A ... kalózai

Tárgy: Re: A ... kalózai Kedd Jan. 24, 2012 8:32 pm

Látom, ha rajtad múlna, sikeresen megfulladnál, miközben apró Denangyalkák röpködnének a fejed körül.
- Ejj, a bánat! – szökdel eléd az idióta. – Sánta lettél te vén pudva? – kérdi, miközben idióta pofát vágva vigyorog.
Reakciódat követően észreveszi a lábadon ejtett sebet, ami miatt képtelen vagy megállni a lábadon.
- A vén izmok! Majd én helyrerakom ma kis rakoncátlan lázadó szövetecskéket! – föléd hajol és mutatóujját belenyomja a sebedbe. Először fájdalom nyilall lábadba, majd egy hal csettintést követően újra érzed a lábad, sőt mozgatod is. Igaz a seb nem tűnik el, de az elvágott izom újra ép.
- Megvan! – kurjant Gnorak. – Gyűjtsetek össze kilencet a legnagyobb ládákból! Keressétek meg a legnagyobb szőnyegeket, és szedjetek össze annyi kötelet, amennyit csak bírtok! És a csillár láncaira is szükségem lesz! – miután az utolsó szavak is elhagyják, a száját elindul, hogy haladéktalanul munkához lásson.
- Állj meg, Gnorak! – szól utána Elix. – Mégis mire készülsz?
- Csak csináljátok azt, amit mondtam! – csattan fel, aztán felborít egy fürdőkád méretű ládát, aminek vagyont érő tartalmát a kövezetre önti.
A terv ezek szerint kész, bár mit sem tudtok róla, viszont a feladat adott! Tessék munkához látni és összeszedni azokat, amiket tarajos társatok kér! Szerencsédre mindent találtok a kincstárban, ami csak kell neki, csupán el kell érni, illetve meg kell őket találni.
Mire mindent összeszedtek a víz már valamivel a bokátok fölé ér, ami nem túl biztató. Viszont Gnorak tudomást sem vesz a vízről. Három aranybojtokkal díszített kötelet fektet az ajtó elé, azzal párhuzamosan, körülbelül egylépésnyire egymástól. A kötelek valójában a víz felszínén lebegnek, de a terembe már egy tenyérnyi száraz terület sem akad, ezért ez már teljesen mindegy. Gnorak sorban levágja a ládák fedeleit, majd mind a három aranykötélre három-három ládát állíttat. Hogy a ládák ne mozogjak túlzottan, Gnorak a köteleket aranyszegekkel hozzájuk szögeli, amiket az aranytrón szétfeszegetésével szereztetek meg. Ezt követően hátralép és megszemléli a művét és így szól:
- Most pedig rájuk terítjük a szőnyeget!
Gyorsan pattantok is, hogy eleget tegyetek a feladatnak, és közben talán hálát adtok tarajos cimborátoknak is, hogy munkát ad, amivel eltereli a figyelmeteket az egyre emelkedő vízszintről.
- Jöhetnek a láncok! – mondja, miután végeztek, s felkap egy láncot, amivel megkerüli a letakart ládákat.
Három lánccal körbetekeritek a ládákat, majd a lehető legszorosabbra húzzátok őket és alájuk gyűritek a szőnyeget.
- Azt hiszem, már kezdem érteni… - jegyzi meg Elix. – A faládák lebegni fognak, és megtartják az alájuk szoruló levegőt. Azzal, hogy összekötjük őket, minket is összetart, és nehezebben borulnak fel.
- Így van. – dörmögi Gnorak. – A kötelek pedig azért kellenek, hogy legyen mibe kapaszkodnunk.
- De… de kijutni így sem tudunk…
- Dehogynem! Amikor a kincstár teljesen megtelik vízzel a nyomás mind a két oldalon kiegyenlítődik, és így már egy csecsemő is ki tudná nyitni az ajtót.
Pokoli terv. Elvégre kinek van egy tengeralatti kincstárban várni, hogy az teljesen megteljen vízzel, ami előreláthatólag órákat vehet igénybe. Közben egy újabb probléma vetül fel bennetek. A vízszint emelkedésével a ládák is fel fognak emelkedni. Ezt szóvá is teszitek, mire Gnorak horkant egy nagyot, megragadja a legközelebbi kincses ládát, majd terjedelmes szerkezetének egyik ládájára teszi azt, amire a szerkezet megbillen, majd a terhelt oldala lejjebb süllyed.
Néhány apróbb simítást követően teljesen elkészül a szerkezet, ami talán élve kijuttat titeket. Ezt követően pedig kezdetét veszi a végtelen hosszúnak tűnő várakozás. Valamiért a hülyét leszámítva senkinek sincs jókedve, ahogy a vízszint emelkedését figyelitek. érthető, ha gyomrotok olyan görcsben van, mint még soha. Tehetetlenségre és mozdulatlanságra kárhoztatva vártok.
Körülbelül egy óra telhet el, s mikor már halántékod úgy lüktet, mintha Jimmy püfölné egy buzogánnyal, és amikor már mindannyian lehúzódtatok a ládika aljába, nehogy beverjétek a fejeteket a mennyezetbe, Gnorak elérkezettnek látta az időt.
- Mindenki figyeljen! – kiált ércesen zengő hangon. – Gyerünk a vízbe! Amikor leérünk a padlóra, mindannyian a fejünk felé emeljük a tutajt, majd visszaengedjük a vállunkra. Elindulunk, és az ajtónak nyomjuk ládákat. Felmegyünk a lépcsőn, átvágunk az előcsarnokon. Miután kiérünk a palotából leoldozzuk magunkról a nehezéket, én pedig leszedek a tutajról annyi súlyt, hogy felemelkedhessünk. – Végignéz rajtatok, majd megkérdezi: - Mindenki megértette?
A válasz persze helyeslő.
- Akkor indulás! – vesz egy mély levegőt, oldalra dőlve felborítja ládáját és süllyedni kezd, akár egy szikladarab.
Követitek a példáját és a terv szerit cselekedtek, itt fontos az összhang, elvégre a ládák egy nagy tutajt alkotnak. Ide kérnék egy olyan szakaszt, hogy mit is sikerül átélned, miközben egymagad a ládáddal a fejed fölött sétálsz a többieket követve. A nyomás kínozza testedet, és csupán végtelenül tompa hangokat hallasz a szomszédos ládákból, ahogy sorstársaid imádkoznak, szitkozódnak, illetve kacagnak.
A postod odáig tartson, hogy a levegőd már vészesen fogytán van, tüdőd már szétpattanni készül, de az utolsó utáni pillanatban sikeresen felértek a felszínre, viszont Melodia sehol sincs!

Tárgy: Re: A ... kalózai Kedd Jan. 31, 2012 1:30 am

- Ejj, a bánat! – Zökkent ki békés, halálfélő gondolataimból a hülye. – Sánta lettél te vén pudva? – Vigyorodik el, én pedig csak beletörődően sóhajtok.
Csak várok, mit akar… mire sunyin az égnek szegezi a mutatóujját, ahogy a lábamra néz.
- A vén izmok! Majd én helyrerakom ma kis rakoncátlan lázadó szövetecskéket! – Dugja bele említett testrészét a sebbe, amit az egyik Végtelen rejtett, mire hirtelen fájdalom járja át a testem, és a lábam. Elég kellemetlen, mit mondjak, ha valakinek a sebében turkálnak…
Egy halk csettintésre eszmélek, és arra, hogy a lábam újra mozog… a seb megmaradt, viszont a mozgásom újra a régi.
- Köszönöm. – Nyögöm ki, és ezzel szinte egy időben kurjant fel a gondolkozóba elvonult férfi.
- Megvan! – Szól. – Gyűjtsetek össze kilencet a legnagyobb ládákból! Keressétek meg a legnagyobb szőnyegeket, és szedjetek össze annyi kötelet, amennyit csak bírtok! És a csillár láncaira is szükségem lesz! – Utasít minket, és rögtön elindul ő is, hogy cselekedhessen, és tegye a dolgát.
- Állj meg, Gnorak! – Kiált utána a társa bizonytalanul. – Mégis mire készülsz?
- Csak csináljátok azt, amit mondtam! – Feleli dacosan, és rögtön fel is öklel egy nagyjából fürdőkád nagyságú ládát, amiből az arany, a gyémánt, és egyéb csecsebecsék reményvesztetten hullnak a földre… ebből vinni kéne haza… ki tudja, talán egy érme is százezreket érhet!
De ideje cselekedni az öreg szavai alapján, hiszen veszteni valónk nincs, ha megpróbáljuk, amit akar. Felpattanok, kinyújtóztatom tagjaim, majd Tangóra és Melodiára nézek.
- Hallottátok, nem? Munkára! – Dobom le magamról sáros, vizes, feleslegessé vált kabátomat, és feltűröm a blúzom úját.
- Ez valami fantasztikus… – Feleli közömbösen.
- Ez az! Munkára! – Kurjongatja parancsom hallatán, és én elmosolyodom. Kezdem megszeretni ezt a lányt.
A szőnyegek felé veszem az irányt, van, ami elég hosszú, és hát… annyira nehéz is összetekerni, és odarugdosni a többi meglévő dologhoz. Csak attól rendjére megizzadok, ahogy egynek feltekerésével végzek, mégis próbálom oldani valahogy a feszültséget, és lágyan riszálni kezdem magam. ~ Csavard fel a szőnyeget még ma éjjel, csavard fel a szőnyeget… – Dudorászom magamban a lakrimás rádióban hallott dallamot, miközben végzem a munkám.
Mire minden együtt van, a vízszint kissé magasabban van, mint mondjuk egy órával ezelőtt. Teljesen elmerültem az énekelgetésben, a szőnyegek tekergetésében és mozgatásával, és talán a társaim is így lehetnek, akik a köteleket gyűjtögették.
Persze az öreg sem rest, rögtön a munkájához lát. A víz felszínére fektet három túldíszített kötelet, egymással párhuzamosan az ajtó elé. Ezután három ládát húz magához, s mindnek levagdossa a fedeleit, majd mindegyik kötélre egyet-egyet rászögel… nem igazán értem, mit akar ez összetákolni. Olyan furcsa…
- Most pedig rájuk terítjük a szőnyeget!
Utasítására egyből egy mellettem lévő szőnyeget csavarok ki, és dobok rá Gnorak társának segítségével a férfi építményére.
- Jöhetnek a láncok! – Mind megfogunk egy-egy láncot, és elkezdjük körbetekerni a művet, majd jó szorosra húzzuk, és amint végzünk, rögtön alá is gyűrjük a szőnyeget. Már kezdek fáradni…
- Azt hiszem, már kezdem érteni… – Az jó, mert én nem igazán… – A faládák lebegni fognak, és megtartják az alájuk szoruló levegőt. Azzal, hogy összekötjük őket, minket is összetart, és nehezebben borulnak fel. – Így már mindjárt másabb a helyzet, valóban.
- Így van. A kötelek pedig azért kellenek, hogy legyen mibe kapaszkodnunk.
- De… de kijutni így sem tudunk…
- Dehogynem! Amikor a kincstár teljesen megtelik vízzel a nyomás mind a két oldalon kiegyenlítődik, és így már egy csecsemő is ki tudná nyitni az ajtót. – Te jó isten…
Kezd ijesztővé válni a dolog, szó, mi szó. Melodia és Tango is egyre bizonytalanabbul dőlnek ide-oda, miközben arra várunk, hogy a vízszint emelkedjen…
- De ahogy a víz szintje emelkedik, nem fognak a ládák is erre a sorsa jutni? – Vetem fel, a vízben csücsülve, felnézve Gnorakra, aki válaszként horkant, és a legközelebbi ládát az építményének egy ládájára rakja, így annak súlyosabbik oldala lesüllyed.- Oh… szóval probléma megoldva…
Azaz idióta persze, a vízben összevissza ugrál, pancsol, és ahogy egyre emelkedik a vízszint, néha még le is fröcsköl minket, kihasználva a lehetőséget.
Én pedig kénytelen vagyok felállni, hiszen ha a vízben ülve maradok, akkor egy idő után kínok közt megfulladok, Melodia pedig visongva ül a nyakamba, „mert különben megfulladna”. Tango persze kihasználja az alkalmat, ő is felmászik rajtam, majd Melodia nyakába ül.
- Nehéz vagy… milyen tápszerrel etet téged Den? – Nyögök fel, mire a lány csak önfeledten kuncog, a macska pedig durcásan néz le rám, majd inkább tovább élvezi a kilátást.
Hamarosan viszont le kell kászálódniuk rólam, hiszen a ládáink rejtekébe kell húzódnunk, és lesüllyedni az aljára, nehogy beverjük a fejünket a plafonba, mivel a vízszint eléggé megemelkedett, a fejem zúg… és szerintem a többieké is, habár a bolond férfi csak röhög az egészen.
- Mindenki figyeljen! – Kiált fel. – Gyerünk a vízbe! Amikor leérünk a padlóra, mindannyian a fejünk felé emeljük a tutajt, majd visszaengedjük a vállunkra. Elindulunk, és az ajtónak nyomjuk ládákat. Felmegyünk a lépcsőn, átvágunk az előcsarnokon. Miután kiérünk a palotából leoldozzuk magunkról a nehezéket, én pedig leszedek a tutajról annyi súlyt, hogy felemelkedhessünk. – Néz végig rajtunk, miután elmagyarázta, mit is kéne tennünk… kell pár másodperc, míg felfogom, mi is történik. - Mindenki megértette? – De végül bólintok. Menni fog, remélem mindegyikünknek. Habár a bolond nem nagyon hiányozna… - Akkor indulás! – Vesz egy mély levegőt, majd feldönti a ládáját, és lesüllyed a vízbe. Nincs más választásunk, mi is így teszünk. Hatalmas levegő be, gyerünk, mintha csak ordítani készülnél, Tabu…
Sikerül az elmondottak alapján cselekedni, én viszont tehetetlenségemben szinte csak sodródom az árral. Borzalmas érzések futnak át rajtam, mintha valami fel akarná emészteni a lelkem, és össze akarná zúzni a testemet, két oldalról – belülről és kívülről. Néha már könnyek gyötörnek, és mivel zihálok az idegességtől, érzem, ahogy fogy a levegőm.
– Ejj a bánat, de mókás! – Hallatszódik elhaló nevetése a bolondnak, miközben épp azon járatom az agyam, hogyan tudna a testem kevésbé remegni.
Egyre kevesebb levegőhöz jutok, kezd homályosulni az a kevés látásom is… türtőztetem magam, nem lenne jó a kiút előtti pillanatban elájulni, majd megfulladni.
Percek telnek el, óráknak álcázva, miközben úgy érzem, hogy a nyomás csökken a testem körül, a tüdőmben viszont mintha egyre nőne a levegőhiány miatt. Épp fulladásom előtti pillanatban merülök fel, és lököm le magamról a ládát, levegőért kapkodva.
– A… jó… életbe… – Zihálom. Teljesen kivert a víz, a világ forog körülöttem, szédülök… de élek!
Többen értek már fel előttem, csupán a bolond maradt utánam, aki viszont önfeledt kacajjal üdvözli a felszínt. Végignézek a többieken, és hiányérzetem támad… nem ugrik rám senki, hogy „anya!”…
- Előttem indult el, de azóta sem érkezett meg… – Süti le a tekintetét Tango, miután ránéztem. Nem lehet…
– Melodia… Melodia! Hol vagy?! MELODIA! – Ordítozom, miközben a többiek értetlenül néznek. Még a vízbe is visszamerülök pár percre, de sehol nem látom se őt, sem a ládáját… oxigén hiányában merülök fel újra, komor tekintettel az arcán. Nem lehet, ő… nem…

