A Halloween szelleme (Event)

Bevetettük hát magunkat a parkba, de nem volt időnk bámészkodni, vagy játszani, hiszen feladatunk volt. Reigen minden második játékra rávetette volna magát, ha nem ráncigáljuk tovább… na jó nem mondom, én is kipróbáltam volna ezt-azt.. Például az óriás hullámvasutat, vagy a kísértetkastélyt, vagy az óriástökfagyi evést, vagy a töklámpás készítő versenyt, vagy a…
Megérkeztünk végre Hájzsák töklábon…khm.. kacsalábon forgó kastélyához. a látvány bizarr volt, de nekem tetszett, igazi Halloween hangulata volt a sötét kövekből kirakott, furcsa szerzeteket ábrázoló szobrokkal díszített kerítésnek. A várfalon, és a kapu előtt fegyveres madárijesztők őrködtek.
- Ezt bízzátok rám! – lépett előre Reigen, aki pont úgy nézett ki, mint az őrök. Na várjunk csak…
- Te Koko.. – bökdöstem meg a vállamon ücsörgő koalát. – Mióta van jelmezben Rei? – méregettem gyanúsan a fiút.
- Már akkor is be volt öltözve, amikor a tisztáson kimásztunk a koporsóból.. – felelte lemondó hangon a kis pamacs.
- Neeeem…arra biztosan emlékeznék.. – ráztam a fejem hitetlenül.
- Pedig rajta volt, hidd csak el.
- Nem, biztos, hogy nem.
- De igen.. Nem is vártam tőled többet. – mancsával megpaskolta a fejemet, aztán lemászott a vállamról, miközben én egy grimasszal reagáltam csipkelődésére.
- Üdv kollégák! Szép kis Halloweenünk van idén is mi? Csak bekísérem ezeket az embereket a várba! – próbálkozott Rei.
- Nem mentek be. – vágta rá a bal oldali.
- Na most miért csináljátok ezt? Én is madárijesztő vagyok, mint ti. Benne…
- Nem vagy az.. – jött a lesújtó válasz. A fiú erre teljesen magába roskadva félre vonult, és összehúzta magát.. úgy tűnik ezt a vereséget nem heveri ki egyhamar. Ezúttal én léptem az őrök elé Angel-lel, Nokinerk-kel, és Kokoval az oldalamon.
- Van valami módja annak, hogy bejussunk a várba? – érdeklődtem.
- Csak az léphet be, akinek van öt Töktallérja. – felelte hűvösen.
- És honnan szerezhetünk olyat, nerk? – folytatta a faggatózást Nokinerk.
- Töktallérhoz csak a Halloween Parkban lehet hozzájutni.
- Azt mondja már meg, hogy hogyan... - sürgette meg unott hangon Koko.
- Játékok vagy kalandok teljesítése után kaphattok tallérokat.
- Remek, köszönjük. – társaim felé fordultam. – Akkor váljunk szét, próbáljon meg mindenki minél gyorsabban hozzájutni ezekhez a tallérokhoz, szerintem gyerekjáték lesz. – bólintottam, aztán intettem Kokonak, hogy kövessen, és visszasétáltunk a parkba.

- Na merre kezdjük? – kérdeztem Kokot.
- Mittudomén.. – vonta meg a vállát.
- Jó, akkor menjünk először ahhoz a zsákbamacskáshoz. – mutattam lelkesen a fekete plüssmacskákkal körberakott pultra.
- Jöjjenek jöjjenek! – rikácsolta egy macskának öltözött fazon. – Öt zsák, egy Töktallér, egy húzás! Jöjjenek csaaak!
- Én megpróbálnám! – furakodtam a pulthoz.
- Tessék csak, kishölgy! – tolt elém öt nagyobbacska, fekete zsákot. – Az egyik zsákban egy Töktallért talál, de vigyázzon, mert csak egyszer húzhat. – vigyorgott, én pedig elgondolkodtam egy pillanatra, aztán egy hirtelen mozdulattal belenyúltam jobbról a másodikba. Furcsa érzés volt, mintha a zsák szőrös lett volna belül, de ez nem zavart, még mélyebbre nyúltam, amikor valami éles fájdalom hasított az alkaromba, mintha valami megkarmolt volna. Majdnem kihúztam a kezem, de ekkor a körmöm fémes csilingeléssel neki koccant valaminek. Ez lesz az.. gondoltam, és megpróbáltam megfogni, de ekkor a zsák fülsüketítő nyávogás és fújtatás közepette ugrálni kezdett. A fájdalom fokozódott, a tallér pedig folyton kicsúszott a kezemből. Már ugráltam az újonnan keletkező karmolások hatására, de nem adtam fel… nem tehettem.
- Nekem kell az a tallééééér! – kiáltottam, majd megragadtam erősen az áhított érmét, és szempillantás alatt megtöltöttem a zsákot homokkal. Elégedettem kihúztam a kezem, aki össze-vissza volt karmolva, és zsebre tettem az első Töktallérosomat.
- Gratulálok hölgyem! – biccentett fejével a fickó, aztán egy fekete macska dugta ki a fejét a homokból, egy óriási prüszköléssel kísérve.
- Ez egészen simán ment, próbáld meg te is Koko! – biztattam.
- Cehh… nem ment el az eszem… én ugyan bele nem nyúlok ebbe a vacakba. – rázta a fejét, én pedig vállat vontam, és továbbmentünk.

- Célba dobás. Ez is könnyűnek hangzik. – egy újabb pulthoz érkeztünk, ami mögött nagyjából két méterre, nyalókák pörögtek-forogtak, mozgolódtak jobbra-balra. – Ha eltalálod az összes nyalókát, garantáltan tiéd a főnyeremény, a KÉT TÖKTALLÉR. – olvastam hangosan a kiírást. A pultnak nem volt gazdája. – Próba szerencse.. – vontam meg vállamat, mire a pultra gurult egy tucatnyi ökölnyi méretű minitök. Nos valószínűleg a szerencsém hagyhatott el, ugyanis sorra dobáltam a tököket, mégsem sikerült egy nyalókát sem eltalálnom.
- Érthetetlen.. – csóváltam fejem csalódottan, miután az utolsó tököt is melléhajítottam.
- Mit nem lehet ezen érteni? Tök béna vagy… - jelentette ki Koko, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Csakugyan? Akkor lássuk, te mit tudsz.. – újabb tucat apró tököcske gördült elénk, Koko pedig felkapott egyet, és egy laza mozdulattal ledobta az első nyalókát.
- Áhh csak szerencséd volt… - legyintettem, ő pedig folytatta a dobálózást. Nem hittem a szememnek… minden dobása célba ért, már csak egy kicsi nyalóka volt, ráadásul igen gyorsan rángatózott oldalra, a kis koalának azonban ez sem okozott problémát, ugyanolyan könnyed mozdulattal dobta le az utolsó tökkel, mint a többit előtte.
- Sz-szép volt.. – mondtam tátott szájjal, amint magához vette a csilingelő tallérokat.
- Tudom. Menjünk tovább.

- Odanézz Koko! Egy hajó! – böködtem lelkesen a vízen ringatózó járműre, és már oda is szaladtam. – Hányta-tó.. – olvastam hangosan a narancssárgán villogó betűket.
- Tessék csak, tegyen egy próbát, jöjjön! – hívogatott egy matrózruhás vízi hulla. Bőre fehér volt, és vizes.. vagy inkább nyálkás, szemei fehéren meredtek rám, miközben a kitárt karjával próbált a hajóra invitálni.
- Lehet itt Töktallért nyerni? – érdeklődtem, miközben felsétáltunk a mólóról a hajó fedélzetére, ahol székek voltak a padlóhoz rögzítve.
- Hát hogy a töklámpás hórihorgas madárijesztőbe ne lehetne… - kiáltotta vidáman, és rábökött két egymás mellett lévő székre, amiket rögtön el is foglaltunk Kokoval. Sűrű kattogás, és kopogás közepette szíjak kúsztak elő a székből, és szorosan odaszorítottak az ülőalkalmatossághoz. – Fejenként kettő, azaz kettő.. – a biztonság kedvéért ujjaival demonstrálta az említett számot. – töktallért nyerhetnek, ha az öt perces menetet kibírják hányás nélkül. – vigyorgott boldogan, már amennyire egy vízi hulla boldog lehet, aztán lelkesen visszarohant a mólóra, és csontokból kirakott karokat kezdett húzni-vonni. Erre a víz hullámozni kezdett, először csak kisebb mértékben, aztán egyre erősebben, míg hamarosan dobálta a hajót, mintha az műanyagból készült volna. Pörögtünk-forogtunk, nem egyszer a hajó fejre állt, aztán újra visszafordult, miközben viharos szél tépte a hajamat, és vízcseppek csaptak az arcomba. Nem különösebben viselt meg a dolog, halászcsalád tagjaként rengeteg időt töltöttem a tengeren, jól bírtam annak szeszélyeit. Hamar eltelt az öt perc, a hullámok lassan alábbhagytak, a hajó is megállapodott. A szíjak visszahúzódtak, én pedig megigazítottam kezemmel a hajamat, és felálltam a székről. Hulla barátunk lelkesen szaladt fel a fedélzetre egyik kezében egy vödörrel, a másikban pedig egy felmosóval, de amint meglátta, hogy nincs mit takarítania, csalódottan sóhajtott, letette a padlóra a felszerelését, és beletúrt a zsebébe. Négy csilingelő Töktallért húzott elő, kettőt a kezembe nyomott, aztán Kokohoz fordult, aki még mindig a székben ücsörgött, és… aludt?
- Koko! – bökdöstem meg jobb mutatóujjammal, mire hangos horkantással felriadt.
- M-mi van? Jaaa… kösz.. – kikapta a két tallért a fazon kezéből, kiugrott a székből, és komótosan lesétált a hajóról.
- Köszönjük, egy élmény volt. – hajtottam fejet, aztán lelkesen követtem kis koalámat. – Ez szuper volt, Koko![/color] – szökdécseltem vidáman. – Már három tallérom van!!
- Béna… Nekem négy van..
- Cehh… Keressünk még valamit.

Némi bolyongás után megtaláltam a tökéletes játékot.
- Dodzsemle. A nyertesnek három Töktallér jár… - morfondíroztam.
- Na és? – vonta meg vállát a pamacs.
- Na és??? Elég egyikünknek nyerni, és máris megvan a tíz tallér! – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.
- Jah.. Mintha az olyan egyszerű lenne.
Legyintettem, és elindultam az épületbe. Bent egy alagsorba vezettek minket, ahol mindketten kaptunk egy-egy sorszámot, aztán megkerestük a hozzájuk tartozó ajtókat. Enyém volt a 16-os, Kokoé pedig a 17-es. Bementem az ajtón, és beszálltam az ott álló, hamburger formájú dodzsembe. A plafon hamarosan szétnyílt, én pedig emelkedni kezdtem a járművemmel, mígnem megérkeztem az egyelőre teljesen sötét pályára. Hirtelen elindult a zene, felkapcsoltak a lámpák, én pedig habozás nélkül beletapostam a gázba. A mellőlem induló játékost azonnal kiejtettem, aztán folytattam a vadászatot. Kihúzódtam a pálya szélére, és ott róttam a köröket, aki pedig elém sodródott, egy koccanással a süllyesztőbe küldtem. A rengeteg ütközésnek hála, egészen gyorsan fogytak a játékosok, de sajnos köztük volt kis koalám is. Koko szokásos ráérős tempójában kanyargott, csak a mázlijának köszönhette, hogy csak a középmezőnyben esett ki. Pont láttam, amikor elnyelte a padló, de úgy tűnt nem nagyon hatotta meg a kudarc. Elhatároztam, hogy megnyerem a futamot, kellett ugyanis az a három tallér, és különben is, szinte szárnyaltam, a taktikám sokkal nyerőbbnek bizonyult, mint azt elsőre gondoltam. Már csak négyen voltunk versenyben, amikor megláttam, hogy két dodzsemle egymás felé robog. Kicsit izgultam, az ilyen felelőtlen versenyzéseknek szokott baleset lenni a vége, de az egyik hamburger az utolsó pillanatban mégis elkapta a kormányt, és kitért. Ekkor jött el az én időm.
- Gyere csak 23-as, te is a prédám leszel, hahaha... – kuncogtam magamban, és amikor figyelmetlenül fordulni akart, oldalról belerohantam a kocsijába. Csalódottan felém fordult, én pedig meglepve, de persze vigyorogva konstatáltam, hogy Reigen volt az.
- Bocsi Rei! – kiáltottam utána, miközben elnyelte a padló, aztán megcéloztam a következő áldozatomat, a 2-es sorszámú játékost. Mind a hárman egymást támadtuk, így csakhamar hatalmas káosz kerekedett, többször csak egy hajszál választott el a koccanástól. Végül úgy döntöttem, visszatérek a jól bevált taktikámhoz, és kihúzódtam a pálya szélére…. Vesztemre, ugyanis a két versenyző számára így kiszámítható lettem, könnyedén bekerítettek, és végül az egyikük betalált.
- Nokinerk? – csodálkoztam süllyedés közben, aztán csalódottan kimásztam a dodzsemléből. A kijáratnál megkaptam a harmadik helyezettnek játó egy Töktallért, majd megkerestem Kokot.
- Sajnos csak egyet nyertem.. – húztam el a számat, és újra sűrű nézelődésbe kezdtünk.

