Raelae Xing'ke vs Nerthus // Fald fel a sárkányt vagy ő fal fel téged

Milyen egy csodás kis nap volt. Uram isten, szinte beleborzongtam abba, ahogyan a vakító nap fényében kellett végigsétálnom az utcák hideg kövén. Alig múlt dél, de én csak alig néhány perce keltem, majd fizetés nélkül egyszerűen távoztam. Mi van, mit akartok? Egész életemben nem fizettem ilyen szolgáltatásért, miért éppen most kellett volna elkezdenem?
De azzal már nem is igazán foglalkoztam, se a haj nevére, de még a pultos arcára sem emlékeztem tisztán. A szem bajszos volt és egy kicsit ocsmány, ami elég volt ahhoz, hogy töröljem a memóriából, mivel sokkal jobb arcoknak kel a hely. De most a listán egyetlen egy név és egy arc állt, akinek sikerült kiszorítani az elsőről az én kedves is céhtársamat. Hogy ki lehetett olyan merész, hogy erre vetemedjen, pont nálam? Hát gyorsan visszaemlékezve minden két napja kezdődött el.

Mint minden nap, a szobámban kuksoltam, révén se a többiek, de a még a ch mesterre sem szerette ha a folyósokon sétálgattam. Túl veszélyesnek tartotta ezt a többiekre nézve. De akkor, amikor szükség volt rám, nos mindig elő tudtak venni és ez nem volt másképp akkor sem.
- Munka van Nerthus!- nyitott be az a kis görcs, aki a lista harmadik helyén fészkelt, mióta megismertem.
- Mégis mi? -kérdeztem vissza a szoba sarkából- Már éppen elterveztem, hogyan ölöm meg a következő személyt, akivel találkozók...- morogtam az orom alatt, mert a beszúródó fény elég zavarta a szememet.
- Hát az nem én leszek...- hunyta be a szemét közben- … és vidd innen azokat a kis játékokat...- nézett le a földre, ahogyan az árnyékban eltűnt az egyik kis barátom. - A céhünk nevén csorba esett...- kezdett végül bele, pedig nem kértem- … egy Dragon Fang-os férfi jó néhányukkal elbánt nemrég. És ez bántja a mestert...- foglalta össze tömören, ahogyan felálltam az ágyról és egészen addig mentem csak, míg a szobába beszúródó ajtónak fénye látszott, nem tovább.
- És ez miért érdekeljem engem? -kérdeztem vissza- Inkább azokat kellene megölni, akik ilyen kudarc után vissza mertek térni...-vigyorogtam egy nagyot.
- He... akkor nem érdekel egy sárkányölő? -kérdezte nevetve, és elég volt ahhoz, hogy előlépjek a sötétből és lenézzek a kölyökre.
- Szóval olyan mind Raven? -kérdeztem tőle- Ez egy jó móka lesz... hogyan is hívják? -kérdeztem a legfontosabb információt.
- Raelae Xing’ke...

És igen! Azóta kerestem azt a férfit. A nevét tudtam és az arcát is ismeretem. De a holléte? Nos az volt egy kicsit bonyolult. Jó néhány alvilági személy szemét kelet kinyomnom, mire elég információhoz jutottam azzal kapcsolatban, hogy hol is lehet Raelae Xing’ke. Juj, még a nevét is nehéz volt kimonani. Biztos keletről jött, de ez nem zavar. Kelti, vagy nyugati, délig vagy északi, nő vagy férfi, gyerek vagy felnőtt... ö... mind hagytam ki? Na mindegy, a lényeg, ami él és mozog és meglehet ölni, addig van miért élnem és nincs különbség ezek között.
Éppen ezért, ugráltam most a macskaköveken úgy, mind egy kislány. Mert tudtam, hogy ebbe a városba tart. Az okok nem érdekeltek, de az jobban, hogy meglepjem. Itt, a városban, a nyílt utcán ahol mindenki láthatja, hogy hogyan fog meghalni. A vonat állomás előtt, azonban kezdtem igazán unni a kis játékomat a kövekkel, de a vasút jól ismerős hangja és a keletkező tömeg zavaró moraja jelezte. Megjött ő is.
A tömeg egy emberként zúdult ki az álommásról, miközben én a lépcsők alján vártam, hogy az a férfi megjelenjen és ezúttal nem kelet csalódnom az információkban. Abban a pillanatban, hogy megjelent a tömeg után az ajtóban, a kék ég lassan kezdett beborulni, esőfelhők lassan elérték a napos városkát is, ahogyan elmosolyodtam. Nem vett észre, nyugalmas arcot vágva sétált le a lépcsőn és csak néha nézett rám. Biztos furcsa volt neki, hogy egy magas, fekete ruhát és csukját viselő ismeretlen csak ott áll egy helyben és meg sem mozdul.
Végre megjöttél? - mondtam, ahogyan alig volt tőlem pár méterre. Jól halhatóan mondtam, ahogyan megállt a fiú előttem és kíváncsian nézett rám. Lassan emeltem fel a kezem, ahogyan lehúztam a csukját az arcomról és a lány, mosolygós arcommal találhatta szembe magát. Egy boldog arccal. - Annyira vártam rád Raelae ...- léptem közelebb felé, ahogyan olyan lehetett ez számára, mintha egy lány megpróbálta volna elcsábítani és mennyire igaza volt. - Szinte forrtam a vágytól, hogy láthassalak...- kicsit monoton lépésekkel közeledtem felé. Mintha dróton ráncigáltak volna, ahogyan lassan kinyújtottam felé mindkét kezem. Úgy mintha átakarnám ölelni. Nem mozdult, csak engem nézet, ahogyan már majdnem megérintettem- … mond csak. kíváncsi vagy milyen a halál? -kérdeztem tőle boldogan, de a szerető mosoly vigyorrá változott.
Két kígyó vágódott ki a felemelt kezeim közül. Az én kicsi kis szeretet bébieim. Az egyetlen barátaim, akikkel szeretek ölni és akiket nem sajnálok, ha meghalnak. De, valljuk be néha irigyeltem őket. Mindig csak ölnek én meg irányítom csak őket, de most talán nekem is akad valami, mert egy sárkányölő talán megfekszi majd a gyomrukat.

Kék szemű holló, Éjszaka, Sötét út, Era lángokban, Hilaron… Sahara bukása… vajon mikor következik már be mindez? A régi naplopással telt napjaimat felváltották a nyughatatlan ide-oda rohangálások. Jósnőket, boszorkányokat, okkultistákat és mindenféle jövőlátással, vagy kódfejtéssel kapcsolatos alakot meglátogattam, de a feladványaim túl bonyolultnak tűntek nekik. És sajnos az én dolgom sem lett könnyebb. Nem engedhettem meg, hogy meglássák a társak rajtam, hogy nyughatatlan lettem, ha lebukom, nem beszélem ki magam a dologból, ismernek már annyira, hogy tudják, hogy kevés dolog tud felizgatni, főleg nem ennyire, és bármit mondanék, arról tudnák, hogy hazugság. De hála égnek mind idáig nem látták rajtam jelét semmi furcsaságnak.
Mivel a céhen belül játszanom kellett régi szerepemet, gyakran bejártam oda napot lopni, társalogni a többiekkel, és próbáltam a lehető legburkoltabban kérdezgetni őket, hátha ők tudnak valamit mondani az álmomról, de egyértelműen sose böktem nekik ki, hogy mit is álmodtam, mire is készülök.
A napjaim menete a szokásos módon telt. Be a céhbe, késő délután haza. Egy nap azonban történt egy fura eset, miközben hazafelé tartottam. Egy egyszerű férfi jött szembe, egyedül voltunk az utcán, de valahogy mégse bírt kikerülni engem, és én se vettem a fáradtságot, hogy kikerüljem őt, így összeütköztünk. Egyikünk se kért a másiktól bocsánatot, vissza se néztem a férfira, csak mentem tovább. Azonban furcsa hangot hallottam, mikor az ajtóm elé léptem: mintha valaki az egyik sikátorban írna valamit. A város ezen részén nincsenek hajléktalanok, főleg nem irodalmi alakok, így gondoltam csakis az a férfi lehet az, aki feljegyez valamit. Nem törődtem vele sokat, had írjon, amit akar.
Másnap reggel ismét egy furcsaság történt. A postaládámban egy egyenesen nekem címzett felkérés szerepelt. Azonnal eszembe jutott a tegnap esti férfi, de a papír nem egy noteszfüzetből származott, és nem is kézzel írott volt, hanem mágianyomott. A felkérés egy furcsa, de érdekes szobor megszerzéséről szólt, egy kép is volt mellékelve, hogy mit kell keresnem. A kép leginkább egy kétlábú, szárnytalan és félszarvú sárkány szobrát ábrázolta. Inkább kinézett valami hátas-gyíknak. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, hogy miért egyenesen nekem címezték, de úgy éreztem, hogy kapnom kell az alkalmon, hátha a szobron kívül találok valami mást is a sárkányokkal kapcsolatban, szóljon az akár a múltjukról, vagy akár a jelenükről, esetleg valami kérdéses igazságú jóslat, a semminél az is jobb. A település, ahová mennem kellett valami isten háta mögötti hely, aminek még a nevét se bírtam kiejteni hangosan, de nem is érdekelt, a papír szerint van ott vasútállomás, akkor a vasúton dolgozók tudni fogják, hogy hová tartok.
Bementem a céhbe, szólni Ba’al mesternek, hogy elutazom egy kis időre. Szerencsére senki nem kérdezett semmit, hogy hová megyek, miért és mit fogok csinálni… vagy hogy mik a valós szándékaim. Egyszerűen kisétáltam a céhünk ajtaján, és már szaladtam is a vasútállomás felé. Ott a jegypénztáros elé mutattam a papírt, ráböktem a település nevére, és már ki is adta a jegyet, kifizettem, és szálltam is fel a szerelvényre.

Az út eléggé sokáig tartott, nem véletlen isten háta mögötti helyről van szó, de ennek csak örültem. Ahol kevesen élnek, ott alacsony a környező vidékeken a fosztogatások száma, biztosan van még egy-két feltáratlan kripta, vagy térképezetlen barlang, ahol még senki nem járt. Viszont engem se az a cél vezérelt, hogy sírokat fosztogassak, vagy hogy barlangot nevezzenek el rólam.
Útközben csak álmodoztam, hogy vajon miféle munka lesz ez, milyen helyeken fogok járni, és vajon mit találhatok majd… de gyakran eszembe jutott az az álom is… talán itt találok valakit, aki tud ebben segíteni, hiszen az ilyen nagy tudású emberek mindig a lehető legeldugottabb és legmegközelíthetetlenebb helyekre fészkelik be magukat.
A vonat aztán szép lassan lassítani kezdett, begurult egy állomásra, majd megállt. Lenn a peronról a vasútállomás dolgozói buzgón kiabálták fel a vonatra, hogy végállomás. Akkor hát… megjöttem. Leszálltam a vonatról, és valamennyire igyekeztem a tömegáradatot elkerülni, hogy ne nyomjanak össze. A levélre néztem, hogy pontosan hol találom meg, ahová mennem kell, nem volt innen messze. Felpillantottam, a kígyózó tömegnek már jól látható volt a vége. Ironikus, akkor még nem sejtettem, de nemsokára több közöm lesz a kígyókhoz, mint azt gondolnám. Beálltam a tömeg mögé, és hamar el is jutottunk végre a kijárathoz, ahol a tömeg kiszélesedhetett, és mindenki mehetett a maga útjára.
Az ajtóban megálltam, kicsit körbenéztem a környéken. Sok ember állt az épület előtt, rég nem látott ismerősökre várva. Felnéztem az égre is. Az otthoni napsütést itt elkezdte a borús idő felváltani, ezért inkább kinyitottam az ernyőmet, hogy ne kelljen kapkodnom, ha jön egy zápor. Megindultam a lépcsőn lefelé, és akkor feltűnt egy a szememben egy alak. Nem volt gyanús, csak fura. Fekete ruhában volt, fejére csuklya húzva, és láthatóan engem figyelt szélesre húzott mosollyal… Szélesre húzott mosoly? Hilarion! De nem… ez egy nő volt, és sokkal legalább 10 centivel magasabb, mint ő. Haja szőke volt, és nem, mint az enyém. Nem is foglalkoztam vele tovább, persze néha-néha rápillantottam, hogy még mindig bámul-e? És igen, egész végig engem bámult. Lehet, hogy csak a felbérlőm küldte őt elém, hogy kísérjen el hozzá? Badarság, nem tudhatta a fickó, hogy most és ezzel a vonattal jövök. Egyenletesen lépdeltem lefelé a lépcsőkön, és ahelyett, hogy kerülni próbáltam a bámuló hölgyet inkább próbáltam olyan közel kerülni hozzá, amennyire csak tudtam. Kíváncsi voltam, hogy mi történik, mit fog csinálni.
Mikor elé értem már nem tudtam máshová nézni, csakis az ő szemeibe. Mikor már csak pár lépcsőfok volt köztünk megszólalt:
-Végre megjöttél? – hangja olyan volt, mint egy, az apukáját a háborúból hazaváró kislányé… pedig ez a lány, ahogy kinéz simán idősebb, mint én… Lehet akkor mégiscsak a levél feladója küldhette őt elém? Nem szóltam, nem válaszoltam neki, csak megálltam, és vártam, hogy mivel fogja folytatni. Lassan elkezdte a kezét felemelni, nem volt a mozdulat vészjósló, kimért volt, és finom. A keze egészen az arcáig emelkedett, ahol aztán megmarkolta a csuklya peremét és hátrahúzta azt. Arca olyan volt, mint egy kislányé. Mosolya széles, és őszinte, mintha csak a párját üdvözölné öt év távollét után, hála égnek könnyei nem csorogtak.
-Annyira vártam rád, Raelae… - Honnan tudja a nevem? Nincs se a homlokomra, se az ernyőre felírva… lehet mégiscsak én vagyok túl paranoiás, és valóban a munkaadó küldte őt elém? Eléggé egyedi személyiségű szolgálói vannak ez esetben. Lassan közelebb lépdelt felém. Lépései nem esetlenek voltak, mint egy gyermeké, nem is olyan durvák, mint egy egyszerű felnőtté, ezek a lépések is kimértek voltak… nőiesek. Végül aztán már addig közelített, hogy nem állt meg karnyújtásnyi távolságra, hanem már szinte szemtől szemben álltunk. Még a légzését is hallottam, és éreztem arcomon is. Gyors volt, a szívverése is. Nem csodálkoztam, biztosan sokat várt rám, és most dühös.
-Szinte forrtam a vágytól, hogy láthassalak... – Két kezét kinyújtotta, ölelésre emelte. Kezdtem zavarba jönni, nem értettem a helyzetet. Fogadóbizottság szinten egy kicsit túlzásba viszi ez a hölgy a munkáját. A tömeg már eltűnt, csak mi ketten álltunk ott a lépcsőn. Elég bugyután festhettem, ahogy ott áll előttem a nő, aki majd egy fejjel magasabb, mint én, ölelésre nyújtott karokkal, én pedig stabilan csak állok, mint egy fadarab. Megszorítottam az ernyőmet kicsit, ami sikerült, szóval nem bénított meg a hölgy engem semmiféle varázslattal. Kicsit már aggódtam a helyzet miatt. Fogadóbizottságra se számítottam, nem hogy ilyen furcsa nőszemélyre. Még közeledett kicsit, nem léptem hátra, nem ellenkeztem, hagytam had élje ki minden vágyát. Mikor már majdnem megérintett feltette első kérdését, ami ismét nem az volt, amire számítottam.
-Mond csak… kíváncsi vagy milyen a halál?
HOGY MI?! A kérdés után arcáról a gyermekded, őszinte mosoly eszelős vigyorrá alakult. Két feltartott kezéből egy-egy fekete, ostorszerű valami csapódott ki hihetetlen sebességgel, még épp idejében sikerült előle elugranom, és nem tekeredtek körém, vagy csinálták velem azt, amihez értenek. Esernyőmet azonnal összecsuktam és félredobtam. Harc közben nem tud zavarni az eső, és csak zavarná a kezeimet, ha azzal is hadonásznom kéne.
Nem szaladt, vagy sétált utánam, csak állt egy helyben, a két fekete ostor pedig visszahúzódott a kézfeje elé. Akkor láttam, azok nem ostorok, hanem kígyók. Nagyon jó, szóval méreggel és harapásokkal is számolhatok. Térdeimet berogyasztottam, felvettem a harci állásom, bal kezemet magam elé tartva tenyérrel felfelé, jobb kezemet pedig a hátam mögé húzva, ismét tenyérrel felfelé.
-Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?
Tettem fel neki a hármas sablonkérdéseket, és a lány mostani viselkedéséből nem számítottam válaszokra, hanem csak egy újabb adag támadásra, de ha csak ennyi telik tőle, hogy kígyókkal hadonászik, akkor nem lesz nehéz dolgom kikerülni őket, csak ezekről a lépcsőkről jussunk le valahogy, sima talajon szívesebben harcolok, nem beszélve arról, hogy az állomás előtt nem köves, hanem homokos az út. Ott az előnyöm végtelen lehet.

