Josh Sharpblade

/A bátyám keresése már az előtörténetemben is szerepel, így azt külön már nem írom le, hogy ki volt pontosan, és mit csinált. Ezen kívül itt egy kis kép a Kraskarról a könnyebb vizualizálása miatt, bár vele személyesen csak később fogok találkoznia

A bátyó nyomában
I. fejezet:
A keresés megkezdődik

Nem sokkal az után, hogy végre teljes jogú mágus lett belőlem, máris belekezdtem a célom megvalósításába: hogy megtaláljam a bátyámat. Nem igazán tudtam, hogy hol kezdjem, így jobb ötlet híján Makarov mesternél kezdtem el a kutakodást:
- Mester! – szólítottam meg az öreget, aki éppel le volt kötve egy korsó jó féle itallal.
- Nocsak. Csak nem az új tagunk? – nézett rám, miközben letette a kezéből a korsót. – Miben segíthetek? – folytatta.
- A bátyámról szeretnék kérdezni. – mondtam.
- Sejtettem, hogy előbb-utóbb felveted ezt a témát. Szívesen elmondok mindent, de azt kell, hogy mondjam: nem sok esélyt látok rá, hogy megtaláld. – mondta szomorúan. – Már majdnem három éve nem hallott felőle senki.
- Meglehet. – válaszoltam, de azonnal hozzátettem: - De én nem adom fel!
- Rendben van. – mondta a mester beleegyezően, mivel látta, hogy nem fogom feladni. – Mit szeretnél tudni? – tette fel a kérdést.
- Milyen küldetésre ment akkor? – kérdeztem felcsillanó szemekkel, örülve, hogy végre valami érdemi információhoz is juthatok.
- Lássuk csak! – gondolkozott el az öreg. – Ha jól emlékszem, akkor egy kis faluba ment, valahol Clover közelében. A neve… Mi is volt a neve? – gondolkozott el még mélyebben a mester. – Á, megvan! – kiáltott fel végül. – Gaope Kletl. – nyögte ki végül.
- Sosem hallottam még róla. – jegyeztem meg csendesen.
- Mondtam, hogy csak egy kis falu. – mondta a mester mosolyogva.
- És mit kellett volna ott csinálnia? – kérdeztem.
- Arról nem sokat tudok. – kezdett bele a válaszba. – Amit tudok a küldetéséről, az az, hogy egy furcsa szörnyeteg tartotta rettegésben akkor azt a falut. Minden éjjel elrabolt egy-egy falusit, akikről még a mai napig sem hallotta senki.
- És mi lett a szörnnyel? Legyőzte valaki? – faggatóztam tovább.
- Meglepő módon nem. - mondta csöndesen.
- Szóval még most is ott van? – kérdeztem csodálkozva.
- Nem, nem sokkal az után, hogy a bátyád, Kemfil eltűnt, a szörnyetegnek is nyoma veszett. – mondta sötéten.
- Tehát ha megtalálnám a szörnyet, közelebb kerülhetnék a bátyámhoz. – gondoltam.
- Éppen ezért mondom, hogy nem sok esélyt látok a megtalálására. – ismételte meg a szomorú tényt a mester. – Nem szeretném, ha délibábokat kergetnél. – figyelmeztetett.
- Köszönöm a jó tanácsot mester, de én mindenképpen meg fogom keresni a bátyámat. – mondtam határozottan.
- Ez esetben légy óvatos! Nem szeretném, hogy neked is bajod essen. – mondta kedvesen.
- Az leszek. – válaszoltam. – Köszönöm a segítséget! – mondtam búcsúzóul, és elindultam, hogy a bátyó nyomára bukkanjak.
Még mielőtt nekivágtam volna az útnak, a pénztárcámhoz mérten felszerelkeztem az útra. Vettem egy-két apróságot, és nagy örömemre sikerült egy mágikus térképet is szereznem. Ezek után felpattantam a járgányomra, amit a szüleimtől kaptam, és nem volt más, mit egy ezüstszínű mágikus motor.
Az utam viszont még mindig nem a megadott helyre vezetett, hanem haza a szüleimhez. Gyorsan letudtam az oda vezető utat, hála a járgányom gyorsaságának, és bekanyarodtam a házunkhoz vezető kis földútra. A hogy észrevettek a szüleim, máris elém siettek, és üdvözöltek, majd ellenkezést nem tűrően betessékeltek a konyhába, hol már javában forrt a leves, és sült a hús, lévén, hogy az idő már majdnem ebédre járt.
Mire elkészült az ebéd, megérkezett a két testvérem is, akik eddig az állatokkal foglalatoskodtak. Ők is szívélyesen üdvözöltek, majd letelepedtünk, hogy elfogyasszuk az ételt. Evés közben természetesen folyt a beszélgetés is, és a bátyám máris rákérdezett az érkezésem okára:
- Hogyhogy hazajöttél? – kérdezte kíváncsian.
- Mivel végre igazi mágus lett belőlem, így a bátyám után megyek, és meg fogom keresni. – jelentettembe teljesen nyíltan az okot. – De előtte ezt még el akartam mondani ezt nektek. – tettem hozzá.
Láttam anyámon, hogy próbál velem ellenkezni, csak éppen nem találja a szavakat, ezért ismét belekezdtem a beszédbe:
- Ne is akarj lebeszélni anya, ezt már eldöntöttem. Makarov mestertől pedig minden szükséges információt megszereztem. Ahogy befejeztük az ebédet indulok is. – fejeztem be, esélyt sem adva a vitára.
- Tehát elszántad magad. – szólt apán csendesen.
- Igen, el. – hangzott a határozott válaszom.
- Akkor vigyázz magadra! – mondta csendesen.
- Úgy lesz. – feleltem.
A beszélgetés ezen része után már kicsit komorabb hangnemben folyt a beszélgetés, és ahogy elfogyasztottuk az ebédet, ígéretemhez híven elbúcsúztam, és útnak is indultam, hogy végre eljuthassak Gaope Kletl-be.
A célomhoz való úton igen nagy segítségemre volt a térkép, amit előtte vásároltam. Miután kimondtam a jelenlegi tartózkodási helyem, és a célom helyét is, máris megjelent az útvonal, ahol haladnom kellett. Ugyan motorral voltam, de az út így is eléggé hosszú volt, és ráadásul kimerítő is, már ami a mágikus erőt illette, így egy szép kis tisztáson, amit az erdőn keresztül vezető út közelében találtam tüzet raktam, és mondhatni tábort vertem.
Az éjszaka gyorsan elrepült, és bár nem volt valami kényelmes fekhelyem, ennek ellenére egész kipihenten ébredtem. A tűz maradékát betemettem, nehogy lángra kapjon a végén az erdő, majd visszatérve az útra, és a térképem ellenőrzését követően máris robogtam tovább az uticélom felé.
Már majdnem délre járt az idő, mire végre megérkeztem a faluba, ahová tartottam. Nem volt túl nagy látványosság, alig száz lakosú hely lehetett. Ránézésre a népesség nagy része földműves volt, de ahogy végignéztem a helyen, szembe tűnt egy-két kézműves műhely is.
A motoromat leparkolva nekiláttam, hogy egy kicsit faggatózzak a helyiektől. Az utcán próbáltam szerencsét elsőként, és az utamba kerülő járókelőket kérdezgettem:
- Elnézést Uram! A három éve itt garázdálkodó szörnyről szeretnék kérdezni pár dolgot.
- Hagy békén! – mondta mogorván.
A következő, és az azután következő, és az összes későbbi megkérdezett is hasonló választ adott, mindössze a modorukban volt különbség.
- Hát ezzel nem fogok előrébb jutni. – vallottam be magamnak csalódottan. – Most mi legyen? Azt reméltem, hogy valami majd csak tud valamit mondani. – tanakodtam, mikor hirtelen valaki hátulról a vállamra tette a kezét, és megszólított:
- Szóval a szörnyetegről szeretnél hallani mi? – kérdezte rekedtes hangon.
Megfordultam, hogy megszemlélhessen az alakot, aki egy eléggé idős ember volt, nálam egy fél fejjel alacsonyabb, és hosszú ősz szakállal büszkélkedhetett.
- Igen, arról szeretnék hallani. Illetve nem csak arról. – tettem hozzá sietve. – A bátyám, aki mágus, ő is itt járt, hogy megoldja az ügyet. Őt keresem. – fejtettem ki egy kicsit jobban a „nem csak arról” kifejezésemet.
- Vagy úgy. – mondta, majd egy rövid szünet után folytatta. – Gyere velem a házamba. Ott elmondok neked mindent, amit tudok. A helyiek nem szeretik, ha valaki nyíltan beszél Kraskarról.
Megfogadtam a tanácsát, és miután bevezetett az egyik házba, és becsukta az ajtót, máris rákérdeztem az iméntire:
- Ki az a Kraskar? - kérdeztem érdeklődve.
- Nem ki, hanem mi. A Kraskar az a szörnyeteg, aki rettegésben tartottam a falut. Vele szállt szembe a bátyád. - válaszolta.
- Szóval harcolt is vele? – kérdeztem felvillanyozva attól, hogy végre valami érdemleges dolgot is hallhatok.
- Harcolt bizony. – mondta a vénember. – Láttam a csatájukat. Ádáz egy viaskodás volt. Ugyan a szörny is több sebet kapott, de sikerült legyőznie a bátyádat. - mesélte a vénember, akin látszott, hogy teljesen maga elé látja az eseményeket.
- Az nem lehet! – csattantam fel. – Nem halhatott meg! – folytattam tovább.
- Nos, nem is halt meg. Azaz, nem tudom, hogy meghalt-e. – tette hozzá sietve. – A szörny magával vitte.
- Magával? És mégis hová? – faggattam tovább az öreget.
- Azt senki sem tudja. A Kraskar minden éjjel éjfélkor jelent meg, és egy embert vitt el magával. Se többet, se kevesebbet. Mindig északról, a hegyek felől jött, és délre, a tó felé tűnt el. – válaszolta a kérdésemre.
- És tért már vissza valaki azok közül, akiket magával vitt? – kérdezősködtem még mindig.
- Senki. – válaszolta mélységes szomorúsággal. – És ha kedves az életed, akkor nem kutatsz utána tovább. – tette hozzá intésül.
- Köszönöm a segítséget öreg, – mondtam – de történjék bármi, én megkeresem a bátyámat. - mondtam, és nem hagytam, hogy eltántorítson a célomtól.
- Nem érted fiam! A bátyádat már elnyelte a szörny. Akit elvitt, az nem tér vissza többé már soha! – fakadt ki az öreg, majd elkezdett sírni.
Pár pillanatig morfondíroztam azon, amit mondott, majd rákérdeztem a számomra nyugtalanító részre:
- Hogy értetted azt, hogy elnyeli? – tettem fel a kérdést.
- Micsoda? Én nem mondtam ilyet. – mentegetőzött az alak.
- De igen, mondtál. Kristály tisztán hallottam. – mondtam támadóan.
- Rendben van, beismerem. – mondta remegő hangon. – Kering egy mende-monda a bestiáról. Azt mondják, hogy akit magával visz, azt valamilyen módon magába olvasztja, és a részévé válik. Azért nem tér vissza közülük senki sem. – válaszolta szomorúan.
- Nem tudsz valami konkrétabbat mondani annál, hogy a tó irányába ment el? – kérdeztem továbbra is, bár a válasz felől voltak kétségeim.
- Nos, azt mondják, hogy a Kraskar a tó közepén lévő szigeten nyeli el áldozatait, és onnan vándorol vissza a helyekbe. – mondta.
- Akkor még egyszer köszönöm a segítséget. Most már tudom, hogy merre induljak tovább. – mondtam, majd egy köszönés után távoztam a házikóból. - Akkor hát irány a sziget! – gondoltam magamban.
Ismét felpattantam a motoromra, és lerobogtam egészen a tó partjáig, ahol ismét leszállásra kényszerültem. Miután lekászálódtam a járművemről, körülnéztem a terepen. Szokásos tóparti kinézete volt, a hullámok, amiket az enyhe szél alkotott, lassan mosták a partot. Ahogy jobban belekémleltem a távolba, megláttam a sziget körvonalait is, melyek eléggé messzinek tűntek.
- Mégis hogyan fogok átjutni oda? – tűnődtem. – Az úszás máris ki van zárva. – nyugtáztam magamban, mivel nem tartottam valószínűnek, hogy ekkora távot képes lennék átúszni.
Mivel semmilyen ötlet nem jutott eszembe, amivel megoldhattam volna a problémát, így tehát úgy döntöttem, hogy visszatérek a faluba, és megpróbálok szerezni egy csónakot, vagy valami vízi eszközt, amivel át tudnék jutni.
Ahogy elterveztem, ismét a motoromra pattantam, és visszaszáguldottam Gaope Kletl-be. Ismét a járókelőkkel próbálkoztam, de ismételten eléggé zárkózottak voltak az irányomba, és még csak végig sem hallgattak.
