki nagyon komfortosnak és nem is felelt meg semmi lakhelyi igénynek sem, de mégis úgy tűnt, hogy itt lakik a kobold. Mivel beférni nem nagyon fértem be a mókuslyukon ezért a következővel próbáltam megszólítani a fában élő kobold remetét:
- Ööö... Ha lakik itt valaki kérem jöjjön ki!
Egy nagyon vékony hang válaszolt:
- Az ogre üssön téged fejbe! Ne ilyen hangosan!
- Mi célból jöttél?
- Bántani akarsz?
- Nem! Isten ments!
- A megbízatás miatt jövök amit a kocsma hírdetőfalán láttam!
- Ó az akkor már más!
Mikor kijött az odújából láttam, hogy egy nagyon kicsire nőtt kobold volt. Letettem a sörömet, és a kobold kérdezés nélkül elkezdett beszélni. Beszédes kobold volt, pedig ez nem jellemző rájuk. A következőt mondta:
- Az egész úgy kezdődött, hogy elkaptam egy nagyon súlyos betegséget, és ha egy héten belül nem tudok meggyógyulni akkor az életemnek vége.
- Az egyetlen dolog ami meg tud engem gyógyítani az egy tál finom Braur Gombaleves.
- A levessel nem lenne gondom, de a gombát nem tudom megközelíteni a jelenlegi állapotomban.
- Mivel ilyen kicsi a termetem, ezért az erdőben élő vadállatok valóságos óriások velem szemben.
- A te feladatod csak annyi lenne, hogy legyőzd az utamban lévő gonosz teremtményeket, mert csak kobold szem láthatja a Braur gombákat.
Nyugodt szívvel bólintottam rá a megbízásra és a következővel feleltem:
- Igen, azt hiszem ebben a megbízásban szívesen és nyugodtan beleegyezek.
- ...De ha nem lenne gond megkérdezhetném mennyit kapok ha segítettem?
A kobold emelt fővel, királyian válaszolt:
- Vagyonom felét!
Így hát gondolván, hogy könnyű megbízás lesz, felkaptam sörömet, beleittam egy kortyot és elindultunk az erdő felé. A kobold nem haladt valami gyorsan így az egész sörömet sikerült meginnom míg az erdő közelébe értünk, és volt időm kidobni a korsót egy közeli szemetesbe.

Mikor az erdőbe értünk a remetén látszott, hogy nagyon fél és a tekintete is dermedt volt. Egy kérdést tettem fel neki:
- Ha megkérdezhetem ezek a gombák az erdő melyik részében találhatóak?
- Értelemszerűen a sűrűjében! - Válaszolt a kobold.
Alig mentünk pár lépést a kobold megijedt egy mókustól.
- URAM ATYÁM! VIDD EL INNEN! MEG AKAR ENNI!
Mikor a mókus közelebb ment és megszagolta a remetét, az teljes egészében pánikus sikoltozásba kezdett. Odamentem és egy dobbantással a mókus mellett lévő fűcsomóra elijesztettem. Ekkor már elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez valójában mennyi időt és energiát fog igénybe venni. Minél közelebb kerültünk az erdő felé annál több állatot kellett elhessegetnem, elijesztenem vagy éppenséggel kergetnem. Úgy körülbelül fél óra múlva teljesen meggyalázottnak éreztem magam, én teljességgel nem erre számítottam. A erdő belsejénél megpillantottunk egy csapat erdei banditát. Ebben az a rossz hír, hogy ők is rendesen megcsodálták ahogy az állatokat ijesztgetem. Odajöttek hozzám és a következőt mondták:
- Mit keresel te itt?!
A válaszom egyszerű és lényegre törő volt. Nem mondtam egy árva szót se. Ekkor a banditák elkezdtek volna körbevenni, de én egy kissé előre mozogtam, nehogy elkövessem ugyanazt a hibát a kobolddal, mint a nagyapámmal. Ez volt az első küldetésem és eléggé aggódtam minden miatt, és a lassú úton azon gondolkodtam, hogy mennyi pénzt szerezhetek ha megkapom a kobold vagyonának a felét!

A banditák nem voltak túl jól felszerelve. Volt amelyiknél bot volt fegyverként és volt amelyiknél az se. Gyenge, paraszti köntöst viseltek ami miatt magamban rendesen kikacagtam őket. Az első harcomon bizonyítani kellett, bizonyítani, hogy igenis rátermett, erős, bátor, lovagias, szent harcos vagyok, akkor is, ha női köntösben lévő banditákkal kell megküzdenem. Körülöttem négy bandita volt, abból egy elaludt a harc hevében. Reméltem, hogy nem lesz több a táborban lévő sátrakban sem. Mikor felkelt az a híres negyedik alvó bandita, aki úgy nézett ki, mintha ő lenne a vezér, el is ordította magát:
- Támadás!
Nekem rohantak. A harc hevében gyorsan kiválasztottam a leggyengébb láncszemet. Tér mágiámat használva elé raktam egy Pressure Bombot ami magához vonzotta a körülötte lévő ágakat, leveleket, egy kis koszt és egy-két rovart is. Mikor mindent összegyűjtött egyszerre ráengedte az orkokra. A legközelebbit fejbe vágta egy bot, és mivel nem nagyon tudott semmit se csinálni, kiütötte őt. A másik három bandita viszont már rafináltabb volt és erősebbnek tűnt, így taktikát kellett váltani. Miközben gondolkodtam, hogy mit csináljak, próbáltam tér látásommal látni a támadások irányát, így kikerülni azokat, de mivel még nem harcoltam emberek ellen, ezért nem tudtam mindet kikerülni. Mikor megláttam a banditák táborát egy briliáns ötlet jutott az eszembe. A banditákat próbáltam feltűnésmentesen odacsalogatni a tábor felé, azzal a módszerrel, hogy mindig mikor kikerültem egy ütést vagy eltaláltak a tábor felé közeledtem. Mikor mindegyik bandita a tábor közepén volt a tábor két szélére egy-egy Pressure Bombot amik magukhoz vonzották a sátrakat és utána szélsebesen rádobták a banditákra, így valóságosan összeszorítva őket. A három bandita egybe volt göngyölve a sátrak által így kihasználtam az alkalmat és a tábortűzre vetettem Pressure Bombomat ami magához vonzotta a lángokat és végül a banditákra hányta egy tűzhányó módjára. A banditáknak muszáj volt a közeli folyóba vetniük magukat, hogy ne szenvedjenek égési sérüléseket. A helyzetet kihasználva felkaptam a remetét a kezembe és elkezdtem futni az erdő felé.

Mikor már a tábor messze volt és nem lehetett már látni akkor nyugodtan lepihentünk egy fa tövénél. A koboldhoz szóltam:
- Na és most merre tart utunk?
A következő választ kaptam:
- Nézz balra, látod azt a hidat?
- Igen, miért?
- Ha a hídon átmegyünk arra lehet találni a kellő gombákat.
- Nos, akkor indulunk?
- Igen, menjünk, már kezdek fáradni és haza akarok menni.
A hídon látszott, hogy régen volt használva, és főként javítva. Alatta óriási mélyedés volt ami egy keskeny folyóba vezetett. A híd másik oldalán, mintha egy másik világ lenne. Ezen az oldalon szimpla tölgyfák, bükkösök, a máik oldalon meg óriási trópusi fák, magas fű, különös növények. A kobold remete könnyen és hamar átment a hídon picinyke súlya és mérete miatt, ellenben nekem egyensúlyozni kellett a palánkok között. A széle ami kötelekből volt annyira instabilan nézett ki, mintha most esne szét vagy változna porrá. Szerencsére sérülés mentesen átjutottam.

A kobold furcsán kereste a gombákat, nem a földre hanem az égbe nézett. Egyszer csak észrevette. A fákon nőttek eme különös és elképesztően kicsi gombák. A kobold megkért engem, hogy emeljem oda a gombákhoz. Mikor megemeltem előkapott egy flaskát és a különös gombákat elképesztően könnyen beletömködte. Visszafele még félénkebb volt, szóval ismét kezdhettem az állat kergetéseimet. Sok féle munka és kaland van. Van aki állatokat ment meg, van aki állatokat öl... én meg csak kergetem őket. Mikor kiértünk az erdőből szerencsére este volt, mert ha fényes nappal lett volna én szerintem megvakultam volna az erdő sötétje után. Visszafele úton egy szegény parasztember pont az én korsómmal öntözte a növényeit. Mikor visszaértünk a kobold odújához, a kobold nagyon boldognak látszott és a következőt mondta:
- Kedves mágus!
Bár számítottam mit mond, de azért megkérdeztem:
- Igen?
- Köszönöm, hogy segítettél keresztülmenni a sötét és veszélyes bestiákkal teli erdőn ahol mindig féltem keresztülmenni!
- Nincs mit.
- Nem tudom mi történne velem ha te nem lennél.
- Esetleg kérnél gyógyító gombalevest?
- Hogyha van fölösleges igen, eléggé megéheztem azóta.
A remete kivitt két gyógyító gombalevest az egyiket maga ette meg a másikat nekem adta. Neki köszönhetően begyógyultak a sebeim amiket a banditák ellen kaptam. Ekkor valami az eszembe jutott és a következőt mondtam:
- Bocsásson meg, de mi lesz a vagyonának felével?
- Nem most kaptad meg?
-Mit kaptam volna most meg?
- Nekem ez a leves volt a vagyonom, és te megkaptad a felét.
Kicsit elcsüggedtem, de azért örültem, hogy élőben használhattam a képességeimet és segíthettem egy szegény kobold remetének.
- Köszönöm szépen, egy kaland volt magának segíteni.
- Viszlát kedves fiatal mágus!
- Viszlát kobold remete!
Így hát elindultam hazafelé semmi pénzzel, de annál több büszkeséggel, hogy segíthettem egy kedves kobold remetének. Ledőltem az ágyra és szavakba írtam kalandomat, hogy utána továbbadhassam a kalandjaimat és tudományaimat a későbbi generációkra és kövessem nagyapám hagyományát és tanításait, hogy ne legyen elfeledve a térmágia a vérvonalunkban.

Azóta se fizettem ki azt a sört amit a kocsmában rendeltem.

Rammus

EDIT: Minden javítva.

