A ... kalózai

A feszültséget szinte harapni lehetett az asztal fölött. Már hajnal óta, négy órája ültünk a szokatlanul csöndes teremben. Öt céhtársam kifürkészhetetlen tekintettel nézett izzadó homlokomra és remegő kezeimre. Hangosat nyeltem. A söröskancsók elfeledetten hevertek az asztal szélén. Tegnap érkeztem haza egy elrontott, ámde végül sikeres küldetésről, és most számot kellett adnom...
- Sorom van! - vágtam le büszkén a kezemben tartott lapokat. Kollektív sóhaj és káromkodás-szonett szakadt fel a torkokból, ahogy besöpörtem a nyereményt. Ezzel a menettel végül visszanyertem a tegnapi partiban elvesztett pénzemet, és nullszaldósan ki is szálltam, sőt, sovány nyerésben, de legalább öt évet öregedtem. Soha többet póker. Illetve, talán... egyszer... Erre bíztatott a céhtársak hangos és barátságos invitálása is, hogy maradjak.
- Csak veszteséggel lehet kiszállni! - kiabálta egyikük, de őt gyorsan elhallgattatták.
- Azt hiszem, megyek is a következőre... Kell valami tartalék, ha veletek akarok játszani. - szabadkoztam, és oldalazva a küldetésfal felé vettem az irányt. Nem igazán hozzám illő küldetéseket kínált a tegnapi posta, vagy trópusokra kellett volna mennem, vagy harcolni kellene...
- KÉTMILLIÓ?! - kiáltottam fel hangosan, majd azonnal a számra tapasztottam a kezem. A többieket azonban már újra lekötötte a játék, és nem hallották a kivételesen jól kecsegtető ajánlatot.

Tisztelt mágusok!

Egy verseny erejéig keresek néhány megbízható, erős mágust, akik nem félnek a tengertől. A vitorlásverseny Workstollyból indul, útvonala egy sziget megkerülése egy szoros érintésével. A nyertes hajó kétmillió gyémánttal lesz gazdagabb, amelyből minden mágus tisztes részt kap. Keressék a Hullámlovas kapitányát!

Az... nyolc fős legénység esetén is rengeteg!
- Arisa! - szaladtam ki a kertben napozó kígyóhoz. Közeledtemre lustán felpillantott, és ásított egyet. - Indulunk Workstollyba! - rántottam elő egy térképet a táskámból. Arisa érdeklődve ránézett a térképre, és míg én megpróbáltam irányba forgatni és kiteríteni, szárnya végével rábökött a kis falura, egy apró pöttyre.
- Ezt hogy csinálod? - hüledeztem, mire a kígyó csak megvonta szárnyait. Adottság. Mázlista...
- Van valami, amit vinni szeretnél? - kérdeztem, mikor már elhelyezkedtem hátán. Arisa fejrázása után az égnek emelkedtünk, majd elindultunk valamerre. A szél szemembe csapott, de erre már megvolt a megoldás.
- Ice Make! - nyúltam arcomhoz. Kristálytiszta jégfelület jelent meg szemeim előtt, szélvédőt képezve.
- Mikor érünk oda? - igyekeztem túlkiabálni a menetszelet. A Severus emelkedésbe, majd süllyedésbe kezdett. Majd még egyszer. - Két óra? Rendben! - ezzel lassú félálomba merültem. Érdekes egy sport volt a lovaglás közbeni alvás, de néhány alkalom múlva hozzá lehet szokni.

Egy rázkódás ébresztett fel szunyókámból. Kinyitottam a szemem, és gyorsan hozzálapultam Arisa hátához. Időérzékem szerint nem lehettünk messze, de az erős, parti szél nem tett jót a szárnyas kígyó stabilitásának.
- Az ott az? - kiabáltam újfent, Arisa egyetértő sziszegésével kísérve. - Akkor én indulok! Ice Make: Wings! - lapockáimból jég tört elő, én pedig elengedtem a kígyó pikkelyeit. A légellenállás pillanatok alatt letépett hátasomról, és lassan a falu felé manővereztem. Fölülről tényleg parányinak tűnt a halászfalu: legfeljebb húsz-harminc ház állt a parton, de mindegyik mellett legalább két csónak ringatózott a vízen. Nem akartam szívrohamot okozni senkinek, így a legszélső házaktól talán száz méterre értem földet.

A céhházban töltöttem napomat. Kellemes napként indult. Nem volt semmi tennivalóm, így kicsit jobban megismerhettem újdonsült céhem főhadiszállását. Na meg a többiekkel is találkozhattam, igaz nem sok mindenkit láttam, csak Mia és Sophie volt ott. Bár dolguk volt, így csak egy-egy pillanatra tűntek fel, majd a következő teremben el is tűntek. Volt még ott valaki, még a minap kérdeztem Miát, hogy ki ő. Ha jól emlékszem Akuri a neve, ő is igen elfoglalt volt. Így nem tehettem mást, csak üldögéltem egymagam egy hatalmas oszlop tövében, mellettem familiárisom tojása feküdt. Magammal hoztam, nem akartam otthon hagyni. Nagyobb biztonságban tudtam magam mellett. A következő pillanatban Mia tűnt fel előtte.
- A mester hívat - közölte tömören és tovább is állt. Kíváncsi vagyok Enoch mesternek mi célból van rám szüksége. Talán munkát akar a nyakamba sózni. Félek valami unalmas és egyszerű lesz, elvégre én vagyok az új fiú a csapatban. Feltápászkodom és egyből a mester színe elé vonulok.
- Hívatott, mester? - próbálok némi lelkesedést mutatni, de ez a nap eddig olyan sima volt, hogy ellustultam.
- Küldetésem van számodra, gyermekem. De tudd, nem lesz egyszerű. Meg kell számomra szerezned a Pusztítás Hárfáját.
- A Pusztítás Hárfáját? - érdeklődöm a tárgy felőle, szerencsére nem fakad ki, amiért volt pofám félbe szakítani.
- Egy ősöreg fegyver, amit régen, a mágia ébredésének hajnalán készítettek. Egyetlen húrjának pendülése városokat tüntethet el, vagy akár hegyeket emelhet a síkságokból. Eddig úgy hittük végleg elpusztult, de a minap tisztán éreztem a fegyver szunnyadó erejét. - Tartott egy levegővételnyi szünetet. - A hárfát Ulthuanban találod, bár sajnos a várost háromszáz éve senki sem látta, állítólag elnyelte a haragos tenger. De utána nézettem a könyvtárban és ezt találtuk - ad át egy pergament, amit egyenlőre nem nézek meg. - Eredj utadra.
- Értettem, mester - és azzal ott hagytam.
Visszatértem a hatalmas előtérbe, ahol az előbb még az oszlop árnyékában ücsörögtem. Tojásom még mindig ott feküdt. Ismét beültem mellé. Az összetekert pergament óvatosan hajtottam szét. Régi darab volt. Egy térkép volt rajta. Ütött-kopott volt kissé, de mégis jól olvasható. Még az ősi civilizáció nagy tájegységei voltak feljegyezve rá, és Fiore városai pedig alig voltak megtalálhatóak rajta. Ősrégi írás jelezte, mit hol talál az ember, ez elég nagy gond volt, hiszen nem nagyon érthettem meg. A tojásomat gondosan behelyeztem táskámba, azt felkaptam, a pergament összetekertem, majd megindultam céhünk könyvtárába, ahol az évszázadok, sőt évezredek során rengeteg tudás gyülemlett fel, valamint hallottam, hogy a könyvtáros egy zseni.
Vaskos faajtó át vezetett az út a könyvtár közepébe. Kicsit megakadt ahogy próbáltam kinyitni, de egy második próbálkozásra sikerült kitárnom. Nyikorgás kíséretében zártam vissza. Csak ámulok egy helyben, hatalmas egy hely ez. Több ezer könyv, több száz könyvespolcon. Középen egy kisebb asztal, ám mögötte nem ül senki sem.
- Hahó, van itt valaki? - kiabálok, hátha a könyvtáros meghallja és felbukkan valahol. De semmi válasz. - Valaki? - próbálkozok ismét. A teremnek remek az akusztikája, tisztán veri vissza hangomat.
- Mit akarsz? - szólalt fel egy mély hang előttem. Hirtelen pillantottam oda, és ijedten huppantam a földre. Egy leginkább gnómra hasonlító, apró termetű, hosszú ősz szakállas öregember állott előttem. Így ülve voltam akkor, mint ő álltában. - Szóval, mit akarsz, fiú? - Meg sem lepődik azon, hogy megijedtem tőle. Gondolom általános dolog.
- Elnézést, hogy zavarom, uram. A mester egy küldetést bízott rám, és csupán ezt a térképet kaptam segítségül - nyújtottam át neki a térképet, majd mély tanulmányozásba kezdett. - Egyébként Jonathan vagyok.
- Jól tudom ki vagy - szólalt meg. - Érdekes egy darab ez - célzott a térképre. - Onoki írás, rég nem láttam ilyet. Hmm... - merült egyre jobban bele. - Tán a Pusztítás Hárfáját bízta rád a mester?
- Igen, de sajnos ezt az onoki írást nem ismerem. Nincs valami fordításhoz használatos könyve?
- Éppenséggel akad egy, de nem szívesen adom ki. Ajánlom fordítsd le itt, aztán távozz - nézett rám morcosan.
Az egyik hatalmas könyvespolchoz vezetett, majd a létrát a megfelelő helyre húzva, felmászott rá. Egy ideig keresgélt a sorban, majd rálelt a megfelelő könyvre. Egy jókora vaskos könyvet húzott elő, jó réginek tűnt. Csodáltam is, hogy ez a csöppnyi ember, hogy képes azt a jókora könyvet elbírni. Szép lassan lépdelt lefelé a létráról. Leért, és átadta a könyvet, majd ment a dolgára. Zsémbes uraság úgy tűnik nem igen kedveli a társaságot. Jobb szeret egymaga lenni a könyveivel. Kerestem egy asztalt ahová letelepedhetek. Magam elé helyeztem a könyvet és fölé kihajtva a térképet. Kiszúrtam az első városnevet és bősz keresésbe kezdtem. M-A-G-N-O-L-I-A. Magnolia, sejtettem, hogy Magnolia az, ma is ott helyezkedik el. De azért a biztonság kedvéért lefordítottam, hátha régen más néven futott. Egytől egyig mindet lefordítottam, de mindhiába, Ulthuan nem volt rajta. Csak ekkor tűnt fel... A térkép hiányos. Ilyen nincs, ez az én szerencsém. Kicsit felbátorodva próbáltam megkapargatni hátha csak a kosz rakódott rá, de nem, üresség. A fene egye meg. Most mihez kezdjek. Kétsége voltam kissé esve, amit a mögöttem épp elhaladó öreg is észrevett.
- Na mi a baj, fiú? Valamit nem találsz?
- Minden megvan, uram. Legalábbis, amit le lehetett fordítani. Viszont a város, ahová el kell jutnom... Ulthuan... Nincs rajta. Átnéztem többször is, nem-e fordítottam valamit félre, de semmi. Próbáltam rejtett részek után kutatni, de semmi. Nem értem.
- Mutasd - kapta fel a térképet az asztalról. - Hmm... - kezdte fel s alá forgatni, majd egy öt perc után ismét megszólalt. - Áhá, megvan. Nézd, fiú - tette le elém a térképet a képes részével lefelé. Majd hosszú körmével kaparni kezdte a hátát. Egy idézet tűnt fel rajta. Ez is azon a régi nyelven volt. Az öreg végigfutott rajta gyorsan.
- Azt mondja „Lásd tisztán a világot, hol megleled a víz alatti várost, térj be Amador Amaionhoz.” - meglepett kissé, hogy ilyen könnyen fordítja a nyelvet.
- Nagyon szépen köszönöm. Nagyjából értem is, de ez a vége. Amador Amaion? Ő ki lenne?
- Nem ki, hanem hol - csapott rá a fejemre apró kezével. Kérdően néztem rá. - Amaion vallási utalás. Ördögfok... Lássuk csak - rohant egy újabb könyvért. Gyorsan lekapta, majd visszatért az asztalhoz és lefektette a másik mellé. Egy nagy atlasz volt, benne régebbi korok térképészeinek térképeivel. - Ez lesz az - mormogott. - Az Ördögfok. Pontosan itt - mutatott egy északon lévő földnyúlványra. Tehát ott találom a térkép hiányzó részét.
- Rendben, de mit jelent az Amador?
- Fogalmam sincs, fiú. Ezt már neked kell kitalálnod. Jó utat! - próbált kitessékelni minél előbb a könyvtárból. Úgy tűnik nem igen szerette a társaságot.

