Magánküldetés: A rejtélyes ládika

Miután így eldöntöttük, hogy ki merre indul, be is léptem az általam választott, középső járatba. Úgy negyed óráig mendegélhettem, mást sem hallgatva, mint lépteim üres visszhangját, mikor egy terjedelmes, vörösre festett fémajtó torlaszolta el a további utamat.
Megtorpantam és próbáltam hallgatózni, hátha rájövök, mi vár rám az ajtó túloldalán, persze, ha egyáltalán átjutok rajta, hiszen ha zárva van, nem sok az esélyem a bejutásra.
Mivel nem hallok semmit, óvatosan lenyomom a kilincset és halkan – remélve, hogy nem fog nyikorogni – megkísérlek bejutni. Kellemesen meglepődök, hogy ezúttal szerencsém van és a nehéz tákolmány simán s halkan tárul ki, én meg besurranok rajta, majd azon nyomban meghökkenve meg is torpanok.
Valami szentély féleségbe juthattam, ahol vagy 30 fehér csuklyába burkolódzó férfi monoton kántálása tölti be a teret. Egy titkos szekta talán? Hála a Teremtőnek viszont mindegyik háttal áll nekem, így egyelőre nem fedeztek fel. Velem szemben, a túlsó oldalon egy áldozati oltár terpeszkedik, rajta egy állat felboncolt teteme, ha jól veszem ki, szarvas lehet. Kihasználva , hogy egyelőre nem vett észre senki, tovább nézelődök és meg is pillantok a jobb oldalon egy másik, díszesen faragott ajtót.
~Lehet, hogy e mögött rejtették el a ládikát? ~ villanyozódok fel a gondolattól.
Mivel a férfiak látszólag teljesen elmélyülnek az áldozat bemutatásában, megpróbálok elsompolyogni a másik ajtó felé, de közben a hátam mögötti fémajtó zárja becsukódva, hangos kattanással pattan a helyére, mire mind a 30 pár szem rám szegeződik.
- Ash Lthan Dechontalen! – kezd el hangosan kiabálni az áldozatot bemutató s egy véres tőrrel felém mutogató csuklyás alak - Esh! Shlaton groget at Fivca! AST! AST! AST !
Nem kell túl nagy képzelőerő és nyelvtudás sem, hogy kitaláljam, nem megvendégelni szeretnének, hiszen a férfi hanghordozásából csak úgy süt a dűh, ráadásul a majd három tucat csuklyás kést ránt és lassan megindulnak felém.
~ Hogy az a jó……Hát ez marha jó! ~ sziszegem elkeseredve. ~ Még egy két ember elmenne, de 30? Mi a fenét csináljak most? ~
De, hát enyém a meglepetés ereje, hiszen talán nem tudják, hogy mágus vagyok, ezért mielőtt túl közel érnének, megnövelem a karom hosszát és minkét kezemmel válogatás nélkül ütök, kit hol érek, a lényeg, hogy fájdalmas legyen. Aztán, hogy megpróbáljam szétnyitni a tömörödő emberfalat, az egyik kezemet egy pillanatra visszahúzom, a kezembe kapom a kardomat és jobbra balra csapkodva utat nyitok magamnak az áldozati oltár felé. Mire átverekszem magam a csuklyásokon sikerült legalább 10 embert lekaszabolni és párat megsebesíteni, de igazán nincs időm számolgatni, így is vannak még elegen, viszont én is kaptam egy pár vágást, de csak felületi sérülést okozott.
Üldözőimtől követve száguldottam az oltár és a még mindig ott álldogáló vezető felé, aki látva, hogy vészesen közeledem oldalt lépett és leszaladt a többiekhez, most már hátulról buzdítva őket. Én bevetettem magam az oltár mögé és gyorsan sólyommá változtam, laposan repülve kerültem meg még mindig szép számú csapatot, aztán a hátuk mögött újból visszaalakultam. Elsőnek a hirtelen megjelenésemtől megkukuló vezért döftem keresztül, aztán még gyorsan vagy négyet-ötöt, míg a többi nem kapcsolt. Azért már hevertek a hullák szép számmal, ráadásul a vezetőjük elvesztése sokat rontott a harci moráljukon, nekem viszont az életösztön sokat segített.
A lassan felére amortizálódott társaság megint megindult felém, de most megpróbáltak körül venni.
~ Hát haverkáim, ha nincs valami madárfogó hálótok, akkor nem sokra mentek ezzel! ~ vigyorodom el, de aztán elkomorodom, mert eszembe ötlik, hogy íjuk azért lehet.
Megint felveszem a sólyom alakomat, aztán az oltárra repülök fel, visszaváltozva újból visszaverek egy rövid támadást a magasból, de persze nem maradhatok ott sokáig, mert elsöpör a még mindig számottevő túlerő. De azért megint 4 emberrel kevesebben vannak.
Leugrom a szarvas belsőségeitől csúszós áldozó kőről és egy tigris bukfenccel a megmaradó fickók közé vetem magam. Az egyik kezem ismét 5 méteres körben kaszál, kiütve a csuklyások lába alól a talajt, a másik a kardot fogatja. Egy szúrás jobbra, ahol a feltápászkodni készülőnek átszalad a penge az oldalán és a másikon jön ki, egy balra a következőnek a torkára. Már lassan nem látszom ki a vérből és a kezem is iszamlós, alig tudom megtartani a kardot. Hangosan felkiáltok, mikor egy penge szalad a combomba és reflex szerű mozdulattal csapok oda leszelve a szurkálódzó csuklyás karját.
Már iszonyúan fáradt vagyok, de még mindig heten fenik rám a késeiket. Ezért megint elsuttogom a varázs szót és sólyomként szállok a mennyezet közelébe, hogy kicsit áttekintsem a terepet és szusszanjak is egyet. Összetömörülnek, hogy ha megjelenek lerohanhassanak.
~ Hát ezek sosem adják fel? ~ mérgelődök. Még sosem öltem meg ennyi embert egyszerre, sőt még összességében sem nagyon! De nincs más választásom, nem hagytak más lehetőséget.
