Portya - Ajtó a Föld alá

- Hogy-hogy egyedül? Nokinerk-et hol hagytad? – lépett elém Richard, miközben én éppen a pultnál üldögéltem és a kakaómban lévő szívószállal játszottam.
- Nem tudom, mostanában elég sokszor eljár. amikor meg rákérdezek azt mondja, majd meglátom és nagy meglepetés lesz. Nem értem. Pedig nem is most lesz a szülinapom.
- Lehet, másról van szó…
- Miről? - kaptam fel hirtelen a fejemet, remélve, hogy talán Richard többet tudhat a dologról, mint én. Ő viszont csak egyszerűen vállat vont.
- Fogalmam sincs.
Kicsit lelombozódva rogytam vissza a székre és folytattam a kakaóm kavargatását. Csupán azért nem ittam meg, mert olyan hideg volt, hogyha még egy fokot hűtenék rajta, már fagyott lenne. Még néhány percig Nokinerk-en rágódtam, de aztán észrevettem, hogy az ebédlőben, mindenki összecsoportosult egy-egy asztalnál és beszélgetnek valamiről. Meglehetősen fura volt ilyet látni a céhben.
- Te Richard…
- Hmm?
- Valami történt itt? Mindenki olyan furcsán viselkedik…
- Ó te nem is hallottad?
- Micsodát? – kaptam fel a fejemet. Éreztem, hogy valami nagy újság lehet, ha már Richard ilyen hangsúllyal kérdezett vissza, a többiek pedig erről sugdolóznak csoportokban.
- Nos, szokatlan dologról számoltak be a Hakobe hegy környékén élő emberek. Eddig soha nem látott anomáliát tapasztaltak.
- Hogy micsodát?
- Rendellenes jelenséget.
- Akkor miért nem ezt mondtad?
Richard felhúzta a szemöldökét, majd ignorálva a kérdésemet folytatta.
- A hegy környékén néhol, fekete hó esik és sűrű, fekete, füst gomolyog magasan az égbe. Voltak akik megpróbálták felderíteni ennek az egésznek az eredetét és arról számoltak be, hogy felnyílt a föld és kőlépcsők egész sora vezet a mélybe.
- Wáow! És mi van lent? – kérdeztem izgatottan, de Richard csak megvonta a vállát.
- Azt senki sem tudja. Voltak bátrabb, kalandor lelkű emberek, de sosem tértek vissza.
Fölálltam a székemről és az asztalra csaptam.
- Akkor én leszek az első, aki visszatér onnan! – kiáltottam fel diadalittasan és hősi pózba vágtam magam. Richard lesütötte a szemét és csóválni kezdte a fejét.
- Szerintem nem túl jó ötlet… és ez sem – tette hozzá, mikor meglátta mire készülök. Mivel elsőként akartam odaérni, de a kakaómat sem akartam veszni hagyni, gyorsan bekaptam a szívószálamat és szívni kezdtem.
- ÁÁÁÁÁÁÁ! Agyfagyás! – ordítottam fel és hanyatt estem. A földön fetrengve pedig a zsibbadó fejemet fogtam és ordítottam, mint a fába szorult féreg.
- De ugyan miért is hallgatna rám a Quatro Cerberus hőse – mondta halkan Richard, némi iróniával fűszerezve..

Miután sikeresen kihevertem a zsibbasztó agyfagyást, összepakoltam és útnak indultam. Kiérve a céh épületéből megeresztettem egy határozott mosolyt, ami az izgatottságom jele volt és csettintettem egyet.
- Red Cloud!
A lángoló vörös felhő megjelent a lábam alatt és fölemelt a földtől néhány centire. Újfent elvigyorodtam. Meghúztam a hátizsákomnak a pántjait, hogy biztosan jó szorosan tartson, majd berogyasztva a lábaimat felkészültem a kilövésre.
- Vigyázz Hakobe hegy mélyi furcsa és megmagyarázhatatlan körülmények között keletkezett barlangrendszer vagy mi a szösz, mert Reigen Hawkins jön és kegyetlenül felfedez!
A saját magamnak kreált kis lelkesítő mondóka gyors ledarálása után kilőttem magam, mint egy rakéta és teljes sebességgel a Hakobe hegy felé vettem az irányt. Párszor már volt szerencsém arra járni megbízások miatt – többek között arrafelé találtam meg Nokinerk-et is még tojásként - , így tudtam merre kell menni. Bár hajlamos voltam a városokban és a földön eltévedni, valahogy a levegőben mindig pontosan tudtam tájékozódni. Talán ezért is szerettem annyira repülni. Ilyenkor szabadnak éreztem magam, mint egy sólyom.
Már mélyen a hegység szívében jártam, mikor észrevettem három mozgó alakot, a fehér hótengerben. Ők is a fekete füst felé tartottak, legalábbis az irány az stimmelt. Közelebb repülve hozzájuk a mozgó alakok teljesen kirajzolódtak és közülük kettő ismerőssé vált. Leena és Gabrial voltak azok, valamit egy számomra ismeretlen harmadik figura. Talán ő is egy céh társuk legalábbis erre tudtam csak gondolni.
- Hé Leena! Gabrial! – ordítottam rájuk, mire mind a hárman megfordultak – Sziasztok! – köszöntem rájuk és kezdtem el egy vad integetést feléjük. Ennek a következménye egy előreborulás lett. Megszűnt alattam a mágikus lángoló felhőm és előrebucskázva belesetem egy kupac hóba. Szerencsére puhára estem, de sajnálatos módon ehhez hidegség is társult. Talán csak a lábam lógott ki, de azt nem sokkal az esésem után valaki megragadta és ki is húzott a hóból és ezzel a bajból is.
- Áh, kösz – néztem fel Gabrial-re, aztán felálltam és leporoltam magamról a havat, majd felnéztem rájuk – És ti mi járatban erre?
- Kihallgattunk két mestert, valami érdekes dolog van itt a hegyekben.
- Gabriel, ő kicsoda? - szólalt meg valaki, akit eddig igazából észre sem vettem. Pedig a kinézete alapján elég feltűnő volt. Egy közepesnél kicsivel nagyobb termetű – kutyamércével mérve – fehér bundájú farkas állt Gab mellett, akinek az arcán, oldalán és a hátán is vörös lángoló szimbólumok díszítették a bundáját.
- Reigen Hawkins, egy mágus a Quatro Cerberus-ból, még tojás voltál, mikor megismertem – válaszolta neki Gabriel, mire és kedvesen mosolyogva integetni kezdtem neki.
- Szerencsétlen – felelte rá a farkas állatka, amit én nem tudtam hova tenni hirtelen. Belső morfondírozásomból Leene zökkentett ki a kérdésével.
- És te?
Erről eszembe jutott, hogy én miért jöttem el a hegységhez, majd beugrott Gabriel mit mondott az utazásuk okáról.
- Csak nem ti is amiatt jöttetek? – böktem a mögöttük lévő sűrűn, gomolygó fekete füstre, ami jó pár száz méterrel arrébb szállt fel az ég felé.
- Arra a bazi nagy izére gondolsz ott ni? – kérdezett vissza Leena a hegyre mutatva, legalábbis szerintem arra mutatott.
- Nem, arra a másikra, ott a rohadt nagy fehér valami mellett – toltam el a kezét a megfelelő irányba.
- A hegyre gondolsz?
- Igen arra! Na az mellett ott a fekete füst miatt?
- Nem… igazából a táj miatt jöttem, de most hogy mondod elég érdekes – felelte Leene azzal a hófödte hegyek felé fordult és nézegetni kezdte azokat. Gabriel viszont odafordult hozzám.
- Szóval akkor te is annyit tudsz arról, mint mi. Semmit.
- Hát én Richard-tól hallottam egy-két dolgot… - elkezdtem felidézni, amit még az ebédlőben hallottam tőle és az alapján megkíséreltem visszamondani a lényeget – Állítólag itt valahol felnyílt a föld és kőlépcsők egész sora vezet a mélybe, de lent nem tudni mi van, viszont akik lementek, azok sosem kerültek elő…
- Tuti jó hely lehet, ha nem akarnak feljönni – hegyezte a fülét az állatka.
- Inkább nem tudnak feljönni. Nos akkor álljunk össze, több esélyünk van körülszimatolni, esetleg tenni is valamit, ha úgy hozza a helyzet.
- Ha végzünk veszek itt egy nyaralót… - hallatszott Leena hangja, ahogy tovább nézte a tájat és magában morfondírozott.
Közben a csapat pedig rendezte a sorait, én meg odaléptem a számomra ismeretlen fickó mellé, hogy köszönjek és bemutatkozzak neki.
- Amúgy szia, én Reigen vagyok.
Szemüvege megcsillant, mikor rám nézett. Szeméből értelem sugárzott, még is ott volt benne a visszahúzódottság vagy a titkolózódás. Rövid barna haja nagy részét, egy sapka fedte le, úgy összességében sötétebb színű ruhákat hordott, de amin leginkább megakadt a szemem, az a nyakán lévő céh szimbólum. Nem olyan volt, mint Gabrial-é vagy Leena-é. Teljesen mást ábrázolt, de nem ismertem fel.
- Sorono Tavara – biccentett felém az ismeretlen céhű, mire én elvigyorodtam és tarkóra tett kezekkel mentem tovább. Már mindenképpen megérte eljönnöm, egy új baráttal gyarapodtam.
Az utunk tovább része felfelé vezetett. Szerencsére nem volt annyira meredek, hogy már négykézláb kelljen mászni, de azért jobban terhelte az izmokat. Nálam a hideg is rákontrázott, de a sálam jó melegen tartott, amiért nagyon hálás voltam.
Olyan tizenöt-húsz perc alatt fel is értünk a tetejére, ahonnan lenézve elképesztő látvány tárult a szemünk elé. A hegylábak összetalálkozásainál egy hosszú repedés húzódott, ami okádta magából a füstöt. Az oldalánál pedig hatalmas kőtüskék meredtek az ég felé fenyegetően. Meglehetősen hátborzongató látványt nyújtott az egész kép, de épp ez tette olyan érdekessé és izgalmassá ezt a kalandot.
Ahogy leértünk közelebbről is megszemléltük ezt a szokatlan képződményt. A repedés elég széles volt már közelről nézve. Onnan már könnyedén beláthattunk a fekete füst alá. Lent vonalak cikáztak egyik végből a másikba keresztezve egymást, olyan képet adva, mintha valami természeti háló lenne.
- Wáow! Egy pókháló!
- Az nem pókháló, hanem csak kőhidak. Nézd csak meg jobban.
Megpróbáltam ilyen távolról jobban szemügyre venni a képződményt. Még mindig távolinak tűnt az egész, így egy közelebbit szúrtam ki magamnak és valóban kőnek bizonyult, ahogy jobban megnéztem.
- És tényleg!
Ezután a szakadék mentén elindultunk valamilyen lejárót keresni, ahol letudunk menni, már ha létezett ilyen. Tovább haladva egyszer csak Leena szimatolni kezdett a levegőben. Én is követtem a példáját, de nem éreztem semmit, csak a csípős hidegnek az illatát.
- Szerintem nincs itt kaja, pedig azt megszoktam érezni.
- Valaki van itt még… - pillantott előre Leena és ahogy haladtunk előre tényleg kibontakozott előttünk egy újabb alak sziluettje. Egy hosszú, barnahajú és meglehetősen szép arcú lány bukkant elő előttünk. Bár inkább mi bukkantunk elő, mert ő igazából csak állt és nézte a szakadékot, mint aki azon tanakodik menjen vagy ne menjen. Csak mikor közelebb értünk akkor vett észre minket és fordult felénk.
- Noah, te vagy az? Noah Varrens?
- Nem… a hegyi jeti… ki más? – felelte széles vigyorral az arcán – Üdv mindenkinek.
- Akkor látom megbarátkoztál a borotvával. Mit keresel itt? – lépett közelebb Gabriel a hajdani jetihez, aki szerintem túl vékony és szép lett volna egy jetihez. Persze nem akartam megszakérteni a dolgokat, hisz Gabriel ismerte igazából a lányt. Próbáltam elképzelni sűrű fehér bundával és kicsit majomszerűbb ábrázattal, de egyszer sem kaptam hiteles képet, inkább csak röhögő görcsöt. Gyorsan lenyeltem a rohamomat, majd köszöntem neki.
- Szia én Reigen Hawkins vagyok – integettem felé vidáman.
- Leena, örvendek – köszönt kurtán a lány, mire Noah jeti mosolyogva visszaintegetett nekem és Leena-nak is. A gyors ismerkedés után odafordult Gabrial-hez és válaszolt az előbbi kérdésére.
- Csak kellemes reggeli séta, jót tesz a hegyi levegő.
- Még ha ilyen füstös is? Gondolom velünk tartasz lefelé. Jól tévedek?
- Lefelé? – kérdeztem halkan, de mikor a szakadék felé néztem akkor jöttem rá, hogy egy kőlépcső vezet lefelé.
- Jól tévedsz – húzódott mosolyra a jeti lány szája.
Úgy tűnt összeállta a csapat és elindultunk lefelé. Újabb mosollyal nyugtáztam a mai nap második barátját, aki jetiként igazi ritkaságként könyveltem el magamban.
A lépcsők meglehetősen meredekek voltak , de legalább széles volt annyira, hogy kényelmesen elférjünk és ne kelljen szűkös libasorban haladni. Jó pár percnyi lépcsőzés után Gabriel hirtelen megtorpant.
- Várjatok…
- Mi történt? Elhagytál egy Sajtos Puffancs zacskót? – kérdeztem kétségbeesve és kezdtem el komolyan aggódni. Elképzelni sem tudtam, hogy mi másért állhatott volna meg hirtelen. Talán út közben kéne tartanom egy kurzust Gabriel-nek a nassolni való helyes és biztonságos tárolásáról. Jól eldugott, biztonságos mégis könnyen elérhető helyen kell tárolni őket.
- … még van valaki – fejezte be a mondatot és visszafordult a lépcsők teteje felé – Kaensho, te is érzed?
- Mi? – szippantott bele a levegőbe. Kicsit fintorgott, majd elkezdett felfelé sprintelni a lépcsőn közben valami kiáltott, ami én úgy hallottam, mintha tüsszentett volna.
- Egészségedre! – kiáltottam utána, mert így szólt az illem. Gabriel is elindult fölfelé. Látszott ahogy ledönt valakit a farkas, majd mikor feláll Gabriel megöleli. A gyors érzelem csere után elindultak hozzánk lefelé, közben már hallatszódott a hangjuk.
- Mi járatban? Egyedül akartál lemenni?
- A Mester bízott meg, hogy nézzek itt körül és igen egyedül indultam… bár sejtettem, hogy nem leszek egyedül – mosolyodott el Atsui. Mivel a fény pont a háta mögül sütött be, így nem láttam az arcát, de a hangjáról felismertem.
- Üdv, Leena vagyok!
- Helló, Atsui Orestes a Blue Pegasus-ból.
- Szia Atsu! – köszöntem rá vidáman – Te is a hegy mélyi furcsa és megmagyarázhatatlan körülmények között keletkezett barlangrendszer miatt jöttél?
- Jéé helló Rei – integetett felém – Ráhibáztál.
- Akkor velünk jössz, nincs ellenvetés – szólalt meg Atsui felé a fehér bundájú állatka.
- Ahogy mondja. Gyere ne szakadjunk le tőlük.
Atsui észrevette a jeti Noah-t és gyorsan köszönt neki is.
- Helló a nevem Atsui.
- Noah Varens.
Tovább haladtunk a meredek kőlépcsőkön és szerencsésen leértünk az aljára. Persze közel sem a szakadék aljára, csupán a lépcsőének. Előttünk az út viszont három felé elágazott, így már be is kapcsolódhattunk a pókhálószerű kőhíd láncolatba.
Az első híd meglehetősen keskeny volt, de ránézésre masszív volt, legalábbis stabilabb, mint a mellette lévő. A második bár valóban elég gyengének tűnt, de jóval szélesebb volt. A harmadik lehetőség tűnt a legjobbnak híd szempontjából. Szélesnek és stabilnak mutatta magát, egyedül hátulütője, hogy pont alatta volt valahol a füst kezdőpontja, így a híd vége teljes takarásban volt.