Röpke fél nap alatt sikerült eljutnom arra a helyre, melyet egykoron Ördögfoknak hívtak. Ma már csupán csak egy Lylth nevű kis falucska telepszik meg azon a helyen. Barátságos egy hely, egykori nevéhez képest. Kis érdeklődés, információ keresés a faluban, de az Amador szó senkinek sem mond semmit. Még az idősebb generációnak sem. Már kezdem megunni és feladni a keresést, aztán egy bácsika szólít meg.
- Amadort keresi? - kérdi nyájasan.
- Igen. Tán tud valamit róla, uram? - ugrok rá egyből a lehetőségre. Végül is ez volt az egyetlen szál, amint el tudnék indulni.
- Hallottam már ezt a nevet. Még dédapáim mesélték e történetet. Egykoron ezt a helyet Ördögfoknak hívták és egy Amador nevű véreskezű kiskirály hajtotta uralma alá. Őt hívták az Ördögfoki Amadornak, más szóval Amador Amaionnak.
- És mi lett ezzel a bizonyos Amadorral?
- Puccs által megdöntötték uralmát és a tengerbe vetették véresre vert tetemét.
- Ennyi? Semmi síremlék, vagy esetleg leszármazott, vagy valami hasonló? - érdeklődök, hátha tud még valamit a vénember.
- Ó, igen. Egy kopjafát állítottak neki. A földnyúlvány végén van egy nagyobb sziklaszirt, egy barlang szája nyílik ott valahol. Ott rá találsz.
- Értem, köszönöm, uram - hálálkodtam neki.
Felkerekedtem hát, hogy felkutassam eme bizonyos barlangot és csak reménykedni tudtam, hogy az öreg igazat mond és megtalálom benne Amador síremlékét. Persze igyekeztem, hisz számítottam rá, hogy többen is ácsingóznak a hárfára. Egy eléggé részletes sziklaszirthez értem. Mindenhol hegyes sziklák, elzárt ösvények és megvolt a barlang szája is. A tenger háborgott, vihar közeledett, így sietnem kellett, mert ha a dagály elönti az barlangot ott fulladok magam is. Repülve ereszkedtem le a barlangba, majd gyors léptekkel kezdtem a kopjafa kutatásába. Ekkor eszembe jutott előbbi gondolatom a dagályról és ismét lelombozódtam. Ha valóban betör ide a dagály, akkor nyilván a kopjafát is összezúzta már. De nem törtem le teljesen, még pislákolt némi remény bennem. Egyre mélyebbre jutva a Nap fénye már nem érintette a területet, így szinte már vaksötétben tapogatóztam. Hirtelen megbotlottam valamiben. Egy husáng volt az. Remek lesz fáklyának. Magam elé tartottam és villámmágia felhasználásával meggyújtottam. Bevilágította az egész barlangot és láss csodát, ott állt előttem ördögfoki Amador síremléke. Gyorsan szemügyre vettem, hisz az idő sürgetett, odakintről már elég vészes zajok szűrődtek be. Egyrészt a vihart jelző dörrenések és villámok, másrészt a sziklafalnak csapódó hullámok fenyegettek egyre jobban. Tüzetesen körbenéztem, de sehol semmi. Aztán eszembe ötlött, hogy akár el is áshatták, így kezeimmel gyors ásásba kezdtem. Nemsokára valami keménybe ütköztem. Sikerült kiszednem, egy kis faládika volt. Nem volt időm megnézni mi leledzik benne, mert a következő pillanatban vad hullámok csapódtak a barlang szájához és lepték el azt temérdeknyi vízzel. Keményen szélmágiával vissza tudtam tartani az áradatot, igaz jórészt megfürödtem benne, de a kijutás sikeres volt. Odakint szemügyre vettem a faládikát. Egyszerű zárszerkezet, de mivel kulcs nem volt hozzá, vagy ha volt is, akkor odalent maradt, így kettétörtem a ládikát. Egy közepes méretű pergamen volt benne és egy kulcs. A térkép hiányzó része volt az. Szerencsémre, a papírdarabkát módosították, így már az én nyelvemen állt ott: Ulthuan. Nagyon megörültem, végre összeállt a kép. A viharról megfeledkeztem, így majdnem elázott a pergamen, de még időben menedéket találtam egy istállóban. Ott összevetettem a két térképet, és megtaláltam, hogy hol tudok lejutni a víz alatti városba. Összeszedtem csomagomat és útnak eredtem.