- Milyen faragatlan egy népség ez. – gondoltam.
Más lehetőség híján ismét visszatértem az öreghez, akivel az imént beszéltem, és bekopogtattam az ajtaján. Rövid várakozás után kinyílt az ajtó, és csodálkozva nézett rám a vénember.
- Mi az, még mindig lenne kérdésed? – kérdezte bosszankodva.
- Igen, de már csak egy, és ez nem a szörnnyel kapcsolatos. – válaszoltam.
- És mi volna az?
- Hol tudnék szerezni egy csónakot?
- Minek az neked? – értetlenkedett.
- Át szeretnék jutni a szigetre, amit említett. – mondtam ki nyíltan a célomat.
- Ha ennyire meguntad az életedet, - mondta lemondó hangnemben – akkor csak tessék. Itt nem találsz csónakot. A helyiek félnek a tótól, nem hajóznak rajta. Ellenben van egy halászfalu a másik oldali parton. – mondta. – Ott talán tudnak neked segíteni. – fejezte be végül.
Ismét megköszöntem a segítséget, és a megadott cél felé vettem az irányt, amelyet a térképemen is feltüntettem, így nem tudtam eltévedni, s padlógázzal máris elindultam, hogy hajót szerezzek magamnak.

A gyorsasággal nem volt baj, így eléggé gyorsan elértem az említett faluba. A hely egyszerű kis halászfalu volt, minden feltűnést nélkülözve. A parton néhány ladik volt kikötve, a falu pedig nem volt túl élettel teli, mindössze egy-két embert lehetett látni. Odamentem az egyik házhoz, amely előtt egy idősebb férfi ült, és megszólítottam:
- Jó napot!
- Magának is! – hangzott a viszont köszöntés.
- Tudna nekem ajánlani valakit, akitől tudnék kölcsönözni egy csónakot? – tettem fel a kérdést.
- Csónakot? Hát az meg minek kell teneked? – kérdezte meglepetten.
- Az már az én dolgom. – mondtam, mivel úgy gondoltam, hogy nem tanácsos elárulnom, hogy hova is készülök, hátha itt sem fogadnának szívesen.
- Ha csónak kell, akkor Jimm-nél kellene megpróbálnod. Ő lehet, hogy bérbe adja az övét. – mondta.
- Köszönöm. És hol találom ezt a Jimm-et?
- Ha lemész a csónakokhoz, - mutatott az ötven-hatvan méterre levő úszó alkalmatosságok irányába – akkor ott biztosan megtalálod. – válaszolta.
Még egyszer megköszöntem a segítséget, majd elindultam a megadott irányba. A távolság csekély nagysága miatt pillanatok alatt odaértem a csónakokhoz, és találtam is ott egy férfit, akit némi hezitálás után meg is szólítottam:
- Elnézést! Ön lenne Jimm? – kérdeztem.
- Én. – válaszolta komoran. – Miért, mit akarsz? Te is ki akarsz rabolni? Vagy megölni? Na gyerünk, bökd ki! – üvöltözött velem.
- Nem, szó sincs ilyesmiről! – mentegetőztem, hiszen eszem ágában sem volt ártani neki. – Én mindössze egy csónakot szeretnék. – mondtam el a valódi célom.
- Aztán minek az neked? – kérdezte továbbra is rendkívül gyanakvóan.
- Szeretnék eljutni a tó közepén található szigetre. – mondtam ki ezúttal egészen nyíltan.
- Áhá! Tudtam én, hogy rosszban sántikálsz. De várj csak, adok én neked! – mondta, és felkapva egy evezőt felém ütött vele, amely elől én egyszerűen félre ugrottam.
- Nem sántikálok rosszban! – próbáltam kihúzni magam a kellemetlen helyzetből. – Félreérti a helyzetet. – folytattam.
- Aki a szigetre megy, az mind rossz ember. – mondta teljes meggyőződéssel.
- Kérem, hallgasson már végig! – kérleltem, de semmi eredménnyel, továbbra is el akart püfölni az evezőjével.
Nagyjából egy percig tarthatott a jelenet, ahol is el-elugrottam a felém záporozó csapások elől, majd megelégelve a dolgot, a mágiához nyúltam, hogy végre meghallgasson a vén idióta, és ne kelljen már cirkuszi majom módjára ugrálnom.
- Ex-Quip: Sword! – vettem elő a kardomat, melynek egyetlen suhintásával kettévágtam az evezőt, majd a leblokkolt támadómra üvöltöttem: - Hagyja már ezt az őrültséget, és hallgasson végre végig! – mondtam határozottan.
A férfinek majdnem kiestek a szemei, úgy nézte a kettévágott fát, majd rám pillantott, és végre némi értelmet láttam megcsillanni a szemében, ezért gyorsan eltettem a kardomat, és belekezdtem a történetem újbóli előadásába:
- A bátyámat keresem. Három éve eltűnt, és azt hallottam, hogy azon a szigeten a nyomára akadhatok. – mondtam tömören.
- Hidd el, azon a szigeten nem találsz semmit. Ott csak a gonosz lakik. Ne menj oda! – mondta.
- Már sokan megpróbáltak lebeszélni róla, de még egyiküknek sem sikerült, szóval felesleges ezzel próbálkoznia. – mondtam a kijelentésre válaszul. – Szóval ad nekem csónakot, vagy nem? Természetesen megfizetem. - kanyarodtam vissza a tárgyra.
- Nem bánom. – mondta az öreg Jimm végre beleegyezően. – De legyél óvatos! Szeretném visszakapni a csónakomat.
Miután elrendeztük a csónak bérlésének anyagi részét, kieveztem a vízre, és elindultam a sziget felé, ami még csak a távolban körvonalazódott. Sokat kellett eveznem, és az utam eléggé egyhangúra sikeredett. Jó fél órás fáradozásomba került, míg végre elértem a partot.
- Nem is olyan kicsi ez a tó. – gondoltam.
Ugyanez a szigetre is igaz volt. A partról nem tűnt valami nagynak, de innen annál inkább. Burjánzott az élet, az aljnövényzet gazdagon zöldellt, és sok-sok fa is állt a földdarabon. A partnál kiugrottam a csónakból, és egy kidőlt fatörzshöz erősítettem, majd elindultam, hogy felfedezzem a szigetet.
Ember vagy állat általi tevékenységnek semmi jele nem látszott. Se egy vadcsapás, se madarak éneklése, sem pedig a rovarok zümmögése sem volt érzékelhető. Mintha az egész sziget pusztán egy nagy növény lenne.
- Nem értem. – tanakodtam. – Ha ennyi növény van itt, hogyhogy nincsenek legalább rovarok, amik beporozzák őket? – álltam értetlenül.
Keresztül-kasul járkáltam a rengetegben, néha a saját utamra visszatévedve, mivel nem nagyon lehetett tájékozódni a sok-sok ág és levél tengerében. Segítségül hívtam ugyan a kardomat, és szó szerint vágtam magam a rengetegen, de még így is embert próbáló feladat volt áthatolni rajta. - Miért félnek a helyiek ettől a helytől? Hiszen nincs itt semmi. – mondtam immár hangosan, mivel már kezdett nyomasztani a nagy csendesség, amely már megérkezésem óta uralkodott. Ekkor azonban meg is bántam, hogy megszólaltam, mivel az én hangomat azonnal egy másik hang követte, ami nem volt túl barátságos. Ez pedig nem volt más, mint egy vérfagyasztó üvöltés.
- Ez meg mi lehetett? – jött a kérdés.
Mintha csak válaszként következett volna, az üvöltés megint felhangzott, de immáron jóval hangosabban.
- Tehát bármi is, közeledik. – vontam le a következtetést.
Nem akartam, hogy felkészületlenül érjenek a dolgok, így a biztonság kedvéért felfegyvereztem magam, és úgy vártam. Nem kellett sokat várnom, mert nagyjából fél perc múlva már meg is láttam a valamit, ami valóban közeledett felém, méghozzá eléggé gyorsan. Az útjába kerülő bokrok pillanatok alatt elhajoltak, vagy eltörtek, ezáltal ösvényt nyitva a közeledő lénynek.
Bölcsebbnek láttam, ha nem várom meg, legalábbis ne a földön. Egy kósza ötlettől vezérelve felszaladtam egy, a közelben álló fára, és onnan követtem szemmel az események további folyását.
Néhány pillanat elteltével meg is érkezett a szörnyeteg arra a helyre, ahol az imént álltam. Mint ne mondjak, eléggé ronda és félelmetes látvány volt.
- Szóval ez lenne a Kraskar? – néztem gyilkos tekintettel a rémségre.
Kissé emberszerű volt, és megérkezésekor azonnal két lábra állt, az előzőleg a futásnál használt négy lábbal ellentétben. Kezein csontszerű karmok voltak, fogai pedig borotva élesen villogtak a szájában. A hátán és a fején a karmokhoz hasonló anyagból egyfajta páncél volt. Miután elért oda, ahol az imént álltam, szaglászni kezdett, majd abbahagyta, és csak feszülten figyelt. Hogy mire? Azt nem tudtam, de volt egy feltevésem:
- Talán a hallás alapján tájékozódik? – töprengtem.
Nem mozdultam, és még a lélegzetemet is visszafojtottam. Vajon ezért-e, vagy más miatt, de nem vett észre, és lassan elsomfordált.
- Nem szívesen lennék ennek a dögnek a vacsorája. – gondoltam. – De ha továbbra is a szigeten akarok maradni, akkor kénytelen leszek valamit kezdeni vele. De vajon miért jött ide pont akkor, amikor megszólaltam. Hiszen egész eddig itt vagdalkoztam és csörtettem a bozótban. Ha csak a hangom miatt jött volna, akkor már régen fel kellett volna fedeznie. Akkor mégis miért? – töprengtem egy ideig, majd lemásztam a fáról, és óvatos léptekkel elindultam azon a csapáson, melyet a rémség hagyott maga után.
- Ha követem az útját, akkor talán elvezet valahova, mondjuk a tanyájára. – reménykedtem.
Sokáig követtem az ösvényt, és nem is csalódtam a reményeimben. Nagyjából fél órányi túrázás után egy romos és elhagyatottnak tűnő épületféleséghez értem. Egy körülbelül húsz méterszer negyven méteres építményről volt szó. A falakat vastagon lepték a különféle növények indái, és levelei. A tető egy része már beszakadt, de a nagy része még megvolt, bár szintén korhadozó állapotban. Az ablakok mind ki voltak törve, és az egyetlen ajtó, amelyet láttam, az is be volt szakítva.
Elővigyázatosan felmértem a terepet, nehogy készületlenül összefussak a lénnyel, amivel az imént sikerült találkoznom, és miután megbizonyosodtam afelől, hogy nincs a közelben, elindultam a ház felé.
Ahogy bekukucskáltam, bent sem volt sokkal jobb a helyzet. Mindenhol törött bútordarabok árulkodtak arról, hogy itt valaha ember, vagy emberek laktak, és a mi még rosszabb volt, az a földön heverő csontok látványa volt. Szanaszét szórva a különböző nagyságú és alakú csontok, óriási mennyiségben. Több közülük pedig szabályos formában el volt törve, vagy meg volt karcolva.
- Vajon ez a rondaság eheti ezeket? – töprengtem. – De ha ez így van, akkor gyakran jár erre, szóval jó lesz sietni. – következtettem.
A sietség miatt túltettem magam a látványon, és tovább kutakodtam. Az egész hely egyetlen, hatalmas szoba volt egykor. Most már nem olyan tagolatlan, mivel a különféle fák, melyek átnőttek a padlózaton, és a törött tárgyak miatt eléggé nehezen lehetett benne közlekedni.
Egyetlen dolog volt közel érintetlen a helyen, mégpedig egy íróasztal, amely az építmény szemközti sarkában állt. Az nem volt összetörve, bár a többi tárgyhoz hasonlóan ezen is látszott az idő.
Odamentem, és megvizsgálva kiderült, hogy fiókkal is rendelkezik, amely kulcsra van zárva.
- Azt hiszem, hogy ez már nem tesz semmit. – gondoltam, és gyorsan megidéztem egy kardot, amellyel könnyű szerrel ki tudtam nyitni a fiókot.
Egy igen vastag könyv lapult benne. Kivettem onnét, és a cókmókjaim közé tettem, majd távoztam, nehogy összetalálkozzak a rémséggel.
- Kezd lemenni a nap. – jegyeztem meg, mikor felnéztem az égre, a düledező házból kiérve. – Jobb lesz, ha éjszakára visszamegyek valami emberlakta helyre. Nem lenne szerencsés itt tölteni az éjjelt. – döntöttem el.
A megszerzett könyvvel tehát a birtokomban, amelyet nem néztem meg, méghozzá az időhiánya miatt, visszatértem a csónakhoz. Nem volt túl egyszerű vállalkozás, mivel eléggé elkeveredtem már azóta, és ezen a helyen minden tök egyformán néz ki, így hát elég sok időbe telt, amíg megtaláltam.