Hogy is kezdhetném ezek után? Hogy számítottam arra, hogy el fogja kerülni az első csapásomat? Nos igen, végül is ha csak annyira erős ez a férfi mind Raven, akkor nagy bajba kerülök, ha sokáig húzom a harcot. Ha nem kerülte volna el? Akkor pedig könnyű és nevetségesen egyszerű feladat le volna számomra és már nem a harcra, hanem éppen másra gondoltam volna, hogy minél jobban eltudjak vele játszadozni. De hát, az úgy izgalmas, ha harc közben játszadozunk majd el egymással.
Szembenézett velem a kedves és valami furcsa harci pózt felvéve nézett, határozott és férfias arccal... kmm... akarom mondani, fél férfias arccal. Mert hát, jobban megnéztem magamnak már korábban is és a női arcvonása és a testalkata mind arra a következtetésre kezdtem vezetni, hogy nagyot tévedtem vele kapcsolatban. De nem, vagyis nem. Lehet úgy néz ki ahogy, de az a tekintett, az a határozott és utánozhatatlan tekintett, melyek rám nézett, egy igazi férfié volt.
- -Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? - ezt merte tőle kérdezni? Hát legalább egyből megbizonyosodtam róla, hogy beszélni bár tud, kérdezni nem nagyon. Ha rátámadtam, akkor jót nem akarhatok és hogy ki vagyok? Az nem mindegy? Én sem kérdezem meg soha az áldozataim nevét csak megölöm őket. Ha mindegyiknek tudnám a nevét, a végén a sajátomat is elfelejteném.
Lassan megcsóváltam fejemet, ahogyan a kis barátaim eltűntek a ruhám alatt. Kezemet semmitmondóan felemelve, hogy ezzel gesztussal is jelezzem, hogy nem tetszik az amit hallok. De úgy látszik ő nem olyan mind én. E mozdulat közben becsuktam a szemem, de ő mégsem használta ki a helyzetet, pedig szándékosan tettem ezt a felesleges mozdulatot. Pedig egy ilyen helyzet egy éles harcban talán csak egyszer jöhet el és akkor ki is kell használni, nem elszalajtani.
- Most komolyan erre vagy kíváncsi? -kérdezte tőle, ahogyan a kezeim lassan visszahanyatlottak a testem mellé. -Én tudom a nevedet és az előbb megakartalak ölni és te mégsem támadsz vissza rám egyből? -húztam el a számat közben- Ez egy kicsit naiv viselkedésre vall...- mutattam rá - … de tetszik amit látok. -hangom lassan megváltozott. A korábbi kissé komor és sértő hanglejtés lassan újra olyan erotikus lett, amilyen akkor volt, mikor megjelent a téren. - Ez az arc ugyan kissé nőies, ahogyan a megjelenésed is... de...- emeltem a kezemet az arcomhoz ahogyan végigsimítottam, a fülemtől egészen a nyakamig és ebbe teljesen beleborzongtam- … ez a tekintett. Felcsigáz és felizgat... ez egy igazi férfi arca.- léptem egy lépést közelebb. - Te méghozzá egy igazi sárkányölő is vagy...- tisztán láttam rajta, hogy meglepődött és ez tetszett, éppen ezért folytattam. - … pont olyan mint Raven...- kezem lecsúszott a kabát legfelső gombjára, ahogyan kikapcsoltam. - Az ő tekintette is ilyen, teljesen megbabonáz ha rám néz.- még egy gombtól megszabadultam- De nem fogsz elfenekelni ha rossz kislány vagyok igaz? – mosolyogtam rá ugyanolyan barátságosan mind régen, de ugyanakkor láttam rajta, hogy a csábításom még egyszer nem fogja elbűvölni, de újabb gomb kapcsolódott ki a kabáton és már csak kettő volt vissza, de megzavartak.

- Maguk mit csinálnak?! - egy őr, egy fránya őr jelent meg. A ruházata és a lándzsa, mint azt jelentette, hogy helyi milícia eddig tagja, akik mind a tanács felhatalmazása alatt lévő, úgymond helyi zsoldosok, akik a béke fenntartásáért felelősek. És most mi itt zavartuk volna a rendet? Hiszen még meg sem halt senki.
- Hajaj...- emeltem fel a kezemet, ahogyan felé, ahogyan rá néztem. - Most megzavartál és...- vágódott ki az egyik kis barátom, ahogyan a férfi nyaka köré tekeredett. A férfinak esélye sem volt. - … nem vagy cuki sem...- néztem a bajuszos, középkorú arcát. Biztos már voltak gyerekei, felesége, de ez engem nem hatott meg. De ő, ő miért nem támadott? Talán azért, mert a figyelmem ennek ellenére, rajta volt? Vagy mert... túszom volt immáron? Lassan elmosolyodtam, ahogyan csak visszanéztem a sárkányölőre és bár éreztem, hogy a fránya fegyvere lecsap az én kicsimre, de az mégsem karcolódott. - Hol is tartottam? -kérdeztem Raelae-től., ahogyan a kezem ökölbe szorult és a férfi nyaka abban a pillanatban tört ketté. A szeme fennakadtak és abban a pillanatban, ahogyan elengedte, a földre zuhant az élettelen teste. - Áhh.... Igen...- mosolyogtam újra csábító lett, ahogyan kigomboltam az utolsó előtti gombot is. - … mindig is kíváncsi voltam, hogy egy sárkányölő finomabb-e egy átlagos mágusnál.- ragadtam meg a köpenyemet és lerántva magamról a földre dobtam, majd egyszerűen kiléptem a papucsomból is. - De hideg...-- rázkódtam meg miközben végigfutott rajtam a hideg- … mond nem akarsz megmelegíteni? -kérdeztem tőle az utolsó dolgot.
Ő is látta, hogy tévedett korábban, láttam az arcán, hiszen a bőrömön lévő kígyók meggyeztek azzal, ami rá is támadt és azzal is mely végzett férfival. Tudta már, hogy az nem élőlény, hanem mágia és azt is sejthette, hogyha az, akkor meg is lehet törni, de ez sajnos szerintem fordítva is igaz lehetett.

Elkezdtem váratlanul rohanni felé, miután kissé berogyasztva a térdemet erőt vettem magamon. Fel a lépcsőn és határozottan, ami azt jelentette, hogy ő is rájött már arra, hogy hozzá hasonlóan én is egy közelharcos alkat vagyok. Kisebb félkört írtam le, ahogyan közeledtem felé, de nem a mágiámat használtam. Alig lehettem tőle úgy másfél méterre, amikor váratlanul felugorva egy oldalirányú rúgással a fejét próbáltam megrúgni, de ez volt a csel. Ha lehajol, ha elkapja a a lábban, vagy félreugrik, az nekem igazán mindegy. Mert én egy olyan mágus vagyok, akinek a mágia nagyban segíti a támadásainak az erősségét.
Ha elkapja a lábban, megdöbbenve tapasztalhatja, hogy a kezemen lévő kígyó már nincs ott, hanem a lábamon végigcsúszva akarná megragadni a torkát. Ha lehajol? Akkor is a lábamról vágódna ki a feje irányába, ha pedig félreugrik, akkor pedig abba az irányba. Nincs sok választása.
Csakis az, ha előtte támad, melyet a hajlékonyságommal próbálnék elkerülni, de egy sárkányölővel szemben ki tudja, mire megyek. Ezér is vagyok itt, a kíváncsiság hajt és az étvágy, ahogyan ő is megtapasztalhatja majd, milyen a félelem.

//Megj.: Én így szoktam! Megadom a post végén, hogy hogyan támadok, és te döntöd el, hogy hogyan alakulnak a dolgok, majd ha a te postod végén lévő ellentámadás, persze ha van, már rajtam áll, hogy hogyan is alakul. Remélem, ez nem gond. Máskülönben a kígyókat kézzel is eltudott kapni és kettétörni,mert magasabb szinten vagy! //

