Út a semmibe (Sedric Crystalheart, Petersen Ruw, Rohandar Blacksteel, Sai Akuto)

Egy újabb nap ami lassan telik múlik. Sai egy sarok asztalnál ül a Fairy Tail főcsarnokában és egy nagy kehely eperfagylaltot kanalaz éppen, kiélvezve minden egyes kanál nyújtotta örömet. Tekintete szinte a semmibe veszik, ahogy épp a saját gondolataival van elfoglalva. Észre sem veszi, hogy a csarnokban az olyannyira megszokott kisebb civódások egyike kap éppen lángra. Már reppennek is a székek asztalok, de úgy tűnik Sai észre sem veszi őket.
Előtte az asztalon egy kis fecni a számlával mutatja, hogy az eper fagyi igenis finom és pénzes mulatság.
-Hajjaj. Nincs egy árva petákom sem. Vajon mihez kezdjek...
Idáig jut az elmélkedésekor, mikor egy tányér repül bele az arcába. Ugyan nem okozott nagy sérülést de elég volt hozzá, hogy felrázza.Kényelmesen feltápászkodik a helyéről, majd teljesen nyugodtan felkapja a kelyhet és tűzben égő szemekkel az előző tányér tulajdonosa felé hajítja.
Pár perccel a lezajlott csata után, kissé meggyűrve és kócosan Sai ott áll a fal előtt. Számos felhívás van egymás hegyén hátán. Sai lassan megfontoltan olvassa végig, mígnem meg akad a tekintete egyen az egyik sarokban kissé elbújva.
-Ez érdekesen hangzik...hmm...Hargeon?! Arrafelé még úgysem jártam.
Majd felkapja a csomagját a hátára és mivel jelenleg egy fillére sincs gyalog Hargeon felé veszi az irányt.

Pár nap múlva, korgó gyomorral érkezik a városba és rögtön a Bluebell villa után érdeklődik. Meg is kapja a kért útbaigazítást, így csakhamar a külső kerületben találja magát hatalmas épületek társaságában. Ahogy a járdán halad egyetlen emberrel sem találkozik, cipőjének kopogása az egyetlen ami hallatszik csupán.
-Hát innen meg hova tűntek az emberek. Bár ha belegondolok biztosan mindenki ebédel....jaaajjjj de rám is rám férne egy kis ebéd.
"Ne legyél ilyen szánalmas, inkább szórakoztass. UNATKOZOM!"
-Mindjárt megesik a szívem rajtad...de azt hiszem ez lesz az.
Egy hatalmas kapu látszik előtte, pont olyan amilyennek leírták a villát. Sai a kapu előtt állva végigméri a kaput.
-Ez hatalmas. Nah de ideje munkához látni... -és elindul a kapu felé.

„Figyelem Mágusok!

Jeremy Bluebell, a neves hargeoni nemes expedíciót hirdet! Fiore legendáinak nyomába eredünk, hogy régmúlt titkokról rántsuk le a leplet. Bármilyen mágust örömmel fogadunk!
Jelentkezni Hargeon-ban lehet, a Bluebell villában!

Ui: A bármilyen mágus alatt tehetséges mágusokat értünk!
Henry Goldsmith, komornyik”

Reggel volt, mikor kikászálódtam az ágyamból. Egy gyors reggelit terveztem, majd utána el akartam vállalni egy munkát, hogy egy kis pénzt szerezzek. Ennek megfelelően az ebédlőben indultam, de félúton megállított egyik céhtársam.
- Rohandar Blacksteel? - kérdezte.
- Igen, én vagyok. – válaszoltam.
- Hades mester hívat téged. Azonnal jelenj meg nála! – közölte tömören az utasítást, majd tovább haladt.
Nem volt mit tenni, gyorsan a mesterhez siettem, és bekopogtam az ajtaján. Miután engedélyt adott, beléptem, majd köszöntöttem.
- Jó reggelt! Ha jól értesültem róla, akkor hívatott engem. – mondtam el jövetelem célját.
- Igen. – mondta tömören. - Lenne számodra egy feladatom. Két új tagot sikerült szereznünk. Vidd el őket egy küldetésre, és tanítsd be őket kicsit. – mondta el a feladatomat.
- Tanítsam őket? Már megbocsásson mester, de miért kell őket tanítani? És miért pont nekem? – kérdeztem kissé méltatlankodva, mivel én nem igazán voltam az a fajta, akit az ilyen dolgokkal lehetne megbízni.
- Azzal te ne törődj! – válaszolta Hades keménye és ellentmondást nem tűrően.
- R...Rendben van. – mondtam kelletlenül, beletörődve a dologba.
- A lényeg, hogy tartsd rajtuk a szemedet. Egyikük egy démonmágus, ő a fontos a számunkra. – folytatta tovább az ismertetést.
- Akkor a másik minek kell? – tettem fel egy igen nyilvánvaló kérdést.
- Mert nem lehet tudni, hogy melyik-melyik. – válaszolta ködösen.
- É...Értem. - mondom, voltaképpen nem igazán értettem a dolgot.
Látva, hogy eléggé tanácstalan vagyok az iménti magyarázata megemésztése terén, így kissé jobban kifejtette:
- Ikrek. – hangzott a valóban tömör kifejtés.
- És hol vannak? – érdeklődtem.
- Az egyik szobába vitték őket. Az őrnek csak mond meg, hogy én küldtelek értük. – mondta, és ezzel lezártnak tekintette a dolgot.
Ezután eljöttem a mestertől, és a megadott szoba felé vettem az irányt. Az őr valóban ott állt a szoba ajtaja előtt, így hát oda is szóltam neki:
- Üdv! A kölykökért jöttem. – mondtam kurtán.
Mivel láttam, hogy tétovázik, így hozzátettem a következőket:
- Hades mester küldött. Kiviszem őket egy kicsit terepre.
- Rendben van. – válaszolta immáron megengedően és kitárta az ajtót.
Beléptem a helységbe. Egy mondhatni üres szoba volt. Egy asztal és két ágy, valamint az asztalhoz tartozó két szék volt az összes berendezése. Kissé sötét is volt, de ez a léghajón nem volt túlzottan furcsa. Az asztalon kötszerek voltak. Megpillantottam a két jómadarat is, akik nem voltak valami fényes állapotban.
- Te jó ég, nekem ilyen fickókkal kell küldetésre mennem? – gondoltam elszörnyülködve. – Ennél még egy mágiaképtelen kocsmáros vagy lovász is jobb társaság lenne. – méltatlankodtam.
Nem tehettem mást, kénytelen voltam teljesíteni a parancsot, így hát kelletlenül, de mégis parancsolóan odaszóltam nekik:
- Gyertek, elviszlek titeket egy kis kirándulásra.
A felszólítás ellenére nem láttam semmi reakciót a két fiún, így hát ismét megszólaltam, immáron jóval erélyesebben:
- Gyerünk, felkelni! Egy démonmágusnak bírnia kell a mostani állapotát! Talpra egy-kettő! – utasítottam őket.
Az egyikük, aki eddig az egyik széken ült, odabicegett a másikhoz, aki az ágyon feküdt, és kissé megrázva valamit motyogott neki, amit nem értettem.
Ezután a fekvő mágus felébredt, mivel, mint utóbb kiderült egész eddig aludt.
- Mi az? – kérdezte.
- Ez a fazon az ajtóban azt mondta vele kell mennünk. – világosította fel ikertestvére a helyzet állásáról.
Kezdtem türelmetlenkedni, de nem szóltam semmit. Nagy nehezen odatámolyogtak elém, és végigmértem őket, majd a következőket mondtam:
- Titeket meg honnan szalajtottak? - morgolódtam inkább csak magamnak, mit nektek. - Na mindegy, gyertek utánam. Szerzünk valami normálisabb ruhát. – mondtam, mivel a jelenlegi állapotukban mondhatni nem volt képem velük mutatkozni.
A fél léghajót végigkajtattam, mire végre sikerült szereznem két olyan öltözéket, amiben már mondhatni emberi kinézetük lett.
- De aztán nehogy hozzászokjatok! – mondtam nekik, még mielőtt azt hinnék, hogy én majd gondoskodok róluk.
Miután a ruházkodáson túlestünk, átvezettem őket a küldetés falhoz, és elmagyaráztam nekik a helyzetet:
- Ez itt a küldetésfal. Itt találjátok meg az aktuális küldetések leírását. Kivételesen megengedem, hogy ti válasszatok. De csak valami egyszerűbbet, nem szeretném, ha kinyiffannátok. – mondtam.
Rövid sugdolózás támadt a két testvér között, majd kiválasztották az egyiket. Miközben kiválasztattam velük a küldetést, egy másik céhtag sétált el mellettünk, méghozzá egy szendviccsel a kezében. Erre mind a két védencem hasa hatalmas korgásokat produkált.
- Direkt akartál kitolni velem igaz mester? – gondoltam bosszúsan, majd a rám bízottakhoz fordultam: - Te jó ég, nem mondjátok, hogy még kajálnotok is kell? - kérdezem türelmetlenül. - Na jó, egye fene, bedobhattok valamit az ebédlőben, de aztán utána már tényleg koncentráljunk a küldetésre. – mondtam, mivel minél előbb túl akartam esni a dolgon.
Átkísértem őket az ebédlőbe, és hozattam nekik valami kaját, és közben beszélgetésbe kezdtünk, melynek én voltam a megindítója, mint egészen eddig folyamatosan:
- Néhány dolgot már megtudtam a mestertől, de azért lenne még néhány kérdésem hozzátok, amíg tömitek a fejeteket: Először is, mi a nevetek? – kérdeztem, mivel rájöttem, hogy még csak meg sem tudom őket szólítani rendesen.
Választ nem kaptam, azaz nem szóban, mivel mindkettőjük szája tele volt, úgy faltak, mint a menekültek. Ehelyett az egyikük mágiával írta fel maguk fölé a neveiket, így tudtam meg, hogy egyikük Sedric, a másikuk pedig Shion. A szemeikről sikerült is megjegyeznem, hogy melyik-melyik, vagy legalábbis reméltem, ugyanis egyiküknek kék, míg másikuknak vörös szeme volt.
Miután az első kérdésemre választ kaptam, folytattam tovább a dolgot:
- Mennyi ideje vagytok mágusok és ki kapott el titeket? – tudakozódtam, csak hogy hányadán is állunk.
Miután Sedric lenyelte a falatot, máris válaszolt:
- A nevét nem tudom. Egy lány volt vörös macskával és egy kisgyerekkel. Mágusok pedig úgy.. nem tudom... talán nyolc éve? – válaszolt némi gondolkodás után a kérdésem első felére is.
- Akkor legalább már nem kell azzal is bíbelődnöm. – jegyeztem meg megkönnyebbülten, már persze ami a mágiájuk használatát illette.
- Tehát egy macska meg egy gyerek és egy lány. - ismételem magamban, nem törődve a két rám bízott sráccal. - Megvan, az biztosan Tabuchi volt. - vontam le a következetést. - Akkor már értem, hogy miért néztetek ki olyan szánalmasan. – jegyeztem meg sajnálkozva, mivel ismertem már kissé a lány jellemét, bár részletesen még nekem sem volt szerencsém vele agresszív véleménycserébe bonyolódnom. - Na de egyetek gyorsan és lépjünk, én sem érek rá örökké. – sürgettem őket továbbra is.
Miután nagyjából befejezték az étkezést, amit inkább zabálásnak lehetett nevezni, ők is belekezdtek a kérdezősködésbe, jobban mondva Sedric, aki eddig is a „beszélgető partnerem” volt.
- Te már tudod a nevünket... És mi a tiéd? – kérdezte.
- Ja, igen. A nevem Rohandar. De ha emberek között vagyunk, akkor ne hívjatok így, nem szeretem, ha tudják a nevemet. És jó tanács: Ti se mondjátok meg holmi jöttmenteknek a valódi neveteket. Az én álnevem Boregard. Jó lesz, ha ti is kitaláltok egyet. A sötét mágusoknál ez már csak így megy. – okítottam ki őket a nevek rejtelmeiről.
Ugyan nem szerettem a pesztrálgatást, de azt el kellett ismernem, hogy kissé élveztem, hogy én vagyok a tapasztaltabb, akitől tanácsot lehet kérni stb. Egyszóval jó érzés volt, hogy most már nem én vagyok a kezdő.
Elkértem a felhívást, melyet az imént levetettem kettejükkel a tábláról, majd átfutottam. A következő állt rajta:

„Figyelem Mágusok!

Jeremy Bluebell, a neves hargeoni nemes expedíciót hirdet! Fiore legendáinak nyomába eredünk, hogy régmúlt titkokról rántsuk le a leplet. Bármilyen mágust örömmel fogadunk!
Jelentkezni Hargeon-ban lehet, a Bluebell villában!

Ui: A bármilyen mágus alatt tehetséges mágusokat értünk!!
Henry Goldsmith, komornyik” - olvastam fel hangosan, hogy az újoncok is hallják. - Akkor irány Hargeon! – mondtam, majd rögvest indultam is.
Leszálltunk a léghajóról, majd rövid tájékozódás után megállapítottam, hogy Oshibana közelében lehetünk. Mivel Sedric-ék eléggé ramaty állapotban voltak még, így hát a vonat mellett döntöttem:
- Mivel úgy látom, hogy jelenleg nem vagytok valami futóbajnokok, így a szokásommal ellentétben most vonattal utazunk. Megfelel? – kérdezem őket, valójában feleslegesen, mivel én már úgyis döntöttem.
A két srác bólogatva adta beleegyezését a dologba. A vonatozás eléggé unalmasnak bizonyult, én jóformán többször is elaludtam a kocsiban, mígnem végre valahára megérkeztünk Hargeonba. Leszálltunk a vonatról, majd a megadott cím felé vettük az irányt. Útközben ismét beszélgetésbe elegyedtem:
- Ne áruljátok el idegeneknek, hogy a Grimmoire Heart-höz tartoztok. Nem egy életbiztosítás, bár ha le tudjátok győzni az illetőt, akkor nincs probléma. – osztottam továbbra is az észt. - Ó, igaz is, hányadán álltok a gyilkolással? Öltetek már egyáltalán? – érdeklődtem a dolog iránt.
- Nem. - vágta rá egyből - Miért? Kellene? - kérdezte kissé zavartan.
- Hát... Amíg velem vagytok, addig nem, de ha valóban a céh tagjai lesztek, akkor lesz nem egy véres melótok ebben biztosak lehettek. - mondom nyugodtan és nyíltan.
- Miért kellünk mi egyáltalán? - bukott ki a kérdés Shionból.
- Igen... miért? - kérdezte végül Sedric is.
- Nos.. Ő... Szóval... Fogalmam sincs. Ilyen téren nem nagyon avatott be a mester. Annyit tudok, hogy a démon miatt kerültetek ide, de a konkrétabb tervekről nem tudok. – válaszoltam neki teljes őszinteséggel, mivel úgyis lényegtelen volt, hogy tudnak-e róla vagy sem.
Nem számított, mivel jelenleg én voltam az „őrük”, és valószínűleg még engem sem tudtak volna legyőzni, ráadásul, én még csak nem is a Grimmoire Heart elitjébe tartozom... Még…
Ekkor pont megérkeztünk a ház kapujába.

Lassan két napja vagyunk bezárva ebbe a szobába. A szemünk már teljesen hozzászokott a homályhoz.Hallottuk ahogy sétálgatnak az emberek a folyosón, és azt is mikor az ajtó előtt váltanak az őrök. Újabb léptek, majd az egyén megállt az ajtó előtt és szót váltott az őrrel.
Fordul a kulcs, és fény áramlik be az ajtón.
- Gyertek, elviszlek titeket egy kis kirándulásra. - nyitott be az idegen. Az erős fénytől csak a sötét alakját láttam. Reagálni nem igen reagáltam semmit, csak értetlenkedtem. Shion még mindig aludt. Nem volt valami jó bőrben.
- Gyerünk, felkelni! Egy démonmágusnak bírnia kell a mostani állapotát! Talpra egy-kettő! – kezdett kicsit idegesíteni a figura, de végre valaki ránk is figyel. Ennek valamelyest örültem. Odabicegtem az ágyhoz, és felébresztettem öcsémet.
- Shion... Shion fel kellene kelned! - motyogtam. Kinyitotta a szemét, de mint az enyémet, az övét is bántotta a hirtelen fény.
- Mi az? - kérdezte.
- Ez a fazon az ajtóban azt mondta vele kell mennünk. - vetett egy pillantást a férfire és felült. Segítettem neki felállni, majd kitámogattam az ajtóig. Mit ne mondjak,... még mindig elég ramatyul festettünk.
- Titeket meg honnan szalajtottak? - mérgelődött miután végig mért minket. - Na mindegy, gyertek utánam. Szerzünk valami normálisabb ruhát. – mondta és szerzett nekünk ruhákat. Végig sétáltunk rengeteg termen és folyosón, mire meglett minden ruha ami kellett.
- De aztán nehogy hozzászokjatok! – mondta mérgesen. Nem mintha elvárnánk...
Miután átöltöztünk elvitt minket egy hatalmas falhoz, ami teli volt papírokkal. Jobban megnézve minden küldetések voltak. A látványhoz magyarázat is társult.
- Ez itt a küldetésfal. Itt találjátok meg az aktuális küldetések leírását. Kivételesen megengedem, hogy ti válasszatok. De csak valami egyszerűbbet, nem szeretném, ha kinyiffannátok. - magyarázta. Elég morcos alak. Shion a fülembe súgta, én pedig rámutattam az egyikre. Miközben a falat néztük elsétált mellettünk egy srác épp egy szendvicset majszolgatva. A látványra a nyálmirigyek és a gyomrunk is reagáltak. Jó hangosan. Ez a kísérőnk figyelmét sem kerülte el
- Te jó ég, nem mondjátok, hogy még kajálnotok is kell? - kérdezi türelmetlenül. - Na jó, egye fene, bedobhattok valamit az ebédlőben, de aztán utána már tényleg koncentráljunk a küldetésre. – és eltette az általunk választott küldetés papírját.
Elvitt minket az ebédlőbe, és hozott nekünk enni. Ahhoz képest, hogy folyton hangoztatja mennyire nincs ínyére gondoskodni rólunk, mégis azt teszi... Mint eddig is, most is ő beszélt.
- Néhány dolgot már megtudtam a mestertől, de azért lenne még néhány kérdésem hozzátok, amíg tömitek a fejeteket: Először is, mi a nevetek? – kérdezte.Teli szájjal nehéz lett volna válaszolni, így mondanom sem kellett Shionnak mit tegyen. Elmormogta érthetetlenül a varázsigét, és neveink lebegtek a srác előtt.
Az első után egészen belejött a "faggatásunkba" és folytatta is.
- Mennyi ideje vagytok mágusok és ki kapott el titeket? - a falatot lenyelvén, már tudtam válaszolni.
- A nevét nem tudom. Egy lány volt vörös macskával és egy kisgyerekkel. Mágusok pedig úgy.. - gondolkodtam el - nem tudom... talán nyolc éve?
-Tehát egy macska meg egy gyerek és egy lány. - ismételte - Megvan, az biztosan Tabuchi volt. - vonta le a következtetést. - Akkor már értem, hogy miért néztetek ki olyan szánalmasan. – jegyezte meg sajnálkozva. - Na de egyetek gyorsan és lépjünk, én sem érek rá örökké. – sürgettet, mint eddig is.
A maradék ételt szomorúan otthagyva keltünk fel az asztaltól.
- Te már tudod a nevünket... És mi a tiéd? - végül is elég gáz hogy ő nem mondta meg...
- Ja, igen. A nevem Rohandar. De ha emberek között vagyunk, akkor ne hívjatok így, nem szeretem, ha tudják a nevemet. És jó tanács: Ti se mondjátok meg holmi jöttmenteknek a valódi neveteket. Az én álnevem Boregard. Jó lesz, ha ti is kitaláltok egyet. A sötét mágusoknál ez már csak így megy. – magyarázta el nekünk, a nevek fontosságát.
- Rendben... - feleltem.
Elkérte a küldetést, és hangosan felolvasta.