Végül csak leszállok a díszes ajtó közelében és ők rögtön megindulnak felém, alig hagyva időt az átalakulásra. Persze gondolom pont ez volt a cél. A combomon lévő seb iszonyúan fáj, ezért csak módjával tudom terhelni, de azért nem könnyű a közelembe jutni, hiszen náluk csak kés van, nálam meg kard. Elég fanatikusak, hogy még mindig kitartanak, pedig már megtapasztalhatták a képességeimet. Igyekszem , hogy a fal mindig a hátam mögött legyen, de ode-oda mozgok, ezért megint beleesik egy csuklyás a kardom hatósugarába. Egy! Köríves, széles vágásom után, hátraugranak, az egyik megbotlik egy hullában, így átsegítem a másvilágra. Kettő! Elbizonytalanodnak, egymásra várnak, végül az egyik öngyilkos jelölt kitör. Hárítom a szívem felé irányuló kést, majd a megnyújtott kezemmel torkon ragadom és egy másik szerencsétlenhez vágom. Gyors suhintás. Négy! Tagjaimban ólmos fáradtság kezd szertekúszni, ami talán a vérveszteségnek is betudható már. Viszont legnagyobb megdöbbenésemre a maradék három fickó elhajítja a kését és egymást tiporva rohannak a fémajtó felé és kinyitva azt eltűnnek a szemem elől. Csak remélni merem, hogy világgá futnak és nem erősítésért rohantak. Hulla fáradtan nekidőlők a a faragott ajtónak és lassan lecsordogálok rajta.

Ahogy elindultam az általam választott járaton, nem találkoztam semmilyen furcsasággal. A fáklyák a falakon jó megvilágították a teret, és pedig normál gyaloglási tempóval haladtam előre.
Egy jó táv megtétele után azonban hirtelen lecsapódott mögöttem egy vasajtó, amely elzárja a visszafelé vezető utat.
- Hát akkor nincs más hátra, mit előre igaz? – viccelődtem magamban.
Valószínűleg csapdának szánták, de nem vettem észre semmi gyanúsat, vagy veszélyt jelentő dolgot, persze a visszaút hiányától eltekintve, így tovább akartam volna indulni, de máris megjött a csapda másik fele is: Vad morgást hallottam a járatból.
Nem kellett túl sokat várnom, és a hang forrása, azaz forrásai is feltűntek. Négy darab rotweilerrel találtam szemközt magamat.
- Legalább ezek csak állatok. – nevettem magamban. – Jól van korcsok, lássuk, hogy mennyire vagytok nagy legények! Death Spike! – húztam elő a szokásos dárdámat.
A kutyák egyelőre nem támadtak rám, csak próbáltak úgy helyezkedni, hogy be tudjanak keríteni. Lassan hátráltam, és nagyjából egy lépésre a lecsapódott ajtótól megálltam.
- Ez az! Így nem tudnak mögém kerülni. – gondoltam.
Még néhány pillanatig farkasszemet néztünk egymással, majd az első eb rám vetette magát. A fogaival a kezem helyett a dárdára harapott, ami persze az én reakciómnak köszönhető, majd egy nagyobb lökéssel hátravetettem. Nem túl messze a kiindulási helyétől földet is ért, és egy szempillantás alatt ismét talpon volt. Nem értem el vele sokat, csak annyit, hogy ha ez lehetséges, akkor még dühösebb lett.
Ezek után csoportosan kezdtek támadni. Egyszerre kettő, sőt néha három fenevad ugrott nekem, én pedig védekeztem, ahogy tőlem telt, és a dárdám segítségével próbáltam őket visszatartani.
- Gyerünk haver, valamit találj ki, de gyorsan! – biztattam magam.
Hiába hadakoztam velük, igen gyorsak voltak, így nem volt sok esélyem arra, hogy kárt tegyek bennük, és a túlerő miatt nem nagyon tudtam támadni sem.
Nem nagyon láttam jobb megoldást, így egy hirtelen ötlettől vezérelve mozgósítottam a fegyver és mágiaarzenálom nagy részét, és a komplex ellentámadásba kezdtem.
- Dark Moment! – kezdtem az első mágiával.
A kutyák látása máris elveszett, de ez nem befolyásolta őket abban, hogy megállapítsák, hogy hol vagyok, de nem is ez volt a cél. A látásuk elvesztése miatt némileg megzavarodtak, és ezáltal abbahagyták a támadást. Ekkor nyílt esélyem az ellentámadásra.
A dárdámat egy kézbe fogtam, és mint hajító fegyvert használva eldobtam, és sikeresen el is találtam az egyik dögöt. Ugyan nem múlt ki, de elterült, és fülsiketítően vinnyogva elterült a padlón. A másik három kutya erre feleszmélve a szagom alapján nekem rontott. Mivel nem láttak, így sikerült kicseleznem őket, és az egyik nagyot csapódott a vas kapun, a másik kettő pedig elvétette az ugrást, és nem tudott megharapni. Ezután jött a következő fázis:
Előrántottam a kardomat, amely mindig a hátamon lóg, és azonnal az egyik támadóm felé szórtam. A penge mélyen hatolt bele a húsába, és néhány másodperc múlva egyetlen halálhörgéssel kimúlt. Már csak két ellenfelem maradt. A Dark Moment mágiámat feloldottam, természetesen jó céllal: Természetesen, hogy észrevegyenek. Ahogy meglátott az egyik, máris rám ugrott. Azaz rám ugrott volna, de egy gyors lendítéssel kereszteztem a röppályáját a kardommal, és máris átjárta a torkát a vasam.
- Még egy van. - futott át az agyamon.
Az a szerencsétlen maradt egyedül, amelyik az előbb nekiütődött a rácshoz, és emiatt eléggé szédelgett. Mihelyt feltűnt neki, hogy a társait már kivégeztem, mint az előbb én, a sarokba szorított fél álltam, most ő vette át ezt a szerepet. Még nem sikerült kihúznom a kardom az előző áldozatomból, így a támadása teljesen védtelenül ért. Vagyis mégsem. Ahogy ugrott felém az állat, máris halott volt. Oldalról máris nekiugrott az általam az Animate Death-el felélesztett kutya, és leterítette, majd átharapta a torkát.
- Nos, ennyit erről! – poroltam le magam diadalmasan. Az egyik kutya, amelyiket elsőként döftem le, még mindig haldoklott, ezért megadtam neki a kegyelemdöfést, majd a kardomról letörölve a vért készen álltam az utam folytatására.

Mikor már kellően kilihegtem magam és az egyik csuklyástól elorzott kendővel a combsebemet is bekötöttem, azon gondolkoztam, hogy fel kéne állni.
~Ha már idáig elverekedtem magam, csak be kéne kukkantani ezen az ajtón! ~ néztem a mögöttem magasodó alkotmányra.
Végszóra lábdobogást hallok a másik ajtó felől, ahol a három szektás húzta el a csíkot. Elhúzom a szám, mert az hiszem, hogy erősítéssel térnek vissza, de aztán nagyot sóhajtok, mikor Rammust látom kibukkanni mögüle, aki miután kellően megcsodálta a hullahegyeket, végre meglát és hozzám szalad.