Kulcskergetés

Reggel miután megittam egy csésze kávét a drága tojásommal szemben ülve.
(elég idétlenül nézhettem ki) Eldöntöttem, hogy elviszem a tojást egy laza sétára.
Egy viszonylag meleg nyári nap volt, ezért egy rajtam nagyon idétlenül kinéző kalapot
vettem fel elindulás előtt. Elsétáltam a parkba ahol nem volt annyi ember, mint megszokhattuk,
sőt elég kevés volt, szám szerint három. Én, egy öreg néni aki a galambokat etette és egy
fiatalember aki a látszat szerint nagyon keresett valamit. Ekkor odamentem az ifjúhoz és a
következőt mondtam:
- Rammus Traidoras vagyok, mágus. Talán segíthetek valamiben?
Ekkor egy kissé kapkodóan válaszolt:
- Igen! Elvesztettem az egyik kulcsom, csillagmágus vagyok.
Ezt a következő mondat követte:
- Nagyon örülnék ha lennél olyan kedves és segítenél a megtalálásában!
Ekkor kedvesen megszólaltam:
- Segítek, ha megmondanád hogyan néz ki a kulcs.
Hezitálva válaszolt:
- Arany kulcs és egy tűzjel van rajta.
Ennek az infónak a tudtában elkezdtem a parkban keresni. Először odamentem a galambos
nénihez és megkérdeztem:
- Nem látott-e maga egy arany kulcsot?
A néni a következőképpen válaszolt:
- Nem láttam, de tudtad-e, hogy az én időmben...
Azért, hogy elkerüljem a kellemetlen két órás történet hallgatást gyorsan elköszöntem:
- A viszont látásra!
Kissé rosszul éreztem magamat ezután.

Ekkor lenéztem a földre és az egyik galamb pont a kulcsot csipegette. Próbáltam halkan
megközelíteni, de nem nagyon jött össze így a galamb elszállt a kulccsal a csőrében. Én,
mint őrült futottam utána, mindaddig amíg egy fán le nem telepedett. Ez egy nagy, terebélyes
tölgyfa volt amit nem lenne olyan nehéz megmászni, de nekem feltűnésmentesen kellett. Alig
mentem négy métert felfelé amikor a galamb észrevette amit művelek és elszállt. Ismét
futhattam utána... Most egy ház kéményén telepedett le. Ekkor bekopogtattam a ház ajtaján
és egy női hang szólt ki onnan:
- Ki az és mit szeretnél?
Ekkor próbáltam minél udvariasabban válaszolni:
- Rammus Traidorasnak hívnak és egy galambot keresek ami a házatok tetején telepedett le.
Ekkor a nő kinyitotta az ajtót és furcsállva nézett felém:
- A csőrében egy nagyon fontos tárgyat tart.
Eltelt pár perc, a nő valószínűleg gondolkodóba esett, és a következőképpen válaszolt:
- Na jó megengedem, hogy felmenj a tetőre ha nem rombolsz össze semmit!
Ekkor megkönnyebbülve kerestem a megfelelő szöget, hogy felmászhassak a tetőre.
A kiskertben homokozó és egyéb gyerekjátékok voltak, így feltételeztem egy kisgyerek is
van a házban, szóval próbáltam minél feltűnésmentesebben megközelíteni a tetőt. Végleg
megtaláltam a tökéletes feljárót. Ráálltam az egyik nagyobb játékra és, hogy össze ne törjön
gyorsan ráugrottam a garázs oldalára. Onnan csak fel kellett húzni magam és már fent is
voltam. Mikor távolról meglestem a galambot az aranykulcs még mindig a szájában volt.
Próbáltam megközelíteni, de mikor enyhén megcsúsztam az azelőtti nap esője miatt a galamb
ismét tovaszállt. Ekkor semmivel se törődvén leugrottam a tetőről és futottam a galamb felé.
A nő meglepetten állt az ajtó előtt és egy kisgyerek sírását hallottam. Kezdtem úgy érezni,
hogy a galamb direkt áll meg időnként, hogy az idegeimre menjen...

Ismét egy fára szállt, de az arany kulcsot még mindig nem engedte el. Talán megfigyeléssel
többet értem volna el, ezért utólag átgondolva az előbbieket leültem az egyik padra, letettem
magam mellé Jürgent és megfigyelésbe kezdtem. Egy idő múlva kegyetlenül unalmas volt
ahogy a galamb csak ott ül a terebélyes fán és mivel fáradt volt letette a kulcsot maga mellé.
Gondoltam arra, hogy megrázom a fát, hogy leessen, de mire odaérnék már úgyis elszállna a
madár, így hát várásra voltam ítélve. Ekkor egy csodás ötlet jutott az eszembe. Szereznem kell
egy kenyeret és azt szépen morzsákra szedvén szétszórni a földön, talán éhes a madár és ideszáll.
Betértem a legközelebbi élelmiszer boltba és megpróbáltam ingyen elkérni egy kenyeret, mivel
pénzt elfelejtettem magammal hozni, a kéregetés nagyjáól így nézhetett ki:
- Jó napot kívánok! - köszöntem.
Az eladó egy hétköznapi válasza követte:
- Üdvözlöm a boltunkban!
És egy várható folytatás:
- Miben segíthetek?
Ekkor elgondolkodtam azon, hogy valójában hogyan fogom kiszedni belőle, hogy adjon
ingyen kenyeret. Valószínűleg nehéz és fáradalmas munka lesz, mivel mindenkinek meg
kell dolgoznia ahhoz, hogy megélhetősége, háza és miegyebe legyen. Egy zsivány ötlet jutott
az eszembe:
- Látja maga kint azokat a szegény galambokat?
A szegényen talán kissé túlságosan is megnöveltem a hangsúlyt, de erre nem nagyon jutott időm gondolni, mivel fél szemmel azt kellett néznem, hogy ne repüljön el a galamb. A kereskedőn
látszott, hogy nincs nagyon jó látása ezért kicsit bizonytalanul, de válaszolt:
- Igen, látom őket.
Most jött a legnehezebb kérdés. Ezzel a kérdéssel kellene elnyernem a kenyeret a kereskedő
karmai közül. A kérdés ha jól emlékszem így hangzott:
- És nem szeretne rajtuk segíteni?
Talán állatszerető egyénnel van dolgunk és akkor sima ügy lesz, de a válasz kissé se nyugtatott
meg, sőt még inkább idegessé tett:
- Nem.
Ekkor mivel láttam még esélyt magamban még egy kérdést raktam fel:
- És mi lenne ha maga lenne az egyik a galambok közül?
A válasz meglepetésszerűen ért:
- Elmentem volna oda, ahol mindig kapnék ételt.
Ha már az ételről van szó akkor már büszkén feltehetem a kérdést:
- Kaphatnék egy kis kenyeret, hogy megetessem őket?
A választ nagy pofáncsapásként kaptam:
- Igen, tíz gyémánt lesz.
Mivel nem akartam fizetni ezért rá kellett térnem a lényegre:
- Nincs nálam pénz.
A kereskedő mintha egy furcsa grimaszt vett volna fel. Elég kényelmetlenül éreztem magamat.
Ő szótlan volt ezért nekem kellett hozzátennem a következőt:
- A galamboknak adnám.

A kereskedő megvonta vállát és adott egy szelet kenyeret és kitessékelt a boltból, hogy
máskor ne itt kéregessek. A szelet kenyeret győztesként tartottam a kezemben és amikor
kiértem a bolt elé mielőtt elszórtam volna megnéztem, hogy ott van-e a madár. Csak egy
kevéssel volt messzebb, mint a megszokott ezért elkezdtem szórni a morzsákat a földre.
Hamarosan egy csorda madár suhant a helyszínhez és éhes vadállatok módján csipegették
a morzsákat. Pár perc múlva ott találhattam a "célpontot" is. Odaosontam a fához és leráztam
a kulcsot. Kezembe tartva nagyon megörültem neki. Gyorsan szaladtam a parkba, de az út
hosszabb volt, mint amire emlékeztem volna. Mire odaértem az öregasszony padja üres volt,
de a maradék hely megmaradt az eredeti formájában. A parkban egy feketébe öltözött furcsa
alakkal találkoztam. Halkan hozzám szólt:
- Hé! Megkaphatnám azt a szép kulcsot amit a kezedben tartogatsz?
Furcsálltam, hogy miért szeretné megkapni, ezért kénytelen voltam a következőképpen
válaszolni:
- Te vagy az a csillaglelkű mágus aki tőlem kérte?
Gyorsan és határozottan válaszolt:
- Igen, de gyorsan add ide a kulcsot!
Egy másik mondattal folytatta mondanivalóját és sietségének kifejezését:
- Egy küldetés közepén vagyok.
Bár furcsálltam, hogy ennyire szeretné, de végül odaadtam és kedvesen hozzáraktam:
- Tessék!
Ekkor az alak elkezdett nevetni és szélsebesen futott. Egyszer csak a következőt hallottam:
- Pyxis! Kapd el!
Ekkor egy kulcsból előugrott egy nő aki hamar hálóvá alakult és elkapta a banditát. A mágus
odament, gyengéden elvette a kulcsot és a következőt mondta:
- Köszönöm, hogy visszaszerezted a kulcsot, de máskor ne add akárkinek.
Kicsit kellemetlenül érezvén magam így feleltem:
- Sajnálom, de hirtelen nem tudtam mit kéne csinálni.
A mágus egy könnyed mosollyal az arcán háttal fordult nekem és eltűnt Pyxissel együtt.

Gyorsan belenyúltam a pólómon lévő zsebben, hogy lett-e baja Jürgennek.
Szerencsére semmi kár se érte. Ismét egy jó nap telt el.

Egy többrészes kalandot írnék, aminek a részeit azt szeretném, hogy külön értékeljenek ha lehet ilyet. Persze minden részük külön-külön megfelel a kívánt tartalomnak. (azaz minden fejezetért külön annyi VE amennyit egy normális kalandért kapnék)

A bírálat I. fejezet

Találkozás a hölggyel

Futásba kellett iramodnom, nem volt idő sem tárgyalni sem visszafordulni. A rettegő, szelíd célszemélyt akinek arcáról csupán a zavarodottság íródott le tűrte ahogy én egy éhező bestiaként magammal cipelve rohantam a semmi felé. Mivel szerencsére bolond még nem vagyok, oka is volt a sietségnek. Nem, nem az előttem lévő nagy lakrima kiárusításra siettem, bár eleinte még azon is gondolkoztam, hogy beférek-e, de a kígyózó sor miatt nem is nagyon lett volna időm. A sietség oka pár új barát volt, szám szerint harmincnégy szépen öltözött vérengző úriember akik a véres kardtól a használt alsónadrágig mindennel hadonásztak felém. A környező emberek reszketve, de egyben kíváncsian figyelték a produkciót. Azonban az én történetem nem itt kezdődik, inkább ugorjunk vissza egy héttel ezelőttre mikor még sejtelmem se volt volt róla, hogy ennyire megkerget két tábornyi bandita.