Az idő sürgetett, így azonnal vonatra szálltam és egyenes a cél felé tartottam. Pontosabban egy közeli faluba. Monoton vonatút volt, s lassú is, egyre jobban elfogott a türelmetlenség, mi van ha más ér oda előbb, mi van ha más lel rá. Nem akartam csalódást okozni a mesternek, hogy az első rám bízott küldetést elszúrom. Ezekkel a gondolatokkal ültem végig a fél órás utat a zakatoló gépezeten. Aztán végre befutott az aprócska faluba, leszálltam róla, ám mielőtt még a lejárót kezdtem volna keresni, gyorsan bezsebeltem némi élelmet. Főként gyümölcsöt és kenyeret tettem el, és vizet is húztam fel a helyi kútból. A beszerzés után egyből a közeli partra mentem, és rögtön az lejárót kerestem. Átfésültem az egész partszakaszt, de sehol semmi. Majd egyszer csak hangokat hallottam az egyik szikla mögül.
- Biztos, hogy erre jöttek azok a mocskos nyesett fülűek? - dühöng az egyik.
- Igen, teljesen biztosan! Hát tévedtem én már valaha?
- Hááát... Igazad van.
A szikla mögül két beszélgető alak sétál ki. Az egyik szőke hajú, piros gyapjúköpenyt visel, oldalán egy díszes kard függ, míg a másik egy apró termetű emberke, de rendesen ki van dolgozva a teste, csak úgy dagadnak az izmai. Igazi punk figura, vörös hajtaréja egész fura hatást ad, de ami még furcsább az az egészen nadrágjáig érő, vörös szakálla. Egyik szemén szemkötőt visel, teste teli van sötétkék tetoválásokkal.
Gondoltam ideje elvegyülni. Fogtam magam és ahogy elsétáltak pillanatnyi rejtekhelyem előtt, beálltam a marakodó páros mögé és fütyörészve sétálni kezdtem mögöttük. Egyszer csak a kicsi felfigyelt arra, hogy a háta mögött van valaki. Egyszerre álltak meg és felém fordultak, és előkapták fegyvereiket. A szőke a rúnavértes hosszú kardját, míg a társa, a törpe a hátáról lecsatolt szintén rúnavértes, kétkezes fejszéjét szegezi rám. Bár támadásba nem kezdenek, így nekem is van időm felkészülni, ha véletlen ez itt harcba torkollana. Erőteljesen méreget mindegyik, én meg csak értetlen ábrázattal állok előttük és várom, hogy végre kezdjenek valamihez. Aztán a fegyverek rúnái halvány derengésbe kezdenek.
- Szóval mágus vagy. - állapítja meg a szöszi.
~ Szóval ti nem vagytok mágusok - gondolom magamban.
- Helyes, annál könnyebb lesz levágni! - szólal meg társa, közben vaskos hüvelykujját finoman végighúzza a fejszéje élén. De nem gyakorolta eleget ez a bolond, felszabta ujjbegyét, ami vérezni kezdett. Kicsit sem naivak.
- Várj, lehet, hogy nem a druchiikal van! Az is meglehet, hogy ő is őutánuk kutat, vagy csak szimplán erre tévedt. Egészen úgy néz ki, mint az ország többi lakója - tartja védőbeszédét a szöszke.
- Pedig azt hittem, hogy újra lemoshatom a fejszémet egy mágus vérével... - szomorkodik a beképzelt fajankó, majd visszahelyezi hátára méretes fegyverét.
- Az én nevem Elix, míg a társamé Gnorak. Kit tisztelhetünk önben?
Alig bírtam megállni, hogy harcot kiprovokálva azt feleljem, hogy ezek közül a druchiiok, vagy kik közül való vagyok, de aztán ismét eszembe jutott a küldetésem fontossága, és gondoltam talán hasznomra lesz ez a kettő.
- Jonathan vagyok, a szelek ura - próbáltam némi felsőbbrendűséget sugallani feléjük. Remélem elvezetnek a lejárathoz, persze ha nem tudják hol van, akkor megszabadulok tőlük.