- Az jó lesz. – mutatott kis mancsával egy zöldes színű sátorra.
- Tökleves főző verseny? Ha valamihez, akkor a kajához értesz Koko, ez gyerekjáték lesz. – öklöztem a levegőbe, aztán beneveztünk a versenybe. Két fős csapatok indultak, a nyeremény pedig ennek megfelelően két tallér volt, ami nekünk tökéletesen megfelelt. Elfoglaltuk a számunkra kijelölt bográcsot, a játékmester bibircsókos boszorkány pedig varázspálcájának egy suhintásával elindította a versenyt. Két kést formáltam kristályból, amikkel felvágtuk a tököket, és kiszedtük a belüket. Kitartó nyomkodással egészen pépesre törtük szét a darabokat, aztán némi vízzel összeforraltuk, Koko pedig fűszereket szórt bele, és hagytuk, hadd rotyogjon a tűzön. Fogalmam sem volt, mit tett bele a kis szőrmók, én igazából csak követtem az utasításait, nem is tudtam, hogy ilyen nagy szakértője a töklevesnek. Az idő lassan lejárt, javasoltam Kokonak, hogy vegyük le a tűzről, hadd hűljön kicsit, de ő még nem végzett.. Kivett néhány magot az erszényéből, beleszórta a levesbe, aztán mormolt valami varázsigét. A hatás mondhatni robbanásszerű volt, azt hittem oda lett a hajam, az arcbőrőm, de még a leves is. Mikor újra kinyitottam a szemem, meglepve konstatáltam, hogy a leves csendben gőzölög az üstben, a boszorkány pedig egy újabb suhintással lezárta a versenyt. Egyenként elkezdte kóstolgatni a kész leveseket, míg végül elért hozzánk.
- Lássuk csak, lássuk.. – belemerítette a fakanalat, aztán a kimert kortyok egyenesen a szájába szivattyúzta, még csak meg sem fújta. Mosolyogva ízlelgette, aztán továbbment a többihez is. Végre a mezőny végére ért, már csak az eredmény volt hátra. Izgatottan vártam a fejleményeket, de nem sok reményt fűztem a sikerhez, mivel a nyanya arca tökéletesen semmitmondó volt kóstolás közben.
- Nyertünk. – motyogta nyugodt hangon Koko.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- És a nyertes szakácscsapat aaaaaaaa………… 6-os számú!!!! Tapsot nekik!!!! Még sosem ettem ilyen ínycsiklandó töklevest!!! – tapsikolva ugráltam örömömben, és megszorongattam Kokot.
- Ász vagy Koko, te vagy a legjobb szakács egész Fioréban!
- Tudom, de muszáj kipréselned belőlem a szuszt?
Miután életét megkímélve elengedtem a kis koalát, és átvettük a jussunkat, elégedetten visszasétáltunk a vár bejáratához, immár a belépést garantáló 5-5 Töktallérral a zsebünkben.

– Minket küldött. Baj? Lehet ő felőlem lúzer, ha én egyszer mindenkit felülmúlok! - Társam szájából ez egy meglehetősen merész megszólalás volt. Főleg egy bárnyi rosszarcú fickónak. Sajnos senki sem nézett ki még csak kicsit is megijedve. Vigyorogtak, röhögtek, morcosan, vagy ingerülten néztek ránk.
- Kinek ilyen nagy a szája? – a bár hirtelen elnémult. Egy sötét arcú egyén felemelkedett az ülők soraiból, hátrahajtotta csuklyáját, és ő is vigyorogva nézett felénk.– Látni akarom az a terebélyes pofádat, te „sárkányölő”! – Sárkányölő? Remélem, nem rám érti ezt. Aztán gyorsan rájöttem, hogy nem is tudom, mi az a sárkányölő, így nem értheti rám, de nem most volt az ideje, hogy idétlen kérdésekkel oldjam a feszültséget, ami a levegőt átitatta.
A felszólaló személy lassú, kimért léptekkel közelített felénk, arcáról lerítt, hogy nem békés csevejre jön oda hozzánk. Megmozdulni sem volt időm, éreztem, hogy fejem elindul oldalra, és társaméval találkozik. Nem is enyhén. Úgy összefejeltünk, hogy másodpercekig csillagokat láttam, és tántorogtam. Így csak a hangok alapján tudtam megtippelni, hogy mi is történik körülöttem. Elnyújtott nyávogást hallottam, amit egy ablaktörés követett. Társam macskája; ezután az ellenfél minden bizonnyal a társammal együtt tartó kislányhoz intézte szavait.
- Ssssss! Csendben, nincs itt semmi oka a kiabálásra. - Kétségbeesett nyöszörgés, egy irgalmatlan becsapódás, egy fájdalmas, majdnem halál közeli hörgés, és egy csattanás, amire egy puffanás és egy súrlódó hang tett pontot. Pontosan ekkor tértem magamhoz. A macska és lány nem voltak sehol. Társam őrjöngve vetette rá magát a velem majdnem egykorú srácra, és én sem akartam kimaradni a jóból, igyekeztem ott segíteni, ahol lehetett. Az a kép, hogy nyertesen fogunk állni az ő, és a tökkirály testén egy fél pillanat alatt párolgott el. Minden nehézség nélkül, szinte nevetve táncolt el támadásaink elől. Hiába próbáltam a földet alatta folyóssá tenni, gyorsabban lépett el, mint ahogyan én végeztem volna, sárlövedékeimet lazán ütögette félre lángoló kezeivel. A társam támadásairól nem is beszélve. De igen hamar megunta a cirkuszi előadást.
- Én jövök! – És végtagjai lángba borultak. Megint egy mágia, amiről fogalmam sincs, bár jelenhelyzetben nem is nagyon segített volna, ha tudtam is volna. Villámgyors ütésével leterítette a fehérhajú lányt, majd utána engem is. Ezután felemelte őt, és a falba beledolgozta. Fellélegezni nem volt időm, engem is felkapott és hozzávágott.
- Verjétek ki a fejetekből, hogy tönkreteszitek ezt az ünnepet! - mondta felénk olyan hanglejtéssel, mintha csótányokhoz beszélne. Ezután vett egy mély levegőt, amitől kitágult a mellkasa, és megajándékozott minket egy búcsú szuvenírrel - Fire Dragon’s Roar! – Nézzük a pozitív oldalát: legalább nem fogok jó ideig megfázni. A robbanás a bár nagy részét is a földdel tette egyenlővé.

Egy hegynyi törmelék alatt ébredtem. Sajnos csak ébredtem, felkelni nem igazán volt erőm. Fájt a szegycsontomból kiindulva az egész mellkasom, a fejem is egy kicsit, de ezeket leszámítva minden végtagom, kezeim, arcom égett, mivel ezek voltak az egyetlen felületek, amiket a tűz közvetlenül ért. Ez annyit jelentett, hogy a bőr rákvörös volt, és a legkisebb érintésre is agonizálóan fájt. Ruháim szó szerint elégtek, csak a nadrágom meg a csizmám egy része lett megkímélve. Ramatyul voltam, az biztos. Nem nyugtatott meg nagyon a tény, hogy társam sem nézett ki jobban, de legalább az összetartás jele valahol el lehetett rejtve a szituációban. Remegő lábakkal, zúgó fejjel, sajgó testemet nagy nehezen merőlegesbe állítottam. Sajnáltam a két kicsit, akikkel ugyanolyan kegyetlenül bánt ez a személy el, mint velünk. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ember is létezik, aki minden egyéb nélkül tép szét ártatlan macskákat, és kislányokat. De a világ tele van furcsa, érthetetlen dolgokkal, és már régóta rá kellett volna, hogy jöjjek: már nem a kényelmes lakosztályomban vagyok, ahol az egyetlen félelmem az, hogy nem felelek meg a szüleimnek, vagy, hogy mennyire változik a burgonya ára. Ez itt a valós világ, és itt nem véd meg senki engem, csak önmagam.
Kimondtam, ami ezt a napot még fényesebbé teheti.
- Argh, ez meglehetősen váratlan volt. És akkor most vissza a zombikhoz? - Még csak az hiányzott volna, hogy megint azokon az idegesítő vadállatokon kelljen átverekednünk magunkat. Társnőm stílusának megfelelően válaszolt, és sikerült kivívnia az ellenszenvemet. Itt nem volt, soha nem is lesz összetartás, ezt már most láttam.
- A kicseszett kurva anyjukat a zombiknak! - kelt ki magából, már amennyire ereje engedte - Meg ennek a fasznak is! Meg annak a baromarcú Oogienak... - Nem hiszem, ha valaki obszcénul fejezi ki magát, attól jobb lesz a helyzet, de nem akartam olajt tenni a tűzre. Fenn kellett tartani az összetartás látszatát.
- Sok mindent nem tehetünk. Vissza kell menni ahhoz a féregzsákhoz. Nagyon mást nem tudunk csinálni. - Próbáltam a stílusát átvenni, kevesebb sikerrel, de nem úgy tűnt, mintha nagyon meghatotta volna beszélgetőpartneremet a beszédstílusom.
- De ha megint ide küld minket, szétszedem a rohadékját! Tökkirály, anyád... már, nem a tiéd. - Átváltott értelmetlen motyorgásba, legalább is az én füleimnek volt érthetetlen, és be is csuktam a szám, többet nem volt értelme beszélni hozzá, mert saját fejem épségét is kockáztattam ezzel. Így hát nem volt mit tenni, visszafordultunk, a temető kijárata felé. Csak reménykedni tudtam, hogy a denevérek megvárnak minket. Társam felemelte ájult barátait, egyiket a karjaiban, a másikat a vállára téve jött utánam.

Sanders D. Reigen, az első frpg-s karakterem emlékére. R.I.P.