Tárgy: Re: A ... kalózai Vas. Feb. 12, 2012 9:22 am

Nos, akkor Jona módszeres kínlódása után folytassuk: Baj van, baj van, hiszen a kis liba nincs meg. Kétségbeesetten keresitek, míg végül a vízbe nem vetitek magatokat, hogy lent keressétek. Csupán a bolond marad fent a ládák tetején. Már egészen mélyre leúsztok, de nem találjátok. Az oxigén hiány miatt kénytelenek vagytok a felszín felé úszni, mikor is valami nagyon rossz dologra lesztek figyelmesek. Egy kisebb halraj úszik felétek, aminek tagjai legalább hat-hét méter hosszúak, s akkora szájjal rendelkeznek, hogy egyben képesek lennének bekapni titeket. Sajna hiába minden sietség, hogy felérjetek, túl gyorsan közelednek, egy szemvillanással később már védekeznetek kell, hogy nehogy felzabáljanak titeket. A feladat adott: Ússz felfelé, és maradj életben a cápaszerű lények támadása során. Persze nem valódi cápákról van szó, hiszen azok kopoltyúja mögött nem szokott nőni egy második, kissé emberszerű üvöltő fej, ami hangmágiát használ ellenetek.
Valahogyan sikerül túlélnetek a fürdőt, s feljuttok a ládák tetejére, viszont ez nem jelenti azt, hogy a szörnyek feladják. A kis tutajotok fölött ugrálnak át, azzal a céllal, hogy a vízbe sodorjanak titeket. Gnorak néhányat megsebez a fejszéjével, ám azok csak nem tágítanak. Végül sikerrel járnak, és a bolondot lökik a vízbe, aki egy pillanatra eltűnik szemetek elől, majd hirtelen újra felbukkan. Kapálózva próbál visszajutni a tutajotokra. Elkapjátok kezeit, hogy felhúzzátok, de hirtelen valami visszafelé kezdi őt húzni. A víz vörössé válik, s a bolond úgy üvölt, hogy a gégéje is majdhogynem szétmegy. Gnorak a fejszéjével a bolond mögé sújt, mire már könnyedén felrántjátok a „fedélzetre”. Ám a látványban semmi köszönet, hiszen társatok az egyik lábát teljesen elvesztette, míg a másikat jól szétmarcangolták. Nincs sok ideje hátra a kis hülyének, ám a drága annyira hülye, hogy még az utolsó pillanataiban is megőrzi a furcsa stílusát, majd egy mély sóhajjal kiszenved.
A szörnyek viszont az emberi hús ízére csak még jobban beindulnak, s hevesebb támadásba kezdenek. Ekkor viszont egy hajó tűnik fel a távolban, egy fekete bárka, amit már ismertek. A druchiik azok. messziről az ágyúikkal célba vesznek titeket… Idáig tartson a post!

Tárgy: Re: A ... kalózai Szomb. Feb. 18, 2012 12:49 pm

Tudom én, hogy elképesztően elfoglalt leányka vagy, de azért haladjunk már! Senkivel se kell egyeztetned, tudtommal nincs gépproblémád, és nem hiszem, hogy vizsgaidőszakod lenne... Kicsit összekapkodhatnád magad!

Tárgy: Re: A ... kalózai Kedd Feb. 21, 2012 9:22 pm

Egyre kétségbeesettebben keresem a kislányt, majd hamarosan a többiek is így tesznek – hol egyenként, hol csoportosan merülünk vízbe, hátha Melodia előkerül, de semmi… már az egész csapat összegyűlt, és a bolond kivétel mind újra lemerülünk, reményekkel megtelve.
Egészen mélyre úszunk, de semmi. Már újra az oxigén hiánya kínoz minket, így jobbnak látjuk, ha felmerülünk, szóval elkezdünk felfelé úszni. De mielőtt felérnénk, egy nem túl biztató dologra kell felkapnom a fejemet – mintha halak közelednének felénk.
Távolról még egész aprónak tűnnek, de ahogy közelednek, úgy kerekednek ki a szemeim. Az egy dolog, hogy a lehető legkevésbé hasonlítanak halakra – a méretek sem stimmelnek. Csak az egyik egyed nagyjából hat méteres lehet, és mind szélességben, mind hosszúságban túlszárnyalják bármelyikünk méretét. Talán a szájuknál nagyobbak vagyunk… igen, ha azok csukva vannak. De ahogy kitátják azokat, kezdek egyre jobban megijedni.
Ahogy csak jönnek és jönnek, rá kell jönnünk, időnk bizony nincs elég ahhoz, hogy visszajussunk a felszínre, a bolondhoz. Nem, látszódik, hogy ezek a dögök minket akarnak – ideje harcolni!
Sajnos a vízben eléggé nehezen mozgok ahhoz, hogy mágiát használhassak, és félő, hogy elsüllyedek az acél miatt… Nagy dilemma előtt állok, miközben a többiek minden erejüket bevetve küzdenek a halak ellen. Tango sajnos itt a mágiájával semmit sem ér, hiszen a gombákat vízből nehezen növeszthetné ki… így kelletlenül úszik fel legalább ő a vízből.
– Ibvon Bvavon Vjance! (Iron Dragon’s Lance) – Gügyögöm a varázsigét a vízben, majd rögtön útjára is engedem a lándzsák tucatjait. Meg se érzik a drágák, le-lepattannak róluk a fegyverek, de sikerül őket megzavarni. Ezt kihasználva úszunk fel a ládák tetejére, és köhögöm fel a támadás alatt tüdőmbe jutott vizet. ~ Ezek… olyan… torzak! Egyikük sem emberi, vagy éppen állati. Valami, a kettő közötti kiméra lehet. Milyen víz ez? Egyáltalán hol vagyok? Mert kétlem, hogy még Fiore határain belül lennék… Ember fejek voltak rajta, vagy ahhoz hasonlók. Olyan volt, mintha Melodia mágiáját hallottam volna… de ez tuti nem ő volt!
Már épp kezdeném biztonságban érezni magamat, mikor meginog alattam a láda. Valami felkavarja a vizet, hullámokat kelt, és nem is akármi – a halak úgy tűnik, jó tápláléknak néztek ki minket, és ránk pályáznak. Felettünk átugrálva próbálnak visszasodorni minket a tengerbe, hogy aztán elfogyaszthassanak.
Karomat karddá változtatom, és magam fölé nyújtom, mikor egy ilyen halfajzat akar átugrani felettem. Némelyiket talán kicsit meg is sebzem, és Gnorak is hasonló taktikát vet be. Tango kelletlenül, ijedten húzódik testem rejtekébe, miközben rémülten szólongatja Melodia nevét. Szerintem ez sok volt neki, és sokkot kapott…
Akárhogy igyekszünk őket elüldözni, nem sikerül. Sőt, talán látva reménytelen kapálózásunk, azon felbuzdulva bevadulnak, és sikerrel járnak – belökik azt az idiótát a vízben. Talán ő nem kapaszkodott eléggé, vagy tényleg a kimérák lettek elszántabbak, de azt hiszem, elkönyvelhető a mínusz egy ember…
Hirtelen eltűnik a vízben, de szinte rögtön újra fel is bukkan, és próbál visszajutni az összetákolt tutajra. Nehéz elkapni a kezeit, úgy kapálózik, hogy legyet lehetne vele fogni, de mégis sikerül. Épp próbálnánk visszahúzni, de ekkor valami a másik irányból is megrántja… és ekkor felordít. Senkinek sem lehet kétséges, hogy éppen mi történik vele, főleg, mikor körülötte az égszínkék víz bíborvörössé válik – egyre jobban ordít, neki a torka, nekem pedig a dobhártyám hasad szét majdnem. Ekkor Gnorak mögé sújt a fejszéjével, és immáron sikerül felhúzni… hát, sok mindent megéltem már, mégis, valahogy most rám jön a hányinger.
Az őrültnek az egyik lába egy az egyben hiányzik, a másikból pedig darabok nincsenek meg, és a véged ott is már csak cafatokban van meg.
– Azok a bánatos halak! – Nyögdösi, majd vihogni kezd. Nem értem, miért lehet ilyen vidám… vagy csak szimplán hülye, komolyan, és nem fogja fel, hogy éppen haldoklik. Persze csak percek kérdése, mire teljesen elvérzik, és lehervad a vigyora az orcájáról, majd egy nagy sóhajjal eltávozik közülünk…
– Vége… van… ugye? – Kérdi aggódva a macska, de épp ellenkezőleg. Mint ahogy a cápaszerű korcsoktól várná az ember, a vér és emberi hús szagára és ízére eszméletlen módon begerjednek, szóval alig 10 centin múlik, hogy ne kapják le nekem is a kezemet. Már épp megelégelném a támadásaikat, és próbálnám leteperni a vízbe mindet egy ordítással, mikor egy fekete bárka tűnik fel. Ők azok, akik megtámadtak minket… és az ágyúik felénk néznek!