Furcsa tekintettel szemléltem a várost, ahogy Arisával elhaladtam az első házak mellett. Fáklyák lobogtak az utcákon, a napszak ellenére, fénybe burkolva a melléjük tűzött zászlókat és vidám színű szalagokat.
- Ez lenne a verseny előkészülete? - tűnődtem magamban félhangosan. A házak előtt árusok kínálták portékájukat - Fiore minden tájáról kóstolhattam volna különlegességeket, ha kedvem szottyant volna rá, de szabók, fodrászok és maszkokat áruló férfiak és nők is megkörnyékezték a járókelőket. Egy ilyen faluhoz képest rengetegen sétáltak az utcán, talán más falvakból is idegyűltek a vásárra vagy a megnyitóra az emberek. A halászhajók szinte elárvultan nyikorogtak a mólóknál, a máskor hallal megrakott bárkák most kisuvickolva ringtak a hullámokon. Óvatosan beleszimatoltam a felőlük fújó szélbe. A szagot sajnos nem sikerült eltüntetniük, ami a péksütemények illatával keverve vegyes érzelmeket váltott ki belőlem.
A főutcán meglepő kép fogadott. Óriás szekereken guruló építmények gurultak el a bámészkodó és hangosan ujjongó tömeg előtt. Óvatosan utat próbáltam törni magamnak, de a fesztiváli hangulat alkalmából mindenki kifejezetten megbocsájtó hangulatban volt.
- Hát maga eltévedt? A menet előttünk van! - kacagott fel egy férfi, miközben elismerő pillantásokat vetett Arisára. - Nagyon élethű lett! De hol irá... nyít.. - veszett a semmibe a hangja, mikor a kígyó boldogan megborzongott a "dícsérettől". Végül csak megrántotta a vállát - Láttam én már furcsábbat a tengeren. Gondolom, maga is versenyző? - nézett vissza rám a nálam másfélszer magasabb fickó.
- Hát.. majdnem. A Hullámlovas kapitányát keresem.
- A Hullámlovasét? - lepődött meg. - Azt az alakot? A főtéren át a leggyorsabb, itt nincs sok utca, ahol el lehet tévedni. Csak menjen előre, míg meg nem látja a Vörös Vaddisznó fogadót, és ott forduljon a tenger felé.
- Köszönöm! - intettem búcsút neki, és a tömegen keresztül utat törve sétáltam a főtér felé. Arisa társasága komoly segítséget jelentett, mindenki legalábbis meghökkent, mikor meglátta familiárisomat, rosszabb esetben nyakát törve igyekezett eltűnni utamból.
- Na neee... - álltam meg ledöbbenve a főtéren. Egy hullámvasút vonzotta tekintetemet. A faépítmény az utolsó csavarjáig egy hajó illúzióját sugározta magából. A síneken mozgó kocsik kétszemélyes csónakokat ábrázoltak, amelyek vízi szörnyetegek között, egy óriási, szakállas kalóz száján át, kincses szigetek között tekergőzve gurultak a pályán. Az energiát mindehhez néhány mágus szolgáltatta, akik láthatólag élvezték a szórakozást. Zsibongó gyerekek tucatjai vették körbe a hullámvasutat, szüleiktől követelve, hogy hadd szálljanak föl először vagy sokadszor.
- Nézzétek, kígyó! - kiáltott fel valamelyikük. A hullámvasút néhány másodpercen belül elnéptelenedett, helyette Arisa körül tolongtak a kölykök. Mindenki fel akart rá szállni, vagy legalábbis megsimogatni az oldalát vagy szárnyait. A kislány kétségbeesetten igyekezett kitörni a gyerekek közül, anélkül, hogy bármelyiket is bántotta volna, de úgy tűnt, próbálkozásai reménytelenek voltak. Azonban a szülők segítségére siettek. Ijedten kapkodták el a csemetéket közeléből. Amint elég hely volt körülötte, Arisa a levegőbe emelkedett, és néhány méter magasan körözni kezdett.
- Pedig végre nem ijedtek meg tőled! - nevettem el magam halkan, majd tovább sétáltam a Hullámlovas felé, Arisa rosszalló gondolataitól kísérve.
A kikötőben már nem volt akkora tömeg, mint a karnevál szívében. A Hullámlovast tényleg azonnal megtaláltam - az egyetlen hajó, amire hordókat, ládákat pakoltak fel, és nem volt masnikkal és szalagokkal feldíszítve. Rajtam kívül négy alak várakozott a hajó mellett, akikhez én is csatlakoztam. Feltehetőleg ők is a hajóra jelentkeztek. Néhány percen keresztül a kapitány ránk se bagózott, helyette saját bagóját rágva utasításokat vakkantott a rakodóknak. Ez alatt lopva szemügyre vettem a többieket. Egy hegymagas, medvebőrbe öltözött férfi, rövid hajjal és szél barázdálta képpel. Egy sunyin vigyorgó, idegesen rángatózó, cingár pasas. Egy kövér nő, kinek méretei vetekedtek a medvebőrös fazonéval, mint ahogy szépsége is. Valamint az ő ellentéte: egy tökéletes alakkal és domborulatokkal megáldott, fekete hajú, korombeli lány.
- Figyelhetne már a kapitány… - morogta a medvebőrös.
- Nocsak, talán te is ide jöttél? – vonta fel szemét a lány.
- A-a-ahogy é-én is. – kezdett el bólogatni az idáig rángó férfi.
- Mi kellene, ha volna, szárazföldi patkányok? - szakított el nézelődésemtől a kapitány. Ő nagyjából a hetvenedik évét taposhatta, és tökéletesen megfelelt minden sztereotípiának, amit csak egy kapitánnyal szemben támaszthattam: kezében rumosüveg, szájában pipa. Talán már csak egy faláb hiányzik róla! Kissé hátrébb csúsztattam lábaimat, mikor a kapitány nem túl barátságos módon egy óriásit köpött elénk.
Öt módon hangzott el ugyanaz a felelet: mi bizony a küldetésre jöttünk.
- Az lehet, hogy arra jöttetek, de a Hullámlovason csak egy mágusnak van hely! Tudom ám, hogy mindannyian a pénzre pályáztok, és nem a kalandra, mint mi, tengeri medvék! Közületek csak a legjobb léphet fel ennek a hajónak a fedélzetére! - dobbantott egyet. - Harcra fel, puhányok! Aki talpon marad, az jön. De ő nem harcolhat. - mutatott Arisára. - Titeket akarlak felmérni, nem a háziállataitokat. Ti sem a papagájommal beszéltek. Gyerünk!
- Csak egyvalakié lehet a munka. És ki olyan tökéletes, hogy elvállalja ezt a munkát, ha nem én? – rázta meg fürtjeit csábosan a lány.
- Ex-Quip: Halberd! - jelent meg egy óriási alabárd a medvebőrös kezében, és tétovázás nélkül felénk sújtott. Négyen négyfelé ugrottunk, kikerülve a fegyver csapását.
- Ice Make: Winged Armor! - jelent meg testemen páncélzatom. - Ice Make: Claws!
- Birth of a Demon! - kezdtek megváltozni a rángatózó fickó lábai és karjai. Egy imádkozó sáska pengéi jelentek meg alkarja helyén. Nyomban átértékeltem az idegrángást. Ha ezzel elkap valakit.. Lábai helyét vaskos oroszlánlábak vették át.
- Force Push! - indult meg felé azonnal egy erőlökés a kövér nő felől. Már csak a lányról nem tudtam, hogy milyen mágiával bír. Előtte három emberi fej méretű szalmabábu lebegett.
- Én fogok győzni! – bömbölte az alabárdos, és a sáska felé ugrott, magasra emelt fegyverrel. A démonmágus vad kuncogásban tört ki ennek hallatán.
- Demonic Step! – lépett közvetlenül a fegyvermágus alá.
- Héé! – ugrottam el egy lövedék elől, amit a lány bábui lőttek felém. Néhány jégszilánk lepattogott páncélomról, figyelmeztetve, hogy ne csak nézőként próbáljak érvényesülni.
- Vigyázz, hova nézel. – mosolyodott el. Nem tudtam, arra érti-e, hogy mintha lejjebb csúszott volna a dekoltázsa, vagy hogy másra néztem. A szalmabábuk vonalba rendeződve kezdtek el felém repülni.
- Ice Make: Slide! – idéztem meg magam alá vékony csíkban egy jégcsúszdát. Kezeimet kifeszítettem a rohamozó babák előtt, és felkészültem a becsapódásra. Karjaim majd’ kificamodtak, de átvettem az energiát, és hátrafelé kezdtem siklani az általam felállított korcsolyapályán. De nem ez volt az egyetlen célom. Utunk a telekinézist használó nő felé vitt minket. Néhány méterrel előtte hanyatt vetettem magam, hagyva, hogy a bábuk elrepüljenek fölöttem.
- Force Shield! Force Push! – hallottam a rémült kiáltást, amit egy robbanás hangja követett. Nem vártam meg eredményét, inkább a bábumester felé futottam.
- Ice Make: Ice Cube! – idéztem meg egy jégkockát az egyik szalmajáték útjába. Mint a vonat szélvédőjére csapódott bogár, úgy terült ki néhány másodpercre a fegyver. – Freeze! – lendítettem ütésre kezem. Ennek biztos van egy egyszerűbb módja, mint az érintés…
A támadásom talált, jó tenyérnyi helyen megfagyasztva a lány szemeit. Látásától megfosztva, néhány percig nem tudott semmit sem tenni, így körülnézhettem. Az alabárdos teljes igyekezetét bevetve próbált elvérezni, míg a sáska vigyorogva nyalogatta pengéiről a vért. Lassan, kiszámítottan felém fordította fejét, vigyora még szélesebbé vált.
- Te leszel a következő… - se hangjában, se mozdulataiban nem volt nyoma a korábbi idegességnek. Elképesztő gyorsasággal indult meg felém.
- Azt csak hiszed… - hosszabbodtak meg karmaim, hogy felvegyem vele a versenyt. Szikrázva feszültek egymásnak a pengék, apró csont- és jégdarabok szálltak mindenfelé. Néhány percen keresztül csak ütéseket váltottunk egymással, hasonló eredménnyel, mint az első alkalommal. A fickó meglepettnek látszott, és egy rúgással próbálkozott. Lába beleakadt tüskékkel tarkított talpamba. Felüvöltött, és olyan erővel lökött hátra engem, hogy néhány méteres repülés után nyekkenve fogtam követ a hátammal. Robbanássorozat rázta meg a kikötőt, feltehetőleg a Seidr-mágus jóvoltából. Páncélom felfogta a robbanások jó részét, de egyik térdembe kínzó fájdalom hasított.
- Fenébe… Ne, Arisa! – kiáltottam a kígyónak, aki épp beleavatkozott volna a küzdelembe. Elkeseredést éreztem benne végigvágni, de végül újra felrepült. Körbenéztem. Már csak ketten maradtunk: a Seidr-mágus és én. A medvebőröst már néhány matróz elkezdte ellátni, míg a telekinézises nő és a démonmágus ájultan hevert a robbanásoktól. A Seidr szemében dühödt lángok villództak, a szemére idézett jegemnek már nyoma se volt. És két embert ő fektetett ki.. Páncélom friss jéggel töltődött fel, felkészülve az újabb támadásokra.
- Sniper Doll! Charging Doll!
- Ice Make: Stairs! – ugrottam fel két lövés elől egy csigalépcsőre. A tákolmány vészesen megingott, mikor a lövedékek az alsó lépcsőfokokat kezdték roncsolni.
- Ööööö… - kezdtem kifogyni az ötletekből. – Freeze! – érintettem meg a tőlem centikre elrobogó bábut, amelyet azonnal jégkéreg borított be. Az irányíthatatlan bábu a tengerbe csapódott, centikre hibázva el a hajó orrát. Rossz a jóban: a bal kezemre idézett jégkarmok szilánkosra törtek, több jégcsap fúródott tenyerembe. Összeszorított fogakkal futottam a lány felé, mielőtt az újra összeszedné fegyvereit, de elkéstem. Egyszerre értem mellé a szalmababákkal. Egy lövedék talált mellkason, de bevittem a végső ütést a lány tarkójára. Eszméletével együtt a bábuk is a földre zuhantak. Rogyadozó térddel és elszorult tüdővel vártam, hogy a kapitány végre ítéletet hirdessen.