Mikor megérkeztem, bedobtam a cuccaimat, eloldottam a ladikot tartó kötelet, és beszállva nekiláttam az evezésnek. A nap ekkor már alig látszott a látóhatáron.
Sietve eveztem, és nagyjából a teljes sötétség leszálltakor meg is érkeztem a tó partjához. Ahogy odaértem, ismét kikötöttem a csónakot, és megpróbáltam úgy távozni, hogy senki sem vegyen észre, de ez nem sikerült, mivel Jimm már messziről kiszúrt, és odafutott hozzám.
- Hát túlélted? – mondta csodálattal.
- Ez meg honnan látott meg ilyen sötétben? – gondoltam kissé bosszúsan, majd mivel nem volt túl sok kedvem beszélgetni, csak rövid választ adtam: - Ja.
A férfi nem vette a sokatmondó szónak az értelmét, és tovább folytatta a kérdezősködést:
- És, mit találtál? – faggatott kíváncsian.
- Semmit. – válaszoltam ismét, ezúttal már mogorvábban, hogy végre leszálljon rólam.
- Semmit? – kérdezte értetlenül.
- Semmit. – szögeztem le ismét, majd faképnél hagytam a fickót, és elsétáltam, hogy találjak magamnak valami szállást éjszakára.

/És itt következik a második kalandom a hónapban. Jó szórakozást hozzá!/


Miután végre le tudtam rázni Jimmet a kérdéseivel együtt, nekiláttam a szálláskeresésnek. Nem volt valami nagy a falu, így örültem, hogy egyáltalán egyetlen fogadót is találtam benne. Betértem, és a megszokott képpel ellentétben nem valami nagy élettel találkoztam, mint a nagyobb helyeken, mindössze két földműves ücsörgött ott, és bort iszogatott.
Odasétáltam a pultoshoz, és beszédbe elegyedtem vele:
- Jó estét! Van kiadó szobájuk? – kérdeztem.
- Adjon Isten magának is! Természetesen akad! – mondta a férfi.
- Akkor szeretném kivenni. – válaszoltam.
Miután megegyeztünk az árban, megkaptam a kulcsokat, és a tulaj kíséretében felmentem az emeletre, és elfoglalhattam a lakosztályomat.
Nem volt valami nagy szám, az egész szobában egyetlen ablak volt, az is kicsi. Középen volt egy kisebb fajta szőnyeg, amely már eléggé elkopott, és mindössze egy ágy meg egy asztal és a hozzá tartozó szék volt a teljes bútorzat.
- Eléggé szegényes, de megteszi. – gondoltam.
Mivel már besötétedett, így fényre volt szükségem a tájékozódáshoz, és főleg az olvasáshoz. Miután ezen túljutottam, elővettem a csomagomból a könyvet, amit elhoztam a szigetről, és leültem vele az asztalhoz, majd felnyitottam, hogy megnézzem, mi van benne. Nagyon elcsodálkoztam a tartalmán, mivel a könyv az első oldalt leszámítva, amelyen a következő cím volt olvasható: „Homunculus Projekt” , teljesen üres volt.
- Ez most komoly? – kapott el az idegesség. – Tényleg egy üres könyvet hoztam haza, mint fontos dolog? Nemár! – nyavalyogtam, és letörten ráborultam az asztalra.
Nem láttam értelmét annak, hogy egy üres könyvre pazaroljak időt, így tehát inkább visszaraktam a holmim közé, és nyugovóra tértem. Rám is fért már az egész napos tetteim után. Igen jól és mélyen elaludtam, mindössze késő délelőtt ébredtem fel.
- Akkor most hogyan tovább? – tanakodtam.
Eléggé tanácstalanul álltam a dolgok előtt, mivel valószínűsítettem, hogy nem tudom egyedül legyőzni az a dögöt, más megoldás pedig mégsem nagyon akadt. Így hát azt a döntést hoztam, hogy visszatérek Magnoliába, és a mestertől fogok további tanácsot kérni.
Első utam ezt félre téve azonban a fogadó földszintjére vezetett, mivel már majdnem éhen haltam. Egy kiadós reggeli után azonban már tényleg nem maradt más hátra, mint hogy elinduljak. Felpattantam a motoromra, és otthagytam a városkát, vagy falut, nem is tudom minek lehetne nevezni, és elrobogtam Magnolia irányába.
A visszaúton azonban váratlan akadályba ütköztem, mégpedig egy kidőlt fa személyében.
- Hát ez remek. – zsémbelődtem magamban, majd leszálltam a járgányomról.
Abban a pillanatban, mikor mindkét lábammal a földön álltam, máris hangos üvöltözést hallottam minden irányból, és hamarosan alakok özönlöttek mindenhonnan.
- Mit jelentsen ez? – néztem körbe.
- Add meg magad és add át az értékeidet, ha szót fogadsz, ígérem, nem esik bajod kölyök. – mondta az egyik fickó, mikor már körba vettek.
- Tehát rabló támadás mi? – vontam le a következtetést. – Én is mondok egy ajánlatot: Tűnjetek el, és akkor nem foglak laposra verni titeket. – hangzott a cseppet sem ijedt hangom.
- Micsoda? Még te akarsz minket fenyegetni? – mondta felbőszülve a vezér. – A mindenségit, elkapni! – üvöltötte az embereinek.
- Ti akartátok. – mondtam, majd a mágiámhoz nyúltam: - Ex-Quip: Steel Long Sword! – mondtam, és máris a kezemben díszelgett a hosszú kardom.
A banditák közé vetettem magam, és röpke fél óra alatt rendet is tettem köztük. Természetesen nem vagyok egy gyilkos típus, így jobbára csak a kardom lapjával, avagy valamelyik végtagom csapásával fektettem ki őket. Miután végeztem és végignéztem a csapaton, hát… eléggé szánalmas látványt nyújtottak.
- Én figyelmeztettelek titeket. – vetettem a szemükre a dolgot, majd visszasétáltam a motoromhoz, és a kardom visszazárása után máris kikerültem az akadályt, amely előttem volt.
Ezután a kis incidens után már minden simán ment a céhépületig. Belépve a mestert a helyén ülve találtam, mint szinte minden alkalommal. Odasétáltam hát hozzá.
- Ó, hát visszatértél? – üdvözölt nagy örömmel.
- Igen. – válaszoltam kissé kedvetlenül.
- Mi ez a rosszkedv? – kérdezte a mester érdeklődően. – Csak nem rossz hírek?
- Nem. Éppenséggel inkább jóformán semmi. De azért valamit mégis csak találtam. – tettem hozzá gyorsan.
- Éspedig? – faggatott tovább.
- Megtaláltam a Kraskart. – válaszoltam komoran.
A mester teljesen lefagyott ennek a hírnek a hallatán.
- És hol van? – kérdezte hevesen.
- Gaope Kletl mellett van egy tó, annak a szigetén tanyázik. – válaszoltam.
- Értem. – mondta a mester komoran. – Azzal neked nem legyen dolgod. Én majd küldök valakit, aki elintézi. Van még valami? – kérdezett tovább.
- Nos, találtam a szigeten egy nagy épületet is, bár már eléggé romos állapotban. Ezen kívül még ezt találtam ott. – mondtam, és átnyújtottam Makarovnak a könyvet, amit magammal hoztam. – Esetleg mond neked ez valamit mester? – faggatóztam.
A mester alaposan szemügyre vette a könyvet, majd a következőket mondta:
- A címben szereplő dologról hallottam már ezt-azt. Állítólag egy sötét céh megpróbált létrehozni egy lényt, melynek a Homunculus nevet adták. Ennek a lénynek az lett volna a feladata, hogy levadássza a céh számára nem kívánatos személyeket. De tudtommal a kísérletből nem lett semmi, mivel a céh rejtélyes módon eltűnt, mintha soha nem létezett volna.
Nem firtattam, hogy honnan tud ilyeneket, de azért mást még igen:
- És nem lehetséges, hogy ennek a kísérletnek a terméke lenne az a szörnyeteg? – kérdeztem.
- Nem lehet kizárni. – válaszolta még az előzőnél is komorabban. – Lehetséges, hogy az a könyv nem üres, csak valamiféle mágiával van lezárva, hogy ne juthassanak hozzá illetéktelenek. Hagyd itt, megpróbálok keresni valakit, aki esetleg fel tudná törni, már ha valóban van mit. – mondta.
- Rendben. – válaszoltam röviden.
- És most mihez akarsz kezdeni? – kérdezte.
- Természetesen visszamegyek a szigetre, és legyőzöm azt a rémséget. – válaszoltam
- Megmondtam már, hogy ne foglalkozz vele. Ha a bátyád nem tudta legyőzni, akkor te sem fogod. És különben is megmondtam, hogy…– próbált érvelni, azonban félbeszakítottam.
- Természetesen nem egyedül akarom elintézni. Hanem azzal, akit küldeni akartál mester. – mondtam, még mielőtt tovább vitáztunk volna.
- Önfejű kölyök. – mondta kissé bosszúsan, de immáron rám hagyta a dolgot.
Miután beszéltem a mesterrel, végre kicsit jobb kedvre derültem, hogy történik valami. De az volt a gond, hogy túl sok minden történt. Miközben a város utcáin sétálgatva töltöttem az időt, hirtelen kiáltozást hallottam:
- Segítség! Tolvaj! – kiáltotta egy női hang.
- Hogy nekem mindig kijut az ilyen okostojásokból. – mérgelődtem magamban, majd gyorsan a hang irányába futottam.
Egy szűk utcából jött, ahol is egy fiatal hölgyet körbevett négy férfi, akik eléggé marcona alakok voltak.
- Nem kell félni, csak egy kicsit fog fájni. – mondta egyikük, és nevetett.
Ezt természetesen nem a rablásra értették, hanem sokkal inkább valami másra, legalábbis a perverz tekintetükből illetőleg a felálló nemi szerveikből erre következtettem.
- Na ja, ez az én formám. – gondoltam beletörődően, majd odakiáltottam a zaklatóknak: - Hé ti ott! Gyorsan lépjetek meg, különben kénytelen leszek erőszakhoz nyúlni, amihez már nagyon nincs kedvem, mivel ma már helyre tettem jó néhány fickót, szóval nem szeretnék még több testmozgást. – mondtam utalva az erdőben történt kis incidensre.
- Nézzétek már a kölyöknek milyen nagy a szája. Móresre kéne tanítani a kis szarost nem? – mondta gyilkos tekintettel, majd előhúzott egy tekintélyes méretű kést, amit már majdnem kardnak lehetett nevezni.
A társai is fegyvert ragadtak.
- Hogy miért ilyen lassú a felfogása az összes rosszfiúnak? – tanakodtam halkan, majd én is fegyvert ragadtam. Mivel még legalább tíz méter volt köztem és a banditák közt, így végre bevethettem a kedvenc fegyveremet:
- Ex-Quip: Magic Pistol! – vettem elő a pisztolyt, mire a támadók némileg visszahőköltek. – Nos, ki legyen az első, akit lepuffantok? – kérdeztem teljes nyugalommal, szinte unva az egészet.
- Úgysem mered. – mondta egyikük.
Puff… Dördült el a pisztoly, és a nagyszájú tolvaj máris padlót fogott. Természetesen nem öltem meg, de elvesztette az eszméletét.
- Futás! – kiáltozták a társai, és hanyatt-homlok menekültek.
- Ezt már szeretem. – jegyeztem meg halkan, majd lassan odasétáltam a hölgyhöz, akit megtámadtak. – Jól van? – kérdeztem.
- Igen, nagyon köszönöm. Hogyan hálálhatnám meg? – kérdezte.
- Ugyan, szóra sem érdemes. – válaszoltam. – Csak legközelebb jobban vigyázzon és ne mászkáljon ilyen helyeken.
- Úgy lesz. Még egyszer nagyon szépen köszönöm. – mondta.
A gazfickók lerendezése után elsétáltam az egyik közeli kocsmába, hogy felfrissítsem magam egy kissé. Belépve pedig olyanokba botlottam, akikre egyáltalán nem számítottam: Az a három fickó, akik az imént elfutottak, ott panaszkodtak egy férfinek, aki az egyik asztalnál ült, nekem háttal, mégpedig azért, mert elbántam velük.
A belépésem eléggé drámainak sikerült, mert a három jómadár azonnal észrevett, és ennek hangot is adott:
- Ő az ott! – kiáltotta egyikük.
Erre a fickó hátrafordult, hogy megnézzen magának, de ekkor szembesültem a ténnyel, hogy ő sem idegen. Az a bandavezér volt, akik az erdőben intéztem el.
- Hogy miért kell nekem mindig a legrosszabb helyeken járnom. – zsémbelődtem magamban.
- Elkapni! – szakította félbe a mérgelődésemet a főnökük parancsa.