Tárgy: Re: A ... kalózai Szer. Feb. 22, 2012 5:52 pm

Két ágyú eldördül, viszont nagy meglepetésre a lövedékek a tutajotok mellett csapódik a vízbe.
- Ezek… Ezek megmentenek minket! Elkergetik a halakat.
- Ne örülj annyira, csak azért mentenek meg, hogy aztán elfogjanak minket és rabszolgát csináljanak belőlünk – dörmögi Gnorak.
A szörnyek szétszélednek, s lassan eltűnnek a tengeren, viszont a bárka egyre csak közeledik, ám még mielőtt túl közel érnének hozzátok, eldördül egy harmadik ágyú is. Hirtelen arra eszméltek fel, hogy egy hatalmas háló száguld felétek. A háló egy él szempillantás alatt bekebelez, s a ládátokhoz présel titeket. Nem szokványos anyagból készült, hiszen elképesztően ragadós és minden egyes mozdulat után egyre szorosabb és szorosabban fog titeket.
- Aljas, gyáva férgek! Gyertek és küzdjetek meg velem szemtől szemben becsülettel! – dühöng Gnorak miközben sikertelenül szabadulni próbál.
Talán nem is létezik ennél jobb szituáció, amire illik a cseberből vederbe kifejezés. Mindenesetre kampókkal hamar a fedélzetre húznak titeket, viszont a matrózok nagyon ügyelnek, hogy hozzá ne érjenek a rendkívül ragadós hálóhoz. Miközben kötözöttsonka módjára figyeltek/dühöngtök, megérkezik a kapitány.
- Lám-lám! Micsoda fogás! Életerősek vagytok… - jelenti ki miután végigméricskélt titeket. – Kiváló rabszolgák lehettek – csettint egyet, mire megláncolt, csont sovány emberek battyognak elő. Kezükben egy-egy tálat tartanak, amiben parázs izzik. Tekintetük homályos, mintha már nem is az élők közé tartoznának. Mindnyájatok elé letérdel egy rabszolga és az arcotokba kezdi fújni az erősen bódító hatású füstöt.
- A két férfi fegyvere az enyém! Jó pénz adhatnak értük a feketepiacon… És azt a macskát is hozzátok a kabinomba! A kislánynak pedig adjatok kegy szilánkot a csuklójába! – osztogatja a parancsokat, majd hátat fordít és távozik.
A füst hamar meghozza a hatását, hiszen már lassan egy hajszál se választ el attól, hogy elveszítsd az eszméletedet. Az utolsó, amit hallasz az Gnorak dühödt, de álmos ordítozása. Ide kérek tőled még egy álmocskát! Hogy milyen jellegűt? Azt rád bízom, bár már van egy tippem, hogy mifélét kapok… viszont az álmot nem két sorban letudni!

Ja, és a határidő kereken egy teljes hét! Egy perccel se több! Minden igazolatlan óra késésért VE-t vonok le a végső jutalmadból.

Tárgy: Re: A ... kalózai Vas. Feb. 26, 2012 11:27 pm

A ránk szegezett ágyúk hamarosan el is dördülnek, éreztetve velünk, hogy itt a vég. Nagy sebességgel száguldanak felénk, és ezeket valószínűleg már én sem tudnám megállítani – de a legnagyobb meglepetésemre az egyik golyó csak nagy nyugodtan elzúg mellettem. Az egész testem beleremeg, ahogy mind a kettő belecsapódik a vízbe, ezzel elüldözve azokat a ronda dögöket… azta, ez… meglepett.
- Ezek… Ezek megmentenek minket! Elkergetik a halakat.
- Ne örülj annyira, csak azért mentenek meg, hogy aztán elfogjanak minket és rabszolgát csináljanak belőlünk – Magyarázza mély hangján Gnorak. Pesszimista. ~ Pedig tudhatná, hogy mindig van egy nagyobb hal…
A halszerű lények persze felfogják a figyelmeztetést, rögtön szétszélednek, és arrébb úsznak, messze, talán abban reménykedve, hátha másokkal nagyobb szerencséjük lesz. Ahogy a halacskák távolodnak, úgy közeledik a bárka is… ez viszont nem túl biztató, pláne nem az, hogy már töltik a harmadik ágyút, ami paff, egy tizenöt méterről el is durran. Ám nem egy ágyúval szaggatnak szét minket, hanem egy hatalmas háló száguld fölénk immáron. Időm sincsen reagálni, ez a gyorsaság túlszárnyalja a reflexeim határait is – rögtön a földre terít mindnyájunkat, és olyan szorosan ránk tekeredik, hogy még Tango számára is nehézkes a mozgás.
- Rohadékok! – Nyöszörgi.- Engedjetek el! Adjátok vissza Melodiát! – Próbálna mocorogni, de ahogy rángatja apró testét, körülöttünk is egyre szorosabb, és fojtóbb lesz a háló szorossága. Ez így nem fog menni. Na és még Melodia is… még az lenne a legjobb, ha őt is elfogták volna. De talán már őt is felfalták… de csak nem… az nem lehet!
- Aljas, gyáva férgek! Gyertek és küzdjetek meg velem szemtől szemben becsülettel! – Fakad ki dühösen a nagydarab férfi, és ahogy ő vergődik, a testemből kezd egyre jobban kiveszni a levegő, ahogy a szorítás egyre erősebb.
A matrózok óvatosan ránk aggatják kampóikat, pontosabban a hálóra – elég nagy precizitással történik mindez, ügyelnek, hogy hozzá ne érjenek a hálóhoz. ~ Talán azt is rögtön magához tapasztja, akihez hozzáér? Ha igen, akkor meg kéne próbálni ide-oda gurulni… persze a kudarc esélye fenn áll, és az is, hogy emiatt megfulladunk.
Próbálok minél nyugodtabb maradni, míg a többiek egyre dühösebbek, hisztiznek. Fiúk… így ide-oda hidegvér, fulladozok, a levegő egyszerűen… nem jön. Szédülök, a vízióm homályosodik, és még épp, hogy csak elfogtak minket.
- Lám-lám! Micsoda fogás! Életerősek vagytok… - Hallatszódik egy eddig ismeretlen férfihang – valószínűleg a kapitány lehet. – Kiváló rabszolgák lehettek – Tartja fel kezét, majd könnyelműen csettint, mire alakok tűnnek fel mögötte. Igen, ő a kapitány… csont soványak, sápadtak, és láncra vannak verve. Kezük közt mindegyiknek egy-egy tál tűnik fel, ahogy kihaladnak az árnyak között. Mindegyikben parázs izzik… egy pillanatra szemeim kikerekednek, és remegni kezdek. Félek… a tűz… nem akarom…
Kerek szemekkel, apróra összehúzódott pupillákkal figyelem, ahogy egyikük lassan leguggol elém, és szája elé tartja a tálat. Próbálok a szemeibe nézni, értetni vele, hogy én ezt nem akarom… de másokkal ellentétben, az ő érzékszerveiben nem tükröződik semmi. Azt mondják, a szem a lélek tükre… de akkor az ő lelkét már réges-régen megsemmisíthették. Szürkék, homályosak, kifejezéstelenek – és a legrosszabb, hogy talán nem is látják az érzelmeket.
Fújni kezd, lehelgetni a parazsat, mire az arról felszálló füstöt akarva-akaratlanul is beszippantom. Először csak még jobban megszédülök, majd egyre inkább fokozódnak a nem túl régen keletkezett tüneteim. Homályosan látok, nehezen kapok levegőt… álmosodom…
- A két férfi fegyvere az enyém! Jó pénz adhatnak értük a feketepiacon… És azt a macskát is hozzátok a kabinomba! A kislánynak pedig adjatok kegy szilánkot a csuklójába! – Parancsolja. ~ Rohadék… fordulj vissza, és küzdj meg velem úgy, hogy magamnál vagyok! Nem mersz… gyáva vagy…
Egyedül Gnorak elhaló ordítozása akadályozza meg, hogy rögtön elájuljak, de amint az abbamarad, az eszméletlen is elszáll messzi mezőkre – inkább átadom elmémet az álmok erdejének.
Ennek fényében egy meglehetősen rémisztő külsejű erdőben „térek magamhoz”. A fák szinte mosolyognak rám, már ha ezt lehet annak nevezni… lehet, jobban kéne félnem. Ahogy sétálok, egyszerre nyugtat és idegesít a rideg csönd, és az, ahogy a fák rám bámulnak. Néha mintha el is mozdulnának, de nem túl jelentősek számomra… inkább az, hogy nincs itt senki. Miért nincs itt senki? Ez idegesítő!
Aztán meglátom, hogy valaki védtelenül fütyörészik – Melodia az! A fehér haj, a vörös köpönyeg, minden stimmel. De miért fut utána egy lángoló medve?
- Melodia, vigyázz! Egy… egy medve, aki… – Végig sem tudom mondani, amit akarok, mert mögöttem a bokorban valaki mozgolódni kezd.
- MAGNOLIAAAAA! – Ugrik rám, lándzsáját feltartva egy férfi. - Egy sárkány kisugárzása! Hát te vagy az, újra találkozhatunk! – Ez mi a francról beszél…? - Küzdjünk meg, hogy megtudjam, mennyit erősödtél, Shy… – De ő se tudja befejezni a mondanivalóját. Másik férfi kerül elő, ám ő nem szegezi rám kardját, nem-nem, azt pörgetve indul meg felém, és lök fel.
- MAGNOLIAAAA! – Támad meg újból, miután felkeltem, ám ezúttal megakasztom kardját az én karommal. Lámák…
Mire feleszmélek, már egy szikla aréna vesz körül engem, és mind a két nagy állat engem céloz – nem nehéz őket leszerelni egy ordítással, mire mind a kettő kifekszik.
- Hát… erősödtél… – Nyöszörgi, majd kifúj. Hát ez furcsa volt, és… fel akarok ébredni!