A kígyók lassan eltűntek a ruha szárában, majd leengedte a kezeit a teste mellé. Fejét megcsóválta, és fél kezét a teste mellé emelte felemelt tenyérrel, jelezve, hogy nincs mit válaszolnia a kérdésemre. Lassan be is csukta a szemét. Talán a következő támadást tervezi? Ha most nekitámadnék, gyerekjáték lenne ez az egész kis konfliktus, egy szempillantás alatt levághatnám a fejét, és mehetnék is a dolgomra. De ezt nem tehettem. Ez a nő tud valamit, amit én nem… ami még hasznomra lehet a Sahara utáni nyomozásban.
-Most komolyan erre vagy kíváncsi? Én tudom a nevedet és az előbb meg akartalak ölni és te mégsem támadsz vissza rám egyből? Ez egy kicsit naiv viselkedésre vall… de tetszik, amit látok. – Hergelt a viselkedése. Miért nem beszél csak egyszerűen? Ha egyszerűen csak kibökné, amit tudni szeretnék, akkor felesleges traccsolás nélkül mehetne tovább ez a küzdelem. Hangja ezek után nem volt komor, és vészjósló, hanem ismét a csábító üzemmódba ment át.
-Ez az arc ugyan kissé nőies, ahogyan a megjelenésed is... de...- Kezét az arca mellé emelte, és végigsimította teljes hosszában azt… Nem nagyon hatott meg ez a csel, tudtam, hogy csak óvatlanná akar tenni, és akkor egy újabb támadást indít.
-Ez a tekintett. Felcsigáz és felizgat... ez egy igazi férfi arca. – Attól tartok itt nem a vereség lesz az elkerülendő probléma… ha nem vigyázok eléggé, ez a küzdelem ágyjelenetbe fog torkollani. Egy lassú lépést tett felém. Éber voltam, képes voltam a magasságom miatt az egész testét figyelemmel kísérni. Bármi gyanús mozdulatra felfigyeltem volna, de semmi ilyen nem volt.
-Te méghozzá egy igazi sárkányölő is vagy... – Ezt honnan tudja? Egy pillanatra meglepődtem, de ha már a nevemet tudta, és azt, hogy itt és most kell engem várni, akkor biztosan ezt sem volt nehéz kideríteni. Viszont zavart az a rész, hogy „igazi sárkányölő”. Talán tudja, hogy miért is akarom megtalálni a sárkányom? Nem hinném, senkinek nem beszéltem róla, és a naplómba se írtam róla egy betűt sem, csak az álomban látott jelekről… azokból pedig nem fog erre rájönni senki sem.
-… pont olyan, mint Raven. – Majd keze lecsúszott a ruhája gombjaira, és lassan elkezdte azokat kioldani… de nekem sokkal fontosabb dolgok forogtak az agyamban, mint ennek a bujának a teste. Raven… holló… és ő is sárkányölő? Vigye a csuda el azt a szobrot és a freskókat, ez a lány többet segíthet nekem, mint bármely ütődött régész vagy kincsvadász.
-Az ő tekintette is ilyen, teljesen megbabonáz, ha rám néz. – Fenébe, elbambultam, de hála égnek nem tűnt fel neki, különben már biztosan kaptam volna egy hatalmas taslit, de hála égnek még mindig csak a gombjaival vacakolt. Nem nagyon hatott meg, hogy itt a község közepén akar pucérkodni, bár valóban kiélhette volna máshol is az exhibicionista hajlamait.
-De nem fogsz elfenekelni, ha rossz kislány vagyok, igaz? – Eléggé bezavart már ez a csábításos hadviselése. Nehezen tudtam dönteni, hogy tovább kéne játszanom a játékát, egy kocsmában leitatni és kiszedni belőle, amit tud… de nem tűnt olyannak, akit könnyen leitathatnék… előbb venné ő az én fejem. Nem maradt más hátra, mint a rögös út… ki kell belőle püfölnöm mindent.
-Maguk mit csinálnak?! – Rivallt ránk egy helyi őr. Nem törődtem vele. Egy hatalmas tudástár állt előttem, ami a titkait csak alapos ütlegelés után adta ki. Nem foglalkozhattam holmi vén bolondokkal, akit a poros szél fújt mellénk, hogy egy lándzsát, és a mágus tanács nevével hadonászva fegyelemre intsen minket.
-Hajaj...- Emelte ellenfelem kezét az őr felé. Tudtam nagyon jól mire fog készülni, mégse tettem ellene semmit. Én nem bánthatom az őrt közvetlenül, viszont ha itt marad, csak zavarja az információszerzésem. . - Most megzavartál és...- Repült ismét a kígyó a lány kezéből az őr nyaka felé. - … nem vagy cuki sem...- Fordította el felőlem arcát a félmeztelen hölgy, de hamar vissza is fordult hozzám, mosolygott, az őr pedig hangosan ficánkolt a kígyó szorításában.
-Hol is tartottam? - Ekkor apró roppanást hallottam oldalról, majd fémek egymáshoz csapódását, és egy tompa puffanást. Semmi kétség nem volt, eltörte az őr nyakát, aki holtan esett a földre. Szívem mélyén hálás voltam ezért. -Áhh.... Igen...- Ismét a csábító mosoly, ami már teljesen hidegen hagyott. Nem hiszem el, hogy nem unja még ezt… vagy, hogy azt nem unja, hogy én teljesen mozdulatlanul, és változatlan arckifejezéssel állok ott.
-… mindig is kíváncsi voltam, hogy egy sárkányölő finomabb-e egy átlagos mágusnál. – Ekkor ért végül aztán a legalsó gombhoz, és köpenyét a földre dobta. Igaz is, eléggé zavaró tud lenni az ilyen lengő holmi közelharc esetében. Viszont amit ismét mondott… többet tudhat erről a Raven-ről, mint azt gondoltam. A kérdések sora halmozódott bennem, de tudtam, hiába teszem most fel őket, úgyse válaszol rájuk, előbb egy kis… motiválásra szorul. Végül aztán még a papucsából is kilépett.
-De hideg… mond, nem akarsz megmelegíteni? – Elég melegséget fogsz érezni, ha már száz sebből vérzel, de az nem az én melegségem lesz, hanem a saját véredé. Kezdtem unni ezt a felesleges beszélgetést, de uralkodtam magamon és nem rontottam azonnal neki. Fel akartam előbb mérni az erejét. Lehet, egy bitang erős mágussal van dolgom, aki fél kézzel kettéroppant, és akkor tényleg nem tudok meg semmit, de talán még az életem is elvesztem.
A papucsból kilépve ismét közelebb került hozzám, bár az előbbi távolságból is jól láttam, hogy mindkét kezére olyan kígyók voltak tetoválva, amivel rám, és az őrre is támadott. Miféle bűvész trükk ez? Vagy egyszerűen csak mágia, amit nem ismerek? Eléggé ritka abban az esetben.
Hirtelen kezdett aztán szaladni, egyenesen felém egy félkört leírva. Amit eddig láttam, abból arra következtetnék, hogy nagy távolságokra specializálódott mágus. Látva azt, hogy azok a kígyók mekkorára nyúltak meg, mikor engem támadtak, vagy hogy mekkora távolság volt közte, és az őr között, most viszont hirtelen közelharcra vált? Ezek szerint a mágiája csak valami támogató mágia. Ha ez való igaz, akkor könnyű dolgom lehet ellene, persze csak akkor, ha nincs egyéb dolog a tarsolyában. Mikor elég közel ért felugrott, és rúgni próbált, látszólag a fejemet célozva. Ez egy alkalmas pillanat, hogy megmutassam neki ki van erőfölényben. Bal kezem, mivel még mindig elől volt, csak kinyújtottam a lány hasa felé és
Pillar of the Sand Dragon
Kezem azonnal homokoszloppá alakúlt, ami istenesen gyomron vágta a lányt, ezzel kudarcba fojtva támadási kísérletét, majd rántottam egyet a kezemen a föld felé, amitől a lány a lépcső fokaira zuhant. Lassan felé lépdeltem, kezemet még oszlop alakban tartva, és erősen a lépcső fokainak szegezve. Bíztam benne, hogy hatalmas fájdalmat okoz neki a lépcsőfokok peremének a nyomása a hátán, és az oszlop a hasán. Jobb kezemet homokpengévé alakítottam, és suhintásra készen a magasba emeletem, hogy bármikor megfoszthassam a leányzót valamelyik felesleges végtagjától, vagy esetleg, hogy megvédjem magam egy kígyótól.
Éreztem, hogy arcom vonalai elhidegülnek. A céh törvényei szerint nem ölhetném meg hidegvérrel, a küzdelem után a hatóságoknak kéne átadnom, de… hülye vagyok, nem ölhetem meg… túl sok választ kell adnia, hogy egy egyszerű ellenkezés miatt levágjam a fejét. Viszont ha már elárulta, amit tudni akarok nyugodtan végezhetek vele… miket gondolok már megint… de nem érdekelt, csak beszéljen végre. Fogytán van a türelmem már így is.
-Most pedig… beszélni fogsz! Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? Ki ez a Raven? Ő egy sárkányölő? Mi az eleme? Hol találom? BESZÉLJ, CAFKA! VAGY LEVÁGOM VALAMELYIK KÍGYÓS KEZEDET!!!

Hát mit is mondjak ismét? Mivel is kezdhetném úgy, hogy ne mentegetőzzek és mégis megőrizem a női erényeimet. Hát lényegével ezzel az egy szóval: ELBASZTAM! Már akkor éreztem, ahogyan felé rohantam, ahogyan a levegőben úsztam és a rezzenéstelen és magabiztos arc vígan jelezte, hogy nem ijedt meg és biztos magában. És miért nem által le? Ez a lehető legjobb kérdések egyike.
Én is bíztam magamban és biztos voltam benne, hogy közelharcban enyém lesz az előny, de az a mozdulat! Raven sohasem mutatott hasonlót. Meglepett, mert nem alakváltás volt, sokkal több annál, mert ahogyan a hasamba vágódott az a rúd, és ahogyan a kezem ráfonódott a kezére, éreztem, hogy homokból van. Nem halottam olyanról, hogy valaki alakváltással homokká változik. Vagy ez lenne a képessége? Igen, mintha már olvastam volna erről valahol... na jó halottam, mert eddig egy könyvet sem tartottam kezemben. Na de visszatérve, egy sárkányölő, egy elem. Raelae Xing'ke , szóval te vagy a homok sárkányölő!
Áááá... de nem kell engem félteni. Emlékszem volta egy olyan alkalom, hogy három mágust győztem le egyszerre és... ja, azok nem mágusok voltak, de én sem használtam mágiát. Na szóval, nem kel engem félteni. Hiába érzem azt a fránya homokoszlopot a hasamban, nem fáj. Sokkal nagyobb fájdalmat is éreztem már és bár, jó, ez a furcsa ízt a számban a saját vérem, de ez van. Ez inkább felizgat, mind zavar. Mert én csak ilyen kis mazochista vagyok.
Látom, ahogyan odaér hozzám, ahogyan rám néz és ahogyan a keze lassan egy szablya alakját veszi fel. Elmosolyodik és nevetnék, ha tudnék. Az a fránya kis oszlop, már komolyan kezd zavarni. A kezemmel megpróbálom az egyre nyomó kőtől elnyomni magam de megy. Kétszer próbálkoztam már és nem ment, miért ezután sikerülne. De látom, rajta hogy tétovázik valamiben.
- Most pedig… beszélni fogsz! Ki vagy te? Mit akarsz tőlem? Ki ez a Raven? Ő egy sárkányölő? Mi az eleme? Hol találom? BESZÉLJ, CAFKA! VAGY LEVÁGOM VALAMELYIK KÍGYÓS KEZEDET!!! - kiabálja nekem. Mintha egy ilyen kis fenyegetéstől meg tudnék ijedni.
Lassan lecsukom a szemem és arcomra egy örömteli mosoly ül ki. Boldog vagyok. Eljött a nap mikor meghalhatok, mikor valaki végre kioltja az életemet és végre nem kell ezen a nyamvadt világon élnem, hiszen sohsasem kaptam tőle mást, mind a sötét éjszaka közepette a vörös és meleg vér üdítő illatát és ízét. És ahogyan halottam a pokolban csak ilyen élet vár. Milyen felüdülés lesz az nekem. De még élek és rá kell jönnöm, hogy ameddig nem halok meg, élvezhetem az életet.
- Mindent tudni akarsz rólam, pedig még el sem mentünk randira...- vigyorgok rá és érzem, a homokoszlop megnehezedett rajtam. - Jaj, de kis vadóc...- hanyatlik hátra a fejem, ahogyan egy könny gördül végig az arcomon. Mi? Egy könny, az nem lehet. Nem is. Egy apró kis könny, ami az ég add nekem, egy apró kis csepp, majd egy újabb. - De legyen. Nerthus vagyok, a Raven Tail-ből és Eurynome űrnő hetedig szolgálója. -mutatkoztam be neki. - És mit akarok tőled? -néztem rá mosolyogva- Az életedet! Mi mást!- néztem fel lassan az égre, ahogyan az eső egyre jobban kezdett eleredni.- De mivel kudarcot vallottam, se a céh, se az istennő nem fog többé a kegyeibe venni. Nekem már nincs miért élnem...- mosolyogtam közben v égig, ki tudja hogy miért- … ezért elmondom ki az a Raven Nightroad!- csuktam be a szemem, ahogyan visszaemlékeztem rá.
Ó, milyen szép emlékek, még ha olyan rövidek is, mind egy pillanat. Ezerszer láttam mégis alig ismertem. Bár a céhben voltak róla mendemondák, de semmi több. Vagyis egészen addig a napig, mikor a saját szememmel láttam, hogy hogyan harcol és mire képes. Attól a naptól képes voltam arra, hogy megakarjam őt szerezni magamnak és megakarjam ölni egyben. Kettős érzés, nem igaz. Ugyanaz az érzés mind most.
- Ő... ő a fekete sárkányölő! Egy ember, aki még nálam is gonoszabb és az ember aki igazán felnézek. Az az erő, melyet ő birtokol egy isten ereje. Még a te kis mágiád is az ő eledelének a része lesz ha találkozol vele valaha. - nevettem fel hangosan, o, milyen is boldog voltam. - Őt nem lehet legyőzni... és...- fordítottam a szeme rá. Látni akartam a tekintettét. -[/color] … lehet, hogy te sem éled túl ezt a harcot.[/color] - vigyorogtam rá.

Hátulról érte a támadás. Milyen meglepetés. Mindhárom kis kedvencem egyszerre, a két keze és a nyaka és az a rántás, mely egy hétköznapi embert megölt volna, de neki karcolást sem okozott. Bár azért arra elég volt, hogy ne csak megtudja kicsit rántani hátra, hanem el is tudja dobni, ahogyan felszántva felfelé a köveket a bejárat előtt lassuljon le annyira, hogy megtudjon állni. Láttam az arcán, hogy nem érti a dolgot hirtelen, de megértett, onnan, ahol állt, megértett egyből. Túl sok időt adott nekem és én kihasználtam a helyzetet. Ezek a kis drágák, bár csak egy átlagos kis tetoválások részesei, de megelevenedve elég erősek és szilárdak. Elég volt csak a hátam közepére összegyűjtenek mind a hármat, ahogyan a kemény kövekbe forgó mozgás közepette egy kis lyukat vájva kivezetni a háta mögött. Nem kelet mélyre ásni és elég gyors is volt a táv miatt. És ami ennél is jobb, teljesen észrevétlen.
- Szerencsés vagy! Mások meghaltak volna ettől. De igazán erős vagy... - vigyorogtam rá, örülten- … de nem lesz még egy esélyed. Most már tudom mire vagy képes és hogyan is támadsz. - álltam fel lassan, ahogyan a kis kedvenceim visszahúzodtak a köbe, majd a szeme láttára, felcsúsztak a lábamon, eltűnve a ruhám alatt, majd lassan, már jól látható helyen lecsúszva a kezemre ott pihenve meg. De az én kis kedvencem, aki a hátamon szeret piheni, lassan kiemelkedett a hátamon és a fenyegetően nézett rád. - Mi van... éhes vagy? -kérdeztem tőle, miközben az eső megeredt és elasztatott mindent ami ért, köztünk engem is. - Én is... nyaltam le a vért a szám széléről. - … gyerünk! Faljuk fel ezt a sárkányölőt!