- Nem hiszem, hogy hallgatnátok rám, de mi lenne, ha nem balhéznánk, a múltkor is helyben hagytalak titeket, muszáj ez? – tettem fel a teljesen értelmetlen kérdést, mivel tudtam, hogy úgysem hallgatnak meg. – Egek… Ex-Quip: Steel Sword! - hangzott a mágiám.
A karddal a kezemben máris nekirontottam a felém rohanó felbőszült fickóknak. Nagyjából húszan lehettek, de nem jelentettek túl nagy kihívást. Az elsőt egyszerűen felgáncsoltam, és úgy megfejelte a padlót, hogy attól féltem, hogy bele is hal. A következőt szintén az altájon hatástalanítottam, de egy kicsivel följebb. Egyetlen jól irányzott rúgással máris egy oktávot emelkedett a hangskálája, és máris harcképtelenné vált. A többivel mind vagy a kardom markolatával vagy egyszerűen az öklöm segítségével bántam el. A végeredmény sok semmi ide. Az összes fazon kiterült, én pedig elhagytam a helyiséget, és végre utána láttam, hogy egy normális helyet keressek magamnak éjszakára, ahol pihenhetek végre egyet.

/És itt is lenne a folytatás. A kalandot Anoya-val közösen írtuk, mindenben közös megegyezés van./


Nem volt túl könnyű dolog egy tisztességes kocsmát találni, mivel a legtöbb zsúfolásig telve volt részegekkel, akik meg kell hagyni nem a legjobb társaság. A félreértések elkerülése végett persze hozzá tenném, hogy nem konkrétan a részegséggel volt a gondom, mivel magam is sokszor voltam már módisított tudatállapotban, de sok részeg esetében a dolog általában kötekedést és veszekedést, végső soron pedig verekedést szokott eredményezni, amiből nekem ma már meg volt az adagom, így semmi kedvem sem volt hozzá. Legalább ötöt végigjártam, mire egyet megfelelőnek ítéltem meg arra, hogy ott eltöltsek egy kis időt, meg persze hogy elköltsek egy kis pénzt.
Esteledett már, és a sok verekedés igencsak meghozta az étvágyamat, így vacsorát rendeltem. Egy szép szelet marhasültet kaptam finom, frissen sült kenyér kíséretében, és persze nem maradhatott el a jól megérdemelt sör sem. Végre békésen fogyaszthattam el az étkemet, nem zavart senki. A gondolataim ugyan folyamatosan zsongtak a fejemben, de inkább csak tervezgettem, sem mint stresszeltem volna.
A bőséges lakomát követően a már előzőleg lefoglalt szobámba mentem, és ott lepihentem. Nem igazán jött álom a szememre, még úgy sem, hogy annyira tele ettem magam, mint egy disznó. Csak forgolódtam az ágyon és merengtem. Telihold volt éppen, és az ablakon át beszűrődött a fénye.
- Milyen furcsa, innen nézve a világ olyan szép és nyugodt, de valójában mennyi minden történik, és ott van az a rémség is. – merengtem el a dolgokon.
Órákon át hevertem a gondolataimba merülve, mire végül elnyomott az álom.
Másnap egészen későn ébredtem, már közeledett az idő a délhez. Összeszedelőzködtem, majd leballagtam a földszintre, ahol is a kocsma volt. Hiába ettem sokat tegnap este, annak mára már nyoma sem volt, így hát mielőtt búcsút mondtam volna a helynek, még egyszer megtöltöttem a gyomromat.
Abban a reményben, hogy hátha van már valami fejlemény, elmentem ismét a céh székházába, és tudakozódtam a mestertől a dolgok állásáról.
- Annyit már sikerült kideríteni, hogy valóban van valamiféle védőmágia a könyvön, de egyenlőre még nem sikerült feltörni. Még akár hetekbe is telhet a dolog. – mondta együtt érzően, látva, hogy mennyire izgat a dolog. – Addig talán jobb lenne, ha elvállalnál egy kisebb munkát, vagy ilyesmi, csak hogy lekösd magad. – tanácsolta.
- Nem, nem tudnék megfelelően a feladatomra koncentrálni. – válaszoltam. – De mi van a dolgok másik részével? – érdeklődtem tovább. – Kit akarsz küldeni a szigetre?
- Még ő sem jött vissza a legutóbbi megbízásáról, így egyenlőre rá is várnod kell. – mondta.
- Mindig csak várni… Egyszer még ez fog a sírba vinni. – mérgelődtem magamban, de a helyzettel nem tehettem semmit.
Elhagytam tehát a céh épületét, és elmentem sétálni a városba. Órákon át róttam az utakat, majd a parkban egy padon telepedtem le. Az agyamban még mindig cikáztak a kérdések, a tervek és a célok. Nem tudtam kikapcsolni az agyamat, hiába is próbálkoztam, csak pörgött és pörgött.
- A fenébe is, így meg fogok bolondulni! – kiáltottam fel, ami miatt a járókelők kissé furcsán néztek rám.
Miután észrevettem, hogy valóban kezdek magamból komplett idiótát csinálni, inkább továbbálltam, és úgy döntöttem, hogy az alkoholt fogom segítségül hívni, hátha az majd használ. Ismételten betértem egy kocsmába, és máris egy korsó sört rendeltem. Utána, jött a második, a harmadik, a negyedik és így tovább, míg végül már kezdtem magam eléggé rosszul érezni. A szokásos hatásokat, mint hogy jobb hangulat, enyhe szédülés, végtagok bizsergése és hasonlók, nos, ezeket most is éreztem, de az eredeti célt, tehát az agyi tevékenység megszüntetését, vagy legalábbis lelassítását nem sikerült elérnem.
Éreztem, hogy ha ilyen állapotban indulok el valahová, akkor nem biztos, hogy meg is érkezek a kijelölt célom felé, és egyébként is már kora este volt, a Nap már vörösen izzott az égbolt alján.
Jobbnak láttam, ha inkább megpróbálok egy kicsit aludni, szóval itt is kivettem egy szobát, és nagy nehezen el is botorkáltam addig, majd úgy ruhástul, ahogy voltam, el is heveredtem az ágyon. A tegnapi eset megint csak megismétlődött, most sem sikerült csak úgy elaludnom. Hosszú ideig feküdtem némán, csukott szemmel és mozdulatlanul, csupán az agytekervényeim zakatoltak tovább teljes gőzzel:
Kivel fogok menni, hogy legyőzzük a szörnyet? Vajon mi lehet a könyvben? Lehet valami köze a Kraskarhoz? Tényleg emberek alkották ezt a rémséget? Le tudom győzni a szörnyet? Vajon a bátyó még életben van? És ha igen hol? Mi lehet vele? Ki használhatta azt a házat?
Ezen néhány kérdés is helyet kapott aközött a sok száz, válaszra váró kérdés között, melyek a fejemben kavarogtak. Nagy nehezen sikerült ismételten elaludnom, és másnap egészen késő délelőttig szundítanom.
Első utam megint csak a mesterhez vezetett, hátha azóta már történt valami.
- Pont jókor jöttél! – köszöntött Makarov. – Nem sokára itt lesz, akire vártál. – közölte.
- Ez aztán a jó hír, végre történik is valami. – gondoltam kissé felvidulva. – És mit jelent az a „nem sokára”? – érdeklődtem tovább, inkább csak azért, hogy azt a „nem sokára” időt is elüssem valamivel, elvégre beszélgetni még mindig jobb, mint csak ácsorogni, és nézni a messzeségbe.
- Nos, nem tudom pontosan. Nagyjából egy fél órája mehetett el, biztos vagyok benne, hogy hamarosan ide fog érni. – válaszolta.
- Értem, köszönöm. – mondtam, miközben azon gondolkoztam, hogy mit kérdezzek még, de arra már nem volt szükség.
Néhány percnyi várakozás után tényleg megérkezett az illető. Egy átlagos, bár azt hiszem kissé túlzottan fázós - már ami az öltözködését illeti – lány jött oda hozzánk. Láttam már néhányszor a céhben, de még sosem beszéltem vele.
- Á! Megjöttél? – mondta a mester mosolyogva. – Hadd mutassam be Josh-t, ő is le fog kísérni.
- Üdv! – mondtam köszönés gyanánt.
- Hát nekem mindegy, remélem, tudsz magadra vigyázni, örvendek Anoya De hielo. – mondta a lány, miközben kissé gyanakvóan méregetett.
- Azt hiszem nem lesz probléma. – válaszoltam.
- Ennek örülök, mit is kell tegyek? – kérdezett rá a lényegre Anoya.
- Ó, igaz is, még nem mondtam el. Szóval, Josh elkalauzol egy idilli szigetre, ahol is egy veszélyes szörnyeteg lakik. Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy szabadon garázdálkodjon. Ki kéne iktatnotok. – ismertette a lánnyal is a dogot.
- Bízza ide mester, nem lesz gond, mondjuk, miféle szörny, nagyon erős? És hogy kalandoztál el oda? – fordult utolsó kérdésével már hozzám.
- Ez hosszú történet, de útközben elmesélem. És igaz is mester, mit gondolsz, mennyire lehet erős? – adtam egy félig meddig választ.
- Nem tudom, de legyetek óvatosak, ne vegyétek fél vállról! – válaszolt kissé komoran a mester.
- Akkor indulhatunk? – kérdeztem az újdonsült társamtól.
- Szoktam én ilyet tenni mester? Amúgy pedig igen, magamhoz veszek némi útravalót, és mehetünk is. – válaszolta.
- Persze, én itt addig megvárlak. Ja, és ha neked is megfelel, akkor a motorom kinn áll az épület előtt, mehetünk azzal. – ajánlottam fel a járgányomat.
Kimentünk a céhház elé. Anoya arca kissé elváltozott, és nem a legjobb irányba, amikor meglátta a járgányomat.
- Rendben, de ha ámokfutó módjára vezetsz, rosszban leszünk. – mondta kissé fenyegetően.
- Nyugalom, nem szokásom. – mondtam csillapítás képpen.
Tekintettel az előzetes kérésre, a megszokottnál kissé lassabban hajtottam, így beletelt némi időbe, míg elértük a halászfalut, ahol is ismételten Jimm segítségét vettem igénybe, és megint csak kibéreltem a csónakját, hogy átjuthassunk a szigetre. Most sem volt teljesen beszámítható, de a legutóbbi afférhoz képest eléggé simán mentek a dolgok. Nem kellett se evezőt vágnom, se üvöltöznöm vele, de a gyanakvó pillantásokat, és kérdéseket most sem kerülhettem el, pedig már másodjára látott, és a dolgok nem igazán változtak néhány nap alatt.
- Na, szóval, hogyan pottyantál arra a szigetre? – kérdezett rá a lány kíváncsian és kissé gyanakvóan is, legalábbis számomra, mikor végre a csónakban lehetőség nyílt a beszélgetésre.
A motor ugyanis eléggé korlátozta a beszélgetési lehetőségeket, annak ellenére is, hogy egyáltalán nem hajtottam gyorsan. A parton pedig szintén nem igazán tudtunk egymásra figyelni, mivel ott Jimm-mel kellett diskurálnom a csónak ügyében.
- Hol is kezdjem... Az egész onnan indult, hogy a bátyám, aki szintén a Fairy Tali tagja volt, egy küldetése alkalmával eltűnt. Ennek már több, mint két éve. Miután én is csatlakoztam a céhhez, elhatároztam, hogy megkeresem őt. A nyomok pedig a szigetre vezettek. Ha az információim helyesek, akkor pedig az a szörny vitte el a bátyámat is. Remélem, hogy ha legyőzzük, akkor közelebb kerülök hozzá, vagy legalább megtudhatok róla valamit. – próbáltam meg tömören összefoglalni a dolgok állását.
- Gondolod hogy még életben lehet? – kérdezte szomorú együttérzéssel.
Ebbe a kérdésbe nem szerettem belegondolni, de mégis sokszor előjött.
- Nem tudom, de szeretném kideríteni. – válaszoltam szintén kissé szomorúan, mivel nem szerettem volna erre gondolni, de mégis eltökéltséggel is, mivel ezt már eldöntöttem, akármi lesz, kiderítem az igazat.
- Hát, reménykedjünk, én pedig igyekszem segíteni. – mosolygott rám halványan.
- Köszönöm. – viszonoztam én is a mosolyt, de nem tudtam igazán vidám lenni, a harag, a kíváncsiság, és egyéb, ehhez hasonló érzések kötöttek le inkább. - Jut eszembe, te miféle mágus vagy? Ha együtt dolgozunk, nem árt tudni az ilyeneket. – vetettem fel a dolgot.
- Én jégmágus vagyok. – válaszolt Anoya röviden a kérdésemre. – És te? – kérdezett vissza.
- Értem. Én pedig fegyvermágus. – feleltem én sem bőbeszédűbben, mint beszélgető partnerem.
- Értem, akkor, próbáljuk egymás hasznára lenni az út során. – folytatta.