- Sarumi! Jól vagy? Ne segítsek?
Enyhén szólva kicsit megrökönyödve nézek rá, aztán legyintek magamban: pasi!
- Kösz amint látod tökéletesen jól vagyok! H@lye kérdés! – zárom le a további egészségem iránti kérdéseit, amit nem is firtat tovább, egyenest a lényegre tér.
- Van sejtésed, mi lehet ott bent? – próbálja visszafogni lihegését.
- Még nem volt időm bekukkantani! – mutatok a hullákra és a lábamra.
- Akkor itt az idő! – nyúl a hónom alá a fiú és felhúz.
Mikor már állok, úgy érzem kicsit kezd visszatérni belém az élet, de azért még jól esik Rammus vállára támaszkodnom.
- Oké, nézzük meg, ha már eljutottunk idáig! – indul meg Rammus az ajtó felé és én vele bicegek.
Az ajtó elég súlyos egy darab, ezért mindkettőnk erejére szükség van, hogy be tudjuk nyomni. Mikor végre feltárul és mi belépünk csodálkozva torpanok meg. A terem valami óriási, de teljesen csupasz és üres, sehol egy díszítés, egy bútor! A teremben egyedül a mi tolvaj barátunk foglalatoskodik, mégpedig az agyon hajkurászott ládikánk körül.
Jöttünkre felkapja a fejét és felénk fordul.
- Nicsak-nicsak. Úgy látszik nem kívánatos vendégek érkeztek. - rázza meg elégedetlenül a fejét. - Gondolom az embereimet nem kell már hívnom – néz végig rajtunk alaposan.
A terem másik végében lévő ajtó is kinyílik és én elégedett vigyorral az arcomon veszem tudomásul, hogy harmadik társunk Boregard érkezik meg.
~ Na most nem menekülsz te féreg, hárman hamar legyőzünk! ~
- Nagyszerű. Még egy pondró. Ezek szerint a kutyáim sincsenek már meg, ez igazán sajnálatos nem gondoljátok? - kérdezz a fiúra nézve, de a választ meg sem várva folytatja:
- Szóval nektek is Mithaseron ládája kell mi? Fogadni mernék, hogy nem tudjátok miért értékes ez az ereklye. Megmutatom!
A még mindig maszk mögé rejtőző férfi erre a ládához sétál és felnyitja azt. Ámulattal nézem a belőle feltörő aranysárga fényt, de az nem nagyon tetszik, ahogy a tolvaj magában motyog közben, ez általában valami varázslatot sejtet. Nem is csalódom a megérzéseimben, mert egyszerre csak mindhármunk előtt saját másunk jelenik meg teljes életnagyságban.
- Mithaseron ládájával bárkit lemásolhatok, nem csak a kinézetét, hanem még a képességeit is. Mivel ezek csak úgymond bábok, így az én parancsaimnak engedelmeskednek egyedül, hiszen jelenleg én birtoklom az ereklyét. Létrehozok egy akkora hadsereget, amivel az egész világot elfoglalhatom. Én leszek a történelem leghatalmasabb hadura - áradozik magáról, majd hirtelen elcsendesül, és gyilkos tekintettel fordul felénk - De ti ezt már nem fogjátok megélni! HÁHÁ! Bábok, öljétek meg a nem kívánt betolakodókat.
~ Hát ez nagyszerű! ~ sóhajtok fel belenézve a szemben álló ál Sarumi érzéketlen tekintetébe.
~ Most mi a csudát kezdjek magammal? Ráadásul, ahogy elnézem, neki nincsenek sebesülései, fitt és üde, míg én alig állok a lábamon a fáradtságtól és a vérveszteségtől! ~
Viszont, ahogy látom, nincs nagyon időm tépelődni és a többieknek is meg van a saját baja, szó szerint, mert a báb máris támadásba lendül!
Egyedül talán a kardom jelent némi előnyt, mert ha jól láttam azt nem másolta le a ládika, de egyelőre a védekezésre koncentrálok, hogy minél kevesebb energiát veszítsek és kíméljem a lábam. Megnyújtott karjaival próbál rajtam fogást keresni, mire én is megnövesztem azokat, hogy lendületesen félreüthessem kezeit, így el is kerülöm, hogy megragadja a nyakamat. Én a lába felé kapok, de félreugrik és visszakézből a fejem felé csap. Mivel a kezeim a talaj közelében voltak még, olyan ütést kapok az arcomba, hogy felreped a szemöldököm és elered az orrom vére, ami megint csak hátráltat, hiszen nem győzöm törölgetni a képem, hogy lássak is valamit. Alakot váltok és felrepülök egy kis időhúzás céljából, de hosszú karjai és még friss reflexei segítségével elkapja a lábam és leránt a földre, majd odaugrik, hogy rám taposson, mire én gyorsan visszaváltozom és arrébb gurulok, igyekezve minél előbb talpra állni.
- Gyere csak te Másolat! – lihegem a közeledő báb felé. – Most legalább kiderül, hogy le tudom-e győzni saját magamat is! – gúnyolódom kényszerű mosollyal az arcomon, miközben a következő lépésemet mérlegelem.
Hagyom, hogy körbe-körbe cikázzon körülöttem, míg én a lehető legkevesebb mozgást végzem, így nagyon remélem, hogy ő is legalább kicsit elfárad. Ismét elindul felém, most ide-oda oldalazva, hogy megtévesszen, én csak a fejemmel próbálom követni a mozgását, majd egy tigrisbukfenccel vetődik a lábaim elé, hogy gyomron rúgjon. Ezt, azért nem eszem meg, így a levegőben közeledő lábait megmarkolva felhajítom a levegőbe, reménykedve, hogy jó nagyot fog esni. Hát nem is marad sokáig a levegőben, de frissességének hála sikerül talpra érkeznie.
Most már minél előbb dűlőre kell vinni a dolgot, ha életben akarok maradni, ezért ismét megnyújtom a karjaimat, majd sebesen, nekifutásból átfordulok rajtuk, hogy a Másolat mögé érkezzek. Megragadom hátulról a nyakát, és lerántva a földre kezdem fojtogatni a lehető legmesszebbről, mert így akármennyire is próbálkozik, nem érnek el a kezei. Úgy számolom, ha elég ideig nem kap levegőt és elkábul, már lesz érkezésem a kardomat előkapni és megszabadítani a fejétől. Már azt hiszem sikerül is a tervem, mert teste elernyed, így lazítva a szorításon egyik kezemmel a kardért nyúlok, mikor feldobja magát a levegőbe!