- Most melyiken megyünk tovább? – néztem rá a többiekre, akiken látszott, hogy eléggé tanakodnak ezen.
- Döntsetek ti, annyi kikötésem van, hogy mindenképp Atsuval maradok. Leena ha igényt tartasz rám, akkor ugyanez a helyzet veled is.
- Szerintem is maradjunk inkább együtt…
Sorono vizsgálgatni kezdte a hidakat, aztán valamit odasúgott Gabrielnek, közben meg Atsu elkezdett magyarázni a hidakról.
- Az túlságosan instabilnak tűnik, részemről passzolnám. A füst sem kecsegtet sok jóval, ez pedig itt túl keskeny, de legalább masszívnak tűnik - állapította meg Atsui.
Ekkor a jeti lányra néztem, akin látszott, hogy elgondolkozott.
- Lássuk csak… nem vagyok tériszonyos, szóval részemről a keskenyre szavazok. A repedezett úgy néz ki, mint amit már csak a szentlélek tart össze… vagy a jó szándék. Félre ne értsetek, nem félek attól, hogy leszakad, csak nem szeretnék rajta lenni, amikor megteszi… és a füstben vakoskodás, fuldoklás sem tetszik, így ismeretlennel szembenézni pedig kész öngyilkosság. Pláne, ha karmai vannak…
- Én a harmadikra szavazok – szólalt meg hirtelen Leena némi morfondírozás után – Elég stabilnak látszik és elnézve a füstöt, ha nem is teljesen, de nagy részét el tudom tüntetni egy fújással.
- Leena ez nem egy felhő, ami megült, ha elfújod. Egy pillanat múlva újabb füstfelhő jön a helyére alulról.
A lány némi gondolkozás után visszakérdezett.
- De mi van akkor ha valaki előre megy felmérni a terepet?
- Ezt megtehetem – hangzott Sorono válasza.
- Ó nem akarlak megbántani Tavara, de te tudsz repülni?
- Ha szükséges…
- Nem, ne legyen senkiből kísérleti nyúl. Ha megyünk, együtt menjünk – szólt határozottan közbe Atsui.
- Hogy mindenki együtt haljon meg, vagy aki nem tud segíteni magán az haljon meg csak, ha baj van? – kérdezett vissza Sorono.
- Bármi is történjen, több esélyünk van együtt, mint egyedül.
- Nem fogunk meghalni. Megoldjuk.
- Senki ne féljen, amíg itt vagyok – vágtam hősies pózba magamat – Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen.
Kihúztam magamat és a csípőmre tettem a kezeimet, majd határozottan oldalra néztem. Egy lágy szellő végig süvített a helyen, ami egy pillanatra meglibbentette a sálamat, mintha valami szuperhős köpenye lett volna.
- Ahogy sejtem Leena-san tud repülni, ahogy én is… - folytatta Sorono a többiekkel a beszélgetést észre sem véve a kis műsoromat.
- És én is! – tettem hozzá gyorsan, de ez is süket fülekre talált.
- Az óvatosság pedig jutalmat hoz. A „majd megoldjuk” csupán meglepetéseket…
- Igazat kell adnom Sorono-nak – szólt közbe Gab – Ha valaki hang nélkül előre tud menni, észrevétlenül, jobb lenne. De nem hiszem, hogy egy hídon, nyílt terepen lenne esély bujkálni. Együtt kelünk át.
- Ha viszont együtt megyünk nem ártana egy sorrend – szólalt meg újra Leena.
- Akkor ezen a keskenyen megyünk. Nekem nagyon nem tetszik az a füst – húzta a száját Atsui.
- A legjobb ötletnek tűnik. Segíthetek a biztonságán, ha ez könnyít valamit…
- Én is tudok segíteni ha szükséges…
- Akkor én majd a híd mellett repülök, hogyha valaki leesne eltudjam kapni.
- Reigen és Leena repülhetnek a híd mellett, ha valaki megbotlik el tudjátok kapni.
- Rám számíthattok, nem hagyom, hogy bárki leessen. – nyújtottam előre vigyorogva egy felmutatott hüvelykujjat. Természetesen a sajátomat.
- Én megleszek, Kaensho szintúgy, de Atsu-ra vigyázzon valamelyikőtök.
- Ugyan, megoldom… - legyintett egyet Atsu – Akkor ki megy elsőnek?
- Túl sok a fölösleges szó – morogta alig hallhatóan Sorono ée előrébb lépett a hídhoz.
- Nos, akkor megyek másodiknak – hallatszott Gabriel hangja.
Sorono letérdelt a híd előtt bal oldalt és letette a kezét, majd kristályok jelentek meg és szélesítették ki a bal oldalát. Atsu gyorsan mellé lépet jobb oldalt és ő is hasonló pozícióban a másik oldalt kezdte el kristályokkal kiszélesíteni.
- Red Cloud! – jelent meg alattam a narancsos lángoló felhőm és felemelkedtem a földtől néhány centire. Miközben a hidat szélesítették oldalra néztem a többi hídra. Ezzel a biztonsági módszerrel könnyűszerrel átkelhettünk volna a másodikon is. A harmadiknál pedig Leena-val karoltva széllel elfújhattuk volna a füstöt, hogy egy pillanatra belássunk a füstfüggöny mögé. Így eldönthettük volna, hogy a mögötte lévő ismeretlen az elég biztonságos-e. Ez esetben Water Bubble-el biztosíthattam volna mindenkinek a füstmérgezés mentes biztonságos átjutást. Sőt még föld tüskékből korlátot is csinálhattam volna, vagy valamelyik másik mágusunk kristályokból.

- Ez a reggeli futás borzasztóan jó volt, Atsu! – lelkendezett Liz, amint beléptünk a céhház központi aulájába. – Gyakrabban is megejthetnénk ilyet. – belépett a pult mögé, és jókedvűen levett a polcról két poharat, majd megtöltötte őket hideg gyümölcslével.
- Nekem is jól esett. Ezentúl minden reggel elmegyünk, ha itthon vagyok, mit szólsz? – koccintottunk.
- Most ugye vicceltek? – lihegett közbe Koko. – Arra nem is gondoltok, hogy engem megölhettek? Tudjátok milyen veszélyes lehet a sport? – lábai szabályosan négyfelé csúsztak a pulton, homloka puhán koppant a kemény fán.
- Ugyan Koko. – cirógatta meg Liz a buksiját. – Te is beleszoksz, majd meglátod.
- Hagyjál. Most ne szóljatok hozzám legalább egy napig, ti állatkínzók.
Erre már nem tudtuk elfojtani a nevetést, az mindent elsöprő erővel tört ki belőlünk, mintha napok óta erre várt volna.
- Ne nyavalyogj no… majd a kedvedért megállunk fél óránként.
- Ne nézz hülyének, tudom, hogy mindig fél órára mentek el kocogni. – nyögte sértődötten, mi pedig továbbnevettünk Lizzel. Mikor újra kaptam levegőt, letöröltem a szemeimből előbújt könnycseppeket, és egyben legurítottam a hűvös gyümölcslevet, ami teljesen felfrissített.
- Azt hiszem bemegyek a szépségszalonba lezuhanyozni. Koko te addig elfoglalod itt magad? – kérdeztem vigyorogva, a kis koala pedig csak intett a mancsával, majd hagyta, hogy a gravitáció visszavonzza azt a pultra. Nevetgélve bevonultam a szalonba, ledobtam a ruháim, és bevetettem magam az egyik kádba. Percekig csak üldögéltem a hűvös vízben, aztán gyorsan megmosakodtam, és kimásztam. Éppen törölgettem magam, amikor Bob Mester libbent elő az egyik falból. Sikoltva magam elé kaptam a törülközőt, és hátraugrottam a falhoz.
- M-Mester! – ziháltam. – Mit csinál a női fürdőben?
- Éppen téged kereslek mogyoróvajam.
- De miért pont itt? – remegtem.
- Egy feladatom van a számodra. – jelentette ki, mintha mi sem történt volna. – Gyere az irodámba, ha végeztél.
- Rendben. – bólintottam, majd végignéztem, amint centikkel a föld felett lebegve elhagyja a helyiséget ugyanazon a falon keresztül, amin érkezett. Kifújtam az addig bent tartott levegőt, aztán gyorsan felöltöztem. Nem szerettem, ha a Mester ilyen komoly hangon beszélt, az mindig vészjósló volt.

A lépcsőn felfelé menet végig azon gondolkodtam, vajon miféle feladattal akar megbízni Bob.. és egyáltalán miért pont engem? Talán a mágiám miatt? Tudtommal én vagyok az egyetlen homokmágus a Blue Pegasusban… ezt a feltevést gyorsan elvetettem, sőt az egész gondolatmenetet megszakítottam, ahogy az ajtóhoz értem, és bekopogtam.
- Gyere csak be cukormókus! – így tettem.
- Milyen feladata van számomra Mester?
- Ülj le! – miután ledobtam magam az egyik fotelbe, folytatta. – Egy rendkívül fontos, és nem kevésbé veszélyes munkával szeretnélek megbízni. Vagy ha egészen pontosak akarunk lenni, szeretnék tőled kérni valamit. Tudom, hogy most pár nap pihenőt terveztél, de ez nem olyasmi, amit akárkire rábíznék. – bólintottam. – A Hakobe hegységben nemrég furcsa jelenséget észleltek. Sűrű, fekete füst száll fel a hegygerincből, az égből hamu hullik a környező városokra, és azt beszélik, egy hatalmas repedés mentén kettényílt a hegyoldal. Kőlépcsők és hidak visznek a mélybe, de aki eddig lement, még egy se tért vissza. – kis szünetet tartott, én pedig megpróbáltam megemészteni a hallottakat. Miféle erő képes ilyen mértékben beavatkozni a természetbe? – Szeretném, ha odamennél, és megnéznéd igaz-e amit mondanak, illetve ha tudsz új információkat szerezni, tedd meg, de… és ez nagyon fontos, NE menj le, csak szimatolj körbe a környéken. Világosan fogalmaztam?
- Teljesen.
- Akkor indulj, és kérlek vigyázz magadra.
- Szoktam. – mosolyogtam, majd felálltam, és megcéloztam az ajtót.
- Jó utat Mazsolám! – kiáltott utánam, miközben már a folyosón jártam, és újra végiggondoltam, amit mondott. Még ha nem is megyek le, ahogy a Mester kérte, valószínűleg a környéken bolyongani is igen veszélyes. Az ilyen furcsa dolgok általában felkeltik a sötét céhek figyelmét is, és vonzzák a mágusokat. Egészen biztos, hogy nem én leszek az egyetlen kíváncsiskodó. Jobb, ha Kokot ezúttal itthon hagyom, nem tud még magára vigyázni, és ha én bajba kerülnék, csak hátráltatna.
Mire visszaértem a hallba, eldöntöttem mit teszek. Liz éppen visszaért a pulthoz az egyik asztaltól, ahol egy kisebb társaság sutyorgott, és közben néha óvatosan rám lestek.
- Na? Mit akart? – kérdezte Liz.
- Csak terepszemlére küldött a Hakobe hegyhez. – nyilvánvalóan hallotta hírét mi folyik ott, legalábbis aggodalmat tükröző szemei erről árulkodtak.
- Koko.. – szóltam halkan a még mindig a pulton heverésző koalának, aki lustán mocorogni kezdett.
- Tudom… Jövök már..
- Ne fáradj. Most nem vihetlek magammal.
- Mi? – felkapta a fejét, hirtelen felélénkült, ilyen reakciót eddig csak kajával tudtam kiváltani belőle. – Mi az, hogy nem vihetsz? – nézett rám döbbenten.
- Ez most túl veszélyes, szeretném, ha itt maradnál Lizzel.
- De én menni akarok! – jelentette ki nyomatékosan.
- Érdekes, én eddig azt hittem utálsz velem küldetésekre járni, mert az fárasztó. – mosolyogtam.
- I-igen… utálok is. De ez nem azt jelenti, hogy nem akarok menni.
- Nem teljesen értem a logikádat, de ez most mindegy is. – megdörgöltem puha homlokát, és Lizhez fordultam. – Ugye nem baj, ha pár napig itt hagyom veled?
- Ugyan dehogy… sőt! Remekül el leszünk, igaz Koko? – fordult a kis pamacs felé, ő azonban tudomást sem vett a lányról, még mindig engem bámult kikerekedett gombszemeivel
- Nem maradok itt és kész! Jogom van eldönteni, hogy hova megyek, és hova nem megyek!
- Nekem pedig kötelességem vigyázni rád, ezért ha úgy érzem, nem tudom garantálni a biztonságodat, akkor igenis megparancsolhatom, hogy maradj! – mutatóujjammal indulatosan a pultra böktem, jelezve ezzel, hogy a témát lezártnak tekintem. Vette az adást, ugyanis csalódottan ülésbe huppant, felháborodott szemei pedig immár szomorúságot tükröztek.
- Ha ilyen veszélyes, akkor te se menj oda. – nyafogta, miközben huzigálni kezdte az egyik kezemet.
- Engem ne félts, nem lesz bajom.
- Megígéred?
- Megígérem. – megsimogattam a buksiját, ő pedig végre kifacsart magából egy mosolyt.
- Akkor mehetsz. De ha meghalsz vagy valami, megöllek, amint visszaérsz! – fenyegetőzött, mi pedig Lizzel kánonban nevettünk.

Hazamentem,felvettem a meleg ruhámat, amit még Regától kaptam, mikor az Északi-hegységbe mentünk Firmus-szal, majd összeszedtem a szokásos utazós holmimat, és kimentem az állomásra. A vonatút unalmasan telt, szinte nem is emlékeztem már, milyen egyedül utazni, pedig Koko szinte kivétel nélkül átaludta az utazásokat, így a beszélgetés nem hiányzott, ám furcsa érzés volt, hogy nincs ott az ölemben. El is szunyókáltam, ami jól jött, mert így rövidebbnek tűnt az út. Szerencsére az ébresztőm működött, mint mindig… illetve majdnem mindig. Egy kis faluban szálltam le, a Hakobe lábánál, majd némi útbaigazítás után, elindultam a hegynek felfelé. Nem sokat kellett gondolkodnom merre menjek, a koromfekete füstöt ugyanis már messziről látni lehetett. Láttam már lángoló házat, de abból sem jött ilyen óriási füstfelhő. Minél közelebb értem, annál sűrűbb hamueső hullott az égből, lassan fel is adtam a hajam tisztaságáért vívott ádáz harcot. Furcsa módon senkivel nem találkoztam út közben, pedig azt hittem, nyüzsögni fognak itt a többi céh mágusai. Nos tévedni emberi dolog…
Végre elértem a hegyoldalban tátongó nyílást. Mint egy vérző seb, amit csak nemrég ejtettek, és ami örökre nyomot hagy. Egy pár pillanatig csak álltam, és meredten bámultam a szakadékot, ami tényleg olyan volt, mintha egy hegyméretű karddal vágták volna ki, egyetlen suhintással. Lentről szüntelenül áramlott felfelé a fekete füst, és pókhálószerűen cikáztak benne a kőhidak. Egy biztonságosnak tűnő lépcső indult mellőlem lefelé. ~ A Mester a lelkemre kötötte, hogy ne menjek le. De innen nem látok semmit. Na már most, ha lemegyek, azzal megszegem az ígéretem, ha viszont nem megyek le, a semmivel térek vissza, és csalódást okozok…. nem nem nem. Azt nem lehet. Lemegyek ezen a lépcsőn, hátha az aljáról már látok valami érdekeset.. ~ bólintottam magamban, aztán elindultam lefelé, amikor a bal kézfejemen lévő szimbólum kellemes bizsergésbe kezdett. Odakaptam, és végigsimítottam, de mire elgondolkodhattam volna mi történik, egy fehér folt repült nekem. Két mancs támasztotta ki a vállaim, én pedig hátraestem a lendülettől. A hátam sajgott a kőlépcsőfokok korántsem gyengéd érintésétől, de nem éreztem bosszúságot.
- Sho! Régen voltál már akkora, hogy el tudjalak kapni. – mosolyogtam az arcom nyalogatását szavaimra befejező farkasra.
- Bocsi! – azzal lemászott, én pedig feltápászkodtam. Épp megkérdeztem volna, hol hagyta a gazdáját, amikor Gab is elém lépett, és átölelt.