- A szelek ura?! - horkan fel Gnorak. - A Viharisten helyére már holmi jött-ment urak lépnek?
- Nyugalom Gnorak! - csitítja társa. - Az igaz, hogy néhány hónapja végeztünk azzal az ál-istennel, de ez egy másik földrész.
Hallván ezeket a szavakat, egy kicsit felszabadultam. Mi van ha még nem találták volna meg, most engem akarnának felszabni. Na már, nem mintha alkalmat adnék rá nekik. Nem tudom milyen erősek lehetnek ezek a rúna fegyverek, de nélkülük gyengék.
- Ez nem földrész, ez egy porfészek! - mocskolódott a törpe. - Még egy normális harcossal sem találkoztam, aki méltó arra, hogy a fejszém élét megkóstolhassa!
- Te erősködtél, hogy druchii-t akarsz ölni. Nekik pedig most pont egy olyan mágikus hangszer kell, ami valahol erre van elrejtve.
- Maximilián állítása szerint.
Mágikus fegyver? Tehát igaza volt Enochnak, nem én vagyok az egyetlen, aki a fegyver nyomában van. Vannak mások is, ezek a druchii-k vagy ki a csodák. Biztosan nem fiorei nép, ahogy ez a két szerzet sem az. Viszont ha nem Fiore népei, akkor honnan jöhettek? Tutira nem az elsüllyedt város lakosai, mert akkor egyszerűen elintéztek volna, ahelyett hogy leállnak cseverészni. Igaz az is lehet, hogy ez csapda, rá akarnak szedni, hogy magam valljak és végül elintézhessenek. Minél előbb meg kell őket szabadítanom a fegyvereiktől. Ámbár ki is használhatom tudatlanságukat és remek üzletet köthetek.
- Emberifjonc, oda nézz! - kiállt fel a mélynövésű idegen, majd a tenger felé mutat, társa is az irányba szegezi tekintetét.
- Nem látom tisztán, de téged ismerve biztos, hogy a druchii-k hajóját találtad meg.
- Hajót kell szereznünk! - jelenti ki könnyedén.
Követem a két idegent egyenest egy közeli kisebb dokk felé. Ott egy kisebb hajó ringatózik csak a nyugodt tenger vizén. Nincs más választásunk, ez az egy lehetőség van, ez a hajó visz ki minket a nyílt kékségre.
A kis bárka sebesen szeli a habokat és egyre jobban megközelítjük az ellenség hajóját. Ezt a kis alkalmat kihasználom és alkalmi társaim faggatásába kezdek:
- Már elnézést, hogy megkérdem, de pontosan milyen népség ez a druchii? És ami még fontosabb milyen a fegyverzetük, mágiát használnak-e?
A kérdés elhangzása után a tarajos horkant egy nagyot, majd a vízbe köt. Szerencsére társa válaszol kérdésemre:
- A druchiik egy bukott népség, afféle kitaszítottak, száműzöttek. Valaha dicső és nemes népség voltak, de mára már a minden értelemben a mélységben vannak. Nemesi mivoltuk a külsejükben is megjelenik. Élettartamuk pedig közel a tízszerese a miénknek.
- Az összes ugyan olyan nádszál nyápic féreg, mint az őseik! - szól közbe a tarajos.
- Mágiát csak a varázslónők használnak, amik száma elenyésző a fajon belül. Ezek a tudomásaim szerint magas rangot töltenek be. Ám amilyen kevesen vannak olyan hatalmas erőknek parancsolnak.
- Egyikük koponyája se bírja soká a fejszémmel szemben...
- Ez is igaz, de ott vannak az ő testőreik is, a végtelenek. A végtelenek pedig olyan pengemesterek, akik már több évszázada gyakorolják a kardforgatást. Egyetlen jól irányzott apró szúrással képesek elvágni egy olyan izomrostot, aminek következtében megbénul az ember. persze a végtelenek a varázslónők, vagy az egyéb magas rangú druchiik testőreik. Szóval, ha nincs balszerencsénk, akkor csak egyszerű hétköznapi pengemesterekkel lesz dolgunk.
~ Még szerencse, ahhoz már nekem is kellett volna némi segítség.
- És még valami, ti kik vagytok? Említettétek, hogy ez egy más földrész, szóval annyi lejött, hogy nem idevalósiak...
- Én és társam egy távoli országból jöttünk. Tudod Gnorak egy reményvesztett, ami a hazánkban annyit jelent, hogy családja hírnevére egy korábbi tettével szégyent hozott, amit csak úgy tud jóvátenni, ha csatában hősi halált hal. Én pedig Gnorak emlékezője vagyok. Az én feladatom, hogy egy epikus műben megörökítsem Gnorak halálát. A hazánkban igen komolyan veszik a becsületet és a tisztességeset.
- Azért jöttünk ebbe a szánalmas országba, hogy megtaláljam a végzetemet. Odahaza már megütköztem a legnagyobb veszedelmekkel, de a sorsom mostoha és még mindig életben vagyok. - És ezzel Gnorak rövidre is zárja a beszélgetést.
~ Ugyan csak kérned kell és elmetszem a torkod.
Spontán beszélgetésünk végeztével be is érjük a druchii-i hajót. Irtó nagy fekete bárka ringatózik előttünk a tenger vizén, fekete vitorlákkal van felszerelve. Csupa - számomra ismeretlen eredetű - fafaragvány díszíti, igencsak ki vannak dolgozva. Ahogy közelítünk a hajó árnyékában megjelenik egy kisebb méretű kalózhajó, melyet a bárka éppenséggel felnyársalt. Odafentről heves csata vízhangja hallatszik le.
- Gyerünk fel! - csattan fel Gnorak, ki halálhozóját keresi, miközben apró hajónk a fekete bárka oldalának ütközik.
~ Remek, amíg ezek harcolnak és fű alatt információt szerzek.
Miután a két fazon felmászott a hajóra és elvegyült a harctéren, én magam óvakodva repültem fel a hajóra. Elsősorban biztonságba helyeztem familiárisom tojását, nehogy a harc hevében megsérüljön szegényke. Míg a fedélzeten lévőket lefoglalta a csata, én a bárka belseje felé vettem az irányt. Egyre mélyebbre merészkedtem, de semmi használhatót nem találtam, így visszatértem a fedélzetre. Odakint a kalózok és a druchii-k vívtak ádáz csatát. Kardok csattogása és elsülő fegyverek hangja töltötte be a légteret. Exil igazat mondott, ezek a druchii-k igen nemesi tulajdonságokkal rendelkeztek. Magas, kecses, fehér bőrű, fekete hajú népség volt. Öltözékük más országból származó volt, óriási pikkelyek díszítették ruháikat.
A csatározó felek közé merészkedtem, próbáltam kimaradni a harcból, csupán egy-két rám rontó alakot csaptam le, ezzel ártalmatlanná téve őket. Aztán egyszer csak egy ismerős arc tűnt fel, aki épp egy-két nemesi ivadékot iktatott ki. Tabu volt az, nem nagyon láttam a hakobe-hegyi kalandunk óta. Gondoltam meglepem, és mit sem törődve a harccal, mögé lopakodtam és átölelve üdvözöltem:
- Szia Tabu~
Reakciójára nem számítottam, talán a csata hevében tette, talán nem. Felém fordult, és vörös szemeit morcosan rám meresztette, majd hirtelen megfejelt. Fejemet fogva hullottam a padlóra.