~ A fenébe, csak trükközött, én meg jól megettem! ~ fut át rajtam, de már későn. A báb előttem terem és egy jól irányzott rúgással repíti messzire félig kihúzott kardomat, majd a másik rúgással engem repít a falig, ahol a becsapódáskor éles fájdalom nyilall az oldalamba.
~ Hát ez marha jó! Már legalább egy bordám is eltört! ~ konstatálom, miközben nyögve tápászkodom fel, hogy bevárjam a kardomat közben felkapó és vigyorogva közeledő Másolatot.
~ Azt hiszem ennyi volt! ~ vonom le a húsba vágó következtetést, hiszen gyászos fizikai állapotom, a kardom elvesztése, már nem sok jót ígér a következő percekre.
~ Remélem a többiek sikeresebbek voltak önmagukkal szemben és visszaszerzik a ládikát? ~ suhan át még rajtam elkeseredetten.

Mivel az utam el volt zárva visszafelé, és mivel már úgyis legyőztem a dögöket, ezért eléggé egyértelmű volt, hogy folytatom az utamat. A folyosó olyan volt, mint eddig, nem volt semmi változás. Egy jó ideig haladtam előre, és szerencsémre nem botlottam bele újabb csapdába, így elértem egy jellegtelen szürke ajtót.
- Hát lássuk! – mondtam magamban, és felnyitottam az ajtó egyik szárnyát.
Ahogy beléptem, a másik két mágust láttam magammal szemben, középen pedig egy fura fickót, akinél ott volt a célom: a ládika.
- Nagyszerű. Még egy pondró. Ezek szerint a kutyáim sincsenek már meg, ez igazán sajnálatos nem gondoljátok? – mondta a középen álló fazon.
- Szóval a másik úton is voltak őrök. – vontam le a következtetést, amihez egyéb iránt nem sok ész kellett, mivel elég volt ránézni Sarumira. - Bár azt hiszem, hogy én jobban jártam, mint ők.
A lány eléggé ramaty állapotban volt. Több sebbel is büszkélkedhetett, ezen felül eléggé fáradtnak is tűnt, valószínűleg ezen okok miatt támaszkodott Rammusra.
A láda birtokosa ugyan kérdést tett fel, de inkább amolyan költői kérdést, mivel a válaszunkat meg sem várta (nem mintha lett volna), és tovább folytatta a beszédét:
- Szóval nektek is Mithaseron ládája kell mi? Fogadni mernék, hogy nem tudjátok miért értékes ez az ereklye. Megmutatom! – mondta, és odasétálva a ládához, ami néhány lépésnyire feküdt tőle felnyitotta azt.
A ládából aranysárga fény tört elő, majd a rabló néhány szót motyogott, amiknek nem tudtam kivenni a jelentését, már ha egyáltalán volt nekik. Ezek után pedig megjelent három alak.
- Ezt nem hiszem el. – nyílt tágra a szemem, ugyanis a három alak Rammus, Sarumi és az én tökéletes másom volt, annyi különbséggel, hogy rajtuk nem látszottak a harc és a kimerültség jelei.
Ezek után a jómadár ismét megszólalt, és a következőket mondta:
- Mithaseron ládájával bárkit lemásolhatok, nem csak a kinézetét, hanem még a képességeit is. Mivel ezek csak úgymond bábok, így az én parancsaimnak engedelmeskednek egyedül, hiszen jelenleg én birtoklom az ereklyét. Létrehozok egy akkora hadsereget, amivel az egész világot elfoglalhatom. Én leszek a történelem leghatalmasabb hadura! – áradozott, de hamar abbahagyta, és gyilkos tekintettel néz ránk, és tovább beszél: - De ti ezt már nem fogjátok megélni! HÁHÁ! Bábok, öljétek meg a nem kívánt betolakodókat. – adta ki az utasítást a másainknak, akik szemmel láthatóan készségesen neki is láttak, hogy leszámoljanak velünk.
- Szóval magammal kell megküzdenem. Ez érdekesnek ígérkezik. – gondoltam. – Bár a varázserőm már megcsappant az eddigi csatározásokban, de talán le tudom nyomni. – morfondíroztam, majd neki is láttam a megvalósításhoz: - Death Spike! – húztam elő a csontdárdám.
Ezzel nem kerültem előrébb, mivel hasonmásom szintén ehhez a mágiához folyamodott.
- Szóval a mágiámat is le tudja másolni azzal az izével. Ez nem valami biztató. – fontam tovább a gondolatmenetemet.
Mivel jobb ötletem nem akadt éppen ezért egyszerűen nekirontottam ellenfelemnek, és a dárdámmal próbáltam meg eredményt elérni.
Ahogy megpróbáltam bevinni az első szúrást, azt azonnal hárította a másolat. Sőt, még meg is toldotta egy ütéssel, amit éppen hogy ki tudtam kerülni. A további harc sem hozott túl sok sikert, a mérleg hasonló volt, mint ez első támadásnál, sorban kerültük ki a csapásokat, szúrásokat, és nem haladtunk semmit.
- Ez így nem lesz jó. Ha így megy, akkor a végtelenségig harcolni fogunk. – futott át az agyamon. – De akkor mit tehetnék?
Ekkor, mit egy mentőövet megpillantottam a félig nyitott ajtón keresztül több hullát is.
- Biztos a másik kettő intézte el őket. Bár lényegtelen. Az a fontos, hogy ezek nekem pont kapóra jönnek. – kezdtem végre örülni, és nekiiramodtam, hogy kifelé vegyen az irányt.
Ahogy kiértem, máris bevetettem a mágiámat:
- Animate Dead! – vetettem be a következő mágiát a tarsolyomból, és a halottak közül máris a szolgálatomba állítottam ötöt, ami a jelenlegi maximális képességem, és szembe fordultam az ellenfelemmel, azaz magammal.
A tervemnek csak egy szépséghibája volt, mégpedig az, hogy ötnél jóval több hulla feküdt a padlón, így a másom is fel tudott szerelkezni, így ő is öt bábbal erősödve állt velem szemben.
- Az ördög vigye el, ezzel sem jutottam előrébb. – mérgelődtem magamban, de erre nem volt sok időm, mivel bele kellett vetnem magam ismételten a harcba.