- Szia Atsu!
- Szia! – viszonoztam az ölelést, aztán hagytam, hogy eltoljon magától.
- Mi járatban? Egyedül akartál lemenni?
- A Mester bízott meg, hogy nézzek itt körül, és igen egyedül indultam… bár sejtettem, hogy nem leszek egyedül. – feleltem mosolyogva.
- Akkor velünk jössz, nincs ellenvetés! – közölte jókedvűen Kaensho.
- Ahogy mondja. Gyere ne szakadjunk le tőlük. – azzal megfogta a kezem, és finoman húzni kezdett maga után lefelé a lépcsőn. Néhány megtett fok után láttam is, hogy kik azok a többiek.
- Üdv, Leena vagyok! – fordult felém a hosszú, halványkék hajú, nálam talán kicsit fiatalabb lány.
- Helló, Atsui Orestes a Blue Pegasus-ból. – hadartam a szokásos bemutatkozós szövegem, amikor ismerős arc úszott be a látóterembe.
- Szia Atsu! – köszönt rám a tőle megszokott vidámsággal. – Te is a hegy mélyi furcsa és megmagyarázhatatlan körülmények között keletkezett barlangrendszer miatt jöttél?
- Jéé helló Rei! – integettem felé. – Ráhibáztál. – kezdeti jókedvem hamar lelohadt, amikor a harmadik férfit is felismertem. Sorono volt az, akit még mindig nem tudtam hova tenni. Már akkor sem tartottam ellenségemnek, amikor abban a füstös kis kocsmában összeakaszkodtunk, de egyszerűen nem tudtam benne megbízni, és ezen mit sem változtattak az északon történtek. Első perctől fogva gyanús alaknak tartottam, és azt hiszem ez így is marad már. Biccentettem neki köszönésképpen, aztán a többiek nyomában, ismét elindultam lefelé. Út közben még odasurrantam a barna hajú lány mellé, akivel még nem találkoztam, hogy neki is bemutatkozzak.
- Helló a nevem Atsui.
- Noah Varens.

A lépcső egy kőplatformra érve véget ért, tehát döntenünk kellett merre indulunk tovább. Három kőhíd vezetett a fene se tudja hova. Az egyik töredezett volt, látszott, hogy csak a szentlélek tartja egyben, és én nem szívesen teszteltem volna a teherbíró képességét egy megfoghatatlan szellemnek… vagy minek.
- Most melyiken megyünk tovább? – tette fel a mindannyiunkban motoszkáló kérdést Reigen.
- Döntsetek ti, annyi kikötésem van, hogy mindenképp Atsuval maradok. Leena ha igényt tartasz rám, akkor ugyanez a helyzet veled is. - jól esett a törődése, bár amútgy sem mozdultam volna Gab és Sho mellől.
- Szerintem is maradjunk inkább együtt…
- Az túlságosan instabilnak tűnik, részemről passzolnám. A füst sem kecsegtet sok jóval, ez pedig itt túl keskeny, de legalább masszívnak tűnik - állapítottam meg az egyértelműt, miközben mindenki a hidakat vizsgálgatta.
- Lássuk csak… - kezdett érvelni Noah. - nem vagyok tériszonyos, szóval részemről a keskenyre szavazok. A repedezett úgy néz ki, mint amit már csak a szentlélek tart össze… vagy a jó szándék. Félre ne értsetek, nem félek attól, hogy leszakad, csak nem szeretnék rajta lenni, amikor megteszi… és a füstben vakoskodás, fuldoklás sem tetszik, így ismeretlennel szembenézni pedig kész öngyilkosság. Pláne, ha karmai vannak…
- Én a harmadikra szavazok – szólalt fel Leena is. - Elég stabilnak látszik és elnézve a füstöt, ha nem is teljesen, de nagy részét el tudom tüntetni egy fújással.
- Leena ez nem egy felhő, ami megült. Ha elfújod, egy pillanat múlva újabb füstfelhő jön a helyére alulról.
A lány elgondolkodott Gab tényközlésén, aztán folytatta.
- De mi van akkor, ha valaki előre megy felmérni a terepet?
- Ezt megtehetem – először szólalt meg Sorono.
- Ó nem akarlak megbántani Tavara, de te tudsz repülni?
- Ha szükséges…
- Nem, ne legyen senkiből kísérleti nyúl. Ha megyünk, együtt menjünk – jelentettem ki határozottan.
- Hogy mindenki együtt haljon meg, vagy aki nem tud segíteni magán az haljon meg csak, ha baj van? – okoskodott Sorono.
- Bármi is történjen, több esélyünk van együtt, mint egyedül.
- Nem fogunk meghalni. Megoldjuk. – bólintott Leena, mintha ez csak egy elhatározás kérdése lenne.
- Senki ne féljen, amíg itt vagyok – vágta rá Rei, miközben furcsa pózt vett fel. - Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen.
- Ahogy sejtem Leena-san tud repülni, ahogy én is… - folytatta a tervezgetést Sorono.
- És én is! – integetett Rei, hátha végre felfigyel rá a társaság, de úgy tűnt, mindenki csak a saját gondolataival foglalkozott.
- Az óvatosság pedig jutalmat hoz. A „majd megoldjuk” csupán meglepetéseket…
- Igazat kell adnom Sorono-nak – szólt közbe Gab – Ha valaki hang nélkül előre tud menni, észrevétlenül, jobb lenne. De nem hiszem, hogy egy hídon, nyílt terepen lenne esély bujkálni. Együtt kelünk át.
- Ha viszont együtt megyünk nem ártana egy sorrend – vette át a szót ismét Leena.
- Akkor ezen a keskenyen megyünk. Nekem nagyon nem tetszik az a füst – húztam el a számat.
- A legjobb ötletnek tűnik. Segíthetek a biztonságán, ha ez könnyít valamit…
- Én is tudok segíteni ha szükséges…
- Akkor én majd a híd mellett repülök, hogyha valaki leesne eltudjam kapni.
- Reigen és Leena repülhetnek a híd mellett, ha valaki megbotlik, el tudjátok kapni.
- Rám számíthattok, nem hagyom, hogy bárki leessen. – vigyorgott Reigen.
- Én megleszek, Kaensho szintúgy, de Atsu-ra vigyázzon valamelyikőtök.
- Ugyan, megoldom… – legyintettem, mintha nem tudnám mire céloz. - Akkor ki megy elsőnek?
- Túl sok a fölösleges szó. – Sorono megunta a beszélgetést, és elindult a keskeny híd felé.
- Nos, akkor megyek másodiknak.
Sorono letérdelt a híd bal oldalánál, kezeit a földre tapasztotta, és varázsigét mormolt. Én is így tettem a jobb oldalon. Felizzottak mágikus pecsétjeink, és keskeny kristály réteg tapadt a hídhoz mindkét oldalán, kiszélesítve azt. Közben Reigen és Leena szárnyra kaptak, kész voltunk az indulásra.

- Noah, te vagy az? Noah Varens? – kérdezte hirtelen valaki a hátam mögül. A hang ismerős volt, mintha valahol, egyszer, a távoli múltban már hallottam volna… de nem tudtam hova tenni. Megfordultam.
Egy kisebb társaság közeledett felém a hóban. A négyfős csapat egy barna hajú, vidor mosolyú srácból, egy kékhajú lányból, és a két fiúból állt össze. Egyiküket ismertem csupán – azt a srácot, aki most felém sietett.
Homlokomat ráncba gyűrve gondolkodtam, hol láttam őt utoljára…
„- Pföej! Banditák... Utálom a fajtájukat, gyerekkorom óta lépten-nyomon beléjük botlok, a hócsukám tele van velük. Nem szeretek gyilkolni, csak ha a végszükség így hozza, de ezek egy egész falut tartanak sakkban, és az útzárlattal az északi városok felé is fenyegetőek, ahol nekem is van érdekeltségem. Részemről örülnék, ha hidegre tennénk az összeset. Ki van velem?”
A cukorkaküldetésen… ő pedig.. Gabriel van Chantai.
Szinte büszke voltam önnön teljesítményemre.
- Nem… a hegyi jeti… ki más? – felelte széles vigyorral az arcán – Üdv mindenkinek.
- Akkor látom megbarátkoztál a borotvával. Mit keresel itt? – lépett közelebb Gabriel kíváncsian. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, a vele utazók is bemutatkoztak.
- Szia én Reigen Hawkins vagyok – integetett barna hajú srác.
- Leena, örvendek – intettem nekik, mintegy bemutatkozásként, majd Gabrielhez fordultam.
- Csak kellemes reggeli séta, jót tesz a hegyi levegő.
- Még ha ilyen füstös is? Gondolom velünk tartasz lefelé. Jól tévedek?
- Lefelé? – Reigen halkan motyogott ugyan, de még így is kihallottam némi aggodalmat.
- Jól tévedsz – válaszoltam Gabrielnek.
Szívem szerint nemet vágtam volna rá azonnal. Sokkal jobban szerettem egyedül utazni. Társaságban az ember úgy érzi, muszáj megszólalnia, és némi kényelmetlen zavart okoz, ha az nem sikerül, vagy ha nem jól. Ezt éreztem én is… és persze, eddigre már megszoktam a magányt, és hogy csak magamért felelek. Egy szó, mint száz: nem voltam csapatjátékos.
Lefelé indultunk a lépcsőn, mikor Gabriel hirtelen megtorpant.
- Várjatok…
- Mi történt? Elhagytál egy Sajtos Puffancs zacskót? – kérdezte Reigen szinte kétségbeesve.
„Gyermek”, gondoltam elnéző mosollyal.
- … még van valaki – fejezte be a félbemaradt mondatot, majd az állatkájához fordult. – Kaensho, te is érzed?
- Mi? – a kis familiáris a levegőbe szippantott, majd egy „Atsu” felkiáltással felfelé kezdett sprintelni. Próbáltam eldönteni, vajon most tüsszentett, vagy ez jelent valamit egy másik idegen nyelven. Reigen tüsszentésre szavazott, Gabriel közben megindult az állat után, hogy később egy lánnyal térjen vissza. Hangjuk már messziről hallatszott.
- Mi járatban? Egyedül akartál lemenni?
- A Mester bízott meg, hogy nézzek itt körül és igen egyedül indultam… bár sejtettem, hogy nem leszek egyedül – mosolyodott el a frissen érkező lány.
- Üdv, Leena vagyok!
- Helló, Atsui Orestes a Blue Pegasus-ból.
A név semmit sem mondott, pusztán a céh.
- Szia Atsu! Te is a hegy mélyi furcsa és megmagyarázhatatlan körülmények között keletkezett barlangrendszer miatt jöttél?
- Jéé helló Rei. Ráhibáztál.
- Akkor velünk jössz, nincs ellenvetés – mondta az állatka ellentmondást nem tűrő hanghordozással.
- Ahogy mondja. Gyere ne szakadjunk le tőlük.
Atsu pillantása végigsiklott a társaságon, majd bemutatkozott nekem is. Én viszont azon gondolkodtam, amit Reigen mondott, és ami miatt ez a sok mágus most itt van. Hegymélyi, megmagyarázhatatlan körülmények között létrejött barlangrendszerek…
Szó, mi szó, nem azért indultam el, hogy egy csapat mágushoz csapódjak, mint sokadik tag. A véletlen sodort erre, és utazási szenvedélyem. A város, ahova készültem, a hegy túloldalán feküdt, ám közben megláttam a lépcsőt, amely nem tűnt hegységbe valónak…inkább emberkéz munkájának.
Tovább haladtunk, és hamarosan leértünk a kőhíd aljára – ahol az út háromfelé ágazott. Az egyik egy hihetetlenül keskeny híd volt, tériszonnyal küszkődöknek nem ajánlva, a másik pedig egy repedezett, málló híd, ami bármelyik pillanatban összeomolhat, a harmadik pedig füstbe veszett.
Egyik híd láttán sem töltött el biztonságérzet, ám más probléma is volt.
- Most melyiken megyünk tovább? – világított rá Reigen.
- Döntsetek ti, annyi kikötésem van, hogy mindenképp Atsuval maradok. Leena ha igényt tartasz rám, akkor ugyanez a helyzet veled is. – tette le a voksát Gabriel.
- Szerintem is maradjunk inkább együtt…
Az egyikük elkezdte vizsgálgatni a hidat és súgott valamit Gabnak, ami elég halk volt ahhoz, hogy szót se értsek belőle.
- Az túlságosan instabilnak tűnik, részemről passzolnám. A füst sem kecsegtet sok jóval, ez pedig itt túl keskeny, de legalább masszívnak tűnik – mondta Atsu.
Elgondolkodtam.
- Lássuk csak… nem vagyok tériszonyos, szóval részemről a keskenyre szavazok. A repedezett úgy néz ki, mint amit már csak a szentlélek tart össze… vagy a jó szándék. Félre ne értsetek, nem félek attól, hogy leszakad, csak nem szeretnék rajta lenni, amikor megteszi… és a füstben vakoskodás, fuldoklás sem tetszik, így ismeretlennel szembenézni pedig kész öngyilkosság. Pláne, ha karmai vannak…
- Én a harmadikra szavazok – szólalt meg hirtelen Leena – Elég stabilnak látszik és elnézve a füstöt, ha nem is teljesen, de nagy részét el tudom tüntetni egy fújással.
- Leena ez nem egy felhő, ami megült, ha elfújod. Egy pillanat múlva újabb füstfelhő jön a helyére alulról. – ellenkezett Gab.
A lány némi gondolkozás után visszakérdezett.
- De mi van akkor ha valaki előre megy felmérni a terepet?
- Ezt megtehetem – válaszolta hatodik társunk.
- Ó nem akarlak megbántani Tavara, de te tudsz repülni?
- Ha szükséges…
- Nem, ne legyen senkiből kísérleti nyúl. Ha megyünk, együtt menjünk – tette le a garast Atsu.
- Hogy mindenki együtt haljon meg, vagy aki nem tud segíteni magán az haljon meg csak, ha baj van? – mondta a Tavarának nevezett.
- Bármi is történjen, több esélyünk van együtt, mint egyedül.
- Nem fogunk meghalni. Megoldjuk.
- Senki ne féljen, amíg itt vagyok – jelentette ki Reigen egy hősies póz kíséretében – Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen.
Az én szemem úgy járt a mágusok között, mintha épp egy teniszmeccsen követném a labdát.
- Ahogy sejtem Leena-san tud repülni, ahogy én is… - Tavara egy másik oldalról akarta megközelíteni a felderítés dolgát…
- És én is! – kiáltott közbe Reigen.
- Az óvatosság pedig jutalmat hoz. A „majd megoldjuk” csupán meglepetéseket…
- Igazat kell adnom Sorono-nak – szólt közbe Gab – Ha valaki hang nélkül előre tud menni, észrevétlenül, jobb lenne. De nem hiszem, hogy egy hídon, nyílt terepen lenne esély bujkálni. Együtt kelünk át.
- Ha viszont együtt megyünk nem ártana egy sorrend – szólalt meg újra Leena.
- Akkor ezen a keskenyen megyünk. Nekem nagyon nem tetszik az a füst – húzta a száját Atsui.
- A legjobb ötletnek tűnik. Segíthetek a biztonságán, ha ez könnyít valamit…
- Én is tudok segíteni ha szükséges…
- Akkor én majd a híd mellett repülök, hogyha valaki leesne eltudjam kapni.
- Reigen és Leena repülhetnek a híd mellett, ha valaki megbotlik el tudjátok kapni.
- Rám számíthattok, nem hagyom, hogy bárki leessen. – vigyorgott Reigen felmutatott hüvelykujjal.
- Én megleszek, Kaensho szintúgy, de Atsu-ra vigyázzon valamelyikőtök.
- Ugyan, megoldom… - legyintett egyet Atsu – Akkor ki megy elsőnek?
- Túl sok a fölösleges szó – morogta Tavara, és előrelépett.
- Nos, akkor megyek másodiknak – hallatszott Gabriel hangja.
Atsu és Sorono letérdelt a híd két oldalára, és kristályokkal szélesítették ki biztonságos mértékűre.
- Red Cloud! – Reigen alatt megjelent saját kis felhője, és elemelkedett a földről néhány centire, miközben elgondolkodva fixírozta a többi hidat.