A kiabálástól és fenyegetéstől nem rémült meg. Legközelebb tényleg lecsapom valamelyik kezét, vagy lábát, csak hogy tisztán lássa a helyzetet. Szemeit ismét becsukta és mosolyogni kezdett.
-Mindent tudni akarsz rólam, pedig még el sem mentünk randira...- Beszélj már végre, vagy megtudjuk, hogy kígyókkal vagy-e kibélelve, vagy valódi emberi szervekkel! Az apró rezdülés az arcán azt sejtette, hogy akaratom ellenére erősebben nyomtam a földhöz. Nem érdekelt, ha ez kell, hogy beszéljen.
-Jaj, de kis vadóc...- Dobta hátra a fejét, majd lassan könnyezni kezdett. Talán már elkezdett megtörni, lassan beszélni fog.
-De legyen. Nerthus vagyok, a Raven Tail-ből és Eurynome űrnő hetedig szolgálója. – Ebből csak az ő neve volt hasznos infó. Nem nagyon érdekelt a céhe, talán csak annyira, hogy valószínűleg akkor ez a Raven is ott szolgálhat. -És mit akarok tőled? – nyitotta ki végül a szemeit, egyenesen rám nézve. A könnyei már eltűntek és tovább mosolygott. -Az életedet! Mi mást?- Bolondnak néz, ha megelégszek ezzel az egyszerű válasszal, mégis minek küldenének rám egy fejvadászt? Nem emlékszem, hogy akárkinek is keresztbe tettem volna… vagy mégis? Az a két pojáca, akiknek hála bekerültem Dragon Fang-be… akik megpróbálták lenyúlni Kaensho-t… azok Raven Tail-esek voltak… szóval ennyi az egész? Bosszúállás? Ismerős motiváció. Nagyon is.
Lassan eleredt az eső, de nem tudtam most ezzel foglalkozni. Normális esetben már szaladtam volna az ernyőmért… de ez most nem normális eset… ez a csata egész életemet meghatározhatja, éppen ezért se én, se ez a lány, Nerthus nem halhat meg.
-De mivel kudarcot vallottam, se a céh, se az istennő nem fog többé a kegyeibe venni. Nekem már nincs miért élnem... – Épp most mondom magamban, hogy nem halhat meg… most mi? Mondjam neki, hogy még nem késő a sötét útról visszatérni a fénybe? Kit akarok én megviccelni? Én magam is pontosan oda tartok. Bár kicsit fura volt, hogy mindeközben mosolygott, jobban belegondolva mást nem is csinált még az arcával… még a fájdalmat is mosollyal fejezte ki.
-Ezért elmondom ki az a Raven Nightroad! – SIKER!!! Arcomra eszement mosoly ülhetett ki. Végre megtudom ki is ez a Raven… és még vezetékneve is… Nightroad… éjszaka… út… emlékeztem vissza arra az álombéli hajóútra, ahol hirtelen esteledett be, és fekete volt a hajó útja… minden világos volt. Csupa fül voltam, és tűkön ülve vártam, hogy végre beszéljen. Ismét becsukta a szemét… gondolom összeszedte a gondolatait a férfival kapcsolatban… remélem, azokat a részeket nem mondja el, ami csak kettejük között történt.
-Ő... ő a fekete sárkányölő! Egy ember, aki még nálam is gonoszabb és az ember, akire igazán felnézek. Az az erő, melyet ő birtokol, egy isten ereje. Még a te kis mágiád is az ő eledelének a része lesz, ha találkozol vele valaha. – Hangosan felnevetett… nem hatottak meg a nagyzoló szavai. Bár ha igaz, amit mond, és Raven-t is erővel kell meggyőznöm, hogy segítsen nekem, akkor lehet nehéz dolgom lesz.
-Őt nem lehet legyőzni... és...- Nézett megint rám… abbahagyhatná már ezt az oda-vissza nézelődést. -Lehet, hogy te sem éled túl ezt a harcot. – vigyorgott… Ezt? Viccelsz? Egy mozdulattal össze tudnám most roppantani a bordáit, és azok átszúrnák a tüdejét, és akkor használhat akármilyen kígyós bűvészkedést, nem menti meg semmi… még a nagyhatalmú Raven sem.
És ha már kígyók… fenébe, ha csak egy pillanattal előbb kapcsolok, akkor simán kivédhetem a hátulról érkező támadást azonban nem kapcsoltam, és olyan sallert kaptam, hogy szálltam, mint madár a szélben. Végül aztán röppályám útjába állt, és ezzel véget vetett neki a vasútállomás ajtajának küszöbje. Feltápászkodtam gyorsan, hátha indított még egy támadást, és már szálltak is felém a kígyók, de ez nem történt meg szerencsére. Egy apró lyukat láttam ott, ahol a lány feküdt, és tőle nem messze három másikat… hát persze, biztosan alagutat fúrt a kígyókkal… simán meghallhattam volna őket, csak túl erősen koncentráltam arra, amit mond.
-Szerencsés vagy! Mások meghaltak volna ettől. De igazán erős vagy... – Vigyorgott rám az eszelős mosolyával… -De nem lesz még egy esélyed. Most már tudom mire vagy képes és hogyan is támadsz. – Kezdett el ő is felállni. A kígyók lassan visszakúsztak a gödörbe, amiből kijöttek, majd vissza Nerthus ruhája alá, majd a kettő, ami a kezein szokott lenni azok megjelentek újra jól meg szokott helyükön. Majd a harmadik is megjelent, ruhája nyakán mászott ki, és bámult felém.
-Mi van… éhes vagy? - Kezdett társalogni azzal a valamivel… eléggé nevetségesnek nézett ki. -Én is... gyerünk! Faljuk fel ezt a sárkányölőt! – Nem eszik olyan forrón a kását.
Bal kezemet felemeltem az arcom mellé, mutatótól a kisujjamig összenövesztettem és megdagasztottam az ujjaimat, amitől úgy nézett ki, mintha zokni lenne rajta. Tátogni kezdtem vele, majd mondtam hozzá: „tyütyütyütyütyütyü…” Én is nevetségesnek nézhettem ki, de szándékosan próbáltam szórakoztatni küzdőtársamat, hogy lássa, mennyire tűnik hülyének külső szemmel, hogy a saját mágiájával beszélget, még ha csillagmágus lenne, megérteném, vagy valami más idéző, na de ez? Nevetséges.
Úgy éreztem ezúttal rajtam van a sor, hogy támadásba lendüljek a lány ellen. Azt mondta tudja, mire vagyok képes, és hogy hogyan támadok… heh, amit látott, az csak egy egyszerű védekezés volt… látta egy képességem, és már tudja, hogy mit is tudok? Bolond. Elgondolkodtam hirtelen gyorsan, hogy mit is mutassak neki… már nem volt értelme kímélni őt. Ha ő nem árulja el, hogy hol találom a Raven Tail búvohelyét, akkor valami a törvény kérdéses oldalán álló alak biztosan tudni fogja némi kis fenyegetés, vagy levágott ujj ellenében.
-Rossz hírem van a számodra… Nincs már rád szükségem… kimerítetted a hasznod. De ne keseredj el, szívesen megtartanálak ágyasomnak, de sajnos a jó kisfiú szerepét kell játszanom, és addig nem csinálhatok semmi csúnyaságot, ami napvilágra kerülhetne. Itt viszont senki nincs, aki jelentést tenne rólam a céhemhez, szóval szépen sétálj el arra, amerről jöttél, és engedj engem utamra. – Az ilyesfajta diplomácia nem működött az imént se nála, akkor miért épp most lenne hatása? Tudtam, hogy ennek a műsornak még koránt sincs vége. –És nem kell féltened Raven-t, se engem… nem bántani akarom. Tudod, van egy közös motivációnk… mindkettőnknek hiányzik a kedves kis sárkánya… csak különböző okokból… sokban lehetne a segítségemre, ha valóban olyan nagyhatalmú, ahogy mondod… - Heh, támadt egy nagyon jó ötletem. –És képzeld csak el, ha most elengedsz engem, én segítek Raven-t trónra juttatni… nem csak te, és a céhtársaid fogják elismerni az isteni hatalmát, hanem egész Fiore, de még a sárkányok is… Képzeld csak el… Raven, a sárkányisten. Nerthus, a sárkányistennő. Jól hangzik, nem?

Fenébe… nem támadhatom már meg. Ha nem fogadja el az ajánlatom, akkor biztosan nekem ugrik megint, valami más trükkel. Nagyon résen kell lennem, ezen dőlhet most el minden. Kezeimet csak összefontam a mellkasom előtt, jelezve, hogy nem fogok meghátrálni.

Az arcom eltorzult a dühtől, ahogyan ezt a férfit néztem, aki utánozva és kigúnyolva játszott velem. Az összenövesztett ujjai és annak mozgatása és közben az az undorító kis beszéd, szó szerint hergelt és a vérem egy fokkal magasabb hőfokon kezdett égni. Már egyáltalán nem volt az arcom szép és csábító, sőt olyan volt, mind aki teljesen bekattant. A szemeim vérágasak lettek, ahogyan az izmaim megfeszültek. Mintha egy pillanatra a hajam is megemelkedett volna, ahogyan a homlokom kidülledtek az erek. A szél feltámadt lassan és a hosszú hajamba kapott és ezen a sötét esős nappalon, ott az utca közepén úgy nézhettem ki az mind egy igazi vörös szemű démon. A szemei apró vörös foltja még a sötétében is jól kitűnt, a levegőben szálló hajam, mintha külön életet élt volna, ahogyan a kezem lassan megremegett, ahogyan az arcomhoz emeltem, míg a kis barátom lassan visszacsúszott a hátamra és elfoglalta a jól megszokott helyét. Az ujjaim ide-oda rángatóztak, de egy jól megszokott ütemet énekeltek, a halál ódáját, melyet mindig eljátszottam és melyet mindig halottam gyerekorom óta. A kezem remegett, ahogyan az arcomhoz ért és a fejemet lehorgasztva hallgattam végig mit mond ő, az egyre idegesítőbb férfi.
-Rossz hírem van a számodra… Nincs már rád szükségem… kimerítetted a hasznod. De ne keseredj el, szívesen megtartanálak ágyasomnak, de sajnos a jó kisfiú szerepét kell játszanom, és addig nem csinálhatok semmi csúnyaságot, ami napvilágra kerülhetne. Itt viszont senki nincs, aki jelentést tenne rólam a céhemhez, szóval szépen sétálj el arra, amerről jöttél, és engedj engem utamra. – az újjaim belehasítottak a hajamba, a homlokom felett, ahogyan megmarkolták azt. –És nem kell féltened Raven-t, se engem… nem bántani akarom. Tudod, van egy közös motivációnk… mindkettőnknek hiányzik a kedves kis sárkánya… csak különböző okokból… sokban lehetne a segítségemre, ha valóban olyan nagyhatalmú, ahogy mondod… - idáig bírta. Éreztem, ahogyan a gyenge hajszálaim kitépődnek a helyükről és a kezem maradnak. Lassan lecsúszott az arcomra is, ahogyan az körmöm belemart a húsomba. A fájdalom, melyet éreztem mindennapos volt. Csak külső és s okványos frusztráló érzés, mely megnyugtatott. –És képzeld csak el, ha most elengedsz engem, én segítek Raven-t trónra juttatni… nem csak te, és a céhtársaid fogják elismerni az isteni hatalmát, hanem egész Fiore, de még a sárkányok is… Képzeld csak el… Raven, a sárkányisten. Nerthus, a sárkányistennő. Jól hangzik, nem? - kérdezte tőlem, ahogyan az arcomon egy halvány vér csík jelent, meg, majd az egyre fokozódó idege égtől a kezem már fel és le járt az homlokom szélén. Az arcomra lassan kiült a szokványos vigyor, ahogyan felnéztem rá.
A szemeim tágra nyíltak, a hajam már teljesen az arcomba lógott és a kezem lassan megállt a szememnél és csak mosolyogva néztem őt. Az eső teljesen eleredt, eláztatva a ruhám, de nem zavart. A ki a f*szt érdekli ez már. A kezem néha még ütemesen ütött egyet a bőrömön, miközben a kezem kinyílt és a kitépett hajszálakat azonnal felkapta a szél.
- Most aztán kurvára belezős hangulatba hoztál te f*szfej!- kiabáltan nevetve, ahogyan felnéztem az égre és az eső belehullt a szemembe. Lenyugodtam. Tudtam hogy le kell nyugodnom, mert egy ilyen ember oda el figyelnem. A fejem lassan visszahanyatlott előre és immáron komor arccal néztem Reale-ra. - Kit érdekel Raven...-arcom fél mosolyra húzódott ahogyan egy lépést ettem a hideg kövön. - … ahogyan téged, őt is felfogom falni egyszer, ezzel az egész nyomorult világgal eggyütt. -még egy apró lépést tettem felé. - Nem érdekel semmi, míg van valaki akit megölhetek.- még egy lépés, egy újabb lépcsőfok-Nem érdekel semmi, míg élvezhetem az izét a vérnek! - és egy újabb- És nem érdekel az életem se, ha van valaki aki kitudja oltani. Tegye meg, ne tétovázzon, pusztítson el. Mert ameddig élek, csak halál és szenvedés fog körülvenni. - álltam meg úgy három méterre a homok sárkányölőjétől. - Pont mind eddig is.
Kezemmel egy furcsa mozdulatot tettem. Nem is olyan mozdulat, hanem inkább egyfajta táncnak nézett ki, a halál táncának. Ahogyan a kezeim megmozdultak és lassan felemelkedtek, a kígyók a kezemen hasonlóan cselekedtek, miközben a hátamon lévő, lassan előrecsúszott a fejem mellé és onnan kandikált éhesen a sárkányölőre. Minden egyes apró kis mozdulatra hasonlóan reagáltak a kígyóim, mivel én voltak a karmester ők pedig a kották, a hangok, a gyilkos kis hangok.
- Gyere Realae! - a kezeim lassan majdnem összeértek- ahogyan a kis drágaságaim erőt vettek. - A saját két kezemmel fogok végezni veled! -vigyorogtam rá és ha értette volna mit mondok akkor neki, akkor feltudott volna készülni.
Ahogyan a kezeim összeértek, nyitott tenyérrel egymás felé, pont mintha tapsoltam volna csupán, ki tudja, talán egy kicsit azt is csináltam, de az a kis pillanat volt a rajt. A kígyók villámgyorsan indultak el felé, de ő is felkészült a díszes fogadásukra és ekkor a mágiánk csapott össze.

