Út a semmibe (Sedric Crystalheart, Petersen Ruw, Rohandar Blacksteel, Sai Akuto)

Röviddel a meglódulásunk után az addig sötét alagútban a tetőbe ágyazott lakrimák felvillantak, s bevilágították a terepet előttünk és körülöttünk. Az első néhány száz méter csupa kő és még egy kis kő, aztán egyszer csak hirtelen minden üveggé változott, és a látvány is drasztikusan megváltozott. A sivár egyhangúságot felváltotta egy víz világ mozgalmassága, s annak mindenféle árnyalatú átszűrődésű fényjátéka, amely a felszín felől szüremlett le hozzánk. Minden békésnek és barátságosnak látszott, mindaddig, míg a kocsi hirtelen le nem fékezett. Majdnem magam is úgy jártam, mint Petersen, aki közben megfejelte az előtte terpeszkedő ülést, nekem azonban sikerült a kezemmel megkapnom a háttámlát, így lefékeznem magam.
Ahol megálltunk, egy látszólag állomásféle volt. vörös fény villant fel az eddigi kellemes fények helyett, mögöttünk pedig zsilipkapu csapódott, amely még a lehetőséget is levette tőlünk, hogy esetleg még most visszaforduljunk. A megállóban mindössze néhány oszlop osztotta meg a teret, azokon kívül nem volt semmi tárgy vagy berendezés.
- Petersen, Boregard nézzetek körül, hol lehetünk! Henry, te meg csinálj valamit ezzel a kocsival! – utasított közben minket a pufi, aki a puskáját szorongatta, nem túl magabiztosan.
- Rendben. – felelte Pete, mire én is nyugtáztam a parancsot:
- Vettük Főnök.
Szinte még ki sem kászálódtunk az ülésekből , s Henry máris olyan ügyesen megbűvölte a járgányt, hogy az megint használható lett, s minket hátrahagyva elillant előre, mögötte pedig egy újabb, az elsőhöz hasonló kapu csapódott le.
- Hé! Hé! Hé! Várjanak… janak… janak… - visszhangzott a teremben a társam kiáltása, de nem úgy tűnt, mintha rajtam kívül bárki más is hallotta volna. – Ezek elmentek. – jegyezte meg, mintha ez számomra még nem tűnt volna fel.
- Hát… ez gáz. – mormoltam én is, és igencsak nem volt ínyemre a helyzet, bár volt egy olyan sejtésem, hogy ha Henry valóban a Grimmoire Heart embere, akkor ez az egész nem lehet véletlen, vagy legalábbis be volt kalkulálva egy nagyobb terv részeként ennek az eshetősége is.
Azonban nem volt sok időm merengeni, hiszen máris kommunikációt kezdeményezett velem az alakváltó:
- Az, de innen merre? – tudakolta.
- Ha én azt tudnám! – gondoltam magamban, de még mielőtt választ adhattam volna, egy másik hang is megszólalt:
- Behatolók azonosítva! Ellenintézkedések foganatosítva! – mondta az a női hang, amely már a többi lakrimából is beszélgetett velünk.
A sötétségből, amely a megálló belsejéből áradt, hirtelen nyolc fénypont villant fel, és párosával mozogva közelítettek felénk. Nem kellett sok idő, hogy láthatóvá váljanak a robotok, mivel a fénypontok szempárok voltak, s fémtestekhez kapcsolódtak. Hála a nyílt ellenségnek titulálásunknak, nem volt kérdéses, hogy nem azért jöttek, hogy hívjanak nekünk egy másik kocsit, amivel utol tudjuk érni a többieket, hanem azért, hogy inkább eltegyenek minket láb alól.
- Fele- fele? – kérdezte közben Pete, látva, hogy a négy osztható kettővel anélkül, hogy maradékot adna.
- Hát... megpróbálkozhatunk vele, bár nem hinném, hogy egy súlycsoportban lennék veled, ahogy akarod. – nevettem fel.