Homlokráncolva néztem a két kristálymágus munkáját, majd a repedezett irányába néztem. Ezzel a módszerrel az is jó lett volna akár… de ki tudja, lehet, hogy nehezebb lett volna megcsinálni, elvégre egy ilyen hídnál azt is megfontolja az ember, hogy egyáltalán rálépjen – e… nem hogy varázsoljon rá… a másik pedig…
Nem szerettem az ismeretlent, de mint minden embert, engem is feszített a kíváncsiság. Mi az, amit a füst elrejt a szemünk elől? Vajon mit véd: minket, vagy azt, ami mögötte rejtőzik? Egyáltalán mi lehet ott?
Félreértés ne essék: csak mert kíváncsi az ember, nem okvetlenül fog olyasmit tenni, amivel ötven százalék az esély rá, hogy önnön vesztét okozza.

- Azt sem tudjuk, mi van ott, Ba’al! A feladatunk az lenne, hogy felderítőt küldjünk, aki vissza is tud térni jelenteni, ez azt jelenti, hogy nem hagyja ott a fogát! – Ez a kiáltás tört utat az első emeletről az ebédlőbe, de meg mertem volna kockáztatni, hogy a kollégiumi szobámban is tisztán hallottam volna. Xaundaras mester volt az.
Éppen a pultot támasztottam Sebastiannal szemben. Éhes nem voltam kedvem nem volt küldetésre menni, mióta a kollégiumban lakom lakbérfizetés miatt sem kell erőlködnöm, úgyhogy ráértem. Kaensho a pulton feküdt, egy egykor volt ananász utolsó maradványait gyalázva meg, mellettem egy szék kihagyással pedig Leena csillapította étvágyát.
- Miért, talán csak ők tudnak felderíteni? Ha a képességet nézzük, sokkal alkalmasabbak is vannak ott, mint Sebastian, vagy Don! Miért ne mehetnének a kölykök?
Szinte sejteni lehetett, hogy a mester kivel vitatkozik. Annyira ellentétes Ba’al és Xaundaras személyisége, hogy gyakorlatilag adja magát a civakodás, és ez gyakran meg is esett köztük, de ennyire hangos veszekedésre még nem volt példa mióta a Dragon Fang tagja vagyok. Az egész ebédlő hallgatott, mint a sír, még Sebastian is megállt pohárral és törlőronggyal a kezében, és fülelt.
- Úgy gondolod? Mégsem volt még panasz egyikükre sem! Egyikük sem volt már küldetésen jó ideje, akármelyiket ugraszthatnánk, egy ilyen küldetés gyerekjáték lenne mindkettőnek, és a gyengébbek se hullanának el!
- Ha ennyire gyerekjátéknak tartod, akkor mi bajod van a többiekkel? Ők is el tudják végezni, egyébként sem árt nekik, ha erősödnek.
- Erősödnek? – koppant az asztal, majd több, apró, üvegszerű csörömpölés visszhangzott – Erősödnek? Meg is ölhetik őket! Hangsúlyozom, nem tudjuk, hogy mi van ott!
- EZÉRT KELL ODAKÜLDENI ŐKET! – ordítozott Ba’al – És én is hangsúlyozom, hogy mivel nem tudjuk, mi van ott, túl is élhetik! Nem pátyolgathatjuk folyton őket, Xaundaras! Ez itt egy céh, ha meghalnak, az azért van, mert nem elég erősek!
- A szentségit, kölyök! Igen, ez egy céh, és a mi dolgunk az, hogy erősebbé tegyük őket, nem az, hogy a halálba küldjük! Emlékezz, honnan jöttél, te sem voltál mindig ilyen erős! Gondolkozz, az, ami megnyit egy ekkora hasadékot a Hakobe-hegyen nem egy piti kis sötét céh tanuló mágusa!
- HOGY VÁLNÁNAK ERŐSEBBÉ HA NEM ÍGY?! Meg kell tanulniuk meg bírkózni a dolgokkal! NEM AZÉRT VAGYUNK ITT, HOGY A TOJÁS HÉJAT SZEDEGESSÜK A SEGGÜKRŐL!
Eleget hallottam, döntöttem. Megyek, még ha egyedül, vagy Kaenshoval is kell mennem. Ba’al tán még direkt arra apellál, hogy Xaundaras növendékei nem elég kemények ahhoz, hogy egy ilyen küldetést elvégezzenek, mintha remélné, hogy ott döglünk. Mielőtt teljesen felhúztam magam odafordultam Leenához:
- Menjünk mi. Jobbat úgysem talál a növendékek közt. Nálunk egyébként is kisebb az esélye, hogy ott hagyjuk a fogunkat, mint a többi zöldfülű esetében.
- Gondolatolvasó vagy! – vigyorgott rám a lány, megkönnyebbülésemre. Legalább lesz, aki összefoltoz, ha valami bajom lesz.
- Leena! – rivallt rá Seb. a pult mögül. – Megígérted nekem, hogy nem kevered magad bajba!
- Jajj, nyugi Sebastian! Most nem egyedül megyek, itt van Gab is! Egyébként a hegyek mélyén nincsenek nőket gyilkoló perverzek! – magyarázott, de én már nem figyeltem, felálltam, füttyentettem egyet, mire Kaensho a nyomomba szegődött, és elindultam felfelé a lépcsőn az emeletre, ahol Xaundaras és Ba’al irodája volt.. hálistennek külön szobában. A lépcsőn felfelé haladva hallottam, hogy Leena is a nyomomba szegődött.
Xaundaras ajtójához érve kopogtam, és a választ meg sem várva nyitottam be az ajtón. Pontosabban sarkig kivágtam, és bentebb léptem, hogy Leena is követhessen. A mesterek megrökönyödött arccal meredtek ránk.
- Chantai, mit kere… - kezdte volna Xaundaras, de közbevágtam.
- Először is, mester létük ellenére szégyenszemre óvodásként vitatkoznak, emberibb hangnemet is megüthetnének. Mindent hallani az ebédlőben! – eresztettem ki a hangom. – Ba’al… mester. – valahogy nehezemre esett ilyen felfokozott állapotban a címén szólítani, egyszerűen arcon vágtam volna, ha tehetem. – Megcsináljuk mi. Meg akarjuk csinálni, és ha nem engedik, akkor klánon kívül megyünk!
- Vigyázz a szádra, kölyök! – emelte ütésre a kezét Ba’al. – Hogy merészelsz így beszélni velem?
- Maga hogy merészel úgy beszélni rólunk, mintha eldobható kacatok lennénk? Mit a borotvám! Ha eltörött azért van, mert nem volt elég kemény, majd lesz másik!
- Elhallgass, mert…
- Mert mi lesz? – léptem oda hozzá, arcom alig egy arasznyira volt tőlem, tekintetemet az övébe fúrtam, és csak álltunk ott. – Kidob a klánból, ahogy Metát is? Rajta, tegye csak meg! Inkább lépek ki, minthogy hagyjam, hogy tárgyként kezeljenek!
- Te arcátlan! – fakadt ki Ba’al, és már lendült a keze, és én szilárdan elhatároztam magamban, hogy állni fogom az ütést, de nem hagyom megbosszulatlanul. És ekkor Leena közbevágott.
- MESTER, ELVÁLLALJUK! – kiáltotta, és közénk állt. – Te magad mondtad, csak így leszünk erősebbek! És igazad volt, elmegyünk és megcsináljuk, jó? – hadarta – Ahogy mondtad, erősödnünk kell, és ez a munka erre tökéletes!
Ba’al – és az én – meglepetése akkora volt, hogy megállt a keze, és leengedte. Pár másodperc telik el így, aztán megszólal a rókaképű fazon.
- Rendben. – Xaundaras felé fordul – Látod, ez a különbség a te, és az ÉN kölykeim között! – löki oda, amire én már a torkának ugranék, de Kaensho elkapja a nadrágom szárát, és Leenát sem kéne ellökni az utamból, így hát oldalra fordulva egyszerűen köptem egyet. Meg sem várom a további közjátékot.
- Kaensho, megyünk. Leena, a bejáratnál várlak. – szóltam, és lépve az ajtón úgy bevágtam magam mögött, hogy azt hittem a kezemben marad a kilincs. – Utolsó mocskos szemétláda, hogy a beled tekeredne a mestergerendára. A másik végét meg a nyakadra csomóznám! – átkoztam miközben kettesével szedtem lefelé a lépcsőket, odalent megnyitottam a pecsétemet, és kirántottam belőle az üres táskát, és odacaflattam Sebhez. Levágtam az asztalra, ami a kezemben volt, és ráordítottam.
- Pakold meg valami istenverte kajával, ami kellhet ezen az istenverte küldetésen, míg hozom a többi cuccom…
Azzal otthagytam, és átvonultam a kollégiumba. A ládámból előtúrtam egy húsz méter hosszú eltéphetetlen kötelet, egy pár hangnélküli sípot, és a kezembe akadt egy színvarázs is. Talán hasznomra lesz, sötétben feketére festem a köpenyem és meg tudok lapulni az avatatlan szemek előtt.
Mire visszaértem Sebastian megpakolta a táskát, Kaensho pedig az asztalon ülve várt. Komoly volt, és hangtalan. Nem látott még idegesen, és ami azt illeti, még nem sokan.
- Gyere! – löktem oda neki, aztán az ajtóhoz vonulva még mindig fújtam a dühtől, de igyekeztem lecsillapítani magam. – Everothra és Synestrára nagy munka vár. Addig fogom őket nyüstölni, míg olyan erős nem leszek, hogy ezt a rókapofájú piperkőcöt a lábánál akasztom fel, és addig ütöm a fejét, míg le nem szakad… - fújtam egyet. Oldalra fordítottam a fejem, Kaensho úgy nézett rám, mint egy idegenre.
- Nyugodj meg, Gabriel! – rivallt rám, mintha az segítene majd, én csak legyintettem, és belenéztem a járókelek erdejébe, és lassan elindultam. – Hé! – húzást éreztem a nadrágom szárán, lenézve Kaenshot láttam, ahogy éppen rángat a tömeg felé. – Ott az a gyanús külsejű fazon, aki, akivel abban a kis faluban voltunk! – suttogja. Le kellett hajolnom, hogy tisztán halljam, gondolom azért tette, hogy Leena ne tudjon róla.
Felnéztem, és rövid vizslatás után észrevettem Kao-t, ahogy a járókelők között őgyeleg, és egy másodperccel később el is kaptam a pillantását. Fejemmel biccentettem neki, mire ő kilépett a tömegből, és látványosan hosszú léptekkel elindult az egyik sarok felé.
- Egy pillanat, Leena. Mindjárt jövök, van egy kis dolgom. – szóltam, és fejemmel intettem Shonak, hogy kövessen. Amikor Leena hallótávolságán kívülre értünk halkan a farkas felé fordultam. – Az a „gyanús külsejű fazon” egy régi ismerősöm, van pár közös dolgunk, és úgy hiszem, megbízhatunk benne. A neve Sorono Tavara.
Igazából nem tudtam, hogy az igazi nevét mondjam-e neki, de végül úgy döntöttem, jobb, ha rá hagyom a dolgot Kaora, ha akarja, majd elmondja. A sarkon befordulva Kao egy sikátorba lépett be, ahova követtük őt, és ahogy beléptünk, mögöttünk szimpla egyenletes fal emelkedett fel.
- Mi a? – pördült meg tengelye körül Sho, és gyorsan megszimatolta a falat. – Kristálymágia.
- Mhm. – bólintottam, majd Kaohoz fordultam.
- Üdv. Valami hír? – kezdte köszönés, és minden bevezető nélkül egyből a lényegre térve.
- Azzal kapcsolatban, amit korábban beszéltünk? – nyújtottam a jobbomat, de ő egyértelmű jelét adta, hogy nem él ezzel a gesztussal, így visszahúztam a kezem. – Nem sok, de lenne egy megbízásom. Klánmestert mennyiért teszel el láb alól?
- Nincs olyan érték… - tenyerét felém fordítva emeli derék magasságba a kezét, egyértelmű „stop” jelet adva.
- Kár. Na mindegy, megkérdeztem Prue-t, a küldetések között Hargeonba nem sok szól, a legtöbbet a közelebbi klánok viszik el, bűnbandának semmi jele. Legalábbis olyan, ami egyértelműen rájuk fogható. Ellenben gyerekkorából emlékszik, hogy sokszor beszéltek a szülei védelmi pénzről. .. – darálom le a szöveget, aztán próbálok minél barátságosabb fejet vágni, hátha sikerül jobb belátásra téríteni Ba’allal kapcsolatban. – És, mennyiért gondolnád meg magad az előző ügyben?
Utólag belegondolva, nem is akartam én eltetetni láb alól azt a rókaképű barmot… Nem, dehogy, én akarom kicsinálni, nem engedem másnak.
- Nem az összeggel van problémám.
- Oh, értelek. – csendesedtem el, majd rövid szünet után Sho-ra néztem. – Akkor, még sokat kell tűrnünk a rohadéknak… - újra Kaohoz fordulok. – Mi járatban egyébként? Vagy ezért jöttél?
-Ez lett volna a fontosabb része. Kerülnöm kell a figyelmet és a feltűnést egy időre, és megpróbálnom kideríteni valamit, ha sikerül, de egy szervezet ellen, ha nincs alapvető információ, csapdakeresés az érdeklődés; nem tudható mikor kattan a zár az egyik csapdán...
- Értelek. - bambulok rá. Igazából, ha teljesen tiszta lenne a fejem valószínűleg fel tudtam volna fogni, ám ez így nem igazán jött össze.
- Kicsit kábább az átlagosnál. Túl sok a vér a fejében. - szól csevegő hangon az idegenhez Sho.
- Akkor viszont mennem kell. Ha semmi információm sincs, akkor egyelőre el kell rejtenem magamat...
- Had kérdezzek én is valamit... Egy küldetést kaptunk.. illetve vállaltunk el, a Hakobe-hegyen különös szakadék nyílt meg, ennyit tudunk róla, minket küldtek oda, hogy felderítsük. Nem tudsz róla valamit?
- Nem. A Hakobe-hegyről azt sem tudtam, hogy vulkáni eredetű lenne…
- Azt mondtad e kell tűnnöd egy időre… A föld alá, mondjuk? –húzom vigyorra a számat. Most ötlött csak be, hogy jó lesz, ha nem egyedül megyünk neki a hegynek, minél többen vagyunk, annál biztosabb, hogy élve kerülünk ki.
- Tartsak veled ismét? – kérdezett vissza a bérgyilkos.
- Neked is előnyödre válik, és talán mi is kisebb eséllyel harapunk fűbe. – vontam vállat.
- Ez elég kilátástalanul hangzott, nem vall Gabrielre, akit megismertem. – mondja, s közben tekintetemet fürkészi, de szája széle mintha felfelé hajlott volna, ami igazából nem érdekelt, elkezdtem felvázolni a helyzetet neki.
- A klánunk vezére, Kain mester azt kérte a többi mestertől, hogy küldjenek felderítőket. A mester, aki alá én tartozom S rangúakat akart, hogy minél biztosabb legyen a siker, és minimális legyen a kockázat. Erre Ba'al, az elemiek és a sárkányölők vezére elkezdte becsmérelni a mestert és a tanítványait... Mi meg bizonyítani akartunk neki Leenával. A lánnyal, akivel láttál az ajtóban. Mindegy, hosszú sztori. Lényeg, hogy igaza van Xaundarasnak, nem valószínű, hogy valami piti mágus nyitogat város méretű tárnákat a hegybe. Elég nagy a kockázat.
- Nem hittem volna, hogy ilyen mértékű felesleges kockázatnak nekimész csak a névértéke miatt... – igaza volt, ha észnél lettem volna így cselekedtem volna… De nem így volt. Szégyenemben inkább hallgattam, és Kaensho vette át a szavam:
- Becsületbeli ügynek tekintette, mondom, hogy kábább az átlagosnál… Úgy üvöltözött Ba’al mesterrel, hogy ha Leena nincs ott, cafatokra tépi...