//Megj.: Bocsi, egy kicsit fáradt voltam ma! Szóval ismét rád bízom, hogy prögesd fel a dolgot! Rajtad áll, hogy hogyan tovább! Bár ezek a párbeszédek még jöhetnek, csípem az ilyent... kukukuku... //

A taktikám nem vált be, köszönhető a bábszínházas jelenetemnek, amitől a hölgyike elvesztette a cérnát, és a haját kezdte tépni, valamit a fejét kaparta, amitől apró, vérző sebek jelentek meg a homlokán. Mosolya, bár látszólag próbálta erőltetni a szokásos kislányos mosolyt inkább félőrült vigyorba ment át.
-Most aztán *Azt a terem-buráját* belezős hangulatba hoztál te *Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát*! – Üvöltötte torkaszakadtából, hátrahajolva, fejét az ég felé fordítva.
-Kit érdekel Raven? – Suttogta, miközben előredőlt és lassan megindult felém.
-Ahogyan téged, őt is fel fogom falni egyszer, ezzel az egész nyomorult világgal együtt. - még egy lépés. -Nem érdekel semmi, míg van valaki, akit megölhetek - még egy lépés, egy újabb lépcsőfok -Nem érdekel semmi, míg élvezhetem a vér ízét! - és egy újabb -És nem érdekel az életem se, ha van valaki, aki ki tudja oltani, tegye meg, ne tétovázzon, pusztítson el. Mert ameddig élek, csak halál és szenvedés fog körülvenni. – Állt meg tőlem néhány lépésnyire végül. -Pont mind eddig is. – Valakinek súlyos önértékelési problémái vannak itt, és nem nekem.
Lassacskán elkezdte felemelni a kezeit, és egy apró, tapsolás szerű mozdulatot tett velük. Előtte valamit még magyarázott, de nem is figyeltem már rá, mert a kis kígyó hármas azonnal támadásba lendült. Nevetséges, egy frontális támadás ellenem? Azt hittem tanult az előbbi két esetből, hogy csellel simán megsebez, de ilyen trükkökkel? Na derítsük csak ki, hogy van-e ezekben az izékben méreg. Biztosan nincs, nem láttam, hogy bármi is csöpögött volna a fogukról. Két karomat szélesen kitártam két oldalra, és a két szélső kígyó a vállaimba fúródott, a középső pedig valahová a szívem helyére. De belém fúródtak? Háh, nézd meg jobban, kedves Nerthus mit találtál el. A kis kígyóid a homokba dugták a fejüket. Épp idejében sikerült bemérnem, hogy hova fog a három kígyófej becsapódni, és azokat a pontokat futóhomokká alakítani.
Mindkét kezemmel csettintettem egyet.
-Ébredj, Nerthus, én nem a puhány Raven vagyok. Én a testem bármely pontját képes vagyok homokká alakítani, és a homokszemek sűrűségét is tudom szabályozni. Csinálhatok ilyen finom futóhomokot, mint ez itt, vagy… - ekkor besűrítettem a homokot. –Vagy bitang sűrűt, ami olyan erősen szorít, mint egy kígyó állkapcsa? – Hangosan felnevettem. –háháhá! Érzed az iróniát, ugye? – mosolyogtam rá. –Most ez a homok olyan sűrű, hogy hiába rángatod a kicsinyeid, azok ki nem szabadulnak. Azt hitted egy ilyen egyértelmű frontális támadás működni fog ellenem? Azt hitted, hogy ilyen egyszerű szúró támadások kárt tehetnek bennem? Döfj egy kardot a sivatagba, és nézd meg, mit érsz el vele… semmit… na de, folytassuk az eseményeket.
Két kezemet felhelyeztem a kígyótestekre, és röviden spirálisan körbefontam őket, hogy még véletlen se szakadjanak ki belőlem, és egy hatalmasat rántottam rajtuk, amitől Nerthus azonnal elvesztette az egyensúlyát és repülni kezdett felém. Nem volt nagy a távolság, sietve felemeltem a jobb lábam, és a tehetetlenül repülő testbe rúgtam egy hatalmasat, amitől aztán távolodni kezdett tőlem, és ha már lendülete van, akkor miért ne pörgetném meg? Ahogyan a lábam engedte olyan gyorsan forogni kezdtem, Nerthus pedig körülöttem, akárcsak egy zsinegeken rángatott Hold.
-Ha annyira meg akarsz halni… - mondtam neki, mikor már kezdtem szédülni. -… miért nem sietsz… - Ekkor kezeimmel elengedtem a kígyókat, a mellkasomba fúródottaknál a homokot ismét visszaalakítottam futóhomokká, így meglazultak, és szép egyenes vonalban repülni kezdett a vasútállomás épülete felé, majd hatalmasat csattant a falon. -… ÉS PUSZTULSZ EL VÉGRE?! – fejeztem be megkezdett mondatomat.
Lassan sétálni kezdtem felé, nem akartam, hogy megint lesből támadjon rám.
-Miért nem sétáltál csak el? Feleslegesen raboljuk egymás idejét. Viszont ha annyira meg akarsz halni, akkor gyerünk! Kelj fel! Ígérem, gyors leszek! Nem lesz időd megbánni semmit se! Viszont nem harcolok, ha nem védekezel. GYERÜNK! KELJ FEL, ÉS KÜZDJ!!!

A kicsi kis szemem fényeit ellepte a homok. Láttam, ahogyan körbeöleli őket, majd lassan, mintha a homok élne vagy csupán parancsra cselekedne, egyszerűen megszilárdul körülöttük. Akárki is nézte volna az arcom akkor, már nem látta volna a mosolygós énemet. A szám lebiggyesztve, az arcom komor és sötét és a tekintettem, nem tanácstalan, egyszerűen semleges. Igaz, én sem tudtam eldönteni, hogy ez most komoly, vagy nem, vagy éppen lehetséges-e. Ez az alak, ez a sárkányölő, olyan erőt birtokol, amit felfogni csak akkor tudtam, de hogy ez kedvemet szegte volna? Nem, inkább felcsigázott, ahogyan a kezem egy apró legyintésére, mely jobban hasonlított egy olyan mozdulatra, mintha maga felé intettem volna, a kígyóim meg sem mozdultak a férfiből.
Ébredj, Nerthus, én nem a puhány Raven vagyok. Én a testem bármely pontját képes vagyok homokká alakítani, és a homokszemek sűrűségét is tudom szabályozni. Csinálhatok ilyen finom futóhomokot, mint ez itt, vagy bitang sűrűt, ami olyan erősen szorít, mint egy kígyó állkapcsa? –hangosan felnevetett ami bántotta a fülemet, de a szám lassan széles mosolyra húzódót. Elégedett széles és önbecsüléstől ittas mosolyra. –Háháhá! Érzed az iróniát, ugye? – mosolygot ő is rám–Most ez a homok olyan sűrű, hogy hiába rángatod a kicsinyeid, azok ki nem szabadulnak. Azt hitted egy ilyen egyértelmű frontális támadás működni fog ellenem? Azt hitted, hogy ilyen egyszerű szúró támadások kárt tehetnek bennem? Döfj egy kardot a sivatagba, és nézd meg, mit érsz el vele… semmit… na de, folytassuk az eseményeket.
A keze ráfonódott a kis drágaságaimra, ahogyan csavart egyet rajtuk, miközben én nem csupán kibillentem a helyzetemből, de az ereje akkora volt, hogy egyszerűen felé repültem és bizony nem éppen tárt és boldog karokkal várt. A mosolyomat egy erős nő arca váltotta fel, ahogyan a fogamat összeszorítva tisztán láttam, hogy mire készül. Ahogyan lassan felemeli a lábát és a hasához húzva éppen abban a pillanatban rúg ki felém, amikor kell. ~Van harci tapasztalata...~ tudtam abban a pillanatban, hogy elért engem a rúgása. Pontosan célzott és erősen. Nem volt egy felesleges mozdulata sem.
A hasamat célozta és hála, nem teljesen tudta kiszámolni a gyomorszájamat, így a rúgás elkerülte a legsebezhetőbb pontomat, de hát az erős hatásnak érvényesülnie kelet valahogy. Ellenkező irányba való mozgás közben lassan oldalra rántott, ahogyan úgy pörgetett a kis kedvenceimmel együtt, mint egy kis bábut, de közben a szavait, tisztán ér érthetően hallottam.
Ha annyira meg akarsz halni miért nem sietsz… -a kezei lassan lecsúsztak a kígyókról, éreztem, ahogyan eltávolodtam tőle -… ÉS PUSZTULSZ EL VÉGRE?! –és teljesen elengedett. Úgy repültem mind egy madár, de egy pillanatra mást is éreztem .
Szabad voltam. Egy másodpercre a világ is megállt körülöttem. Nem mozdult semmi és olyan boldog voltam mind addig csupán pár alkalommal. ~Szóval ilyen erő lakozik benne.... egy igazi sárkányölőben. A kisugárzása és a szavai... hehe teljesen mások mint Raven-é. Ő, nem egy olyan ember mind ő. Még mindig éllek, azóta a nap óta, de miért? Mi értelme van annak, hogy itt vagyok? ~ nem éreztem a hátamon, ahogyan lassan beleépült a falba, betörve a vakolatot és kisebb lyukat ütve annak beton és tégla szerkezetébe is. Nem volt por körülöttem, tisztán láttam mindent és nem éreztem azt az érzést, nem éreztem, hogy meghalok, ha folytatom. Nem éreztem semmit sem. ~Ez jó! Kezdem élvezni a helyzetet. Ugyanolyan vagy velem, mind azok, akik megaláztak és megkínoztak, miközben lassan felneveltek. Ugyan azok a szavak és ugyanazok a tettek... de az arcod... miért nem olyan? Miért nem olyan, aki a tettek előtt nem vacillál és élvezi azt amit tesz?~ a földön feküdtem. Éreztem a hideg betont, ahogyan mindenem fájt és ezúttal már éreztem a szellő lágy érintését is.
- Miért nem sétáltál csak el? Feleslegesen raboljuk egymás idejét. Viszont ha annyira meg akarsz halni, akkor gyerünk! Kelj fel! Ígérem, gyors leszek! Nem lesz időd megbánni semmit se! Viszont nem harcolok, ha nem védekezel. GYERÜNK! KELJ FEL, ÉS KÜZDJ!!! - hallottam a hangját, de nem értettem, miért is mondja ezt. Miért add második esélyt ismét. Miért add feltételt, minek neki indok ahhoz, hogy megöljön? Nem elég a tudat, hogy én is végezni akartam vele?
A számat megtöltötte a vér jó és jelenleg minőségi íze, ahogyan kitámasztva magamat megpróbáltam felállni, de nem ment. Amit addig nem igazán éreztem, akkor és ott, teljesen, mindegy varázscsapásra kijött rajtam. Mindenem fájt, a legkisebb lábujjamtól, egészen az orromig. De nem mintha zavart volna, de akkor is, ez elég volt ahhoz, hogy egyszerűen képtelen legyek a legkisebb mozdulatra is.
Miért? - kérdeztem tőle, ahogyan végre sikerült. A felsőtestem megemelkedett, de ugyanakkor a vér, mely addig kellemesen meleg érzést adott a számnak, eltávozott vörösre festve alattam a fehér márványpadlót. - Miért adsz még nekem egy újabb esélyt...- a lábaim nem mozdultak, ezért a testem lassan hátrahanyatlott, ahogyan egyszerűen leültem a lábaimra és ezúttal tényleg olyan voltam előtte mind egy ártatlan kislány A kezemeimel a földön hagyva annak segítségével támasztotta ki magamat. A szám mindkét szélén apró kis vércsík húzódott végig miközben eggyé vált a fejedelemből áradó vérzéssel is. - … én nem adtam volna!.- néztem fel lassan rá, ahogyan elmosolyodtam, de nem örült, hanem ezúttal tényleg boldog mosoly volt. - Miért adsz esélyt a haldoklónak az életre, miért adsz még egy lehetőséget az életre annak aki megakar halni? Miért nem végzel a leggyorsabban azzal, aki végezni akart veled... a jó szív, vagy a tétovázás, vagy éppen az az indok az ölésre, nekem ez mind felfoghatatlan. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért is teszed ezt... miért nem vagy képes végezni velem! Hiszen nekem már megkellet volna halnom azon a napon Raelae! - kiáltottam idegesen, ahogyan éreztem valami furcsát. Egy apró könnycsepp? Nem ez csakis az eső lehet. Én nem sírok, én nem tudok sírni és....