A felállás valami olyasmi volt, hogy mi, azaz én meg én hátul megvetve a lábunkat irányítottuk a hullákat. Mivel nem volt szükség arra, hogy elkerüljük a sérüléseket, így eléggé hamar tele lettek a testek mindenféle vágással, szúrással és egyéb csúnyaságokkal, de az aprításnak ismét nem volt túl sok értelme, hiszen egyikünk sem tudott a másik fölé kerekedni, azonban az én varázserőm vészesen fogyott, miközben ellenfelemnek még voltak tartalékai, így gyorsan ki kellett találnom valami új stratégiát.
- Mit kéne tennem? – tanakodok. – Már legfeljebb két varázslatra marad elég varázserőm. Mi legyen az a kettő? – tépelődök még mindig, miközben a zombijaink továbbra is aprítják egymást.
Nem kaptam alkalmat a gondolkodásra, mert hirtelen a hasonmásom átszáguldott a vadul harcoló bábok közt, és egyenesen nekem rontott egy dárdával.
- Basszus, ez gáz. – futott át az agyamon, majd gyors ütemben kihúztam a hüvelyéből a hátamon pihenő kardot, és kivédtem vele a csapást, de amit már nem tudtam kivédeni, az csak ez után jött, mégpedig egy jobb egyenes formájában, amitől eléggé kibillentem az egyensúlyomból, és hátra kellett lépnem egyet.
Ezek után jöttek a további csapások, melyeket szerencsésen sikerült kivédenem avagy kikerülni, de az ütés eléggé betett, mivel a szememet is érte, így a bal szemem látása elhomályosult kissé. Innen jött az ötlet, amit még bevetettem:
- Dark Moment! – mondtam, és sötétségbe borítottam az egész helyet, ami fel is élte a mágikus erőm nagy részét.
- Így legalább nem lát. De már csak egy mágia és vége. – gondoltam.
Úgy terveztem, hogy a sötétség leple alatt beviszem a csapásaimat és nyerek, de akard egy dolog, amivel nem számoltam, mégpedig az ellenfelem reakciójával:
- Dark Moment! – vetette be a másolatom is a mágiát, és rám is rámborult a teljes sötétség.
- Ez így nagyon nem lesz jó. Már csak egy varázslatra marad varázserőm. Ráadásul most már én se látom őt, azaz magam vagy… A fenébe, már én is kezdek belekeveredni. De mégis mit csináljak most? – próbáltam végre valami megoldást keresni, de nem jutott eszembe semmi sem, amivel végre győzhetnék.

Várjunk csak. Mi a kénköves mennykőért pihenek én most? A feladat adott, meg kell keresni a ládát, elszállítani és akkor egész nap pihenhetek, de most nincs idő a lazsálásra. Biztos már megint lekéstem valamit... Inkább megyek és segítek Saruminak, mivel a női logika nem éppen hatásos ilyen küldetések megoldására. Három alagút van, ebből a jobb oldaliba ment Boregard, ő majd csak megbirkózik vele, végül is biztos nem azért küldték utánpótlásnak, mert gyakorolnia kell a harcot. MEGYEK, segítek Saruminak... Gyorsan magam alá pakoltam lábaimat és futó módba kapcsoltam, bár erre most annyira nem volt kedvem. Miközben futok befelé a szembe forgalom, pontosabban először csak egy, utána még kettő csuklyás pap vagy mi a fene fut felém. Gyorsan megcsekkoltam, hogy van-e náluk valami láda-féleség, de szerencsére nem volt, így balgaságomnak köszönhetően csak egyet löktem fel. Ennek az alagútnak sose lesz vége, úgy érzem egy egész maratont futok én itt le. Na végre! Egy ajtó! Bár nem nézett ki a legbarátságosabbnak, mégis nyitva volt. Vörös vasajtó volt, aminek az egyik fele nyitva volt. Abban a pillanatban amikor benyitottam pár, inkább sok halott kultista hevert a földön, pont olyanok, mint amilyennek én nekimentem az alagútban. Itt biztos valami öngyi szertartás lehetett, vagy Sarumi közbelépett, de ez már egy kicsit se érdekel. Kissé közelebb vonulok Sarumihoz, és a következő kérdéssel biztosra szerettem volna venni, hogy már nem halott, vagy még rosszabb, nem valami szertartás következtében létrejött beteges mutáció emberi formája.
- Sarumi! Jól vagy? Ne segítsek?
A női társunk nem éppen vette ezt a kérdést kedvesen, talán jobb is lenne, ha azt kérdeztem volna meg, hogy Sarumi nem döglöttél már meg? Talán arra jobban megindulna a szíve.
- Kösz amint látod tökéletesen jól vagyok! Hülye kérdés!
Láttam még egy ajtót, ami még különösebb volt, mint amin én ebbe a véres terembe léptem. Esetleg jó lenne ha megkérdezném mi van mögötte.
- Van sejtésed mi lehet ott bent?
Szerencsére Sarumi már rendesen válaszol a kérdéseimre, de ez nem változtat azon a tényen, hogy most futottam végig egy alagúton és alig tudom kilihegni magam, remélem jól értette a kérdést.
- Még nem volt időm bekukkantani!
Gondoltam, hogy tényleg nem volt, mert az állapotát nézve, eléggé pocsék volt. Gondolom bátorítom egy kissé, ennyi harc után mindenkibe belefér a bátorítás.
- Akkor itt az idő!
A kijelentésem után megfogom a hónaljánál és felsegítem. Mikor sikerült felállnia, látszik még, hogy alig van benne energia ezért a vállamra támaszkodva indulunk.
- Oké, nézzük meg, ha már eljutottunk idáig!
Az ajtó súlyos, ezért elkezdtem rendesen nyomni. Lassan már nyílt is, de Sarumi is bele segített, pedig nem kellett volna. Egy szobába lépünk, pontosabban egy nagy, üres szobába, ahol az egyetlen, egy bútor agyi szintjének megfelelő személy áll középen. Nem, nem én, hanem a tolvaj, aki az egoista beszédébe kezd, amire hallgatni most nincs ideje senkinek, inkább lefeküdnék a földre, de nem tehetem, mert Sarumit kell támasztanom.
- Nicsak-nicsak. Úgy látszik nem kívánatos vendégek érkeztek. Gondolom az embereimet nem kell már hívnom.
Szerencsére Boregard is belépett a szobába. Kicsit véresen, de ezzel nem volt különösebben gond.
- Nagyszerű. Még egy pondró. Ezek szerint a kutyáim sincsenek már meg, ez igazán sajnálatos nem gondoljátok?
Kutyák ellen harcolt? Na azért ennél többet vártam volna tőle! Sebaj, gondolkodni se volt időm a pasas máris folytatta unalmas mondókáját.
- Szóval nektek is Mithaseron ládája kell mi? Fogadni mernék, hogy nem tudjátok miért értékes ez az ereklye. Megmutatom!