Erre Kao egy terjedelmes, göndör nevetéssel válaszol, és bár nem tudtam, hogy rajtam nevet-e, vagy a mesteren, esetleg Kaenshon, nem is igazán izgatott, de a lényeg, hogy a végén mosollyal az arcán – amit először látok nála – belement:
- Nos, nekem nincs ilyen problémám, a föld mélye pedig kifejezetten érdekel, mondhatjuk, hogy több okom is van lemenni - mikor indulunk?
- Leena azért vár ránk, hogy induljunk, minél hamarabb oda akarunk érni, úgyhogy most rögtön. Ja, és... meg ne említsd neki, hogy ki akartam nyíratni Ba'al-t... Leena az ő keze alá tartozik. Mellesleg égi sárkányölő, amolyan hirtelenharagú felcser a klánban.
Ahogy kimondtam a sárkányölő szót, Kao szemöldöke a homloka közepéig szalad fel, és szinte betűvel lehetett olvasni az arcáról, hogy megértette, és megjegyezte.
Megegyeztünk hát, és ezzel a mögöttünk tornyosuló fal leomlott, mi pedig csöndben visszaindultunk a ránk várakozó Leena felé.
- Leena, ez itt Sorono Tavara. Sorono, ő pedig Leena, akiről már meséltem. – mutatom be őket gyorsan, aztán hamar közlöm Leenával a terv módosulását. – Egy régi ismerősöm, és velünk tart a küldetésen.
Az állomásra hamar kiértünk, és a jegyekez megvéve szinte azonnal szállhattunk is fel a vonatra. Az út többnyire szótlanul telt, csupán a fejemben kavarogtak a gondolatok, de idővel megnyugodtam én is, bár nem vagyok benne biztos, hogy ilyen nyugodt maradtam volna akkor is, ha meglátom Ba'al rókaszerű fejét.
A vonatról leszállva felnéztem a hegyre, annak teteje hósipkát húzott, így valamelyest otthonosabb érzés öntötte el a szívemet, az egyetlen zavaró tényező az a fekete füstfelhő volt, ami olyan makacsul terjengett az ég felé. Vajon mi lehet az?
Elindultunk felfelé a hegyoldalon, és alig hagytuk el a hóhatárt, kicsit összébbhúztam magamon a kabátot, Kaensho pedig időről időre fellobbantotta a lángjait, hogy ne fázzon a vastag bunda alatt sem. Szélcsend honolt, és ez volt a mi szerencsénk, illetve az enyém, hiszen a bundám nélkül biztos, hogy megfagytam volna. Pár lépés megtétele után viszont ismerős hang ütötte meg a fülemet.
- Hé, Leena! Gabriel! - kiáltott a fölül valaki, aztán felemelve a tekintetem, és valamelyest összehúzva a szemhéjaimat hunyorogva figyeltem, ahogy kirajzolódik Reigen Hawkins sziluettje. - Sziasztok! - kiáltott újra, és úgy előre hajolt, hogy az utazáshoz használt piros felhőjéről pár lépéssel előttünk landolt a hóban úgy, hogy csupán a lábai látszódtak ki belőle. Pár nyújtott lépést megtéve megfogtam a bokájánál és kirántottam a hófúvásból.
- Áh, kösz. - szólt, miközben felállt, és elkezdte lesöpörni magáról a havat. - És ti mi járatban erre?
- Kihallgattunk két mestert, valami érdekes dolog van itt a hegyekben. - dobtam oda, mielőtt Leena válaszol. Nem tudtam, hogy miért, de valami azt súgta, hogy nem maradna titokban a veszekedésem Ba'allal, és már így is több ember tud róla, mint amennyinek kéne.
- Gabriel, ő kicsoda? - szólalt meg a lábamnál Kaensho. Persze, hiszen még tojás volt, amikor Reigennel találkoztam.
- Reigen Hawkins, egy mágus a Quattro Cerberusból, még tojás voltál, mikor megismertem. - mondtam, mire Reigen kedvesen mosolyogva intett a farkasnak.
- Szerencsétlen. - bökte ki Sho, mire Reigen arcán számomra furcsa, idegen arckifejezés ült ki... gondolkodott! De Kaenshoban nem kellett csalódnom, még mindig olyan mint a pokróc az idegenekkel.
- És te? - kérdezte a mellettem álló lány.
- Csak nem ti is amiatt jöttetek? - mutatott hátra Reigen a füstfelhő felé.
- Arra a bazi nagy izére gondolsz ott ni? - mutatott Leena a hegyre.
- Nem, arra a másikra, ott a rohadt nagy fehér valami mellett. - igazította irányba Leenát.
- A hegyre gondolsz?
- Igen, arra! Na az mellett ott a fekete füst miatt?
- Nem... igazából a táj miatt jöttem, de most, hogy mondod elég érdekes. - kicsit olyan volt, mint egy szinházi előadás. Úgy értem, egy rossz előadás, Kezdett körvonalazódni bennem, hogy Reigen is a füst forrása miatt jött, de nem mertem volna rávágni, hogy Leena is tisztában van ezzel, sőt, meg mertem volna kockáztatni, hogy most leragad a hegyeknél, szinte ösztönösen takartam el az arcomat jobb kezemmel, Sho pedig egyszerűen lefagyott, arca mellett pedig egy mangacsepp jelent meg.
- Szóval, akkor te is annyit tudsz arról, mint mi. Semmit. - szóltam közbe, meggátolandó a további se füle se farka beszélgetést.
- Hát, én Richardtól hallottam egy-két dolgot... Állítólag itt valahol felnyílt a föld, és kőlépcsők egész sora vezet a mélybe, de lent nem tudni mi van, viszont akik lementek, azok sosem kerültek előre... - tehát pont annyi, amennyit mi tudtunk, vagy sejteni lehetett.
- Tuti jó hely lehet, ha nem akarnak feljönni. - pattantak fel antennakéne Sho fülei.
- Inkább nem tudnak feljönni. Nos akkor álljunk össze, több esélyünk van körülszimatolni, esetleg tenni is valamit, ha úgy hozza a helyzet. - intettem le Shot, és tettem javaslatot Reigennek a csatlakozásra.
- Ha végzünk, veszek itt egy nyaralót... - ámuldozott Leena tovább a látványon... tehát beigazolódott a gyanúm.
- Amúgy szia, Reigen vagyok. - lépett oda Kaohoz. Az első pillanatra nem tudtam, hogy mire számítsak tőle, azt hittem be se mutatkozik, aztán mégis.
- Sorono Tavara. - biccentett, de ekkor mi már tovább indultunk.
Úgy egy negyed óra múlva felértünk az első hegy tetejére, ahonnan lenézve leesett az állam. Ahol a hegyek lába összefutnak egy hatalmas repedés húzódott végig, és annak a gyomrából meredt az égnek a fekete füstoszlop.Mindenki érződött a meglepettség, aztán elindultunk lefelé a lejtőn. Ahogy egre közelebb értünk a repedéshez Sho egyre többet fintorgott.Jobbára sikerül kiszagolnia, ha mágia van a levegőben, mint például ha a tűz mágikus eredetű lenne, de most nem tudott effajta információval szolgálni.
- Wáow! Egy pókháló! - kiáltott Reigen, amikor a szakadék széléről belenéztünk a mélységet végtelen kuszasággal teleszövő hídrendszerbe.
- Az nem pókháló, hanem kőhidak. Nézd csak meg jobban. - szólt Leena. Végre úgy tűnik megtalálta magát, és leakadt a kilátás szemléletéről.
- És tényleg! - csattant fel Reigen, de Sho és én már elindultunk a repedés szélén, hátha találunk valami utat, amin lemehetünk. Pár lépés után előbb Leena, majd Sho is szimatolni kezdett a levegőben.
- Valaki van itt még... - mutatott az előttünk lévő lépcsőre a lány, Sho pedig meglepett arccal bámult rá. Magamban széles mosolyra húztam a számat, ahogyan a farkas keresve sem talált szavakat arra, hogy hogan fejezze ki megrökönyödését.
A lépcső közepén pedig egy hosszú, barna hajú, karcsú lány ismerős alakja rajzolódott ki. Egy percig gondolkodtam, hogy meg merjem-e szólítani, vagy hülyének néz-e majd, ha nem az, akire gondolok... Aztán pár vizslató pillantás után szinte automatikusan mondtam ki az agyamba tóduló szavakat.
- Noah, te vagy az? Noah Varrens? - kiáltottam utána, A Tamasaburos küldetés óta nem láttam, és igazából mély nyomot nem is hagyott bennem alig fél napos partneri pályafutásunk, de megimsertem.
- Nem... a hegyi jeti.. ki más? - vigyorodott el, ahogy megfordult. - Üdv mindenkinek.
- Akkor látom, megbarátkoztál a borotvával. Mit keresel itt? - léptem közelebb a többiek kíséretében. Jól esett kicsit poénkodni, és ez a felkérés a keringőre kapóra jött, hogy ne veszítsem el a hangulatomat. Sho homlokát ráncolva nézett rám, de nem szólt. Talán nem is Noah miatt, hanem, mert nem érti, hogy ismerhetek mindenkit akivel eddig összefutottunk.
- Szia, én Reigen Hawkins vagyok.
- Leena. Örvendek.
- Csak kellemes reggeli séta, jót tesz a hegyi levegő. - mondta, de én egyetlen kizárólagos okot tudtam volna felhozni, mégpedig az, hogy kíváncsi. Még egy mágus, és ha sikerül mellénk állítani tovább javulnak a túlélési esélyeink.
- Még ha ilyen füstös is? Gondolom velünk tartasz lefelé. Jól tévedek?
- Lefelé? - szólt Reigen, de szóra se méltattam. Úgy hiszem, elég egyértelmű, hogy lefelé kell mennünk, hogy lássuk, mi van alul.
- Jól tévedsz. - mosolyodott el Noah, aztán beállva kis csapatunkba tovább is indultunk lefelé, aztán pár lépéssel később felizzott a jobb kezemen lévő pecsé, én pedig megtorpantam.
- Várjatok... - szóltam.
- Mi történt? elhagytál egy Sajtos Puffancs zacskót? - kérdezte kétségbe esve Reigen, mielőtt folytathattam volna, aztán rá sandítva befejeztem a mondatot.
- ... még van valaki. - megfordultam, és a lépcső teteje felé néztem. De mit keresne itt? Ha egyedül küldték el őt is, nem csak Ba'al az őrült, de még az a... eszembe jutott a Blue Pegasus mestere, és annak szokásai. Már ebből is tudhattam volna, hogy nem normális. Mindegy. Megráztam a fejem, és Kaenshora néztem. - Kaensho, te is érzed? - közben a kellemes melegséget árasztó pecsétet simogattam a másik tenyeremmel.
- Mi? - szippantott a levegőbe, újra elfintorodott, aztán felpattant a füle, kerekre nyílt a szeme, és rohanni kezdett felfelé a lépcsőn. - Atsu!
Követtem őt, és elindultam felfelé én is, habár, ő jóval gyorsabb volt, és egy pillanat múlva már a lépcső tetején felbukkanő kék hajzuhataggal rendelkező lányra vetette magát. Szaporázni kezdtem a lépteimet, és mire odaértem, Sho már leszállt Atsuról, és segítettem neki felkelni.
- Szia Atsu! - vetődtem rá, és öleltem át, ő pedig viszonozta azt.
- Szia! - pár másodpercig álltunk így, nem rég láttam csak, de nagyon jól esett megszorítani. Egyszeriben minden Ba'al-al kapcsolatos gondolatom elszállt.
- Mi járatban? Egyedül akartál lemenni? - toltam el magamtól végül.
- A Mester bízott meg, hogy nézzek itt körül, és igen, egyedül indultam... bár sejtettem, hogy nem leszek egyedül. - mosolygott, és bár én is mosolyra húztam a számat, mélyen belül szívem szerint leteremtettem volna, amiért ilyen felelőtlenül nekiindult egyedül.
- Akkor velünk jössz, nincs ellenvetés! - mondta csevegő hangon Sho, de kis híján csak nem ugrált örömében.
- Ahogy mondja. - bólintottam. - Gyere, ne szakadjunk le tőlük! - fogtam meg a kezét, és Shoval az oldalunkon elkezdtem lefelé húzni a ránk várakozó brigádhoz.
Leérve a többiekhez mindenki üdvözölte az újonnan érkezőt, és igazából csak két dolog ötlött a szemembe. Az, hogy Reigent már korábbról is ismerte, és meglehetősen távolságtartó Kaoval szemben. Talán már ismerték előbbről egymást, de nem akartam megkérdezni mindenki előtt, majd ha kettesben maradunk Atsuval megejtem. Gondoltam már, amikor tovább haladtunk lefelé a lépcsőkön.
A hosszú lépcső egy emelvényszerű, hatalmas sziklára vezetett, amin három kőhíd hídfője foglalt helyet. Választanunk kell tehát, hogy merre megyünk.
- Most melyiken megyünk tovább? - szólt Reigen.
- Döntsetek ti, annyi kikötésem van, hogy mindenképp Atsuval maradok. Leena, ha igényt tartasz rám, akkor ugyanez a helyzet veled is. - szóltam, mielőtt elkezdtem volna átgondolni a lehetőségeket. Atsuval kapcsolatban rég nem tapasztalt érzések miatt egyszerűen nem vitt volna rá a lélek, hogy egyedül hagyjam egy ilyen helyen. Leenának pedig megígértem, hogy segítek, ha kéri.
- Szerintem is maradjunk együtt...
- Az túlságosan instabilnak tűnik, részemről passzolnám. A füst sem kecsegtet sok jóval, ez pedig itt túl keskeny, de legalább masszívnak tűnik.
- Lássuk csak... nem vagyok tériszonyos, szóval részemről a keskenyre szavazok. A repedezett úgy néz ki, mint amit már csak a szentlélek tart össze… vagy a jó szándék. Félre ne értsetek, nem félek attól, hogy leszakad, csak nem szeretnék rajta lenni, amikor megteszi… és a füstben vakoskodás, fuldoklás sem tetszik, így ismeretlennel szembenézni pedig kész öngyilkosság. Pláne, ha karmai vannak…
- Én a harmadikra szavazok. Elég stabilnak látszik és elnézve a füstöt, ha nem is teljesen, de nagy részét el tudom tüntetni egy fújással.
- Leena ez nem egy felhő, ami megült. Ha elfújod, egy pillanat múlva újabb füstfelhő jön a helyére alulról. - mutattam le a hidak alatti szakadékra, ahonnan a füstoszlop terjengett felfelé, aztán sorravettem magamban a lehetőségeket.
Van velünk két technikás kristálymágus, Reigen földmágiáját sem szabad figyelmen kívül hagyni, és ezekkel a rozoga hidat is olyan stabillá lehet tenni, hogy egy hadosztály is átvonulhat rajta. A keskenyen óvatosan átkelhetünk, jobb híján a kötéllel összekötjük egymást, és ha egy ember megcúszik, akkor a többi visszarántja, ráadásul van velünk három ember, aki repülni is tud, gyakorlatilag szükség se lenne a hidakra, ha átvisznek minket, de jobb lesz takarékoskodni a varázserővel. Aztán ott a széles, stabil híd, aminek a végén ott terjeng a füstfelhő, ami megint nem lehet akadály, előre megyek a stormbreaker sisakban, és h valami mozdul előttünk, azonnal tudok szólni. Ha valamilyen mágikus pecsét jelenik meg, akkor még azelőtt meglátom, mielőtt aktiválódik. Lényegében mindegyiken át tudunk kelni, így csak azt kell megvitatni, hogy együtt megyünk-e, vagy nem, és eddig úgy néz ki, hogy együtt akar maradni a banda.
- De mi van akkor, ha valaki előre megy felmérni a terepet? - kérdezte rövid gondolkodás után Leena, mire Sorono hangját először hallottam.
- Ezt megtehetem.
- Ó, nem akarlak megbántani, Tavara, de te tudsz repülni?
- Ha szükséges...
- Nem, ne legyen senkiből kísérleti nyúl. Ha megyünk, együtt menjünk! - szólt Atsui, és igaza volt, részben. A hősök halni születnek, ahogy Hitsu mester mondaná, de inkább haljon egy hős, mint az egész banda. Nem arról van szó, hogy szívesen feláldoztam volna bárkit, de Sorono is, és én is készek lettünk volna azonnal előreindulni, hogy felmérjük a terepet.