„Figyelem Mágusok!

Jeremy Bluebell, a neves hargeoni nemes expedíciót hirdet! Fiore legendáinak nyomába eredünk, hogy régmúlt titkokról rántsuk le a leplet. Bármilyen mágust örömmel fogadunk!
Jelentkezni Hargeon-ban lehet, a Bluebell villában!

Ui: A bármilyen mágus alatt tehetséges mágusokat értünk!!
Henry Goldsmith, komornyik” - olvasta fel hangosan, hogy mi is halljuk. - Akkor irány Hargeon! – mondta,és már el is indult.
Leszállás után, Rohandar "bemérte" tartózkodási helyünket és így szólt:
- Mivel úgy látom, hogy jelenleg nem vagytok valami futóbajnokok, így a szokásommal ellentétben most vonattal utazunk. Megfelel? – bólogattunk
Az út elég hosszú volt. A srác többször is elbóbiskolt mire Hargeonba értünk. Leszálltunk a vonatról, majd a megadott cím felé vettük az irányt. Útközben ismét beszélni kezdett.
- Ne áruljátok el idegeneknek, hogy a Grimmoire Heart-höz tartoztok. Nem egy életbiztosítás, bár ha le tudjátok győzni az illetőt, akkor nincs probléma. – osztotta az észt. Bár ezt valahogy sejtettem... - Ó, igaz is, hányadán álltok a gyilkolással? Öltetek már egyáltalán?
- Nem. - vágtam rá egyből - Miért? Kellene? - nem annyira szimpatizáltam a gondolattal.
- Hát... Amíg velem vagytok, addig nem, de ha valóban a céh tagjai lesztek, akkor lesz nem egy véres melótok ebben biztosak lehettek. - világosított fel minket, nem túl nagy örömünkre. Nem mintha mi akartunk volna tagok lenni.
- Miért kellünk mi egyáltalán? - bukott ki a kérdés Shionból.
- Igen... miért? - kérdeztem végül én is.
- Nos.. Ő... Szóval... Fogalmam sincs. Ilyen téren nem nagyon avatott be a mester. Annyit tudok, hogy a démon miatt kerültetek ide, de a konkrétabb tervekről nem tudok. – válaszolt őszintén.
<~ Szóval én kellenék nekik. - szólalt meg hirtelen Phoenix.
~ Ne is törődj vele. Nem hagyom hogy bántsanak.
Erre már nem érkezett válasz. Én és testvérem pedig némán ballagtunk Rohandar után, míg megérkeztünk a ház kapujába.

A kapuhoz érve további két fickóba botlottunk.
- Szóval lesz egy kis társaságunk mi? – gondoltam kissé bosszúsan, és még mielőtt oda értünk volna, a hátam mögött lépkedő két újonchoz intéztem pár szót: - Nos, ne mondjatok többet a kelleténél, és mint mondtam, használjatok valami álnevet. Én pedig mostantól Boregard vagyok. – vetettem oda nekik, majd a másik két fazonhoz kezdtem beszélni, immáron nyíltan: - Üdv! Csak nem te is a felhívásra jöttél? - érdeklődök egyiküktől.
- Üdv! – dobja oda a két mögöttem álló máguspalánta is.
- De, ami azt illeti a felhívás engem is érdekel. – válaszolta a vöröses hajú mágus.
- Ez esetben úgy hiszem, hogy társak leszünk. A nevem Boregard. – nyújtok kezet neki.

[Sai, veled is mehetne valami kis bemutatkozás, csak írj vissza a PÜ-re, hogy mit szeretnél, és megoldjuk!]