A tolvaj a ládához veszi az irányt és egy kecses mozdulattal kinyitja azt. Erre előttünk megjelennek a pontos másaink, és ki gondolta volna, hogy ilyen jól nézek ki? Úgy látszott nem csak a kinézetünket, hanem a személyiségünket is lemásolta, mert Rammus2 eléggé ásítozni kezdett, unalmában, mikor a tolvaj folytatta a beszédet.
- Mithaseron ládájával bárkit lemásolhatok, nem csak a kinézetét, hanem még a képességeit is. Mivel ezek csak úgymond bábok, így az én parancsaimnak engedelmeskednek egyedül, hiszen jelenleg én birtoklom az ereklyét. Létrehozok egy akkora hadsereget, amivel az egész világot elfoglalhatom. Én leszek a történelem leghatalmasabb hadura!
Vérzenek a füleim! Ennyire még sose unatkoztam. Gondoltam arra, hogy odamegyek a ládához, felveszem és nyugodtan kivonulok a teremből, mert már kezdett nagyon elegem lenni az emberből.
- De ti ezt már nem fogjátok megélni! HÁHÁ! Bábok, öljétek meg a nem kívánt betolakodókat.
Mivel a lányok már azonnal civakodásba is kezdtek, meg Boregardék is rendesen egymásnak indultak én intettem a klónomnak, hogy kövessen és kivonultunk a véres terembe. Mindenkitől távol voltunk így nyugodtan megszólíthattam.
- Te neked van kedved most ehhez? Én inkább lepihennék.
Leült a földre és válaszolt:
- Nincsen, de ez parancs. Ha nem teljesítem akkor nekem végem, és tudd meg, hogy én igenis élni szeretnék.
Tudtam, hogy érez, tudtam mit fog mondani, olyan volt mintha saját magam lenne ott és én szimpla hasonmás lennék. Nem tudtunk mit tenni, harcolni kellett. A klón kezdte a támadást, a térben még alig észleltem de két hulla repült felém, akiket sikerült kikerülni. Miközben kerülgettem a klónom megindult felém, hogy megüssön, de én elé raktam egy nyomásbombát, de sajnos ő teljesen tisztában van azzal, hogy oda nem mehet. Én is neki vágtam két hullát, amit ő szépen ki is került. Egymásnak futottunk és bunyóval döntöttük el a harcot. Ő egy rúgással szépen eltalálta a térdemet, amit nehéz volt nem észlelni, mert eléggé fájt. Barbár módszerekkel intéztük a harcot, mert mágiával örökké tartana, és ezt mindkettőnk tudta. Jobbról eltaláltam az arcát, mert tudtam, hogy bal oldalról biztos nem találnám el. Tudtuk, hogy mire képes a másik, pont arra amire mi is. A klónom egy bal horgost akart bevinni nekem de sikeresen kivédtem. Sajnos koncentrálás hiányában voltam a nagy harc miatt így az észrevétlenül mögém tett nyomásbomba egyenesen a hátamba lökött egy nagydarab kultistát, és amikor előre dőltem a klónom a térdével hasba vágott. Cselekednem kellett. Ütöttem volna egy jobb horgost, de ő már figyelt oda is. Szerencsére ez csak egy elterelés volt amire ő magasra is emelte a kezét, hogy kivédje. Mikor védte bal oldalt már közelebb húzta a nyomásbomba a fejét és óriási erővel nekilökte a saját kezének, és amíg nem figyelt ráléptem a talpára és oldalba vágtam. Kezdtünk rendesen fáradni a sok mágiától és a szokatlan közelharctól, de folytattuk, mert valamelyikőnknek nyernie kell. Ütöttük, véresre püföltük egymást. Nem csak az arcunk és a testünk vérzett, hanem az öklünk is. Sose voltam ilyen agresszív, elszánt és kitartó se, de most mindent bele adtam. Már szinte félholtan püföltük egymást, miközben csöpögött rólunk a vér. A klónom nekem rohant, fel akart lökni. Én arrébb ugrottam, de közben repült felém egy kultista... Éreztem... itt végem... nem figyeltem. A kultista eltalálta a lábamat és én egy szaltót vetve a levegőben, arccal bele a földbe a másik szoba ajtajáig repültem. A klónom véresen, fáradtan odaballagott hozzám, így ő is a tolvaj termében tartózkodott. Fölém állt, de látszott, hogy nagyon nincs ínyén, hogy kivégezze saját maga ideálját.

Mikor már csak egy csapás választja el a bábot, hogy végezzen velem, hirtelen megmerevedik, majd, mintha sosem lett volna, szertefoszlik a levegőben.
Csodálkozva pillantok körbe, hogy mi történt. Először azt feltételeztem, hogy valamelyik társamnak esetleg sikerült a tolvajt megölnie, de rá kellett döbbennem, hogy nem erről van szó, a fiúk is legalább annyira rossz helyzetben voltak, mint jómagam. Aztán hangokat hallottam, a ládatolvaj valami ismeretlen nyelven kezdett kántálni.
- Aurus toladen fikret ahs agas.
Szavai nyomán a ládából egy sárgán ragyogó fénynyaláb vágódott ki, egyenesen az előtte álló rabló mellkasának, aki egy fájdalmas hördüléssel hanyatt vágódott, a ládika pedig apró szilánkokra robbant szét.
A férfi egy pár pillanatig mozdulatlanul feküdt, majd feltápászkodott és leporolva a ruháját megindult felénk, miközben, mintegy elismerésül, párszor összeütögette a tenyerét.
- Gratulálok, érdekes műsort adtatok itt elő nekem, a klónjaitokkal. Ez csak egy ízelítő volt a hatalomból, ami a ládikában rejtőzött. Most már én vagyok ezen erő tárolója, és birtokosa. – kis szünetet tart az önmagasztalásban, majd folytatja - Elnézéseteket kell kérnem, hogy nem a saját klónotok kezétől ér utol titeket a halál, hanem az enyémtől, de hát én is szórakozni akarok, így azt hiszem kezelésbe is veszlek benneteket. – néz végig rajtunk lenézően, de aztán mesterkélt kedvességgel tovább folytatja, először felém fordulva.
- Önnek kedves nincs mitől félnie. Amíg megölöm ezeket a roppant idegesítő úriembereket, addig nyugodtan pihenhet, hiszen más terveim vannak még magácskával.
Azzal, hogy számomra is egyértelmű legyen, milyen tervei vannak, vigyorogva marokra kapja a férfiasságát.
~ Abból te nem eszel barátocskám, inkább végzem magammal. ~ mormolom magamban.