- Hogy mindenki együtt haljon meg, vagy aki nem tud segíteni magán az haljon meg csak, ha baj van? - adott hangot gondoaltaimnak Sorono.
- Bármi is történjen, több esélyünk van együtt, mint egyedül.
- Nem fogunk meghalni. Megoldjuk! - Nem tudtam eldönteni, hogy Reigen optimizmusa ragadt-e rá, vagy Ba'al felelőtlensége..
- Senki ne féljen, amíg itt vagyok! Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen. - vágta rá Reigen, mire én mosolyra húztam a számat, mert megválaszoltatott a magamban feltett kérdésem.
- Ahogy sejtem, Leena-san tud repülni, ahogy én is... - kezdett bele mondókájába Kao.
- És én is! - szólt közbe Reigen
- Az óvatosság pedig jutalmat hoz. A "majd megoldjuk" csupán meglepetéseket... - itt már nekem kellett közbeszólnom, mielőtt mindenki egymás torkának ugrik. Nem volt szükség morálbomlásra már itt a legelején.
- Igazat kell adnom Sorononak. Ha valaki hang nélkül előre tud menni, észrevétlenül, jobb lenne. De nem hiszem, hogy egy hídon, nyílt terepen lenne esély bujkálni. Együtt kelünk át. - az utolsó mondatomat kihangsúlyoztam, mintha azt akarnám sugallni, hogy nem tűrök ellentmondást.
- Ha viszont együtt megyünk, nem ártana egy sorrend.
- Akkor ezen a keskenyen megyünk. Nekem nagyon nem tetszik az a füst.
- A legjobb ötletnek tűnik. Segíthetek a biztonságán, ha ez könnyít valamit.
- Én is tudok segíteni, ha szükséges.
Pontosan ezekre a mondatokra vártam, kezdésnek nem rossz, már majdnem csapat hangulat uralkodik.
- Akkor én majd a híd mellett repülök, hogyha valaki leesne, eltudjam kapni. - szólt Reigen, amit tovább toldottam.
- Reigen és Leena repülhetnek a híd mellett, ha valaki megbotlik, el tudjátok kapni.
- Rám számíthattok, nem hagyom, hogy bárki leessen! - vigyorgott Reigen, és jókedve átragadt rám is, de nem hagytam, hogy kiüljön az arcomra.
- Én megleszek, Kaensho szintúgy, de Atsura vigyázzon valamelyikőtök!
- Ugyan, megoldom. - legyintett az említett. - Akkor ki megy elsőnek? - pontosan tudtam, hogy milyen ügyetlen tud lenni néha, és pontosan ennek a tulajdonságának köszönhetem, hogy egyáltalán ismerem, úgyhogy egy szavam sem lehet e felől.
- Túl sok a fölösleges szó. - szólt Kao, és az eddigi, pörgős, tervezgetős, csapatszerű hangulatot megtörve elindult a híd felé, és az első pár lépés után már a léptei hangját se lehetett hallani. Ezek szerint még így is repül... Takarékoskodna inkább az erejével.
- Nos, akkor megyek másodiknak. - mondtam, és elindultam én is. Mindenképp az elsők közt akartam lenni, aki átkel, ha véletlenül valamivel azonnal szembe kell néznünk, közelharci jártasságom miatt talán a legelőnyösebb helyzetben én lettem volna.
Atsu és Kao a híd egy-egy oldalán letérdelve, mágikus pecsétet nyitva kiszélesítették a hidat kristálymágiájukkal, a légierőnk is szárnyra kapott.
- Magic Sword. - szóltam, és megnyitottam a pecsétem, az oroszlán szájából kihúztam a kardom, és vártam, hogy elinduljunk.

Leena ágyán törökülésben ülve nézett szembe a hatalmas nagy kupac kacattal. Pascal mellette fejét vakargatta és láthatóan ő is keményen törte a fejét.
- Na, most akkor mi legyen? – kérdezte Leena.
- Jó kérdés! – felelte – Számításaim szerint max öt-hat dolog fér a táskádba, vagy el kell mennünk, venni egy nagyobb táskát.
- Igen, de nem akkor egész meló alatt cipekedni. Szerintem a téli holmikat alapból kiszűrhetjük. – kezdte miközben kitekintett a verőfényes napsütésbe – És főző kellékek sem létfontosságúak.
- Igazad van, sőt a sátor sem lényeges, ha ott a hálózsák. Sőt ezt a valamit – kezdete miközben egy összegabalyodott madzagos valamit vett ki a kupacból – sincs értelme elvinnünk, tekintve hogy semmire sem tudjuk használni. – azzal ledobta az ágyról.
- Az kérlek szépen evőeszköz csipeszek és ruhaszárító kötél! – mondta kioktató hangsúllyal Leena.
- Ember még is minek neked ruha csipesz egy melóra? – akadt ki pascal.
- Hát ha mondjuk valaki össze piszkolja a ruhám és ki kell mosni legyen hol meg szárítani! – felelte.
- Mert a gonosz mágusok kizárólag arra mennek rá hogy piszkos legyen a ruhád!
- Jól van na! Inkább folytassuk! – szólt rá kissé sértődötten Leena. – A kötelet viszem, az mindig jól jöhet, és a térkép se rossz, a gyertyák meg élet mentőek lehetnek.
- A zseblámpa? Szerintem az még elfér, és sok esetben jól jöhet.
Leena elvette Pascaltól a lámpát és betette a táskájába.
- Toll?
- Jöhet jelzésre jó lesz.
- Sípok? – kérdezte miközben Leena felé nyújtotta a kis zacskót két pár ezüst síppal.
- Hát azt hiszem ennyi, ha beteszem még a kulcsot és a kaját, akkor már fullon is leszünk.
Leena befejezve a csomagolást, vállán Pascallal elindult otthonról. A terve az volt, keres valami munkát a közelben, csak hogy a küldetés faj szinte teljesen csupasz volt. Hiába volt a kellemes őszi napsütés, a lágy szellő ami addig feldobta kedvét most újra unottan kissé búslakodva ült a pultnál, kanalazva Sebastian által szolgált ételt.
- Azt sem tudjuk, mi van ott, Ba’al! A feladatunk az lenne, hogy felderítőt küldjünk, aki vissza is tud térni, jelenteni, ez azt jelenti, hogy nem hagyja ott a fogát! – hallatszott ki Xaundaras mester hangja a mögül a bizonyos mély mahagóni ajtó mögül, melyben Leena eddig csak egyszer járt, még sem vágyott soha vissza.
A pultnál ülve turkálta gyümölcs különlegességét, melyet épp az imént készített neki Sebastián. Gabriel unatkozva támasztotta a pultot és nézte, ahogy fáradthadtalan pincérük és szakácsuk pakolászik. Leena nem igazán tulajdonított nagy jelentőséget Xaundaras mester kiabálásnak, egészen addig amíg meg nem hallotta Mestere ingerlékeny válaszát.
- Miért, talán csak ők tudnak felderíteni? Ha a képességet nézzük, sokkal alkalmasabbak is vannak ott, mint Sebastian, vagy Don! Miért ne mehetnének a kölykök? – vágott vissza Ba’al . Leena meglepve kapta fel a fejét. „Ez Ba’al mester?” – suhant át az agyán, de ezen kívül még valami feltűnt neki. Mestereinek hangja szokatlanul erős volt, szinte tapintani lehetett benne a dühöt és az akaratot. Bár már elég ideje volt a céhben ahhoz, hogy tudja Ba’al mesterre sokan kapnak hajba, de most ezt más volt. Mintha véresen komolyan veszekednének, sőt Leena már hallani vélte mágiáik hangját… bár ez csak képzelete szüleménye volt.
- Úgy gondolod? Mégsem volt még panasz egyikükre sem! – vágott vissza Xaundaras - Egyikük sem volt már küldetésen jó ideje, akármelyiket ugraszthatnánk, egy ilyen küldetés gyerekjáték lenne mindkettőnek, és a gyengébbek se hullanának el!
- Ha ennyire gyerekjátéknak tartod, akkor mi bajod van a többiekkel? Ők is el tudják végezni, egyébként sem árt nekik, ha erősödnek. – Ba’al üvöltött, és valami csattanás hallottak, talán kezével az asztalra vágott. Ledöbbenve meredt Sebastiánra aki hasonló módon megdermedve állt és figyelt a pultból.
- Erősödnek? – akadt ki Xaundaras mester és valami éles koppanás hangozott fel amit ezernyi csilingelő üveg darab hangja követett. „ Na kezdődik…” – jegyezte meg magában Leena. – Erősödnek? Meg is ölhetik őket! Hangsúlyozom, nem tudjuk, hogy mi van ott!
- EZÉRT KELL ODAKÜLDENI ŐKET! – ordította kikelve magából Ba’al – És én is hangsúlyozom, hogy mivel nem tudjuk, mi van ott, túl is élhetik! Nem pátyolgathatjuk folyton őket, Xaundaras! Ez itt egy céh, ha meghalnak, az azért van, mert nem elég erősek! - Hangjából érezni lehetett fel tudna robbanni dühében, Leena jól ismerte ezt a hangot. Nem is olyan rég, testközelből tapasztalhatta meg Ba’al mester haragját, megborzongott a felidézett emléktől.
- A szentségit, kölyök! Igen, ez egy céh, és a mi dolgunk az, hogy erősebbé tegyük őket, nem az, hogy a halálba küldjük! –kiáltotta - Emlékezz, honnan jöttél, te sem voltál mindig ilyen erős! Gondolkozz, az, ami megnyit egy ekkora hasadékot a Hakobe-hegyen nem egy piti kis sötét céh tanuló mágusa!
- HOGY VÁLNÁNAK ERŐSEBBÉ HA NEM ÍGY?! Meg kell tanulniuk meg birkózni a dolgokkal! NEM AZÉRT VAGYUNK ITT, HOGY A TOJÁS HÉJAT SZEDEGESSÜK A SEGGÜKRŐL! – ordította Ba’al mester immáron teljesen kikelve magából, Leena látta maga előtt haragtól izzó szemeit, fujtató mellkasát, és komoly aggodalmai kezdtek lenni Xaundaras mesterért. Bár nem ismerte a mester, és erejét, de azt tudta milyen borzalmas erőt is birtokol mestere. „Mi az egen vitatkozhatnak ennyire?” – suhant át fején a kérdés.
- Menjünk mi. – fordult hozzá Gabriel, mire Leena nagyot ugrott székén. - Jobbat úgysem talál a növendékek közt. – „Ó micsoda magabiztosság… Én azért nem innék ennyire előre a medve bőrére…” – jegyezte meg magában. - Nálunk egyébként is kisebb az esélye, hogy ott hagyjuk a fogunkat, mint a többi zöldfülű esetében.- mondta Gabriel. Végül mosolyra húzta száját és bólintott.
- Gondolatolvasó vagy! – mondta, bár azt nem tette hozzá, hogy inkább a kíváncsiság hajtja, mint a kaland vágy.
- Leena! – szólt rá figyelmeztetően Sebastian – Megígérted nekem, hogy nem kevered magad bajba!
- Jajj, nyugi Sebastian! Most nem egyedül megyek, itt van Gab is! - legyintett - Egyébként a hegyek mélyén nincsenek nőket gyilkoló perverzek! – tette hozzá elfintorodva és már lépett is le a székről követve Gabriel. Karját Pascal felé nyújtotta aki, engedelmesen mászott fel rá és nagy léptekkel indult meg Kaensho és Gabriel után.
Gabriel hangosan kopogott az ajtó előtt és meg sem várva mestereik válaszát nyitott be. Leena a fiúhoz képest apró termete miatt oldalt kukucskált ki mögüle. Ahogy sejtette Ba’al és Xaundaras mester megrökönyödd arccal fogadták őket. Ahogy belépett a szobába már is érezte az ott uralkodó feszültséget, mintha szikrázott volna a levegő. Kissé elbizonytalanodva nézett Ba’al mester dühtől fűtött arcára. „Huh talán még se volt ez akkora ötlet…” – kezdett kételkedni.
- Chantai, mit kere… - kezdte volna Xaundaras, de Gabriel nem várta meg.
- Először is, mester létük ellenére szégyenszemre óvodásként vitatkoznak, emberibb hangnemet is megüthetnének. – pirított rájuk Gabriel mire hatalmas szemekkel bámult rá. „EMBER NORMÁLIS VAGY?!” – akadt ki magában. - Mindent hallani az ebédlőben! Ba’al… mester. – fordult Leena mestere felé . „Jaj ne… Úgy most nem akar vele is kikezdeni?” – villant át agyán. – Megcsináljuk mi. Meg akarjuk csinálni, és ha nem engedik, akkor klánon kívül megyünk! – jelentette ki ellent mondást nem tűrő hangon. „Ez nem normális… totál bekattant…” - sopánkodott magába Leena…” Ezért kinyír minket!”
- Vigyázz a szádra, kölyök! – mennydörögte Ba’al, és már emelte is kezét. „GYÁÁÁÁ MIND MEGHALUNK!” – kiáltotta kétségbe esve Leena. – Hogy merészelsz így beszélni velem?
- Maga hogy merészel úgy beszélni rólunk, mintha eldobható kacatok lennénk? Mit a borotvám! – „ITT A VÉG! Számunkra már nincs jövő!” – sírta Leena miközben arca hófehér szinte váltott. Már látta is maga előtt temetésüket. - Ha eltörött azért van, mert nem volt elég kemény, majd lesz másik!
- Elhallgass, mert… – morogta Ba’al vészjóslóan.
- Mert mi lesz? – léptett közelebb hozzá Gabriel. „Mit csinálsz te hülye barom! NE HARGELD MÁR TOVÁBB!” – kiáltotta magában, és szája a földig zuhant. Gabriel alig egy aranyira állt Ba’altól, mit sem sejtve arról, mekkora hibát is követett el. – Kidob a klánból, ahogy Metát is? Rajta, tegye csak meg! Inkább lépek ki, minthogy hagyjam, hogy tárgyként kezeljenek! – kiáltotta arcába. „ÁÁÁÁÁ itt helyben elpatkolok, én kinyírom, ha ezt túléljük! Nem hagyhatom, hogy… ”
- Te arcátlan! – fakadt ki Ba’al, és már lendítette is kezét. Ebben a pillanatban viszont betoppant a két fiú közé.
- MESTER, ELVÁLLALJUK! – kiáltotta, amilyen hangosan csak tudta és reménykedett benne meghallják hangját. Mestere keze pontosan egy centire tőle állt meg. – Te magad mondtad, csak így leszünk erősebbek! – kezdte lázasan kissé hadarva győzködni mesterét. - És igazad volt, elmegyünk és megcsináljuk, jó? – kérdezte reménykedve – Ahogy mondtad, erősödnünk kell, és ez a munka erre tökéletes! – bizonygatta. Tudta egyetlen esély abban, ha azt mondja amit Ba’al mester hallani akar. Mestere megszeppenve nézett rá ahogy Gabriel is, és Xaundaras mester is. Érezte minden szem rászegeződik a szobába.
- Rendben. – szólalt meg néhány másodperc csönd után, és Xaundaras felé fordult – Látod, ez a különbség a te, és az ÉN kölykeim között! – lökte oda. „Ehhh.. ezt nem kellett volna…” – nyögte magában. Érezte, ahogy Gabreil teste megfeszül mögötte, görcsösen rándult hátra fele kezével, hogy elkapja mielőtt még Ba’alnak ugrik, hallotta, ahogy kis farkas nadrágjába csíp mire ő megadva magát a földre köpött undora jeléül.
- Kaensho, megyünk. Leena, a bejáratnál várlak. – mondta tömören és mér fordult is ki az ajtón. Leenából mély sóhaj tört fel. „Túl éltük!” – foglalta össze tömören. Kilépve Gabreil úgy vágta be maga mögött az ajtót hogy Leena megugrott nagy hangjától. Leena még hallotta amint kifelé haladva Gabriel hangosan szidja mesterét és reménykedett benne csak sárkányölő mivoltának köszönhetően hallja, és Ba’al mester semmit nem hallott belőle.
– Utolsó mocskos szemétláda, hogy a beled tekeredne a mestergerendára. A másik végét meg a nyakadra csomóznám!