Tárgy: Re: A ... kalózai Kedd Feb. 28, 2012 4:09 pm

Hát tényleg nem két soros volt, de mégsem volt túl sok értelem benne… Sebaj, megyünk tovább!
Ébredésed lassú és vonatott. Valójában nem is eszmélsz fel teljesen. A környezetedből csupán néhány dolgot vagy képes felfogni, mert a korábbi kábító füst hatása még közel sem múlt el teljesen.
Csuklódon acélpántok vannak, amiket láncszemek kötnek össze. A láncodhoz két másik is csatlakozik, ami az előtted illetve a mögötted haladó emberhez tartozik. Libasorban haladtok, a rongyos ruházatotokban. Mellettetek három méterenként fegyveres őrök kísérnek titeket egy végeláthatatlan, széles folyosón. Hozzád hasonlóan mindenki butult állapotban van. Az elméd egy pillanatra kitisztul, mikor mellettetek a folyosón egy ismerős alak halad el. A druchii varázslónő az, akivel a tengerfenéken találkoztál, néhány módos fajtabéli társával. Viszont a nő észre sem vesz téged, látszólag tudomást sem vesz rólatok, rabszolgákról.
A következő pillanatban már arra eszmélsz fel, hogy egy egészen más stílusú folyosón gyalogoltok egy hatalmas cella irányába. Az őrök nem túl finoman, betessékelnek titeket. Csupán azokat a láncokat távolítják el, amik az egyes embereket kötik össze, a kezeiteket összekötő láncok maradnak. A mögötted becsapódó ajtó hangjára szinte azonnal kitisztul az elméd.
Körbenézve a terebélyes cellában semmi jót nem látsz. Csont sovány, rongyruházatú férfiak, nők és gyerekek, akik lelkiállapota csupán egy fokkal jobb azokétól a rabszolgákétól, akiket a hajón láttál. Unott arccal veszik tudomásul, hogy friss lakótársakat kaptak. A cellában semmiféle berendezési tárgy sincs egy hatalmas vályún kívül.
- Büdös férgek! – csattan fel Gnorak. – Azt hiszik, bezárhatnak engem ide?! – nekilát szétfeszíteni a bilincsét.
- Ne tedd, Gnorak! – szól rá Elix. – Ha a bilincseidtől meg is szabadulsz a cellából, akkor se tudunk kijutni. Tartogasd az erődet inkább a megfelelő pillanatra!
Gnorak kénytelen belátni társa igazát, mérgesen horkant egyet, majd leereszti kezeit és elbattyog az egyik nagyjából üres sarokba, ahol talán zavartalanul ellehet és még az emberi ürülék bűze se kínozza annyira. Elvégre inkább egy fapados istállóban vagytok elszállásolva, ami erős rácsokkal van megerősítve, mint egy cellában.
Persze a fém neked nem akadály! Gondolod te… Ám itt jön a probléma! Mintha jobb csuklódba egy tüskét szúrtak volna, amit a vaspánt eltakar, s elérhetetlenné tesz. Pont úgy, ahogy a druchii kapitány parancsolta. Ez a tüske, vagy szilánk pedig megfoszt minden képességedtől. A szaglásod, a látásod, a hallásod, az erőd és minden egyéb sárkányölői képességed tökéletesen emberi. Még fémet se vagy képes megrágni. Elvették az erődet és rabszolgának tettek meg, egy koszos, büdös, h*gyos és sz@ros cellában, talán félszázad magaddal is…

Tárgy: Re: A ... kalózai Csüt. Márc. 08, 2012 2:52 pm

Az álom egészen hamar véget ér… legalábbis az ottani cselekmények úgy tűnnek, hamar lezajlanak. Mindeközben a környezetemben elég sok minden lezajlott, és ezeket a változásokat meg is próbálom felfogni… ami nehezebb, mint az ember gondolná. Szinte még mindig eszméletlen vagyok, az álom- és élővilág közti határon tengődöm, ahogy állapotom egyre inkább visszahúz a biztonságosabb ábrándok földjére. Több hang szólít engem, hogy térjek vissza… talán meg akarnak óvni a külső világ szenvedéseitől, és borzalmaitól. Szenvedő kislányok hangjai, felnőtt férfiak halálhörgése… nem, ők már mind meghaltak… mindet lemészároltam.
Csak az egyikük csilingelő melódiája tűnik ki a nagy tömegből. Ugyanolyan kislányos, és szenvedéssel teli, mint a többieké – de mikor érzi, hogy felfigyelek rá, máris sokkal élettel telibb. ~ Na igen… Melodia… vele nem tudtam megtenni. Vajon miért nem? Mert éreztem a mágiát, s önnön érdekekből fel akartam őt használni? Ki tudja… egyáltalán hol lehet most? A halak martalékává vált, vagy esetleg épp kisodródik a partra, megmenekül? Sokkal jobban járna. Habár azt mondta, készen áll, hogy a Grimoire Heart tagja legyen… ez nem kislányoknak való.
Egyre inkább kezdek magamhoz térni, talán épp a lélekmarcangoló hangok, és gondolatok hatására. Hideg szellő simogatja a testemet, szinte semmilyen ruha nincs rajtam, ami elnyelhetné a szelek pimasz játékát… bár meztelen nem vagyok, a homályos vízióból mely elém tárul, ki tudom venni, hogy az a szakadt póló és rövidnadrág majdnem egyenlő a ruhanélküliséggel. Csak pár cafat tartja rajtam a sokat használt öltözéket, melyben már talán sok száz ember lelte életének végét…
A következő, ami feltűnik, az a halk csörgés. Nem hallom túl tisztán, annak ellenére, hogy a füleimnek átlagon felüli munkát kéne végezniük… meg-megrázom a fejem, hogy látásom kitisztuljon, és meglássam a tompa fémes csillogást, aminek köze lehet a csörömpöléshez. Bilincsek, láncok… a csuklómat acélpántok tartják fogva, melyekről lelóg egy-egy lánc. A bal oldali fémkötél előre, míg a jobb hátra vezet… szóval nem vagyok egyedül.
Végre erőt veszek magamon, hogy felemelhessem a fejemet. Nagyon sokan vagyunk, és mindünket láncra verve vezetik végig egy folyosón… és ha jól látom, bizonyos térközönként nagyra nőtt állatok kísérgetnek minket. Innen nem sok esélyünk lenne megszökni…
Ahogy elnézem, a többiek hozzám hasonló módon egy zombival egyenlő agykapacitással rendelkeznek. Néhányan elégedetlenül nyögnek fel, vagy csak szimplán nyöszörögnek, de néhányan még nyáladzhatnak is, hiszen itt-ott csúszkál a padló, és gondolom nem azért, mert csak nekünk felmosták a hajót…
Egy pillanatra viszont mintha gyertyát gyújtottak volna a sötét töklámpásban, úgy tér vissza hozzám teljes öntudatom, mikor reflexből oldalra nézek. A pökhendi druchii varázslónő halad el mellettünk, de ahogy valószínűleg az előttem lévők eszmélete is hullámszerűen elmúlt, miután elment a boszorkány, én is csatlakozom a láncreakcióba… az érzékeim újra lecsökkennek, a reakcióidőm megint egy zombié. Hurrá.
Aztán a hatalmas libasor elfordul jobbra, és egy cella felé kezd el sétálni. Hirtelen megrémülök, ahogy meglátom az acélrácsokkal körbezárt szobát. Nem akarok azzal szembesülni, hogy én tényleg egy rabszolgává váltam… hogy újra elvettek tőlem mindent, ami számomra fontos… Tango, Melodia, és a hajóról származó egynéhány élményem is… most már a semmibe veszett volna?
- Befelé, csökött rabszolgák! – Lök be a cellába az egyik, és néhány társammal osztozva az élményen, rögtön hasalok egyet a retkes padlón. Persze az illedelmes őrök rögtön felhúznak minket hol a láncunknál, hol hajunknál fogva, és lecsatolnak minket egymásról, csupán a két kezünket összefogó láncok maradnak rajtunk.
Kelletlenül tápászkodom fel, miután újra lelöktek a földre, és döntöm hátamat a falnak. Ahhoz képest, milyen sokan érkeztünk, az előttünk lévők sincsenek kevesen… mondhatni megkínzott gyermekek, nők, férfiak. Ezek a korcsok nem válogatnak… lehet bármi, csak rabszolgává tehessék.
Az egész cella olyan sivár, mint amennyire csak egy sivatag lehet, sok emberrel megáldva természetesen. Minden poros, és úgy tűnik, nem nagyon van mellékhelyiségre megfelelő szoba, hiszen itt-ott az emberek végtermékei a földön szétszórva megtalálhatóak… még csak padok sincsenek, amikre felfeküdhetünk, csupán egy koszos, hosszúra elnyújtott faedény, melybe valószínűleg a nap egy-egy szakaszaiban megkaphatjuk csekély mennyiségű étkünket.
- Büdös férgek! – Kezd el dühöngeni Gnorak. – Azt hiszik, bezárhatnak engem ide?! – Ordítozik magából kikelve, miközben erős kezeivel megpróbálja szétfeszíteni a bilincsét.
- Ne tedd, Gnorak! – kiált rá. – Ha a bilincseidtől meg is szabadulsz a cellából, akkor se tudunk kijutni. Tartogasd az erődet inkább a megfelelő pillanatra!
A férfi erre persze csak mérgesen felhorkant, és odébb vonul egy sarokba – talán újra megpróbál kiötleni egy jó ötletet, hiszen ennél majdnem kilátástalanabb helyzetben is voltunk már. Igaz, itt maximum annyival tudunk szolgálni, hogy megdobáljuk ürülékkel az őröket, vagy egy önfeláldozó férfit fal… azaz fémtörő kosnak használunk.
~ És, ha szétrágnám a rácsokat, a pántokat? – Szinte belefejelek a csuklómba, ám a fogaimba kivételesen iszonyú fájdalom hasít. Nem tudom… megrágni…?
Szóval a kegy szilánk ebből állna. Elveszi a mágiámat…? Érdekes, valljuk be. Nem, mintha olyan eredeti lenne egy ilyen kalózfajzattól… megszoktam már, hogy a mágikus erő mondhatni nem teng túl a testemben. Viszont felmerül a kérdés… mi a francot csináljak most?!

Tárgy: Re: A ... kalózai Vas. Márc. 11, 2012 11:01 am

Hosszú, nyomor teljes órák telnek a semmivel. A rácsokon túl egy komplett erőd a börtönfolyosó. Az ajtót egy külön elzárt cellából nyitják, amit két őr véd szüntelen. Ám még mielőtt jobban szemrevételezhetnéd a folyosót guruló, nyöszörgő kerekek hangját hallod. A rabtársaid azonnal mozgolódni kezdenek a vályú irányába, és eszetlen állatok módjára kezdik egymást taposni a jobb helyekért. A cellátok elé hamar befut egy kis szekér, amin három jókora kondér himbálózik. A szekeret két alacsony, leginkább Gnorakra hasonlító alak tolja, akik szintén láncra vannak verve, egyikük egész fiatal, míg a másik már-már egy öreg baka. A szekérnek további négy kísérője van, egy ostorral felszerelt druchii, aki a börtönparancsnok lehet, továbbá három másik fegyveres őr. Kinyitják a cella ajtaját és belépnek az őrök, majd a parancsnok is. Közben a mélynövésű, izmos szolgák leemelik az egyik kondért és a vályúba öntik annak tartalmát, ami nem más, mint valami gusztustalan, felhígított kása, amit persze a rabszolgák habzsolva zabálnak. A parancsnok és az egyik őr az ajtóban maradnak, míg a másik két őr a földön fekvő, már elhunyt embereket vonszolják elő. A hullákat a parancsnok elé viszik, aki a biztonság kedvéért tőrével elmetszi még a hullák torkát.
A vályú közben kűrül és érkezik a második kondér tartalma, ami egy kis víz, megjegyzem, hogy nem a legtisztább fajtából. A harmadik kondér tartalma is víz. Mire mind a három kondér elfogy, addigra az őrök kicipelik a hullákat. A parancsnok bezárja az ajtót és távoznak.
- Gnorak, ezek nem…
- De, igen, azok voltak – válaszol komoran Gnorak a befejezetlen kérdésre.
- Akkor talán ők tudnak segíteni.
- Ezek?! Ezek a fattytak népem árulói! Inkább saját kezükkel kellett volna véget vetni az életüknek, minthogy rabszolgák legyenek egy druchii bárkán! Ne kérj arra, hogy az ő segítségüket kérjem, mert nem fogom!
- De ők az egyetlen esélyeink!
Gnorak csak horkant egyet és nem törődik tovább társával.
Naponta kétszer van etetés illetve itatás. Körülbelül három nap telik rabságban, és ha képes is vagy rávenni magad, hogy a gusztustalan és bűzös kásából zabálj a többi rabbal együtt, még akkor is alaposan legyengül a szervezeted, hiszen a kása nem a legtáplálóbb étek. Mindenesetre Gnorak és Elix erőt vesznek magukon, hogy egyenek, mert belátják, szükségük lehet minden erejükre, ha eljön a szökés perce. Gnorak hatalmas fizikai erejének köszönhetően könnyedén löki odébb a rabokat, hogy odaférjen a vályúhoz, szóval neki nem okoz gondot, hogy bőségesen ehessen.