- Nem rossz, nem rossz.. - dörmögte elégedetlenül a kapitány. Láthatóan nem örült annak, hogy megsérült segítője. De erre gondolhatott volna akkor is, amikor kitalálta, hogy harcolnunk kell.. - Üdv a fedélzeten! Bort vagyok.
- Én is örülök.. - morogtam, és kissé csoszogó lépésekkel felsétáltam a fedélzetre. A legszívesebben visszafordultam volna, de nem tettem, kíváncsi voltam a versenyre.
- A hajó nevét már tudod. - kezdte meg Bort kérdés nélkül a hajó ismertetését. - Amin vagyunk, azt fedélzetnek hívják. Nem padlónak, mint ahogy minden szárazföldi fé..
- Voltam már hajón. - szakítottam félbe szárazon, mire egy sötét pillantást kaptam, de Tirrin kapitány tekintetéhez nem volt mérhető lesújtó ereje.
- Úgy, szóval értesz valamicskét a hajókhoz. Remek. Ötven tonnás partjárón állsz. Hat ágyú van a hajón, három-három két oldalt. Két árboc, luggervitorlával felszerelve. - szemem enyhén kiugrott helyéről az értelmezhetetlen kifejezésektől. Az ötven tonna sok vagy kevés? Mi az isten az a lugger?
- Értem. - bólintottam, remélve, hogy nem néz a kapitány teljesen hülyének. - Ők.. a legénység? - néztem a Bort-korú emberekre, gyorsan témát terelve.
- Világéletünkben egy hajón szolgáltunk. - legnagyobb meglepetésemre Bort elérzékenyülve kezdett mutogatni rájuk. - Ő ott Halszemű, Falábú, Anderson, Papagáj...
- Miért Papagáj? - lepődtem meg.
- Hogy miért Papagáj? Azt kérdezi, miért Papagáj! - kezdett el harsogni a csíkós trikót viselő, nagydarab férfi. - Hát mert....
Épp, hogy megértettem, miért lett ez a neve, mikor egy duda hangja hasított a levegőbe. A jelzésre mindenki a kötelekhez futott, felhúzták a horgonyt, a vitorlákat leengedték, egyedül én álltam hülyén a fedélzet közepén. Esetleg mossam fel a fedélzetet...?
- A duda azt jelenti, hogy öt perc múlva rajt! - kiáltott oda nekem az Andersonként bemutatott, szőke-ősz férfi.
- Ohh. Arisa? Maradsz fönt?- néztem fel az égre. A kígyó a levegőben körözve, türelmesen várta az indulást, láthatólag megsínylette a gyerekekkel való találkozást.
Talán négy perc múlva már a falu kikötője előtt ringadozott a hajó a vízen. Rajtunk kívül tizennégy hajó állt készen a rajtra..
- Ez nem vitorlásverseny akart lenni? - kérdeztem csodálkozva. Lapátos hajók, óriási SE-elszívós hajók tették ki a mezőny nagy részét, rajtunk kívül csak egyikük bárkáján árválkodott vitorla.
- Nem, hogy veszne a tengerbe az összes. De mi megmutatjuk nekik, hogy a régi módszer a legjobb! - dühöngött Bort.
~ Hogyne.. - fojtottam vissza a szarkazmust. Nem fogadtam volna nagy összegben arra, hogy mi nyernénk, de felkészültem a duda következő fújására. Az ellenfelek hajói szinte kirepültek mellőlünk, majd, pár másodperc elteltével...
Hasra vetettem magam egy kósza tűzgolyó elől. Felkelve láttam, hogy az élmezőny tizenhárom hajója körül mágia forrt, tűzgolyókon kívül százféle varázslat próbálta magát a hajótörzseken vagy az ellenfeleken átenni. Bárkánk teljes sebességgel haladt előre, de még így is látszott, hogy valamilyen trükk nélkül teljesen esélytelen, hogy az élre törünk. Kezemen magam elé tartottam, és kisvártatva néhány spóra jelent meg benne.
- Arisa, szórd őket föléjük! - kiáltottam neki, miután beletömködtem a gyorsan szaporodó spórákat egy kendőbe. A levegőbe dobtam a csomagot, amit Arisa el is kapott, majd elrepült a mezőny fölé.
- Mozgás, lajhárok, vitorlákat kiengedni, szélirányba, nem érdekel, hogy szemből jön! - hallottam a verseny aláfestését Bort szájából. Azonban az egyik hajókötél elpattant egy hangos ágyúdörgés kíséretében. Bal oldalunkon a másik vitorlás úgy döntött, ők is beszállnak a kreatív versenyzők - csalók - közé. Két újabb ágyúgolyó lyukakat ütött a vitorlába.
- Mit állsz ott, te szerencsétlen? Védd meg a vitorlákat! - kiáltott Bort.
- Igenis! - vettem észre magam. - Mushroom Magic! Ice Make: Ice Cube! - fagyasztottam spórákat egy jégkockába, majd áthajítottam az ellenfél egyik ágyújára. A kis spórák egy gyorsan növő gombafaj tagjai voltak, amelyeket az én mágikus erőm is gyorsabb növésre ösztönöztek, emellett rikító piros kalapjukkal jelezték, hogy ők bizony mérgezőek. A fémhez érve eltört a jégkocka, és a spórák a vízre reagálva vad burjánzásba kezdtek, gyorsan belepve az ágyú teljes felületét mérgező telepeikkel. Eközben a mi legénységünk sem tétlenkedett: az ágyúk a mi oldalunkon is elsültek, nagyobb károkat okozva az ellenfél vitorlázatában, mint amit mi kaptunk. Ágyúk semlegesítve, vitorla tönkretéve..
- Egy ide, kapitány! - kiáltottam, és előrementem megnézni, hogy halad az élmezőny feltartása. Arisa már visszafelé jött, sikeresen teljesítette a küldetését. A vízen gombafonalak milliói lebegtek, hajócsavarokat, kormánylapátokat és lapátkerekeket akasztva be. A gombafaj hasonlóan gyorsan nőtt, annyi különbséggel, hogy ez vízen is megélt. A mágusok most már nem egymást próbálták megölni a hajókon, hanem az én kicsikéimet irtották, de azok, mennyiségük miatt, gyorsabban nőttek újra, mint ahogy kiirtani lehetett őket. Reméltem, ez még egy darabig így lesz...

Régi ismerősöm, Tabu viszontlátása és az általa kapott köszöntés kicsit fájdalmas volt, de attól még nem haragszom a kis mitugrászra. Nagy segítség volt a démon ellen a Hakobe havasai között, most is hasznát vehetem, hogy mellettem tudhatom. A harc heve továbbra sem hagyott alább, sőt egyre csak fokozódott, és fokozódott, valamint egyre több druchii érkezik a harctérre. Nem nagyon szeretem, ha harcolnom kell, jobb mikor más végzi ezt helyettem, de egyre csak fogyó kis társaságunk miatt nekem is be kell szállnom. Airbullets-ekkel sorozom a kis satnya testű nemeseket. Társaim is vért ontva hősiesen szállnak harcba az ellenféllel. Kezdek kissé kimerülni, ezért kaszámat kapom elő gyors és azzal kezdem el kettészabni a szánalmas kis harcospalántákat. Eközben hátam mögött hallom Gnorak elégedett röfögését, miközben társa, Exil a hátát fedezi. Kaszám élét egyre több vér festi vörösre, fenébe, utálom letakarítani a rászáradt emberi vért, és egy idő után büdös is lesz. De mindegy, ezzel most nem igazán volt időm foglalkozni, mert ezek a dögök már nem kettesével, vagy hármasával támadtak, hanem négyesével, ötösével jöttek rám, bár az is lehet, hogy mi fogyatkoztunk oly vészesen. Kénytelen voltam felemelkedni, hogy gyorsabban elintézzem őket, s testemen átvezetve az elektromosságot ropogósra sütöttem őket egy villámmal. Végezetül csupán nyolcan maradtunk. Rajtam kívül még Tabu, Tango, egy aranyos kis lány, aki Tabuval volt, a két idegen akikkel találkoztam és két másik alak volt csak talpon a druchiikkal szemben. Gnorak harci kedve mit sem változott, őrjöngve vágja fel az ellenfelet, Exil továbbra is a seggét védi. Az egyik pacák ezernyi apró sebből vérezik, de még egész jól állja a sarat, ő lehetett a kalózkapitány. A nyolcadik figura nem igen harcos típus, csupán a csapások elől tér ki, miközben bambán röhög. Mindannyian odatesszük magunkat, bár nem a maximumot nyújtva, így a túlerő egyre jobban elhatalmasodik felettünk. Ekkor csillan fel oly messzi távolságból a szerencsecsillagunk, hogy talán közelebb van, mint mi azt gondolnánk. Épp minden erőmmel egy utolsó támadást szánok az ellenségnek, mikor kürtszó szakítja meg koncentrációmat. Hirtelen a druchii nép minden offenzívát megszakított és visszatért saját hajójára, majd gyorsan távolodni kezdtek.
~ Ez furcsa. - gondoltam. ~ Ők álltak nyerésre, mégis miért menekülnének el? - Gondolataimat Elix szavai szakítják meg.
- Van ott egy lyuk! - így az ifjú harcos, s a tengerre mutat.
- Egy örvény. - állapítja meg Gnorak, mintha csak egy kiskutya állna ott.
- Ez hatalmas! - csattan fel a kapitány, habár Gnoraknál nem nagyobb marha, inkább a sebeivel foglalkozna. - Máris elkapott minket! Végünk van!
Ó-ó, kimondta a varázsszót! Kimondta azt a kettőst, melyet nem szabad hallanom, máskülönben úgy járok, mint a démon ellen. Pánik kapja el kicsit szívem, s verése egyre jobban felgyorsul. Eközben a hajó őrült sebességgel közeledik az örvény centruma felé.
- VÉGÜÜÜÜÜÜÜÜÜÜNK!!!! - szaladgálok fel s alá ordibálva, pánikolva, mint valami eszeveszett őrült. Tabut valószínűleg már nagyon idegesíthette, mert mikor felé tartok, kinyújtja oldalra karját, aminek nekiütközve dobok egy hátast. A mellkasomra tapos.
- Nyugi - szól morcos arccal, és az arról tükröződő düh visszazökkent a normális kerékvágásba.
- B-Bocsi - mosolygok rá, hátha enyhíti pillanatnyi dühét. - Áh tudom már! - jut eszembe egy briliáns ötlet, bár ezzel csak Tabu és én úsznánk meg a megsemmisülést. Veszek egy kisebb lendületet és már épp felröppenni készülök, mikor semmi sem történik és egy hasast dobok a fedélzeten, míg a többiek néznek, hogy ez a hülye meg mit csinál, s van amelyik ki is nevet.
- Mi!? - tárom szét a kezem. - Miért nem tudtam repülni? - Próbálkozásképp a földről egy kis villámot akarok teremteni, de nem sikerül. - Mi lett a mágiámmal? - Ahogy látom a többieknek sem működik a mágia előhívása. - Kárörvendő kis szemetek, most beszívtátok ti is, nyehehehe~
Bár örvendezésem nem soká tartott, hisz egyre közelebb s közelebb értünk a pereméhez, majd a hajóroncs átbillent a peremen és őrült gyorsasággal száguldott az alja felé. Még időben elkaptam egy kötelet, melynek eredményeképp a gravitáció nem húzott a mélységbe. Tabu már nem volt ilyen szerencsés, most hogy Tango nem sok segítséget nyújtott volna neki, kissé magára maradtan zuhant el mellettem. Jóságos vagyok, így még a végső pillanatban, igen drámai módon elkaptam a kezét, s felhúztam a kötélre. Morcosan megköszönte, úgy látszik ma rossz napja van szegénykének. Körbe-körbe száguldva egyre lejjebb kerülünk. Lepillantva a mélységbe látom, hogy az örvénynek nincs alja, kb. egy fél mérföld átmérőjű körben jelenik meg a csupasz tengerfenék. Tovább vizslatva, s közelebb érve, egy város rajzolódik ki, az lesz a sírhelyünk. Kivéve ha valami csoda folytán megmenekülünk. De erre nem láttam sok esélyt...