- Majd kiabálok, ha kell segítség. – mondta szinte morgolódva.
- Ahogy érzed. – zártam le a párbeszédet, és kezelésbe vettem azt a kettőt, akit én kaptam meg.
Közel ember nagyságúak voltak, így kezdetnek saját kezűleg szerettem volna elkapni őket, leakasztva a kardomat a hátamról, azonban ahogy megközelítettem őket, azok villámgyors mozgási képességeikről tettek tanúbizonyságot, még csak megkarcolni sem tudtam őket, ráadásul amikor az egyik meg akart volna ütni, csak hajszálon múlott, hogy el nem talált. Nem volt ilyen szerencsés az oszlom, ami kevéssel mögöttem volt. Olyan erővel ütött bele, hogy egy szép méretes darab ki is tört belőle.
- A mindenit, ennek a fele se tréfa! – gondoltam, és megidéztem tíz élőholtat, hogy egy kicsit javítsam a saját esélyeimet.
Megrohantam hát őket a csapatommal, de ez még mindig kevésnek bizonyult. Nem mértem fel megfelelően az erőviszonyokat, valamint nem kalkuláltam bele, hogy az ellenségeimnek is lehet még több trükk a tarsolyukban, így hát az élen rontottam feléjük. Ez így utólag meggondolva nagy hiba volt, mivel a kezeikből fénycsóvákat lőttek felém, melyeknek egy részét ki tudtam kerülni, másik felét pedig sikeresen felfogattam a zombijaimmal, de még így is több helyen égési sérüléseket szenvedtem a találatoktól, ami igencsak felpaprikázott.
- Oké, akkor kettes sebesség! – határoztam el magam, s újabb tíz hullát idéztem, de ezúttal már jóval taktikusabb voltam.
Én a hadrend végében foglaltam helyet, előttem pedig nyolc hulla helyezkedett el készen arra, hogy megvédjen, ha kell. A többiek alkották a támadó szekciót. De ez még csak a kezdet volt. Megint futni kezdett a rohamosztag, s elterelte a figyelmüket az első néhány harcosom, míg a többiek közel kerültek hozzájuk, s a Demonic Power-t segítségül hívva megkapták őket, s szépen röppályára tették mind a kettőt, úgy, hogy még egy olimpikon is megirigyelte volna azt a súlylökő teljesítményt. Ez ráadásul olyan szerencsés fordulatot hozott az összecsapásban, hogy az egyik masina röptében letarolta a Petersen által karban tartott társát, és mint a kugliban sikerült a tarolás, mind a ketten ócskavassá váltak a koccanástól.
- Akkor ezek már mehetnek is a szeméttelepre. – poroltam le magam az ütközet végeztével.
- Pontosan. – egyenesedett ki a szövetségesem. - Azért valóban kellett a segítséged. Köszönöm. – ismerte le érdemeimet.
- Csak véletlen volt. – feleltem foghegyről, ami ráadásul mg igaz is volt, hiszen nem szánt szándékkal segítettem neki.
A csata azonban még nem dőlt el. Vagyis a csata eldőlt, hiszen megnyertük, de a háború második felvonása még hátra volt. A szétroncsolt droidok ugyanis összekapcsolódtak, s négyen alkottak egy új ellenfelet, mely nagyobb volt mind méretben, mind pedig tűzerőben.
- Wow, ez azért odavág! – ismertem el, hogy ez azért már teljesítmény.
- Azt a... Hát azt hiszem, ezt már nem tudjuk ketté osztani. – mondta majdnem hogy beijedve.
- Igazad van, inkább osszuk többe! – örültem kissé a dolognak, hiszen túl egyszerű lett volna, ha máris vége a bulinak. - A zombijaim lefoglalják, te meg próbáld meg valahogy ledönteni a lábáról. A többit meg bízd csak rám! – vázoltam neki a sebtében kitalált haditervem rá eső részeit, hiszen ilyen rövid idő is elég volt ahhoz, hogy kitaláljak valamit… hiába, erre még jó voltam.