Egy fárasztó kisebb küldetés után ahol több órán keresztül egy bolond galambot kellett kergetnem keresztül a fél mindenségen ismét egy bágyadt reggelre ébredtem. A lámpa ami egyesek szemében inkább egy csillárra hasonlított, mint egy közönséges boltban kapható lámpára búsan ingadozott oda és vissza a fejem fölött. A kényelmes, puha ágyban fetrengtem és reméltem, bárcsak minden nap minden óráját itt tölthetném. Szemem még alig nyílott ki, már zártam volna vissza, de az átkozott napfény csak úgy égette a szememet, mintha holmi tüzifaként szolgálna. Lassan, gondosan és egy könnyed mozdulattal levágtam a takarót a földre amit persze szokáshoz hívően a legkevésbé sem értettem, hogy miért tettem. Miközben lassan emltem a fejemet az ágy fölé körbenéztem ebben a kis, de annál kényelmesebb lakásban ahol minden nap meghúzom magam. Senki se tudja hol van rajtam kívül, de megnyugtatom a kedves érdeklődőket, hogy nem az Acalyphai remete törpe méretűnél aligha kisebb odújában. Először balra fordítottam fejemet és a nyakam egy kellemeset roppant és ennek következtében szépen görcsbe is rándult. Megpillantottam az éjjeli szekrényt rajta pár gyémánttal és az egyetlen hűséges alattvalómmal, Jürgennel. Az éjjeliszekrényen négy fiók volt, azok közül az alsó tágra volt nyílva és egy pár zokni kandikált ki belőle. Nyúltam volna értük ha a fránya nyakam nem rándult volna görcsbe, és gondolom mondanom se kellett, hogy az ablak ahonnan a kínzó napfény jött a bal oldalon volt. Ez nem volt akármilyen ablak, ez egy varázsló ablaka volt! Sokkal nagyobb, sokkal kínzóbb ablak a többinél. Mikor egy rendes ablakon enyhe napfény jön be, ezen az ablakon mintha az egész Nap égitestet hajították volna be a lakásba, ami ugyebár nehezen férne el. Eddig két súlyosan fontos és élet-halál küzdelmet megkövetelő feladatom volt.
- Felvenni a zoknit.
- Behúzni a függönyt.
A függönyről nem is beszélve egy átlagos függöny volt. Ezt inkább meg se kellett volna mondanom, úgyis csak lejebb viszi a történetben a józan ész és az izgalom fogalmát.

Enyhén jobbra fordítva a fejemet ami a görcsös nyakamon pihent meg előrefele néztem ha az ágy álláspontját nézzük, ha van neki. Egy nagyobb szekrény volt előttem amire egy fél éves naptár volt felakasztva amin még mindig a február hónap volt elöl. Nagy valószínűséggel régebben nyúltam ahhoz a naptárhoz, mint a nyelvemmel a könyökömhöz. Lassan feltápászkodtam, a lábam már a talajt érintette. Nagy nehezen feltápászkodtam kinyújtottam a két karom a levegőbe és ezt követve lomhán megindultam a titkok szekrénye felé. Az egyik ajtaját kinyitva, nyikorgások közepette megpillantottam a szekrénybe a kedvenc mellényemet és felszerelésemet. Elkaptam őket és sikerült úgy az ágyra dobnom őket, hogy az egyik a földre esett. Mivel már három egész feladatom lenne amit korán reggel elég nehéz lenne megjegyezni ezért leültem a szekrény melletti asztalra és megrajzoltam a haditervet ami a következőképpen nézhetett ki:





Mivel rajzolási tehetségem nem volt olyannyira fejlett korán reggel ezért csak számomra érthető razokat
készítettem. Mivel a haditerv már rendelkezésre állt és már kissé éberebb voltam már a kezdeteknél párszor körbe forgattam a fejemet ezzel kissé kellemesebben tűrhetővé téve a görcsöt ami a nyakamban volt. Először a függönyt húztam be ezzel enyhítve a már szinte UV kisugárzásó naperősséget. Az ágyam fele nagynehezen lehajoltam az a bizonyos egy pár zokniért ami tökéletesen egymásra volt helyezve, mielőtt elfelejtettem volna, hogy "pizsama" alsóra nem lenne jó nadrágot húzni, a zoknis fiók feletti fiókból kihúztam egy alsót is, felvettem a földről a nadrágott és végre az idők végezete előtt sikerült mindent előkészítenem az öltözködéshez. Annak ellenére, hogy pont az öltözködés előtt gondoltam rá sikerült a pizsama alsóra felhúzni a nadrágot így még egyszer neki kellett futnom a feladatnak. Ekkor jobbra fordulván volt egy kisebb szekrény amibe a még nem kikelt familiárisomnak tartottam a fontos hozzávalókat, többnyire sok évre elegendő tápot, ha esetleg kikelne a tojásából. Friss fejjel szerencsére még emlékeztem a tegnap vásárolt erszényre amit kényelmesen, öv helyett hordhatok és van az oldalán egy kis mágikus zseb amibe ha belerakom a tojást nem eshet bántódása mégha valami neki is támaszkodna annak a zsebnek, vagy rá is ütne egy rendeset. Jürgent a zsebbe rakván indultam ki az ajtón, kidobtam a haditervet a kis szekrény melletti szemetesbe ami eddig üres volt. Megindultam az ajtó felé, megfogtam a kilincset és a kilincset használva kinyitottam az ajtót.

Úgy kilencet üthetett az óra mikor kiléptem az ajtón, de amint elhagytam a küszöböt mintha valami nyomta volna a lábam. Elfelejtettem felvenni a cipőt így kénytelen voltam lomhán visszamenni és felvenni a lábbelit. Miután lassan felszenvedtem a cipőt is, újra kiléptem a küszöbön. Úgy körülbelül nyolcat üthetett az óra és a madarak még alig kezdtek el csiripelni, bár egy pár már nagyban játszotta saját szólamát. Az emberek már siettek ki-ki saját dolgára. Én is siettem volna, ha lenne hova. Mivel nem éreztem a sietség ütemét a szívem mélyén lassan, már szinte félálomba megindultam a közeli kocsma felé. Odafelé menet találkoztam pár szintén a saját kocsma látogatási rutinjukat betartó jelenleg még józanként ballagó embereket. Alig pár perc telt el már a kocsma ajtaja előtt álltam bátran, mint egy kereszteslovag aki egy hétfejű sárkány elől készül elragadni egy csábító lágy hölgyet, hogy utána elkérje a kezét és ő legyen a király, de a mai világban már csak az a gond, hogy ilyen nincs, így az álmakról lemondva beléptem a már messziről bor szagú kocsmába. Reggel nem voltak még sokan eme
alkohol szolgáltató helyiségben, mivel gondolom a többieknek volt még aznap valami teendőjük. Három asztal volt foglalva. Tőlem balra a legközelebbin két fafejű katona próbálkozott a szkander mesteri szabályait betartva legyőzni a másikat. Nem messze tőlük egy vékony úriember aludt az asztalon a fejével, és reméltem, hogy nem egész este fekszik ott, mert ha igen akkor biztos eléggé megkönnyítették a zsebeit és egyéb terhét a drága jóemberek. Jobb oldalamon egy ifjú hölgy üldögélt vörösborral a kezében akihez szinte már sorban álltak a szagosnál szagosabb férfiak, hogy megszédítsék a szívét. Nagy valószínűséggel nem nagyon ment nekik. Úgy, mint egy megállíthatatlan gólem indultam a bárpultos felé félelmet és kegyelmet nem ismerve a szokásos sör plusz információ menümhöz. Mikor megközelítettem a bárpultot a pultos hangosan, de nem ordibálva hozzám szólt:
- Üdvözöllek Rammus!
Ezt egy diszkrét kereskedelmi szöveg követte:
- Mit adhatok?
Ekkor alaposan elkezdtem gondolkodni azon, hogy mit kereshet egy ifjú hölgy egy ilyen helyen, de hamar észhez is tértem, pontosabban észhez térítettek.
- Nem alszol még? - szólt a bárpultos.
Hirtelen felébredve álmomból gyorsan, már szinte kellemetlenül válaszoltam:
- Nem!
Ekkor hirtelen eszembe jutott a bizonyos kérdés a "mit adhatok?" nevezetű kérdőmondat.
- Egy sört kérek, száraz a torkom.
- Rendben. - hangzott el a válasz és a sör már csúszott is felém.
Ezután elővettem Jürgent a zsebemből azzal a feltételezéssel, hogy mivel a Jürgen egy német név és a németek eléggé szeretik az alkoholos italok fogyasztását hadd szokjon hozzá egy keveset. A pultra helyeztem őt a poharam és a másik kezem közé. Mivel köztudottan tásaság nélkül unalmas, de méginkább rossz inni ezért érdeklődve a bárpultoshoz szóltam:
- Történt valami újdonság mostanában?
A bárpultos a pultnak támaszkodva felém fordult, mire én kíváncsian szegezni kezdtem a füleimet.
- Képzelje Moji úrnak tegnap elveszett a tárcája és azóta senki se találja.
Ez nem éppen az volt amire én gondoltam ezért a küldetések felől kérdezősködtem. Ittam egy keveset a söröm tartalmából.
- És nem jöttek-e be mostanság olyan emberek akik raktak volna valamit a felkérések falára?
Ezt egy meglepően szimpla válasz követte a pultostól:
- Igen, méghozzá elég sokan, de sajnos ezekből elég sokat már el is vállaltak.
Érdeklődésemet hamar elveszítvén a küldetések teréről egy "új jelenségre" tereltem a témát és ittam egy keveset a söröm tartalmából.
- És véletlen nem tudja maga mit keres eme hölgy a maga kocsmájában.
Ittam egy keveset a söröm tartalmából, ezután a bárpultos bár zavarodottnak tűnt mégis mgabiztosan válaszolt.
- Magam se tudom.
Ezt a szimpla választ egy már annál érdekesebb magyarázat követte.
- Úgy körülbelül hat órakor jöhetett be kért egy bort és azóta azt szürcsölgeti.
Gyengéden hozzátette a következő mondatot:
- Mintha várna valakire.
A beszélgetés hevében valami rejtélyes módon elfogyott a söröm, de ezt nem bánván kifizettem a sört,
visszaraktam Jürgent a zsebembe és elindultam a küldetések falára ahol átnéztem pár küldetést. Első helyen ez a küldetés állt:

Kedves jóember!
Kérem segítsen előkeríteni a macskámat Cirmost.
Ha elfogadta az ajánlatot keressen meg a Varázs út. 5-ös házszám alatt.
Díj: 500 Gyémánt

Unalmas, továbblépek.