- És ebben a melltartóban mész vagy a vörös csipkében ami tegnap volt rajtad? – zökkentette ki Ba’al gondolataiból. Visszapillantva látta amint mestere melleit bámulta.
- MESTER?! - kiáltott fel Leena és védekezően kapta maga elé kezeit.
- Ehhh... – szólt lemondóan - azért rajtad is van még mit csiszolni. – egyenesedett fel.
Leena erre nem válaszolt, megfordulva indult az ajtó felé.
- Várj egy kicsit! – szólt Xaundaras utána – Kain mester mindent tudni akar a jelenségről! Annyi információkat akarunk, amennyit csak össze tudtok szedni! Ezt tartsd szem előtt! – mondta ridegen.
- Rendben. – felelte és kilincs utána nyúlt – Viszlát.
Kilépve az ajtón megkönnyebbült sóhaj tört fel belőle, leballagott a lépcsőn és várt Gabrielre. Kaensho az asztalon ülve, várta, hogy gazdája visszatérjen míg Sebastián egy nagy táskát pakolt meg élelemmel.
- Neked ne tegyek valamit? – kérdezte.
- Hát valami könnyűt. – nyújtotta át táskáját.
- Hova kell mennetek? – kérdezte.
- Hakobe-hegy… - mondta elfintorodva Leena. Hangján érezhető volt nem igazán vágyik rá, de ha már egyszer ő maga mondta, hogy elvállalják nem léphetett vissza.
- Ott hideg van! – nézett rá Sebastián.
- Ne is mond… múltkor eléget kaptam belőle.
- Hozok neked egy bundát! – mondta, Leena elmosolyodva rajta bólintott. Seb mostanában gondoskodó apaként kezelte őt, és Leena el sem tudta mondani mennyire jól esett neki törődése. Néhány perc múlva Sebastián egy hatalmas zsákkal jelent meg.
- Tessék, hoztam meleg ruhát, pulóver nadrág, és egy meleg bakancs is van benne. – magyarázta amint egyenként kezébe nyomta a ruhadarabokat. – Ez a kis pindurka cipő nem lesz túl meleg. Van itt még kesztyű és fülvédő is, és itt egy kabát is! – pakolta ölébe, Leenát ekkor már teljesen elborította a ruha halmaz.
- Seb… még is hogyan fogom én ezt mind elvinni? – kukucskált ki oldalt.
- Itt a táskám vidd magaddal! – nyújtott át neki egy kis pindurka oldaltáskát.
- Nagyon kedves, vagy de szerintem ebbe nem fog beleférni.
- De hogy nem! Mágikus táskát sokkal több fér bele, mint gondolnád! – azzal kinyitva előtte a táskát egészen válláig nyúlt be kezével.
- Nem fogadhatom el, már így is sokat segítettél! És ha közbe neked is akad valami munkád?
– Ne foglalkozz vele, egyéként se terveztem a napokban, hogy munkát vállalnék.
- De…
- Nincs de! – vágta rá Sebastián ingerülten. Leena megszeppenve bámult rá, soha nem hallotta még ilyennek ez előtt Sebastiánt. Bele egyezően bólintott és segített bepakolni a ruhákat a táskába.
- És gyere haza egyben! – mondta Sebastián néhány perc múlva, mire Leena még mindig meglepetten de bólintott. – Nekem most dolgom van, Szia! – intette neki azzal eltűnt.
- Szia…
- Mit vagy így meglepődve? – kérdezte Pascal. – Aggódik érted, amin nem is csodálkozom.
Ekkor megjelent Gabriel még mindig dúlva fúlva és felkapta táskáját az asztalról. Nem érdekelte a fiú mérge, ő maga is mérges volt rá. „Felelőtlen bolond!” – szidta magában.
- Gyere! – lökte Shonak és indult is az ajtó felé. „ Ehh… végül is csak fél méterre vagyok tőled de akkor menjünk…” – zsörtölődött magában. Everothra és Synestrára nagy munka vár. Addig fogom őket nyüstölni, míg olyan erős nem leszek, hogy ezt a rókapofájú piperkőcöt a lábánál akasztom fel, és addig ütöm a fejét, míg le nem szakad… – morogta.
- Nyugodj meg, Gabriel! – csitította farkasa, kissé erélyesebben. Leena sértetten halad mellettük, kilépve az ajtón megcsapta a meleg nyári őszi szellő és bőrén finom borzongás futott végig.
- Ahh, ezerszer jobb itt kint mind bent. – jegyezte meg.
- Ja, de a többiek? – kérdezte Pascal. Leena kérdőn tekintett szét és maga mögött meg is látta társait ahogy egymás között suttognak.
„Hát szép…!” – fortyogta magában.
- Egy pillanat, Leena. Mindjárt jövök, van egy kis dolgom. – szólt és elindult a tömeg felé.
- Hát ez fenomenális! – csattant fel Leena mikor Gabriel eltűnt a tömegben. – Először kis híján kinyírat minket, aztán levegőnek néz most meg itt hagy! Én kinyírom az biztos! – pufogott hangosan.
- Jaj hagy már! Minek húzod fel magad ezen? – kérdezte Pascal, hangján érezhető volt, hogy egyáltalán nem talál kivetni valót Gabrielen.
- Azon hogy elméletileg küldetésre kéne menni! És ő meg itt kóvályog!
- Ne pattogj rám! Inkább nézzük meg azt a bódét! Teli van cukorkával! – nézet felajzva balra. Leena nem találva jobb elfoglaltságot, beadta derekát. A bódéban álló férfi legalább annyira élvezte Leenáék társaságát, mint ők maguk portékáját, vagy talán még jobban is, tekintve hogy Leena és Pascal végül 12 csomagnyi édességgel és majd 10.000 Gyémánttal távozott tőle. Ahogy visszasétáltak a nagy rakat édességgel a térre megjelent Gabriel is egy szokatlan különös külsejű fickóval. Leena beleszagolva levegőbe furcsa illatot érzett, majd ahogy Gabrielék visszaértek rájött az ez illat a fickóé. Magas volt, fején sapkát viselte és arcán tetoválást hordott. Érezte rajta távolságtartást és a ridegséget.
- Leena, ez itt Sorono Tavara. Sorono, ő pedig Leena, akiről már meséltem. – mutatta be Gabriel őket egymásnak. „Meséltél?” – akadt mag Leena – „Na hát erre még majd visszatérünk!” - Egy régi ismerősöm, és velünk tart a küldetésen. – mondta Gabriel.
- Fanytactikuc. / Fantaszikus/– felelte nem túl nagy hévvel, és teli szájjal Leena. – Alji /Hali/ - köszönt, de az új jövevény nem válaszolt. Leena kissé sértetten indult meg a fiúk előtt az állomás felé. Az út alatt nem szóltak egymáshoz, ő pedig nem érezte szükségét rávenni magát egy beszélgetés elkezdésének. Megsértve érezte magét, kiváltképp, hogy Gabreil még meg se kérdezte, zavarja e Sorovo. Igazából nem zavarta volna, soha nem volt ilyenekkel gondja, bár az hogy Sorovo mondhatni teljesen levegőnek nézte nem segített sokat a dolgon, sőt inkább csak rosszabbította. Felszállva a vonatra folytat, néma tűntetését, és minden figyelmét zacskói tartalmának eltüntetésére fordította, Pascallal karöltve. Emiatt is volt, hogy még szinte alig haladtak valamit, amikor az édesség az utolsó szálig elfogyott, és Pascalal ölében fejét az üvegnek hajtva elaludt. Mély álomba merült, jó darabig zavartalanul pihent, de végül még is csak újra eljöttek a kínzó rémálmok.
Újra azon a bizonyos szürke rideg helyen találta magát. Körülötte lepusztult romok, amiket fekete indák nőttek be. Leena a földön ült és könnyek potyogtak a kezére. Csak akkor jött rá, hogy ő sír, amikor megérintette a szemét.
A szél erősen fújt, fel felsüvített. Leena felállt, menni akart. Tudta, hogy meg kell keresni a többieket azonnal, de nem tudta kiket. Kétségbe esetten kezdett el keresgélni a fekete indákkal beszőtt romok között, de minduntalan elbotlott. Nem tudott járni. Egy szörnyen fájó érzés lett úrrá a testén és egyre csak erősödött. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kétségbe esett és érezte ahogy az őrület elborítja az elméjét. Sikítani akart, de nem tudott, hevesen rázni kezdte a fejét. „ Nem nem! NEM AKAROM! – kiáltotta magában. Remegő lábakkal állt fel de ismét elvesztette uralmát a teste felett, hogy meg akadályozza az esését egy romba próbált kapaszkodni.
Csakhogy amint a szürke kőhöz ért az porrá morzsolódott és másodpercek alatt eltűnt a széllel. Ebben a pillanatban valami elszakadt, égő fájdalom áradt szét testében és egy borzalmas érzés. Eltűnt. Elveszett. Megsemmisült. Örökre.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – üvöltötte, a fájdalom elvette az eszét, megszűnt számára minden, még önmaga is, egyetlen dolog maradt. A tudat, hogy elveszett. Mintha a lelkéből téptek volna ki valamit, azt ami őt alkotta, amiből született. Sikolya bezengte a tájat, a szél egyre erősebben fújt, hangja már már sikollyá változott. Leenát elborította a téboly.
Aztán egyszer csak csönd lett. Eltűntek a hangok, és a mélységes csönd mindent beborított az idő megfagyott, és Leena összezavarodottan tekintett szét. Az egész csak néhány másodpercig tartott majd szárnyak suhogása törte meg a csendet.
Hatalmas fekete szárnyak melyek befedték az eget. Leena megkínzott arccal nézet fel rájuk, ahogy a fagyott levegőben csapkodtak. A suhogás egyre erősödött, a szárnyak egyre közelebb kerültek hozzá, de ő nem bírta le venni a tekintetét róluk. El akarta fordítani a fejét meg nézni azt, aki közeledik feléje. Tudta néhány másodperc és már ott lesz előtte. Egy hatalmas fekete teste lépett a látószögébe, és már csak másodpercek hiányoztak, hogy meglássa az arcát, de ekkor…
… felébredt.
A vonat halk zakatolása nyugtatóan hatott rá, finoman rázkódott. Lopva tekintett szét, tásrsait kémlelve érzékeltek e valamit a rémálomból, majd megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Ennek az egy dolognak legalább most örült, az elmúlthetekben rémálmai annyira megedzették, hogy már csak alkalmanként verte ki a víz, sikítozott vagy dobálta magát az ágyon. Pascal aggódó tekintetére lett figyelmes, és ajkait szomorú mosolyra húzta. Hiába a kis barátját nem tudta átverni, szinte minden apró rezdülését értette. Néha ő maga is meglepődött azon Pascal milyen jól ismeri már őt, mindig tudta éppen mi bántja vagy mire van szüksége.
A kalauz hangosan sípolva jelezte az új megálló, eljövetelét, miközben végig rohanva a vonatot fennhangon hirdette az állomás nevét.
Leena megmozgatta kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, mielőtt felállt, majd szótlanul indult meg felé. Az állomáson a már jól ismert illatot hozta egy aprócska szellő, a hófedte hegyek és hideg zimankós idő jellegzetes illatát. Hiába is utálta a hideget, ez az illat most is magával ragadta, és mélyet kortyolva a levegőből mélyen magába szívta. Álmosan dörzsölte meg szemét, és elindult Gabriel Sorono után. Eszébe jutott Axel, a jégsárkány, aki az előző alkalommal mikor itt jártak, kabát és minden féle meleg ruha mászkált velük a hegyek közt.
- Leena ő mit csinál? – súgta fülébe Pascal, ahogy kibújt bundája alól. Leena követve tekintetét a kis farkast látta meg, ahogy testén lángnyelvek jelentek meg majd kialudtak. Hatalmas szemekkel figyelte az állatot, soha életében nem látott még ilyet.
- Fogalmam sincs… - suttogta vissza elhűlve.
Kicsit később Leena gondolatai már messze jártak, élvezte a hó ropogását a talpa alatt, és kedve is jobb lett, a nyomasztó csend ellenére, ami közöttük ült. A szélismerős illatokat hozott, de még mielőtt szólhatott volna valakinek is Reigen mivoltáról, a fiú már jelezte ott létét.
- Hé, Leena! Gabriel! - szólalt meg egy ismerős hang felette. - Sziasztok! - kiáltotta és a kis lebegő tűzről előre hajolva lebucskázott előttük néhány lépéssel. „Ehhh…nem is ő lenne…” – jegyezte meg magába Leena. Reigen szinte teljesen eltűnt a fehér tájban egyedül lábai látszottak ki.
- Hali! – szólt Leena vigyorogva.
Gabriel elmosolyodva lépett hozzá és lábánál fogva kirántotta a hatalmas hókupacból.
- Áh, kösz. És ti mi járatban erre? – kérdezte a tőle megszokott vidám hangsúllyal.
- Kihallgattunk két mestert, valami érdekes dolog van itt a hegyekben.
- Gabriel, ő kicsoda? - kérdezte kíváncsian Kaensho.
- Reigen Hawkins, egy mágus a Quattro Cerberusból, még tojás voltál, mikor megismertem.
- Szerencsétlen. - fejtette ki véleményét a kis farkas. „Meg kell hagyni őszinte egy lélek, de igaza van…”
- És te? - kérdezte Leena.
- Csak nem ti is amiatt jöttetek? – mutatott Reigen a háta mögött lévő gomolygó füstre. Leena úgy döntötte felveszi vele a fonalat, ha már ilyen jó kedve volt.
- Arra a bazi nagy izére gondolsz ott ni? - mutatott a hegyre.
- Nem, arra a másikra, ott a rohadt nagy fehér valami mellett. – magyarázta Reigen komolyan. Leena vigyorogni kezdett.
- A hegyre gondolsz?
- Igen, arra! Na az mellett ott a fekete füst miatt?
- Nem... igazából a táj miatt jöttem, de most, hogy mondod elég érdekes. – felelte Leena megjátszott érdeklődéssel. Végül is volt benne igazság, akár jöhetett volna a szép táj miatt is, az állítás egyetlen szépség hibája az volt, hogy lehet egy táj akár milyen szép ahol ilyen farkasordító hideg van oda ő semmi pénzért nem ment volna.
- Szóval, akkor te is annyit tudsz arról, mint mi. Semmit. – vette át a beszélgetés fonalát Gabriel, akit láthatóan lefárasztott az iménti eszem csere.
- Hát, én Richardtól hallottam egy-két dolgot... Állítólag itt valahol felnyílt a föld, és kőlépcsők egész sora vezet a mélybe, de lent nem tudni mi van, viszont akik lementek, azok sosem kerültek elő... - magyarázta.
- Tuti jó hely lehet, ha nem akarnak feljönni. – tüzelődött fel Sho.
- Inkább nem tudnak feljönni. Nos, akkor álljunk össze, több esélyünk van körülszimatolni, esetleg tenni is valamit, ha úgy hozza a helyzet. – javasolta Gabreil. Leena át siklott mondatán, nő büszkeségét még mindig sértette az iménti történések sorozata.
- Ha végzünk, veszek itt egy nyaralót... – mélázott továbbra is kissé tüntetően a tájat szemlélve.
- Amúgy szia, Reigen vagyok. – mutatkozott be Sorononak, Reigen. L
- Sorono Tavara. – biccentett miközben tovább indultak.
„HEHEH?! „ – akadt ki Leena. „Neki bezzeg köszön! Kinyírom!!” – kapta fel magába a vizet Leena miközben képzeletbeli „Agyon verem” listájára rituálisan biggyesztette fel Sorono nevét.
Némaságba mélyedve haladtak egymás mellett, és Leena gondolatai Reigen szavai körül keringtek. Ha tudta volna ezen információkat nem biztos hogy bele vágott volna a küldetésbe, de azon tény hogy oda bent feltehetően melegebb volt, és nem fagy majd le az orra, igen hívogató volt számára, csak az „Senki nem tért vissza még” mondta ne lett volna ott. Bele szagolt a levegőbe és érezte a szúrós szagú füstöt. Fintorogva húzta fel orrát, inkább a figyelmét a tájnak szentelte.