- Petersen Ruw. – mutatkozott be, és kezet fogtunk.
- Én Steve vagyok, ő pedig az öcsém, Petric. – mutatkoztak be nagy megkönnyebbülésemre valóban álnéven a rám bízott ifjoncok.
- Örvendek. – mondta Petersen.
- No, de ne ácsorogjunk idekint, inkább be kéne menni nem? – hajtom tovább a társaságot.
- Lehetséges. – jegyezte meg Sedric halkan.
- Jó ötlet. – mondta újdonsült ismerősünk is, aki követte lépteimet, egyenesen a nagy kopogtatóhoz, amelyet jó erősen megrángatva tudtára adtam a háznak, hogy valaki áll az ajtó előtt.
Elég sokáig tartott, mire végre valaki kinyitotta az ajtót.
- Üdvözlöm Önöket! – nyitott végül ajtót egy amolyan lakáj féle. - Henry Goldsmith vagyok, Mr. Bluebell komornyikja, kérem, fáradjanak beljebb! – mondta, és kitárta számunkra az ajtót.
Egy kis idegenvezetés után egy díszes ajtó előtt álltunk meg, és miután bekopogott, be is vezetett minket. Ahogy beléptünk, a szobában máris belefutottunk egy hóemberbe. Nem, természetesen nem volt igazi hóember, csak éppen olyan kövér volt, hogy ha bombát ugrik a vízbe, akkor tsunami keletkezik belőle.
- Óhhh, megjöttek a mágusok? – örvendezett, és széttárta a karjait.
- Ha ez most megpróbál megölelni, akkor itt és most megszabadítom pár kilótól. – gondoltam morcosan.
- Üdvözlöm Önöket szerény birtokomon! Jeremy Bluebell vagyok! Úgy hiszem, megvannak a nyerteseink Henry! – mondta a komornyiknak, aki csak némán bólintott egy szinte semmit mondó arckifejezéssel. - De most térjünk rá az üzletre! Lenne itt egy expedíció, aminek a célja egy legenda feltárása. Bizonyára hallottak már a „Stuart vonal” legendájáról, nemde?
- Was a fasz? – gondoltam, és nagyjából ennek megfelelő lehetett az arckifejezésem is.
Szerencsére nem voltam egyedül ezzel a tudatlansággal, mivel a többiek arcán is hasonló volt a mimika, így hát kaptunk egy kis magyarázatot a komornyiktól:
- A Stuart vonal egy rég elfeledett vasútvonal északon. Évszázadokkal ezelőtt építtette egy Willie Stuart nevű feltaláló, aki mágia mentes járműveket tervezett. Korának egy meg nem értett tudósáról van szó, aki évekig kilincselt, hogy találmányait megépíthesse. Hosszú évek kemény munkájával megépült a Stuart vonal, ami a feltaláló által készített szerelvény közlekedett. Mivel eldugott helyen létesült a vonal, ezért elég kevés reális beszámolót sikerült róla összeszedni. A legenda szerint a szerelvény képes volt láthatatlanná válni és sebességben is jócskán túlszárnyalta a most használatos járműveket. és további képességei is voltak, bár az ezekről szóló információk tévesek lehetnek. A lényeg az, hogy Stuart halála után, ugyanis megölték, állítólag mágikus cégek által felfogadott bérgyilkosok, a szerelvény eltűnt, ahogy maguk a sínek is. Csak a kopár állomásépületek maradtak meg. Pár helyi ember szerint, a vonal végén Stuart laboratóriuma volt, ahol mesés találmányok rejtőznek, de hogy ez hol van, azt senki sem tudja. Ennyi lenne a legenda! – fejezte be végül a kiselőadást.
- És mi ennek fogunk utánajárni, feltéve, ha elfogadják a felkérést! Természetesen fáradozásaikat jól megfizetjük, de figyelmeztetem Önöket, hogy az út nem veszélytelen! És feltétlen engedelmességet várok el mindenkitől! –mondta ismételten a háj pacni.
Mivel ezért jöttünk, így természetes volt, hogy elvállaltuk a megbízatást.
Éjszakára mindannyiunk kapott szobákat a vállán belül, jómagam Sedricékkel egy szobában voltam, hogy így is felügyelni tudjam, hogy nem árulnak-e el valamit valakinek, és nem csinálnak-e valami hülyeséget.
Már esteledett, és a szobában ücsörögtünk, jómagam a díványon elnyúlva próbáltam szunyókálni, amikor is kopogtattak a szoba ajtaján.
Felkeltem, és az ajtóhoz lépve kinyitottam azt. Meglepetésemre Petersen állt a nyílásban.
- Mit akar ez itt ilyenkor? – gondoltam, de persze nem ezt mondtam. - Halihó. Mi járatban? – köszöntöttem.
- Hello... Csak érdeklődnék felőletek... – mondta, majd egy rövid szünet után folytatta: - Reggel nem volt idő beszélni, és csak pár kérdés foglalkoztat engem. – fejtette ki végül a célját.
- Kerülj beljebb. – válaszoltam komor kedvvel, de nem ellenkeztem. – Miért akar folyton az összes társam kérdezz-feleleket játszani? Szörnyű! – zsörtölődtem magamban.
Befelé menet leültem a fotelba, és felkészültem a kérdésekre.
- Lényegében, ami a legjobban furdalja az oldalam, az az, hogy merről jöttetek. Be kell vallanom a külsőtök bennem félelmet keltenek. – kezdett bele.
- Az nagyon helyes barátocskám, féljél csak. – gondoltam elégedettséggel, ugyanakkor mégis megpróbáltam megnyugtatni a fickót. - Egyszerű vándor mágusok vagyunk. Ők ketten, - mutattam Sedricék irányába. - ha úgy vesszük, akkor a jelenlegi tanítványaim. Ami pedig az aggodalmadat illeti… - tartottam egy rövidke hatásszünetet, - az teljesen alaptalan. Lehet, hogy kissé furcsa a külsőnk, de nem ártunk senkinek. – kanyarítottam egy szép kis befejezést a történet végére.
- Ez megnyugtató. – válaszolta. - Akkor már csak annyit kérdeznék, hogy mi a véleményetek Bluebell-ről? – tette fel a következő kérdést.
- Mi az, vizsgáztatni akarsz? Na, rajtam ne múljon. – gondoltam. - Kicsit szórakozott, de nem hinném, hogy rossz ember lenne. – válaszoltam, majd a két jómadár felé fordultam, bízva benne, hogy ezt még az én utasításom nélkül is tudják, hogy alá kell támasztaniuk.
- Elég zakkant egy fazon. – válaszolta Sedric.
- Idióta. – gondoltam mérgesen, de szerencsére az öccsének több esze volt, és kissé oldalba bökte, és így szólt:
- Érdekes ember, de látok benne fantáziát.
- Na, ez már mindjárt más. – nyugodtam meg kissé. - Akkor azt hiszem, hogy ezek lennének a válaszaink. De ha nem gond, nekünk is lenne egy-két kérdésünk. – próbáltam végre a saját malmunkra hajtani a vizet.
- Csak nyugodtan. – hangzott a felellet.
- Mond csak, akkor te merről jöttél? – érdeklődtem.
- A Blue Pegasus egy újonc mágusa vagyok. – felelte, és megmutatta a tenyerén a jelet.
- Értem. Akkor remélem a későbbiekben is ilyen jól szót tudunk érteni. – próbáltam lezárni a dolgot.
- Én is. – mondta, majd felállt. - Akkor további szép estét, nem zavarok tovább. – folytatta.
- Na végre! – gondoltam. - A viszont látásra. – mondtam, és a biztonság kedvéért kikísértem.
- Viszlát. – szólt még a távozó után Serdic.
- Csakhogy lelépett. - gondoltam elégedetten. - Akkor mi is tegyük el magunkat holnapra. – bököm oda az ikreknek, és elheveredve az ágyamon máris elszundítok.
Reggel aztán mindannyian időben megjelenve a főbejáratnál, készen álltunk, hogy teljesítsük a feladatot.