Tisztelt kalandor!
Egy személy kiiktatásáról lenne szó aki nem tűri családom nézőpontjait
az ő és rokonságával szemben. Találkozó a közeli sikátorban pénteken
négy és fél öt között.
Díj: 30.000 Gyémánt

Ilyen vérengző feladatot biztos nem fogadok el. Lépjünk is a következőhöz:

Mélyen tisztelt mágusok!
Nemrégiben találtam...

Mielőtt még folytattam volna a küldetés olvasását egy puha, bársony kéz a vállamhoz ért. A küldetés adatait talán már soha nem fogom elolvasni, de ebbe belenyugodva fordultam a személy felé. A rejtélyes nő volt és a látszatt szerint már megitta a maradék cseppet is a borából. Reméltem nem azért jött, hogy többet kérjen.
Ekkor megszólalt és nagyjából a következőt mondhatta:
- Üdvözletem! Talán nem küldetésekre vadászik?
Bár elég sokat ivott mégis tiszta volt a beszéde és a mozgása sem volt részeges. A következőképp válaszoltam az elbűvölő hölgynek:
- Örvendek a találkozásnak!
- Igen, éppen egy küldetés elfogadásán jár az eszem. - vágtam rá a köszönés után.
A hölgy faggatni kezdett:
- Talán maga foglalkozik mágiával?
- Igen, térmágus vagyok. - válaszoltam.
- És melyik céhhez tartozik? - kérdezte a kérdést amire nem tudtam büszkén válaszolni.
- Még semelyikbe hölgyem.
- Az jó. - válaszolta könnyedén.
Ekkor komoly arccal rámdermett és a következőt ajánlotta fel:
- Érdekelné magát egy küldetés?
- Eléggé fontos lenne. - rakta hozzá, bár elég nehezen tudtam elképzelni a küldetés fontosságát az ivászatokból ítélkezvén.
- Igen, mondja mit kéne tennem. - válaszoltam.
Ekkor a nő egy rövidebb gondolkodóba esett és a következőt hallhattam tőle:
- Hol is kezdjem...

Kérlek ezt majd akkor értékeld amikor már kettes szintű vagyok! (több VE érdekében )

A bírálat II. fejezet

A karaván indulása

A hölgy eléggé izgatottnak látszott mielőtt belekezdett volna a küldetés részleteinek magyarázatára ami sokkal váratlanabb volt a kezdeténél. Ez nem volt olyan küldetés amit felrakhatsz akárhová vagy beküldhetsz egy céhnek, ez egy valóságos privát tartalmú küldetés volt.
- A nővéremről lenne szó. - kezdett mondanivalójába.
- Egy eléggé kellemetlen helyzetbe keveredett bele.
Érdeklődve kérdeztem rá:
- Mégpedig miről lenne szó?
A hölgy nyelt egy nagyot és folytatta:
- Banditákról.
Kis várattatás után folytatta:
- Nagyon sokról.
Kénytelen voltam tovább kérdezősködni:
- És mégis hogyan került kapcsolatba ezekkel a banditákkal?
A hölgyen lászott, hogy kellemetlen róla beszélnie, de mégis kibökte mondanivalóját.
- Szegény családból származunk és így kénytelenek voltunk banditáknak segíteni a lopásban.
Gyorsan vágta is rá a következő mondatot:
- A nővérem nagyon tehetséges bandita volt.
Várt egy keveset...
- Sikerült neki nagyon sok aranyat szereznie egy mgbízatásból amit névtelenül kapott, de a feltétel az volt, hogy a talált aranynak a felét odaadja a banditáknak.
- Ezzel nem is volt gond amíg fel nem bukkantak a banditák. - tette hozzá.
Érdeklődve néztem a hölgyet és vártam, hogy mi a következő mondanivalója.
- Két tábor bandita bukkant fel és mind a két tábor követelte az aranyat.
Ekkor egy briliáns kérdés jutott az eszembe.
- És miért nem ajánljátok fel a banditáknak, hogy osztozkodjanak az összegen?
A gyönyörű hölgy megigazította barna haját és folytatta:
- Ajánlottunk, de nem fogadták el.
Ezután rögtön a lényegre tért:
- A feladatod az lenne, hogy valahogyan állapodj meg a banditákkal.
- Holnap reggel tízkor ugyanitt. - fejezte be mondanivalóját.
Ezután egy lenge mozdulattal megfordult és kiment a kocsma ajtaján keresztül a messze érő végtelenbe. Nemsokkal utána követtem én is. Mikor kiértem az ajtón nem láttam már a hölgyet csak pár szakadt hajléktalant akik közül az egyik, aki mellesleg teljesen részeg volt felém odított:
- MIKE VAGYOK!
Ezután egy hangos böfögéssel el is intézte a beszélgetés többi részét és ráfeküdt az asztalra, hogy a saját részeges álmainak világába juthasson. Csak hangos horkolást lehetett hallani. A nap maradék idejében a városban jártam és különböző féle létfontosságú dolgot vettem magamnak. Egyszóval bevásároltam a nagy tárgyalásra. A bevásárlásba beletartozott sok étel és egy vadonatúj póló ami csodák csodájára pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a többi. Esteledni kezdett így fáradtan hazaballagtam és a kulcsot az egyik zsebemben megtalálván sikerült is kinyitnom az ajtót. Az utca után egy elég kellemes éghajlat fogadott a szobámban mivel a függöny végig be volt húzva és így nyugodtan aludtam el...

Másnap reggel nagyon kellemesen ébredtem, de ez sajnos nem azt jelenti, hogy minden jól ment. Az ébredésem ideje után, úgy körülbelül két perccel később lett reggel tizenegy, de itt csak annyi volt a probléma, hogy a hölgy tízkor szeretett volna találkozni.
- Késtem! MILY meglepő! - kiáltottam el magam dühömben.
Mivel már nem volt mit veszíteni lassan felvettem a ruháimat, Jürgent ismét az övem zsebébe raktam és megindultam a kocsma felé azzal a reménnyel, hogy még mindig ott fog váni. Az időjárás még mindig meleg volt, és egy nem messze lévő boltban pont egy plakátot akasztottak ki a következő felirattal:
"Nagykiárusítás öt nap múlva!" - és pont rakták volna mellé a többi plakátot ami a részletekről beszél, de ez inkább nem érdekelt engem, mert ha már kések akkor ne egy fél napot. A kocsma körül megpillantottam Mikeot aki másnapos állapotban gondolkodott a világ nagy kérdéseiről, vagy csak még azt se tudja hol van. A kocsmához értem és eljött az idő, hogy benyissak. A régi, fából készült ajtó lassan és nyikorogva tárt ki én lassan beléptem és már csak arra emlékeztem, hogy egy ököl repül a fejem fölé...

- Hahó! Jól vagy?
- Bocsi, nem akartam ilyen erősen!
A következő mondatokat hallottam mikor lassan, kómás állapotban nyíltak ki a szemeim, valószínűleg Mike is ezt érezhette ma reggel.
- Bocsáss meg a kellemetlenségért csak nagyon felidegesít ha valaki késik fontos ügyek kapcsában.
Mondta a hölgy és kedvesen elmosolyodott, mintha csak megsimogatta volna a fejemet az előbb.
- Amúgy az én nevem Violetta, és téged hogy hívhatlak?
Tért rá az ismerkedésre, mintha ajándékot adott volna az előbb.
- Rammus vagyok, Rammus Traidoras!
Violetta erre enyhén összeborzolta szemöldökét és a következő kérdést tette fel számomra:
- Traidoras?
Én értetlenkedve megerősítettem:
- Igen, Rammus Traidoras.
Ekkor, mintha valamiről tudomása lenne elkezdett kérdezősködni:
- Nem varázslók ölték meg a szüleidet?
- De igen! - válaszoltam.
Látszott már, hogy minden világos a számára és ekkor már kényelmesen folytatta.
- Csak azért mondtam, mert amikor három varázslót követtem, hogy ellopjak egy különleges lakrimát akkor azok a mágusok egy Traidoras család házába mentek be ahol elméletileg mindenkit lemészároltak.
- Én pont akkor mentem hazafelé. - válaszoltam.
Egy kérdés jutott az eszembe, ami talán megnyugtatna.
- És végül mi lett a varázslókkal, meghaltak?
Violetta boldogan rábólintott.
- Igen, egy tábor bandita támadott rájuk, hogy elvegyék értékeiket.
Kissé kényelmetlen volt már a földön ülni mivel elég sok kocsmázó, ivó teremtés nézte ahogy éppen a földön ülök és tárgyalok, így hát felálltam.
- A küldetésed a következő lesz: - tért rá azonnal a lényegre a hölgy.
- Egy karavánnal együtt megyünk a banditákhoz akik nagy valószínűséggel Worth Woodseaben tanyáznak.
Meglepődten válaszoltam:
- Hiszen az nincs is olyan messze!
Azért, hogy jobban megértsem még a következőt is hozzáraktam:
- Minek karavánnal menni?
Violetta nyugodtan és könnyedén visszakérdezett:
- Minek sétálni?
Elgondolkodtam... Ebben viszont már teljes egészében igaza volt, sokkal jobb egy kényelmes szekérben utazni egy karavánnal, mint gyalog koptatni a talpunkat.
- Jó, mikor indulunk? - kérdeztem rá.
- Este nyolckor megy a karaván, addig foglald el magad valamivel.
Információ hiányában kérdezősködni kezdtem:
- Honnan indul?
- Innen a kocsma mellől. - válaszolta Violetta.
- Oké itt leszek.
Lassan megfordultam és amikor már sétáltam volna ki az ajtón felém ordít egy női hang:
- ÉS NEHOGY ELKÉSS!