Tárgy: Re: A ... kalózai Vas. Márc. 11, 2012 4:21 pm

Élettelen tekintettel ülök, hátamat nekivetve a falnak, lábaimat kinyújtva a koszos földön. Csak néha nézek fel rögtönzött unalmamból, de szinte rögtön el is kapom a tekintetemet, nem akarom nézni azt, ami itt folyik. Ezek nem emberek, hanem élőholtak… azokból pedig már köszönöm, kaptam éppen eleget, nem kellenek megint a hullák kedvtelen, utálatot sugárzó pofái. Inkább a csuklómat figyelem, és próbálom lejjebb csúsztatni a fémpántot… de az olyan erősen rám van rögzítve, hogy épp csak meg tudom mozdítani, azt is úgy persze, hogy szinte tépi a bőrömet.
Meg se próbálom kettétépni a láncot… nem menne. Egyszerűen elszállt az erőm, a mágiámmal együtt… nem túl sok alkalommal éreztem magam ilyen szánalmasan, mint most.
Szökési terv után kell néznem… így odébb rántom testemet, hogy ráláthassak a rácsokon túlra. Szökés? Ha enyhén fogalmazok, innen szinte lehetetlen. Aki innen még ki is tudna jutni, az pár méterrel arrébb rögtön lelepleződne, mivel a kiút egy másik cellán keresztül vezet át… amit persze kettő darab, jó három méter hosszúságú és szélességű őrök védenek.
Egy tompa puffanás zökkent ki a nagy gondolkodásmenetből, egy kisgyermek esik a földre. A mellette lévő asszony először könnyezve kapna utána, aztán mintha mosolyogna… biztos örül, hogy végre jobb helyre került a fia. Mindenesetre… ez már undorító!
A föld már szinte tele van hullákkal. Ahol még emberi test nem teríti be a padlózatot, ott az ürülék vagy a vizelet szab határt szabad mozgásunknak, vagy egyéb undorító végtermékek… kezdek örülni annak, hogy én „csak” a koszban foglalok helyet. Ami remélem, nem bélsár…
Ekkor az asszony, és úgy mindenki eszméletlen, őrült mozgolódásba kezd. Letapossák a holtakat, még a frissen földre hullott, talán még élő gyereket is… ez… ez… szörnyű, még számomra is. A sok szitok közt hallom meg a nyikorgó, csikorgó fémkerekeket, melynek hangja a folyosó felől szűrődik be. Egy szekérszerű tákolmány közeleg felénk, tetején három, igen nagyméretű kondérral. Két kis tömzsi férfi tolja egyre közelebb, és ahogy az közeledik, a cellánkban egyre durvább a „hangulat”. Mögöttük négy másik ember, egy kezében ostort tartó druchii, meg még három mondhatni nagytermetű, fegyveres őr.
Kinyitják a cellát, és belépnek mind a hatan, a két szolga pedig a kis szekeret tolja be, majd amint közel érnek a vályúhoz, bele is öntik a tartalmát. Gusztustalan, a színtelen és sárgás szín között ingadozó, híg kása… a rabok rögtön lecsapnak az „étekre”, ki-ki bele is veti magát, hogy jobban habzsolhasson, a szerencsétlenebbeket pedig csak komor tekintettel lökik arrébb, esélyt se hagyva rá, hogy táplálkozzanak.
Ekkor nézek végig nyeszlett alakomon… ebből én aztán nem eszek. ~ Ez szánalmas, ami itt folyik. Egyáltalán minek vannak ezeknek rabszolgáik, mire kellünk nekik? Miért vagyunk ilyen fontosak, hogy így őrizzenek minket, nem értem…
Két őr a tömeget néhol félrelökve vonszolják oda az eltávozott embereket, köztük a széttaposott kölyköt is. Bár látszik rajtuk, hogy szörnyű halált haltak, mégis, a parancsnok még elmetszi mindegyik torkát. Innen… tényleg nem lehet elszökni.
Amint felzabálták szinte az utolsó cseppet is a kásából, rögtön öntik a második kondért is. Valami víz lehet… bár a színe inkább sárgás, a kásához hasonlóan, arról nem is beszélve, hogy az ételmaradékra ráöntve igen guszta külsőt kap. Amint ezt felszlopálták, kiöntik a harmadik kondért is, mely ugyanazt tartalmazza, mint az előző.
Az őrök a hullákat cipelve, míg a két alacsony a szekeret tolva távoznak a cellából, majd rögtön be is zárják azt. Hát… ez csodás lesz így. ~ Viszont a következő adagból muszáj nekem is ennem, különben itt fogok meghalni…
- Gnorak, ezek nem…
- De, igen, azok voltak – Vágja rá rögtön a választ. Szeretem, mikor tudom, hogy az emberek miről beszélnek.
- Akkor talán ők tudnak segíteni.
- Ezek?! Ezek a fattytak népem árulói! Inkább saját kezükkel kellett volna véget vetni az életüknek, minthogy rabszolgák legyenek egy druchii bárkán! Ne kérj arra, hogy az ő segítségüket kérjem, mert nem fogom!
- De ők az egyetlen esélyeink! – Kérleli kétségbeesetten, mire fel Gnorak csak jó szokásához híven felhorkant, és megint csak elvonul.
Későre jár már viszont… az a kevés fény is, ami beszűrődik a berácsozott, apró ablakon keresztül, kezd kihunyni, valószínűleg este lehet, és ez volt a vacsora. Inkább úgy döntök, megpróbálok aludni, habár kevés sikerrel járok… a bűz, a nyögések, köhögések most jobban kínoznak, mint bármikor tudnának. Ez már tényleg szörnyű…
Talán egy-két órát tudok aludni, mikor arra a jelenségre ébredek, aminek tegnap este is tanúja lehettem. A kondér begurul, én pedig zombi módjára, remegő lábakkal állok fel a falba kapaszkodva. Dühödten lökök arrébb pár embert, és amint a vályúba érkezik az undorító, folyós étek, „enni” kezdek… majdnem visszahányom a cuccost az etetőbe, szerintem meg se hatná a többieket, hanem örülnének, hogy talán visszajött valami értelmesebb is táplálék belőlem, vagy hasonló.
A víznek már valamivel jobban örülök, bár azt is csak arra használom, hogy belevessem a fejemet, és úgy-ahogy lefröcsköljem magam, aztán megyek is vissza, feküdni a porba. Aludnom… kéne…
Az egész napomat erre szánom, mikor nem táplálkozás van, hogy megpróbáljam álomra hajtani a fejemet, kevés sikerrel. Minden kínoz, ami csak tud. Gondolatok, és megint hallom a hangokat… Tango, Melodia… lehet, hogy meg fogok őrülni? Ugyan, hisz a hangok is megmondták, ez normális dolog!
Az egy-egy óra alvás néha sikerül, bár én ezt se nevezném éppen pihentetőnek. Inkább vegetálás, amit én művelek, a folyamatosan zombulásommal… meg azzal, hogy Gnorak árnyékába bújva próbálok enni és inni, mikor idő van.

Tárgy: Re: A ... kalózai Szer. Márc. 14, 2012 8:07 pm

Egy nap, a két étkezés között egy kisebb, kilencfős csapat nyit rátok. Hét őr, a parancsnok és egy nemesi öltözéket viselő druchii. A rabok mindegyike egy sarokba tömörül, remegve bújnak össze, s próbálnak a lehető legjobban elrejtőzni egymás között. Két őr az ajtóban marad a parancsnokkal és a nemessel, míg a többi a rabok közé megy és elkezdi kirángatni közülük a fiatal gyerekeket. A szülők, akik túlzottan ragaszkodnak, a gyerekükhöz kapnak néhány jól irányzott ütést, rúgást, hogy lenyugodjanak. A gyerekeket felsorakoztatják a nemes előtt, aki alaposan szemügyre veszi őket, karjukat, lábukat, arcukat, fogaikat, minden apróságot, akár a lovaknál szokás. Végül három gyereket leszámítva az őszeset magával viszi, láncra verve. A szülők pedig kétségbeesetten, mégis magatehetetlenül üvöltőnek elragadott gyerekeik után.

*

Az egyik etetés után Gnorak szokásával ellentétben nem vonul el. Int Elixnek, hogy kövesse, majd hozzád sétálnak.
- Kicsike – szólít meg -, a következő etetéskor megszökünk, ha akarsz, velünk tarthatsz.
- Megszökünk?! – szisszen fel meglepetten Elix. – Talán kitaláltál valamit?
- Úgy is mondhatjuk. Beszéltem a kásahordó kölyökkel. Megmondtam nekik, ha nem segítenek innen megszökni, akkor elmesélem a családjuknak, hogy hová jutottak, ami örök szégyen lesz számukra, amit képtelenek lesznek lemosni.
- Várj! Mégis mikor és hogyan beszéltél velük? Mikor én próbáltam, akkor egy ostorcsapást kaptam az arcomba.
- A népem bányakódját használtam – Gnorak vigyorogva és elképesztően finoman megkocogtat egy kőlapot. – A botfülű druchiik észre se vették, ha meg észrevették – ami persze lehetetlenség – akkor se ismerik ezt a kódot.
- Értem. És mégis mi vett rá, hogy változtass a döntéseden?
- Semmi. A kölyök kezdett kérdezősködni. Ha pedig így adja magát a lehetőség, akkor meg kell ragadnunk. megfogadtam, hogy azt a gennyfejű kapitányt ölöm meg elsőként, amint visszaszerzem a fejszémet – hatalmasat köp. – Erre pedig már nincs szükség… - jelenti ki, miközben a kezeit összekötő láncokat olyan könnyedén tépi szét, mintha a láncszemek papírból lennének. Aztán eltépi társa láncait is, ugyanilyen könnyedén. Persze a tiedet is eltépi, hiszen velük tartasz, jobb lehetőség híján, ám Gnorak már a csuklópántot nem képes leszedni, az ujjai túl nagyok ahhoz, hogy legalább egy kicsit a pánt alá nyúlhasson.
- Sajnálom kicsike, de ezt már az én fajtám kovácsai csinálták… Csak a kulccsal lehet leszedni, vagy a fejszémmel. – dörmögi komoran maga elé bámulva.
- Egészen addig ne csináljatok semmit az evésen kívül, amíg én meg nem kezdem az akciót! Megérettetek?

