Adelus Morningway

- Köszönöm uram, hogy elhozott idáig – Mondtam, miközben leszálltam a zöldségekkel megrakott szekérről, ami elhozott Minekor kicsiny városába. Az idősödő földműves vidáman igazította meg szalmakalapját, miközben válaszolt.
- Ugyan, semmiség. Pont ide tartottam, hogy eladjam a terményeimet, a helyi bányászok meglehetősen nagyétkű és finnyás népség. Nagy elismerés ám, hogy ennyire szeretik az én zöldségeimet. Sok sikert a munkádhoz fiam – Köszönt el, odacsapva ostorával a lovainak és elhajtott a piac irányába.
Mosolyogva integettem neki hegyes kalapomat lengetve, és jókedvűen indultam el a megbízóm házához.
Minekor lakói bányászattal, főleg drágakövek kitermelésével foglalkoztak, és ez a városukon is meglátszott. Takaros, egyemeletes rönkfaházaik példás rendben sorakoztak az út mentén. A díszes festett ablakspaletták. A bonyolultan faragott kertkapuk, és a tető szélén végigfutó díszített bádog ereszcsatorna mind a lakók gazdagságát jelezték. Az utcanevek is mind a bányászattal voltak kapcsolatosak. Ahogy egyre beljebb jutottam a város közbonjába egyre több kőházat figyeltem meg. Ezek az épületek már kevésbé voltak díszítettek, szinte mind valamilyen bolt, vagy bányásziroda volt.
A megbízom háza a Csille utca legvégén volt. A kétemeletes kőház bejárata felett az alábbi felirat volt olvasható:
Alexander H Holler bánya és barlangfelmérés.
Felmentem a lépcsőn és benyitottam az épületbe. Egyszerűen berendezett szobában találtam magam, a falakat szépen lakkozott fával burkolták és a környékről készült geológia térképek voltak felakasztva rá. Szemben az ajtóval egy pult volt, mögötte pedig egy vékony középkorú kopasz férfi jókora bajusszal. Mikor beléptem felkapta a fejét és kérdően nézett rám.
- Üdvözöllek fiú a nevem Alexander Holler, segíthetek valamiben? – Kérdezte gyanakodva. Tekintetéből láttam, hogy mágus ruházatom és fiatal korom hozta zavarba.
- Üdvözlöm uram, a nevem Adelus Mornigway, egy munka ügyében jöttem, amit a Quatro Cerberusnak küldtek – Odamentem hozzá és kiraktam elé környékbeli hegyekkel illusztrált, és a város csákány és drágaköves címerével díszített felkérő lapot. – Itt az áll, hogy egy olyan mágus szolgálataira lenne szükségük, aki jó érzékelő varázslatokkal rendelkezik.
- Hm, nos, igen, ezt a feladatot valóban mi adtuk ki. – bólintott miközben a lapot vizsgálgatta. - Szóval te érzékelő mágus vagy? – Nézett rám kétkedve. – Mutass valamit.
- Rendben uram, nos van egy másik ember a szomszéd helyiségben, továbbá, ezek a szoba, és ezek a ház pontos méretei – válaszoltam könnyedén és gyorsan egy lapra leírtam az épület pontos méreteit. A feladat nem volt nehéz számomra, mivel már akkor aktiváltam a Space Magic-et mikor beléptem a házba. Szinte az egész ház benne volt az érzékelésem hatósugarában, egyedül a hátsó szobák és a kert maradt ki.
- Nem rossz. Hogy csinálod?
- A mágiámmal képes vagyok érzékelni a tér felépítését, méghozzá elég részletesen. A hatótáv egyelőre nem valami nagy, de remélem elég lesz ehhez a munkához uram.
- Hm, lehet. Nos mivel sürgős az ügy és a megbízóm türelmetlen, jobb lesz, ha azzal dolgozzuk, amink van. Félsz a sötétben? Na és a szűk helyeken?
- Nem uram, Volt dolgom már föld alatti helyekkel, és a sötétség sem akadály számomra.
- Rendben fiú, ha komolyan tudsz nekem és a partneremnek segíteni, akkor bőkezű fizetségre számíthatsz, fél óra múlva indulunk, addig még ismerkedj meg a társammal, ő majd elmagyarázza neked a barlangfelderítés alapjait, az előbb őt érezted hátul, menj és beszélj vele!
- Értettem uram – válaszoltam és munkaadóm utasításnak megfelelően hátramentem, hogy megismerkedjek a társával. A másik barlangászt Kevin Stonesonnak hívták, közepes teremtű izmos fickó volt. Szürke szeme eléggé mogorván csillogott, miközben a különféle barlangász felszereléseket készítette elő magának és Holler úrnak. Gyorsan és meglehetősen barátságtalan stílusban elmagyarázta, a különféle barlangász felszerelések feladatait, illetve elmondta a legfontosabb biztonsági szabályokat, valamit elmesélte, mi a teendő néhány vészhelyzet, például barlangomlás esetén. Fél órával később megjelent Holler úr, és segített Stonesonnak összepakolni a felszerelést. Út közben elmesélték, hogy van egy barlang, amit nemrég fedeztek fel. Ami igazán különlegessé teszi a helyet, hogy a fény nem képes ott világítani. Ennél a résznél felkaptam a fejemet. Nem igazán értettem, hogy értik azt, hogy a fény nem tud világítani. Ám elmondásuk alapján valamilyen mágikus hatást sejtettem a jelenség háttérben.
Az egyik helyi bányamérnök a fura jelenség ellenére is ragaszkodott a barlang felderítéshez, így hát Holler és a társa egy mágus hívása mellett döntött. A feladatom az lesz, hogy segítsem őket a felderítésben, nehogy eltévedjenek a sötét mélységben. Igyekeztem magabiztosnak tűnni, pedig kezdett megrémíteni a munka veszélyessége.
A hely ahova végül megérkeztünk gyönyörű volt. El is határoztam, ha végzek a feladattal le is rajzolom a vázlatfüzetembe.
Egy meredek sziklafalnál álltunk meg. A fal tövében hatalmas sziklák hevertek szanaszét, nem egy el volt törve, és a napfényben csak úgy szikráztak a bennük lévő vékony kristályerezetek. A sziklafalról legalább tizenkét méter magasról vízesés zubogott alá, egyesesen az alant lévő sziklahalmokra, lassan tavat alkotva a fal tövében.
Ámulatom nem kerülte el a két barlangász figyelmét.