Nem volt mit csinálnom így hazamentem levetkőztem és aludtam egyet. Pár óra múlva ébren találtam magamat. Hét óra volt. Egy laza tíz perces bambulás után az eszembe jutott valami. "Nyolckor karaván, nehogy elkéss." Az nem biztos, hogy így hangzottak el a mondatok, de az biztos, hogy így fogtam fel őket. Gyorsan felöltöztem, Jürgen a zsebbe és sietve megindultam a kocsmához. A távolból már megpillantottam a karavánt. Violetta négy bőrönd mellett állt és a nem messze lévő nagy órát bámulta. Bár fél percem volt odaérni mégis győzedelmeskedtem és egy kaján mosollyal a számon boldogan kijelentettem:
- Itt vagyok, nem késtem.
Körülnéztem és furcsálltam, hogy mindenki hozott magával bőröndöt csak én nem. Nem láttam értelmét mivel nincs olyan messze a céltelepülés, de hát egy-két gondolat múlva már nem is érdekeltek a bőröndök mert a karaván vezetője a következőt jelentette ki:
- Indulunk! Mindenki beszállni!
Én és Violetta a karaván középső szekerébe szálltunk be ahol kényelmes ülések fogadtak. Alig mentünk pár métert, szótlanul, Violetta belenyúlt az egyik bőröndjébe és egy doboz sütit vett elő. Gyengéden kibontotta és lassan eszegetni kezdte az isteni csemegét. Sajnos én szinte az egész napot alvással töltöttem és eddig még semmit se ettem így a gyomrom írdatlanul korogni kezdett. Nem volt menekvés, kérni kellett a sütiből.
- Violetta...
- Igen? - válaszolta teli szájjal.
- Kaphatnék egy keveset abból a doboz sütiből?
A hölgy előre fordult és makacsul válaszolt:
- Nem!
A gyomrom egyre inkább korgott és alig tudtam visszatartani magam, hogy ne ugorjak rá a sütisdobozra, rántsam ki a hölgy kezéből és a szekérből kiugorván nyugodtan fogyasszam el őket, de helyette csak a következőt mondtam:
- Kérlek hadd kapjak, egész nap nem ettem!
Violetta még mindig makacs volt.
- Ha kifizeted.
Nem volt más választásom várnom kellett amíg Violetta kinéz a kocsi ablakán és sikeresen elcsentem egy sütit amit gyorsan el is majszoltam. Nem telt el sok idő már aligha lehetett látni az utat így folyamatosan lassult a karaván és mikor egy rendesebb tisztáshoz értünk meg is állt és letáboroztunk. Ekkor mindenki elővett a bőröndjéből egy lepedőt, volt aki sátrat, ráfeküdtek és aludni készültek. Violetta furcsállta, hogy én egy bőröndöt se hoztam magammal és így nagy valószínűséggel lepedőm sincs.
- Te a földön fogsz aludni?
- Úgy látszik.
Ekkor kedvesen hozzátette:
- Aludj inkább a szekérben ott kényelmesebb.
Tanácsát megfogadva odamentem a szekérhez, kényelembe helyeztem magam és elaludtam.

(törölt kaland)

A kutató története

Élt egyszer egy alacsony, szakállas kutató, aki elképzelhetően még mindig az élők sora között találhatja magát, de nem éppen a legszerencsésebb embernek, mert maradék életéveit rácsok társaságában kell eltöltenie. A történet egy teljesen békés, nyugodt, hétköznapi alakváltó mágiával való kutatással kezdődött, amiből aztán súlyos bűnügy következett. A kutató már jó ideje magában kutatgatott a tökéletes alakváltáshoz rejlő kulcsig, mivel szerinte volt olyan, hogy tökéletes átalakulás. Az elvei szerint aki tökéletesen átalakul, minden állati ösztönt, vérszomjat, minden kis vonást átvesz. Több év munka után azonban kiderült, hogy ez létezik, csak nem állatok formájában, ez egy teljesen más átalakulás forma. Ez a forma inkább a démonok felé konyult, de még ez sem törte meg az öreget, így városról városra járván kutakodott a sötét céheknél, az eldugott sírok között és minden helyen, amit nem nevezhetünk éppen a legbiztonságosabbnak. Azonban egyszer egy óriási hibát követett el. Megszólított egyet, az Újraszervezett Mágus Tanács tagjai közül.
- Üdvözletem fiatalember!
Az elhangzottak után megérintette a vállamat egy különösnek tűnő öregember. Hátra fordultam és röhejes kinézetét látván, mosolyogva vissza köszöntem.
- Jó napot! Mit szeretne?
Az öreg úgy körülbelül a nyolcvanas éveiben járt, de a szemében a fény még mindig úgy égett, mint egy kisgyereknek, aki mágus akar lenni. Ősz haja rendezetlenül volt szétdobálva, az arcán bár kevés volt a ránc, de mind feltűnően látszott. Hosszú szakálla szinte a hasáig leért. Szürke kabátban volt és egy kopott, használt boton támaszkodott miközben mondta amit szeretett volna.
- Rólad már hallottam. Te lennél az a céh nélküli mágus... Ra... Ro...?
Bár az emlékezete már nem volt a régi, legalább a tudatában lehetett, mert kabátja zsebéből egy kis napló alakú könyvecske kandikált ki.
- Rammus. Rammus Traidoras vagyok.
Az öreg a Mágikus Köpenyemnél fogva kezdett el ráncigálni, így nem volt más választásom, hát követni kellett a személyt. Hamarosan egy házhoz érkeztünk, ahol kulcsot használva hamar be is jutott a rejtélyes öregember. Intett nekem, hogy menjek be, s mikor beléptem magam mögött bezárta az ajtót. Gondoltam valaki másnak szeretne bemutatni, de senki sem volt ott körülötte. A ház mellesleg elég különös berendezkedésű volt. Összesen egy szobát és egy fürdőszobát tartalmazott. Inkább lehetne viskónak mondani, mint háznak. Az egyetlen szobában poros könyvek, asztalok, székek fetrengtek a földön, vagy éppenséggel a ritkábbik esetben, a látszólagos helyükön. A falakon kisebb plakátok lógtak, különféle jelek voltak rájuk rajzolva. Az öreg újra ráncigálásba kezdett, és mindaddig nem hagyta abba, míg az ő általa kijelölt helyre nem ültem. Egy széken kellett ülni, hátam mögött csak a fal, és talán pá pók helyezkedett el. Előttem egy kis faasztalt pillantottam meg, amin látszott, hogy régi állapotából ítélve nem húzhatja még sokáig, főleg ha súlyokat pakolnak rá. Mivel Jürgen tojásának folytonos mozgása eléggé irritálta kedélyemet, letöröltem egy kis port az asztalról, és erszénnyel együtt oda pakoltam familiárisomat. Mivel még mindig elég koszosnak éreztem az asztalt, fújtam rá egy nagyobbat, amitől aztán valóságos porfelhő keletkezett a szobában, ami köhögést ingerelt, mint nálam, mint az öregnél, aki a könyveknél babrált valamit.
- Szóval utánanéztem pár dolognak...
Kezdett bele váratlanul, mire én csak értelmetlen bólogatással tudtam válaszolni, mert halvány lila gőzöm se volt, hogy most mégis miről van szó. Az öregnek sikerült olyan hangsúllyal befejezni a mondatát, hogy talán még mindig azt hiszem, hogy mondani szeretne valamit. Az öreg lassan, de pakolta elém, az asztalra a súlyosabbnál súlyosabb és porosabbnál porosabb könyveket. Ezeknek a könyveknek a nagyjáról még hallásból sem hallottam, még hogy olvasni olvastam volna. Összesen három és fél könyv került az asztalra. Az utolsó azért volt fél, mert csak könyvekből kitépett lapok voltak. Az öreg hirtelen rámutatott az elsőre és felém fordítva kinyitotta.