A hajó csak zuhan és zuhan, szerencsére már párhuzamosan a talajhoz képest. Nem tudom, hogy történt, vagy hogy kerültem oda, de jajveszékelve hátulról Tabu nyakába kapaszkodva vártam a véget. Próbált lerázni, de nem igen sikerült neki, végül már végső pillanatomban sikerrel járt. Alig maradt tíz láb és halott vagyok, erre az utolsó lány, akit látok visszautasít. Szomorú vég.
- Francba! Meg fogunk halni! Ez a te hibád Jonaaa! A te hibááád... - visítozott a mindig búskomor leány.
Ám hirtelen Gnorak fejszéjén a rúnák vörösen izzanak fel, s mi a levegőben maradunk. Elég furcsa helyzetben állok meg. Fejjel lefelé lógtam, két centire egy seggtől. Tabu morcosan nézett hátra, s én ijedten evickéltem hátrébb a levegőben. A hajónk eközben földet ért, s ripityára törött. Mi már kisebb sebességgel értünk földet, igaz a többiekkel ellentétben én seggre érkeztem, ez volt a legkevésbé fájdalmasabb póz, amibe hirtelen keveredni tudtam. Szerencsére a landolás sima volt, de nem épp a legkellemesebb, hiszen elmerültem az iszapban, és mivel seggel érkeztem, csak a fejem látszott ki. Próbáltam kikászálódni, de nem ment... Kérdően néztem a többiek felé, de látszólag ők is eléggé elfoglaltak voltak. Ekkor eszembe jutott, hogy a rúna aktiválódott a törpe fegyverében, elvileg akkor a mágiánk is visszatérhetett. Nagy erőt véve magamon hatalmas lendülettel röppentem ki a lápos talajból, mely a hirtelen nyomás hatására kissé fröcskölni kezdett, összekenve ezzel már kiszabadult társaimat. De nem érdekeltek, itt volt az esély, hogy meglépjek. Egyre magasabbra és magasabbra törtem. Már majdnem elhagytam az örvény száját mikor ismét cserben hagyott mágiám és a gravitációnak hála ismét a biztos halálba zuhantam. Még idejében feleszméltem pillanatyni pánikomból és ismét a levegőben lebegtem. Tabu fordult hozzám hirtelen.
- Az előbbi két perc az életedbe kerül, ha nem kussolsz róla - sziszegi.
~ Hajaj, bajban vagyok.
Tehát felfelé nincs kiút. A felénk tornyosuló vízfal ugyan széles volt, de egy ekkora víztömeg ránk zúdul, ha nem is fulladunk meg akkor a nyomás zúz össze minket. Sietnünk kell.
Jobban figyelembe veszem a várost és csak ekkor jut el agyam legrejtettebb zugából miért is vagyok itt. ~ Hát persze... Ulthuant elnyelte a tenger. Akkor a Hárfa is itt lesz valahol. Meg kell győznöm őket, hogy nézzünk szét, de gondolom mivel Tabu is itt van, ő is a Hárfáért jött. - cikáztak a gondolatok a fejemben és a megoldást kerestem, közben a várost pásztáztam szemeimmel. Csonka, összeroskadt tornyok, melyek egykoron tán magasan és hófehéren festettek, de mára már benőtte őket a tengeri moha, s különféle szivacstelepek telepedtek meg rajta.
- Ejj, a bánat! Valami kutyák már jártak erre! - rikkant fel a féleszű, aki Tabuval jött, s a távolba mutat, ahol lábnyomok látszanak a homokban.
- Druchiik. - jelenti ki Gnorak a nyomokat vizsgálva.
Tehát megelőztek, a fenében. Bár nincs rá bizonyíték, hogy meg is találták volna, amiért jöttek, szóval nem ártana körül nézni.
- Ööö lenne egy ötletem. Mi lenne ha tüzetesen átnéznénk ezt a várost és mondjuk... ööö... kijárat után kutatnánk?
- Ehhez minek kell átnézni a várost? Ott kéne kijutni valahogy, ahol jöttünk - válaszol Tabu.
- Nem tudom láttad-e az előző szabadesésem. Nem fog menni.
- De nem is fogunk hasra-ütés szerűen találni valami portot a városban.
- Igaz. Gnorak barátom mesélte, hogy ezek a népek sok kincset rejtegetnek. Egy ilyen szép lánynak jól állna néhány csilli-villi ékszer.
- Egy ilyen lány nem venné hasznát az ékszereknek...
- És mit szólsz a pénzhez, amit a kincsekért kapunk?
- Nekem nem kell a pénz.
- Mi van a Pusztítás Hárfájával?
- Hogy mivel? Túl szép neve van, hogy igaz legyen.
- Van egy legenda, miszerint egykoron létezett egy fegyver, mely falvakat tett egyenlővé a földdel. A Pusztítás Hárfája. Azt beszélik, hogy a város, ahol elrejtették, ellepte a víz. Nem gondolod, hogy jó helyen járunk? És biztos nem véletlen, hogy itt találkoztunk. Valld be! Te is azt keresed!
- Igen, mi másra nem pocsékolnám drága időmet, hogy hülye hangszereket keressek. Én már a nézésemmel földdel teszek egyenlővé városokat, ha kell. Egyedül Melodia számára szerezném meg, de ő még a fuvolájával is többet ér...
~ Hazudsz - gondoltam. - Akkor mit szólsz egy üzlethez? Segítesz megkeresi a Hárfát, és én kisegítelek innen.
- Nem segítek.
- Oké értem. Akkor mit szólsz ehhez: Életem végéig szolgálni foglak! - Erre a szeme felcsillan, talán elértem valami áttörést.
- Jól van... kezdheted azzal, hogy a hátadon viszel át a városon.
- Ööö... Rendben. Pattanj fel. - S ő fel is pattant a hátamra.
A kapitánynak és az őrültnek simán odaígértem minden talált kincset, engem annyira nem érdekelt. Csak a Hárfa kellett. A kis sózsákkal a hátamon indulok meg a nyomok mentén, kissé nehéz ez a gonosz kis teremtés, de hát meg kell dolgozni. Tán negyed óra erőltetett menet után megérkeztünk a kincstár elé. Hatalmas, arannyal kirakott tárt ajtó várt minket. Bementünk hát, s az teljesen ki volt fosztva. Nem igen foglalkoztam ezzel, tovább haladtunk, s egy titkos ajtóra leltünk, szintén nyitva volt. Az ajtón túl végtelen hosszú csigalépcső vezetett lefelé, na itt már kicsit éreztem, hogy a súly, amit cipelek, nehéz. Meg-megálltam a pihenőknél, de Tabu sarkával mindig oldalba rúgott, hogy jelezze, gyerünk tovább. Végül leértünk, de mikor megálltunk, csörömpölő hangok visszhangját hallottam meg. Valaki van odalent.