Nos, reggel teljesen kipihenten ébredtem. Sedric és a testvére sajnos időközben egy-egy baleset okán eltávoztak az élők sorából, de hát mit lehet tenni, legalább megszabadultam a koloncoktól. Bár más kérdés, hogy mit fogok mondani a mesternek, ha visszatértem.
Első utam a reggelizőbe vezetett, amelynek a helyéről az egyik szobalány készséggel felvilágosított.
- Jó reggelt! – köszöntem oda jó pofizva Petersennek, akivel összefutottam az étkezőben. – Most elméletileg a „jó” oldalon állok, nem ártana ehhez tartanom magam. – gondoltam egyfajta indoklásképpen, hiszen nem voltam az a nagy beszélgetős típus.
- Jó reggelt neked is. – hangozott a viszonzás az üdvözletemre. - A tanítványaid? – kérdezte egy rövidke szünet után.
- Azt hiszem, hogy rájuk már nem számíthatunk. A részletekbe nem mennék bele, de már nincsenek köztünk. – válaszoltam nem túl informatívan, de a lényegre azért válaszolva.
- Értem. Azért ezt sajnálom. – mondta.
A reggeli hátralevő része szerencsére már csendben zajlott. A cselédek igencsak ügyeltek arra, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben és hogy jól tele tudjuk magunkat enni. Természetesen nem sérthettem meg őket azzal, hogy nem fogyasztok.
A zaba után úgy éreztem magam, hogy mindjárt szét fogok durranni, de ettől függetlenül meg voltam elégedve a koszttal.
Ekkor megjelent Henry, és egy igen rövid mondattal el is mondta az érkezése célját:
- Kérem kövessenek, már minden indulásra kész. – mondta, majd kivezetett minket az udvarra, ahol Bluebell már várakozott ránk egy akkora puskával, amivel nem hogy elefántot, de kék-bálnát lehetne ölni.
- Anyám, minek ennek ekkora puska? – gondoltam kétkedve, hiszen nem gondoltam, hogy használni is tudná.
- Jó reggelt az Uraknak! Sajnos csak ennyien maradtunk, de remélem ettől még meg fogjuk tudni oldani az előttünk álló rejtélyt! – köszöntött minket, majd csettintett egyet.
A jelzésére két koromfekete mágikus autó gördült elénk, mindegyikben egy-egy sofőrrel.
- Az első autóban mi utazunk, tiétek a második! – informált minket Bluebell, majd egy elegánsnak éppen nem nevezhető mozdulattal megpróbált beugrani az utóba, ami komoly nehézségeket szült.
A hátán lévő monstrum egyszerűen fennakadt az autó keretén, és visszafogta a fickót, aki egy szép nagyot esett. Ez nem szegte kedvét, és felállt, majd leporolta magát, és ismét megkísérelte a beszállást, ami ekkor már sikerült is neki.
Én és Petersen is beszálltunk a saját kocsinkba, és ahogyan ez megtörtént, már száguldottunk is az uticélunk felé.
A kocsikázás elején síri csend uralkodott, mindössze egy bogár zavarta meg a hangtalanságot, amit a mellettem ülő Petersen egyszerűen hidegvérrel kivégzett, méghozzá egyetlen pöccintéssel.
- És most merre mennek az Urak? Legutóbb akkor kellett ilyen kíséret, mikor a díjait mutatta be a városházán. – törte meg a hallgatást a sofőr.
- Milyen díjait? - érdeklődtem.
- Hát nem látták a kicsijét a hátán? Híres mesterlövész, sokak irigyek is rá... ezért is van mindig mellette Henry. – válaszolt a kérdésemre.
- Mesterlövész? Most ugye csak viccel? - kérdeztem kétkedve. - És hogy érti, hogy ezért van ott Henry? Talán ő dobálja az agyaggalambokat? - tudakoltam gúnyosan.
- Mesterlövész bizony, a díjainak majd egy külön ház kell. És hát Henry, ő Henry a komornyik. Nem sokat tudni róla, de én inkább testőrnek mondanám, mint egy egyszerű komornyiknak. Még nem láttam használni a mágiáját, de Bluebell állandóan áradozik róla. – világosított fel minket a vezető.
- Ez érdekesen hangzik. – szólt hozzá az utastársam is.
- Mágiáját? Nocsak, mik ki nem derülnek itt. - csodálkoztam el.
A csodálkozásra azonban nem igazán maradt időm, mivel alig, hogy kimondtam a fentieket, máris fegyverek zaja hallatszott kívülről, és a kerekeink úgy durrantak szét, mint egy túlsütött virsli szokott. A mi hátsó kocsink még szerencsésebb volt, mivel csak defektet kaptunk, és megálltunk, ellenben a megbízó autójával, amely egy szép bukfencben felborult.
- Ez meg mi a pokol?! - mérgelődtem, majd nyitottam is az ajtót, hogy kiszálljak.
- Petersen, fedeznünk kell Bluebelléket! Nem halhatnak meg, akkor ki fog fizetni? – vettem magamhoz a vezető szerepet miközben próbáltam felmérni a helyzetet, és akcióba is lendültem. nem kevesebb, mint tíz csontvázat megidézve.
Petersen csak tátotta a száját a varázstudományomon, és az egyik „katonám” használta fedezéknek a továbbra is süvöltő lövedékek ellen.
Négy legényemet a felborult autóhoz küldtem, hogy kiszedjék a benne levőket, majd folytattam a probléma megoldását:
- Ha van valami támadó mágiád, akkor most itt az ideje bevetni. – utasítottam megint mágustársamat, s közben próbáltam felmérni az ellenfeleink létszámát.
- Rendben. – felelte a srác, és a karjait kinyújtotta, méghozzá igen hosszúra, és a fák közül egy támadót húzott elő, akit ledobott az egyik csontvázam elé.
- Szép álmokat! – mondtam az előcibált fazonnak, és meg is adtam neki a végzetes döfést, így egy fickóval máris kevesebb volt.
Társam aközben megpróbált bemenni a fák közé, de félúton vissza is fordult, nem tudott mit kezdeni a túlerővel.
- Valahogy ki kéne csalni őket! – kiabált oda nekem a kocsi mögül.
- Igen, szerintem sem ártana kihozni őket a nyílt terepre. És azt hiszem, hogy van is erre egy megoldásom. - mosolyodtam el, és az imént megölt fickót máris az irányításom alá hajtottam, majd elkezdtem vele lövöldözni.
Ezen felül megidéztem még újabb kilenc hullát, majd a brigádot beküldtem a fák közé, hogy előássák nekem a férgeket, kettőt azonban elővigyázatosságból magam mellett hagytam.
A terv bevált, és rémülten rohant ki több fegyveres is a fák rejtekéből, akik közül sokat Petersen galád módon kigáncsolt, a közelebbieket pedig még a földbe is döngölte az öklei megnagyobbításával.
Természetesen ők voltak a szerencsésebbek, hiszen akiket én vettem kezelésbe, azok mind hullaként végezték. Minden jól ment, már a kocsival is szépen haladtam, az összetört ajtót már majdnem sikerült kinyitnom, mikor is egy Fire Ball mágia indult meg egyenesen felém. Kivédeni nem volt nagy dolog, simán elé állítottam az egyik testőrömet, akit magam mellett tartottam, és beáldozva azt megúsztam minden nemű karcolás nélkül.
Két férfi tűnt elő, akik mindketten tűzgolyókat dobáltak a tenyerükben.
- Enyém a vörös. - szólt az egyik, és elkezdett Petersen felé rohanni.
- Ezek szerint enyém a másik mi? – gondoltam, és összegyűjtöttem a többi zombimat is. A biztonság kedvéért a kocsinál levő négyet is visszahívtam, így húsz az egy ellene lett volna, ha magamat is beleszámolom, ez azonban megint csak nem volt helytálló, hiszen vagy egy tucat hulla feküdt szerte szét a földön, akik csak arra vártak, hogy használjam rajtuk a mágiám.
- Na, jól van, lássuk, hogy mit tudsz! – szóltam oda ellenfelemnek, és egy adag csontvázat küldtem felé.
Az akció hamar meghiúsult, mivel máris felemelkedett a földről a fickó, méghozzá a Red Carpet-tel.
- Az ördög vinné el! – bosszankodtam. – De sebaj, van még egy-két trükk a tarsolyomban. – gondoltam optimistán, és én is váltottam a harcmodoromon.
Kezdésnek a hulláim felét visszaküldtem a köztes dimenzióba, így kevesebb dologra kellett figyelnem, valamint, ha úgy adódik, lehetőséget teremtettem arra, hogy a földön fekvő hullák közül felhasználjak párat.
Persze ez sem volt olyan egyszerű, hiszen először ki kellett védenem a támadását, ami nem volt más, mint a Red Shower.
- A rohadt életbe, miért nincs nekem valami pajzsom? – bosszankodtam, és a meglévő csontokat „élő” pajzsként használtam fel, így a nagy része a tűznek csak őket érte, de én is bekaptam egy-egy kicsi lángocskát.
- Most aztán tényleg felhúzott! – öntött el az indulat és oda is kiáltottam neki: - Ez volt a kedvenc köpenyem seggfejkém! – bömböltem, majd kicsit magasabb fokozatra kapcsoltam és előkerült a jól bevált légdeszkám, amivel máris felrepültem, és a kardomat leoldva a hátamról, támadásba is lendülhettem.
A hangadásomra nem érkezett válasz, amit betudtam annak, hogy nem igazán beszédes a fazon, és nem is törődtem vele, azonban minden áron le akartam győzni. A kardos megnyilvánulásom látszólag nem volt kihívás neki, mivel csak elmozdult a csapásom elől, és ezzel le is tudta a dolgot, de én sem hagytam annyiban.
- Dark Delete! – lőttem rá a sötét lövedékeimmel, amire érdekes választ kaptam.
- Prominence Typhoon! – kaptam meg a viszonzást.
A lövedékeimet egyszerűen eltüntette a lángörvény, és én is éppen csak megúsztam azt, hogy ne legyek a martaléka.
- Ez a fickó nem viccel. Minél hamarabb le kell nyomnom, még mielőtt ő bánik el velem. – döntöttem el, és ekkor minden használható ötletemet bevetettem, olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam.
Először elterelésképpen rálőttem a Bone Teeth-el, amit reményem szerint egy gyors magasságcsökkentéssel védett ki.
- Tökéletes. – elégedtem meg a tervezésemmel, de természetesen nem tartottam szünetet és folytattam a támadássorozatot.
Mivel egészen közel került a földhöz, így már nem volt túl nagy kihívás, hogy a háta mögül pár hulláma, akik eddig lent voltak a talajon, megtámadja. Nem, nem a földről támadtak, hiszen annyira nem volt alacsonyan, azonban nem voltam tétlen addig sem, amíg a levegőben voltam. Már a felszállásomkor kezdett körvonalazódni a terv a fejemben, így tehát észrevétlenül felmászattam két csontvázat az egyik közelben álló fára, amelyről leugorva már jó helyzetbe kerülhetek.
A csapás nem vált be, ellenfelem ki tudta védeni a csapásukat, méghozzá meg kell hagynom, eléggé hatásosan, mivel Prominence Whip segítségével el is pusztította mindkét bábomat. Csakhogy én már ezzel az eshetőséggel is számoltam, és megvolt a póttervem is. A csapásméréshez hátat kellett fordítania nekem, és nem csak nekem, hanem az előző csatatér halottjainak is.
- Most megvagy! – gondoltam, és az Animate Dead-del feltámasztottam négy testet, akik máris tüzeltek és találat!
A tűzmágus elterült a földön, de még nem halt meg. Rövid vergődés után még talpra kászálódott. Ez idő alatt én, aki végig a levegőből irányítottam az eseményeket, szintén landoltam, és megint felállítottam a „seregem”. A sebzett ellenfelem, már nem volt túl nagy ellenfél, legalábbis ebben reménykedtem, mivel eléggé sok mágikus erőt feléltem már a lövedékekkel és az idézésekkel, ezen felül a deszkám energiájának jó részét is lemerítettem már.
- Bone Prison! – vetettem be a ketrecemet egyfajta biztonsági megoldásnak, és el is kaptam vele az áldozatom.
Ugyan áttört még rajta a Burst of Flame-mel, de már későn. A harcosaim már ott is voltak a cella rácsainak résén, és belemártották a kardjaikat a fazonba.
- Hát, ez sem kel már fel többet. – nyugtáztam a dolgot, és a megszüntettem minden mágiámat, ami még aktív volt. – Mostantól spórolnom kell az erőmmel, ki tudja, hogy mi jöhet még? Hiszen még csak most indultunk el. – merengtem, majd elindultam, hogy utánanézzek Petersennek, no meg a megbízónak és Henrynek.