- Nézd, itt azt írja, hogy alakváltással felveheti az élőlény alakját és annak viselkedését, DE viszont az önkénytelen reflexekről egy szót sem említ meg.
Remegett az ujja, miközben vitte végig a könyv sorain. Az elsőt még mindig nyitva hagyván gyorsan felnyitotta a másodikat és folytatta:
- Itt is! Semmi reflex, karakter örökölés! Pedig azt mondják ez a könyv a való legrészletesebb a világon.
Becsukta a könyvet, aztán újra kinyitotta, csak most a végénél. Remegő ujja újra a sorokhoz nyúlt és egyre jobban kezdett kibontakozni az, hogy mit is szeretne elérni.
- Ugyanennek a könyvnek a végében itt áll: "...azonban lehetnek még olyan alakváltói képességek, amik a teljes átváltozást nyújtják használójának, de ezek ismeretlenek."
Az öreg hirtelen kiakad és szinte ordibálva folytatja:
- Ismeretlenek, vagy csak az emberek FÉLNEK MEGEMLÍTENI?
A második könyvet, amit eddig lapoztunk, az első könyvvel együtt, az asztalról lesöpörvén küldi a földre, és abban a pillanatban már értettem is, hogy miért van ekkora kupleráj a szobában. A harmadik könyv amit kinyitott már vérvörös borítójú volt, és látszott, hogy nem egy szimpla könyvesboltban vagy könyvtárban találta. Eldugott helyről származott. Ezt is fellapozta és a szokásos módon kezdte mondani a magáét, azonban ezt már sokkal csendesebben, mint az előzőeket.
- Tessék! "...Zeref több, mint száz démont alkotott, köztük vannak olyan fajok is, amelyek igazodni tudnak környezetünkhöz, elvegyülni benne..."
Őrült sebességgel, teljes beleéléssel folytatta, miközben csak úgy cikázott a szavak között.
- Fajok! Több könyvet átolvastam az összes létező fajról és mindegyikben más a harmincnegyedik démon. Figyelj csak! Nézd ezeket!
Elém terítette a lapokat, amiken egyértelmű jelek látszódtak, hogy mind más könyvből származik, és mind a harmincnégyes számú démonról ír. Egyes lapok égett állapotban voltak, de még éppen ki lehetett olvasni betűit, a mondatait már annál nehezebben.
- "... a harmincnegyedik a rejtőzés démona...", "... sötétbe burkolózás démona...", "...állati alakok démona...", "... tiltott fajok démona...".
Lassan felnézett, a két szemembe bámulva. Szemei pirosak voltak az alvás hiánya miatt, s barna színük mintha kezdett volna teljesen kialudni. Óriási üvöltéssel fejezte be.
- MINDEGYIKBEN MÁS. TALÁN NEM AZÉRT, MERT MINDIG MÁS ALAKBAN BUKKANT FEL? HMMM? SZERINTED? SZERINTED IGAZAM VAN?
Bár elég különös volt, de a büntetőtörvénykönyv szerint tilos volt Zeref és démonjainak kutatása, ezért inkább figyelmeztettem az öreget, mielőtt valami rosszat csinál.
- Zeref és démonjai kutatása büntetendő. Akár igaza van, akár nem, kérem most hagyja abba, mielőtt bántódása esne belőle.
Az öreg oldalra döntötte a fejét és egy kacaj mellett folytatta.
- Kezdesz úgy beszélni, mint azok a mocskos Mágus Tanácsosok! Végül is már mindegy. Tessék!
A kezembe nyomta a bizonyos naplót ami a kabátja zsebéből lógott ki és egy ceruzát.
- Megkötöttem a harmincnégyessel az alkut. Jegyzeteld amit látsz, vagy meghalsz!
Az öreg hirtelen kiegyenesedett és egy lassú átváltozásba kezdett. Én tehetetlenül, jegyzetelés helyett a Gondolat Kivetítés mágiával küldtem a Mágus Tanácsnak az üzenetet:
" Kérem azonnal fáradjanak ide! Egy őrült öregember bekísért a házába és itt Zeref és démonjairól folyó kutatásokat végez. Megemlítette valamiféle harmincnégyest is. Jó lenne ha sietnének, szerintem éppen most készül átváltozni!"
Az öreg karja már vörösen izzani kezdett, fél arcával együtt. Úgy látszott, hogy az öreg próbált a teljes átváltozás ellen küzdeni, de nem sikeredett neki. A démon lassan kezdte átvenni az uralmat. Átváltozás közben még elmormogott pár szót, de felük már démoni hangnemben szólalt meg.
- Jegyz...ld! Ho....inden...i...tudja...z...zság...t!
Az öreg végleg átváltozott. Az átváltozáskor a démon bő két percig figyelt engem némán, majd hirtelen eltűnt. Az eltűnés pillanatában mögülem egy pók támadott meg, és mire odanéztem a pók már békésen mászkált. Ez után egy könyv nyitódott az ujjamra, gigantikus sebességgel, az érzés felért egy szekrény esésével. Kezdett világos lenni. A démon bele költözik a célpontjába, azt irányítva, mindaddig amíg a célpont nincs tudatában a démon jelenlétében. Bár most már tudtam a valót, mégse jegyzeteltem az öregnek. Mágus Tanács tagként nem támogathatom az efféle megnyilvánulásokat. Hamarosan kopogott valaki az ajtón. Gyorsan ordítottam:
- Mágus Tanács?
Sebes választ kaptam:
- Igen, jöttem ügyet rendezni.
A lehető leggyorsabb tempóban odafutottam az ajtóhoz, ami mögött egy teljesen nyugodt nő állt. Körül nézett és megszólalt:
- Hol a démon?
Próbáltam figyelmeztetni:
- Vigyázz! Ez a...
Ekkor a démon hirtelen alig fél centiméteres távolságban állt meg a segítőm előtt. Abban a pillanatban amikor támadott volna a szoba átalakult és véletlenszerű helyeken különös tárgyak jelentek meg, mintha a segítő csinált volna valamit a démonnal. Gyorsan oda fordultam, hogy megnézzem mit csinál a társ, de csak egy helyben állt és a következőt mondta:
- Tudom. Küldted az üzenetben.
Eszembe jut az üzenetem, amit küldtem, leírtam nekik, hogy a harmincnégyes számúról van szó. Ők biztos már eddig is tudtak róla és képességeiről. Nem sokkal mielőtt megjelent a mágus, a démon a földön terült el. Illúzió mágiával hatottak rá. A segítő gyorsan lebilincselte a démont, ami abban a pillanatban változott vissza, az öregúrrá.
Köszönjük, -hogy szóltál!
Bár kissé kellemetlen volt, hogy nem tudtam vele magam elbírni, vagy csak a lelkiismeretem nem engedte, hogy bántsam az öregembert, de végül így a helyes.
- Szívesen máskor is!
Rúna akadémia tagként tiszteltem a felettem állókat, és ennek a jelét is ki kellett mutatnom.
- Sok szerencsét!
A nő vállára tette az öreget és integetve távozott. Végre cselekedtem valamit a Mágus Tanács iránt. Büszke voltam magamra. Majdnem elindultam, mikor rájöttem, hogy Jürgent az asztalon felejtettem. Gyors tempóban visszasétáltam és tartóval együtt újra magam mellé raktam. A végén pedig kiderült, hogy mind ez hazugság, illúzió volt. Ennek hatására a szoba vissza alakult eredeti, koszos, könyvespolcokkal teli állapotába, s újra lehetett látni az asztal mögött a pókhálókat meg az asztalon fekvő papírokat, könyveket és egyéb kutatáshoz szükséges csecsebecséket. Még utoljára körbe néztem a szobában, talán soha nem térek ide vissza, legalább ilyet is láttam. Távozásomkor halkan csuktam be az amúgy is nyikorgó ajtót. Egy ilyen kaland után jelentősen megszomjaztam, így a kocsma felé vettem az irányt, de az már egy teljesen más történet...