A bazárok között szaladtam vissza a vár felé, amikor valaki hátulról utánam kiáltott.
- Reigen! Várj meg, nerk!
Nokinerk loholt utánam. Megálltam és némán figyeltem pá másodpercig, aztán elvigyorodtam és rákérdeztem.
- Hanyadik lettél?
Beletúrt a táskájába és előhúzott belőle három darab Tök Tallért, közben pedig elindultunk.
- Szerinted, nerk?
-Wáow, hogy csináltad?
- Amint kiestél nem sokkal utána kiütöttem Atsui-t, utána pedig már csak egy versenyző maradt, nerk. Nem adta olcsón magát, de úgy öt perc után sikerült kiütnöm őt is, nerk – mesélte vigyorogva. Látszott rajta, hogy nagyon büszke volt magára és éppúgy én is, azonban nem hagyott nyugodni egy kérdés.
- Mióta szoktál te dodzsemlézni?
- Ez volt az első, nerk.
- Micsoda? De akkor, hogy…
- Ezzel, nerk – húzott elő egy könyvet a táskájából és adta a kezembe. Kicsi bőrkötésű zsebkönyv volt. Egy dodzsem autót rajzoltak a borítójára a címe pedig: „dodzsem manőverek haladó szinten”.
- Eszem megáll – nyújtottam vigyorogva vissza a könyvet Nokinerk-nek. Sikeresen visszaértünk a találkozási pontra és pont ekkor egy másik irányból felbukkant Atsui, Koko társoságában.
- Sziasztok! Sikerült?
- Viccelsz? – rázta a fejét Koko értetlenül, Atsui pedig mosolyogva előkapta és megmutatta a tallérjait.
- Akkor végre bemehetünk!
- És az a lány? Angel, vagy hogy is hívják... – nézelődött körbe-körbe atsui keresvén az említett leányzót - Meg kéne várni, nem?
- Ja tényleg – kapcsoltam gyorsan megszámolva a létszámot, ami egyel kevesebb volt, mint szétszéledéskor. Legalábbis emlékeim szerint.
- De minden perc számít. Jack mondta, hogy sietnünk kell.
- Az igaz. Legfeljebb utánunk jön - vonta meg vállát Atsui egyszerűen.
- Akkor megyünk?
- Így van, nerk – jelentette ki a partnerem és elindult határozottan előre, mi pedig követtük. A madárijesztőkhöz érve megint megállítottak minket.
- Csak öt Tök Tallérral lehet belépni! – szólt határozottan.
- Mind megvannak! – jelentettem ki vidáman és húztam elő őket. A többiek pedig ugyanúgy előhúzták a sajátjaikat jelezvén, hogy mindenki rendelkezik a kellő mennyiségű belépési tárggyal.
A madárijesztő bólintott, aztán elengedve a cukorka géppisztolyt az egyik kezével csettintett egyet. A földből kinőtt egy fém pózna, amiből pedig egy töklámpás. A vigyorgó szája helyén viszont egy függőleges nyílás ácsingózott, ami pont olyan széles volt, mint egy Tök Tallér.
Megvakartam a fejemet és bedobtam az elsőmet. Kattogó hang hallatszódott, majd a lámpás szemeinél meg jelent egy 1-es szám.
- Ez de jó!
Sorban kezdtem bedobálni a tallérjaimat, végül az utolsónál felvillant az ötös szám, aztán hirtelen egy fény csík kúszott ki a gépből és fonódott a csuklómra. A fény csík megszilárdult és egy színes karszalag lett belőle. Miután mindenki megismételte ezt együttessen elindultunk és belépve a kapun a várudvarba jutottunk, ahol már javában állt a parti. Rengetegen voltak különböző csoportokban. Láttam egy hasonló alakot, mint az erőpróbánál, meg múmiákat is. Sajnos rajtuk nem volt csokornyakkendő. Egy halom csontváz és vámpír is jelen volt. A legszembetűnőbb mégis a saját fejét tartó rothadt testű zombi volt, elegáns ruhában, aki a puncsos tál mellett épp egy stand up-ot adott elő. Úgy tűnt mindenki jól érezte magát. Elég sokan álltak körbe egy rulett asztalt, de akadtak pókerezők is. Mégis a legnépszerűbb esemény Pumpking King másának az akasztása volt. Egy farkasember odaállt elé és egy fáklyával felgyújtotta. Erre mindenki tapsviharba csapott körülötte és elismerően füttyögtek. Ezután elszakították a kötelet és az égő test belezuhant egy zöld masszával teli fortyogó üstbe, ami újabb üdvrivalgást követelt meg a tömegtől.
Tovább nézelődtem és megláttam egy hosszú asztalt, ami tele volt kajával. Megnyaltam a szám szélét, aztán a kezemet dörzsölgetve elindultam felé, de Atsui elkapta a ruhám gallérját hátul is visszarántott.
Az udvar közepén lévő színpadra bökött, aminek a tetején ott ült egy iszonyú kövér pasas. Valósággal lefolyta a székről, amint ült. Ruha nem volt rajta, amit nem csodáltam és hol kapott volna ekkora méretű pólót? Felső testén egy színes nyalóka tetoválás ékeskedett. Hosszú fekete haját kontyba fogta. Fogazat meglehetősen hiányos és deformált állapotban pompázott. Ami viszont mégis felkeltette az érdeklődésünket az a nyakában lévő medál volt, amiről Jack beszélt. Ez alapján – meg persze a külseje miatt – jutottam arra a következtetésre, hogy ő lehet Hájszák.
Elindultunk felé, hogy egy gyors és határozott mozdulattal leoperáljuk a nyakából az ékszert és megpattanjunk vele. A taktika kedvéért két oldalról igyekeztünk becserkészni. a bal oldalról Atsui és Koko, a jobb oldalról pedig Nokinerk és én próbálkoztunk. Felszökkentünk a színpadra, de ekkor váratlan dolog történt. A dagadék elkapta Atsui-t és túszul ejtette.
- Atsu! – nyúltam utána, de már nem értem el. Hájzsák valahonnan előkapott egy egész csokor léggömböt, ami a magasba emelte mindkettőjüket. Elképzelni sem tudtam, hogy képes felemelni egy ilyen hatalmas súlyú testet néhány lufi, de ennek a megvitatására nem volt időm.
- Red Cloud! – varázsoltam a lábam alá a vörös lángoló felhőmet és valósággal kirobbantam a földről egyenesen a dagadék felé repülve.
Valaki ekkor felszökkent a magasba és iszonyú erővel gyomron térdelt. Megszakadt a mágiám én pedig visszazuhantam a földre és becsapódtam óriási rulett asztalba, ami alattam ripityára tört és zsetonok temettek be.
- Háhá! Szép volt Sanders! Öld meg a fiút!- szólt röhögve Hájzsák.
- Ahogy kívánja.
Színes műanyag korongokat köpködve másztam ki az asztal törmelékei közül. Az udvaron pánik alakult ki és mindenki menekülni próbált. Csupán egyetlen ember állt mozdulatlanul jó néhány méterrel velem szemben. Legszembetűnőbb a sötét ruházata volt, a fekete csuklyával és sötét köpennyel. Bár a bőre mediterrán származásra utalhat, alig látható volt, hisz csak az arca alja, illetve az alkarjai látszódtak ki. A hátán egy kaszát hordott, mely pengéjén megcsillant a fáklyák fénye.
- Menj segíts Atsui-nak! – szóltam oda Nokinerk-nek.
- De mi lesz veled, nerk?
- Ne aggódj értem – vigyorodtam el – Menj!
Nokinerk egy darabig teketóriázott, aztán gyorsan odébb totyogott. A tömeg is kezdett teljesen felszívódni, így már csak ketten maradtunk a várudvarban. Ellenfelem egy darabig nézett, aztán összefonta a mellkasa előtt a karjait.
- Ezt kapd ki! Stone Spikes! – kiáltottam és hat kő tüskét teremtettem magam előtt és lőttem ki rá. A lövedékek felé szálltak, ám előtte egy méterrel egyszerűen szétpattantak, mintha nekiütköztek volna valaminek, de nem láttam ott sem,mit. Mindenesetre tovább folytattam a támadást.
- Wind Blast!
Magam elé ütve egy szürke ököl formájú széllökést indítottam el, aztán a biztonság kedvéért még jó párat. Bokszolni kezdtem magam elé és széllökések egész hadát záporoztattam rá. Mindegyik elért hozzá, ám egy méterrel előtt szertefoszlottak. Az összes szép sorban. Az alak pedig továbbra is összefont kézzel állt és figyelt.
Újra megidéztem magam alá a vörös felhőmet és felröppenve körözni kezdtem körülötte tartva a három méter távolságot. És egy láng labdát gyújtottam a kezemben.
- Fire Ball!
Rádobtam, de épp csak megtett két métert és előtte felrobbant. Homlokráncolva néztem az esetet. Mintha valami láthatatlan pajzs védte volna. Mindenesetre tovább támadtam, hátha sikerül áttörnöm a védelmét. Tovább köröztem körülötte, és tűz labdákkal hajigáltam. Néha közöttük ellőttem egy-egy széllökést is, de nagyrészt fejméretű lángoló tűzlabdákkal támadtam, de látszólag semmi eredményt nem értem el vele. A férfi ekkor váratlanul megszólalt.
- Azt hiszem eleget láttam. Gravity Attraction!
Hirtelen egy erős rántást éreztem volna magamon és valami láthatatlan erő húzni kezdett volna. A repülő mágiám megszűnt és a következő pillanatban a kezében találtam magam. A fekete kesztyűbe bújtatott ujjai a nyakamra fonódtak, aztán a következő pillanatban fordult velem a világ és beleépített a földbe egy kis krátert robbantva vele. Szabad kezével a hátához nyúlt és rámarkolt a fegyverére.
Megpróbáltam kiszabadulni a fogságból, de mikor látta, hogy mocorgok újra használta a láthatatlan erejét. Egy erős taszítást éreztem és még jobban beleépültem a földbe.
- Ha nyugton maradsz hamarabb végzünk – mondta hűvös hangon és előhúzta a kaszáját. Fenyegető pengéje újra megcsillant a fényben. Látszott rajta, hogy borotvaéles és ha azzal eltalál, az csonkítás lesz a javából. Hátrahúzta fegyverét és lecsapott. Reflexszerűen magam elé emeltem a kezemet és az első mágiát használtam, ami eszembe jutott.
- Stone Gloves!
Kis kő rögök gyűltek a jobb kezem köré és borították be azt egészen az alkaromig. A burkolat kitartott, sőt hátra is pattant tőle a penge. A pillanatnyi előny kihasználtam és a másik kezemmel előre ütöttem.
- Wind Blast!
A szél ököl mellkason vágta és felröpítette a levegőbe. Én feltápászkodtam és összeszedve magamat a következő lépésemet akartam tervezni, de hirtelen rántást éreztem magamon és valami erő felkapott. Egyenesen Sanders felé repültem, aki már készült rá, hogy amint elérem ketté hasít a kaszájával. Meglendítette fegyverét, de én magam elé kaptam a kővel borított kezemet és kivédtem a támadását. Ezúttal azonban nem volt semmi, ami megfogja a hátamat, a csapása pedig elég nagy erejű volt. Egyenesen a nagyszínpadba csapódtam, ahol korábban Hájzsák ücsörgött.
A kaszás fickó pedig egyszerűen a lábára érkezve ért földet.
- Nem gondoltam volna, hogy van közelharci mágiád. Azt hittem, hogy ugyanolyan vagy, mint a többi mágus.
- Én nem olyan vagyok, mint a többi, Én Reigen Hawkins vagyok! – tápászkodtam fel – Az egyedi és utánozhatatlan!
Ekkor előretartotta a kezét, ám már számítottam rá, hogy mi fog következni. Ugyan olyan sémájú támadást használ, mint az én széllökésem csak míg az enyém meglehetősen látványos, addig az övé nem látszik. Legjobb védekezés a támadás alapon előre ütöttem a levegőbe és egy szürke szélből álló hatalmas öklöt lőttem előre. A két mágia köztünk félúton egymásba ütközött és szétrobbanva egy hullámot indított el mindkettőnk felé a levegőben és hátra taszított minket.
Gyorsan előre szökkentem és hat kő tüskét teremtettem magam elé, amiket felé lőttem, de egy intésére az irányt váltottak mielőtt eltalálták volna és helyett oldalt a vár falba álltak bele.
- Gravity Attraction! – nyújtatta ki a kezét felém én pedig újra egy erős rántást éreztem és egy láthatatlan erős húzni kezdett Sanders felé. Tehetetlen voltam, nem tudtam kiszabadulni a vonzásból, viszont eszembe jutott valami. Az ilyenféle mágiáknak általában ugyan az szokott lenni a hátrányuk. Addig nem tud más mágiát használni. Nem biztos, hogy bejön, de egy próbát meg ér. Nem veszíthetek rajta.
- Fire Ball!
Két láng labdát gyújtottam a kezemben aztán nekidobtam őket. A próbálkozásom bejött és végre eltaláltam valamivel. Mindkét tűz labda telibe kapta. Füstölve csúszott hátra és engedett el a húzó mágiájával. Amint a földre értem elrugaszkodtam és neki rontottam. A jobb kezemmel – amit még mindig kőrögök borítottak – gyomorszájon vágtam, aztán alulról felfelé irányuló ütéssel állon vágtam. Folyamatosan sorozni kezdtem az ütéseimmel nem is figyelve hol találom el, csak ütöttem ahol értem. Nem akartam lehetőséget hagyni az ellentámadásra, de elvesztettem a lendületemet és egyre nőtt a két ütés közötti távolság. A kezem egyre nehezebb volt. Hiába, már elég régóta tartottam fent a mágiát. Eddig még sosem használtam ennyi ideig egyszerre.
Végül eljutottam arra a pontra, amikor is erőt vett magán és vissza támadt. Az ütésem elől kitért és belépve közvetlenül elém, aztán tenyérrel mellkason ütött. Ez még nem is lett volna vészes, de elsütötte a láthatatlan erőlökését, amitől iszonyú erővel vágódtam hátra ás bucskáztam végig a földön. A rögök leestek a kezemről és a színpadtól egy méterre megálltam és elterültem a földön.
Észre se vettem, de a támadás sorozatomtól hátra csúszott a csuklya a fejéről. Koromfekete rövid haj borította a fejét, gesztenye barna szemeit összehúzta és lihegve nézett. Homlokáról egy vércsík kúszott végig az arcán. Arcára meglehetősen dühödt arckifejezés ült.
Az egész testem lüktetett és úgy éreztem én sem festhetek jobban. Erőt vettem magamon és feltápászkodtam. A sötét ruhás ekkor oldalra nyúlt és rámarkolt a levegőre, majd felém intett. Nem értettem mit akart ezzel, de ekkor vettem észre, hogy oldalról egy fát csavart ki a földből és az repül felém.
- Water Snake!
Egy vízsugár jelent meg az egyik kezemen. Penge vékonyra formáltam és előre csaptam vele. A mágiám kettéhasította a fát és annak egy-egy darabja mellettem zúgott el. A szele összeborzolta a hajamat. Hatalmas csattanással ért földet valahol mögöttem a két tönk. A férfi időközben már mindkét kezét előre nyújtotta és valamit ügyködött vele.
Hirtelen egy hatalmas árnyák vetült rá, én pedig hátra néztem. Időközben felkapta a színpadot és azt kettétépve a két oldalamhoz vitte egy-egy darabját.
- Na basszus…
Ekkor összecsapta a két tenyerét és vele egyszerre a színpad két darabja rajtam csattant iszonyú fájdalmat és sérülést okozva. Ennyi azonban nem volt elég neki. Úgy tűnt rendesen felhúzhattam azzal a jó néhány ütéssel, mert kemény megtorlásban volt részem. Újra és újra összecsapta a kezeit és ezáltal újra és újra csattant rajtam a színpad.
Nem bírtam már talpon maradni sem. Mikor az utolsó ütés után széthúzta a színpad darabokat rólam összerogyva előre dőltem a földre. Erőt vettem magamon és megfordultam ott. Mikor felnéztem azt láttam, hogy fölém emeli mindkettőt, aztán zuhanni kezdenek felém irdatlan nagy sebességgel.
Azonnal egy falat emeltem a földből, ami meglehetősen alacsony szöget zárt be a földdel, ahonnan kinőtt, de arra elég volt, hogy befedjen és kivédje az újabb csapást.
Amikor elült a por, meg a zaj kigurultam a kőfalam alól és előmásztam a törmelék alól. Szinte pislogni se volt időm, mert Sanders már ott volt előttem és felém csapott oldalról a kaszájával. Látszólag a fejem volt a cél, illetve a nyakam. Épphogy sikerült hanyatt vágnom magam, majd páros lábbal hasba rúgtam, amitől hátra tántorodott. Ingerülten előre intet a tenyerével.
- Force Push! – ordította idegesen mire egy erőlökés beleépített a törmelékbe. Még felocsúdni sem tudtam a támadásból már is éreztem, hogy valami megragad és a magasba emel, aztán eldob és már repülök is. Körbe néztem de csak forgott velem a világ. Az egyetlen fix, a közeledő várfal volt.
- Wind Bla… - próbáltam volna áttörni a falat, de késő volt. Előbb értem el, minthogy előre áttudtam volna törni mágiával. Helyette ezt sikerült puszta testtel végrehajtani, ami végeredmény szempontjából ugyanaz, ám jóval fájdalmasabb.
Egy hatalmas vastag oszlopos csarnokban találtam magam. Lelöktem egy nagyobb tégladarabot a mellkasomról, hogy levegőhöz jussak. Felnéztem a lyukra, amit én csináltam és pont akkor ugrott fel a kaszás figura. Kitartotta maga elé a kezét, a tenyerét felém mutatva. Tudtam már mi jön ezután ezért gyorsan egy kőfalat emeltem magam elé. A védelmem semlegesítette a támadását, de leugorott a csarnokba egy olyan helyre, ahol rám látott és újra lőtt. Én erre egy újabb falat emeltem fel és megelőzve az újabb támadásokat az abszolút védelmet választva felhúztam még három kőfalat magam köré. Kettőt a hiányzó oldalaknak, egyet pedig a tetőnek.
- Milyen gyáva! – hallatszódott kívülről a hangja és folyamatos erőlökések érték a kockámat, de szerencsére az kitartott. A hangja és a támadásai alapján körbe-körbe járkált körülöttem, valószínűleg rést keresve a védelmemen. Mivel nem talált megállt az egyik fal előtt és azt kiszemelve támadott folyamatosan. Minden mágikus erőmmel annak a falnak a védelmére koncentráltam, hogy ne tudja áttörni.
- Nem bujkálhatsz mindörökké! – hallottam a hangját egészen közelről, aztán a támadások megváltoztak. Nem erőlökések ütköztek a falnak, hanem a kaszájával csapkodta és próbálta kibontani a falat. Míg az erőlökéseit visszatudtam tartani koncentrációval, addig a kasza ellen esélytelen vagyok. Akárhogy próbálkoznék a falam képtelen lenne önmaga javítására. Valamit kikellett nagyon gyorsan találnom. Körbenéztem a sötét kis kamrámban, majd hirtelen felragyogott egy kis villanylakrima a fejem fölött megvilágítva kis buksimat.
Gyorsan kellett cselekednem, ha lassú leszek vagy hibázok az végzetessé válhat számomra. A falon újabb csapás érkezett és abban a pillanatban szétválasztottam az aktuális kőfalat.
- Water Snake!
A vízsugár rácsavarodott a fegyverforgató kezére és berántottam a kamrámba. Én pedig helyet cserélve vele kiugrottam.
- Stone Wall!
Újabb kőfalat idéztem ezzel bebörtönözve őt az én eddigi menedékembe. Nem tétlenkedtem azonnal felpattantam a tetejére és rátettem a kezemet. A kamra belsejében a plafonon egy kék mágikus kör jelent meg és okádni kezdte magából a vizet. Sajnos nem sokat egyszerre, mivel elég nehéz volt egy falon keresztül vizet idézni. Még ha nem is volt olyan nagyon vastag, akkor is távolsági idézésnek számított, amit eddig csak egyszer próbáltam. Mindenesetre meglepő módon hamar sikerült feltöltenem, amit eléggé furcsálltam, de egy váll lendítéssel lezártam a témát. Nem láttam át sajnos, ami elég nagy hátrány volt. eszem ágába sem volt megölni, csak annyit akartam, hogy elájuljon, ahhoz viszont látnom kellett volna, mikor fogy el a levegője. Nem tehettem mást rá kellett vennem, hogy kipréselje magából.
Leugrottam a tetejéről és az oldalához érintve a kezemet kőtüskéket lőttem belülre, persze tompákat, amik csak ütésre voltak képesek. Csak elakartam találni a mellkasát vagy valahol úgy megütni, hogy kiszökjön belőle a levegő. A biztonság kedvéért minden oldalról megismételtem, majd tíz másodpercet vártam.
Összecsaptam a kezemet és lassan eltűntettem a kőfalakat. A víz és a kőtörmelékek kifolytak, de nem annyi, amennyinek kellett volna. A kőkockámon belül pedig egy másik kocka volt. Egy halvány narancssárga színű burok, amin belül ott állt Sanders. Ismerős volt ez a mágia, aztán beugrott, ahogy megpróbáltam visszaemlékezni. Az a fickó is ilyet használt, aki a gyermekrablásokért volt felelős. Így már azonnal világossá vált, hogy volt képes eltéríteni a támadásaimat és miért fért olyan kevés víz a csapdába.
Körülötte a mágikus anyag eltűnt, ő pedig lassan felemelte a fejét és rám nézett. szemei valósággal szikrákat szórtak. Egyetlen lesújtó pillantásával szinte felnyársalt. A hideg is kirázott tőle. Előrenyújtotta a kezét és ismét megragadott valami láthatatlan erő, ami húzni kezdett felé. Szerencsére már tudtam az ellenszerét. Két tűzlabdát teremtettem a kezeimbe és lőttem rá. A húzás megakadt és én a földre estem. A kezét továbbra is maga elé tartotta és, amikor a lángoló tűzgolyók elérték egyszerűen lepattantak róla és száznyolcvan fokos irányváltás után engem vettek célba és találtak is el. Megpörkölve és füstölő testtel léptem ki oldalra, ő pedig suhintott egyet a kaszájával. Bár biztos voltam benne, hogy nem tud onnan elérni, mégis reflexből a földre vetődtem. Látszólag nem történt semmi, de pár pillanattal a vágás után mögöttem egy oszlop leomlott.
- Na neeeee!
Komor, mogorva arcot vágott a fickó. Maga előtt megpörgette a kaszáját, aztán folyamatos vágásokat intézett a levegőbe. Nem kellett nagy koponyának lenne ahhoz, hogy tudjam mire számítsak. Gyorsan kigurultam oldalra és felpattantam. A korábbi helyemen egy óriási vágás keletkezett, ami valószínűleg függőlegesen kettészelt volna. Futásnak eredtem. Nem maradhattam egy helyben, mert ahol korábban tartózkodtam, ott végig hatalmas vágások jelentek meg a földön. Befutottam az oszlopok mögé, de azok se jelentettek biztonságot. Sorban robbant szét mindegyik a láthatatlan pengéktől, én pedig nem győztem futni előlük. Egyre közelebb és közelebb értek hozzám. Már súroltak, utána pedig már szaggattak is. Oldalra vetődtem és testel felé fordultam. Vetődés közben a levegőbe ütöttem ezzel elindítottam egy széllökést a feje felé. Közvetlenül utána egy tűzlabdát lőttem a mellkasára célozva, végül pedig egy pakk kőtüskét a lábaira összpontosítva. Ezután becsapódtam a földbe egy láthatatlan penge pedig eltalált és végig szántotta a testemet és az arcomat is. A ruhám merő egy vér volt és szanaszét szakadt. A maszkom kettévált és lehullott az arcomról. Éreztem, hogy oldalt az arcomon szétnyílik a bőr és friss meleg vér serken ki rajta végig csorogva a fejemen.
Megszakítottam a további láthatatlan vágások záporozását. Sanders hátrahúzta a kaszáját és kitartotta maga elé a kezét. A széllökés oldalra pattant és eltalált egy oszlopot, amibe lyukat ütött. Gyorsan lentebb emelte a kezét és a tűz labdámat a plafon felé térítette el. A tüskéket viszont nem maradt ideje. Megpróbált elugrani előlük, de egy még így is elkapta egy és felsértette a lábát.
Felkeltem a földről és magam alá varázsoltam a vörös lángoló felhőmet. Teljes sebességre kapcsolva becéloztam. Kinyújtottam a jobb kezemet magam elé ökölbe szorítva. Sanders-nek sikerült összeszednie magát de nem látszott semmilyen szándék, hogy elugrana. Felkészült a fogadásra, így nekem is mindent belekellett adnom.
- Stone Gloves!
A rögök körbe fogták a karomat én pedig minden erőmet a további gyorsításra fókuszáltam, hogy minél nagyobb erőt tudjak kifejteni a becsapódáskor. Kitartotta előre a kezét és egy pillanatra, mintha egy burkot láttam volna körülötte, de egy pislantás után már semmit nem láttam.
Előtte egy méterrel valami akadályba ütköztem. Ugyanabba a láthatatlan védőburokba, mint mikor először támadtam rá. A védőmező erősen kitartott, de én se teketóriáztam. Igyekeztem minél több erőt belefektetni.
Sanders homlokán előbukkantak az erek. Fogait csikorgatta. Rengeteg erőt használt fel ő is. Hirtelen kráter robbant alatt a földbe és lentebb csúszott. A burok körülötte kitartott, de sikerült lentebb nyomnom. Ordítva adtam bele az összes maradék erőmet. A lángoló felhőm a meghajtáshoz már valóságos tűzorkánt produkált mögém. A burok gyengülni kezdett és sikerült bentebb haladnom tíz centit. Aztán még tízet. Végül már húszat.
Ekkor Sanders felordított és belevágta a kaszáját a földbe és mindkét kezét maga elé tartotta. Éreztem, hogy a védőmező erősödni kezd és tol fölfelé. Erőlködtem, ahogy csak bírtam, de nem tudtam áttörni a védelmét, még csak a saját helyzetemet sem tudtam tartani. Két kézzel irányítva már iszonyúan megerősödött.
A következő pillanatban teljesen hátralökött ás átszakítottam a mennyezetet. Egy folyosón találtam magamat. A repülő mágiám megszűnt, de a Stone Gloves-t továbbra is tartottam, ami bölcs dolog volt. Pillanatokkal később utánam ugrott. Bár lihegett és látszott rajta megviselt valamint fáradt, mégis valahogy erőtől duzzadt. Megpörgette a kaszáját, aztán ordítva nekem rontott. Fölemeltem a kővel borított karomat védekezésképpen. A vágását sikeresen megblokkolta, de azonnal visszarántotta és érkezett a következő csapás. Kénytelen voltam hátrálásba fogni a folyosón és úgy védeni minden csapását. Sokadig próbálkozás után végül sikerült úgy védenem, hogy egyúttal meg is fogjam a kasza pengéjét. Oldalra fordítva eltoltam oldalra és bele állítottam a falba. Elengedtem, majd egyből egy egyenes ütéssel mellkason vágtam. Hanyatt csúszott tőle és elengedte a fegyverét. Egyből utána ugrottam és támadtam, de kitért az ütésem elől.
- Force Push!
A tenyerét előre tolta a gyomromhoz és egy iszonyú erejű lökést éreztem a hasamba, ami hátra taszított. Jó pár méter szálás után belevágtam a kezemet a padlózatba és lefékeztem magamat. Eközben ellenfelem előre szökkent, rámarkolt a kaszájára és egy gyors mozdulattal kitépte a falból. A levegőbe suhintott egyet vízszintesen. Jól tudtam mit csinált, épp ezért rántottam ki gyorsan a kezemet a földből és emeltem védekezésképpen a támadás vonalába. A pengét kivédtem a kezemmel, ám oldalt a vállaimat eltalálta és felsértette őket. Felszisszentem a fájdalomtól és a következő pillanatban már fel is bukkant előttem és felém csapott a fegyverével. Sikerült megint elkapnom a pengét és átlendítettem magam mögé. Ott talpra érkezet és egy erőlökéssel eltaszított magától.
A levegőben repülve kő tüskéket idéztem és lőttem rá. Maga elé emelte a kezét és egyszerűen eltérítette őket, aztán futni kezdett utánam és ugrott. Magasba emelte a kaszáját és lecsapott pontosan a fejemre célozva. Elrántottam a fejemet és a fülemet súrolva csapódott a hideg acél a padlóba. Azonnal fölhúztam a lábaimat és hasba rúgtam, majd előre ütve egy széllökéssel még gyomorba ütöttem és ez elegendő löketet adott neki, hogy átszakítsa a plafont és az egyel fölöttünk lévő szintre érjen. Pár pillanatig pihegtem kicsit, hogy kifújjam magam, aztán felkeltem és a vörös felhőmet magam alá idézve felemelkedtem utána. Egy óriási, nagy belmagasságú teremben találtam magam, ami telis tele volt antik bútorokkal. Nem nagyon tudtam körül nézni, mert máris felém repült egy inga óra. Előre ütöttem és széttörtem a kezemmel, ám ekkor egy szék kapott hátba és tört szét a hátamon. Eltűnt alólam a felhőm, én pedig a földre érkezve térdre rogytam. A kőrögök is lepotyogtak a kezemről. Éreztem, hogy egyre kevésbé bírom a gyűrődést és kezdek nagyon kimerülni. Felnéztem és ott állt előttem jó néhány méterrel. Lassan felemelte a kezét. Felálltam a földről botladozva, hogy eltudjak ugrani, vagy valahogy kivédjem a következő támadást.
- Pressure Trap!
Szemből és a hátam mögül két erős nyomást éreztem. Moccanni sem bírtam, mintha egy két fal közötti vékony résbe szorultam be, de a nyomás egyre csak nőtt én pedig tehetetlen voltam. Hiába feszengtem nem hatott semmit. Egy mágiám se jutott eszembe, ami segíthetett volna kitörni. Sanders ujjai lassan összeszorultak, körülöttem a fal pedig ezzel egyszerre még erősebben nyomott. Ellenakartam állni, de már nagyon fáradt voltam. Szerettem volna pihenni. az egész testem lüktetett és minden porcikám üvöltött a fájdalomtól. A látásom is kezdett homályosodni. Oldalt azonban láttam valami barna foltot mozogni. Biztos csak képzelődtem. A világ kezdett sötétbe burkolózni, mikor is a nyomás elmúlt és a földre estem. Levegő után kapkodtam és felnéztem. A plafonról épp ekkor zuhant le egy hatalmas csillár. az útjából még éppen sikerült elugrania Sanders-nek, de ezzel megszűntette a mágiáját. Minden erőmet latba vettem és felkeltem a földről. Felé futottam és lábbal előre becsúsztam. Páros lábbal megrúgtam a bal bokáját. Elvesztve az egyensúlyát rám kezdett dőlni. Hirtelen lelassult a világ. Minden olyan lassan történt. Láttam, ahogy dől rám a sötét ruhás fickó. Lehunytam a szememet és koncentrálni kezdtem. Mindent egy lapra tettem fel. Az összeg mágikus erőmet összegyűjtöttem, hogy a következő támadásomba sűrítsem. Összeérintettem a csuklóimat és a tenyereimet belenyomtam a rám zuhanó kaszásba.
- Water Cannoooooooooon!
Egy kék mágikus kör jelent meg a tenyereim előtt, abból pedig egy méteres átmérőjű víztorony, amibe minden csepp mágikus erőmet belesűrítettem. A vízoszlop fellökte és átszakította fele a plafont, meg a fölötte lévőt és az a fölött lévőt is. Ahogy láttam átlőtte az egész váron. Oldalra gurultam és ziháltam.
- Reigen jól vagy, nerk?
Nem hittem a fülemnek, mikor meghallottam Nokinerk hangját meghallottam. A forrás felé fordultam és valóban szőrös kis barátom totyogott felém.
- Hogy kerülsz ide? Mondtam, hogy Atsui-nak segíts.
- Most értem fel ide, nerk.
- Eddig tartott?
- Tudod én az ajtókat és lépcsőket használtam, ellenben veled, aki a falat, nerk – szólt csipkelődve. Ekkor fölülről ordítás hangzott és egy hatalmas testű valami zuhant le a lyukból, amit csináltam. ahogy becsapódott a földbe, átszakította azt és tovább esett az alsó szintekre.
- Ez meg mi volt?
- Nem az a fickó, akit kilőttél, nerk?
- Biztos nem. Az vékonyabb volt és feketébb.
Nokinerk segítségével odavánszorogtam a lyukhoz és lenéztem a mélybe. Ott egy szinttel alattunk Hájzsák feküdt ájultan. Rögtön felnéztem és három szinttel fölöttünk Atsui integetett egy fura babaruhában. A kezében pedig ott lógott a medál.