- Nem semmi mi? Két hónappal korábban itt még nem volt vízesés, csak maga a sziklafal. Ám a sok esőzés hatására a fal egy része levált és itt lent landolt. A víz pedig onnan folyik, ahova készülünk. Mi emberek úgy gondoljuk, hogy mindent tudunk a világról. Velünk van a szén, az acél és a mágia ereje. Azt hisszük uraljuk a környezetünket, pedig ez messze nem igaz. Még a ti hatalmatok is eltörpül az őstermészet ereje mellett – Mondta Holler úr lelkesen, miközben a társa előszedegette a hegymászó felszerelését.
- Alexader, ne most filozofálj, inkább gyere és segíts – dörmögte felénk Stoneson – Fel kell másznunk majdnem a tetejére és a kölyöknek is segítenünk kell. Kétlem, hogy a puhány mágusa képes lenne sziklát mászni.
Kissé megdöbbentett az ellenszenv, ami áradt belőle. De nem volt sok időm gondolkodni a dolgon. Holler és Stoneson előkészítették a felszerelést, és nekiláttak a fal megmászásának. Biztosító köteleket raktam magukra és belebújtak az erős bőrszíjakból készült mászó hámba. Óvatos mozdulatokkal indultak el felfelé, mászás közben pedig újabb, és újabb rögzítő cövekeket vertek a sziklába, egyre biztonságosabbá téve a mászást.
Mikor felértek elővettek egy csigát, amit a falba rögzítettek a barlang bejárata felett. A tervnek megfelelően a kötél végére erősítettem a felszerelést tartalmazó kisebb zsákokat, amiket felhúztak a barlanghoz.
Az én feljutásom sokkal körülményesebb volt, mint a táskáké, ugyanis fel kellett másznom a fal tetejére. Holler úr lejött és ő vigyázott a biztonságomra azzal, hogy fogta a rám kötött biztonsági kötelet. Mire felértem véresre horzsoltam a kezem, és százszor elátkoztam ezt a küldetést, és minden mágust, aki tud repülni. Ám tudtam, hogy lettek volna olyan mágusok, akik nálam is rosszabbul teljesítettek volna ezen a próbán.
Fent Stoneson gúnyosan vigyorgott
- Miért nem varázsoltad fel magad mágus? Úgy tűnik a hatalom nem minden. Van, amit még ti is a két kezetekkel végeztek el. Fáradtan néztem rá és inkább nem válaszoltam. Apa mindig azt mondogatta, hogy egy Morningwaynek felette kell állnia mások sértegetésének.
Végül felért Holler úr is, és nekiláthattunk a barlang felderítésének. Csákányokat vettek elő, barlanglámpát, meg köteleket.
- No, megmutatom mit és értettünk azon, hogy a fény nem világít – Mondta Holler úr és kezében egy lámpával, óvatosan bemerészkedett a barlangba elkerülve a kifelé folyó vízzuhatagot. Soneson követte, ő közönséges fáklyát tartotta kezében. Aktiváltam a térérzékelő mágiámat, és követtem őket a sötétségbe.
A kinti fény pár lépés után eltűnt, és csupán a tűz rőten lobogó és a lámpa egyenletes sárga fénye volt látható a barlang feketeségében.
- Látod erről beszéltünk – Szólalt meg közvetlenül előttem Holler úr. Csupán a Sapce Magic miatt tudtam, hol is áll ő meg Stoneson, ugyanis a két fényforrás tényleg semmit nem világított meg. Sőt mintha még el is tompult volna a fényük. Láttam, hogy a lámpa fénye elkezdett mozogni.
- Most a fényt közvetlenül magamra irányítom. Van egy kis ajtó, amit ha elhúzok a lámpaházon, akkor a fényt tudom irányítani – magyarázta Holler úr – Látsz engem?
- Sajnálom, de nem, csak a lámpa fényét. Most már értem mire gondoltak a sötétséggel kapcsolatban. Nem gond, ha egy kicsit még kimegyünk? Lenne valami, amit ki szeretnék próbálni.
Mikor újra a barlang bejárata előtt voltunk, elővettem a táskámból egy tenyérnyi műszert. A kis szerkezet egy fémtokból állt, aminek a tetején egy mágiára rendkívül érzékeny átlátszó kristály volt beépítve. A kezelését öt pentagramma alakban elhelyezett kisebb ékkő segítségével lehetett véghezvinni.
- Ez meg mi? – Kérdezte barátságtalanul Stoneson, és közben a falhoz csapkodva kioltotta a fáklyát.
- Egy varázserőt érzékelő és elemző szerkezet. Az egyik céh társam adta kölcsön. Nemrég vette egy kereskedőtől, de mivel ő sose mozdul, ki a bárpult mögül másoknak adja oda, hogy végezzenek méréseket neki. – Meséltem el a kis szerkentyű történetét a két barlangásznak. Richard adta nekem, mielőtt elindultam volna, sajnos csak futólag magyarázta el a szerkezet működését, és nem teljesen voltam képes minden megjelenő varázsjelet értelmezni. Az átlátszó kristály szép lassan befeketedett és pár jel jelent meg egy varázskörben.
- Nos, úgy tűnik ez a valami természetes jelenség – jelentettem ki bizonytalan hangon. – nem varázsló alkotta mágiáról van szó. Elméletileg ezek a jelek pontosabban is leírják a dolgot, s ha jól értem, akkor azt a fénykioltó sötétséget, valamilyen ásvány okozhatja. – Megnyomtam egy másik kristály, mire a fő kristály kitisztult. Tudtam, hogy az elemzést, és a varázsenergia mintát egy pici lacrima tárolja, amit végül majd Richard fog alaposabban kielemezni a Quatro Cerberusban. Az ásvány szóra felcsillant a két barlangász szeme, mindketten úgy vélték, hogy most megtalálták a szerencséjüket. Meg tudtam érteni a lelkesedésüket, ez a mágikus érc hatalmas lehetőségeket rejthet magában.
- Nos, ha így álla dolog, akkor különösen fontos, hogy megpróbáljunk annyit feltérképezni a barlangból, amennyit csak lehet – Dörzsölgette a kezét Holler úr, Stonesone, egyetértően bólintott.
- Rendben, akkor a következőképpen csináljuk. Te fiú figyelsz arra, amit mi nem láthatunk. Mindketten járatosak vagyunk a sötét, és szűk helyeken történő mozgásban, de ez most más. Szóval szükségünk lesz rád. Jó lenne valami jelet hátrahagyni azokon a helyeken ahol már jártunk, de sajna valószínű, hogy észre se vennék bármi is legyen az.