A ház előtti kis kertben liliomok nyíltak sorban, a ház fehér ajtaja olyan volt, mintha makulátlan tiszta helyen járnék. Az illatok megbabonáztak, ahogyan kezem megremegett a kilincsen. Tudtam, legbelül tudtam, hogy ez a ház, ez a táj, ez a hely az, amit otthonomnak nevezhetek. A kilincs lejjebb csúszott, miközbn az ajtó kinyílt. A szívem a torkomban dobogott, ahogyan feltárult előttem az a ház, amelyben egykor laktam és melyet már azt hittem el is felejtettem. De nem bírtam belépni, ez a hely nem lehet az. A szüleim meghaltak, ez egy tévedés. Hitegettem magamat mint egy ostoba kisgyerek, amikor megéreztem.
Ismerős érintés volt, de nem az amit vártam. Jéghideg kéz mely megdermeszt, az erek lüktetése mely egyenletes volt és lassan követelte tőlem is hogy nyugodjak meg. De nem ez történt. Ez az kéz volt, mely abba a zárkába rakott évekkel ezelőtt, mely miatt elvesztettem a nevemet és azzá váltam ,ami abban a pillanatban voltam. Az miatt az ember miatt született meg Nerthus és az miatt nem lehettem sohasem boldog. Az érzések feltörtek bennem. Amit évek óta rejtegetem még magam elöl is, a felszínre törtek. Az ember aki megteremtett itt volt.
A kezem nem remegett, gyors voltam és precíz. Évek hosszú munkája, edzések kemény eredménye volt a mozdulat. Nem gyakoroltam be, ez egy ösztön volt, egy ösztön mely felszólít, hogy ölj. És én engedelmeskedtem neki. Elborított a sötét köd és nem nem gondolkodtam. Megfordultam olyan gyorsan ahogyan a kígyó támad az áldozatra, úgy ragadtam meg a nő kezét, mind anakonda fonja körül a végtelen áldozatát, elkaptam a nyakát, ahogyan a kezem megremegett és az én kicsi kis kedvencem rátekeredett a nő nyakára. Egy halk reccsenés hallatszott csupán, ahogyan eltört a nyaka, a kígyóm szorítása alatt, azonnali halálhoz vezetve. De felszállt a köd abban a pillanatban, ahogy észrevettem a nő arcát, ismerős volt, és annak ellenére hogy most láttam először, megdobbant valami bennem. Az arcvonásait még mindig látom ha lecsukom a szemem, még mindig látom a mosolyát, a tekintetét. Boldog volt, hogy újra láthat. A kezem megremegett, a kígyó nem okozott azonnali halált, a szorítása miatt a csigolyák még egy helyen voltak, nem távolodtak el egymástó, a nő csak addig élt, míg a kígyó, a mágiám tartotta őt. De mégis bepánikoltam, kapkodtam. A kígyó szorítása enyhült, de váratlanul vér borította be a testem. Egy tőr állt ki a nő mellkasából, egy tőr, mely majdnem elért engem is. A nő földre zuhant, ahogyan saját kezemmel próbáltam elállítani a vérzést, de tudtam mindhiába. De volt valami ami a mai napig nem megy ki a fejemből. A nő még a halálán is mosolygott és örült. A szavai még mindig itt ülnek az elmémben. „Végre hazatértél kicsim…”.

Eszembe jutott az a pillanat. Kezem ösztönösen összeszorult a földön, ahogyan sírtam. Igen, most már bevallom, hogy sírtam, de nem az örömtől. Ez egy olyan érzés volt, mely összeszorította a szívemet és fájdalmat okozott odabent. A hajam az arcomra lógott, teljesen eltakarta, ahogyan szánalmasan néztem ki, egy összetört nő, aki egy férfi előtt törik össze.
- Ölj meg! ...- mondtam halkan- Ölje meg kérlek... nincs miért élnem már ezen a világon...

Gyengén feküdt ott a törmelékben, védtelenül. Szinte azt tehettem volna vele, amit csak akartam volna. Megölni? Gyerekjáték lett volna. Esetleg foglyul ejteni, hazacipelni takarítónőnek. Vagy csak egyszerűen megalázni és otthagyni a porban. De miért tettem volna ilyet? Valóban, rám támadott és megpróbált megölni, de a pénz nagy úr, és a büszkeség nagy úr, főleg, ha valamelyik fejes ember Raven Tail-ben szép kis jutalmat tűzött ki a fejemre, amiért elgyepáltam azt a két farkas tolvajt. Azt hiszem a jövőben akár több ilyen támadásra is számíthatok majd.
-Miért? – kezdte lassan, ahogy nagy nehezen felült, és közben felköpött egy kevés vért. -Miért adsz még nekem egy újabb esélyt... – Két kezével támasztotta ki magát, és úgy nézett fel rám.
-Én nem adtam volna!
Miért adsz esélyt a haldoklónak az életre, miért adsz még egy lehetőséget az életre annak, aki meg akar halni? Miért nem végzel a leggyorsabban azzal, aki végezni akart veled... a jó szív, vagy a tétovázás, vagy éppen az az indok az ölésre, nekem ez mind felfoghatatlan. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért is teszed ezt... miért nem vagy képes végezni velem! Hiszen nekem már meg kellet volna halnom azon a napon Raelae!
Nem tudtam, hogy milyen napról beszélt, bíztam benne, hogy majd kifejti, de tekintete csak egy pillanatra üressé vált, mintha visszaemlékezett volna valamire, majd ismét fókuszálni kezdett.
-Ölj meg! ...- mondta halkan -Ölj meg, kérlek... Nincs miért élnem már ezen a világon...
-Megölni, meghalni… másról nem is tudsz beszélni… - Mit ér a szent lovag a szent háborúja nélkül? Szerzek én neki egy szent háborút. –Valóban úgy akarsz meghalni, mint egy gyenge? Mint egy gyáva? Esőtől áztatva és ülve könyörögsz, hogy öljenek meg, csak azért, mert kétszer megütöttelek? Nem én nem adok neked esélyt, hanem te nem adsz magadnak. Nem tudom kik tették ezt veled, amiért ennyire gyűlölöd az életet, de nem akarsz bosszút állni rajtuk? Vagy ez már megtörtént? Ha igen, akkor meg ne a saját halálodat tervezd, hanem azt, hogy halálod előtt annyi mindenkit ölhess meg, amennyi embert csak bírsz. Gyilkolni, ez az egy szó lebegjen a szemed előtt, és az ellenfeled gyenge pontja, semmi más. Hidd el, ha csak ezekre összpontosítasz, és nem holmi ősrégi emlékekre, akkor egy ilyen kilátástalan helyzetből is könnyedén megfordítod a játszma állását.
Akkor gyerünk, akarj megölni engem, kívánd érezni a vérem ízét, ebből meríts erőt.
Sokáig nem mozdult, csak nézett hol rám, hol a földre. Én lesétáltam az ernyőmért és kinyitottam, már alaposan bőrig áztam így is. Visszasétáltam Nerthus-hoz, aki még mindig ült.
-Ha meggondolod magad, benn megtalálsz, de igyekezz, 10 perc múlva indul a vonat vissza Erába. Azt hiszem ez a küldetés csak egy csapda volt, hogy mi találkozhassunk.
Azzal beléptem az épületbe, ahol becsuktam az ernyőmet, és az ajtóval szemközti székekre ültem, ahol aztán bíztam benne, hogy hamarosan megjelenik az ajtóban a lány és kíméletlenül támadni kezd… viszont ha tévednék, akkor felszállok a vonatra, és talán többet sose látjuk egymást.

Könyörögtem a halálért. Pont úgy mind akkor. Összetörten és célok nélkül csak a mentsvárként szolgáló halálra várva. Igen, nem volt sok miért élnem. Csak a gyilkolás tartott életben, de csak az is egy kifogás volt, hogy végre rátaláljak valakire, aki képes megölni és kitörölni ebből a világból. És most végre találtam valakit, aki méltó is rá. Akinek a kezétől szívesen meghaltam volna. Egy erős férfi, aki nem velejéig romlott és van erkölcse. Ez volt a legfontosabb, hogy ne értelmetlenül haljak meg, ne egy nem arra méltó ember kezétől.
-Megölni, meghalni… másról nem is tudsz beszélni… -szemeim tágra nyíltak. Nem hittem el azt amit mondott, amit halottam a két tulajdon fülemmel. –Valóban úgy akarsz meghalni, mint egy gyenge? Mint egy gyáva? Esőtől áztatva és ülve könyörögsz, hogy öljenek meg, csak azért, mert kétszer megütöttelek? Nem én nem adok neked esélyt, hanem te nem adsz magadnak. -a szám lassan mosolyra húzódót. Boldog voltam, hogy végre beigazolódott az amit gondoltam, ő valóban egy méltó ember arra, hogy megöljön.- Nem tudom kik tették ezt veled, amiért ennyire gyűlölöd az életet, de nem akarsz bosszút állni rajtuk? Vagy ez már megtörtént? Ha igen, akkor meg ne a saját halálodat tervezd, hanem azt, hogy halálod előtt annyi mindenkit ölhess meg, amennyi embert csak bírsz. - vagy tévedtem volna! Ő mégis olyan mind Raven, más sárkányölő, de ugyanolyan. Olyan mind ő, olyan mind én. Ezeket a szavakat egy jó ember nem mondta volna ki, csak egy rossz. - Gyilkolni, ez az egy szó lebegjen a szemed előtt, és az ellenfeled gyenge pontja, semmi más. Hidd el, ha csak ezekre összpontosítasz, és nem holmi ősrégi emlékekre, akkor egy ilyen kilátástalan helyzetből is könnyedén megfordítod a játszma állását.-biztos hogy tévedtem! Egy ilyen ember nem ölhet meg, egy ilyen ember csak felébreszti bennem a gonoszt, felébreszti az emlékeket, melyek erőssé tesznek.
A tekintettem az égre, a sötét és komor égre tekintett. A könnyeim elfogytak. Amit az elmúlt években megőriztem, most semmivé vált. Nincs többé, mert egy arra nem méltó ember miatt elhasználtam az összeset.
- Akkor gyerünk, akarj megölni engem, kívánd érezni a vérem ízét, ebből meríts erőt. - ugyanazok a szavak amiket ők mondtak. Akik bezártak, akik felneveltek és azok akik kiképeztek. Akiket a saját két kezemmel öltem meg és most, igen, most újra hallom az istennő szavait. Milyen rég volt már, hogy egy ilyen helyezte kerültem.
Lenéztem a földre és mosolyogtam. Jól halottam őt, jól halottam az én imádott istennőm szavait. Milyen boldogság töltötte el a szívem. Végre éltem, újra éltem. Az a gyenge és ostoba lány újra eltűnt. Mind eddig már sokszor. Nem tudtam élni, csak ha az ő imádott és gyönyörű hangjait halhatóm, csak akkor tudok cselekedni normálisan, ha ő utasít rá. És most végre megkaptam a jó ismert szavait.

„Ölj! Ölj értem kislány! Borítson mindent a hűs meleg vér, fürödj meg benne, idd meg, élvezd a meleg és mégis hűvös érzését minden nap. Ez az amiért te élsz. Ölj... ölj... a szolgám vagy és ezt nem tudod megváltoztatni már!”

-Ha meggondolod magad, benn megtalálsz, de igyekezz, 10 perc múlva indul a vonat vissza Erába. Azt hiszem ez a küldetés csak egy csapda volt, hogy mi találkozhassunk. - hallottam immár valami furcsa és zavaró hangot. Tudtam mit mond és figyeltem is rá, mégis már sokkal zavaróbb volt mind régen. Nem ugyanolyannak éreztem, mind az istennő szavai után.
. Nem, tudom jól....- mondtam halkan és a fájdalom lassan elmúlt. Nem volt semmi súlyos sérülésem, nem is értettem, miért fáj annyira nincsen, mikor néha ezerszer keményebb ellenféllel is találkoztam már. - .. bocsásson meg nekem...- álltam fel, ahogyan elporoltam a ruhámat. -... többet nem leszek ilyen gyenge!

Az eső átáztatta a ruhámat, amely nem is kicsit rátapadt feszes kis testemre, főleg a felső részen hangsúlyozva ki női mivoltomat, de nem érdekelt a férfiak kéjsóvár nézése és az egyik másik mellet álló nők irigy nézése. Az én szemeim előtt csak egyvalami lebegett. És ő ott ült nem messze az egyik padon, a vonatra várva, mely éppen abban a pillanatban állt meg az állomáson. Engem nézett hiszen az ajtóval szemben ült és mióta beléptem csakis engem nézett. A kezeit összeszorította, jól sejtette, hogy ezúttal nem fogok leállni és hogy a szavai elértek hozzám. Talán ezért is mosolyogtam el és hogy ugyanolyan voltam, mind amikor megismert alig néhány tízed perce. Vagy már volt annak fél órája is?Nőiesen és kimért, érett lépésekkel sétáltam felé, majd mintha annyira jól ismerném őt., egyszerűen leültem mellé, ami nagyon is meglepte. Nem támadtam, csak levágódtam mellé a padra, ahogyan a lábamat elegánsan átvetettem a másikon és nem néztem rá.
- Köszönöm! - néztem rá mosolyogva- Elmondtad ugyanazokat a szavakat amelyeket azok a szemetek szoktak és neked hála újra hallom a szavait az istennőnek....- váratlanul ugrottam bele az ölébe, ahogyan a kezeim a vállán nyugodtak, míg a lábaim a fapadok lapjai támasztották ki a testemet, ahogyan inkább úgy néztem ki, mind egy vadember A hasamban mégis éreztem valami furcsát. Homok kicsit durva és éles érzését, de valamiért mégis kivárt Reale. Vajon kíváncsi lenne, hogy mit is akarok.? Akkor miért nem mondom el neki. - … és azt mondja köszönjem meg hozzá méltóan. - megcsókoltam és kissé homokos ízt gyorsan felváltotta a jól ismert, mámorító érzés. Alíg tartott néhány másodpercig, de megtudtam valami fontosat. Ez a férfi, nagyon is jól csókol. - Hehe...- mosolyogtam rá kacéran- … de ideje átadnom a másik ajándékát is...- löktem el magamat a padtól, ahogyan egy szaltó kíséretében lágyan érkeztem meg a hideg padlóra. - … ami az egyikünk élete lesz....- mosolyogtam még mindig rá barátságosan.
Immáron teljesen tisztában voltam azzal, hogy hogyan is kellene harcolnom egy ilyen személlyel szemben, ezért nem is tétováztam. A kis szolgáim lassan megemelkedtek a kezeimen, miközben az egész kisugárzásom megváltozott és ezt a sárkányölő is észrevette, hiszen az arca elkomorodott és már nyoma sem volt annak, hogy az előbb milyen közeli is viszonyba kerültem vele.
Ezúttal élvezzük ki teljes mértékben egymást... - csak két ujjam maradt egyenes, mintha mutatnék valamire és ez a személy a sárkány volt, akit felakartam falni.
A kígyók kivágódtak a kezem felül, ahogyan villámgyorsan győzték le a távot és Reale is rájött, hogy ezúttal sokkal gyorsabb a mágiám mind azelőtt. De még így is lassú aj voltak. Újra belefúródtak a mágus testébe, de a mosolyosom egy pillanat alatt szélesebbre húzódott. Reale fel sem állt a padról, úgy várta most mit teszek, hiszen újra ugyanazzal a trükkel elkapta a kicsijeimet. De nem sokáig. A kezem ökölbe szorult és a kígyók semmivé váltak. De nem minden nyom nélkül. A levegőben úsztak a maradványai, apró kis tinta pacákban, és bár alig két másodpercnyi idő volt, abban a pillanatban, hogy eltűntek, a sárkányölő már nem talált a helyemen.
A levegőben úsztam, ahogyan a harmadik kis barátomat is bevetve, felülről csaptam le, melyet azonban nem várt meg. A por és a szék apró kis darabjaira teleszórták a környéket, miközben nem értem le a földre. A kicsi kis csillagom volt csak a földön, ahogyan én a levegőzőben megállva, néztem rá. Olyan volt, mintha egy igazi kígyó lennék és csak a farkam vége érné a talajt. De a szemeim őt nézték, aki nem messze tőlem már felkészülten és elszántan nézett rám, ahogyan megszólalt a hangosbemondó.