Éppen Reigennel, és a dodzsemle pályafutásomnak kíméletlenül véget vető Nokinerkkel egyszerre értünk vissza a várhoz.
- Sziasztok! Sikerült? - érdeklődött Rei a szokásos lelkesedésével.
- Viccelsz? – rázta a fejét kis koalám, mintha maga a kérdés is megsértette volna, én pedig elmosolyodtam, és csilingelésre bírva, megráztam a tenyeremben lapuló tallérokat.
- Akkor végre bemehetünk!
- És az a lány? Angel, vagy hogy is hívják... – forgattam fejem, majdnem megfeledkeztem újonnan megismert céhtársamról. - Meg kéne várni, nem?
- Ja tényleg – kapcsolt Reigen is.
- De minden perc számít. Jack mondta, hogy sietnünk kell.
- Az igaz. Legfeljebb utánunk jön - vontam meg vállam, nyilvánvalóan utánunk fog jönni, amint sikerül megszereznie a tallérjait.
- Akkor megyünk?
- Így van, nerk – bólintott Nokinerk, s azzal határozott léptekkel elindult a kapu felé, mi pedig követtük.
- Csak öt Tök Tallérral lehet belépni! – állta utunkat ismét a madárijesztő.
- Mind megvannak! - vágta rá Rei elégedetten, és mindenki előkotorta tallérjait, amikkel rögtön bebocsájtást nyertünk a bizarr várkastély udvarába.