- Mit használtok normális esetben? – Kérdeztem tőlük.
- Jeleket festünk a falakra, vagy apró világító jeleket hagyunk hátra. Esetleg megkarcoljuk a sziklát.
- Hm, nos nekem vagy egy ötletem. Bár én sem látok a sötétben, de ha olyan dolgokat hagynánk hátra, amik nem illenek a barlangi környezetbe, azokat könnyen észrevenném.
- És mégis mik lennének azok?
Válasz helyett lenéztem a vízesés tövében lévő fákra. A két barlangász követte a tekintetemet, és ahogy vártam Stoneson azonnal tiltakozni kezdett.
- Óóó még mit nem, nem elég, hogy egy kezdőt kell kísérgetni, még rőzsét is cipeljek a hátamon? És mi lesz a szűk helyekkel, he? Oda is egy köteg gallyat akarsz magaddal vinni?
- Ha van jobb ötleted Kevin én, hallgatlak – szakította félbe társa dühös szóáradatát Holler úr. – Amit a mágus javasolt okos ötlet, ha tényleg képes érzékelni a fát. És ha megfelelő darabokat szedünk össze nem lesz nagy probléma. Bizonyára a mágus szívesen kiveszi a részét a cipekedésből? – nézett rám barlangász.
- Természetesen, sőt akár mindet viszem, csak ebbe a zsákba rakjanak, annyi gallyat-amennyit bírnak – azzal Holler úr kezébe nyomtam a térmágiával kezelt táskámat.
Holler úr hitetlenkedve, Stoneson pedig gyanakodva nézett rám. Ám végül mindketten lemásztak gallyakat gyűjteni, és fél órával később végre nekiláthattunk a titokzatos örök sötétbe burkolózó barlang felderítésébe.
Én mentem elől, a Space Magick-nek köszönhetően tisztába voltam vele, hogy milyen akadályok is vannak körülöttünk. Eleinte könnyen haladtunk, mert a barlangnak ez a szakasza meglehetősen nagy volt. Holler úr biztos volt benne, hogy mindez a víznek köszönhető, ami most is csordogált a barlang közepén.
Életem egyik legfurább élménye volt ez a földalatti túra. Nem láttam semmit, végig vak voltam, de pontosan tudtam a barlang átmérőjét, éreztem a köveket, két társamat, a víz csobogását, bár ez utóbbit folyamatosan hallottuk is.
Hamarosan a járat kiszélesedett, és egy hatalmas üres térbe értünk, ami jóval túlnyúlt az érzékelésem hatósugarán, ám még így is tudtam milyen helyen lehetünk.
- Egy barlangi tó van előttünk. Érzem a tó szélét, és a körülötte lévő cseppköveket. Elég sok van, de elkerülhetjük őket – tájékoztattam a társaimat, és elhelyeztem egy apró gallyat az egyik képződmény repedésében.
- Igen, bizonyára ez a csarnok tele lehetett vízzel, ami utat tört magának a külvilágba. Most a tó egy része arra távozik ahonnan mi jöttünk. - Jegyezte meg Holler úr, miközben hallottam, ahogy a táskájában matatott. - Nos, akkor jobbról járjuk körbe a tavat. De előtte segíts nekünk fiú, hogy összeszedjünk pár kőmintát, és szólj, ha valahol ásvány telért, kristályt, vagy más dolgot érzel.
A mintavétel után megindultunk, hogy felderítsük a tó környékét. A sötétség szinte fullasztó volt, és mostanra kényelmetlenül éreztem magam, amiatt, hogy csak kis távon vagyok képes érzékelni a környezetemet. Miközben vezettem a kis csapatunkat folyamatosan, figyelmeztettem a két barlangászt minden szóba jöhető akadályra. Szóltam, ha cseppkő volt előttük, vagy egy mélyebb pocsolya, esetleg hasadék. Próbáltam a mágiámmal, megkülönböztetni a különféle kőfajtákat, de nem ment túl jól a dolog. Tudtam, hogy a Space Magic alkalmas az anyagok minőségének észlelésére is, ám még sose gyakoroltam ezt igazán, és most sem a hely, sem az idő nem volt erre alkalmas.
Út közben folyamatosan hagytam hátra a kis faágakat, és viszonylag jól haladtunk. A tó kerülése közben volt, hogy más, oldalsó járatokra bukkantunk, ám ezeket Holler úr nem nézte meg, csak bejelöltette velem. Mint mondta, fontos a szisztematikusság a felderítésben.
Ahogy a hallásom kiélesedett, egyre több apró zajra figyeltem fel: vízcsobogás, apró vízcseppek hangjai, halk morajlás, a szikla ropogása. A léghuzat által keltett fura sóhajok, és néha valami kaparászó nesz.
A munka jól haladt, annak ellenére, hogy a barlangászok teljesen vakon vettek kőzet mintákat, és próbáltak teléreket keresni. Számításaim szerint már a tó felét megkerülhettük, amikor Soneson meglepetten felkiáltott:
- Kristály! – hangja visszhangot vert a barlangban – valami fura kristályt találtam!
- Hol? – Kérdezte Holler úr
- Háromlépésnyire, balra öntől. Lépjen nagyot, mert ott egy szikla – igazítottam útba az idősebb barlangászt.
- Áh, már látom, akarom mondani, érzem. – Halk koppantásokat lehetett hallani. – Szép fogás Kevin. Ez biztos nem kvarc. A formája, keménysége és hangja alapján tényleg kristály, ám a tapintása. Olyan mintha olajat dörzsölgetnék az ujjaim kötött.
- Ugye? Nagyon sok van ebből errefelé. Vigyünk, belőle annyit-amennyit bírunk.
Bár nem értettem a kövekhez, valami mégis felkeltette a gyanúmat. Elővettem Richard szerkezetét és odamentem vele a sziklához. Meg sem lepődtem, amikor a világító rúnák helyett, csak apró kivehetetlen színes pislákolást láttam csak.
- Mit csinálsz varázsló? – Kérdezte Stoneson, egy pillanatra abbahagyva a kalapálást a kőfalon.
- Újabb varázserőmérést. –válaszoltam a kérdésre, miközben szerkezet már az eredményeket rögzítette a kicsin tároló lacrimába. - Könnyen lehet, hogy ez kristály az oka a sötétségnek. Azt mondtátok, hogy még nem láttatok ilyet azelőtt. Jobb, ha készítek róluk egy mérést, már csak az alaposság kedvéért is. Kint majd megnézem az eredményeket.