Ezek után Rammushoz és Boregarhoz fordul.
- Játszadozzunk barátocskáim...
Akár mennyire is ramaty állapotban voltam, fel akartam pattanni, hogy a társaim segítségére siessek, de rá kellett jönnöm, hogy ez a féreg valami ismeretlen varázslatot bocsátott rám és a fejemen kívül egy porcikámat sem tudom megmozdítani, így tényleg tehetetlenül kell végignéznem a csatájukat, ami az előzmények ismeretében nem kecsegtetett túl nagy sikerrel.
Már az első összecsapásoknál nyilvánvalóvá vált, hogy a fiúk fáradtságát leszámítva is a férfi mágikus ereje messze meghaladja az övékét és tényleg csak egy macska-egér játék kiszolgáltatott résztvevői lehetünk.
Társaim varázslatai lassan kimerültek és fizikailag is egyre fáradtabbak lettek, de a férfit még csak megsebesíteni sem sikerült. Elkeseredetten figyeltem a vészjósló végkimenetelt, hiszen a fiúk végül egymás után rogytak össze.

Nem volt kedve megölni, de sajnos nem volt más választása... Készült volna a kivégző ütésre amikor hirtelen eltűnt, mintha végig egy mozgó porfelhő lenne. Körül néztem, talán valami trükk, de hamar sikerült megállapítanom, hogy az égvilágon semmi sem fenyeget most ebben a pár percben amíg felküzdöm magamat a két lábamra. Felállok, gyorsan leporolom magamat, de a sok rám száradt vért sajnos majd mosni kell. Bal kezemmel neki támaszkodok az ajtónak, ami már rég oldalra van nyitva és látom Sarumit, ahogyan éppen a földön üldögél. Sajnos Boregard sehol, remélem nem halt meg, az szörnyű veszteség lenne! Ez a ládika óriási hatalom, nem kellett volna elveszítenünk!
- Aurus toladen fikret ahs agas.
Már megint ez az idióta! Most eléggé ínyemre lenne kinyírni a rohadékot! Nem elég, hogy a saját klónjainkkal harcoltat meg minket, nyugodtan folytatja a kántálásait, mintha itt se lennénk! A ládikában lévő izzó, sárga fény az ellenfelünk mellkasának csapódott, erősen hátralökve a tolvajt. Hangosan nyögött egyet, majd felállt és miközben tapsolva lépkedett felénk szövegelésbe kezdett.
- Gratulálok, érdekes műsort adtatok itt elő nekem... - Boregard a szobába lépett és én örültem, hogy életben van, bár neki is vannak durva sérülései - ...a klónjaitokkal. Ez csak egy ízelítő volt a hatalomból, ami a ládikában rejtőzött. Most már én vagyok ezen erő tárolója, és birtokosa.
Egy kis szünetet tartott. Nem voltam biztos benne, hogy csak azért, hogy levegőt vegyen, esetleg azért, hogy csodálja saját magát.
- Elnézéseteket kell kérnem, hogy nem a saját klónotok kezétől ér utol titeket a halál, hanem az enyémtől, de hát én is szórakozni akarok, így azt hiszem kezelésbe is veszlek benneteket.
Lenéző, vigyorgó mimikával néz végig rajtunk. Nem hibáztam, egyértelműen az egoista énje kerekedik felül, és az előbb is magát csodálhatta. Ekkor lassan Sarumi felé fordul.
- Önnek kedves nincs mitől félnie. Amíg megölöm ezeket a roppant idegesítő úriembereket, addig nyugodtan pihenhet, hiszen más terveim vannak még magácskával.
Egy kis utalásképpen az ágyékához nyúl és marokra kapja. Perverzen mosolyog Sarumira, aki gondolom az undortól mindjárt elhányja magát, mert kedves markolóként üzemelő ellenfelünk nem volt éppen szívtipró fajzat. A romantikus megnyilvánulás után felénk fordul.
- Játszadozzunk barátocskáim...
Nem támadott, mintha hirtelen elvesztette volna az érdeklődést. A fülét piszkálta, mintha azt várná, hogy mi támadjuk meg. Boregard kezdi a harcot.
- Lássuk mit tudsz!
Szól az ellenfélnek, miközben öt élőholttal támadja le. Ketten voltunk egy ellen, sok esélyünk volt a nyerésre így próbáltam megrémíteni az egoista tolvajt.
- Jól állna a zombikon egy kis tolvaj vér nem gondolod?
Az ellenség mosolyogva állt egy helyben és mikor Boregard első zombija közel érkezett a tolvajhoz, egy sötét lövedékkel arrébb lökte azt. Akkorát repült, hogy egyenesen mellettünk ért földet.
- Ez erősebbet lök, mint amilyen erősnek látszik!
Próbáltam úgy mondani, hogy Boregard is tökéletesen értse célzásaim. Mégis jobb lenne egy kissé vigyázni az alakkal.
- Tessék, visszaküldöm a hullát a mezőnybe!
Ekkor egy Pressure Bomb képességgel vissza repítettem az élőholtat a többi közé. Remélem nem érez fájdalmat és nem fog rajtam bosszút állni a túlvilágon. A tolvaj ekkor kaján mosollyal Boregard felé nézett. Tíz sugarat idézett meg, amiket rövidesen ezután egybe is olvasztott, egy nagy, izzó sugárrá. Ezt a sugarat társamra küldte, de szerencsére sikerült elé állnom és egy Reverse képességgel 360 fokban visszatérítenem a feladónak. Gyors reakciója volt, mert azonnal megidézett egy sötét pajzsot, ami maga előtt jelent meg. A hatás a pajzsba fúrta magát, és mire áttörné az ellenfél nevetve, egy lépéssel arrébb áll, ezzel könnyedén kikerülve a képességet.
- Úgy tűnik, hogy csak játszadozik velünk...
Adtam hangot nemtetszésemnek, ami úgy látszott nagy valószínűséggel igaz állítás volt. Ellenben volt egy jó hírem, az élőholtak lassan utol fogják érni, és akkor mi nyertük a harcot! Azonban amikor kezdtek megjelenni a remény sugarai, a tolvaj előre nyújtotta a kezét és mind az öt ujján egy-egy kis gömb jelent meg. Ezek után mind az öt gömböt egyenként, laza mozdulatokkal küldte a zombikba, amik annyira elszálltak, amennyire csak tudtak volna. Sajnos látszott, hogy esélyünk sincs.
- Akkor ideje taktikát váltani!