Egy, a fegyveres madárijesztőknél is furább buli közepébe csöppentünk. Farkasnak kinéző emberek, fehéres szalaggal körbecsavart táncikáló hullák, csontvázak illegették magukat, de a figyelmem az udvar közepén körberajongott bográcson akadt meg. Valami zöld maszlag bugyogott benne, és Pumpkin King pontos mását dobálták bele… pontosabban egy kötélen lógó, meggyújtott mását. Megráztam a fejem, hogy gondolataim a helyükre kerüljenek, amikor egy színpadot vettem észre, amin egy iszonyatosan hájas ember(?) ücsörgött egy valószínűleg végstádiumban lévő széken. Elkaptam Reigent, és a ruhájánál fogva irányba fordítottam, kétség sem férhetett hozzá, hogy a zsíros feketehajú, ruhátlan, nyalóka tetkós tömény undor, maga volt Hájzsák. Nyakában ott himbálózott az általunk keresett medál. Azonnal elindultunk a színpad felé, hogy minél előbb megszerezzük a medált. Én Kokoval bal oldalról közelítettem, Rei és Nokinerk pedig jobbról próbálták becserkészni, azonban ahogy felléptünk a színpadra, Hájzsák keze megmozdult – nem is gondoltam, hogy meg tud moccanni – és egyszerűen elkapta testemet, mintha csak valami rongybaba lettem volna. Kokot kellemetlenül a nyakamhoz szorította, aztán mielőtt még bármit is tehettünk volna, előkapott egy rakás lufit, és a levegőbe emelkedtünk.
- Ez meg mi a franc??! – mivel mozdulni nem tudtam, jobb híján csak elégedetlenül kiabáltam, miközben néztem ahogy az utánunk induló Reigent lekapcsolja egy fickó, mi pedig magasra szállva eltávolodunk az udvartól.

Nemsokára egy erkélyen át, egy bizarr hangulatú szobába érkeztünk. A lent tapasztalt kegyetlen gusztustalanságok, és rémisztő dekorációk után, most mintha Bob Mester gyerekszobájában lettünk volna. A falak rózsaszínek voltak, a bútorok lilás színben pompáztak, mindenütt műanyag játékok, plüssfigurák, és babák hevertek, az egyik fal mellett pedig egy babaház volt, de akkora, hogy simán elfért benne egy ember… egy normális ember.
- Ó de kis cukik vagytok, ti lesztek Hájzsák új babái. – jelentette a felpüffedt disznó mézes-mázos hangon, és be is pakolt minket a három fallal rendelkező házikó legfelső, harmadik emeletére. Térdre rogyva érkeztem a műanyag padlóra, Koko pedig gurulva ért mellettem földet. Felpattantam, és azonnal támadtam.
- Sand Magic! – kiáltottam, és jókora homoklabdát dobtam a mellkasára, ami szemmagasságban volt, azonban az még csak nyomot sem hagyott rajta, enyhén megremegtek a hájkötegei, de úgy tűnt észre sem vette. – Mi a..? Sand Blade! – homokpengéim hallhatóan hasították az étert, de eredményt megint nem sikerült elérnem velük, egyszerűen csak szétporladtak a zsírkupacon. Sorra kipróbáltam az összes varázslatomat, de nem mentem velük semmire.
- Nem látod, hogy nem hat rá? – csóválta tudálékosan fejét Koko.
- De igen látom, képzeld! – válaszoltam indulatosan. – Hé-hé most meg mit csinál? – kiáltottam kétségbe esve, amint hurkás kezeivel egy fodros-bodros, csillagokkal díszített, rózsaszín ruhát erőltetett rám, amit a hátulján egy tépőzárral fixált, Kokot pedig benyomta egy babaágyba, és gondosan betakargatta.
- Már csak egy fésű kell, hogy elkészítsem a frizurád. – zengte elcsukló, lelkes hangon, és eltipegett a szoba másik vége felé.
- Ez… teljesen… megbuggyant… - tátottam a számat, aztán pislogtam párat, és magamhoz tértem. – Meglépünk! Gyere Koko! Koko!! Ne most aludj!! – megragadtam a mancsát, ölembe kaptam, és futólépésben leiszkoltam a lépcsőn… aztán a következő lépcsőn, és az utána következőn is, míg végül leértünk a földszintre. Hájzsák közben ujjongva megtalálta a fésűt, és méretéből adódó komótosságával elindult vissza felénk. A szoba méretei igazodtak az óriáséihoz, az ajtó ennél fogva borzasztó messze volt, ráadásul Hájzsák egy lépéssel tett meg akkora távolságot, mint én tízzel.
- Kapaszkodj belém Koko, de erősen, mert futni fogok… nagyon gyorsan fogok futni… igen… olyan gyorsan, amilyet te még nem lá..
- Minek futnál, amikor ott egy autó? – kérdezte a vállamon ülő pamacs szokásos stílusában, de sajnos megint igaza volt. A ház mellett egy hozzá illő garázs állt, benne egy tök alakú négykerekűvel. Odaszaladtam, bepattantam a járműbe, és megragadtam a kormányt, Koko pedig elfoglalta a jobb oldali ülést. Tekintetemmel SE csatlakozót fürkésztem, de rá kellett jönnöm, hogy ez a jármű máshogy működik.
- Tekerni kell a pedálokkal Koko! – mutattam a lábunk alatti két pár pedálra, majd miután mind a ketten ráillesztettük lábfejeinket, egyenletesen, egyszerre tekerni kezdtünk, miközben a tempót egyre csak fokoztuk.
- Hol vagytok babák? – bőgte rácsodálkozva Hájzsák, amint visszaért a házhoz. Fejét forgatva kezdett keresni minket, és sajnos nem kellett sokat nyomoznia, ugyanis mi éppen a lába mellett „süvítettünk” el a tökautóval. – Mit képzeltek, hova mentek? – krákogta most már mérgesen, és felemelte az egyik lábát… már amennyire a gravitáció engedte neki.
- Ez el fog taposni! – rikácsoltam pánikba esve, majd elkaptam Koko karját, kinyitottam az autó ajtaját, és kiugrottam a mozgó járműből. Gurulva értem földet, és még éppen láttam, ahogy Hájzsák ránehezedik a műanyag játékra, amiben egy pillanattal korábban még én ültem Kokoval.
- Ez nem sokon múlt… - sóhajtottam, aztán felpattantam a földről. A dagadék még mindig a kocsit taposta, de mintha mozdulatai elbizonytalanodtak volna. Dülöngélni kezdett, és egyre hátrébb dőlt, küzdenie kellett, hogy talpon maradjon. Az apró kis kerekek gurultak ki a lába alól, és billentették ki egyensúlyából. Itt az idő! Gondoltam, és intettem Kokonak, aki rögtön tudta mi a dolga.
- Quick Sand! – stabilan álló lába alá, egészen pontosan a sarka alá futóhomokot teremtettem, ami így megsüllyedt, aztán Koko után futottam, aki már Hájzsák háta mögött volt, és indákat idézett a nyaka köré.
- Crystal Magic! – szavaimra méretes kristálytömb jelent meg a levegőben, amire Koko ráfuttatta mágikus indáinak végeit. Amint elengedtem a kristályt, az megrántotta Hájzsákot a nyakánál fogva, jobb lába futóhomokomban süllyedt, míg bal lába alól végleg kigurultak a megboldogult autó kerekei. Koko újabb indát idézett, ezúttal azonban a Hájzsák nyakában csillogó medálra, majd egy határozott mozdulattal letépte azt. Elkaptam a felénk zuhanó medált, aztán ölembe kaptam kis koalámat, és eliszkoltam a magatehetetlenül dőlő óriás alól. Már majdnem padlót fogott, amikor hirtelen egy jókora vízsugár tört fel pontosan onnan, ahová érkeznie kellett Hájzsáknak. A padló szinte szétrobbant, Hájzsák pedig ordítva belezuhant a keletkezett lyukba.