- Egyet értek. – feleltem.
Közben már nagyjából a felel utat megtettük a sziget felé. Természetesen én eveztem, tekintve, hogy én vagyok a férfi, és egyébként is, egy fegyvermágusnak testiekben is fittnek kell lennie, és el kell ismerni, az evezés nem rossz karizom tréning. Ennél a pontnál kissé megakadt a beszélgetés, és rövid ideig csak az evező lapátok halk hangját lehetett hallani, amelyeket a vízbe merülve, ott haladva, majd kiemelkedve belőle keltettek.

Már majdnem elértünk a sziget partjához, így még egy-két rövidke megjegyzést tettem:
- A szigeten nincsen egyetlen állat sem, csak növények, azok viszont szép számmal. Ezen felül a legutóbbi látogatásom alkalmával arra jutottam, hogy a Kraskar hangok alapján tájékozódik. Mindaddig, amíg nem csaptam zajt, nem jelent meg, utána viszont azonnal. Ráadásul, felmásztam egy fára, és nem tűntem fel neki. Bár az jó kérdés, hogy miért nem vadásztam le akkor. - tűnődöm el kissé.
- Na sebaj, szerintem vak lehet, valahogy elvesztette a látását, vagy nem is volt neki, és a szaglása is pocsék lehet ezekből kiindulva? Merre jelent meg? – tette fel a kérdések tengerét egyetlen levegőre a lány.
- Látása szerintem nem is volt, a szaglásáról pedig nem tudok nyilatkozni, mivel nem láttam, hogy szagmintát vett volna, de ettől még lehet, hogy az van neki. És hogy merre jelent meg? Jó kérdés, a sziget közepe táján lehettem akkor. De van egy romos ház is a sziget keleti oldala közelében. Elég sok csont volt ott, szerintem ott szokott tanyázni. – próbáltam meg minden kérdésre választ adni. - De, ha jól tájoltam magam, akkor most pont a házhoz közel fogunk partot érni, de jobb lenne inkább csendben maradni. Jobb, ha mi találjuk meg őt, és nem fordítva. Legalábbis szerintem. – folytattam.
- Rendben van. – nyugtázta a dolgot Anoya suttogva.
A csónak végre megfeneklett a part homokjában, én pedig letettem az evezőket, és minél halkabban kiszálltam a csónakból, majd a kezemet nyújtottam a lánynak, aki készséggel el is fogadta, így hát kisegítettem a ladikból.
A tájolásom valóban egészen jól sikerült, csak egy rövid sétát kellett tennünk a házhoz, néhány perc alatt meg is érkeztünk. Egy bokor rejtekében lapultunk meg, és onnan kémleltük a környéket, kínosan ügyelve arra, hogy ne csapjuk zajt.
- Josh! – mondta szinte hangtalanul Anoya, és a tető irányába mutatott. - az nem az az izé... – habogta.
Én csak bólintottam. Rátapintott a lényegre. A Kraskar a ház tetején gubbasztott, és látszólag olyan volt, mint aki kővé vált.
- Maradj veszteg. – intett nekem, majd egymaga elindult az épület irányába.
- Mit akar ez csinálni? Egyedül akar harcolni? Elment az esze? – értetlenkedtem, de egyenlőre csak vártam és figyeltem.
Valóban a házhoz vette az irányt. A léptei nem hallatszottak a puha homokon, így a szörny nem vette észre. Az a néhány pillanat is egy örökké valóságnak tűnt.
- Mi lesz ebből? – vártam már izgatottan az eseményeket.
Ahogy közel ért a házhoz, levette a kesztyűjét, majd egyetlen ugrással elnyúlt a lény lábához, és megfagyasztotta a bokáját.
- A mindenit, nem is rossz. – gondoltam elismerően.
- Josh most! – kiáltott oda nekem, és pedig máris kapcsoltam.
- Vettem! Ex-Quip:Magic Pistols! – idéztem meg mindkét kezembe egy-egy pisztolyt, és máris tüzeltem.
A lövések célt tévesztettek, mivel a kis rohadék lehasalt egészen a tetőhöz, így jóval kisebb célpontot nyújtva, ráadásul némileg takarásba is kerülve, így váltanom kellett a fegyverzetemen.
- Elhibáztad! Még egyszer! – „bíztatott” a lány.
- Én is tudom. – gondoltam, majd bevetettem magam. - Na jó, akkor egy kicsit pontosítsunk! Ex-Quip: Magic Rifle! – idéztem meg immáron a puskámat, mellyel jóval pontosabban lőhettem.
Nem haboztam, hanem tüzeltem is, de ezúttal sem értem el eredményt, mivel némi leleményességet mutatott a fenevad, és beszakította maga alatt a tetőt, így beesve az épület belsejébe, és elkerülve a lövésemet.
- A fene vinné el. – bosszankodtam. – Ex-Quip: Steel Great Sword! – cseréltem ismét fegyvert, méghozzá egy szép nagy darabra, és a bejárat felé rohantam.
Már fél úton látszott, hogy nem fog összejönni a dolog, mivel a Kraskar már kinn is volt az épületből, és bár a lába még mindig fagyos volt, meglepően gyorsan tudott futni.
- Ezt nem hagyom. – gondoltam eltökélten, majd ismét a pisztolyoké lett a főszerep, és elkezdtem rá lövöldözni, de mindhiába.
Az össze lövésem elvétette a célt, a szörny pedig a fák és bokrok sűrűjében eltűnt.
- Minden rendben? – kérdeztem Anoyától, aki közben odaért mellém.
- Persze. – válaszolta, de közben folyamatosan a környezetet kémlelte. - Te is egyben vagy? – kérdezett vissza.
- Aha. De tartsuk nyitva a szemünket, hátha visszajön. – javasoltam.
- Bizony... - felelte. - Várj csak, van ennek az izének varázsereje? – vetette fel a dolgot a lány.
- Nem tudom, egyenlőre nem úgy tűnik. – jegyeztem meg, majd kissé elgondolkodtam, mivel nem voltam biztos benne, de hát végül is, honnan lenne neki?
- Nem akarom sokáig keresgélni. – jelentette ki.
- Mint ha az rajtunk múlna. – tettem hozzá gondolatban, de ekkor megértettem a dolog értelmét.
Anoya belekezdett egy mágiába. A szemére hókristályok kezdtek el lerakódni, és az egész eljegesedett. A pupillái teljesen eltűntek.
- Vajon ez tényleg varázslat? Nincs valami baja? Bár… a jégmágusok mindig kicsit különcök. – töprengtem.
- Arra. – mutatott nekünk kissé balra, nagyjából abba az irányba, mint ahonnan jöttünk. - Arra fut, nem látod, de én igen, a varázserő arra távolodik. – jelentette ki.
- Szóval mégis csak van varázsereje. Ez nem jó. Bár meg kell hagyni, ez a mágia nekem is elkelne. – morfondíroztam.
Közben a lány máris otthagyott, és futásnak eredt.
- Rendben, mutasd az utat! – mondtam, majd követtem.
A nagy loholásban valami gyanúsat vettem észre a fejünk felett, és hamarosan rá is jöttem, hogy bizony a fele sem tréfa a dolognak.
- Vigyázz, felettünk! - kiáltom el magam, majd két kardot idézve felfogtam a felülről érkező két harcos támadását.
- Nyugi. – mondta valóban nyugodtan. - Ice make: Duble sword! – teremtett ő is két kardot, és pillanatok alatt lekaszabolta a támadókat.
- Ha a varázserőt érzékeled, ezeket hogyhogy nem láttad? És én hogy lehet, hogy nem találkoztam velük legutóbb? - gondolkoztam el, majd lehajoltam, hogy megvizsgáljam a testeket.
- A Kourime egy új mágiám. Mikor érzékelek mágikus erőket, különféle érzések fognak el mágia fajtánként, ez valami fa vagy növény mágia lehetett. És nem láttam, mert nem automatikusan kapcsolódik be a mágiám. És nem tudom hogy hogyan nem találkoztál velük legutóbb. Lehet hogy ez egy új szerzeménye a kicsikének? – kérdezte.
- Azt kétlem. De az igazat megvallva, nem vagyok benne biztos, hogy legutóbb tudatában volt annak, hogy itt vagyok. Lehet, hogy csak az akaratára jönnek elő ezek a fa izék. – gyártottam az elméleteket.
- Meglehet. – bólintott rá a lány.
- És most, merre tovább? – érdeklődtem a folytatást illetően.
Anoya ismételten használta az iménti szem trükkös mágiát.
- Arra! – mutatott jobb oldalra, majd futásnak eredt, én meg természetesen utána. – A mágikus erő egyre távolodik, sietnünk kell... - mondta teljes komolysággal.
- Értem, kár hogy nincs valami gyorsító mágiám. - mondtam, majd rövid szünet után folytattam: - De nem értem, miért menekül előlünk? Elég erősnek, és mi több, okosnak is tűnik. Akkor miért nem száll szembe velünk? – mondtam el a kérdéseimet.
- Nem tudom. – felelte a lány őszintén, hiszen én sem gondoltam, hogy tudja, csak éppen hangosan gondolkodtam.
Miközben merengtem, Anoya megállt előttem, én pedig kis híján bele rohantam, de még időben sikerült megállnom.
- Ez egyszerű sima homok. – mondta, majd elmosolyodott. - Van egy ötletem. Mennyire szeretsz korcsolyázni? – érdeklődött.
Már kezdett körvonalazódni az én fejemben is az a bizonyos ötlet, de nem túlzottan rajongtam érte.
- Hát, nem igazán... de ha muszáj. - mondtam beletörődően.
- Nyugi nem lesz gáz. – bíztatott, majd egy vékony jégréteget készített a homokon.
Ezek után elővette a korcsolyáját, és felvette.
- Gyere ide elém! – utasított, amit én teljesítettem is. - Dőlj egy kicsit hátra. – folytatta, miközben a vállamra tette a kezét. - Tolni foglak előre, te csak figyelj hogy ne csússz ki! – tanácsolta, majd nagy lendülettel megtolt, s elindultunk.
Út közben minden simán ment, és éppen egy tisztás szerűség mellett haladtunk, mikor észrevettem a szörnyet:
- Ott van, álljunk meee… - kiáltottam.
Úgy esett az eset, hogy megesett, én meg elestem. Anoya könnyeden megállt, ellenben velem, aki tovább csusszantam a fagyos talajon, majd egy elegánsnak nem igazán levezhető mozdulattal talajt fogtam, méghozzá az arcommal. Szó szerint pofára esés volt.
- Upsz! – mondta a lány, és eléggé furcsa arckifejezést vágott.
- Nem lesz gáz mi? – zsémbelődtem, mire végre összekapartam magam a földről.
A válasz erre az volt, hogy megfogta a fejem, és a Kraskar irányába fordította.
- Inkább arra a hegyomlásra figyelj! – terelte tovább a figyelmemet.
- Jó, de ezt még később megvitatjuk. – tettem hozzá kissé sértődötten. - Ez nem néz ki valami bíztatóan. – folytattam, mikor szembesültem ellenfelünk erejével.
A földből több helyről mindenféle fatuskókból, indákból, mohából, és egyéb szerves anyagból álló test szerű dolgok emelkedtek ki, és akár a katonák sorakoztak fel előttünk.
- Hát nem… - csatolt vissza előző hozzászólásomhoz Anoya. - Elbírsz velük? Mert a kliensünk ismét menekülőre fogta!! – kérdezte, és valóban, a szörnyeteg ismét nekiiramodott.
- Talán. Ha nem, akkor majd szólok. – mondtam viccelődve, és elsőként a két pisztolyomat idéztem meg. - Kezdődjön a Rock'n'Roll! – kiáltottam el magam, és eszeveszett lövöldözésbe kezdtem, melynek eredménye képpen a fa szilánkok csak úgy szóródtak szét.
- Adjunk neki! – kiáltotta a lány is felvillanyozva, és elindult a menekülő rémség után.
Én, jobb híján kardokra váltottam, és azok segítségével aprítottam tovább az erdőséget.
- A fene vinné el, így ki fognak csorbulni a pengéim. – mérgelődtem.
A vagdosás egészen jól ment, már csak néhány bábu maradt hátra, amikor váratlan esemény történt: A rönkök hirtelen felrobbantak.
Nem sok mindent tehettem, próbáltam félre ugrani, és mondhatni egészen jól sikerült, azonban teljesen nem tudtam megúszni. A bal karomba egészen sok szilák fúródott be, és erősen vérzett is.
- Johs! – kiáltott nekem Anoya, de ebben a pillanatban ő is bekapott egy ütést a förmedvénytől, és egy közeli fáig repült.
Mivel elfogytak a fadarrabok, így nem volt már, ami továbbra is visszatartson attól, hogy magam is a Kraskar ellen vessem be az erőmet.