A feladat adott volt. Egy sötét céhhez tartozó szökött rabot kellett elkapni és vissza hozni a Mágus Tanács épületeibe. Nem találtam benne túl sok kihívást, mert a rabok általában elég gyenge állapotban tartózkodnak a szökés utáni pár hétben. A harccal különösebben nem lett volna gond, az egyetlen probléma a rabnak az elkapása lehetett volna. Nos, az is volt, mert a társam nem volt akármilyen. Vak is volt, kopasz is, bár még csak a harmincas éveiben járhatott. Ezekkel ellentétben a kutatói részlegben dolgozott, és mindig elvontan, azaz kissé különös szavakkal beszélt. És, hogy miért volt muszáj magammal vinnem? Két válasz volt, az első az, hogy csak ő tudta ellenfelünk pozícióját, biztos valamiféle mágiával követte lépteit. Másodszor pedig, hogy a tanács tagja volt, és a tanács akaratának nem állhatok ellent. A biztonság kedvéért még egy társat vittem magammal, aki Jürgen volt.
- Merre menjünk?
A kérdésem felettébb egyszerű volt, a válasszal ellentétben, amitől valljuk be, kissé leesett az állam. Ez volt az első, a sok különös dolog közül.
- Bár még a hold távol jár tőlünk, de mikor itten tartózkodik, hétszer egy kis esztendőben, az esztendő negyedik életévében holtak támadnak fel a kamrák alól.
Most komolyan... Egy szimpla, egyszerű kérdést tettem fel neki, de ő helyette ad nekem egy olyan magyarázatot, amiről alig értem meg, hogy miről van szó.
~ Na jó, bontogassuk részekre. A hold távol jár tőlünk. Ez meg mit jelentsen? Most a csillagokra vagy a nappalok és éjszakák váltakozásaira gondoljak? Hmm.... Még reggel van, szóval próba szerencse, próbáljuk ki a nappalos feltevésemet. Szóval eddig ennyi értelmes van benne: Még reggel van, de...
Gondolkodás közben leültünk a falu helyi kocsmájában és sörözni kezdtünk. Legalábbis én, mert a társam szénsavmentes vizet kért... Egy kocsmában! Legalább szénsavas lehetett volna...
~ Nos, akkor, hogy tartózkodhat itt a hold, mikor mindig az űrben van? Na jó ez egy hülye kijelentés. Biztos arra gondol, hogy amikor este van... Vagy mégse? Na várjunk! Ha minden éjszakára gondolna, akkor nem egy évben hétszer, hanem legalább háromszázhatvanötször kéne, de mégis mást mondd! Ezt hagyjuk! Az esztendő negyedik életévének..., hogy lehet egy esztendőnek negyedik életéve? Maximálisan egy lehet, mert egy esztendő egy évig tart!
A korsóban már alig lehetett pár csöpp amikor eljutott az agyamig a válasz.
~ Várjunk csak! Ha egy évben, azaz héten, hét esztendő, azaz nap van, akkor a negyedik nap az csütörtök. És mivel ma csütörtök van, minden világos: Ma este holtak támadnak fel a kamrák alól.
Ez minden szép és jó volt, csak az volt a gond, hogy az ember nem a kérdésemre válaszolt, hanem inkább félrebeszélt helyette. Fenomenális! Na jó, még egyszer megkérdezem tőle...
- Merre menjünk? Kérlek most a kérdésemre válaszolj, ne arra, hogy ma éjjel mi fog történni! Remélem érted amit mondok...
A tag bólogatván jelezte, hogy teljességgel értette amit magyaráztam neki. Ennek ellenére a következő válasza is ugyanilyen módon végezte...
- Ahonnan a szent, fénylő erő jő, onnan ne várd ellenfeleid! A fagyos pusztákon nem tudnál megélni, de az alacsony állapot miatt hanyagolnod kéne, így javaslom a sötétedések helyét, tán arra mered találni félő ellenfeledet!
~ Szörnyű! Megint találgathatom az okosságait! Mégis honnan jön a szent, fénylő erő? Nincs is a közelünkben fagyos puszta. Alacsony állapot? Sötétedések helye? Hm...
A társam helyet foglalt egy farönkön és várt míg kitaláltam.
~ Mégis honnan kéne tudnom, hogy mire gondol? A szent fénylő erő? Az egyetlen fénylő dolog itt a gyémánt meg a nap! A fenébe ezzel, inkább elindulok egyenesen...
Töprengésem közben azonban rábukkantam valamire.
~ A nap! Ennek mégis van értelme. Ha azt feltételezzük, hogy a szent, fénylő erő a nap, akkor az ahonnan jön, az kelet. Hm... Ebből talán az jön, hogy északon, mivel általában északon van fagyosabb idő, ezért onnan sem leselkedik rám semmi. Ahol pedig a nap fekszik, avagy sötétedik, az pedig a nyugat! Az alacsony állapot nem éppen érdekel, már megvan a megfejtés!
Magamban gyorsan összeraktam a mondanivalómat és válaszoltam:
- Megvan a megoldás! Az ellenfél nyugatra lesz.
~ Ezaz! Az egyetlen gond az, hogy nem tudom merre van nyugat...
Küldtem egy gondolat kivetítést a tanácsba és megkérdeztem az egyik akadémiástól, aki válaszolván a kivetítésre hajlandó volt telepatikusan kommunikálni. Nem tellett sok időbe és máris tudtam merre van.
Örültem, hogy végre tudtuk hol tartózkodik a kis sötét céhes, így fokozott tempóban hajtottunk is felé. Az alapjában véve szótlan társam elég jól közlekedett a szabadban, ahhoz képest, hogy vak volt. Talán valamiféle mágia segítségével tudott ilyen tökéletesen mozogni, ahelyett, hogy többször is hanyatt esne.
Nemsokára a rab tartózkodási helyére érkeztünk. A bilincs a földön hevert és a személy éppen egy kést kovácsolgatott magának. Nem éppenséggel értettem miért, végül is minket azzal informáltak, hogy jól kezeli a mágiát. Mielőtt azt hitte volna, hogy egyedül van, megszólítottam:
- Ez itt a mágus tanács. Kérem adja fel magát és jöjjön velünk, hogy ne legyen bántódása!
A szökevény gúnyosan kinevetett, majd megszólalt:
- He...he...! Azt hiszitek ketten elkaptok engem? Amikor a börtönbe kerültem, vagy hatan vezettek oda engem! Nem hiszem, hogy két tanonc elég lesz ide!
~ Erről miért nem szóltak nekem, hogy hat ember kellett a börtönbe zárásához?
A nyakláncom nem adott csilingelő hangot, így biztosra vehettem, hogy igazat mond.
~ Miért csak kettőnket küldték, ha tudták mennyi ember kellett az elfogásához?! Meg fogunk halni! Nekünk annyi! Semmi esélyünk ellene!
- Esély vagy elszántság? Mi kell a győzelemhez? Ki nem tudja eldönteni maga, dicsőségre ne számítson, de ha biztosan tudja célját, s annak okát, akkor a győzelem a markában van.
Úgy látszott, hogy a társam nem éppenséggel tudott hétköznapi emberhez méltóan beszélni, legyen akármi is a szituáció, bár az előbbi mondatát nem kellett fejtegetni, mivel eléggé egyértelműre sikeredett. ~ Szóval elszántság... Próbáljuk meg.
- Utoljára mondom, add meg magad és semmi bajod sem lesz.
A mágus hangos nevetésbe kezdett...
- Adjam meg magam egy ilyen kis mitugrásznak?
Komoly tekintettel néztem rá.
- Szóval inkább a fájdalmat választod?
A sötét céhes alak öntelt módon válaszolt.
- Én is mondhatnám ezt neked! Na gyere b***meg!
Úgy látszott kezdett idegeskedni, azonban abban a pillanatban amikor megtámadtam volna futni kezdett. Éppenséggel nem értettem, hogy miért teszi, miután olyan elszánt dialógust kevert le velem, de ez az ő dolga. Az egyetlen feladatom az volt, hogy kövessem és így kapjam el. Úgy tíz perc roham után egy tömegsírhoz érkeztünk. Esteledhetett már egy ideje, mert elég sötét volt.
~ A társam! Lemaradt! Nyugi van, egyedül is el tudom intézni...
Az előttem álló személy aggódásom jelét észrevéve szólt hozzám.
- Na mi az? Máris félsz a vaksi társad nélkül?
Részben igaza is volt, mert akármennyire is voltak érthetetlenek a beszédei, mégis kellett nekem, hogy mellettem legyen és tanácsokat adjon. Fel kellett készülnöm a legrosszabbra. Egy küzdelemre egy olyan mágus ellen, akihez hét tanácsos kellett, hogy elkapják.
- Na most már tényleg harcoljunk!
Úgy látszott, hogy nekromanta volt, mert a tömegsírból tíz halott támadt fel, amik bambán néztek az irányítójukra. Az alak megemelte a kezeit és ordibálni kezdett.
- Öljed meg!
Mutatott rá az első élőholtra.
- Öljed meg!
Mutatott a másodikra is, ami azonnal elindult.
- TE IS ÖLJED MEG!
Mutatott a harmadikra, ami követte az előtte állókat.
- MWHAHAHA! MINDANNYIAN ÖLJÉTEK MEG!!!
Indult a maradék hét is felém, miközben az ellenfél annyira beleélte magát, hogy az utolsó ordításánál kezével a magasban, testét a gravitációnak engedvén esett hanyatt és folytatta nevetését.
~ Most mit kezdjek? Harcoljam le őket egyenként?
Ezután hirtelen eszembe jutott valami. A Levitation képességemmel harminc centiméterre emeltem magamat a földtől, és felkészültem a következő támadásomra, mikor ellenfelem hirtelen felpattant és hozzám szólt:
- Ez meg mi, hogyan repülsz?
Csodálkozott egy ideig, majd előhúz egy másfél méteres dárdát.
- Na majd mindjárt lehozlak a földre!
Felém hajította a dárdáját, de én egy Reverse képességgel vissza küldtem a feladónak. Nem tudott elég gyorsan reagálni, ezért a bal karját súrolva suhant el mellette. Az élőholtjai közben egyre közelebb értek. Muszáj volt cselekednem, ezért egy Force Pusht gyakoroltam a legszélső, bal oldalira, ami az ütésről letarolta pár társát. Amíg az ellenfél mintha gondolkodna leidéztem egy Pressure Bombot a dárdája mellé, és Telekinézis használatával próbáltam egyre messzebb vinni a dárdát, hogy egyre nagyobb legyen a nyomás. Amikor elértem a maximális távolságot, a nyomás bomba, ami egy ideje szívta már magába a környezetét, az óriási nyomás hatására egy szempillantás alatt magába szívta a dárdát, ami kilométeres sebességgel ütötte oldalba az ellenfelemet. Balszerencsémre nem volt elég időm, hogy élével az ellenfél felé fordítsam. Amíg az ellenfél figyelmetlen volt, egy Force Push segítségével löktem neki az egyik hulláját, de sajnos sikerült hamar védenie egy csontból készült fal segítségével. Amíg harcoltunk két csontváz a közelembe érkezett és az ellenfél hirtelen felkiáltással jelezte győzelmének szándékát:
- BONE BOMB!
Az első csontváz felrobbant és szilánkokat küldött mindenfelé. A szilánkok közül szinte mindegyik eltalált, nem éppen számítottam rájuk.
- POISONED BONE BOMB!
Robbant fel a második csontváz, aminek a szilánkjait Force Pushhal próbáltam védeni, de sajnos nem jött össze. A szilánkok közül egyik súrolta a bőrömet, a másik pedig a karomba állt. Hirtelen minden kezdett lassulni, alig éreztem valamit. Négy élőholt közeledett felém, miközben az ellenfél térdre kényszerítve, lihegve nézett velem messziről farkasszemet. Mivel a robbanásoknak köszönhetően én is a földre kényszerültem én is térdelve néztem az ellenfelet és a csontvázait, mikor a nekromanta egy gonosz vigyort ejtett meg az arcán. Talán el is buktam volna, ha nem abban a pillanatban lépett volna be vak társam, aki egy mágia használatával elpusztította a csontvázakat. Felsegített engem, adott egy bilincset és a vállára támaszkodva ballagtunk oda a sötét céhes nekromantához, akire ráraktam a bilincset. Az elkapás után a mágus tanács kiküldött hozzánk pár rendfenntartót akik átvették a mágust, és minket a tanácsba szállítottak. Ezután még egy ideig a tanács épületén belül tartózkodtam, hogy kitisztíthassák belőlem a mérget.