*

A szekér megérkezik. Minden úgy zajlik, ahogy szokott. Ti persze ügyeltek arra, hogy az őrök még véletlenül se vegyék észre, hogy a láncaitokat elszakítottátok. A kása már félig elfogyott, a két hordár már éppen a vizes kondért készíti, mikor Gnorak váratlanul nekimegy az öreg szolgának. Az öreg egyensúlyát vesztve elterül. A fiatal szolga egyedül nem bírja el a vízzel teli kondért, így elborul vele. A kondér pont oldalba találja az egyik őrt. Gnorak a kondér lánca után kap és magához rántja az üstöt, így szerezvén egy veszélyes fegyvert. Új fegyverét kétszer megpergeti a feje felett, majd lecsapja vele a parancsnokot. Legyengülten, ám valami csoda folytán és Gnorak segítségének köszönhetően a maradék őröket is elintézitek, és megszerezitek a fegyvereiket. Szerencsétekre az őrök nem olyan félelmetes kardforgatók, mint azok, akikkel korábban találkoztatok már. Néhány „élettel telibb” rab csatlakozni akar hozzátok, őket Gnorak megszabadítja a láncaitól, majd kirontotok a folyosóra......

Tárgy: Re: A ... kalózai Szer. Márc. 21, 2012 7:06 pm

~ Hányadik napot viselhetem ezt el itt? Mennyi időt kell még elszenvednem ezen a helyen? Az időérzékem teljesen eltűnt, megsemmisült. Ha nem lenne ez a kis ablak, már nem tudnék különbséget tenni éj és nappal között. De vajon tényleg úgy van, ahogy látom? Vagy már olyan földeken vagyunk, ahol ez se a régi? Legalább bejárom a világot, ez nagy szó. Nem így akartam meghalni, de hát sajnos ez így rendeltetett. – Depressziós filozofálgatásom közben nyit ránk megint a puccos banda. Úgy látszik, a létszám náluk sosem teljesen állandó, valamin folyamatosan változtatni kell – most kilencen állnak a rácsok között, ám ezúttal nem a vacsoránkat hozva. Hét őr fogja körül a két főbb embert, egy szikár, fekete hajú, csicsás öltözékű idegent, és a parancsnokot. Előbbi valószínűleg egy druchii, azokból elég sok van ezen a hajón, főleg magasabb rangokon elhelyezve. Jobb lenne róluk is többet megtudni.
Meglepődve figyelem meg, hogy a rabok –rajtam, meg a két társamon kívül- rettegve gyűlnek össze a sarokba, némelyik szinte előrébb löki a másikat, hogy őt ragadják ki a tömegből, míg a maradék nyugodtan elbújhat. Külső szemlélőként elég furcsán hat a dolog, de azért én is odasétálok melléjük, nehogy a végén én szívjam meg.
Hamarosan a jónép is mozgásnak indul. Csak két őr marad a nemes és a parancsnok mellett, a maradék pedig felénk kezd el araszolgatni. A szülők gyermekeiket szorosan magukhoz húzzák, de ezeknek a férfiaknak az arcáról semmi kegyelem nem süt le. Rideg arckifejezéssel nyúlnak be a tömegbe, és rántják ki a fiatalokat. Ha netán valamelyik felnőtt visszahúzná fattyát, akkor nemes egyszerűséggel lerúgják a kölyökről, netán a fejére vernek, egyik se kellemes, mindkettőben csontját törheti az illető. Én csak csöndben figyelem a történteket, próbálok nem feltűnést kelteni. ~ Ahogy egyre erősebb leszek, úgy ismerkedek meg a nyomor legmélyebb bugyraival… a még nálunk is sötétebb lelkű emberekkel… talán még olyan is akad, aki megszégyeníti a Seven Kin of Purgatory tagjainak elmeállapotát. Talán olyan is van, aki nagyobb élvezettel öl, mint bármelyik céhtag. Szánalmas mindegyik… ez egy undorító hely, undorító világ. Az egészet el kell pusztítani, hogy senki se szenvedhessen, vagy esetleg mulathasson más nyomorát. A Királyságok halálra vannak ítélve… így… hmm, mikor lettem ilyen? Mit tesz velem ez a zárka, te jó isten. Azt hiszem, meg fogok őrülni. Talán már rég meg tettem… – Magamba zuhanva figyelem a történteket.
Az összes apróságot felsorakoztatják a druchii előtt, aki leguggol eléjük, talán még kicsit be is hajol – ilyen magasságnál nem árt – és figyelni kezdi őket. Meghúzogatja az arcukat, felemeli a karukat, mindenhol átnézi őket, ahol csak lehet. Rendellenességet, betegség nyomát keresheti, de úgy látszik, aligha talál. Csupán három gyermeket hagy a cellában, a többit elviszi… az a pár felnőtt megkönnyebbülten kap fia vagy lánya keze után, és húzza magához, míg a többi elviselhetetlenül hangosan visítja sarjának nevét. Ez… kibírhatatlan.

Újabb kajaidő. Nincs nekem erre energiám, vagy épp kedvem. Csak ülni akarok itt, és kivárni az éhhalált. Reménykedni, hogy Tango és Melodia sorsa jobbra fordul. Bízni abban, hogy talán kicsit hiányozni fogok Leannának… talán Dennek is? Bízni a lehetetlenben. Nem, a remény már rég meghalt…
- Kicsike – Magasodik felém egy árny. Gnorak az. -, a következő etetéskor megszökünk, ha akarsz, velünk tarthatsz. – De minden, ami holt, újraéleszthető.
- Megszökünk?! – Sziszeg a társa, egyértelműen nem tetszik neki az ötlet. Hát akkor fulladjon meg! – Talán kitaláltál valamit?
- Úgy is mondhatjuk. Beszéltem a kásahordó kölyökkel. Megmondtam nekik, ha nem segítenek innen megszökni, akkor elmesélem a családjuknak, hogy hová jutottak, ami örök szégyen lesz számukra, amit képtelenek lesznek lemosni.
- Várj! Mégis mikor és hogyan beszéltél velük? Mikor én próbáltam, akkor egy ostorcsapást kaptam az arcomba.
- A népem bányakódját használtam – Vigyorodik el a nagytestű férfi. Így se sokat látni őt. – A botfülű druchiik észre se vették, ha meg észrevették – ami persze lehetetlenség – akkor se ismerik ezt a kódot.
- Értem. És mégis mi vett rá, hogy változtass a döntéseden?
- Semmi. A kölyök kezdett kérdezősködni. Ha pedig így adja magát a lehetőség, akkor meg kell ragadnunk. megfogadtam, hogy azt a gennyfejű kapitányt ölöm meg elsőként, amint visszaszerzem a fejszémet – Köp egyet oldalra. Ha nem lenne szükségem most minden folyadékra, ami a számban van, vele tartanék… – Erre pedig már nincs szükség… – Tép ketté a karjait összekötő láncot könnyelműen. Nem tétovázik, rögtön Elixet is megszabadítja, majd engem is. Azt viszont közli, az ujjai túl nagyok ahhoz, hogy a pántomat leszedje. ~ Szóval mágiáról ne is álmodjak. Értem…
- Sajnálom kicsike, de ezt már az én fajtám kovácsai csinálták… Csak a kulccsal lehet leszedni, vagy a fejszémmel. – Dörmögi. Nos hát, akkor ide azt a fejszét, és amputációra fel!
- Egészen addig ne csináljatok semmit az evésen kívül, amíg én meg nem kezdem az akciót! Megértettetek? – Bólintás.

Újabb etetés. Karjaimat szorosan a combjaim közé szorítom, mint eddig is tettem, ám most mégis óvatosabban, hiszen nem szabad meglátniuk, hogy a láncom immáron kettészakadt. Mikor már a kása nagy része elfogy, akkor kezdődik el Gnorak kaotikus tervének első fázisa – a férfi teljesen „véletlenül” nekicsapódik az öregebbik szolgának, aki elesik - a kisebbik meg persze nem elég erős ahhoz, hogy egyedül megtartsa a kondért, így szépen elborul… oldalba találja az egyik őrt, így egy veszélyforrás kiiktatva. Viszont lett egy másik – Gnorak, aki a kondért visszahúzza láncánál fogva, majd azt megpörgeti feje fölött, így létrehozva magának egy új fegyvert. A következő célpont a parancsnok. Egy csapással kiterül, mondjuk nem is csoda, nekem is megfeküdné a hasam egy ilyen kondér. A többi őrt is pikk-pakk elintézzük, bár ilyen gyengén nem érek túl sokat, még az über-fejelésemet se érzik meg túlzottan, esetleg még rugdosódok, de legalább csalinak jó vagyok, ha másnak nem. Megragadjuk fegyvereiket. Büszkén tartom magam elé a hatalmas kardot, miközben Gnorak még megszabadítja béklyóiktól azokat a rabokat, melyekben van elég erő küzdeni… és szökni. Amint ezzel is végeztünk, rögtön kirohanunk a folyosóra, reménykedve, hogy a szökés közelebb van, mint hisszük…

Tárgy: Re: A ... kalózai Kedd Márc. 27, 2012 3:27 pm

- Én is veletek tartok, Reményvesztett! – kiált utánatok a fiatalabbik rabszolga, aki a kondért cipelte.
- Báh! Semmi szükségem rabszolgákra, akik népünk árulói! Végeztél volna inkább magaddal, mikor elkaptak! – reagál dühödten Gnorak.
- Ne őt okold az apja bűneiért! – szól közbe az idősebb alak. – Ő már ezen a bárkán született.
- Micsoda?! Te meg miféle apa vagy?! Rabszolgaként voltál képes felnevelni a gyermekedet?! – Gnorak hatalmas önuralomról tesz tanúbizonyságot, mikor csupán egy jobbegyenessel üti ki az öreget, nem pedig bezúzza a koponyáját. – Jöhetsz, de ne kerülj az utamba!
Rohanni kezdtek a kifelé vezető úton, miközben Elix a többi cella ajtaját nyitja ki, de a bent raboskodók csupán értetlenül remegve szemlélik az eseményeket. Ők már túlzottan is hozzánőttek ehhez a cellához…
Eléritek a biztonsági záras kaput, amit csak egy külön kalitkából lehet kinyitni a túloldalról. Gnorak alaposan szemügyre veszi a rácsot, s ő is felfedezi azt a szándékosnak tűnő gyengeségét, amit te is. Fém sárkányölő létedre konyítasz az acélhoz, szóval még emberi tulajdonságokkal is könnyedén kiszúrod, hogy a zsanérok gyengébb acélból vannak, mint maguk a rácsok.
- A szekeret! A szekérrel fogjuk betörni! – vezényel mindenkit vissza a szekérhez.
Legyengült kis csapatotok felsorakozik a szekér mögött, és a tőletek telhető legnagyobb erővel tolni kezditek azt a rács felé. A szekér belecsapódik a rácsba, de az konokul ellenáll.
- Újra!
Megismétlitek a műveletet még párszor, de a szekér távol áll a faltörő kostól, szóval az ötödik próbálkozás után menthetetlenül összeroskad. Gnorak hangosan szitkozódni kezd, mígnem észreveszi, hogy a szekér egyik tengelye egy acélrúd volt. Felkapja a rudat és az ajtó rácsai közé fűzi azt. A már meggyengült ajtó nem hajlandó megadni magát pusztán Gnorak erejének, így te Elix és a fiatal rabszolga is csatlakoztok hozzá.
- Háromra!
- Egy… Kettő… Három!
Egyszerre nyomjátok lefelé a rudat, mire az elkezd meghajolni, ám az ajtó is megadja magát. Egy hangos pattanás hallatszik, majd a rács kidől. Immáron szabad az út a felfelé vezető lépcsők irányába.
- Mi a neved kölyök?
- Dalzim vagyok, a koronakovács klánból, a te és klánod szolgálatára!
A lépcsőtől már csupán húsz lépés választhat el titeket, mikor azon sorozatlövő íjpuskákkal felszerelt druchii őrök özönlenek le. Nem kérdeznek, nem üvöltenek, csupán céloznak és lőnek. Ti még időben félreugrotok, de három rabtársatok hamar tűpárnává változik.
Gnorak magához rántja a korábban fegyverként használt üstöt. Elix egy deszkát ragad meg, ami a szekérből származik. Dalzim is pajzs után néz.
- Mindenki keressen magának valamit, amit pajzsként használhat! Aztán formációba fejlődünk és egészen az őrökig menetelünk! Ha elérjük őket, már nyert ügyünk van! Csak íjpuskáik vannak!
A feladat adott. Találj magadnak valami pajzsnak valót, és a szűnni nem akaró nyílzáport túlélve jussatok el az őrökig, akikkel a lehető leggyorsabban végezzetek!