- Szedd össze magad, ha most nem öljük meg soha az életbe nem kerítjük elő még egyszer. – szólt oda nekem a lány, mire feltápászkodott, és éreztem, hogy sok igazság van a szavaiban, így hát nem törődtem tovább a sérüléseimmel.
- Ja, most vagy soha. Ex-Quip: Steel Great Sword! – idéztem meg a legerősebb fegyveremet.
Igaz, így sérült karral kissé nehezebb volt forgatni, mint átlagosan, de nem volt más választásom, ezzel volt a legnagyobb esélyem eltalálni.
- Adj bele mindent! Ice make: Double sword. – kreált ő is két kardot. - Intézzük el! – bíztatott továbbra is.
- Gyerünk! – kiáltottuk egyszerre.
Én a magam kardjával egy egyenes, fentről lefelé irányuló vágással támadtam, míg Anoya keresztvágással. A szörny nem tudta kikerülni a támadásainkat, és valószínűleg már elfogyott a varázsereje is, vagy az irányítani való testei, mivel nem tudott védekezni sem. Mindketten célba találtunk, és a lény holtan terült el előttünk egy nagy és fájdalmas üvöltést követően.
- Megcsináltuk. – gondoltam diadal ittasan, majd a kimerültségtől és a sérüléseimtől lerogytam a földre. – Egy kicsit sok varázserőt használtam fel. – gondoltam.
- Azt hiszem ennyi volt. – mondta a szörnye nézve.
- Vége van? – méregettem én is az imént összecsuklott testet.
- Ez... Josh vigyázz!! – kiáltott rám Anoya, mikor kissé közelebb lépett, hogy megvizsgálja a lényt, aki ebben a pillanatban újra életre kelt, és mint a sebzett van ész nélkül csapott a levegőbe.
- A rohadék, ez még mindig él! - kiáltottam dühösen, miközben hátraugrottam a karmos kéz csapása elől.
- Nem adja fel egykönnyen, készülj!! – kaptam választ.
- Anoya, a hátad mögött! – kiáltottam.
A támadást könnyű szerrel ki tudtuk kerülni, de ekkor jött még csak a következő meglepetés, minden irányból indák kúsztak felénk, mintha az erdő életre kelt volna, és nem tetszett volna neki a jelenlétünk.
- Ice Make: Lance! – használta a mágiáját partnerem, és a közeli indákat lekaszabolta.
- Szóval tényleg képes irányítani a növényzetet. Így már értem, hogy miért ilyen sűrű itt a dzsungel. - vontam le egy gyors következtetést. - Megpróbálom elterelni a figyelmét, te meg támadd meg valami naggyal! - mondtam, majd megidézve a két pisztolyomat, tüzet nyitottam a lényre.
- Valami nagy? - nézett rám értetlenül. - Hát nagy az nincs, max éles. Ice Make: Sword! – idézett meg jégkardokat, és azokkal próbáltam meg megvágni a szörnyet.
- Nem így értettem! - üvöltöttem ingerülten, ami inkább a harc hevének volt köszönhető, mint az dühnek. - Ezt én is meg tudtam volna csinálni, ez hatástalan. Gyere el a közeléből! – osztottam a parancsokat, bár én voltak a kevesebb mágikus erővel rendelkező tag.
- Nincs olyan fegyverem ami nagy meg súlyos... – ismerte be a lány, aki közben hátra ugrott egészen odáig, ahol én is álltam.
- Van egy ötletem! Itt ez a kötél. - vettem elő hátizsákomból a felszerelésem. - Én felpattanok a deszkámra, és megpróbálom körbetekerni körülötte. Így esélyünk lett a pontosabb találatra. – ismertettem a tervemet.
Az igazság ugyanis az volt, hogy csak most jutott eszembe, hogy van nálam légdeszka, mi jelentősen megkönnyíti a dolgokat, ráadásul megspórolhattam volna a korcsolyás pofáraessést is, de ez most másodlagos volt.
- Felőlem. – vonta meg a vállát.
- Rendben. De neked kell tartani a másik felét. - közöltem a feladatot, és elindultam végrehajtani azt.
- Rendben! – hangzott a felelet.
A deszkával, melyet elővettem, a Kraskar felett köröztem párat, miközben folyamatosan engedtem le a kötelet, így beletekerve abba a fenevadat, aki nem tanúsított túl nagy ellenállást. Mikor a kötél már majdnem elfogyott, a végét gyorsan egy közeli sziklához rögzítettem, majd felkészültem a nagy csapásra.
- Ex-Quip:Two-handed Steel Hammer. – idéztem meg egy kalapácsot, mellyel zuhanásom közben lecsaptam rá.
A szörnyeteg összecsuklott, de nem halt bele.
- Nem hiszem el, ez még mindig él. Valami konstruktív ötlet? – fordultam a lány felé.
- Elég már.... – mordult egyet, majd egy jégkatanával átdöfte a lényt, melytől a felső teste jéggé vált, és rövid vergődés után végre kimúlt.
- Ez ilyesztő! - néztem végig a lányon. - Azt hiszem, meg kell köszönnöm a mesternek, hogy nem engedett egyedül harcolnom ezzel a rondasággal. Köszönöm a segítséget. – mondtam a lánynak, aki szintén egy fa tövébe dőlt, és hozzám hasonlóan próbálta kissé kifújni magát. - Mennyire súlyos a sebed? – érdeklődtem egy másodpercnyi szünet után.
- Ugyan, ne köszönd, nekem is hasznom volt belőle. Amúgy nem súlyos, azt hiszem a hátam sajogni fog kicsit, de semmi komoly. – válaszolta.
Már kezdett besötétedni, így hát javaslatot tettem:
- Akkor jó. Mi lenne, ha visszamennénk a házikóba, ahol voltunk? Kezd sötétedni, nem lenne jó nyílt helyen tanyázni, még ha meg is öltük a Kraskart. Evezni pedig most még nem igazán tudok. - mosolyodom el kissé keserűen a karomra célozva.
- Ez jó ötlet. – helyeselt.

Spoiler:

A győztes csata után hátrahagytuk a csatamezőt, és a megbeszéltek szerint visszamentünk a házikóba, ahonnan ez égész üldözéses, harcolós történet kikerekedett.
- Am, gondolom a tűzrakás nem az erősséged igaz? - kérdeztem viccelődve. - Pedig szerintem nem ártana. – folytattam. – Az a szép kis lyuk,amit ez az izé csinált meg is tenné kéménynek nem? – kérdeztem.
- Nem vagyok jóba a tűzzel ezt jól eltaláltad... – mondta, miközben gyilkos tekintettel nézett rám.
- Hopp, azt hiszem, hogy érzékeny pontra tapintottam. – gondoltam, és inkább befogtam a szám.
- És szerintem is jó lenne ez a hely, ha nem baj ezt rád bízom. – folytatta.
- Rendben, megoldom. - mondtam, majd gyorsan összeszedtem a környékről letördelt ágakat, gallyakat, meg némi száraz levelet, hogy legyen mivel alágyújtani, és nekiláttam a tűzrakásnak. - Ha már így alakult a dolog, akkor kicsit átkutathatnánk ezt a helyet. Mit szólsz? – érdeklődtem, miközben a tűzzel bajlódtam.
- Igen ez jó ötlet, kíváncsi vagyok mi van még ezen a szigeten. - kaptam meg a választ, ami kissé furcsa volt számomra, így szóvá is tettem azt, ami zavart okozott:
- Nos, én egyenlőre csak a házra gondoltam. – jelentettem ki, hiszen ki akarna éjszaka kinn mászkálni egy teljesen ismeretlen dzsungelben, ráadásul úgy, hogy azt sem tudhatja, hogy milyen dolgokba botolhat bele. - A sötétben nem igazán jó kutakodni. - mutattam ki, ahol már erősen sötétedett. - De esetleg hajnalban én is szívesen vállalkozom rá. Mellesleg... már kicsit fáradt is vagyok. - ismertem el.
- Nem is a ma estére gondoltam a kutakodást. – világosított fel.
- Így már mindjárt több értelme van a dolognak. – gondoltam.
- Fene se tudja , lehet van ebből a dögből még egy, aztán nagy bajban lennénk, azt hiszem én fenn is maradok őrködni kicsit mit szól? Amúgy sem vagyok jó alvó ha nem a céhben vagyok.... – ajánlkozott a magától értetődően szükséges feladatra.
- Hát, ahogy gondolod, de azt hiszem egy darabig én sem fogok még aludni, és... lehet, hogy utána sem. Ez a rohadék jól elintézett. - mutattam a bal karomra. - Tele van tüskékkel és egyéb dolgokkal. Úgyhogy ki kéne szednem őket. - mondtam, majd a tűz felé indultam, közben egy tőrt megidézve.
- Dilis vagy! – állított meg a lány. – A tűz lehet hogy megégeti és ezzel úgymond le is ápolja, de annyira fog fájni, hogy talán bele is ájulsz a műveletbe. Had csináljam én, ez sem kellemes, de fájdalom mentesebb, szerintem. – mondta, majd leoldotta a kesztyűjét.
- Nem akartam beégetni a sebet. Pusztán szeretném előzőleg fertőtleníteni a pengét. – mondtam pókerarccal, nem kimutatva a bamba ábrázatom, amit ez a megnyilvánulás kihozott volna belőlem. - Ha így beégetem, akkor csak elfertőződne. A szilánkokat először ki kell szedni valahogy. Bár... ahogy mondtad, ez is egy eléggé fájdalmas művelet. Majd utána fojtathatjuk a többivel. - mondtam, majd tovább lépkedtem a tűz felé.
A pengét egy darabid a tűz fölé tartottam, és néhányszor megforgattam, majd kihúztam, és vártam egy kicsit vele, majd eszembe jutott valami, és odafordultam a lányhoz:
- Igaz is, majdnem kezdtem arra várni, hogy kihűljön. Én hülye... Esetleg kérhetnék tőled egy kis segítséget? Le tudnád úgy hűteni, hogy ne fagyjon meg? - érdeklődtem.
- Hmm... – gondolkodott el. - Az az igazág, hogy régebben amit megfogtam az rögtön csontig fagyott...de lehet hogy fejlődtem annyit hogy már tudjam kontrolálni. – mondta, majd leoldotta a jobb kesztyűjét, és óvatosan a penge felé közeledett, ami kicsit elfehéredett, jelezve hogy teljesen lehűlt. - Sikerült! - vigyorodott el lelkesen.
- Köszönöm. - mosolyodtam el én is, majd ismét a műveletre koncentráltam.
Nagyjából egy tucat seb volt a karomon. Mindegyiket egyesével kissé jobban fölvágtam, és a penge élével kifordítottam a belefúródott „lövedékeket”, amik benne voltak, majd elkötöztem a felnyílt helyeket.
- Ez talán megteszi, amíg egy orvos meg nem nézni. - mondtam elégedetten.
- Mikor visszaértünk mindenképpen meg kell néznie egy orvosnak. – bólogatott Anoya is.
- Akkor én most elteszem magam holnapra. Bár megmondom őszintén, nem szokásom így kibújni a feladatok alól, pláne nem úgy, hogy egy lányra bízzam őket, de jelenleg eléggé ki vagyok ütve. Mennyi időnként cseréljük egymást? - érdeklődtem a periódusok felől.
- Ugyan hagyd... majd jól elleszek, azén sérülésem nem olyan súlyos, te csak pihenj nehogy a sebek lázat okozzanak, majd táplálom a tüzet meg minden, jó éjt! - mondta kedvesen.
- Biztos vagy benne? Neked is pihenned kellene, mindkettőnknek szüksége van az erőre. - érveltem.
- Nyugi, semmi bajom nem lesz. Már hozzászoktam az éjszakai virrasztásokhoz. - felelte.
- Hát... ahogy gondolod, de bármikor nyugodtan ébressz fel. - törődtem bele a dologba, majd kerestem egy helyet, ahol elalhatok.
- Hogyne. – mondta, majd a csillagok bámulásába kezdett.

- Nocsak, máris ilyen késő van? - kérdeztem, mikor felébredtem. - Minden rendben volt? – érdeklődtem tovább.
- Nem volt túl sok mozgolódás, csendes éjszaka volt. – válaszolta, miközben felállt, és egy nagyot nyújtózott.
- Mivel nem láttam legutóbb sem más élőlényt a Kraskaron kívül, így nem is meglepő. - mondtam hangosan gondolkodva. - És most? Merre szeretnéd kezdeni a keresést? – dobtam fel a labdát.
- Megnézem árad-e valahonnan varázserő. – kaptam meg a válaszomat.
- Na, találtál valamit? - kérdeztem.
- Nem, semmi... a szigeten nyoma sincs varázserőnek... – kaptam meg a feleletet.
- Tehát itt már biztos nem lehet a bátyó. – gondoltam.
- Értem. Akkor szerintem a leghasznosabb az lenne, ha ezt a házat kutatnánk át, elvégre, ha minden igaz ez az egyetlen épület az egész szigeten. – vetettem fel a dolgot. - Vagy esetleg más javaslat?