- Egyben vagy még? - kérdeztem a társamat, miközben a kocsi felé mentem.
- Rendben leszek. – mondta Petersen, miközben a kezét szagolgatta, melyről a szőr szépen lepörkölődött.
- Amatőr. – gondoltam.
- Te? Veled minden rendben? – kérdezett vissza.
- Aha, csak kicsit sok varázserőt használtam fel, de nem lesz gond. - feleltem félvállról.
Már egészen közel értem az felborult autóhoz, mikor annak az ajtaja nagy ívben lerepült a vázról. Ez annak volt köszönhető, hogy valaki belülről egyszerűen kilőtte. Amint szabaddá vált a kifelé vezető út, a megbízó és Henry mászott ki a kocsiból, majd közvetlen mögöttük a sofőr, aki azt a hasztalan és ormótlan puskát fogta, amellyel Bluebell olyan szépen kibabrált magával a beszállásnál.
Megvizslattam őket messziről, de egyikükön sem láttam, hogy sérült lett volna, így hát nem is foglalkoztam velük tovább.
- Szép munka, Uraim! – tapsolt meg minket Bluebell. – Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan számot kell majd adniuk képességeikről, de ez után a bemutató után azt kell mondjam, hogy máris megérte felfogadni Önöket!
- Hát azt meghiszem. Nélkülünk már rég alulról szagolnád a támadók lábszagát. – morogtam magamban, mivel nem tetszett a hangneme.
Ezt követően csak csettintett egyet a nagyszájú pasas, és egy koromfekete limuzin tűnik fel, jó formán a semmiből.
- Ej ha, ez meg honnan keveredett ide? – tűnődtem.
A kerekei csikorogva fékeztek, és a port is jócskán felverték, mire végre sikerült megállnia. Amint lefékezett a járgány, Bluebell máris bepattant az ajtón, őt pedig követte Henry is, aki nekünk is intett, hogy szálljunk be mi is.
- Na, ez már mindjárt jobban tetszik. – gondoltam elégedetten, hiszen egy limuzin mégis csak kényelmesebb, mint az előző kocsiink.
Én a magam részéről tehát nem vitatkoztam, és bekászálódtam a verdába. Meg kellett hagyni, belülről sem volt semmi. Az ülések bőrből voltak, az utastér pedig akkora volt, mint egy táncterem, mindössze a belmagasság volt alacsonyabb. Nem volt hiány a luxuscikkekből sem: kaviár, pezsgő sorakozott benn, nem beszélve a többi íncsiklandozó finomságról és nedűről, melyek csak úgy csábították az embert.
Amint beszálltunk, a kocsi megindult, még hozzá a lendületből ítélve eléggé gyorsan. Henry egy hatalmas nagy térképet vett elő, melyet átadott az urának, aki fontolva nézegette.
- Utunk ide vezet! – mondta a megbízó, miközben egy pontra bökött a kezében levő térképen úgy, hogy mi is lássuk.
Igazándiból nem teljesen értettem a dolgot, mivel nem csak, hogy rémesen messze volt a hely, de ráadásul útnak vagy településnek se híre se hamva nem volt ott.
– Idáig tudunk járművel eljutni. A legközelebbi lakott település is kétnapi járóföldre van. – mondta ki ő is, amit én már felfedeztem.
– A falvakat már ellenőriztük, nincs semmi nyom. Úgyhogy irány a vadon. Szinte semmit sem tudunk erről a régióról, ezért különösen óvatosan kell eljárnunk! – figyelmeztet ujjával. – Pihenjenek, mert pár óra múlva odaérünk! – mondta kedélyesen.
- Te! - löktem oldalba Petersent. - Csak én látom rosszul a térképet, vagy tényleg ilyen hosszú utat akarunk megtenni? - érdeklődtem.
- Nem, én is azt nézem. – húzta félre a száját. - Elnézést, - szólította meg Bluebellt. - nincs egy kicsit messze a célunk? – mondta ki hangosan az aggályainkat.
A válasz mindössze az ablak felé tett intés volt. Kinéztem, és felfedeztem, hogy mire fel ez a nagy nevetés, mivel a táj, melyet éppen magunk mögött hagytunk, csak elmosódva, mint egy csíkokból álló világ jelent meg az üvegen keresztül.
- Meg kell hagyni, nem semmi egy dög. – gondoltam elismerően a limóról.
Én kihasználtam a lehetőséget, hogy fújjak egyet, és az egész hátralevő utat végigaludtam. Szerencsémre semmi említésre méltó sem történt egészen addig, amíg meg nem érkeztünk.

Az utunk végeztével a buja dzsungelben állt meg a járművünk, melyből először Bluebell, majd őt követve Henry szállt ki. Meg kellett hagyni, nem siettek, csak szépen komótosan kecmeregtek ki, főleg Bluebell.
Utánuk mi is elhagytuk a gépezetet Petersennel, és körbenézve az őserdő, már ha lehet ilyet mondani, kellős közepén találtuk magunkat. Mindenhol fák, meg indák, no meg jó térdig érő fű nőtt.
- Lám-mám, az érintetlen természet! – mutatott a környezetre a megbízó, majd a sofőrhöz kezdett el beszélni: – Visszatérhet a birtokra! Amennyiben nem kerülünk elő 2 héten belül, ne is keressenek minket! Mehet! – intett a férfinek, aki csak szótlanul bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy értette a parancsot, majd otthagyott minket, és szélsebesen visszarobogott arra, amerről jött.
- Nem valami optimista hozzáállás. – gondoltam.
- Ugyanis felesleges lenne! Ha elbukunk, senki sem fog megtalálni, még a csontjainkat sem. – magyarázkodott, majd kissé elgondolkodott. - De félre a búval, irány a rejtélyek földje! – kiáltott fel vigyorogva, s puskájával a fák felé bökött, majd nagy léptekkel el is indult a mutatott irányba.
Henry követte, meg jobb híján persze mi is. Kissé lemaradt hozzánk a komornyik, és egy kis felvilágosítást nyújtott, hogy jobban megérthessük az imént elhangzottakat:
- Nem árt ébernek maradniuk, mágus Urak! – súgta. - Már több expedíció indult Willie Stuart kincseinek felkutatására, de egy sem tért vissza. Vagyis egy csoport visszatért, de azóta is a gumiszobában vannak. Egy furcsa nyelven hadoválnak, amit még senkinek sem sikerült megfejtenie, pedig Mr. Bluebell a legjobb nyelvészeket fogadta fel, nekem elhihetik! Tehát jobb, ha nyitva tartják a szemüket, mert itt többet is veszíthetnek, mint a pénzjutalom! – fejezte be végül.
- Érdekesen hangzik. – reflektált némi félelemmel a hangjában Pete.
- Ugyan már, ne legyél nyuszi! Nyomás előre! - mondtam lelkesen, bár inkább megjátszva magam, hiszen én sem voltam oda ezért az egészért.
Ezek után Henry otthagyott minket, s ismételten Bluebell mellé zárkózott fel.
Gyors és feszített tempóban haladtunk előre, ami eléggé igénybe vett mindannyiunkat, bár a sok gyaloglás miatt én mondhatni edzésben voltam. Sok akadály gördült elénk a folyók, és mocsaras területek képében, nem beszélve a sűrű és magas aljnövényzetről.
Az idő már egészen estig haladt előre, mire Bluebell végre megállt, s ökölbe szorított a kezét a levegőben. Nem igazán értettem, hogy miért használ nekünk ilyen katonai jeleket, hiszen ezt a seregben alkalmazzák, de legyen, ha neki ez tetszik, hadd csinálja.
Mindannyian megálltunk, ő pedig lassan leguggolt a fűbe, látszólag talált valamit.
- Uraim! – állt fel diadalittasan. – Azt hiszem rögtön nyomra bukkantunk! Nem is számítottam ekkora sikerre az első napon! – jelentette ki büszkén.
Beletelt némi időbe, mire megláttam, hogy mire is ez a nagy felhajtás. Egy sínpár kandikált ki a földből, de már szinte észrevehetetlenül, és rozsdásan. Jó eséllyel már jó pár évtizete ott lehetett.
- Ez most komolyan meglátta ezeket a vackokat? Milyen szeme van ennek? - mondtam halkan, inkább magamnak, sem mint másnak.
- Vigyázz, mert lehet, hogy a füle is jó. – súgta Petersen.
- Meglehet. - válaszoltam aprókat bólogatva.
Ezután tovább követtük Bluebellt, és ezáltal a síneket is, mindaddig, amíg azok le nem buktak teljesen a föld alá, és el nem tűntek a szemünk elől.
- Bizonyosan a föld alá buknak. – állapította meg a megbízónk.
- Gratulálok Sherlok, nélküled nem jöttünk volna rá. – gondoltam ironikusan.
- Stuart óta a természet kegyetlenül elbánt az emberkéz alkotta eszközökkel, de bizonyosan van további nyom. – pásztázta végig tekintetével a környéket. - Bár már kezd sötétedni, mégis azt javaslom, váljunk szét és nézzünk körül! – mondta, majd egy-egy lámpát dobott oda nekünk, hiszem, mint mondta, már hamarosan sötét lesz. – Találkozzunk fél óra múlva ugyanitt! – osztotta tovább az instrukciókat a dagi.
Meglehetősen rossz ötletnek tartottam a szétválósdit, mivel ha netán valami történne a pacákkal, akkor oda a pénzem, no meg persze a hazafelé menü fuvarom is, az meg nem lenne túl szerencsés.
- Sok sikert neked. – szólt oda nekem Petersen.
- Nem tartom jó ötletnek az egészet, de oda se neki. – mondtam el neki a véleményem halkan. - Ja, neked is sok sikert! – rendeztem le a formaiságokat is.
Ezt követően szétváltunk, és besétáltam az erdő sűrűjébe. Nem haladtam túl sokat, de a nap már teljesen lehanyatlott. Ekkor vettem észre egy zöld szempárt velem szemben. Majd egy újabbat és egy újabbat. Sorban tűntek fel a villogó pontok, míg végül teljesen körbe nem vettek. Bár volt nálam lámpa, de nem láttam még annak a fényénél sem a szemek tulajdonosait.
- Azt hiszitek, hogy megijedek tőletek? Láttam én már félelmetesebb dolgokat is nálatok. – gondoltam, kissé elmosolyodva, és vártam a folytatást. – Vajon támadnak?