Nem váratott magára sokáig, vagy csak hideg volt az esőben, és Nerthus hamar belépett a váróba. Úgy festett, hogy a lélegzetvételnyi szünetünk a harcban elegendő volt, hogy a dolgukra siető emberek elárasszák a vasutat. Nerthus egyenletes léptekkel haladt felém, de ezt a bemondótól nehezen hallottam: „Az Erába induló szerelvény a harmadik vágányról 10 perc múlva indul.” Hátrapillantottam, és bizony az a vasparipa megy majd vissza, amin jöttem.
Eközben Nerthus is végre mellém ért, és ahelyett, hogy egyből támadott volna, csak leült mellém, mintha régi ismerősök lennénk.
-Köszönöm! Elmondtad ugyanazokat a szavakat, amelyeket azok a szemetek szoktak, és neked hála újra hallom a szavait az istennőnek... – mondta mosolyogva, majd az ölembe vetette magát. Résen voltam minden mozdulatára, tudtam, hogy nem fog még egyszer szemből támadni, de azért reflexből majdnem sikerült félbevágnom őt. -… és azt mondja, köszönjem meg hozzá méltóan. – Vajon mivel akarja meghálá… hmpmpf… Ajka az ajkamhoz ért… Sahara nem sokat mesélt az emberi kapcsolatok ilyen szintjéről, de ő szerelemnek nevezte… akkor én miért nem érzek semmit, csak vér ízét, ami nem az enyém, hanem amit Nerthus köpött fel pár perce. Nem tudtam mihez kezdjek, csak próbáltam improvizálni a helyzethez.
-Hehe...- Mosolygott tovább -… de ideje átadnom a másik ajándékát is... – mondta, és ugrott hatalmasat hátrafelé, majd kellő távolságba landolt tőlem. –Ami az egyikünk élete lesz… - mondta, mintha valóban csak ajándékot kívánna adni. Végre ismét normálisra fordult a szó. Végre ismét a harc szele ölelte körbe az állomást, és ezt az emberek is észrevették, szerencsére, nem sok kedvem lett volna nyakig véresen visszamenni Erába, márpedig ami itt el fog szabadulni, az nem lesz leányálom.
-Ezúttal élvezzük ki teljes mértékben egymást… - mintha te az imént nem épp pont ezt csináltad volna, de nekem sajnos nem tanította meg az az átokverte sárkány a női test örömeit, hát majd akkor kiderítem én magamnak. Sárkányölő vagyok, nem sárkányfüggő. A kigyók ismét repülni kezdtek a kezeiről, most mintha gyorsabbak lettek volna, de ez a szemből támadás még most se fog működni. Gondoltam laza maradok, és ülve maradok, ahogy ismét ráfogok a kígyókra és készültem, hogy megint bábként rángassam a lányt. De fejlődött a taktikai érzéke, és úgy látszott most én maradok alul. Alighogy megrántottam a kígyókat azok leváltak a kezéről, és másik végük gravitációt nem ismerve lebegett a levegőben. Pillanatnyi volt csak a meglepetésem, de elég annyira, hogy Nerthus eltűnhessen a szemem ügyéből. Pillantottam jobbra-balra, de sehol se láttam. Épp az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy én mit tennék ilyen helyzetben, ha én lennék a támadó. Felpillantottam, és ott volt Nerthus, háta mögül harmadik kígyója emelkedett ki, és egyértelmű támadásra készült, de épp sikerült hátradöntenem a padokat, és egy hátra bukfenc utáni ugrással azonnal az Erába induló vonat tetején landoltam. Az összetört szék forgácsa, és a felvert por aztán lassan leülepedett, ahol Nerthus landolt, és észre is vett azonnal engem a vonat tetején.
„Az Erába induló szerelvény a harmadik vágányról azonnal indul. Kérjük, fejezzék be a beszállást.”
Mivel a vonat legvégén álltam, ami nem egy előnyös hely, így csak fejemmel intettem Nerthusnak, hogy ugorjon fel ő is, ha jönni akar egy darabig, aztán elfordultam tőle, és a vonat másik vége felé kezdtem el sétálni. Alig ugrottam át a második kocsira, már hallottam, ahogy valami hatalmasat koppan mögöttem, én ugrottam egy fél-szaltót, majd a kezeimmel tovább löktem magam, és a levegőben hátrafordulva szembefordultam ellenfelemmel, felvettem újra a harci állásom, majd mosolyogva vártam Nerthus első támadását.
-Hölgyeké az elsőbbség. – és ahogy kimondtam megrándult alattunk a vonat, majd szép lassan elindult, és kigurult az állomásról.
-HÉ, MAGUK! NEM UTAZUNK A VONAT TETEJÉN! AZONNAL MÁSSZANAK LE! – üvöltözött velünk egy munkás, de fittyet hánytunk rá.

Végre boldogan és felhőtlenül tudtam harcolni. Na jó, a közepe tájt kissé eltorzult és kínos részt leszámítva semmit sem változtam, csupán abban a pillanatban olyan euforikus hangultatban voltam, melyet régen éreztem. A fájdalom teljesen elmúlt, semmi sem éreztem volna, csak a saját vérem ízét, vagy éppen az ellenségét. Egyfolytában hallottam az istennőm ódáit, melyben a halál, a győzelem, a dicső és vére tettek és a férfiak árulása egyaránt megjelent. Olyan akartam lenni, mind a balladában, a regében vagy inkább már mítoszban élő istennőm, akit megkörnyékezett a gonosz és teljesen elpusztítva a benne lakozó tisztaságot besározta és egy démonná nem változtatta.
~Végre! Kezdjük már el...~ vigyorogtam rá, ahogyan a kigyón ide-oda ellensúlyozva, mindkét kezemen lassan újra megjelent a két kicsi szolgám. De Reale nem támadott rá. Valami furcsát hallottam, mely egy pillanatra elhalkította az istennő szavait.


Ezen kissé elhúztam a számat, ahogyan füleltem, majd pedig a sárkányölő kissé mosolygós arcára lettem figyelmes, ahogyan int a fejével, hogy kövessem őt. Fogocskázni akart volna? Nem, pontosan tudtam, hogy mit akar. Egy olyan helyre vinni a küzdelmet, melyben másoknak nem eshet bántódása, mert hát abban a pillanatban azt használhattam volna fel túsznak közeli emberek közül, akit csak akarok. Így azonban, ahogyan a vonat felé rohant, majd annak a tetejére felpattanva a vonat is megmozdult.
Nem lógsz meg...- vigyorogtam rá, majd a legnagyobb és a legjobb barátom leengedett a földre, ahogyan eltűnt a hátamon.
Villám gyorsan rohantam végig a márvány padlólapokon egészen a durvább kivitelezésű peronig, miközben a vonat lassan elindult, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy ne tudjak felugrani rá. A legutolsó szerelvény vasoszlopát elkapva pattantam fel a vagonra, éppen egy kisgyerek mellé. Szegénynek a kezéből még a fagyi is kiesett ahogyan meglátott. Nem mondtam neki semmit, csak rámosolyogtam, majd egy ugrás kíséretében megfogtam a vagon tetejét és átlendülve a korláton máris fen voltam a kocsi tetején, azzal a férfival szemben, aki miatt ott voltam. Tudta, hogy eljövök, várt rám. Ugyanabban a harci pózban várt mint korábban.
- Hölgyeké az elsőbbség.- mondta, ahogyan a lassú menetből abban a pillanatban váltottak menetsebességre és egy pillanat alatt elhagyva az állomást, robogtunk végig a tájon.Bár mintha hallottam volna valakit kiabálni, de az az egy pillanatra felcsendülő hang olyan gyorsan eltűnt, mind az amit mondott, vagy az a fa mely mellett az állomás után azonnal elhaladtunk.
- Milyen nagylelkű vagy...- mosolyogtam rá- … éppen ez miatt nem igazán fogok veled vitatkozni vagy valamit is mondani. A beszéd ideje lejárt, és eljött a közöttünk az utolsó küzdelem. - vigyorogtam rá boldogan, ahogyan ugyanazt a furcsa testhelyzetet fettem fel, mind korábban és ugyancsak akkor, a kis barátaim megelevenedtek a testemen, de újra csak az a kettő.
~Most csak a saját testét lesz képes használni, így nem kell félnem attól, hogy a környezeti tényező az övé...~ néztem a határozott tekintetét, ahogyan az jobb kezemet előre mutatva két újjal ismét Reale-re mutattam és az azon a kezemen lévő kis szolgám azonnal engedelmeskedett is a parancsomnak. ~Emellett...~ kivágódott villámgyors sebessége de nem egyenes vonalban, hanem kises félkört leírva, ezzel ívet adva a támadásnak, haladt Reale felé. Így sokkal nehezebb kiszámítani az ellenségnek a becsapódás helyét és emeltet ellentámadást is indítania az ellenségnek. Mindent bevetettem amit a hosszú idők megtanultam a saját testemen és nem voltam olyan ostoba, hogy újra frontálisan küzdjek meg vele.
A kis kígyó becsapódott a vonat tetejébe, behorpasztva annak a tetejét, de nem átszakítva, így a sárkányölőnek volt valamilyen sejtése, hogy milyen erős is támadásom. De nem találtam el? Igen, várható volt, hogy kivédi, bár jelen pillanatban tisztán látta, ahogyan hátraugrott előre. Nem kivédte, hanem elkerülte. ~... ilyen szélben nem lesz képes meglazítania teste állagát, így az enyém a teljes előny. ~ néztem a szemébe, azokba határozott szemekbe. És akkor kis drágaságom, mely alig fél méterre lehetett Reale előtt és a tetőbe kapaszkodva nem mozdult egy tapodtat sem úgy elevenedett meg, ahogyan a másik kezem két ujja is megmozdult. Az oldala egy pillanata alatt türemkedett ki, ahogyan a másik kis kedvencem alakja jelent meg és azt a kis száját hatalmasra tátva akarta felfalni a sárkányőlött, de túl nagyot akart harapni.
Reale elkapta a jobb kezével a kígyót és megszorította. Keze erősen markolta őt, majd mintha egy apró kis reccsenést lehetett volna hallani egyszerűen eltörte azt az állati figurát, ami az életét akarta venni, de valamire nem számított, vagyis lehet hogy igen. A két kígyó árnyékából tűntem fel, ahogyan semmivé váltak, de még így is reagálni tudott Reale. A jobb keze ugyanolyan oszloppá vált mind amivel múltkor eltalált. De ezúttal másképp történtek az események. A kezemmel egyfajta homokrúdnak használtam csak fel a támadást, ahogyan ellöktem magamat róla, majd a levegőben egy fél fordulást követően a jobb lábban érte el a férfi fejét.
Ostobaság volt ide jönnöd...- kiáltottam neki, ahogyan egy pillanatra szédült csak meg, ahogyan egy fél lépést hátrált. A keze melett értem talajt, és az utolsó kis kedvencem megmozdult, Reale nyaka köré tekeredve egy szempillantás alatt. - … hogy megvéd azokat az ebereket ….- keze ökölbe szorult és a kígyó maga felé rántotta a sárkányölött így tökéletes esélyt adva. Hogy még jobban áttörjem a védelmét. De olyan volt, mintha egy betonfalba ütöttem volna. Realé keze ugyanis gyorsabb volt. Maga elé rántva és felfogta vele az ütésemet. Éreztem a keze szorítását, mely erősebb volt mind valaha és nemcsak a kezem, de a kis kígyóm is így érezte. Nem tudta eltörni a nyakát ,mely ugyanolyan szilárddá vált mind a fogva tartó keze. ~Nem meglazította, hanem összesűrítette a homokot...~ gondoltam.
- Ki mondta, hogy azért vagyunk itt, hogy megvédjem őket? -kérdezte tőlem és tisztán láttam másik, pengévé alakuló kezét. - Azét vagyok itt, hogy ne mindenki előtt öljelek meg! - és abban a pillanatban a penge lesújtott.