- Nem, szerintem is nézzünk be. – nyugtázta a dolgot útitársam.
- Jé, mennyi könyv! - mondtam, miközben egy könyvespolc előtt megálltam. - Nem is emlékszem, hogy ez itt lett volna a legutóbb. - gondolkodok el, majd leemelek egy könyvet. - Te találtál valamit? - kérdeztem közben.
- Hmm nem semmi, elég elhanyagoltnak tűnik ez a hely, de semmi feltűnő. – válaszolta.
- Hóóó! - kiáltok fel, miközben hasra esek egy, a padlóból kiálló ködarabban. A kezemben levő könyv az egyik sarokba csúszott. - Azt hiszem igazad lehet. - mondtam, miközben feltápászkodtam.
– Jól vagy? – tudakozódott Anoya.
- Persze, csak megbotlottam. - feleltem.
Odasétáltam a sarokba, hogy felvegyem a könyvet, de ekkor jött az újabb váratlan esemény, az egyik kő a lábam alatt lenyomódott, és néhány pillanat múlva egy nyílás jelent meg előttem.
- Ej ha! Na ehhez mit szólsz? - mondtam elégedett vigyorral. - Ez talán vezet valahová. Megnézzük?
- Na a szerencsétlenséged szerencsét hozott. – kaptam meg a „fejmosás” inverz részét. - Persze nézzük, bár legyünk óvatosak. - mondta s a kezeiről levette a kesztyűit.
- Igaz. - biccentettem a fejemmel, majd megindultam a járatba.
Mindenhol vastagon állt a por, nem beszélve a pókhálókról. Leérve a folyosón egy tágasabb terembe jutottunk, ahol szintén por és pókok voltak, de itt még mindenféle üvegdarabok, fapír fecnik, meg miegymások hevertek a földön, az asztalokon, a polcokon pedig vaskos könyvek sorakoztak. Szétváltunk, és módszeresen átkutattuk a helyet.
- Nézd csak, ez a könyv igencsak furcsának tűnik, nem az átlagos papírból van, meg... nincs benne írás. – szólt oda nekem a lány, aki az utolsó szavaknál már ki is nyitotta a könyvet.
- Hadd lássam! - léptem közelebb. - Találtam már egy hasonló könyvet, még odafenn. Ezt hiszem ezt jobb lesz, ha magunkkal visszük. - mondtam, miután kissé megvizsgáltam az említett papírtömböt.
- Rendben, haladjunk tovább, de vigyázz néhány lépésnél billegett a kő a lábam alatt. – figyelmeztetett.
- Aha, nekem is feltűnt, nem valami biztonságos a hely... És ehhez mit szólsz? - kérdeztem, miközben egy nagy üveg tartályra mutattam, aminek az eleje össze volt zúzva. - Talán tényleg itt készítették el azt a szörnyet? – merengtem.
- Nem kizárt, eléggé büdös, nem is tudom milyen anyag lehet ez. – mondta.
- Azt hiszem itt már nem fogunk több dolgot találni. Inkább menjünk vissza a céhbe, hátha a mester tud valamit mondani erről a könyvről, no meg a másikról is. - mondtam a hosszú keresgélés után.
- Azt hiszem, ez lesz a legésszerűbb. – értett egyet velem partnerem.
Miután ezt megvitattuk, megkerestük az elhagyott csónakot, mellyel érkeztünk, és visszamentünk a halászfaluba, ahonnan a ladikot kikölcsönöztük. Az út innentől egyenesen Magnoliába vezetett, természetesen a kedvenc kis motorom hátán.
Délutánra el is értük a székházat, és beparkoltam a mocival.
- Nos, még egyszer köszönöm a segítséget. - mondtam, miközben befelé sétáltunk az épületbe.
- Ugyan semmiség, nekem is hasznom volt belőled, de azért még érdekel a dolog hogy mi lesz a testvéreddel, és ezek a könyveik is nagyon izgalmasnak tűnnek. – mondta.
- Ha gondolod, a továbbiakban is szívesen informállak a fejleményekről. Ami pedig a könyveket illeti, nos, azt a mestertől mindjárt meg is tudjuk, hogy valóban érdekesek-e, vagy legalábbis remélem, hogy megtudjuk. – feleltem.
- Igen, kíváncsi vagyok.A rövid szóváltás után beléptünk az épületbe, és meg sem álltam a mesterig.
- Üdv mester! Haladt már valamit a könyv ügye? - támadtam le azonna a kérdésemmel, még köszönésre sem hagyva időt.
- Ó! Hát visszatértetek? Örülök, hogy egyben vagytok. – üdvözölt minket. - A könyv pedig, igen, az is megvan. Tessék! - adta át a feltört könyvet. - De halljam, mi történt? - érdeklődött ő is.
Röviden összefoglaltuk neki a történteket, majd az új szerzeményre is rátértem:
- És lenne itt még egy könyv. Azt hiszem ennek is köze lehet az előzőhöz. - mondtam. - Ja, igen, Anoya, az nálad van ugye? – fordultam oda a lányhoz.
- Igen. - mondta, majd előhalászta a táskájából a kötetet.
- Ezt is megvizsgáljuk. - felelte a mester.
- Akkor én megyek is. - mondtam. - Azt hiszem most már elválnak útjaink. – beszéltem tovább Anoyának.
- Rendben. – bólintott.
Egy gyors köszönés után pedig le is zártuk a közös dolgainkat, és jómagam kisétáltam a céh ajtaján, majd felültem a motoromra, és elindultam, hogy egyfelől megvizsgáljam a könyv tartalmát, melyet a mestertől kaptam, más részről pedig, hogy megmutassam végre a kezemet egy orvosnak.

Először tehát egy orvost kerestem fel, akivel rövid úton elintéztettem a sebeimet. Szakszerűen kifejtőtlenítette őket, volt, amelyiket össze is varrta, majd egy szép, új kötést kaptam a karomra, és már mehettem is a dolgomra.
Az egészségügy csodái után hazamentem, és előkerült a cókmókom közül az a bizonyos könyv.
- Lássuk hát, hogy mi áll benne! – határoztam el magam, és véletlenszerűen felcsaptam az egyik oldalát:
„21. nap
A lény hihetetlenül jól alkalmazkodik a körülményekhez. A mai tesztek bíztatónak tűnnek.” – állt a lap tetején.
- Szóval ez valóban egy kutatás volt, és ezek szerint ez a naplója. – vontam le a következtetéseket, majd tovább olvastam.
„22. nap
Ma megtörtént az első feladatának a végrehajtása is. A tesztterületről a parancs szerint sikeresen be lett gyűjtve a célpont. Az irányítás hibátlan, a lény támadó ereje elsöprő.”
- Elsöprő? Na azt azért nem mondanám. Erős, de azért annyira nem. – gondoltam.
„76. nap
Valami hiba lépett fel az irányításban, valaki átvette tőlünk az ellenőrzést. A lény elszabadult, felénk tart.” – állt az utolsó előtti bejegyzésben.
- Ezek szerint tényleg végzett a teremtőivel is. – morfondíroztam, bár ez szó szerint nem hangzott el. – Nézzük csak, mi az utolsó feljegyzés?
„77. nap
Itt van. Egy férfi irányítja, nem tudunk vele harcolni…” – fejeződött be az írás, de furcsa módon úgy, hogy a toll, mellyel írták, végig volt húzva még a papír eléggé nagy részén.
Olyan volt, mintha utolsó leheletével írta volna meg a szerző a sort.
- Vajon ki lehetett az a férfi? – tűnődtem.
Ezt követően egy kis kutatás kezdődött meg a részemről. Tüzetesen újra megvizsgáltam az összes bejegyzést, az összes dátumot, és megtaláltam azt, amit kerestem: Az első nap előtt fel volt tüntetve egy számsor, ami a feltételezéseim szerint nem volt más, mint az aktuális dátum. Hosszú viaskodásomba került a számokkal, ami akár egy órát is igénybe vehetett, de sikerült megfejtenem a kódot, és felírnom a kódolt számokat. Nem tévedtem. Valóban egy dátumot adtak ki. Gyorsan végigfutottam a többi napon is, és továbbvittem a napok dátumra való írását, míg el nem értem a 29. bejegyzéshez.
A dátum felettébb meglepett, ugyanis nem volt más, mint pontosan az a nap, amelyiken az utolsó levelet kaptuk a bátyámtól. Hogy honnan tudom ennyire pontosan? Bár még csak kisgyerek voltam, de soha nem felejtem el azt a napot. Az volt az első és egyben utolsó levél is, amit én is el tudtam olvasni, mivel addigra tanultam meg a szükséges tudást, tehát az olvasás művészetét.
- Ez kezd egyre furcsább és furcsább lenni. – gondoltam, majd rápillantottam a faliórámra, ami már este tízet mutatott. – A fenébe is, ilyen sokat bíbelődtem ezzel az izével? Ideje lenne már egy kicsit pihennem. – gondoltam, és ennek megfelelően is cselekedtem. Kiélveztem, hogy végre nyugodt, otthoni körülmények között vagyok, és egy jó meleg fürdőt követően befeküdtem a puha ágyikómba, és egészen kora délelőttig húztam a lóbőrt.
Miután felkeltem, elmentem a piacra, mivel a hosszat távollétem alatt nem maradt meg semmi, ami ehető volt, így hát kénytelen voltam frisset beszerezni a penészes és rothadó dolgok helyett.
- Ha legközelebb elmegyek, mindent előre kidobok! – határoztam el magam, mivel a romlott ételek látványa és főleg illata nem volt túl jó hatással a bélműködéseimre és a gyomromra se.
A bevásárlásom közben összefutottam két másik Fairy Tali taggal is, akik szóba is elegyedtek velem, és közölték, hogy a mester mindenkinek szólt, már persze azok közül, akik éppen ott voltak, hogy ha netán találkoznának velem, akkor feltétlenül mondják el, hogy beszélni akar velem.
Kissé meglepődtem a dolgon, hiszen tegnap beszéltem vele utoljára, de sebaj, a bevásárlást felfüggesztve egyenesen a céh épületébe mentem.
- Csak hogy itt vagy! – köszöntött az öreg.
- Mi az, ami ilyen sürgős? – érdeklődtem.
- Semmi, semmi. Csak gondoltam érdekelhet az, amit találtam. – mondta félig elmosolyodva.
- Mit találtál? – kérdeztem felcsigázva.
- Tessék! – adta át a könyvet, amit a minap vittünk el neki Anoyával. – Ebben hasznos információkat fogsz találni. – mondta buzdítóan.
Nagyon megörültem neki, hogy végre ennyire felgyorsultak a dolgok, és mohón kaptam a könyv után, és azonnal fel is csaptam. Ott helyben őrült módjára kezdtem olvasni, és hamar rá kellett jönnöm, hogy a szöveg bár nem túl terjedelmes, de annál fontosabb.
- De hiszen ezt a bátyám írta! – mondtam értetlenkedve a mesternek.
- Igen, én is így gondolom. – felelte.
- De ennek semmi értelme. A könyv címe határozottan arra utal, hogy ez a projekthez kapcsolódik. Akkor meg hogyan? – tanakodtam immáron magamban.
Abban a bizonyos kötetben összesen egy oldal volt, melyen írás volt. Ezen az oldalon a következők álltak:
„Ha valaki olvassa ezen sorokat, annak gratulálok, ugyanis le kellett győznie hozzá a fenevadat, amely őrizte. Ha volt valaki, aki sikerrel vette ezt az akadályt, annak elárulok néhány dolgot arról, hogy minek is a része ez az egész. Ez a lény, amely ezen a szigeten volt, csak a kezdet. Egy hatalmas biológiai és mágikus kísérlet egyvelegének a szülötte. Minden erőmet be fogom vetni annak érdekében, hogy megállítsam Őket, de egyedül nem biztos, hogy menni fog. További információkért kéretik felkeresni a Nostar nevű fogadót, amely Longtinelben található.”
Itt volt a szöveg vége. Nem volt kérdés, hogy mi lesz a következő lépésem, azonnal irány a fogadó.
- Köszönöm mester, ez sokat segített! – kiáltottam hátra, és a hónom alatt a könyvvel rohanva indultam a lakásom felé.
Ahogy hazaértem, máris felkaptam a cókmókom, majd felpattantam a motoromra és szétterítettem a térképemet. Amint megjelöltem az uticélom, máris roboghattam felé. Jó öt órás motorozás várt rám. A fogadót nem volt nehéz megtalálnom, mivel jó formán más épület nem is állt a megjelölt településen, amire jobban illett volna a tanya szó. Mire végre megérkeztem, nem csak a mágikus erőm, de a gyomrom telítettsége is igencsak lecsökkent, amit erős korgó hangokkal jelzett is.
- Nos, ha mást nem, legalább enni tudok itt. – jegyeztem meg, majd beljebb mentem a fogadóba.