A zöld szemecskék nem tettek semmit, csak továbbra is néztek, majd elkezdtek lassan, egyesével eltünedezni, míg végül csak egyetlen pár maradt meg.
- Bátor vagy, Rohandar Blacksteel, Grimmoire Heart! – hallottam egy kissé rekedtesen csengő hangot, melyet nem igazán tudtam semmilyen ismerőshöz kötni, ellenben tudta a nevemet.
- Ez érdekes. – tűnődtem.
– De ha folytatjátok utatokat, megismeritek a félelmet és kínt! – hallottam a folytatást is.
Miután ezt közölte, az egyetlen megmaradt fény is kihunyt, és minden visszatért a normális kerékvágásba.
- Vajon ki lehetett ez? – tanakodtam, de hiába tekertem az agykerekeimet, nem jutott eszembe senki, akit hozzá tudtam volna kötni.
- Mi volt az? – kérdezte mögülem egy másik hang halkan, de nem suttogva.
Ezt a hangot már felismertem, és nevet is tudtam neki adni: határozottan Bluebellhez tartozott.
- Nem tudom, de azt hiszem, hogy a végén mégis csak berezelt. – feleltem félvállról véve a dolgot, elvégre az csak dobhat a jutalmamon.
Eddig a sötétségben a távolság miatt nem sikerült, de most már, hogy kissé közelebb jött, megláthattam, hogy nem csak a kisgömböc, de a puskája is vele van, és éberen vizslat minden egyes mozzanatot, ami csak körülöttünk történik.
- Végig rajtuk tartottam a célkeresztet, de úgy látszik, hogy egyelőre nem akarnak támadni. Nem hasonlítanak egyetlen vadra sem. – ingatta a fejét. – Most menjünk, keressük meg a többieket, mielőtt végképp eltévedünk ebben a sötétben. – mondta.
Csak akkor vettem észre, hogy Henry nincs vele, ami meglepett, hiszen egészen eddig olyanok voltak, mint a sziámi ikrek, de hát mit lehet tenni.
Csak bólintottam, és szótlanul indultam utána. Nem telt bele sok időbe, míg megleltük Henryt.
- Kövessetek, találtam valamit. – mondta totális fapofával, mintha csak azt mondta volna meg, hogy a levegő 25 fokos, vagy a páratartalom 80%.
Utána mentünk tehát, és elvezetett minket az általa felfedezett lépcsőket.
- Ahhoz képest, hogy itt nincsenek emberek, felettébb jól el volt rejtve. Szinte lehetetlen, hogy ez a természet műve lett volna. Még én is, aki szándékosan kutattam, nekem is nehezemre esett fellelni. – ecsetelte a megtalálás körülményeit.
- És ez biztos, hogy jó irányba visz minket? – érdeklődtem.
- Ezt csak egy módon tudhatjuk meg. – válaszolta Bluebell, és elindult lefelé a mélybe, ugyanis a lépcsők levittek a föld alá.
- Remek, már megint vakondosat játszunk. – gondoltam kissé morcosan, bár el kellett ismernem, hogy az mégis csak közelebb áll az én közegemhez, mint az erdő.
A lépcsők, melyek valaha gyönyörű fehérek lehettek, most csak szürkében mutatták magukat, annak is inkább a feketéhez közeli árnyalatában. Mindössze egy-egy kisebb folt jelezte, hogy bizony nem ez volt az eredeti színük. Több kanyarral találtuk szembe magunkat, és bár volt korlát is, valami féle fémből, jobbnak láttam ha inkább nem fogom meg, tekintve, hogy mocskosabb volt mint egy három hetes teveguano a sivatagban, amit lelöttyintett egy arra járó kóbor kutyus is. Egy szó, mint száz, tehát mocskos volt.
Utunk végén egy boltíves nyíláshoz értünk, belépve pedig megpillanthattuk a föld alatti állomást. A sínpár középen futott, és az egykori peronok körvonala is jól kivehető volt, bár az idő vasfoga ezt a helyet se nagyon kímélte. Annak ellenére viszont, hogy ha a legenda igaz, akkor milyen régi ez a hely, egészen jó állapotnak örvendhetett. Ha megszabadítottuk volna a pókhálók tömkelegétől, no meg a vastagon ráült portól, akkor szinte már használható is lett volna.
- Itt van egy tábla! – kiáltott fel Bluebell, tőlem néhány méterre.
„Dél-Shrinkton Favágótelep” állt rajta.
- Tehát akkor már tudjuk, hogy hol vagyunk. – mondta Henry.
- Na persze, mintha tudnám, hogy hol van az a Dél-Shrinkton. – gondoltam magamban kétkedve.
A sínek további futását vastag és masszív acélajtók zárták le, így lehetetlen lett volna követni őket. Mivel hogy a síneket nem voltak követhetők, és azt az utat leszámítva, amelyiken jöttünk, már csak egy jártható nyílás maradt, így nem volt kérdés, hogy merre is menjünk tovább. Újabb lépcsők következtek, és némi kevergés után megérkeztünk egy új terembe. Ez kisebb volt, mint az első, és megleltük benne az eltévedt tagunkat, Petersent is.
- Óh, hát te nem dobtad fel a pacskert? – kérdeztem tőle fennhangon.
- Nem, nem, bár úgy érzem közel jártam hozzá. – hebegte. - Örülök, hogy jól vagy. – folytatta.
- Közel? Miért, mi történt? – kérdeztem, mintha érdekelt volna, elvégre nem árt, ha az ember jóban van azzal, aki azt hiszi róla, hogy a barátja.
- Egy nagy gödör és fejbe verés, röviden, de itt vagyok, élek. – mesélte el nagyon-nagyon röviden a sztorit. - Jó helyen járunk? – vezette tovább gondolatait egy igen éles váltással.
- Az előbb megtaláltuk az egyik megállót jelző táblát, szóval azt hiszem, hogy igen, jó helyen vagyunk. – ecseteltem én is a történteket.
- Egy betemetett állomás? – értetlenkedett a srác.
- Nagyon úgy fest. – válaszoltam. – Miért, nem hallottál még földalatti vasútról? – gondoltam.
- Az éjszakát itt fogjuk tölteni! – jelentette ki közben Bluebell.
- Ha Ön mondja. – felelte Pete készséggel.
- A kis talpnyaló. – nevettem magamban.
- Javaslom, hogy állítsunk őrt. – szólt közbe Henry is, aki egészen eddig csak szótlanul álldogált mellettünk. - Ha gondolják, én el is vállalom ezt a posztot, maguk pihenjenek csak. – ajánlkozott.
- Ám legyen, ha nem gond Önnek.
- Rendben. De ha jönnének azok a fura kis izék, akkor ők az enyémek! – jelentettem ki határozottan, elvégre nem éreztem fenyegetést pár zöld szemben.
- Ó, szóval neked se volt zökkenőmentes utad. – kontrázott rá Petresen.
- Hát, így is fogalmazhatjuk, bár nem tudom mik lehettek azok az izék. – válaszoltam.
- Ízék, mély gödrök, furcsa állomás, egyre jobb. – nyavalygott.
- Na ja. De inkább tegyük el magunkat holnapra, amíg még van rá lehetőségünk! – javasoltam, mivel már fáradt voltam.
- Rendben. – rendezte le a választ nagyon tömören.
Így hát mindenki ment a dolgára. Bluebell a puskáját fényezte, Henry rövid terepszemle után kiment a bejárathoz őrködni, én pedig álomba szenderültem.
Bár az álmom nem volt a legjobb, mert kissé nyomasztott a hely, de a reggeli mindenért kárpótolt. Olyan fejedelmi lakomát kaptunk Henry jóvoltából, ami után az ember nem hogy a tíz ujját, de még a tenyerét meg az alkarját is lenyalja!