Javítottam az elsőt és már 1503 szó, hogy neked is megfeleljen... Gondolom ezzel egy kaland úszott decemberből.

ui.: Jürgennek a kutatós kalandért sem kell adni.

- Kapják el!
Ordította egy hölgy, mire én, mint a legközelebb álló ember kénytelen voltam utána szaladni. Egy szakadt ruhás frissen szabadult börtöntöltelék volt a célpont. Nem is okozna problémát, ha nem egy gazdagnak látszó hölgy pénztárcájával a kezében futna. A hölgy kétségbeesetten pillantgatott rám, mikor már nagyban rohantam a tolvaj felé. Nem volt valami lassú teremtés, a börtönben biztos jól kifuthatta magát. Szinte ugyanolyan gyorsan futottunk, hol kicsit közelebb értem, hol kissé lemaradtam, de mindvégig a látótávolságomban tartózkodott. Tömeget nem láttam sehol, eléggé korán volt még ahhoz, így könnyen lehetett manőverezni az utcákon is. Még egy jó ideig folytattuk az ilyenféle kergetőzést, majd az ember hirtelen egy zsákutcába fordult és amint én is befordultam, láttam, hogy ő már a ház oldalán csimpaszkodik. Talán ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy a szemem elől takarjam a reggeli napot, akkor akár el is kaphattam volna a lábát és le is ránthattam volna a földre, de minderre már késő volt. Oda álltam a falhoz, felhúztam a gatyám. ~ Hát eljött az idő, amikor még magamból is majmot kell csinálnom. Elkezdtem mászni a rabló után, de a házakra mászás úgy látszott, hogy nem volt éppen ínyemre való dolog. Még csimpaszkodtam, másztam és legfőképpen próbálkoztam egy keveset a fából készült házon, mire egy bő öt perc után felértem. A kezeimben több szálka volt, mint ér, de ez most nem éppen tudott érdekelni, mivel a tolvaj már a második ház tetejére ugrott át. Én kerültem az ugrásokat. Szimplán csak a tető széléhez futottam, Levitationt használtam és átlebegtem a túloldalra, talán ez volt az, ami előnyt jelentett a számomra, mert hamarosan egyre közelebb és közelebb kerültem a személyhez, aki már rendesen lihegett is a sok ugribugri után. Már gondoltam utol is érem, mikor az utolsó háztetőnél a szemem előtt ugrott le. ~ Mekkora bolond. Gondoltam, de mikor lenéztem az esésének helyére, láttam, hogy vízhez értünk. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen közel vagyunk hozzá. A tolvaj vihorászás közepette úszott, a hölgy pénztárcáját maga előtt, a magasba tartva. [color:e25e=00CCFF]~ Okosabb, mint gondoltam... Nem volt választásom, befogtam az orromat és utána ugrottam a vízbe. [color:e25e=00CCFF]~ Extrém élményfürdő! Gondoltam magamban esés közben, majd a vízbe csobbantam. Gyorsan felúsztam a víz felszínére, hogy levegőt is kaphassak úszás közben és vagány mozdulatokkal úsztam a tolvaj után. Őszintén szólva eléggé élveztem az úszást, szinte már nem is azzal voltam elfoglalva, hogy kit kergetek, hanem csak néha-néha a vízbe merültem és elvoltam. Még vagy egy fél óráig úsztunk, majd partot értünk. Amint kiléptem a partra furcsa érzés fogott meg. [color:e25e=00CCFF]~ Brrr...rrr...rrr... HIDEG VAN! Csak nem akartam pucérra vetkőzni a vizes ruháim miatt, ezért egy ideig kiremegtem magam, majd követtem a szintén remegő tolvajt. ~ Ez aztán kitart maga mellett. A homokban kergetve a vizes cipőmből nehezen emelhető agyaggolyó lett, így szinte sétáló sebességben mentem a tolvaj után, aki szinte ugyanígy haladott a sok ugrálás és a pénztárcát a magasba emelő úszás után. [color:e25e=00CCFF]~ Remélem Jürgennek nem lesz baja. Gondoltam, mert Jürgent a nénivel hagytam. Hamarosan egy újabb kisebb városba érkeztünk. A város nem tűnt se híresnek se elhagyatottnak. Ilyen korán, reggel, csak néhány ember járt-kelt az utcákon. Azonban hamarosan egy különösebb dolog is feltűnt nekem. Három másik börtöntöltelék, akik hagyták a célpontom tovább haladni, de engem már nem.
- Nocsak-nocsak, hova készülődsz?
Szólalt meg a középen álló nagydarab.
- A tolvaj után, aki egy hölgy pénztárcáját rabolta el.
Feleltem, egy apróbb gőggel megtoldva, mire a bal oldalon álló, nyurga, kissé túlpörgött alak válaszolt nekem.
- Na most fordulj vissza, mielőtt valami bajod esik!
Válaszul azonban nem azt kapta, mint amire számíthatott volna.
- Dehogy fordulok! Ha már idáig elkergettem, vissza szerzem azt az átkozott pénztárcát!
A jobb oldalon álló csöndes alak azonban nem tűrte ezt a megnyilvánulást és mágiával támadt nekem. Úgy látszott az alak árny mágiát használt, mert éppen egy Shadow Fist szállt felém. Rendesen belém talált volna, de a Reverse képességemmel sikerült vissza küldeni a feladónak, aki a meglepettség hatására jól hátra is repült. Amikor a földön feküdt, társai felsegítették, pár szóval bátorították és újra nekem eresztették. Ekkor már Shadow Batsal támadt nekem, pontosabban hat darabbal. Próbáltam őket elhessegetni, valahogy eltüntetni, de nem szálltak le rólam. Amíg a denevérekkel voltam elfoglalva az ellenfelem egy Shadow Pull képességgel kapott el. A jobb lábamat a föld alá rántotta, így képtelen voltam bármilyen fizikai mozgásra. Force Pusht használva repítettem oldalra a mágust, aki láthatólag még egyik képességet sem ismerte, még látásból sem. Ezt a mozdulatot egy újabb, majd egy újabb Force Push követte, és mindaddig ment ez amíg a fejét egy lámpába nem ütötte. A társai először közelebb mentek hozzá, talán még fel tudták volna kelteni, a nagydarab még pofozni is kezdte, de úgy látszott ezek nem segítettek neki. A két társa ekkor mérgesen nézett rám. A nagydarab egy kardot húzott elő, mire a nyurga szintén fegyverrel próbálkozott. A helyzetem nem volt éppen rózsás, mert a lábamat bár már egy kissé mozgatni tudtam, de még mindig nem sikerült kiszedni a földi börtön kelepcéjéből. A vézna, de annál hiperaktívabb alakon ekkor különös karmok jelentek meg, amiket a kezére húzott. Eleinte nem értettem, hogy miféle fegyver ez, de végül rájöttem, hogy inkább nem kellett volna rajta törnöm a fejemet.
- Na most megkapod!
Szólalt meg a vézna, mire a karmai teljesen kialakultak. Úgy látszott, hogy borzzá változott. Először a nagydarab támadt nekem, de egy Force Push segítségével sikerült kilökni a kardot a kezéből. A nagydarabon szerencsére látszott, hogy kardja nélkül egy nulla, ezért a kardja után kezdett kapkodni, amit én persze nem hagyhattam. Minden alkalommal, amikor a kardjához nyúlt volna egy Telekinesis használatával arrébb-arrébb lökdöstem azt, így a nagydarabból egy totál idiótát produkálva. Még egy ideig folytathattuk volna ezt, hacsak nem támadott volna rám a kis alak. A karmaival jött nekem és egy X alakhoz hasonló módon vágott belém. A fájdalom eléggé elviselhetetlen és szörnyű volt, de nem tudtam megmozdulni. Mindaddig karmolgatott, míg meg nem fogtam a fejét és a kezemmel arrébb nem toltam, pont olyan messzire, hogy ne tudjon elérni. Azonban amíg a nyurgát tartottam távol, a nagydarab megkaparintotta a kardját. Pont egy kisebb fakupacnál érte el a közeli háznál, mert csak addig sikerült elvonszolni. A fa kupacra egy Pressure Bombot készítettem, ezzel a súlyos farönköket a nagydarab térdhajlatába lökve. Össze is rogyott szegény, amikor két rönk érintette, a kardját is el kellett dobnia. A lábait fogta, én pedig az alkalmat kihasználva egy Force Push képességgel löktem a rönkök közé. Mivel már a nagydarabbal sem volt problémám, koncentrálhattam a véznára, aki már a karomat kaparta. Hamar elengedtem és egy Force Pushhal nyertem magamnak távolságot. Erre az időre a föld "szorítása" kissé ellazult és egy Pressure Bomb segítségével sikerült kiszabadítanom magam, bár elég fájdalmas procedúra volt.
- Most már tényleg elegem van belőled!
Ordította az ellenfelem, mikor szélsebesen a föld alá ásta magát. Egy ideig nem is láttam őt, majd hirtelen a föld alól ugrott fel és az államba karmolt, majd ezután vissza ment a föld alá. ~ Ez közel volt...! Kéne valami megoldást találni! Gondoltam, mikor eszembe jutott egy ötlet. ~ Amikor elő próbál törni, egy Pressure Bomb nyomásával vissza tüszkölhetném a földbe, és minél gyorsabban tör elő, annál hatásosabb lesz. Gondoltam, és az ellenfelem következő támadásánál már használtam is a képességet. A nyurga tolvaj kinézetű alak egy kicsit sem számított a képesség érkezésére, ezért egyenesen a közepéig szaladt. A bomba azonban ekkor olyan sebességgel lökte vissza a földbe, hogy csak a feje látszott ki.
- Máskor ne légy ilyen bátor.
Jegyeztem meg neki egy csúfot űző mosollyal megtoldva, majd újra a fő célpontom keresésére indultam. Nyomokat és az embert sem láttam, így a szokatlan faluban kérdezősködtem. Először pár boltban néztem körül, majd éttermekben és egyéb kulturális helyeken, de végül rájöttem, hogy értelmetlen időpocsékolás ilyesféle helyeken keresni egy tolvajt, így hát betértem egy kocsmába. A kocsma hemzsegett a részegektől, a kártyásoktól és mindenféle társadalmi selejttől akik ott mulatoztak. A pultoshoz haladtam és a következő kérdéseket tettem fel:
- Üdvözletem! Nem látott erre egy tolvajt, aki egy pénztárcával szaladt el?
A pultos az asztalt csapkodva nevetett, miközben válaszolt.
- Há! Az lenne a különös, ha nem látnék ilyet minden nap!
Egy kicsit elgondolkodtam, majd válaszoltam.
- Az, akit én keresek vizes volt... mármint a ruhája volt átázva és a cipőjén egy adag sarat lehetett találni, eléggé feltűnő lehetett volna, ahogy egy díszes, rózsaszín pénztárcával a kezében rohant el. Szóval, látta őt?
A pultos elgondolkodott, majd válaszolt.
- Nem rohant az, éppen a szemben lévő boltban vásárolt magának mindenfélét, majd nagyon gazdagokhoz hű kinézetben és ruhákban vonult ki. Ha jól emlékszem annó még itt ivott és nem tudta eldönteni mit tegyen szeretett lányával. Nem lakik messze, megmutatom... ott ni!
Mutatott az ember egy kisebb faviskó felé, ami a falu szélén tartózkodott. Bár nehezen lehetett látni, azt amit ki lehetett szűrni belőle, az biztos ott volt, így hát elindultam a hely tartózkodási helye felé. Út közben nem állított meg senki és nem ütköztem semmiféle nehézségbe, és ily tempóban előbb-utóbb a fa viskó előtt álltam. A kocsmából nézve is nagyobbnak tűnt ez a ház, nem lehetett több, mint másfél szobás. Amint benyitottam megpillantottam egy tolvajt és mellette egy kislányt, aki valószínűleg az ő lánya volt. A padló nyikorgott, amikor a házba léptem. A gazdag ruhákban öltözött krapek és a lánya egyszerre pillantottak rám.
- Állj! A Mágus Tanács nevében kérem adja vissza az eltulajdonított pénzt!
Az ember azonban szomorú hangon mondta.
- Ez volt az első karácsony, amikor a lányom el is mosolyodott. Nézze, milyen boldog az új cipőcskéjének! Kérem... nem nézhetné el csak most az egyszer, a karácsony alkalmából?
Nagyon megesett rajtuk a szívem, így elmosolyodtam, adtam nekik egy kis ételt és boldog karácsonyt kívántam. ~ Remélem a Mágus Tanács nem tud meg erről semmit, de annyira szívtelen azért még én se tudok lenni... Gondoltam, mikor az eszembe jutott, hogy Jürgen a másik városban maradt.