Több szó ezután nem esett köztünk. A barlangászok csendesen dolgoztak tovább, végül bejelölték a helyet, úgy felfűztek egy madzagot és két fölösleges szerszámot kötöttek rá. Az itteni barlangi huzat pedig szépen meglengette őket csilingelő hangot keltve. El kellett ismernem, hogy ez valóban elmés megoldása annak, hogy később nélkülem is megtalálhassák ezt a helyet.
Folytattunk a felderítést, amikor hirtelen valami olyasmi került bele az érzékelésembe, amire egyáltalán nem számítottam: egy darab csont. Teljesen kirítt a környezetéből, ahogy az egyik oldalsó járat padlóján hevert.
Kivert a víz, és kényelmetlenül érzetem magam. A csont túl nagy volt ahhoz, hogy denevéré vagy más barlangban élő állaté legyen.
- Itt van egy körübelül fél méter széles hasadék, jobbra nektek. Úgy érzem elég mély, és egyenes. Elég nagy ahhoz, hogy akár állva is lehessen benne menni, csak ahhoz nem elég széles, hogy ketten menjenek egymás mellett benne.
- Rendben, ezt is megjelölöd?
- Igen – tettem két lépést és beléptem a hasadékba, lehajolva, hogy elkerüljem a sötétben alattomosan lógó cseppkövet. Fel akartam venni a csontot, ám ak ezem csak a parlang hidek kövét tapogatta. Nem volt sehol semmiféle csont, és már nem is érzékeltem mást csak a köveket, és a társaimat. Mikor kifelé csoszogtam a szűk hasadékból, valami fura kaparászó hangra figyeltem fel. Két társam nem hallotta a hangot. Ők továbbra is nyugodtan álldogáltak. Ám, a hang egyre közeledett. Fokoztam a sebességemet, és óvatlanságomban sikerült lefejelnem a cseppkövet.
Fájdalmasan kiáltva, hirtelen hanyatt estem, és éreztem, hogy sikerült csúnyán lehorzsolnom mindkét tenyeremet.
- Hé, mi van kölyök? – Kiáltotta rémült hangon Holler úr. – Jól vagy?
- Mi a frászkarika ütött beléd, idióta varázsló? – Szólt közbe Stoneson is.
- Mi..minden rendben csak, valami..- hirtelen elhallgattam, ugyanis magunkon és a sziklákon kívül semmit sem érzékeltem a közelünkben. – Valami hangot hallottam és attól ijedtem meg.
A barlangcsarnok visszhangzott Stoneson hangos, kárörvendő nevetésétől. Örültem, hogy sötét van, mert így nem láthatták szégyenkező arcomat. Feltápászkodtam a földről, és közben Stoneson még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést, hiába próbálta meg lenyugtatni Holler úr.
Szégyenkezésem lassan dühbe ment át. Jó megijedtem, kinevetett, de most már igazán abbahagyhatná, mert még a végén itt találom felejteni a sötétben.
- Rendben Stoneson már eleget szórakoztál rajtam, szóval hagyd abba a nevetést! – szóltam rá emelt hangon.
- Rehhe..dben – Alig bírt megszólalni a röhögéstől.
- Kevin elég legyen, még sok dolgunk van – hallatszott Holler úr kissé ingerült hangja valahonnan a nevetés mögül.
Noszogatására végül folytattuk a felderítést. A sötétben ugyan nem láttam, de biztos voltam benne, hogy a nagydarab barlangász még mindig rajtam nevet. Ahogy telt az idő, valamiért egyre jobban kezdett fájni a fejem. Hiába ittam vizet, ettem egy keveset semmi sem segített. Közben a két barlangász gyűjtögette a kőzet mintákat, én meg a sötétben megpróbálkoztam egy hevenyészett térkép rajzolásával vakon.
- Jáááhhh – Kiáltott fel a mellettem dolgozó Stoneson, és loccsanó hang kíséretében elesett. A hangokból ítélve elejtette a felszerelését is, és abba a pocsolyába csúszott bele, amire felhívtam a figyelmét, amikor a sziklafalnál kezdett dolgozni. – Átkozott varázsló, ezt direkt csináltad!
- Mi a fenéről beszélsz – Értetlenkedtem. Már nyúltam volna, hogy felsegítsem, de ő durván félre löket a kezem, és inkább vakon kecmergett ki a pocsolyából.
- Hozzám ne érj! Te löktél bele a rohadt vízbe! – Éreztem, ahogy előrelendül, és legnagyobb megdöbbenésemre erősen nekilökött a mögöttem lévő cseppkőnek. Annyira meglepődtem, hogy reagálni se volt időm.
- Hozzád sem értem – kiabáltam vissza. A barlang csak úgy zengett a hangunktól.
- Ne hazudjál mágus! Éreztem, hogy te löktél meg.
- Most már elé legyen – bődült el Holler úr. – Úgy viselkedtek akár egy csapat óvódás kölyök. Nem érdekel ki kezdte Kevin te már felnőtt vagy, lehetne annyi eszed, hogy ne hagyd magad provokálni. Te pedig mágus uram, tényleg egy kölyök, vagy még ha ilyen kicsinyes bosszúhoz folyamodtál. – Fedett meg nagyhangon mindkettőnket a csapat vezetője. Már épp készültem ingerülten visszaszólni, amikor megint fura zajt hallottam valahonnan mögülem, rémülten pördültem meg, ám semmit sem érzékeltem a mágiámmal, csupán hallottam a neszezést.
- Van itt valami – Jelentettem ki. - Hallom, hogy itt motoszkál a sötétben.
A hangok egyre csak közeledtek, és ráadásul egyszerre több irányból. Ám nem éreztem, őket, hiába tűnt úgy mintha egyre közelebb lennének, nem léptek be az érzékelő mágiám hatósugarába.
- Csak át akarsz megint verni minket – Kiabált agresszíven Stoneson – Nincs itt semmi csak mi te idióta! Éreztem, hogy felém mozdul, és ezúttal nem hagytam, hogy megüssön. Kitértem előle, ő pedig helyettem egy közeli cseppkövet talált el a sötétben. Fém csendülést lehetett hallani. Úgy tűnt a barlangász a geológus kalapácsát használta fegyverként.
- Nem! Én nem hazudok! Ti nem halljátok őket? – Kiabáltam immár én is. Kezdtem egyre jobban megijedni. Főleg mert éreztem és hallottam, ahogy Holler úr és Stoneson egymásnak esett a sötétben. Ráadásul mintha kaparászó hangok körbevettek volna minket, ám hiába nem éreztem őket, pedig már kezdett fájni a fejem is az erőlködéstől. Végül elpattant bennem a cérna.