Egy pillanatig csak meglepve pislogtam a tátongó résre, az óriási puffanás zökkentett csak ki, ami azt jelezte, hogy Hájzsák földet ért. Koko lemászott az ölemből, és együtt a lyuk szélére sétáltunk. Óvatosan kiléptem a szélére, és lenéztem. Reigen nézett vissza rám néhány emelettel lejjebb. Mosolyogva intettem neki, és felmutattam a medált.

Míg Atsui-ék leértek a mi szintünkre alaposan kifújtam magamat és letöröltem a vért az arcomról a pólómmal. Annak már úgy is mindegy volt, hisz cafatokban lógott rólam és amúgy is már véráztatta volt a legtöbb helyen. Ahogy a többiek is megérkeztek elindultunk a várból lefelé. Útközben Nokinerk benézett az összes szobába, végül egy szinttel lentebb az ötödik szobában megtalálta, amit keresett.
- Gyere, itt van kötszer meg géz, nerk.
- Felejtsd el, nincs erre időnk.
- Még mindig vérzel és ha út közben ez miatt összeesel csak hátráltatni fogsz minket, nerk…
Sóhajtottam és utána mentem. Igaza volt és a további ellenállás csak az időt húzta volna. Inkább gyorsan túl akartam esni rajta. Levettem a pólómat, ami végül a kukába került, Nokinerk pedig letisztogatta vízzel a sebeimet és ragtapaszt tett rájuk. Félelmetes volt, hogy már milyen sokoldalú lett az ismerete. Habár meglehetősen ügyetlenül csinálta egy profi orvoshoz vagy ápolóhoz képest mégis érződött róla, hogy van arról fogalma mit csinál.
Miután teleragasztott tapasszal és körbetekert fáslival, örömmel vettem tudomásul, hogy még se ment tönkre a halloweeni beöltözésem, hisz madárijesztőből múmiává fejlődtem. Bár a kutatásaim alapján a múmia közel sem volt olyan menő, mint a madárijesztő, de még mindig sokkal jobb volt, mint a semmi. A közel öt perces kitérő után sietősen folytattuk tovább az utunkat. A várból kiérve szinte rohantunk a találkozási ponthoz, ahol elvileg Jack már várt minket. Ám még útközben egy hintó farolt be elénk, ami pontosan úgy nézett ki, mint Jack hintója. Ennek az lehetett az oka, hogy az is volt. Az ajtó feltárult és sietősen lépett elő belőle, az elegáns csontváz. Mögötte pedig még több alak huppant le a járműből.
Atsui átnyújtotta neki a medált, mire ő tovább adta a hintó elejéről leugrott apró termetű múmiának.
- Ügyesek voltatok! Tessék fiacskám. Tedd a többi medál közé! Yohohohoho!
A múmia előhúzott egy zsákot a semmiből. Kinyitotta a száját és beledobta a medált, ami csörrenő hanggal landolt a belsejében. Több száz ugyanolyan medál volt még a zsákban.
- Időközben rájöttem, hogy ebből a medálból van néhány darab raktáron… A király pedig természetesen a kastélyában lehet. Ugyan hol máshol? Yohohohoho!
Ekkor valahonnan egy ismeretlen hang szólalt meg. Valahonnan a magasból.
- Ez most komoly? Jack, amíg te szerencsétlenkedtél én elkaptam a királyt és már megfürösztöttem az egyik üstömben! Gyertek gyorsan! Addig is dobok párat a kockáimmal.
A holdon egy árnyék öltött alakot és az beszélt hozzánk. Valószínűleg ő lehetett az Oogie nevezetű fickó, aki Jack szerint a halloween vesztét akarhatja. Nem hagyhattuk, hogy elérje a célját.
Gyorsan beszállt mindenki a hintóba, ami olyannyira felgyorsult, hogy valósággal beleépültem az ülésbe. Egy hatalmas fékezést követően pedig előreborultam és elterültem a földön. A többiek rajtam keresztül siettek le gyorsan a hintórol.
Nokinerk fel segített és mi is lerohantunk a többiek után, akik a kastély bejárata előtt megtorpantak.
- Mi az?
Ekkor vettem észre a felénk rohanó ordító tökfejű szalmabábút, ami apró termetével alig ért a derekamig.
- De kis helyesek! – léptem előre és elindultam a lény felé.
- Ne Reigen! Vigyázz, nerk!
- Ugyan már mit kell félni ezektől? Nézd már mekkorák! Ugye, hogy nem tudnál senkit se bántani, te kis rosszaság mi? – kérdeztem kicsit gügyögő hangsúllyal a kis lénytől, aki ekkor ért el hozzám. Megállt előttem a kis bábú és rám nézett. Aztán hátrahúzta a fejét és teljes erőből tökön fejelt, aztán felrobbant a feje. A fájdalomtól kétrét görnyedtem és összeestem a földön, közben pedig a tökből kirobbant ragacsos massza beborított. A kastélyból közben még több ehhez hasonló lény rontott kis és rohant felénk. Megpróbáltam kiszabadulni a ragacsos valamiből, de sehogy se sikerült. Feszegettem a karommal, de nem engedett. Közben pedig engem elért a második lény is, aki belém rohanva felrobbant és újabb adag ragaccsal borított be. Felordítottam és így még a számba is befolyt.
Az íze különösen édes volt. Olyan, mint a…
- Cukorszirup! – kiáltottam fel boldogan, miután lenyeltem a kis számban lévő adagot és habzsolni kezdtem a körülöttem lévőt. Rövid idő alatt eltüntettem a magamon a szirupot. Mikor végig gondoltam, hogy ezeknek a bábúknak a fejében cukorszirup lötyög felcsillant a szemem és hatalmas vigyor terült el az arcomon.
- Gyere csak ide! – kaptam fel egy mellettem elrohanó bábút. Egy penge vékony vízsugárral megskalpoltam és a tökből inni kezdtem a szirupot. Ugyan ezzel a módszerrel elkaptam még jó néhányat, ám egy idő után galád módon kerülni kezdtem engem. Sőt, egyenesen menekültek előlem a kis gazfickók.
Időközben elkezdtünk egyre inkább benyomulni. A helyzet változatlan maradt. Folyamatosan támadtak minket a tökfejű lények, én pedig őket üldöztem. Felbukkant néhány nyalóka lény is, akikre egy-egy tartály volt felerősítve. Abból egy cső tekergőzött ki, ami pedig egy puska végébe futott be. Csak úgy záporozták ránk a topogós cukorkákat. Nem törődve azzal, hogy nagy részül eltalál és azoknak a helyén lila folt marad. Csak megszállott tekintettel rohantam felé. Ahogy elértem rávetettem magam és rágni kezdtem a karját, ami finom édes volt. Feltörtem a tartályt is és az egész tartalmát a számba öntöttem, majd a nyalóka lényt is élve felfaltam.
- Ez egy szörnyeteg! – ordítozott egy másik és kezdett el futni tőlem.
- Hol? – néztem körbe értetlenül, de csak az eddig látott valamiket, meg embereket láttam. Mindenesetre ráugrottam a következő nyalókaemberre és kíméletlenül lemészároltam.
Ahogy haladtunk tovább valaki rálépett egy kőre, ami a lába alatt besüppedt. Ekkor szétnyílt a plafon és egy hatalmas gumimaci esett le.
- Itt úgysem jöttök ááááááááá! – ordított fel mikor ráugrottam csillogó szemekkel és rágni kezdtem a jobb vállát. Iszonyú finom volt. Egyszerre éreztem az összes ízesítést. Eper, málna, zöldalma, narancs, citrom, szeder és még számtalan gyümölcs íze. Sajnos csak a jobb kezét és a fél fejét tudtam megenni, mert ez idő alatt a többiek szétcincálták a mágiájukkal a maradék részét.
Tovább haladtunk és rövidesen elértünk egy hatalmas ajtóhoz, ami mögül egy sátáni kacaj hallatszódott.