- Remélem kipihentétek magatokat! –pattan fel Bluebell a reggeli után. – Mert amíg mi a lóbőrt húztuk, addig Henry talált pár érdekes dolgot. – mutat a komornyikra, aki némán bólint.
- Egy érdekes lacrimát találtam az egykori jegyeladói részben. – mondja Henry, miközben elindul a Pete által már jól ismert helyiségbe, ti meg követitek. - A szerkezet, aminek a része volt, már lemerült, de egy kis mágikus töltéssel sikerült újraindítanom. Meg kell mondjam, rendkívül érdekes egy darab.
A helyiségbe érve ott izzik a kék lacrima. Az asztalka, amin áll le van tisztogatva, bizonyára Henry takarította le, amíg javította. A fénye világosabb, mint mikor Pete-hez beszélt, de nem vakító.
- Üdvözlöm Önöket uraim! Miben lehetek szolgálatukra? – kérdezi a lágy női hang.
- Információkra lenne szükségünk! – lép előre Bluebell. – A vasúti hálózat és a végállomás helye érdekelne.
- Sajnálom, de a pályaszakasz zárolva van, ezért nem adhatok választ a kérdésére, Jeremy Bluebell!
- Értem. – horkan fel a megbízó, mikor a nevét meghallja.

Kérdezhettek ti is a lacrimától, hátha ti több infót szedtek ki belőle. A kérdéseket a szokás úton várom.

- A zárolás ellenére van bármi lehetőségünk, hogy eljuthassunk innen valamelyik állomásukra? – lép elő hirtelen Henry.
- Az alternatív közlekedési lehetőségek a karbantartók számára vannak fenntartva, Henry Goldsmith, Grimmoire Heart.
Henry arca elkomorodik, majd a kezét a lacrimára teszi. A fény villódzani kezd, majd pár másodperc után újra ragyog.
- A szervizjáratok megnyitva, karbantartók azonosítva! – csendül fel újra a hang. – Vegyék igénybe a legközelebbi felvonót!

Az egyik oldalfal hangtalanul félrecsúszik. Mögötte arannyal díszített felvonókabin áll. Henry vezetésével beszálltok, majd az egyetlen, kéken izzó gombot benyomva a lift megindul a mélybe. A sebessége rendkívül gyors, így pár pillanat alatt eléritek a szervízszintet. Egy kisebb, jól bevilágított terembe juttok, ahol tisztaság és rend uralkodik. A szerszámok takaros rendben az asztalokon, minden olyan, mintha pár perccel ezelőtt hagyták volna magára a helyet. Az egyik fénygömb egy motorkocsit világít meg, ami a szoba végén lévő sínen áll. Ezt is aranybevonat díszíti.
Bluebell nézegeti egy darabig, majd odaszól nektek.
- Úgy néz ki, ez a karbantartó kocsi, ami az állomások között közlekedik. Szerintem ne is várjunk tovább, nézzük meg hova visz.
Ezzel beül az első ülésre, puskáját pedig az ölébe fekteti.
- De azért legyünk résen! Most már teljesen ismeretlen vizekre eveztünk!
Henry maga elé enged titeket, majd pár gombnyomás után a fal itt is félrecsúszik és a szerelvény egy jól megvilágított alagútba csúszik, egyenesen egy sínpárra.
- A következő megálló a I. számú kocsiszín! – mondja a hang, majd járművetek lendületet vesz és nekiiramodik az ismeretlen alagútnak.

Postotok eddig tartson!

Közben az állomási lacrima zöld színre vált.
- Illetéktelen behatolók a szervizjáratban! Riadóztassák az Őrzőket!
Kérdés, óhaj, sóhaj esetén keressetek!

A kiadós és ízletes kaja után sajnos máris el kellett rontani a hangulatomat, pedig örömmel elsziesztáztam volna még, de Bluebell ezt nem hagyta:
- Remélem kipihentétek magatokat! – állt fel. - Mert amíg mi a lóbőrt húztuk, addig Henry talált pár érdekes dolgot. – újságolta.
- Nocsak. – keltette fel az én érdeklődésemet is, bár az emésztési folyamatokhoz kedvező nyugalmat még mindig jobban értékeltem volna.
- Egy érdekes lacrimát találtam az egykori jegyeladói részben. – vette át a szót Henry, majd intett, hogy menjünk utána. - A szerkezet, aminek a része volt, már lemerült, de egy kis mágikus töltéssel sikerült újraindítanom. – lépett oda az ott álló asztalhoz, amely a teremben volt.
Az asztalon egy fényes gömb volt, körülötte pedig a többi részhez képest nagyon nagy volt a tisztaság.
- Meg kell mondjam, rendkívül érdekes egy darab. – dicsérte, bár engem egyelőre nem igazán hozott lázba a dolog, azt hittem valami klasszabbat talált.
- És ijesztő. – vágott közbe Pete. - Azt mondta nekem, hogy illetéktelen vagyok itt, bár fogalmam sem volt, hogy hol voltam, meg valakiket hívni akart, de elhallgatott. – hadarta végig a sztorit, amiről érdekes módon eddig egy árva mukkot nem hallottunk.
- Szóval te voltál olyan idióta, hogy lemerítetted? – jegyeztem meg szurkálódva.
- Mi? Üdvözölt és csak annyit kérdeztem, hogy hol vagyok. Nem akartam lemeríteni én semmit. – magyarázkodott.
- Ahhoz képest mégis sikerült, de sebaj, inkább nézzük meg, hogy mit is tud ez az izé! – zártam le részemről az eszmecserét, mivel semmi kedvem nem volt a kifogásait hallgatni.
- Oké. – egyezett bele ő is, bár az a fránya é betű eléggé hosszúra sikeredett neki, amiből arra következtettem, hogy nincs az ínyére a dolog, ami persze engem hidegen hagyott.
- Üdvözlöm Önöket uraim! Miben lehetek szolgálatukra? – szólalt meg közben a lacrima, ami egyrészt ijesztő volt, mivel nem gondoltam volna, hogy beszél, más felől pedig mégis megnyugtató, mivel a női hang, melyen beszélt, ha másnak nem is, az én fülemnek mindenképpen jól esett.
- Információkra lenne szükségünk! – vette magához a kezdeményezést Pocak Peti. – A vasúti hálózat és a végállomás helye érdekelne. – pontosította mondandóját.
- Sajnálom, de a pályaszakasz zárolva van, ezért nem adhatok választ a kérdésére, Jeremy Bluebell! – felelte a szerkezet.
- Azt a mindenit! Ez még a neveket is tudja!... Jobb lesz, ha én inkább csöndben maradok. Még a végén kifecsegi az én személyazonosságomat is. – gondolkodtam előre.
- Értem. – mondta Bluebell, részben megértőn, részben meglepetten, és egy kicsit talán beletörődötten.
- A zárolás ellenére van bármi lehetőségünk, hogy eljuthassunk innen valamelyik állomásukra? – tette fel a következő kérdést Henry.
- Az alternatív közlekedési lehetőségek a karbantartók számára vannak fenntartva, Henry Goldsmith, Grimmoire Heart. – felelt neki is a lacrima.
- Micsoda?! Grimmoire Heart?! – akadt fenn a szemem a név hallatán. – Hogy ez a pasas is… Mik ki nem derülnek! – álmélkodtam. – De ezek szerint lehet itt valami nagyobb is, mint a fizetség. Jó lesz résen lennem. – tervezgettem ismét egy keveset.
Henry a szerkentyűre rakta a kezét, amely máris másképp válaszolt, mint előzőleg:
- A szervizjáratok megnyitva, karbantartók azonosítva! – hallhattuk. - Vegyék igénybe a legközelebbi felvonót!
- Nocsak, valamit mégis csak tud ez a fickó. – gondoltam itt az inasra, illetve… a céhtársamra.
Amint az információs „kisasszony” mondta, a falak elmozdultak a helyükről, és láthatóvá vált a felvonó, amely ámulatomra szintén aranyból volt, vagy a legrosszabb esetben is arany borítást kapott.
- Ezek aztán tudtak élni, izé… építkezni! – kamilláztam.
A nyomógomb használatát, valamint mondhatni az irányítást ezúttal már Henry ragadta magához, amiről nem tudtam eldönteni, hogy nekem az most jó-e vagy sem. Enyhe túlzással szabadesésben közeledtünk a lenti szinthez, mivel a lift iszonyatos tempót diktált. Amint megálltunk, az ajtók már fel is tárultak előttünk, és egy nem túl nagy teremben találtuk magunkat. Minden teljesen rendezett volt. Szerszámok és egyéb felszerelések voltak.
- Úgy néz ki, ez a karbantartó kocsi, ami az állomások között közlekedik. – szólt közben Bluebell. - Szerintem ne is várjunk tovább, nézzük meg hova visz! – utasított minket, és beülve az első helyre máris befészkelte magát, fegyverét pedig az ölébe vette. - De azért legyünk résen! Most már teljesen ismeretlen vizekre eveztünk! – tanácsolta.
- Na persze. Mintha eddig annyira otthon lettünk volna. – gondoltam némileg komoran.
Petersen ült Bluebell mögé, én Petersen mögé, a sort pedig Henry zárta. Miután mind elhelyezkedtünk, egy gombnyomásra, mint egy rakéta, ki is lőttünk, egy hang kíséretében:
- A következő megálló a I. számú kocsiszín!