A vonat aztán hirtelen megrándult, majd szép ütemesen gyorsulni kezdett, majd kirobogott az állomásról. A falut hamar elhagytuk, utána már csak erdők és szántóföldek váltották egymást. Néha a távolban feltűnt egy-két hegy, de nem volt időnk gyönyörködni a panorámában.
-Hölgyeké az elsőbbség. – mondtam, még az állomáson a vonat tetején, mikor Nerthus is felért a tetőre, és felkészült a küzdelemre.
-Milyen nagylelkű vagy… - mosolygott. Ez nem nagylelkűség, csak udvariasság. -Éppen ez miatt nem igazán fogok veled vitatkozni vagy valamit is mondani. A beszéd ideje lejárt, és eljött a közöttünk az utolsó küzdelem. – Ez a szöveg szerintem túl hosszúra sikerült utolsó küzdelem felvezetőjeként, de bevallom, én se bírtam volna rövidebbre fogni, hát akkor, küzdelemre fel!
Nerthus a szokásos kígyós hadviselését alkalmazta. Eleinte érdekes volt, de már kezdett kicsit meg szokott lenni. Remélem azért fog tudni még újat mutatni. Abban biztos voltam, hogy az anyatermészet most az ő pártját fogja, amekkora menetszél van a vonat tetején, nem vagyok képes a testemet lazítani, különben elfújja a szél a fél tüdőmet, vagy májamat.
Ellenfelem ismét feltartotta két kezét, aminek hatására a két kígyó ismét támadásba lendült, de végre nem nyílegyenesen, hanem horogban, ezt, még ha akartam volna, se tudtam volna egyszerű futóhomokokkal kivédeni. Egy normális helyzetben pofon egyszerű kivédeni egy horgos támadást, csak közelebb lépek az ellenfelemhez, és egyből mögém üt, a könyökhajlatával talán fejbe ver, de annak nincs semmi ereje. Viszont ez nem volt normális eset, ez az ellenfél abban az esetben hátba támad, és akkor nagyon megjárom. Nem volt más választásom, csakis a hátrálás, és sikerült pont idejében eltűnnöm a támadás útjából. A két kígyó feje a vonat tetejének csapódott, behorpasztva azt. Ha ez eltalált volna, akkor valóban törtek volna a csontjaim, és most jobb esetben térden állva könyöröghetnék az életemért. Nem engedhettem, hogy lássa rajtam, hogy megingott az önbizalmam, rossz helyet választottam harcszíntérnek, vagy lehet csak nem kellett volna a fejemmel intenem neki, hogy kövessen a vonat tetejére, és egyedül hazautazni? Már késő ezen rágódni. Nincs is időm ilyeneken gondolkodni, ez a varázslat, amit Nerthus használ, egy kis gyakorlással rémisztő is lehet. Jelen esetben is háromfelé kell figyelnem, hogy vajon Nerthus támad a harmadik kígyóval, vagy ez a kettő fog újra támadásba lendülni? Ennyi irányba még egy térmágus se képes megosztani a figyelmét.
Végül aztán a lány megmozdította egyik kezét, de egyik kígyó sem támadott, aztán vettem csak észre, hogy mekkorát tévedtem. Az egyik kígyó nyakából nőtt ki a harmadik kígyó, ami azonnal felém támadott. Úgy nézett ki az egész, mintha egy pici, kétfejű hidra esett volna nekem. Épp az utolsó pillanatban sikerült elkapni a bestia nyakát, ami eszeveszetten rángatózott a kezemben, próbált még az arcomba kapni, de nem ment neki. Kicsit tartottam attól, amelyikből ez kinőtt, hátha az a lábam felé veszi az irányt, de úgy tűnt, hogy Nerthus most csak erre az egyre koncentrál. Próbáltam a kezemet tömöríteni, hogy erősebb legyen a szorításom, de túl nagy erőbe került, hogy csak egy kis roppanást kicsaljak a mágikus állat testéből, túl rugalmas volt ahhoz, hogy összetörve teljesen ártalmatlanná tegyem. Ekkor jött az újabb meglepetés, sajnos én is túlzottan rákoncentráltam a kígyó megkínzására, és Nerthus egy pillanat alatt előttem termett, amennyi reakció időm volt, az kevés volt trükkökre, ezért csak a bevált homokoszlopos kézzel próbálkoztam, de az nem jött össze, nem találtam el Nerthust vele. Nerthus rákapaszkodott az oszlopra, megpördült rajta erősen, elengedte, majd szállni kezdett a levegőben egyenesen felém, villámgyorsan. Időm se volt visszarántani az oszlopos kezem, és egy újat indítani a zuhanó test felé, az már fenyegetően közel volt, és a következő pillanatban landolt is egy rúgás az arcom közepén, amitől majdnem lenyeltem három fogamat.
Ki gondolta volna, hogy egy kecses láb ekkora fájdalmat tud okozni?
-Ostobaság volt ide jönnöd! – Kiáltotta, de alig figyeltem rá. Jobban lekötötte a figyelmem az, hogy ne szédüljek le a vonat tetejéről. Elengedtem a kígyó nyakát, és mindkét kezemmel a fejemet fogtam, hogy ne halljam azt az átokverte csengőszót, ami a semmiből jön, és gyakran pislogtam, hogy a hallucinált csillagok is eltűnjenek. Épphogy visszatértem volna a valóságba, de sajnos megfeledkeztem a helyzet súlyáról, hogy egy veszedelmes harcművésszel, és három kígyóval nézek szembe. Ez kis híján a vesztemet is okozta, az egyik fenevad szélsebesen a nyakam köré tekerte magát, és keményíthettem én a nyakamat, az bitang erősen szorított.
-Hogy megvédd azokat az embereket… - Nem az emberek miatt szálltam fel a vonatra… próbáltam beszélni, de nem ment… azért szálltam fel, hogy ne kelljen még másfél órát várnom. Ha emlékeznél, azt az őrt is szemrebbenés nélkül hagytam, hogy megöld. Mit számít egy, vagy száz ember élete, amíg én élhetek? Kezemmel ráfogtam az akasztóköteles kígyóra, de semmi erőm nem volt, hogy lefejtsem magamról, vagy hogy bármi kárt tegyek benne. Majd a kígyó elkezdett gazdája felé vonszolni. Ő is közelharci, ha nem találok ki valamit nagyon gyorsan, akkor ez a vonat bizony a pokolba visz engem. Már majdnem a lábai előtt voltam. Az istenit, még nem halhatok meg, nem halhatok meg Sahara előtt. Előbb tudnom kell hová tűntek a sárkányok, miért tűntek el? Tudnom kell, hogy képes leszek-e valaha felérni az elvárásokhoz, és valóban tudok-e végezni egy sárkánnyal? Hogy tudnék végezni vele, ha egyszerűen ez a lány kifog rajtam? És odaértem lábai elé, Nerthus kezét ütésre emelte, de keze nem ökölben volt, hanem nyitva. Egy másik kígyót fog használni! Amint megindult a keze felém, már tudtam, mihez fogok kezdeni. A megfelelő pillanatban kaptam el a karját, a kígyóval együtt, így azok nem közelíthettek már arcom felé. Fejem a lábfején pihent.
-Ki mondta… - próbáltam beszélni, de a szorítás miatt még mindig nehéz volt szavakat formálni. –hogy azért vagyok itt… hogy megvédjem őket? – ekkor szabad kezemből a jól megszokott pengét alakítottam ki.
-Azért vagyok itt… hogy ne mindenki előtt öljelek meg! – megsuhintottam a pengét, aminek következtében Nerthus reflexből becsukta a szemét. Biztos a múltjában történtek miatt viselkedik így. A sok büntetés meghagyta a nyomot a lelkében. Viszont nem akartam megölni, nem is tudtam volna, a penge tompa része érte csak a vállát nagy erővel, amitől kicsit előregörnyedt, tökéletes célponttá téve a mellkasát, amit ki is használtam. Fekvésből felmentem gyertyába, páros lábbal rúgva meg a mellkasát, amire egy keveset még rá is turbóztam azzal, hogy lábaimat alakítottam oszlopokká, ezzel röppályát adva a lánynak. A kígyó szorítása azonnal lazult, majd letekeredett a nyakamról, aminek a súrlódását még éreztem, és alaposan megégette a nyakam.
Égett nyak, légszomj, alig bírtam felállni, de mikor sikerült, már nem találtam sehol se ellenfelem. Végül a távolban pillantottam meg, a vonat mögött, ahogyan ott feküdt egy szántóföld szélén és szép lassan távolodtunk el tőle. Lehet tényleg túllőttem a célon és véletlen tényleg meghalt? Legalább örülök, hogy megszabadultam végre tőle.
A vonat kocsi elejéhez sétáltam, ahol az ajtó is volt, és mágiám segítségével nyitottam azt ki, majd a vonat szélébe kapaszkodva lendültem be, és csuktam vissza az ajtót. Ott már várt is rám az ellenőr.
-Jegyeket, bérleteket!
Nyújtottam neki azt, amivel jöttem ide.
-Ez a jegy nem retúr.
-Akkor… nincs jegyem.
-Rendben, ez esetben a felár 14000 gyémánt. Plusz lefogadom maga az a barbár, aki a tetőn harcolt. Tudja mekkora pánikot okozott maga, meg a haverja azzal, hogy a tetőn ugrándoztak, ráadásul még be is horpasztották. Az egyik utasra majdnem ráesett a horpadás alatt lévő lámpatest! Ki fogja a károkat megfizetni?
Gondolhattam volna, hogy valami ilyesmi lesz.
-Tudja mit… ha nem marad sürgősen csöndben… - Alakítottam mindkét kezem pengévé. –az életével fog fizetni… - Ekkor azonnal feltűnt neki az erőviszonyok állása. –A végállomásig kérnék egy jegyet.
-A… a… azonnal… - kinyomta a jegyet, és azonnal eltűnt, a kocsiban utazók társaságával együtt. Eráig teljesen egyedül utaztam abban a kocsiban, királyi kényelem, senki nem zargat. Odahaza úgy éreztem, jobb, ha egy szót se szólok erről senkinek. Egy polgár meghalt a szemem láttára, és én a fülem botját se mozdítottam, ráadásul szép összegnyi kárt okoztunk egy vasútállomásban és egy vonatkocsiban. De vajon mi lett Nerthus-al?

// Közi szépen a játékot! Akkor ahogyan megegyeztünk, majd valamikor még összefutunk, hogy elmélyítsük ezt a jövedelemmező kapcsolatot //

Végül nekem is vesztesen kellett hazakullognom. Pedig még az odavezető úton is a harcunk emlékezi forogtak abban a sötét kis fejemben. Hol vagy mikor veszítettem.? Kérdeztem magamtól újra és újra, de választ senki sem hagyott. Az istennőm szavai is elhalkultak abban a pillanatban, hogy a vonatott elhagytam. Ugyanannyii halkultak el a szavai, ahogyan Reale tekintette is eltűnt és a helyét a búzatábla apró kis növényzete váltotta fel. De az már a múlt. A messzeségben feltűnt az épület és a már percek óta jól halott varjak károgása kicsit megnyugtatta a felbőszült szívem helyét. ~Legközelebb kibelezem!~ forrtam azonban még mindig a dühtől, ahogyan az épületkomplexus bejáratához értem és felnéztem annak hatalmas kétszárnyú ajtajára.
- Na mi van csak nem te is kikaptál? -hallottam egy zavaró kis hangot. Ugyanazt a hangot aki most a... második, ja nem harmadik.. vagy a negyedik... nos mindegy. A topp ötben bent van, abban az ötben akiket megfogok ölni és akik közzé immáron Reale is bekerült, méghozzá nem is kicsi eséllyel. -Bizony ki, az arcodról lesül Nerthus!- vigyorgott rám, ahogyan mélyen a szemebe nézett és nem barátságos hangulat tükröződött onnan, hanem a gyilkolási szándék és a gyűlölet apró kis keveredése. Leugrott a bejárat melletti kis földsáncról, ahol addig üldögélt és elém lépett. Hozzám képes még gyerek volt, de az erőnk közti különbség szavakban le sem volt írható! - Na mindegy! Nem is számítottam arra, hogy győzöl! -nyitódott ki az a ajtó ellőtte – Az egész arra ment ki, hogy felcsigázzalak kissé, mert hát...- nézett hátra rám, ahogyan a feje mellett elsüvöltött az egyik barátom és az előtte álló, éppen akkor kilépő férfi nyakára tekeredett, aki megszólalni sem tudott, csupán felfogta, hogy rosszkor volt rossz helyen és a gerincének jól halható roppanása járta át a bejárat ürességét. - Na megnyugodtál? -nézett rám nyugodt arccal.
- Ja! -engedte el a halott férfi a kígyó, majd lassan visszakúszott a kezemre. - Legközelebb darabokra szedem azt a sárkányőlöt! -sétáltam el mellette, de kicsit sántítottam és amúgy is, nem éppen a legkitűnőbb állapotban tudtam mutatkozni.
- Végre...- nevetett fel a fiú.
- Mi az? -kérdezte tőle, ahogyan nem fordultam meg, csak megálltam a kapu alatt. - Valami nagyon tetszik Gilbert? -kérdeztem tőle ismét, ahogyan ő csak elégedetten tapsolt egyet.
- Hát persze! Végül is, végre olyan vagy, amilyennek megismertelek, nem az a nő, aki néhány napja elment innen, hanem olyan, aki évekkel ezelőtt megjelent itt. - boldogan mondta ki ezeket a szavalat, ahogyan én újra elindultam.
- Ha te mondod...- mosolyodtam el és én is így éreztem, végre újra hallottam az istennő szavait.