Elindultunk, hát, visszafelé, hogy némi választ kaphassunk attól a gennyzsáktól, hogy miért küldött minket egy öngyilkos vállalkozásra. Drága kabátom a múlté volt, égésekkel volt teleszínezve testem, amik nem csak dísznek szolgáltak, de még fájtak is. Az ütések helyén is égett foltok virítottak, mozogni alig tudtam, szerencsére a táncoló zombik megsértődtek, amiért galádul átkeltünk felettük, és már nem voltak jelen, ezzel is könnyítve utunk. Viszont nem tudtam, hogy most hogyan tovább. Visszamegyünk Oggiehoz, és ezután, mi lesz? Visszaküld minket, hátha akkor több esélyünk lesz? Fogalmam sem volt, hogy ezen a ponton mit lehetett volna már csinálni, és csak most kezdett tudatosulni bennem, hogy életemben először elbuktam egy megbízatást, még, ha a megbízó egy felettébb furcsa egyén is, egy felettébb furcsa világban.
Mentális, és fizikai szenvedéseimre is egy gyorsan közeledő hang tett pontot. Egy hintó jelent meg, meglehetősen nagy tempóban vágtatott, és nem látszott úgy, hogy akármikor meg szándékozik állni, hogy legalább kinevessenek minket a benne ülők. De, ahogyan kiderült, nem volt rá szükség, hogy megálljon: egy irgalmatlanul hosszú kéz nyúlt ki az ablakon, átfogott bennünket, és az egyáltalán nem méretünkre szabott ablakon azonnal be tudott rántani, és én már az ülésen ocsúdtam fel. Velem szemben egy csontváz ült, vagy egy annak egy nagyon jó utánzatába öltözött ember és üdvözölt minket, embertelen jókedvvel.
- Yohohohoho! Jól át lettetek verve, mi? Tartsatok velem, én tudom, hogy hol találjátok meg a királyt! - Társam, az ő társai és én csak néztünk ki a fejünkből, jómagam válaszolni meglehetősen képtelen voltam már csak azért is, mert a becsapódás ereje hiába lett tompítva, az égési sérüléseknél ez nem igazán jelentett semmit. Fájtak azok anélkül is, úgyhogy én csendben elszenvedgettem és átkoztam az úthibákat, amikor fékezett a kocsi, én meg kis híján a másik oldali falra felkenődtem.
- Ügyesek voltatok! Tessék fiacskám. Tedd a többi medál közé! Yohohohoho! - tulajdonképpen ennyit voltam képes jelenhelyzetemben felfogni és nem igazán láttam benne értelmet, de, mivel nem hozzám lettek a szavak intézve, ezért nem bánkódtam.
- Időközben rájöttem, hogy ebből a medálból van néhány darab raktáron… - vakargatta a koponyáját. – A király pedig természetesen a kastélyában lehet. Ugyan hol máshol? Yohohohoho! - Király....kastély. A két legfontosabb szót kiszűrtem az egészből, és örültem, hogy legalább valami jó is fog ma velünk történni.
- Ez most komoly? Jack, amíg te szerencsétlenkedtél én elkaptam a királyt és már megfürösztöttem az egyik üstömben! Gyertek gyorsan! Addig is dobok párat a kockáimmal. - A hintón kívül lévők egy emberként bámultak fel, amit nem tudtam mire vélni, de nem is érdekelt. Nekem megint csak a legfontosabb jött át: Elkaptam...király...üst. Tehát az a fránya hányadékkupac tényleg átvert minket, és a semmiért küldött el magához az ördöghöz.
Megmentőnk és még két alak szállt a hintóba, akikből az egyik ismerős volt. Ezzel a tündéri szépséggel már találkoztam valahol, uhh, hol is volt az? Áh, megvan, a Nucturnus által feladott igencsak problémás feladat megoldásánál volt csapattársam. Hogy is hívták? Ööö, Ai? Nem. Atai? Hmm, Astui? Áh, persze, Atsui. A vezetékneve nem akart beugrani, de az most irreleváns volt. Lényeg, hogy ő és egy idegen srác foglalták el a velünk szemben lévő üléseket, a csontvázember oldalain.
A rövid út szó nélkül telt, de rájöttem, hogy társam és Atsui egymásnak példaszerű ellentétei: az egyik a félelmetes szépség, a másik a megnyugtató szépség. Ennyit tudtam megvitatni önmagamban, miközben csendben fájlaltam tagjaim, mert a vártnál hamarabb megérkeztünk, természetesen, megint akkorát fékezett a kocsis, hogy az ismeretlen srác a földön kötött ki. Én már fel voltam készülve, és fél kézzel kapaszkodtam már, csak ennyi sajnos nem bizonyult elégségesnek, és a lendület, ha nem is borított előre, de felpasszírozott az egyik ablakra. Igyekeztem nem úgy tenni, mintha nagyon rosszul esett volna, gyorsan megpördültem, és a fölön sziesztázó srácon tévedésből átgázoltam.
Mikor mindenki szilárd talajon állt, gyors léptekkel, szó szerint futva közelítettünk a kastély felé azzal a feltett szándékkal, hogy mindenkit jól elnáspángoljunk, aki elénk mer állni. Annyira nem voltam híve, mondjuk, ennek az agresszív megoldásnak, főleg azért, mert nem voltam olyan állapotban, hogy sokáig bírjam a harcot, de "le lettem szavazva". Az őrök nem voltak restek nekünk esni, csak az volt az egyetlen probléma, hogy nem igen produkáltak meggyőzően. Már megjelenésükben sem érték el a minimális követelményeket: majdhogynem derékig értek, tök volt a fejük helyén, vagy arra ráhúzva, és szalmából volt a testük. Nem voltak túlságosan ijesztőek, de látszott rajtuk az igyekezet. Meglehetősen magas hangon rikoltva rohantak ránk, csak nem láttam náluk fegyvert. Így nem voltam benne biztos, hogy ők ezt most komolyan gondolják és elkövettem azt a hibát, hogy hagytam, hogy közel jöjjön az egyik, ami minden teketória nélkül gyomron fejelt. Az ütés nem volt nagyon erős, bár nem kértem volna belőle többet, az igazán kellemetlen dolog csak ezután jött. A fej felrobbant. A robbanásnak nem volt, meglepő módon, semmi ereje, viszont a fej töltve volt cukorsziruppal. Ez a ragacsos, sűrű szmötyi mind rám ömlött, és eléggé megnehezítette a mozgást. Gyorsan folyósítottam a földet magam előtt, és egy örvényt kreáltam így, amibe jó néhány figyelmetlen öngyilkos merénylő belefutott, hogy aztán elnyelje őket teljesen a csapda. A nyert időt arra használtam, hogy kezeimmel elkezdjem a ragacsos trutyit dörzsölni, hogy azt így darabossá váljon, és a földet tápláljam vele. Ragadni így is ragadtam, de legalább tudtam úgy, ahogy mozogni. Itt volt az ideje, hogy komolyan vegyem ezeket a törpéket, akiknek a száma a világért sem akart csökkenni. Hármasával téptem ki a földből tüskéket, hogy azokkal felnyársaljam a fejeket, mielőtt nagyobb kárt tehetnének akárkiben. Néha belekevertem egy-két sárlövedéket, hogy ők is érezzék saját orvosságukat. Befelé haladva láttam néhány furcsaságot is, ami, minden bizonnyal, csapda akart lenni. Egyszerre három kis vakarék rontott rám, hogy aztán megtorpanjanak, hátsó felüket mutogassák, vagy középső szalmaszálukkal mutogassanak. Nem igazán tudtam ezeket a gesztusokat mire vélni, főleg azért, mert nem értettem, hogy mit jelentenek, az meg végképp nem volt világos, hogy miért tartanak nekem bemutatót, ahelyett, hogy támadnának. Hogy gyanúmat igazolni tudjam, kreáltam egy kődarabot a kezemben, és hozzávágtam a négyünk közti szabad helyre, ami azon nyomban beszakadt, és egy jókora lyukat fedett fel. A három delikvens láthatóan idegbaj kapott, és vöröslő tökfejeikkel hajlongva meg akarták torolni éleselméjűségemet, csakhogy nem vették figyelembe, hogy a lyuk közben nem vándorolt arrébb, és sikítva tűntek el a feneketlen mélyben. Megfogadtam, hogy legközelebb olyan helyen megyek végig, ahol a szalmaemberek is végigvágtattak. A másik próbálkozás egy, az átlagosnál is cingárabb szalmalény által volt elkövetve, aki elém ugrott, felemelte szalmakezét, gondolom azt akarta mondani, hogy állj, és egy kötelet meghúzott. Felnéztem, és láttam egy láncreakciót a plafonon történni. Ez a súly kibillenti a másikat, az ráesik arra a karra, ez meghúzza, ez legurul, el megtelik, az felhevül. Legalább két percig néztem, hogy mi fog ebből kisülni. A végén egy csomó lett elvágva, ami egy lécet tartott, ami.... egy hatalmas sziklát rögzített egy helyben. Ez a szikla, megérezve a szabadság ízét, levetette magát fentről, egyenesen felém. Én kétszázad másodperc kiszámoltam, hogy honnan esik, és merre fog továbbmenni, két lépést tettem előre, a szikla még csak meg sem karcolt, mellettem becsapódott, és a falon át távozott. A cingár szalmaember magán kívül volt, vékony hangján sipítozott.
- Hogy fulladnál bele egy vödörnyi kulimászba, hogy kapnál cukormérgezést, három nap kemény munkája ment kárba, te hálátlan, lyukas fogú... - a többit nem tudta végigmondani, mert az ismeretlen srác ráugrott, és kiszívta a fejét nehezítő lét. Csak most vettem észre, hogy ellenfeleink pánikszerűen menekülnek előle, és, hogy ő ráveti magát a legtöbbre, és elemészti szerencsétleneket. Nem akartam tudni, hogy hány liternyi cukros lötty volt már gyomrában, de én már a látványtól rosszul voltam. A speciális ellenfeleket, a pórul járt nyalóka ágyúsokat gyorsabban rágta szét, mint kutya a csontot. A semmiből leeső óriás gumimedvét sem hagyta érvényesülni, de még bevezető szövegét sem hagyta végigmondani, olyan gyorsan ette magát rajta keresztül. Nem hagytam persze, hogy magának tudhassa az összes dicsőséget, még, ha ilyen groteszk módot fejezte is ki, hogy nagy a harci értéke. Hegyes kőtüskékkel kilyuggattam nagy részét, és a többit meg már társaim mágiái megoldották.
Utunk egy bálterem ajtajában ért véget, ami zárva volt, de tudtam, hogy nem sokáig lesz az állapot fenntartva, mert Oogie mániákus nevetését lehetett a túloldalról hallani.

Koko felmászott a vállamra, hogy gyorsabban haladjunk, én pedig letrappoltam a különösen magas emeleteken, majd amint utolértük Reigent és Nokinerket, együtt mentünk tovább a földszint felé. Út közben megálltunk pár percre, hogy Nokinerk ellássa Rei sérüléseit, aztán továbbrohantunk a madárijesztőből gézkupaccá fejlődött Reigennel. Gyorsan kiértünk a kastélyból, majd a várudvaron át kiszaladtunk a kapun, és a találkozási pont felé vettük az irányt, azonban nem kellett olyan messzire mennünk. A jól ismert hátborzongató hintó szinte berobbant mellénk, Jack pedig kinyújtotta csontkezét az ablakon. Óvatosan beleraktam a medált, aztán gyorsan elkaptam a kezem, nehogy hozzáérjek.
- Ügyesek voltatok! Tessék fiacskám. Tedd a többi medál közé! Yohohohoho! – lelkendezett, miközben odadobta a szerzeményem a hintó elejéről leugrott, kis múmiának öltözött akárminek. Az akármi előhúzott egy zsákot a semmiből, és beledobta a medált a többi nagyjából hatmillió ugyanolyan medál mellé. MIIIIIIIIIIIIIIIIIIII???????? EZÉRT KOCKÁZTATTAM AZ ÉLETEM??????? Míg én megbotránkozva, lélegzet visszafojtva figyeltem a zsákot, Jack csak röhögcsélt.
- Időközben rájöttem, hogy ebből a medálból van néhány darab raktáron… A király pedig természetesen a kastélyában lehet. Ugyan hol máshol? Yohohohoho! – kicsontozom ezt az ürgét… de tényleg…
- Ez most komoly? Jack, amíg te szerencsétlenkedtél én elkaptam a királyt és már megfürösztöttem az egyik üstömben! Gyertek gyorsan! Addig is dobok párat a kockáimmal. – az ég felé kaptam tekintetem, de a hang gazdáját nem találtam meg.. illetve valami foltot láttam a holdon, de az nem lehetett.. vagy mégis? Ez biztos az a bizonyos Oogie nevezetű disznó volt, aki haza akarja vágni a Halloweent, de abból nem eszik. Ha már ennyi mindenen keresztül mentem, most már nem hagyom annyiban a dolgot. Szerencsére ezzel társam is így volt, bepattantunk hát a hintóba, ami őrült sebességgel kezdett vágtatni.

Bent már ült két másik emberke is, a fiúban felismertem Stragot, akivel korábban Nocturnusnak dolgoztunk, a másik viszont egy ismeretlen lány volt, aki látszólag meglehetősen dühös volt. A száguldásnak satufék vetett véget, Reigen a padlóra vágódott, Strago pedig az ablakra kenődött, én viszont szerencsére háttal ültem, így csak kényelmetlenül beleékelődtem az ülésbe. Csordaszerűen vágtattunk le a biztonságot teljes mértékben nélkülöző hintóról, még szegény Reigenen is áttapostunk, ahányan voltunk… nem direkt.. tényleg nem.
Megint rohanás következett, kezdtem kifogyni a levegőből, bár szerencsére a kastély nem volt messze. A bejárathoz érve megtorpantunk. Egy csapat derékig is alig érő, tökfejű – szó szerint értendő – lényecske rohant felénk vérengző tekintettel. Magabiztosan indultunk meg feléjük, hiszen mit is árthatna nekünk, nagy mágusoknak néhány tökfejű törpe. Az elsőt egy homokcsomóval kiütöttem, a másodikat is, valójában meglehetősen ügyesen manővereztem köztük. A többiek nem voltak ilyen szerencsések, mindannyian cukorszirup bevonattal küszködtek, ami a kis vakarcsok fejéből robbant ki. Tanulva a többiek hibáiból, mindent megtettem, hogy távol tartsam őket magamtól, és meglepően sikeresen helytálltam, ahhoz képest, mit össze tudok szerencsétlenkedni. Reigen is megtalálta ellenük a tökéletes fegyvert, ami nem volt más, mint… ő maga. Egyre lelkesebben lövöldöztem ki a kis rohamosztagosokat, amikor egy tucatnyival találtam magam szembe.
- Gyertek csak tökfejek! – intettem nekik cinikusan, ők pedig szófogadóan, vékony csatakiáltással, fejüket előrehajtva rontottak rám. Leguggoltam, és kezeimmel megérintettem a földet. Pár méterrel előttem több futóhomok jelent meg, amit a lehajtott fejű tökemberkék persze nem vettek észre, és simán beleszaladtak. Dühöngve csapkodták a homokot, amitől csak még jobban süllyedtek, sőt, apró termetüknek köszönhetően, teljesen el is tűntek benne. Elégedetten felegyenesedtem, és leporoltam a kezeimet.
- Bosszúúúúúúúúúúúúúúú!! – sipította egy vékony hang a hátam mögött, és mire megfordultam, már telibe is kapott. Minden porcikámról csorgott a szirup, és alig tudtam mozdulni. Halkan szitkozódtam magamban, miközben Koko a hasát fogva nevetgélt rajtam. Elégedett mosollyal figyeltem, ahogy fél tucat tökfejű futásra készteti, aztán homokot idéztem magam köré, a ragacsra szórtam, és dörzsölni kezdtem. Egész hatékony volt, csomókban hullott le rólam a szirup, de persze a bőröm továbbra is ragadt tőle. Éppen végeztem a takarítással, amikor a fehérhajú lány beúszott a látóterembe. Mind a két karja helyén fémkard volt, és hasonló műveleteket végzett, mint én egy pillanattal korábban.
- Heeee?! – egy percig kikerekedett szemekkel vizslattam, aztán magamhoz tértem, és inkább továbbindultam a többiekkel. Persze a tökfejek a továbbiakban sem könnyítették meg haladásunkat, különböző csapdákkal próbáltak minket annihilálni, de mind hiába. Minket keményebb fából faragtak. Mire elfogytak a tökfejek, jöttek a helyükre cukoremberkék, amiket Reigen töretlen lelkesedéssel zabált kétpofára, én pedig követve a jól bevált taktikámat, messziről lelövöldöztem őket, már amennyire tudtam. Épp kezdtem magamra megint büszke lenni, amikor az egyik kőkocka benyomódott a lábam alatt..
- Öhhh… - sóhajtottam a plafonból alászálló óriás gumimacit látva. Reigen ismét feneketlen gyomrát használta, és nekiesett a maci…medve egyik karjának, miközben mi többiek a többi testrészét kezdtük módszeresen szétcafatolni... sikeresen.
A gumimedvén túl egy hatalmas ajtó volt, ami alig várta, hogy szétzúzzuk…