- Pressure Bomb – Kiáltottam és a lehető legmesszebb elhelyeztem a téranomáliát. Azonnal hasra vetettem magam. Itt a barlangban az anomália sok dolgot képes magába szívni, amik csak növelik a pusztító erejét. A mágikus bomba pár másodperccel később felrobbant, éles sziklarepeszeket szórva szét mindenfelé. A visszhang miatt olyan volt mintha több bomba robbant volna.
- Ááááhh, meg akarsz ölni minket – bődült el Kevin, és ellökte magától Holler urat, hogy fedezékbe húzódjon. – tudtam, én hogy nem lett volna szabad megbízni egy mágusban – üvöltözött tovább. Éreztem, ahogy Holler úr előjön a cseppkő mögül, ami mögé bevetődött, és rávetette magát a társára. A birkózás ezúttal hamar véget ért, és az idős barlangász rövid úton legyőzte ellenfelét, úgy, hogy két gyors jobbegyenest helyezett el Kevin állán.
Csönd ereszkedett le ránk, ahol csak hármunk lihegést hallottam. A másodpercek idegtépően lassan haladtak előre, de egyikünk, sem mert megmozdulni.
Aztán a közvetlen közelünkben halk kaparászó hangot hallottam: karmos lábak csikorogtak a köveken, ahogy a gazdájuk megmozdult. Még levegőt sem mertem venni a rémülettől, hallottam a szívem vad dübörgését, és biztos voltam benne, hogy az a valami is éppen ilyen jól hallotta. A lény újra megmozdult, ám még nem jött annyira közel jönni, hogy a mágiámmal is érzékelhessem.
- Mágus! – hallottam Holler úr erőltetett suttogását. – Itt vagy még?
- Igen uram – feleltem fojtott hangon, miközben attól rettegtem, hogy a lény bármikor rám ugorhat.
- Ide tudsz jönni hozzánk? – Kérdezte, miközben éreztem, ahogy elengedi Stonesont, akit eddig keményen fogott.
- Igen.
- Akkor mire vársz még? Gyere ide, de rögtön – hallottam a dühös sziszegést. Óvatosan megindultam feléjük, vigyázva, hogy lehetőleg minél kevesebb zajt csapjak. Mikor Sotoneson megérezte a jelenlétemet újra mozogni kezdett, ám Holler úr csendre intette.
– Maradj nyugton Kevin! Mégis mi a fene ütött beléd? Tudom, hogy nem bírod a mágusokat, és a kocsmában is kötözködsz a Hergon ikrekkel, de még sose láttalak ilyen meggondolatlannak és agresszívnek munka közben.
- Miatta van az egész – acsargott tovább Stoneson, bár már nem akarta mindenáron kitekerni a nyakamat. – Egyszerűen ingerel a jelenléte, Ingerül ez a rohadt sötétség, a rohadt tó. Minden.
- Jó most le kell higgadnunk, és nem szabad egymásnak esünk. Egy barlang mélyén vagyunk, és össze kell tartanunk – bíztatott minket a rutinos barlangász, és próbálta visszavenni a kezdeményezést. – Még nem jártuk körbe egészen a tavat. Most úgy a felénél lehetünk. Még körbekerüljük, és aztán visszamegyünk a kiindulópontra, és mára végeztünk. – Vázolta fel a továbbiakat Holler úr. Nekem cseppet sem tetszett ez a terv, és hangot is adtam kétségeimnek.
- Uram, kérem, gondolja át még egyszer. Van itt valami rajtunk kívül. Hallottam a motoszkálást.
- Badarság, biztos csak valami barlangi állat. Kristálybóklász, vagy valami hasonló. Befejezzük a felderítést.
Az utasításnak megfelelően összeszedtük a holminkat, és tovább indultunk. Folytattam az ágak elhelyezését, miközben a két barlangász tovább gyűjtögetett, és arról vitázott, hogy az itt talált kőzet vajon vulkanikus eredetű vagy sem. Közben én elmélkedni kezdtem a csont, és a mászkáló barlangi lényről. Sehogy sem, illet egyik sem a képbe. A barlangászok szerint ez a hely hosszú időn át teljesen víz alatt volt. Mégis hogy élne itt olyan lény, ami mászkálna? Átjött volna más barlangrészből? Hallottam már meséket a föld alatt élő lényekről, és többségük meglehetősen rémisztő volt. Eltűnt gyerekek, hősök. Titokzatos hangok. Ismeretlen szörnyek.
A félelem egyre jobban elhatalmasodott rajtam, attól hogy valami olyasmi lapul az áthatolhatatlan sötétség mélyén amivel nem tudunk megbírkózni. Képzeltem mindenféle szörnnyel tölte meg a termet: apró soklábó rovaok, vak nyálkás csúszómászók, és nagy barlangi szörnyek hatalmas fogakkal. Szinte éreztem ahogy figyelnek minket, kívül maradva a Space Magic területén. Újabb rémítő gondolat jutott azeszembe: Mi van ha értlemesek?
Egyre jobban elhatalmasodó félelmemet Holler úr izgatott kiálltása törte meg.
- Hohó itt egy nagy járat van. Érzem a levégmozgást. Varázsló! Tényleg ez a helyzet?
- Hogy mi? Ja, igen uram, itt tényleg egy nagyobb járat kezdődik, körüblebül három méteres az átmérője és nem érzem a végét. – Siettem a válasszal.
- Rendben jelöljüük meg a helyet, vegyünk mintákat, lehet hogy a barlang vize itt is folyt korábban. Érzel vizet Varázsló?
- Nem uram. Most elég magasan és meredeken vagyunk, A tó alattunk van hat méter mélyen. Az előbb másztuk meg azt a csepköves falat – mutattam ösztönösen bele a sötétségbe, megfeledkezve róla, hogy sem én sem a társaim nem látták a mozdulatot.
- Sebaj, ez csak érdekesebbé teszi a dolgokat. Ezt a részt is felderítjük.
- De uram - ellenkezett Soneson, - az nem lenne túl bölcs dolog. Már itt vagyunk, a fenébe, hogy nem látom az órámat! Itt vagyunk már egy jó ideje, órák óta! – a fiatalabb barlangász hangja egyre harsányabbá és dühösebbé vált. - Tudja jól hogy mik a felderítés szabályai.