- Rendben, az még talán menni is fog. – mondta.
Látszólag neki is volt valamilyen terve, így hát nem is beszéltünk többet. Ő nekilendült, és futni kezdett, míg én várakozó álláspontra helyezkedtem. Megnyújtotta a lábait futás közben, s az így szerzett magasságot arra használta, hogy a hasát megnövelve fentről, mint egy ágyúgolyó, taglózza le a gigarobotot. Ez kárt persze nem okozott a gépezetben, viszont a célt elérte, és sikeresen kibillentette azt az egyensúlyából, ezáltal feldöntve a behemótot.
- Nagyszerű, akkor azt hiszem, hogy el is jött az én időm! – gondoltam.
Én is nekirugaszkodtam, és amint elemelkedtem a talajtól, a Dark Capriccio-val támadtam rá. Azonban nem a méret a lényeg, szokták mondani, ami ezúttal be is igazolódott. Annak ellenére, hogy nagyobb lett, ami mellesleg nagyobb támadó felületet is adott, a sebessége szinte mit sem csökkent, így lehetőséget nyerve arra, hogy némileg kitérjen a csapásom elől. Az eredmény végül mínusz egy kar lett a masina oldaláról, tőlem meg jó sok elvesztegetett varázserő, hiszen egy ilyen „apró” sérülés meg sem kottyant neki. Sőt, a még ép karjával célba is vett, s a már látott fénnyel intézett átütő erejű csapást ellenem.
Sikerült a közelből néhány zombimat magam elé vonnom, de csak tompítani tudták a csapást, teljesen blokkolni nem. Szerencsémre Petersen ütött egyet a bádogdobozon, mire az abbahagyta a tüzelést, és társammal kezdett el foglalatoskodni. Megragadta, és eldobta, olyan ívben, hogy pont felém gurult, és előttem nem sokkal állt meg.
- Jól vagy? – kérdezte a földről.
- Persze, ezek csak apró sebek, hamar rendbe jövök. – feleltem neki, mivel valóban csak kevésbé súlyos égési sérüléseket szenvedtem, amelyeknek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget. - Viszont most felhúzott! – tettem hozzá mérgesen, hiszen mindig dühített, ha valaki megsebesített.
Egy lépést hátráltam, majd nekifutásból indultam meg az óriásnak, aki közben valahogy talpra kecmergett. A két előttem elhelyezkedő élőholtam segítségével, akik a Demonic Power-rel kaptak egy kis erőt, feldobattam magam a levegőbe, így közvetlen közelről tudtam támadni, ezúttal a másik karját választva le a testéről. A következő hullámban Petersen csapott a lovak közé, és megnövesztett karjaival egy jókora ütést mér a monstrumra, ami egy horpadás formájában szépen meg is maradt a felső testén.
A harmadik és egyben végső hullám feladata pedig megint csak rám hárult, vagy mondhatni, engem ért a megtiszteltetés, hogy befejezzem, ki honnan közelíti meg a dolgot. A Dark Capriccio ezúttal sem hagyott cserben, és úgy hasította végig függőleges irányban az acéltestet, mint forró kés a vajat szokta.
Sajnos a végkifejlet annyira már nem volt szerencsés, ugyanis a góliát úgy gondolta, hogy ha már elintéztük, akkor ő biza inkább magával visz minket is, ugyanis egy szép nagy tűzijáték keretében a levegőbe repült az egész fémszörny, engem pedig szépen hátravágott a lökéshullám.
- Boregard! Jól vagy?! – hallottam Pete hangját átszűrődni a porfelhőn, amely a bumm után maradt, s ami a látásomat meglehetősen korlátozta is.
- Azt nem mondanám, de még egyben vagyok. – válaszoltam közben egyet-egyet köhentve a beszívott gázok és szennyező anyagok miatt. - És veled mi a helyzet? – kérdeztem vissza.
- Vannak sérüléseim, fáj, de élek még én is. – válaszolta.