Nem sokkal később elérkezte az első hegy tetejére, és szája tátva bámult lefelé. A hegyek között hatalmas mély szakadék húzódott, fekete végtelen lyukként. Bármennyire is erőltette szemét nem látta a hasadék mélyét, csak a lefelé vezető szabályos kőlépcsőket. A fekete füstoszlop kígyóként csavarogva szállt fel, a sötétség szinte tapinthatónak látszott. Mellkasába feszültség kúszott, és izmai kissé megmerevedtek. Lassan indult meg az ismeretlen hasadék felé, érzete, ahogy Pascal minden lépésnél közelebb simul hozzá.
- Wáow! Egy pókháló! - kiáltott Reigen. Leena már nem osztotta annyira lelkesedését. Oda lent végtelen elágazású hídrendszer feküdt, mint egy útvesztő. - Az nem pókháló, hanem kőhidak. Nézd csak meg jobban. - szólt komoran.
- És tényleg!
Ahogy lelépett a felfelé szálló füstből egy új illatbontakozott ki.
- Valaki van itt még... – mutatott maga elé. Ismeretlen volt számára a szag, de úgy tippelte egy lány lesz az illatő. Lejjebb haladva egy magas kecses alkatú lány sziluettje bontakozott ki.
- Noah, te vagy az? Noah Varrens? – kiáltott fel Gabriel.
- Nem... a hegyi jeti.. ki más? - felelte vigyorogva ahogy feléjük fordult. - Üdv mindenkinek.
Leena elmosolyodott válaszán, és intett neki.
- Akkor látom, megbarátkoztál a borotvával. Mit keresel itt?
- Szia, én Reigen Hawkins vagyok.
- Leena. Örvendek.
- Csak kellemes reggeli séta, jót tesz a hegyi levegő. - viccelődött tovább.
- Még ha ilyen füstös is? Gondolom velünk tartasz lefelé. Jól tévedek? – kérdezte Gabriel.
„Újabb önjelölt kliens halál járatunkon.” – mondta magába szarkasztikusan Leena. „Köszöntjük járatunkon, kellemes utat kívánunk!”
- Lefelé? – kérdezte Reigen, de senki nem válaszolt neki.
- Jól tévedsz. – felelte mosolyogva, de ekkor Gabriel kezén valami fényes villant. Leena érdeklődve kapta oda tekintetét, és a fura alakú pecsétet figyelte.
- Várjatok... – szólt megtorpanva.
- Mi történt? elhagytál egy Sajtos Puffancs zacskót? -
„Ehhh…” – nyögte magában Leena.
- ... még van valaki. Kaensho, te is érzed? - miközben megdörzsölte pecsétjét. Még mielőtt bárki is kérdezhetett volna bármit is, visszafele indultak el. Leena kíváncsian tekintett rájuk, és ekkor megértette. Egy hatodik ember is színre lépett, Gabriel látható örömére.
Nem sokkal később egy fiatal ezüsthajú lánnyal tért vissza, Leena köszönt neki aztán tovább lépdelt a lépcsőn lefelé. Egy fura rossz érzés kezdett el körvonalazódni benne, és ahogy egyre lejjebb haladtak lépcsőn nőttön nőtt .
Végül egy kőhíd szerű építményre értek ahol az út három felé állt. Leena kérdőn tekintet társaira, de az ő arcukon is hasonló kifejezés ült.
- Most melyiken megyünk tovább? - mondta ki először Reigen a nagy kérdést.
- Döntsetek ti, annyi kikötésem van, hogy mindenképp Atsuval maradok. Leena, ha igényt tartasz rám, akkor ugyanez a helyzet veled is.. – szólt Gabriel. Leena megrökönyödve meredt rá. „Ha igényt tartasz rám?!” – ismételte meg magában – „ Ezt meg most miért?” – vette fel magában a kérdést. Egyszerűen nem értette Gabriel miért mondta ezt, soha nem utasította el őt, sőt utóbbi időkben kifejezetten örült társaságának, még is úgy érezte Gabriel máshogy kezeli őt. Vagy talán valamit máshogy lát? Nem tudta meg mondani de egyszerre kavarodott benne düh és megbánás a fiú szavai hallatán. Tüntető némaságba kezdve hallgatott továbbra is.
- Szerintem is maradjunk együtt...
- Az túlságosan instabilnak tűnik, részemről passzolnám. A füst sem kecsegtet sok jóval, ez pedig itt túl keskeny, de legalább masszívnak tűnik.
- Lássuk csak... nem vagyok tériszonyos, szóval részemről a keskenyre szavazok. A repedezett úgy néz ki, mint amit már csak a szentlélek tart össze… vagy a jó szándék. Félre ne értsetek, nem félek attól, hogy leszakad, csak nem szeretnék rajta lenni, amikor megteszi… és a füstben vakoskodás, fuldoklás sem tetszik, így ismeretlennel szembenézni pedig kész öngyilkosság. Pláne, ha karmai vannak…
- Én a harmadikra szavazok. Elég stabilnak látszik és elnézve a füstöt, ha nem is teljesen, de nagy részét el tudom tüntetni egy fújással. – szólalt meg végül Leena. Eddigi lehetőségekkel nem volt túl elégedett, bár lehet ez ingatag érzelmi állapotának volt köszönhető.
- Leena ez nem egy felhő, ami megült. Ha elfújod, egy pillanat múlva újabb füstfelhő jön a helyére alulról. – mutatott le Gabriel, Leena nem szólva erre semmit újra némaságba burkolózott.
„Fejezd már be a hisztit!” – szólalt meg Carmen.”Attól hogy játszod itt a hiszti picsát még ugyan úgy neked is végig kell menned azon a hídon!” [/color]
Leena kénytelen volt igazat adni Carmennek, végül is az ő élete most ugyan úgy kockán forog mint a többieké.
Leena végig szemlélve a három hidat gondolkozóba esett „Végül is bármelyik hídon át tudnánk menni, ha már csak Reigen és az én mágiámat nézzük. A kérdés az hogy mi vár ránk oda át. Ha más nincs én is át tudnám vinni őket egyesével asszem.. Reigen leszámítva mert ő tud repülni… Viszont ami oda át van az már jóval keményebb dió… Lehet attól kéne jobban félnünk”
- De mi van akkor, ha valaki előre megy felmérni a terepet? – adott hangot gondolatainak.
- Ezt megtehetem.
- Ó, nem akarlak megbántani, Tavara, de te tudsz repülni?
- Ha szükséges...
- Nem, ne legyen senkiből kísérleti nyúl. Ha megyünk, együtt menjünk! - jelentette ki Atsui. Leena értette miről beszél, és valahol ő maga is vacillálódott. Most már tisztában volt vele, áldozatok nélkül nincsenek győzelmek, de milyen áldozatok?
- Hogy mindenki együtt haljon meg, vagy aki nem tud segíteni magán az haljon meg csak, ha baj van? - szólalt meg Sorono. „Mi van?!” – akadt ki Leena. – „Hát te öcsém se leszel kitüntetve bajtársi éremmel…”
- Bármi is történjen, több esélyünk van együtt, mint egyedül.
- Nem fogunk meghalni. Megoldjuk! - jelentette ki Gabriel.
- Senki ne féljen, amíg itt vagyok! Nem hagyom, hogy bárkinek is baja essen. – vágta magát haptákba Reigen.
- Ahogy sejtem, Leena-san tud repülni, ahogy én is... – kezdte. „SAN? SAN?” – akadt ki újra Leena. „Na tudod kit sannozzál „Nem tudok köszönni Úr”!”
- És én is! - szólt közbe Reigen
- Az óvatosság pedig jutalmat hoz. A "majd megoldjuk" csupán meglepetéseket... – folytatta, de ennyi már elég volt Leena. Megroppantva bal kezét ökölbe szorította kezét. Gabriel talán észrevette ezen apró mozdulatot és szinte mesteri pontossággal érezve hol kell belefojtani a szót közbe szólt.
- Igazat kell adnom Sorononak. Ha valaki hang nélkül előre tud menni, észrevétlenül, jobb lenne. De nem hiszem, hogy egy hídon, nyílt terepen lenne esély bujkálni. Együtt kelünk át. – mondata végét érezhetően megnyomta mintha nem tűrne mástól ellent mondást.
- Ha viszont együtt megyünk, nem ártana egy sorrend. – vetette fel, bár nem sokan figyeltek rá.
- Akkor ezen a keskenyen megyünk. Nekem nagyon nem tetszik az a füst.
- A legjobb ötletnek tűnik. Segíthetek a biztonságán, ha ez könnyít valamit.
- Én is tudok segíteni, ha szükséges.
- Akkor én majd a híd mellett repülök, hogyha valaki leesne, eltudjam kapni. – ajánlotta fel Reigen,
- Reigen és Leena repülhetnek a híd mellett, ha valaki megbotlik, el tudjátok kapni. – „Te csak ne utasítgassál, jól van!” – kiáltotta vissza magában, de arcán tükröződtek érzelmei.
- Rám számíthattok, nem hagyom, hogy bárki leessen! - vigyorgott Reigen, és jókedve átragadt rám is, de nem hagytam, hogy kiüljön az arcomra.
- Én megleszek, Kaensho szintúgy, de Atsura vigyázzon valamelyikőtök!
- Ugyan, megoldom. - legyintett lekicsinylően - Akkor ki megy elsőnek? -
- Túl sok a fölösleges szó. - szólt Sorono és megindult a híd felé. „Hát én ketté tépem! Pökhendi alak, az előbb még az óvatosságról pakolt és most meg túl sok neki a szó?! Hát ha le esel öcsém ott is maradsz!” – fortyogott magában Leena.
- Nos, akkor megyek másodiknak. – indult el Gabriel. Leena mélyet lélegezve próbálta lenyugtatni magát és kicsit elrúgva magát a levegőbe emelkedett.
- Magic Sword. – idézte meg kardját Gabriel.
[/color]

Sajnálom, hogy mindenkit feltartott a hiányzásom, és mivel ezután sem tudom mennyire leszek elérhető (a munkahelyemen elég erős hajtásban vagyok hogy minél hamarább elismerjenek, szóval minden egyes napra jut valami munka) és mennyire tudok koncentrálni, egy ilyen nagy csapatos bulit inkább nem szeretnék fenntartani, akármennyire is jó lett volna játszani veletek. Csupán egy aprócska elköszönő jelenetet adnék hozzá a körhöz, és nem is zavarok tovább...

Az egész nap egy furcsa elmosódott foltnak tűnt, amit Kao kívülről nézett végig. Minden történés olyannak tűnt, mintha csak valaki más rángatta volna végig a neki teljesen idegen dolgokon, hogy végül felocsúdhasson, és rájöjjön, hogy tényleg nem ott van, ahol lennie kellene. A gondolatok, amik mindvégig másfelé tekintettek, egy pillanat töredéke alatt visszatértek a testébe, egy múló pillanatnyi érzéssel, egy képpel a szemei előtt - a farkas feje darabokra tört.
Kao megtorpant a sor elején, majd hátrakapta a pillantását, és Gabriel szemébe nézett. nem szólhatott, de tudta, ha valaki, Gabriel tudja majd egyedül - majdnem egyedül - hogy hol találja meg. Már ha a keresésére is indulna bármikor. Egy keserű mosoly halvány pillanatára futotta még, majd egy sugallatra, éppen csak megmozduló ajkakkal, hogy Gabriel legyen az egyetlen, akit elérjen az üzenet; "Southern Wolves. Ott megtalálsz."
Nem volt több idő. Kao karjai, törzse, és lábai körül erősödni kezdett a kristályréteg, majd a ruháin is megjelentek a kristályszemcsék, ahogy azok is elkristályosodtak. Észre sem vette, de a kezei és a szája elárulták a koncentrációját, ahogy a belőle kiáradó mágikus energia ugrásszerű megnövekedése is. Ónyelvű kántálás töredezett le az ajkairól, majd ahogy a befejező szavak eldördültek, automatikusan mondta ki a varázslat nevét a még éppen látható repedés felé nézve, ami az ég felé nézett.
Crystal Moving - ezek voltak az utolsó szavak mielőtt megsüketült a fülei mellett süvítő széltől, amint kilőtt a sötétedő estébe. Irány dél! Gyorsan!

Megtettük az előkészületeket az átkeléshez. Így akadály nélkül kellhettünk át. Elég óvatosak voltunk, még Leena-val támogatásként a csapat mellett repültünk, de szerencsére nem volt ránk szükség. Biztonságosan átértünk a hídon, így haladhattunk is tovább. Egy kialakított kőlépcsőn tudtunk tovább menni a fal mentén. Ahogy azt már a magasból láthattuk az egész helyet pókhálóként szelték át a hidak. Amint leértünk a lépcső aljára következhetett a híd rengeteg. Egyikről haladtunk a másikra. Elképesztő magasságban haladtunk azzal a tudattal, hogy alattunk szinte a feneketlen mélység honol. Nem féltem a magastól, ráadásul ha arról van szó egy pillanat alatt elsüthetem a mágiámat, ami magasba emel. Ha pedig más esne le bíztam annyira a képességeimben és a reflexeimben, hogy megtudjam menteni. A sok híd után elérkeztünk egy kiugró sziklarészre, ahol kicsit megálltunk szusszanni. Ekkor tudtam egy behatóbb pillantást tenni a mélybe, ahol is egy tábor terült el a messzeségben, körülötte pedig láva folyók hömpölyögtek. Ahogy néztem az izzó magmát valósággal forogni kezdtek a fogaskerekek a fejemben. Sosem láttam még mástól ilyet, de ekkor eszembe jutott valami új dolog. Mi van akkor, ha a tűz mágiámat ötvözöm a földdel és egyszerre használom, hogy valami újat alkossak. Példának okáért lávát. Roppantul felizgattam magamat rajta és alig vártam, hogy elkezdhessem kipróbálni.
A mélybe – és így az ismeretlen táborhoz – két út is vezetett. Két lépcsősor, az egyik jobbra vitt, míg a másik balra. A jobb oldali lépcső ránézésre masszívnak tűnt. gond nélkül átkelhettünk volna rajta. A falban viszont különös és ismeretlen tartalmú, valamint eredetű lyukak ácsingóztak. Velük kapcsolatban pedig elég rossz érzéseim voltak és nagyon nem tetszettek.
A bal oldali lépcsősor viszont nagyon meredeknek látszódott. Ezen felül elég romos állapotban volt. Abszolút nem sugárzott semmi biztonság érzetet. A lépcsősor azonban nem volt folyamatos. Egy-egy kiálló sziklaperem megszakította, ott viszont ismeretlen alakok mászkáltak. Bár az út nagyon meredeknek és veszélyesnek látszódott, valami oknál fogva még is csak oda kerültek azok az emberek.
Nekikezdtünk a tanakodásnak, hogy melyik felé is menjünk. Röpködtek az ötletek, javaslatok és érvek. Igyekeztünk számba venni minden eshetőséget és ahogy épp ezekez beszéltük át, egyszer csak észrevettünk egy harmadik opciót.
A szakadék túlsó végén, ahova a fal menti peremen keresztül lehetett eljutni, egy kiugró sziklarészt láthattunk, ott pedig valamiféle felvonószerkezet volt. De hogy ne legyen az élet olyan szép is jó, ott is sötét alakok mászkáltak, de legalább körülbelül kitudtuk őket venni. Öt azonosítatlan alakot sikerült kivennünk plusz egy nagyobb fura alakú „embert”, aki valósággal kimagaslott a többi közül.
Újabb kupaktanács alakult ki, hogy megvitassuk az új lehetőséget, ám végül a harmadik út mellett döntöttünk. Libasorba álltunk és óvatosan, lassan elindultunk a peremen. Egyrészt, hogy senki ne essen le és biztonságba átérjünk, más részről pedig a peremen tartózkodók minél később szúrjanak ki minket. A libasort Leena-val ketten fedeztük elölről, illetve hátulról, mint a két repülésre képes mágus. Szerencsére újfent nem volt szükség nagylelkű szolgálatainkra és baleset nélkül átértünk, ahol is jobban megnézhettük az ismeretleneket. Öt csuklyás fazon és egy hatalmas szikla gólem tornyosult előttünk.

Ha hétfőig nincsenek itt a postok, vége a portyának! Rövid postokat kértem, és már eltelt majdnem három hét!!!!!!