- Igen tudom, de ez a barlang akkor is fontos. Felderítjük az egészet, még ha beledöglünk is! – kiabált most már Holler úr is. – Én vagyok a felderítés vezetője, és ha én azt mondom, hogy felderítjük az egészet egyszerre, akkor az úgy is lesz! Nem merj ellenkezni velem Sotonesonm, jól tudod, hogy hányszor húztalak ki már a bajból az önfejűséged miatt.
- Igen? – kiabált a fiatalabb barlangász. – És a te nyakasságod Holler? Hány társad sebesült meg vagy veszett oda, mert nem tudtad, mikor kell visszafordulni?
A vita kezdett elfajulni. Ez nem jó. Most nem a kocsmában vagyunk, hanem egy ijesztő sötét helyen, ahol szörnyek tanyáznak a cseppkövek között. Lények, amik minket akarnak. Csak felhívják ránk a figyelmüket. Még a kiabálásuk zaján át is hallom a kaparászó hangokat, a nyálkás csusszanásokat, és a lélegzetük hangját. Itt vannak körülöttünk, óvatosak, egyiket se érzem túl sokáig. Hasogató fejjel próbálok neszekre koncentrálni, ám a növekvő félelem ezt lehetetlenné teszi.
- Elég! Hallgassatok, már el itt vannak! – pánikoltam, ám a két barlangász észre sem veszi. Így megint kénytelen voltam varázsolni.
A téranomália hangos durranására mindketten összerezzenek és káromkodva a földre, vetik magukat. A neszek is elhallgattak, ahogy a hirtelen zaj megrémítette a miket körülvevő lényeket.
- Eszednél vagy varázsló! – ordított rám a két barlangász egyszerre, és vakon tapogatózva igyekeztek arra sötétben, ahol engem sejtettek. [color=red]– még egy ilyen robbantás és kitekerem a nyakad [/color
]Természetesen ez utóbbi már Stoneson volt. Mindkét barlangász hangosan káromkodott, és hirtelen egyetértett abban, hogy semmi szükség rám és legjobb, ha lecsapnak, mielőtt rájuk omlasztom ezt a helyet.
- Figyeljenek ide! Itt valami nem stimmel. Ez a barlang egyáltalán nem üres, egy csomó lény mászkál körülöttünk. Hogy a fenébe lehet, hogy magunk nem hallják őket? Amióta itt vagyunk mindketten, úgy viselkednek, mint két nemnormális! – rémületemben én is kiabálni kezdtem, olyan hangerővel, amit még sose hallott ez a barlangcsarnok. A két barlangász csak hangos és dühős kiabálással felelt. Holler úr átkozta Stonesont, amiért ellenszegült az utasításának, és engem, amiért őrült módjára robbantgatok a barlangban.
Az ifjabb barlangász úgy káromkodott, hogy azt még a tengerészek is megirigyelhették volna. Én halkabban kiabáltam velük, attól rettegve, hogy a lények bármikor ránk vethetik magukat, mag mi itt egymást marjuk. - figyeljetek már rám. – Kiabáltam velük, miközben rettegve kapaszkodtam bele az egyik cseppkőbe. – menjünk ki innen, majd később visszajövünk!
- Nem, most kell az egészet felderíteni – ellenkezett Holler úr fanatikus hangon.
- Magának elment az esze! A házában, még arról szónokolt maga és Stoneson, hogy a barlangászatban a biztonság az első és a fokozatosság. Itt most rohadtul nem vagyunk biztonságban. Maga mégis itt akar maradni mint egy fanatikus.
- Az őrült mágusnak igaza van Holler! – áll át hirtelen Sotenson az én oldalamra. Bár több méterre voltam tőlük, idáig éreztem Stoneson indulatait. – Vagy jössz vagy itt hagylak megdögleni.
- Akkor megdöglök itt! – röhögött fel Holler úr. Egy ilyen válasz cseppett sem illet az öreg barlangászhoz. Mégis mi a fene történik körülöttünk?
- Jó, segítek, hogy minél hamarabb halott legyél.
Nem hittem a fülemnek. Ezek mindketten megőrültek. Saját eszelős rettegésem arra sarkalt, hogy fordítsak hátat nekik és meneküljek el a lények elől, amíg megtehetem. Lassan hátrálni kezdtem, miközben a két barlangász egymást kerülgette a sötétben. Éreztem, ahogy valami közeledik feléjük. A rémület szinte megbénított.
Csak észre ne vegyen, Csak észre ne vegyen. Rimánkodtam némán.
Nem vett észre, és sikeresen odább osontam a sötétben. Ekkor egy gúnyosan kuncogó hang szólalt meg a lelkem mélyéről. ,,Gyáva vagy Adelus!”
Összerándultam és a szívverésem is majd elállt. Újra magam előtt láttam a nővérem arcát, amikor kigúnyolt valahányszor megfutamodtam egy általa kieszelt veszélyes csíny elől. Az egész gyerekkorom az ő árnyékában telt, és még az Akadémia első éveimben is hozzá hasonlítottak a tanárok. Mit szólna ha tudná, hogy megfutamodtam, egy küldetésben? Rúnalovagként semmibe veszi a varázslókat, és a szemében én egy semmirekellő öcsike vagyok. Itt az ideje, hogy megmutassam, nem véletlenül lettem varázsló.
Megpördültem a barlang kövén, és a sötétben arra a pontra meredtem, ahol a két barlangász egymással birkózott. Furcsa módon a szörnyek még nem támadtak rájuk.
Itt a lehetőség számomra.
Elindultam feléjük, ám kénytelen voltam megtorpanni. Hirtelen fogalmam sem volt mivel vehetném rá őket, hogy kijöjjenek ebből az átkozott barlangból. Holler úr, a továbbhaladás miatt őrült meg. Míg Stoneson szinte minden miatt azonnal agresszívvé vált, amióta itt vagyunk. Az ötlet, ami felvillant bennem, majdnem a mágikus sötétséget is szétoszlatta. Rájöttem mi a legjobb, mód arra, hogy rávegyem mindkettőjüket arra, hogy kövessenek. Csak közben szét ne tépjenek minket a szörnyek.
Óvatosan a közelükbe óvakodtam és megint elvarázsoltam egy nyomás bombát a szörnyek és a két barlangász megijesztésére. A hangos durranásra Holler úr és Stoneson ijedten ugrottak szét, és a szörnyek is kissé hátrébb menekültek. A fiatalabb barlangász olyan erővel kezdett el káromkodni, hogy a szörnyek is megrettentek tőle. Kifejezetten örültem, hogy nem ő volt a célpontom.