Tárgy: Re: A ... kalózai Kedd Ápr. 03, 2012 11:02 pm

- Én is veletek tartok, Reményvesztett! – Ordít utánunk a fiatalabbik tömzsi. Most, hogy sikerült a teknőc módból felküzdenie magát a földről, biztos hamis reményekkel teli…
- Báh! Semmi szükségem rabszolgákra, akik népünk árulói! Végeztél volna inkább magaddal, mikor elkaptak! – Kiált vissza Gnorak dühösen.
- Ne őt okold az apja bűneiért! – Kezd el magyarázkodni a már kiöregedett férfi. Kezdünk sokan lenni, úgy hiszem. – Ő már ezen a bárkán született. – Tű-dű! Drámai hatás bekapcsolva.
- Micsoda?! Te meg miféle apa vagy?! Rabszolgaként voltál képes felnevelni a gyermekedet?! – Üti le a vén csotrogányt. A szappanoperákban is általában így végződnek a viták, no de legalább nem placcsant a friss agyvelő a viszonylag tiszta padlón. – Jöhetsz, de ne kerülj az utamba!
Bár eléggé fáradtak vagyunk, a szabadság illata sokunkat felélénkít, így viszonylag gyorsan kezdünk el a kijárat felé rohanni. Eközben Gnorak néhai társa is aktívan cselekszik, kinyitja az eddig zárt cellákat, hogy szabaduljon a többi rab is. Az már más kérdés, hogy a legtöbb ráccsal szegélyezett szobából csak egy-két ember szállingózik ki…
Aztán talán még most jön a neheze. Ahogy már megannyi „szinten” áttörtünk, őröket köröztünk le tervünkkel, most a biztonsági ajtón kéne átmenni. Nem nagy kunszt – egy külső ketrecen át kell kinyitni, de az azt összetartó acél elég gyenge látszatra ahhoz képest, hogy ez egy biztonsági zár… persze, biztos úgy voltak vele, ezt sosem kell majd használniuk.
- A szekeret! A szekérrel fogjuk betörni! – Hát… mondjuk így: merész ötlet, de nem hülyeség.
Mindahányan vagyunk, befutunk a szekér mögé, majd teljes erőnkkel tolni kezdjük. Egész jó erőben vagyunk a sovány ételhez képest, de még ez sem elég ahhoz, hogy a rácsot csak egy kicsit is meggengyítse.
- Újra!
A szekeret hátrébb húzzuk, majd újra meglökjük. Szinte semmi reakció nincs rá. Újra… több reménytelen próbálkozás után a kis taliga menthetetlenül összeomlott maga alatt. Testes társunk jó szokása szerint káromkodással tarkítja a nehéz csöndet, miközben egy érdekes felfedezést tesz. ~ Új szavakat tanulhatnék tőle! Sőt, már tanultam is. A szekér tengelye körül kezd el barkácsolni, mire egy vaskos fém rudat húz ki onnét. Pontosabban, az maga volt a tengely. Régi énem szinte azonnal rá is vetné magát a finomságra, azonban most mondhatni felfordul a gyomrom az édességtől… sokkal jobban izgat az, ahogy Gnorak a rácsok közé illeszti a rudat, majd feszíteni kezdi azt. Mivel az ajtó nem igazán akar engedelmeskedni, így Elix, a fiatalabbik és én is a segítségére sietek. Talán négyünk ereje már többet ér…
- Háromra!
- Egy… Kettő… Három!
Az erőnk alatt már-már úgy látszik, a rúd adja meg magát előbb, és nem az ajtó. Hála istennek ez az állításom pár másodperc múlva megdőlni látszik, hiszen egy reccsenés kíséretében a rács felpattan, az ajtó kinyílik.
- Mi a neved kölyök?
- Dalzim vagyok, a koronakovács klánból, a te és klánod szolgálatára!
Már olyan közel van a kiút, mikor sikerül a druchii fenegyerekeknek megint illúziórombolást végrehajtaniuk. Nem is látom, hányan vannak, egyszerűen csak… sokan özönlenek felénk, mind számszeríjakkal, íjpuskákkal kezükben. Fantörpikus.
A nyilak záporozni kezdenek felénk, és habár érzékeim jócskán eltompultak már az itt töltött idő során, mégis sikerül még időben a falhoz vágódnom nekem, és még a legtöbb társamnak, hogy elkerüljük a veszélyt. Igaz, belém kap egy kicsit az egyik nyíl, de ez oly csekély sérülés ahhoz képest, hogy hamarosan szabadulhatunk… csupán hármukat, akik kevésbé élettelteiek találja el a fegyverzápor. Bár nekik már úgyis mindegy volt.
Szinte mindenki rögtön magához ragad egy pajzsot, egyedül én és Dalzim keresünk még valami védőfelszerelés után.
- Mindenki keressen magának valamit, amit pajzsként használhat! Aztán formációba fejlődünk és egészen az őrökig menetelünk! Ha elérjük őket, már nyert ügyünk van! Csak íjpuskáik vannak!
A padlózatra lenézve, kicsit kételkedve kezdem el azt feszegetni. Fából van, és ahogy elnézem, megártott a sok nyíl, illetve, hogy egy ilyen nehéz szekérrel mentünk rajta. Pár rúgás a sarkammal, egy kis feszítés, és már szinte fel is pattan a mellkasnyi szélességű parkettaszerű burkolat. Remélem, ki is tart…
Próbálok minél inkább Gnorak mögé bújni - az ő nagy teste megvéd a legtöbb dologtól, és én többnyire harcképtelen is vagyok. Nehéz mögötte maradni, hiszen ő a harc hevében pörög, forog, ugrál, szóval pár perc múltán úgy döntök, hogy inkább hanyagolom a dolgot.
Újabb nyílzáporral kínálnak meg minket, ám ezúttal többen, sokkal többen, és megannyi irányból. Egy ideig csak esetlenül a pajzsom alatt guggolok, de rájövök, hogy ez így sokáig nem mehet. Nyílvesszők sokasága pattan le a kemény, vastag faburkolatról, de lassan megérkeznek a hajó mesterlövészei is - nyilaik úgy sejtem, élesebbek, és jobb fából is vannak, hogy ne törjenek annyira. Még egy-két tucat lövés, és a védelmemnek lőttek, aztán nekem is. ~ Ez így nem mehet tovább.
Immáron Dalzim lesz az új emberi pajzs jelöltem, így mögé szökkenek. Hátamat az övének vetem, de ez nem tart sokáig - a Gnorak által elkezdett mészárlásba lassan bekapcsolódok. Ha megöljük az őröket, szinte biztos, hogy kijutunk. A nyíl se tart örökké... csak, ha mágiát használnak, leszünk bajban.
Az egyik őr felé vetem magamat. Meglepődését kihasználva vágok felé a pajzsommal vízszintes irányban, a torka felé. Lehet, hogy egy olyan kis csajban nincs nagy erő, mint bennem, de sajna az ilyen kemény fát ha hozzádörgölik a torkocskához, akkor abban hamar eltörnek a létfontosságú dolgok.
Az őrt gyorsan magam elé húzom, hogy felfogja a rám háruló nyilakat. Kezdik elveszíteni az irányítást, a hajón úgy tűnik, teljesen kitört a káosz.
Az embereik fogynak, a nyilakkal együtt, és kétségbe vannak esve. Van, hogy a sok gyáva féltében a maguk oldaláról szednek le egy-egy nagytestű őrt, aki a mieink fölé emelkedne...
Kissé idegesítő, hogy a karmaim közt az őr még vonaglik, gurgulázik, és idióta halálhörgéseket hallat. Sajnos ez az egyetlen hátránya, ha nem tudod azonnal kivégezni az ellenfeled - az haláltusájában irritálóbbnál irritálóbb hangokkal készít ki téged bosszúként.
Lerántom róla vékony, talán csak dísznek készült fémpikkelyes láncingét, és magamra terítem. Elorozom tőle kardját, majd a hátára felszíjazott számszeríjra tekintek. Nem, nem tudnék vele célozni.
Bal kezemben a már eléggé megviselt pajzzsal, jobbomban a frissen szerzett fegyveremmel kezdek el pörögni, forgolódni a csatában. Meglepődök, hogy milyen nehéz ez a láncing, illetve a kard, és a fát tartó kezem is meg-megremeg. Nem csak egyszerűen fáradt vagyok, de mágia nélkül kifejezetten gyenge is.
Alig tudom magam felé emelni fegyveremet, hogy onnan csaphassak le, szóval inkább úgy döntök, pörgök mint a ringlispíl, így egyaránt tudok mély és felszínes sebeket is okozni, de a legtöbb elég, hogy vagy én, vagy társaim végezzenek a megsebzett áldozattal.
Gnorak állít meg a pörgésben. Bár már elszédültem egy ideje, most, hogy a csataterünkre nézek... mészárszék. Többen hullottak el tőlük, mint közülünk, ez igaz, habár mi is eléggé megcsappantunk. De azt hiszem, hogy ezt a csatát... megnyertük.

Tárgy: Re: A ... kalózai Szer. Ápr. 04, 2012 12:43 pm

"A feladat adott. Találj magadnak valami pajzsnak valót, és a szűnni nem akaró nyílzáport túlélve jussatok el az őrökig, akikkel a lehető leggyorsabban végezzetek! "

A feladatod vége fölött miért siklottál el?! PÓTLÁST!!!