Itt volt az idő, most vagy soha. A fura csontváz hamarabb lépett oda az ajtóhoz, ezzel megspórolva nekem a fáradságot, hogy letörjem. Ő sem teketóriázott alternatív, helység megőrző megoldásokkal, nemes egyszerűséggel berúgta szerencsétlen mívesre gyalult fadarabot.
Amint beléptem, láttam, hogy még segítség nélkül is tudtam volna, hogy a főteremben járunk. Töklámpások minden második méteren, a földön, vagy a plafonról lógva, élő denevérek repkedtek szabályos U alakokban, csontvázak voltak felszögellve a falakra, transzparens kísértetek libbentek ki és be, és egy jókora asztal dugig volt a cukorimádó társam leghőbb álmaiban sem látott édességekkel. A trónon ott volt maga a tökkirály, és látszott, már amennyire azt egy töklámpásból ki lehetett venni, hogy nem igen örült valaminek. Az hamar ki is derült, hogy minek nem: Oggie. Az asztal túloldalán foglalt helyet, és mániákusan röhögött, miközben az asztalt rostjait próbálta lazítani.
- Most már tényleg vesztettél! De komolyan! - nagyon irritáló volt az a férgekkel teli zsák, de nem csináltunk még semmi. Valamiért a csontvázra vártunk, mintha tőle várnánk a megerősítést a támadásra. Nem jött.
- A fenébe! Elkéstünk. – Csodálatos. Most ő neki is depressziósnak kell lennie. Miért nem lehet egyszerűen szétszedni Oggiet? Biztosan elegen vagyunk, és elég erősek is lennénk hozzá. De valami még mindig visszatartotta a csetepaté kezdeményezést elősegítő érzést.
- Elbuktatok, már megint! – Ekkor történt is végre valami, de nem az, amire számítottam. Az érzés ismerős volt; minden, rajtunk, élők, kivételével elkezdett elmosódni. A mosódás végeztével nem is lehetett a helyre ráismerni. Egy kis faházban találtuk magunkat, amit nem arra találtak ki, hogy sok embert elszállásoljanak benne. Főképp azért nem, mert a szétesés szélén állt a lakóegység. A fafalak korhadtak, penészesek, büdösek voltak, a tetőt lukak borították, és a három jómadár, akik körül ez az egész cirkusz ment, három gyerekké mutálódtak át. Oggie, stílusosan, egy-könnyebb-átugrani-mint-megkerülni srácot hagyott maga után, a király helyén egy kislány állt, számomra értetlen okok miatt, és a csontváz, egy majdnem hasonló vastagságú, szemüveges sráccá változott, aki egy képregénynek tűnő könyvet bújt. Valamiféle kerek dolog volt a fülére rárakva, nem tudtam, milyen apropóból, és nem igazán érdekelte, hogy mi történik körülötte.
Nem láttam társaim arckifejezését, mert épp a sajátoméval voltam elfoglalva. A szélesebb fiú, és a lány értették az arcról való érzelmek leolvasásának a tudományát, ugyanis eléggé ijedtnek néztek ki.
- Hehe… Me… meg… Meglepetés! – Mindjárt adok én neked olyan meglepetést, hogy unokáid is még érezni fogják.
Mint, ahogy kiderült, illúzionisták voltak a kis törpék. Mondjuk annyira nem voltak nagyon kicsik, de szemeimben még a bolhánál is kisebbek voltak. Elvileg unalomból játszották ezt a beteg játékot, minden évben véletlenszerűen kiválasztott egyénekkel. Az egész tényleg nagyon jó, és szórakoztató lett volna, ha közben nem akartak volna megölni, és nem lett volna hatszáz, ennél sokkal jobb dolgom, így meglehetősen morcos voltam az idióta trióra.
Persze nem voltak a gyerekek ennyire sületlenek, hogy így, semmi nélkül tréfálják meg az ember: a pápaszemes srácon kívül, a másik kettő azonnal prezentált nekünk négy tárgyat, és elmagyarázták, hogy mire jók azok. Az ember nehézkesen tud érzelmet váltani, nekem is nehezen ment, de, amikor meghallottam, hogy a töklámpás mit is tud, azonnal lecsaptam rá. Így legalább esélyem lesz a potenciális vicces kedvű egyének játékain azonnal átlátni.
Ezek után otthagytam őket, és a lehető legrövidebb úton igyekeztem hazaorientálódni. Nekem már a elég volt a napból.

- Yohohohoho! Mentsük meg a Hallowen szellemét! – szólalt meg mögöttünk Jack és elsétált közöttünk, majd az ajtó előtt megállva nemes egyszerűséggel berúgta azt.
Egy hatalmas aula tárult a szemünk elé, ahogy beléptünk. A földön töklámpásokat pakoltak minden méterre, még a plafont tartó oszlopokat is körbepakolták a díszítő elemekkel. A falakra pucér csontvázakat akasztottak ki, magasan fent pedig denevérek repkedtek szabályos alakzatban. Aztán észrevettem az igazi lényeget a teremben. Egy asztal telis-tele volt minden féle édességgel és egéb nyalánksággal. Több se kellett megnyaltam a szám szélét és azonnal nyálcsorgatva elindultam az asztal felé.
- Most már tényleg vesztettél! De komolyan!
- A fenébe! Elkéstünk – hallatszódott mögülem Jack hangja.
- Elbuktatok, már megint!
Hangos kacagás hallatszódott én pedig elértem az asztalhoz mit sem törődve az eseményekkel. Nyúltam egy hatalmas ököl méretű dödölle drazséért, ám mikor megfogtam volna hirtelen szerte foszlott.
- Hé! Hová lett?!
Kerestem, de nem találtam sehol. Egyszerűen nyoma veszett a többi édességgel együtt, valamint a berendezéssel egyetemben. A csontvázas falak ócska deszkákká lettek, a plafon ahonnan denevérek lógtak le, most csupán lyukas állapotában mutatta magát, ahol a nap fénye tűzött be. Jack, Oogie és a Király pedig úgyszintén eltűntek, helyettük viszont felbukkant három új arc. Egy hatalmas testű, pattanásos arcú tinédzser, közvetlenül mellette egy hosszú szőke hajú lány ácsingózott. A többiek között, ahol az előbb még emlékeim szerint Jack állt, egy vékony szemüveges srác állt. Kezében egy mangával, amit rendkívül nagy odafigyeléssel bújt. A kötet borítóján valamilyen kalapos figura vigyorgott rám. Fülében egy-egy fejhallgató kandikált ki, melyből halk zene szűrődött ki a csendben. Valószínűleg jó hangosan hallgathatta, ha mi is vele együtt élvezhettük a nótát.
A kövér fiú és a szőke lány ijedten pislogtak egymásra, majd ránk. Nagyokat nyeltek, de végül sikerült kibökniük valamit.
- Hehe… Me… meg… Meglepetés!
Ezután a gyerekek rövid, ám mégis tartalmas magyarázata után kiderült, hogy ez az egész kalamajka csak egy illúzió volt. Ők mágusok, akik unatkozni szoktak az év ennek az idején és megrendezték ezt a kis „eseményt”, immár negyedszerre.
- Áh, értem! – csaptam az öklömmel a tenyerembe. Vigaszdíjként felajánlottak nekünk négy mágikus tárgyat, amik közül szabadon választhattunk. Kissé gondolkodásba estem a hallottak alapján, ám Nokinerk hamar meggyőzött, hogy a denevért válasszam. Miután a kis aranyló csomagolású bőregeret zsebre vágtam elköszöntem a többiektől és persze reménykedtem, hogy nem fogom édességnek nézni a denevért esetleges nehezebb napokon.
Nokinerk-kel felpattantunk a vörös mágikus felhőmre és elindultunk haza, bár fogalmunk se volt róla, hogy hol vagyunk.

- Yohohohoho! Mentsük meg a Hallowen szellemét! – érkezett meg Jack a szokásos jódlizásával, majd egy laza mozdulattal berúgta a súlyos ajtót. A terem ahova érkeztünk, hasonlóan valószínűtlen volt, mint eddig minden amit láttunk. Kopott kockakövekből kirakott padló, csapatban repdeső denevérek, édességekkel rodkadásig pakolt asztal, egyik végén Oogie-val, másik végén magával a tökfejű, ijesztően hosszúkás ujjú, fekete tollakkal díszített ruhájú királlyal, aki egy trónon üldögélt, és cseppet sem tűnt „elraboltnak”.
- Most már tényleg vesztettél! De komolyan!
- A fenébe! Elkéstünk. – hajtotta le bánatosan fejét Jack.
- Elbuktatok, már megint! – Oogie-ból újra kitört a kacagás, amikor valami megmozdult… pontosabban minden megmozdult körülöttünk. A hatalmas kőfalak egy csapásra roskadozó fatákolmánnyá váltak, a plafon itt-ott kilyukadt, hogy beeressze a napfényt, az asztal, a denevérek mind eltűntek. A király helyén most egy szőke kislány pillogott, a kacarászó Oogie helyét egy hájas kissrác vette át, a köztünk ácsorgó Jacket pedig egy cingár, szemüveges fiú váltotta. Egy pillanatig csak pislogtam, mint a kifogott hal, próbáltam felfogni mi is történt. Hová lettek Jack-ék? Hogy ment össze a kastély? Hogy lett a kastélyból egy ilyen kis kalyiba? Hol van az asztal? Hol vannak az édességek? Hol vannak a denevérek?
Csatt!!
- Térj már magadhoz! – suttogta fejét rázva Koko, miután lekevert egyet, hogy abbahagyjam az értetlen fejrángatást. A kislány és a dagadék ijedten nézett végig rajtunk, valószínűleg nem pont az történt, amit terveztek. Ellenben „Jack” látszólag észre sem vette mi folyik körülötte, tekintetét elnyelte a kezében tartott manga, fejét pedig kitöltötte a fülében ordító zene. Szóval az egész csak egy átverés volt, néhány ostoba kölyök játéka… Dühösen csípőre tettem a kezeim, és számonkérő pillantással bombáztam a gyerekeket.
- Hehe… Me… meg… Meglepetés! – nyögte a kisasszony félénken.
Miután konstatálták, hogy egyikünk sincs oda a meglepetésekért, főleg nem az ilyen természetűekért, töredelmesen bevallották, hogy mind a hárman illuzionisták, és minden évben eljátszák ezt a kis színjátékot halloween-kor. Persze a magyarázkodással érezhetően nem úszták meg a verést, úgyhogy megpróbáltak minket lekenyerezni…
Sikerült nekik.
Négy varázstárgyat szórtak ki elénk engesztelésül. El akartam kezdeni őket tanulmányozni, hátha sikerül megfejtenem, hogy melyik a leghasznosabb, de még éppen csak föléjük hajoltam, mire három társam el is kapkodta a részét. Nagyot sóhajtottam, és elvettem a megmaradt tárgyat, ami egy pár narancssárga tökmintával díszített, fekete tornacipő volt, talpára egy-egy masszív rugót erősítettek.
- Ez nem is az én méretem… - csóváltam a fejem, mire Koko kikapta a cipőt a kezemből, és azonnal felhúzta hátsó lábaira.
- Nekem pont jó lesz! – jelentette ki izgatottan, majd tett pár lépést előre, hogy lendületet vegyen, aztán elrugaszkodott a földtől, és jó öt méter magasra ugrott.
- Juhéééé!! Most már én is tudok repülniii! – intettem a többieknek, aztán nevetgélve indultam a béka módjára szökkenő koala után. Hazafelé vettük az irányt, legalábbis egy idő után rájöttünk merre is kell mennünk. Én ráérősen gyalogoltam, Koko pedig az új cipőjében ugrált, így minden egyes lépése jó két méter hosszúra sikeredett. Persze félúton elfogyott a varázsereje….. Ez a Halloween is jól kezdődik...
Vajon megvan még a boszorkány jelmezem?