Most vagy soha. Remélem az emlékezetem nem hagy cserben.
Futásnak eredtem, és sikerült véresre horzsolnom a kezem, mikor megbotlottam egy kiálló kőben és egy cseppkőben kapaszkodtam meg. A zaj felfedte hol is rejtőzők az átláthatatlan sötétségben és Stoneson tapogatózva, és fenyegetőzve megindult felém. Gyorsan kikerültem, és hozzávágtam a cseppkőből kihullott darabot, ami az elesésemkor maradt a kezemben.
- Átkozott mágus, Kerülj csak a kezem közé, Eltöröm minden csontodat és ki préselem belőled azt a rohadt mágiádat. - Fenyegetőzött, miközben elhaladtam mellette. Pár lépés után már ott voltam Holler úr közvetlen közelében. Ő is engem szidalmazott, attól tartva, hogy beomlasztom a felfedezendő járatokat.
Nem törődve a közel óvakodó lényektől egyenesen nekirohantam az idős barlangásznak és a földre taszítottam. - Árghh áruló! - Üvöltötte Holler úr, és megpróbált vakon megragadni. Ám esélye sem volt engem elérni. Minden ügyességemet összeszedve kitértem a tapogatózó kezei elől, és egy kis kést használva elvágtam a kőzetmintákat tartalmazó zsák szíját, és már fordultam is arra amerről jöttünk.- Átkozott! Azonnal hozd vissza a mintákat! Erről a Céhed, és a Tanács is értesülni fog. Hogy jössz te ahhoz hogy kirabolj? - fröcsögte az öreg, és vakon utánam eredet, követve hangos zihálásomat és csoszogásomat.
- Mi? a mágus elvitte a kőzetmintákat? Neked véged kölyök – mordult fel Stoneson és ő is a nyomomba eredt. Nyomomban a két barlangásszal elindultam a kijárat felé. Időről időre mindketten átkokat, és köveket hajigáltak felém, amik hol a tér elcsavarásával, hol pedig egy cseppkő mögé húzódva vészeltem át. A kis ágak jó szolgálatot tettek a visszaúton, és a szörnyek se támadtak ránk.
Ellenben a két barlangász tehetetlen dühében jó párszor megsebezte magát, ahogy próbáltak utolérni. Holler úr és Stoneson dühében félretett, majdnem minden óvatosságot, ahogy vakon, gyakran négykézláb próbáltak beérni engem. Igyekeztem lassan haladni, és közben zajt csapni, hogy követni tudjanak. Egész úton attól rettegtem, hogy a sötétben rejtőző valamik egyszer csak rászánják magukat a támadásra, ám ez nem következett be, pedig továbbra is hallottam a motozásukat, sőt éreztem is őket a mágiám hatósugarának peremén.
Halk fémes csilingelés ütötte meg a fülemet. Ezek szerint elértük azt a helyet, ahol az első ásványmintákat találtuk. Egy kósza ötlettől vezérleve, bemértem a lengő kalapácsokat és közéjük varázsoltam egy nyomás bombát. A felrobbanó anomália magába szívta a két kalapácsot és messzire repítette el őket. Az egyik majdnem homlokon talált, és csak a szerencsének köszönhettem, hogy nem törte be a fejem.
- Már megint mit robbantgatsz te gyáva könyvmoly? - bődült fel Sotenson, és máris két követ hajított el abba az irányba ahol engem sejtett.
- Te idióta, a varázsló most tette tönkre a jelzőrendszert a kristály lelőhelynél – kiáltott rá Holler úr a társára, és gyorsított irambank kezdett el arra botorkálni, ahonnan a robbanást hallotta.
- Átkozott varázshasználó. -dühöngött Stoneson. - Biztos el akarja adni amit talált a Seven Minepick céhnek.
- Azt nem fogjuk hagyni! Kitekerjük az áruló nyakát, és itt hagyjuk megrohadni – fogadkozott Holler úr is.
Nagyszerű, remélem kint a fényben megjön a józan eszük. Félelmetes lehetőség volt, kint is ilyenek maradnak, és nekem esnek a barlang bejáratában.
Végre elértem a kis folyót, ahol a barlangi tó vize a szabadba távozott. Egyenesen beleugrottam a vízbe, hogy a loccsanást tudják követni. Tettemet szinte azonnal megbántam mert térdig csurom vizes lettem.
- A fenébe – káromkodtam egyet halkan és már átkoztam magam a butaságomért. Érezem, hogy a két barlangász lassan beér, majd kikerülve egy felém hajított kődarabot sietősen elindultam a külvilágba vezető barlangfolyosón.
Meg tudom csinálni, most már nem jöhet közbe semmi, bátorítottam magamat. Sietősen haladtam, míg végül végre megláttam a fényt az alagút végén. Kétrét görnyedve átpréseltem egy szűkebb részen magamat, és csak a kis fénypont lebegett a szemem előtt. Végül nevetve rohantam ki a fényre. A hirtelen világosság azonnal elvakított és a barlangban tapasztalt fejfájás sokszoros erővel csapott le rám idekint.
- Áhhh, ne eeem – Kiáltottam, miközben szédülten tántorogni kezdtem a keskeny párkányon. A föld kiszaladt a lábam alól, a világ perdült egyet és zuhanni kezdtem.
Rémülettől és adrenalintól hajtva vakon kinyúltam és sikerült elkapnom a peremet, és megkapaszkodnom, mielőtt lezuhantam volna a lent lévő sziklákra. Egyetlen szerencsém az volt, hogy a víz egy kicsit messzebb zubogott a mélybe.
Gyorsan odakaptam a másik kezemmel is, és sikerült megtartanom magamat, ám tudtam, hogy esélyem sincs arra, hogy felhúzzam magam. Tovább kapaszkodtam egyre gyengülő kezemmel a sziklába, amikor éreztem, hogy Holler úr és Stoneson is kiértek a kis peremre. Egyből átlátták a helyzetet, mert Stoneson a peremhez csoszogott,, majd lehasalt és megragadta a kezeimet, nehogy leessek.
- Tarts ki – suttogta ködös tekintettel, napfénytől hunyorogva.
- Rendben – nyögtem ki nagy nehezen az erőlködéstől. Fura monodn, bár a szakadék felett lebegtem, már egyáltalán nem féltem.