Szólalt meg Boregard és a kardjával rontott neki az ellenfélnek. Miközben futott, a tolvaj ismét előre nyújtotta karját és sötét gömbök folyamatos hada repült Boregard felé. Először az ütések csak lassították, de amikor már a tizenötödik találta el, kezdett a földre rogyni, miközben a gömbök még mindig lőtték, folyamatosan. A huszadiknál már a földön volt, de a kegyetlen gazember még lőtt bele öt lövedéket. Él még? Annak érdekében, hogy megbizonyosodjak, utána ordítottam.
- Borega...!
Nem kaptam választ, de már időm se volt, mert egy sötét sugár ment felém, ami sokkalta erősebbnek tűnt, mint az előző, és ezt kombinálnia se kellett.
- ...REVERSE!
Ordítom el magamat dühömben, és a hatást felé fordítom. Amíg nem csinált semmit gyorsan Sarumira néztem, hogy nincs-e baja, de ebben a pillanatban az ellenség levegőben megfordítva küldte nekem varázslatát. Nem volt időm reagálni, mire vissza fordultam volna azt vettem észre, hogy a képesség átdarálta a jobb bordáimat. Térdelni se volt időm, egyenesen előre estem neki a földnek, miközben csak arra gondoltam, hogy melyik pillanatban végzi el az utolsó csapást.

A gondolatmenetemet egyszer csak félbeszakította egy váratlan fejlemény, mégpedig az, hogy hirtelen feloszlott a szememen ülő sötétség. Miután körbenéztem, nem láttam az ellenfelemet, az általa irányított hullák pedig rendre visszarogytak a földre.
Gyorsan visszarohantam a teremhez, ahol az imént a két másik mágus és az az eszement alak voltak, és természetesen a hulláimat is vittem magammal. Éppen valami szónoklat szerűség közepére csöppentem bele:
- … a klónjaitokkal. Ez csak egy ízelítő volt a hatalomból, ami a ládikában rejtőzött. Most már én vagyok ezen erő tárolója, és birtokosa. – mondta a fickó.
- Ej ha, lemaradtam néhány dologról. – gondoltam.
A lány a padlón hevert, és eléggé rossz állapotban volt. Rammus jobb bőrben volt, de ő is le volt már amortizálódva.
- Elnézéseteket kell kérnem, hogy nem a saját klónotok kezétől ér utol titeket a halál, hanem az enyémtől, de hát én is szórakozni akarok, így azt hiszem kezelésbe is veszlek benneteket. – folytatta a beszédét a fazon.
- Ennek tényleg totál elment az esze. – jegyeztem meg magamban.
A férfi még mindig nem fejezte be, és következő szavait már a földön fekvő Sarumihoz intézte:
- Önnek kedves nincs mitől félnie. Amíg megölöm ezeket a roppant idegesítő úriembereket, addig nyugodtan pihenhet, hiszen más terveim vannak még magácskával. – mondta, és célzás képen a lábai között elhelyezkedő férfiasságához nyúl, és perverz mosoly jelent meg az arcán.
- Ez aztán tényleg nem viccel. – gondoltam, és nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez a fickó most tényleg ilyen erős lett, hogy ilyen lenézően beszélhet, vagy csak az esze ment el?
- Játszadozzunk barátocskáim... – intézte immáron Rammushoz és hozzám a szavait.
Nem volt kedvem megadni neki az első csapás jogát, így hát némileg puhatolózás képen, némileg pedig dühömnek adva hangot ráüvöltöttem:
- Lássuk, mit tudsz? – szóltam, és máris ellene küldtem az öt bábomat.
- Jól állna a zombikon egy kis tolvaj vér, nem gondolod? – tette hozzá a mellettem álló fiú.
Ahogy odaért hozzá a legelső zombim, bevetette a Dark Blast-ot és máris visszaröpítette egyenesen a startvonalra, azaz nagyjából mellém.
- Ez erősebbet lök, mint amilyen erősnek látszik! – jegyezte meg a társam. - Tessék, visszaküldöm a hullát a mezőnybe! – szólt ismét, és a Pressure Bomb-bal máris visszalőtt a kis játékszeremet a csatatér közepére.
A java azonban csak ezután jött. Máris megidézett egy Dark Rondo-t, amit egy sugárba összpontosítva felém lőtt.
- A francba! – gondoltam, és már felkészültem a legrosszabbra, azonban ekkor Rammus elém vetette magár és a mágiájával visszafordította a csapást.
- Ez közel volt. – futott át az agyamon a gondolat. – De ez legalább most neki is fájni fog. – örültem magamban a visszalőtt csapásnak.
Előre örültem, mivel ellenfelünk máris megidézett egy Dark Barrier-t, amivel rövid ideig feltartotta a csapást, és ez idő alatt egyszerűen arrébb lépett a támadás elől.
- Na, jó, most aztán tényleg felhúzott! – őrjöngtem magamban a lenéző stílus miatt.
- Úgy tűnik, hogy csak játszadozik velünk. – mondta ki Rammus a gondolatot, mely bennem is megfogalmazódott.
Ekkor egy pillanatban megpróbáltam lecsapni az élőhalott szolgáimmal, mivel a kis közjáték közepette végre megfelelő pozícióba helyezkedtek. Ez azonban meghiúsult, mivel az ellenfél még mindig tartogatott a tarsolyában meglepetéseket, amik mos elő is kerülte, legalább is egyikük, mégpedig a Dark Fingers mágia.
Ennek segítségével könnyű szerrel elbánt a hulláimmal, amik szerte szét repültek, méghozzá nem kis távolságokba, sőt az egyiknek még a bal karját is leszakította a csapás.
- Akkor ideje taktikát váltani! – mondtam, és haragosan frontálisan rontottam ellenfelemre a kardommal, mely, mint mindig, most is nálam volt.
Azonban a saját kezű támadásom is meghiúsult, mivel ellenfelem bedobott ellenem egy újabb mágiát, a Dark Delete-t. Az első ütéseket még álltam, de egyre csak jöttek és jöttek a csapások, melytől először térdre, majd a földre rogytam. Ahogy éreztem, még ez után is érkezett még néhány lövés. Nem bírtam felállni, sőt, moccanni sem, csak meredtem magam elé. Közben az enyhén tompult hallásommal hallottam Rammus hangját, ahogy az álnevemet üvölti:
- Borega...! – hangzott fel a hang, majd el is halt, és egy másik hang villant fel, még pedig egy mágia hangja: - Reverse! – majd pedig egy nyögés.
Nagy nehezen odapillantottam, és láttam, hogy a fiú hozzám hasonlóan a földre hullik.
- Itt a vége. – gondoltam.