Hajónk egyre reménytelenebbül zuhan lefelé. Melodia és Tango egymásnak ölelkezve, hatalmas könnycsíkot húzva maguk után vinnyognak, míg én szomorkásan nézek magam elé. Jobb halált vártam ennél… az meg plusz, hogy az a hisztis „férfi” is a nyakamba kapaszkodik, hátha megfullaszt, én pedig csak igen nehézkesem tudom lerázni magamról, de ennek eredményeképp sikerül a deszkába vágnom őt.
- Francba! Meg fogunk halni! Ez a te hibád Jonaaa! A te hibááád... – Szállok be immáron társaimhoz hasonló, kétségbeesett visításba.
Jonathan egyik csicskájának fegyverén rúnák izzanak fel, s hirtelen megállunk a levegőben. A hajó nem így tesz, nyugodtan zuhan tovább, és két társam boldogan, ficánkolva jelzik, hogy túlélik.
Persze Jona már próbálkozna, hátulról törne be, mire én rámordulok, ő pedig inkább ijedten arrébb úszik. A hajó pedig alkotóelemeire, vagy még kisebb darabjaira törött…
Ám mi is újra zuhanni kezdtünk, Tango és Melodia nem túl nagy örömére. Ők is eleresztettek pár „meg fogok halni” ordítást, de mivel már nem zuhantunk „olyan gyorsan”, ezért viszonylag biztonságban értünk földet. Egy jó nagy adag iszapban… testem nagy részét beterítette. Melodia úgy nézett ki, mint aki feketére festette a haját, Tango meg mintha nem is narancssárga lett volna világéletében.
Amíg szenvedek, látom, ahogy Jonathan lassan a magasba emelkedik, kitörve börtönünkből, minket pedig még több iszap alá temetve. Dühösen nézek utána, de hamarosan visszazuhan, s még épp időben kezd el lebegni a levegőben.
- Az előbbi két perc az életedbe kerül, ha nem kussolsz róla – Sziszegem felé.
A város elég ramatyul néz ki, legalábbis ez az első, amit biztosra tudok megállítani, amint kiszabadultam. Illetve, egy hatalmas vízfal fenyeget minket, eléggé biztató…
- Ejj, a bánat! Valami kutyák már jártak erre! – Kiáltott fel a börtönös idióta.
- Druchiik. – Így Jona csicskája.
- Ööö lenne egy ötletem. Mi lenne ha tüzetesen átnéznénk ezt a várost és mondjuk... ööö... kijárat után kutatnánk?
- Ehhez minek kell átnézni a várost? Ott kéne kijutni valahogy, ahol jöttünk – Morgom vissza.
- Nem tudom láttad-e az előző szabadesésem. Nem fog menni.
- De nem is fogunk hasra-ütés szerűen találni valami portot a városban.
- Igaz. Gnorak barátom mesélte, hogy ezek a népek sok kincset rejtegetnek. Egy ilyen szép lánynak jól állna néhány csilli-villi ékszer.
- Egy ilyen lány nem venné hasznát az ékszereknek...
- És mit szólsz a pénzhez, amit a kincsekért kapunk?
- Nekem nem kell a pénz.
- Mi van a Pusztítás Hárfájával?
- Hogy mivel? Túl szép neve van, hogy igaz legyen.
- Van egy legenda, miszerint egykoron létezett egy fegyver, mely falvakat tett egyenlővé a földdel. A Pusztítás Hárfája. Azt beszélik, hogy a város, ahol elrejtették, ellepte a víz. Nem gondolod, hogy jó helyen járunk? És biztos nem véletlen, hogy itt találkoztunk. Valld be! Te is azt keresed!
- Igen, mi másra nem pocsékolnám drága időmet, hogy hülye hangszereket keressek. Én már a nézésemmel földdel teszek egyenlővé városokat, ha kell. Egyedül Melodia számára szerezném meg, de ő még a fuvolájával is többet ér...
color=steelblue]Akkor mit szólsz egy üzlethez? Segítesz megkeresi a Hárfát, és én kisegítelek innen.
- Nem segítek.
- Oké értem. Akkor mit szólsz ehhez: Életem végéig szolgálni foglak! – Ez már aztán valami. Persze, rögtön fel is csillan a szemem az ajánlatra. Egy ilyet nem szabad veszni hagyni…
- Jól van... kezdheted azzal, hogy a hátadon viszel át a városon.
- Ööö... Rendben. Pattanj fel. – Persze, rögtön fel is ugrok. Melodia meg Tango unottan néznek utánam. Nekik is jól jönne az ingyen fuvar…
Persze, Jonathan szívja meg ígéretét. Jó negyedóra, vagy húsz perc, mire odaérünk a kincstárhoz, addig pedig persze gyaloglás. Már akiknek, mert Melodiának megadatott a Tango Express.
Egy arannyal bevont ajtó üdvözöl minket, hívogatva, hogy itt az, amit keresünk. Na igen, de nagyjából semmi nincs itt, mindent elvittek, ami mozdítható, nem értem, hol akart nekem Jona kincset… Az meg a pláne, hogy még a legdurvábban eldugott ajtó is nyitva van, pedig az ilyeneknek zárva kéne lennie. Gyanús!
És akkor fárasztó túra veszi kezdetét – Jonathan számára, legalábbis. Liheg összevissza, minden pihenőnél leáll, úgy kell belerúgni, hogy mozogjon. Hasztalan…
Csak akkor állunk meg hasznosan, mikor magunk elől csörömpölést hallunk. Úgy tűnik, nem vagyunk egyedül.
[/color]

A bentről jövő hangok miatt egy csöppnyit elbizonytalanodok, mi van ha már megtalálták a Hárfát? Gnorak lép előre, s mi követjük őt egészen a lépcső aljára. Óvatosan befordítja fejét a nyíláson, majd egyből vissza.
- Boszorkányok - szólal meg higgadtan, de eközben szeme mást mond, teljesen fel lett tüzelve.
- Ez ugye nem azt jelenti, hogy Végtelenek is vannak itt? - kérdi Elix, hangja tele van félelemmel.
~ Ugye nem? - ismétlem kérdését magamban, s közben a lefelé csúszó Tabut feljebb húzom egy kicsit, már alig bírom tartani.
- De bizony! - válaszol a tarajos, s ismételten végighúzza hüvelykujját fejszéje élén, a szerencsétlenje ismét megszegi azt. A vért kezdi el szemlélni.
- Manan, segíts! - sziszegi a kalóz, s könnyeivel küzd. - Meneküljünk, amíg még nem késő!
- Nem! Már nem lehet! Inkább készítsünk terv... - de nem tudta befejezni a mondatot, mert az az idióta barbár ordítozva rontott be a terembe.
- Ide gyertek ti nyápic gyíkbőrösök! Kifilézlek mindnyájatokat!
Nem volt más választásunk, miután az az idióta leleplezett minket, harcolnunk kell. Tabut lecsúsztattam a hátamról, erre mérgesen nézett rám, de én csak vállat vontam. Kotorászni kezdtem hátizsákomban, és a familiáris tojás alól előhúztam fegyveremet, felpattintottam kaszámat és berongyoltam a teremben. Ekkor tűnt fel, hogy most már az igazi kincstárban vagyunk. Temérdek arany, ezüst és drágakövek mindenütt. Érmék, kelyhek, szobrok, harci kocsik... Kész kincsesbánya, de engem csak a Hárfa holléte érdekelt. Középen egy hosszú hajú nőt pillantottam meg, ruházata alapján a Végtelenek egyike lehetett, aki mágiát használ. Mutatóujján egy karikát forgat, hatalmas mágikus erők sugároznak ki belőle. Gyanítom ez lehetett az, amivel azt a hatalmas tölcsért keltették. A nőt öten veszik körbe, sejtésem szerint nincsenek olyan erősek, mint a varázslónő. Mágikus úton kutatnak a temérdek kincs között. A Hárfát keresik! Eközben a többi druchii puszta kézzel kutat. Díszes páncélt viselnek, arcukat koponyamaszkok fedik, s oldalukon hol hosszútőr, hol kecses kard lóg. Összeszámoltam gyorsan őket, tizenhatan vannak. Egyből észrevették Gnorakot, és rá koncentráltak, ez jól jött, mert meglephettem őket. Az egyiket azonnal legyaktam, észre sem vette, hogy ott vagyok, legalábbis azt hittem ez lesz, de egyből leszerelt és passzolt tovább a következő társának. Szerencsére csak a harcosok foglalkoznak velünk. Ám így is meggyűlik a bajunk a többivel, hisz igen jól forgatják a kardot. Nem nagyon akarok mágiát használni, azt a boszorkáknak tartogatom. Kaszám hosszú markolata csapódik ellenfelem kardjához. Kockáztatok. Összecsukom, majd elpördülve a fickó mellett, majd a Tigris utat használva hátulról mártom testébe katanám. Ám mikor hátra pillantok egy csontváz díszeleg kardom hegyén. Pislogok is nagyokat, hogy mit történt, de nincs időm csodálkozni, mert egyből ketten jönnek rám. Az előző kettő semmiség volt, de ezek ketten már vérprofik, nem bírok el velük. Az egyik komolytalanul szúrja jobb vállamba tőrjét, aztán ott hagy. Nem értem miért. Emelném a karom, de kiesik kezemből a fegyver. Képtelen vagyok mozgatni. ~ Mi a fene!?
Eközben Gnorak három Végtelennel is végzett, és most egyszerre hat druchii-val küzd. Elix egyetlen egy ellen állt ki, de nem igen jut előre, inkább életét menti. A kalózkapitány már megint vérbe fagyva hever a padlón, remélem ezúttal meghalt, csak útban van. A bolond egész ügyesen menekül ellenfele elől, miközben éktelen sikoltással festi ezt meg. Ellenfeleink úgy tűnik sietnek valahova, elhagyják a kincstárat. Hirtelen szembe tűnik valami, a varázslónő egy hárfát visz a kezében. Megszerezték.
- Gyertek vissza ti gyáva férgek! - ordítja utánuk dühösen a tarajos, eközben jégtörőt játszik, valaki odafagyasztotta lábaid a palóhoz.
- Utánuk kell mennünk... - lihegi Elix. - Ha elhagyják a várost, feloldják a varázslatot, ami a tölcsérért felelős.
Ez nem jó. A Hárfa fontosabb. Társaimat hátra hagyva rongyolok ki a kincstárból, hogy megkaparintsam a Pusztítás Hárfáját.