- Mágus! Ne aggódj mindjárt felhúzunk, - hallottam Holler úr hangját is. Fent az öreg átkutatta a táskáját, majd miután megtalálta a kötelet fürgén biztosította magát és a társát is. A két barlangász teljesen profin dolgozott össze, és könnyedén felhúztak a biztonságba.
Egy ideig mindhárman csak fáradtan lihegtünk a sziklapárkányon, és a vízesést hallgattunk.
Végül összeszedtem magam valamennyire, és így szóltam: – köszönöm, hogy megmentettetek. Itt vannak a kőzetminták amiket elloptam – azzal Holler úr felé löktem a zsákot.
- Hagyd kölyök, már nem fontosak. Majd szétrobban a fejem, és nem is értem mi üthetett belém odabenn. Örülök, hogy már kinn vagyok abból a borzalmas barlangból.
A fiatalabb barlangász némán helyeselt. Láthatóan már ő megbánta agresszív viselkedését.
- Én sem tudom mi ütött belém. Tény, hogy nem szívlelem a mágusokat, de azért soha nem mennék el odáig, hogy leálljak verekedni velük. Csak ha esetleg nagyon megérdemlik. De tényleg nem akartam rád támadni Adelus, bármennyire is dühös voltam.
- Semmi baj, úgy hiszem van ott bent valami ami megzavart miket. Nem hiszem, hogy normális, ha így hasogat az ember feje miután kijött egy barlangól.
- Jól hiszed mágus. Egy két alkalommal előfordulhat kezdőknél, e akkor se ilyen hasogató. - Holler úr letápászkodott és hangosan leporolta magát. - elég a heverészésből. Menjünk vissza a faluba, és igyunk valami teát. Elegem van ebből a helyből.
Mindketten pártoltuk az öreg barlangász javaslatát, és miután lemásztunk a párkányról elindultunk vissza Minekorba.
Fél óra múlva, már Holler úr házában ücsörögtem egy bögre forró tea mellett, és a visszahozott kőzetmintákat nézegettük a megbízómmal. Mire mindhárman visszaértük a városba, szerencsére csökkent a fejfájásunk, és a józan eszünk is teljesen visszatért.
- Ilyet még sose láttam, mégis mi a fene lehet ez mágus? - Kérdezte ámélkodva Holler úr, miközben a fekete kristálydarabot forgatta a kezei között.
- Nem tudom – Feleltem és leraktam a többi közé azt a darabot amit eddig én vizsgálgattam. Fura olajos tapintása, és a belőle füstszerűen gőzölgő sötétség eléggé bizarrá tette ezt a fura geológiai képződményt. Stoneson nem volt jelen, Holler úr elküldte, hogy tegyen jelentést a barlangász céhnek, és vigyen el oda pár mintát, amit magunkkal hoztunk. ,
- De talán ez az eszköz igen – azzal előveszem Richard kis mérőeszközét. Megérintettem rajta pár kristályt, és érdeklődve figyeltem a megjelenő rúnákat. Most se értettem belőle sokat, ám az a kevés dolog is segített megérteni, hogy mi is történt velünk a barlangban.
- Uram, hallot már ön valaha arról, hogy az egyes őselemekhez bizonyos érzelmek társíthatóak?
- Heh? Ezt most nem igazán értem.
- Tudja mire gondolok. Pl. a haragot a tűzzel szokás azonosítani. A vizet meg a nyugalommal.
- Ah így már értem.
- Úgy tűnik velünk is ez történt. Az árnyékmágiának vannak olyan aspektusai, amik negatív érzelmeket hoznak elő. Életre keltik a lélek sötét oldalát, hogy az ide vágó könyveket idézzem. Ennek a kristálynak nagyon erős az árnyék sugárzása. Látja, közel tartom a gyertyához és elnyeli annak a fényét. Ezért van átláthatatlan sötétség a barlangban. Minden tele lehet ilyen kristály lelőhelyekkel. És mivel olyan nagy tömegben vannak jelen, Együttesen képesek befolyásolni az odatévedők elméjét, mint ahogy azt meg is tapasztaltuk. És ezek szerint Természetük egy egy negatív oldalát erősíti fel.
- Hm, akkor már értem miért viselkedtünk úgy – jegyezte meg az idős barlangász szégyenkezve. Egy ideig csöndben iszogattuk a teát, majd Holler úr váratlanul megszólalt. - Egyszer, amikor még fiatal voltam egy társam meghalt egy felderítés során. Először voltam vezető, és ostoba módon nem tudtam mikor kell visszafordulni. Egész életemben viselnem kell ezt a terhet. Valaki az én makacsságom, és felfedezési vágyam miatt halt meg. És most ez újra előtört belőlem. Ha te nem vittél volna akkor újabb tragédia történt volna. Hogy sikerült ez Morningway? Rád nem hatott a kristály?
- De hatott. Belőlem a félelmet hozta ki. Egész végig attól rettegtem, hogy szörnyek fognak ránk támadni. Majdnem egyedül menekültem ki onnan a rettegéstől hajtva.
- Bátor fiatalember vagy Morningway. Le tudtad győzni a félelmedet, és volt annyi lélekjelenléted, hogy minket is kihozz onnan, mielőtt valami komoly baj történt volna. Ezért én és a társaim is hálával tartozunk neked.
- Dehogy, vagyok én bátor – vallottam be kissé szégyenkezve. - Csupán egy nagyobb félelemmel helyettesítettem a sötétségtől és a szörnyektől való rettegésemet.
Holler úr meglepődött ezt hallva, ám nem kérdezgetett tovább, hanem egy gyémántokkal teli zacskót rakott le elém. - Azért köszönöm a segítségedet. Végül is jól tettük, hogy felbéreltünk téged. Azt hiszem le fogjuk zárni az a helyet túl veszélyes, bármekkora lehetőségek is rejlenek abban a kőben.
- Talán nincs veszve minden, Szerezzenek be olyan tárgyakat, amik megvédik a munkások elméjét. - javasoltam, miközben eltettem a kis zsákot, és felálltam az asztaltól távozáshoz készülődve.
- Jó de mégis honnan?
- Edric Morningwaytől. Jó kereskedő, és a bácsikám. Kiválóak a kapcsolatai a varázstárgyakat készítő mágusmesteremberekkel, és a céhekkel is. Ha pedig rám hivatkoznak talán még kedvezmény is kapnak.
- Még egyszer köszönök mindent - rázott velem – Jó utat Morningway.
- Köszönöm Uram.

hiba javítva: beleírtam, hogy elvettem a zsákot. De az hogy zsákban kaptam a jutalmat, korábban is le volt írva.