Tárgy: Re: A ... kalózai Pént. Ápr. 06, 2012 6:22 pm

A kis csapatotok felrohan a lépcsőn fel a fedélzetre, és csak ekkor szembesültök vele igazán, hogy a bárka valójában egy hatalmas, úszó fekete szikla.
- Erre gyertek! – int nektek Dalzim, miközben kinyit egy titkos ajtót, ami az ő magasságához van méretezve.
Jobb híján bementek az ürüléktől bűzlő járatba, amiről Dalzim elárulja, hogy az a rabszolgák folyosója. A rabok nem tartanak veletek tovább, inkább a kikötő felé veszik az irányt és megpróbálják a lehetetlent, ellopni egy őrzött hajót. A lakosztályok között ezekben a járatokban közlekednek, s szerencsétekre a druchiiknak eszük ágában sincs ebbe a mocsokfészekbe betenni a lábukat. A fiatal rabszolga elvezet titeket a kapitány lakosztályáig. Kinyitja a titkos ajtót, hogy beengedjen titeket, de ő nem követ titeket, visszamegy hogy másoknak segítsen. Ti viszont hárman már nem torpantok meg, helyben vagytok. A kapitány éppen meztelenül alussza az igazak álmát két emberi szajha között. Az ágy lábához kis adoptált énekes leányod van láncolva, akit a napokban alaposan elvertek. Az íróasztalon pedig van egy hatalmas kalitka, amiben a táncos lábú Tango raboskodik. Gnorak nem vesztegeti az idejét, megindul az egyik szekrény felé, ám mielőtt elérné, a bútordarabot őrök ugranak elő a semmiből. Három a három elleni harc veszi kezdetét, amiben ti nyertek, viszont a szoba népes társasága felébred. A szajhák rémülten sikongatnak a halott őrök láttán, míg a kapitány ügyetlenül próbál kibukdácsolni az ágyból. A következő pillanatban Gnorak feltépi a szekrényajtót, és lám ott a fejszéje, és Elix kardja is.
- Kicsi – szólít meg Gnorak -, a karodat! – mutat maga elé.
Amint kezedet a padlóra helyezed, azonnal lesújt a fejszéjével, ám mázlidra nem vágja le a karodat, csupán a vaspántra csap le, ami a fejsze érintésétől azonnal szétpattan. Immáron csak egy karnyújtásnyira vagy régi erődtől, csuklódból még éppen időben kibányászod a mélyre ültetett szilánkot, hiszen a kapitány ekkora már összeszedi magát. Az átkozott druchii megidéz maga mellé két óriási gyíkembert, amik két ember magasuk, és fizikailag még nálad is erősebbek, s gyorsabbak. Mágiát nem használnak ezek az óriási két lábon járó kék gyíkok, viszont ha VE-ben kell kifejezni az erejüket, akkor az egészen pontosan 9.500 VE-nek felelne meg. Ami azt jelenti, hogy nagy bajban vagy, erősebbek nálad, s fittebbek is, hiszen ők nem éheztek napokon keresztül. Ám Tango és Melodia segítségével le tudod győzni az egyiket. A másik rémről Elix gondoskodik, míg a kapitányt maga Gnorak vágja félbe.
A véres csata után egy pillanattal később megremeg az egész bárka. A falakon repedések futnak végig, s csak pillanatok választanak el attól, hogy elsüllyedj az összedőlő bárkával együtt. Menekülés közben elszakadsz a furcsa párostól, így csak Melodia és Tangoval az oldaladon jutsz ki a tengerre. Gnorak és Elix sorsa örök titok marad előtted, bár nem hiszem, hogy téged ez különösebben érdekel, hiszen az égen nemsokára megjelenik az az ismerős léghajó, aminek orrán ott csücsül dencimacikapitány, aki egy szárnyatlan angyal! Elrepültök a naplementébe, és boldogan éltek, amíg valaki szét nem rúgja a céhetek hátsóját.
Igen, ez az utolsó kör…

Tárgy: Re: A ... kalózai Kedd Ápr. 10, 2012 1:06 am

Mivel sikerült mindenkit eltakarítani a közelből, rögtön elkezdünk felrohanni a lépcsőkön – már, aki maradt. Amint kirontunk az ajtón, furcsa érzés támad meg… mozgunk, sokkal stabilabban, mint kéne. Na és furcsa alakja van a hajónak… ~ Ez valami mozgó sziget? Egy szikla? Érdekes…
- Erre gyertek! – Kiált, ami pont kiszakít elmélkedésemből. ~ Akkor nekik fel se tűnt? – Az ajtó, amihez vezet, pont akkora, mint ő. Kénytelen vagyunk lehajolni, hogy bejussunk, ám a szagvilág nem épp kedvező számunkra… ugyanaz a vizelet és ürülék szag, mint a cellában volt. Nem tart sokáig, Dalzim elárulja, hogy a rabszolgák folyosóján lépdelünk épp. Biztonságos ez egyáltalán?
- Ellophatjuk azt a hajót. – Hallom meg a sugdolózást az ajtón kívülről. Cellatársaink úgy tűnik, nem a biztos menekülési utat választják… mert hogy innen már kijutunk, az holtbiztos! Legalábbis remélem…
Elég furcsa így körülnézni. Úgy tűnik, hogy ebből a járatból több ajtó is nyílik. Néhány rabszolga ki is megy rajta, szóval innen mehetnek tovább a „gazdáikhoz”. Dalzim nagyon magabiztosan vezet minket előre, mígnem egy ajtó előtt kötünk ki.
- Ez a kapitány szobája. – Osztja meg velünk az információt. - Én nem megyek veletek, de nektek sok sikert. – Búcsúzik el.
Persze mi sem vagyunk restek – szinte azonnal kinyitjuk az ajtót, majd óvatosan belépünk. Nem hiába az óvakodás – a kapitány és a két kéjhölgy mellette az igazak álmát alussza. Néha egyik-egyik céda gyanútlanul kinyitja szemét, de szinte rögtön vissza is csukja azt, valószínűleg csak félálomba keveredhetett.
Aztán ami okot ad arra, hogy fejem céklavörössé váljon az idegtől, az a látvány… a látvány, hogy Melodia szinte eszméletlenül fekszik az ágy lábához láncolva, erőtlenül, és szétverve. Szemei alatt lila monoklik vannak, itt-ott még durvább véraláfutások szerte a testén. Pár csontja megrepedhetett, és nem csoda, ha a lelke is durva károkat szenvedet…
A mellette lévő íróasztalon egy méretes kalitka foglal helyet. ~ Szerintem Tangóval egyre gondolunk – b*sszák már meg magukat, hogy csak kalitkát találnak neki! Nem madár ő, csak vannak szárnyai…
Testes társunk szinte dörömbölve a padlón – bár akármilyen hangosan is járna, a kielégülten alvó kapitány talán akkor se hallaná meg – az egyik nagyobb szekrény felé, de mintha a szoba rejtekhelyei csak ezt a pillanatot várták volna. Három őr ugrik elő az árnyak rejtekéből, szinte a semmiből, és támadnak Gnorakra. Bár sok hasznomat még mindig nem veszik, a lépcsőknél elkobzott kardomat az őrök felé hajítom. Egyikük szerencsétlenségére… pont felszögezi őt az említett szekrényre, ahonnét Gnorak már úgy üti le, hogy szétdurran a koponyája. Szegény pára.
Odapördülök a szekrényhez, és kikapom a kardot – persze Elix se rest, ő is megcsillogtatja harci képességeit, és pusztakézzel valamelyik mellkasába tenyerel, s hátralöki azt. Bár az őr még így is fellök engem, valamelyest feltartóztatja az, hogy szépen belelökték a kardomba…
Mindemellett Gnorak persze szilánkosra zúzza a harmadik, még élő testét, biztosítva hogy lassan, szenvedések közt haljon meg.
Több sem kell az ágy lakóinak, rögtön felkelnek a csata zajaira. A kurtizánok hangosak sikítva várják a megváltást –vagy épp a halálukat– és a kapitány pedig esetlen mozdulatokkal akar kikászálódni a hölgyemények szorító karjai közül, kevés sikerrel. De talán ez a legkevesebb amivel most törődni akarnak társaim – amint Gnorak és Elix feltépik a szekrény ajtaját, szinte kezükbe hullnak fegyvereik.
- Kicsi – Hallom meg a nagytestű már-már megszokott becézését -, a karodat! – Mutat le a földre. Őszintén, amennyire is bízok meg benne az előbb átéltek alapján, kicsit szorongok. Egy lökés, vagy túl kevés koncentráció, és azt a karom bánja… de egye fene, egyszer élünk. Maximum felkeresem azt a dokit, aki Dent is felgyógyította.
Társamba nem kevés bizalmat fektetve teszem le a földre a kezemet. Oda se nézek, csak a nagy csattanás, és a fájdalomérzet nélküli lét tudatja velem először, hogy Gnorak sikerrel járt – majd mikor rá is tekintek, látom, hogy a fémpánt lehullt kezemről.
- Köszönöm. – Lehelem magam elé. Most már látom a szilánkot, melyet belém ültettek – mintha pulzálna a fény, ezáltal erőt elszívva tőlem. Na azt már nem!
Bár azért valljuk be, hogy igen fájdalmas dolog kiszenvedni egy, már a bőr alá begyógyult és mélyre benyomott „kavicsot”. Hangos szisszenések árán sikerül kihalászni a szilánkot, majd az megújult erőmmel rögtön még kisebb szilánkokra töröm, hadd szokja. A kapitány persze már úgy-ahogy összeszedte magát szenvedésünk alatt, magára kapott pár ruhát is, és persze kisebb fölényét kihasználva máris varázslatba kezd. Pillanatokon belül varázserejéből két undorító kinézetű, pikkelyes, meg hasonló ronda kinézeti jegyekkel bíró gyíkembert idéz meg. Szinte rögtön mellém siklik az egyik, és míg épp csak felkelnék, ő hátamba üt egyet, én pedig a padlón végzem.
- Te kis… – Ahogy elnézem, Gnorak erejét fitogtatva széttépte Melodia láncait, és kifeszítette Tango kalitkáját – mindemellett Elix is harcba keveredik, a másik undormánnyal.
- Hymn! Howling! – Próbál magába és belénk életet lehelni a kislány. - Howling! Howling! – Szajkózza, de hamarosan teste megremeg, és hatalmas sóhajok kíséretében nekidől az ágy végének.
- Mushroom Grenade – Nocturnal Darkness! Fungus Spore – Purple Mist! – Úgy tűnik, főként az én energizálásomra fordítják erejüket, így ideje, hogy én is villantsak valamit.
- Iron Dragon’s Roar! Iron Dragon’s Lance – Demon Logs! – Gyengítem le teljesen, hogy kelljen egy kis idő, míg magához térjen. - Iron Dragon’s Sword! – Változtatom át karom, hogy megadhassam a végső csapást. Bár kemény pikkelyeit átlagos kard még csak meg se karcolná, eme különleges acél elég hamar átüti – és bizarr színű vér tör fel mellkasából, miközben haláltusáját vívja.
Elix is szinte ebben a pillanatban végez társával, majd, mintha Gnorak csak erre várt volna, egy egyszerű mozdulattal kettévágja a kapitányt… megnyertük… MEGNYERTÜK! KI FOGUNK JUTNI!
Fél pillanat múlva az egész bárkát egy hatalmas remegés rázza meg, mintha csak földrengés lenne. A falakon repedések keletkeznek, úgy tűnik, ideje indulni. Hónom alá kapom a két jómadarat, Melodiát és Tangót, majd kiugrok az ablakon… sőt, szinte kiúszok, hiszen rögtön a tengerben találom magamat. ~ Remélem, nincsenek a közelben azok a dögök…
- Melodia, Tango majd felvisz téged. Én pedig használatba veszem ezt a deszkát… – Kapom elő újonnan visszaszerzett övtáskámból deszkát, melyre hamarosan feltornászom magam, és hármunk lassan felküzdi magát a léghajóra is, melynek egy erkélyéről szinte kilóg Dennek az a hatalmas pofája…
Látszólag meglepődik szegényes, és meglepően szakadt, büdös ruházatomon, illetve, hogy milyen cudarul is nézek ki. Persze mindezek ellenére csak vigyorog, és már épp szóra nyitná a száját, mikor én lefejelem.
- Ó, hogy rohadnál meg… – Segíthetett volna! Ehelyett csak itt terpesztette a seggét…
Morogva haladok el mellette, egyenest a szobámba… amint ezt kialudtam, orvosi ellátásra lesz szükségünk.

Tárgy: Re: A ... kalózai Kedd Ápr. 10, 2012 3:34 pm

Hogy is mondják? Olcsó húsnak híg a leve? Igen ez lesz az!
A végső harc szánalmas összecsapása, megannyi késés, és a béka hátsója alatti minőség fejében:

Jutalmad: 150 VE
Melodia: 50 VE
Tango: 30 VE

( Nyugalom, nekem is van életem! Komolyabb, és összetettebb, mint a tiéd, mégis mint mesélő, mint játékos helyt tudok állni! )

» A Déli Partok Kalózai - Első rész - Viharszakáll