A hely nagyságát tükrözte, hogy rajtam kívül mindössze egyetlen vendég volt a csehóban, az is részegen hortyogott az egyik asztalnál, amely a sarokban állt.
A másik élőlény a legyeken kívül a csapos volt, akitől máris kértem valami kosztot. Az étel, amit kaptam, mondjuk úgy, hogy elvette az éhségem, de nem nyújtott valami nagy gasztronómiai élményt, sőt, ha nem lettem volna ilyen farkaséhes, meg sem ettem volna. Egyetlen jó pontot tudtam felróni a helynek, méghozzá azt, hogy a sörük valóban jó volt. Ahogy iszogattam, hirtelen egy nyíl süvített el mellettem, és a tányéromban, mely még mindig előttem volt, állt meg.
- A kénköves pokolba, ez meg mit jelentsen?! – ugrottam fel, és máris megidéztem két kardot a kezembe, de a támadót nem láttam sehol.
Furcsa módon a kocsmáros meg sem lepődött, olyan volt, mint ha ez természetes jelenség lett volna errefelé. Még egy ideig vizslattam a szememmel, majd eltéve fegyvereimet nekiláttam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a nyilat.
Első ránézésre egy közönséges nyíl volt, sőt, másodikra is, talán azért, mert tényleg az volt, a lényeg viszont az volt, hogy egy papiros volt rátűzve. Óvatosan leszedtem a papír fecnit a lövedékről, és széthajtogattam. A következő írás állt rajta:
„Tudjuk, hogy miért jöttél, de te nem vagy alkalmas a feladatra!” – írták rá a rövidke üzenetet.
- Feladatra? Tudjuk? Mégis mi az ördög folyik itt? – álltam tanácstalanul, majd némi gondolkodás után eszembe jutott valami. – Hé te! – szóltam oda a pultosnak. – Te ismered azt, aki ezt idelőtte igaz? – kérdeztem magabiztosan.
- Fogalmam sincs, hogy kire gondol Uram. – válaszolta kimérte, lassan és határozottan.
- Nekem ne játssza itt az eszét, láttam, hogy hogyan reagált a lövésre. Még csak meg sem rezzent. – róttam fel neki a dolgot.
- Nem vagyok az az ijedős fajta. – jelentette ki.
Nem hagyott más választást.
- Bár alapvetően nem szeretek erőszakot alkalmazni, de ezúttal kénytelen leszek kivételt tenni, ha nem beszél. – kezdtem bele a fenyegetőzésbe, és most először azon vettem észre magam, hogy komolyan is gondolom a dolgot.
A fickónak egyetlen arcizma sem rándult.
- Tényleg úgy tűnik, hogy nem ijedős fajta, de azért lássuk, hogy meddig bírja! – gondoltam, és a már jól bevált módszeremmel a feje mellé dobtam egy kardot.
Az általam várt hatás ezúttal is elmaradt, mindössze egyetlen unott pillantást vetett a pengére, aztán visszanézett rám, és ugyan olyan arckifejezéssel, mint eddig elismételte a dolgot:
- Nem tudom, hogy miről beszél. Erre a magatartásra pedig semmi szükség, nem tudok elmondani olyat, amit nem tudok. – mondta, majd hátat fordított nekem, és nekiállt elmosogatni.
- Ezt nem hiszem el, ennek a fickónak jeges tea csordogál az ereiben. – gondoltam, majd a kardomat visszavettem, és megfordulva távoztam. - Elnézést a kellemetlenségekért. – vetettem még hátra, és odasétáltam a motoromhoz. – És most mégis mi a fenét csináljak? – tanakodtam.
Ráültem az ülésemre, majd ismét elővettem a két könyvet, melyek eddig a táskámban voltak. Újra elolvastam a bátyám üzenetét, majd elgondolkoztam, de sehogy sem tudtam többet kihozni belőle. Ekkor támadt az az ötletem, hogy hátha a munkanapló feljegyzései közt találok valamit, ami felett eddig átsiklottam. Ezt nem is volt olyan nehéz elképzelni, tekintve, hogy csak az utolsó oldalakat olvastam el ez idáig, az elejét még nem.
- Akkor lássuk hát, hogy hogyan is kezdődött! – vetettem bele magam reménykedve.
„1. nap
A mester meghatározta az új feladatot. Egy olyan lény teremtése a cél, melynek ereje hasznunkra lehet a hamarosan kitörő csatában. A lény paramétereit csatolmány formájában az irattárba vittük.”
- Kár, hogy ez a csatolmány nincs meg. – gondoltam, de tovább olvastam a történetet, mígnem elértem egy használható részhez:
„16. nap
Munkánk végre eredményeket hozott, a kísérlet sikeres volt, a lény megszületett. Ennek örömére maga Hades mester is tiszteletét tette nálunk, és megelégedéssel szemlélte az eredményeinket.” – állt a bejegyzésben.

Az igazat megvallva nem igazán tudtam, hogy ki is az a Hades, ellenben biztos voltam benne, hogy ezen a vonalon már elindulhatok.
- Vajon hol nézzek utána? – tanakodtam, míg végül arra nem jutottam, hogy az Era-i nagykönyvtár lesz a legalkalmasabb hely erre a feladatra.
Már éppen mindent hátrahagyva el is robogtam volna a motorommal, amikor egy csuklyás alak fogta meg a vállamat hátulról, úgyhogy eléggé közel kerültem a szívrohamhoz. Ösztönből megfordultam és már ütöttem is volna, de a csapásomat könnyedén megállította.
- Ej-ej, hát így kell fogadni egy olyasvalakit, aki segítene szeretne? – kérdezte fejét csóválva.
Én továbbra is tágra nyílt szemekkel, csodálkozva néztem az emberre, és ha lehetséges, akkor ez után a kijelentése után csak még nagyobbat néztem.
- Ó, igaz is, hiszen még be sem mutatkoztam. – mondta. – De ez nem a legjobb hely a csevegésre. Gyere, inkább menjünk be a fogadóba, ott majd mindent elmondok. – vont maga után befelé az ivóba.
Szóhoz sem jutottam. Ugyan az agyam pörgött, hogy vajon ki lehet, és mit akar tőlem, de egyszerűen nem tudtam összefüggően gondolkodni. Engedtem végül a kérésének, gondolván, hogy egy nyilvános helyen úgysem tud csak úgy probléma nélkül ártani nekem, és egyébként is, ha ártó szándékai lettek volna, akkor már rég végezhetett volna velem, ahelyett, hogy leáll velem beszélgetni.
- Nos, akkor most már hadd mutatkozzam be. – folytatta, miközben leültünk az egyik asztalhoz, és levette a csuklyáját.
A szavam ismét elállt, mert a fejfedő alól gyönyörű, ápolt göndör barna tincsek omlottak ki, egyenesen a vállára, és egy bájos női arc vonásai mutatkoztak meg. Ránézésre olyan húsz év körüli lehetett az illető, és meg kell hagyni, egészen csinos.
- A nevem Amelie Hohenzoller. Örvendek a találkozásnak. – mosolygott rám.
- Az én nevem Josh Sharpblade. – mutatkoztam be én is.
- Szóval nem tévedtem, tényleg te vagy Josh. – mondta továbbra is mosolyogva.
- Te ismersz engem? – néztem rá elképedve.
- Mondhatni. Kemfil sokat mesélt rólad, amikor még itt volt. – mondta.
Hát, ha egészen eddig azt gondoltam, hogy sokkolnak a történések, akkor a mostani helyzetet már nem is tudnám definiálni. Azt az arckifejezést, melyet ekkor vághattam, egyszerűen nem lehet elmagyarázni, azt látni kellene.
- Látom nem igazán tudsz a bátyád jelenlegi dolgairól igaz? – kérdezte nevetve, majd lassan elkomorodva a lány.
- Hát… izé… nem igazán. – nyögtem ki, mikor magamhoz tértem a csodálkozásból. – De mond csak, mikor volt itt? Mit csinált? Hová ment? És milyen dolgai? És… - kapkodtam a levegőt, miközben hadartam a kérdéseket.
- Ácsi, egyszerre csak egyet! – vágott közbe beszélgetőpartnerem.
- Elnézést, de annyi mindent nem tudok. – mondtam.
- Elmondok neked mindent, de csak szépen, sorban rendben? – nyugtatott meg az idegen.
Válaszként csak bólintottam egyet.
- Már én sem láttam vagy két éve a bátyádat, de előtte hónapokon keresztül itt voltunk, és már jóval előtte megismertem. A Grimmoire Heart sötétcéhnek keveredett bele az egyik ügyébe, és ezt akarta felgöngyölíteni. – mesélte.
- Csak nem a Kraskarra célzol? – érdeklődtem.
- Tehát arról tudsz? – kérdezett vissza.
- Igen, egyik céhtársammal karöltve végeztünk vele. – rendeztem le tömören a sztorit.
- Vagy úgy…
- De mi az a Grimmoire Heart, amit említettél? – kérdeztem.
Ezúttal a barna hajó leányzó csodálkozott el.
- Nem ismered? – kérdezte hitetlenkedve. – Hiszen az Fiore egyik legveszedelmesebb sötét céhe. – magyarázta. – A Balam szövetség egyik vezetője.
- Még sosem hallottam róla ezelőtt. – ismertem be tudatlanságomat.
- Nem tudom hol élsz te, hogy ilyeneket nem tudsz, de sebaj. Az égész lényege, hogy aggódom a bátyádért. – mondta. – Én azonban nem vagyok mágus, csak a vígáshoz értek egy keveset.. – folytatta kissé elszomorodva. – Éppen ezért szeretném, ha te keresnéd meg Őt. – fejezte be végül.
- Nos, örülök neki, hogy a bratyómnak vannak ilyen barátai, de nekem ez kicsit sok, hogy csak így egy vadidegen betoppan és hirtelen annyi mindent mond el, mint amennyit te. – mondtam le nyíltan az álláspontomat. – Ne érts félre, nem veled van a baj, de valahogy nem tudom, hogy mit higgyek. – ismertem be. – Mellesleg, hogy keveredtél össze vele? – érdeklődtem.
- Nos, ez egy igen hosszú történet. – felelte.
- Nekem van időm. – mondtam.
- Jól van, akkor elmesélem. – adta be a derekát Amelie. – Én is tagja voltam annak a csapatnak, akik létrehozták a Kraskart. – mondta ki nyíltan.
A szemem ismételten kitágult, és már éppen mondani akartam volna valamit, de nyomban magához ragadta a szót megint a lány:
- De nem volt más választásom. Kényszerítettek rá. – fonta tovább a történetet. – Amikor Kemfil, mondjuk úgy, hatástalanította a rémséget, akkor a labort is szétverte. Gondolom, azt láttad, hiszen nálad vannak a jegyzetek.
- Igen. – feleltem.
- De nem csak a labort intézte el, hanem a Grimmoire Heart jó néhány tagját is, engem pedig kiszabadított. – zárta le a sztorit.
- Ez nem is volt annyira hosszú. – gondoltam magamban. – És mi történt azután? – érdeklődtem.
- Idejöttünk ebbe a kis városkába. A laborból elhozott dokumentumok segítségével tanulmányozta a projektet, valamint a sötét céh terveit is próbálta kitalálni. Mindeközben pedig engem is tanított kardforgatásra.
- Ez igen érdekes. – jegyeztem meg, bár inkább csak hangosan gondolkoztam.
- Most viszont szeretném, ha azokat az információkat is meghallgatnád, melyeket mondani akartam neked. – sürgetett.
- Hogyne, hallgatom őket. – feleltem.
- Tehát, Kemfil nagyjából két és fél éve ment el innét. Azt mondta, hogy Erába megy, mert ott van elrendezni valója. Ezután körülbelül három hónap múlva kaptam egy levelet, melyben az állt, hogy végre megtalálta azt, ami keresett és hamarosan visszatér ide. – tartott egy rövid szünetet. – Aztán ezt követően körülbelül egy hónappal később jött még egy üzenet tőle, amiben az állt, hogy mégsem tud eljönni ide, de jól van és ne aggódjak érte. Tehát ennek már több mint két éve. – fejezte be.
- De nem értem, ha neked tudott írni, akkor nekünk, a családjának miért nem írt? – szegeztem neki a kérdést.
- Erre nem tudok biztosan válaszolni, de azt hiszem, hogy azért, mert úgy gondolta, hogy jobb, ha halottnak hiszitek, semmint hogy aggódjatok érte. – felelte őszintének tűnően.
- Nem igazán értem benne a logikát, de mindegy. Az viszont még érdekelne, hogy az utolsó üzenetet, amit küldött, azt honnan küldte neked, valamint az is furdalja az oldalamat, hogy ezt ki küldhette. – vettem elő az üzenetet, amelyet az imént lőttek nekem címezve.
- Legutoljára egy Hargeonhoz közeli városkából küldte a levelét. A neve valami Hockenberg ha jól emlékszem. Ami pedig ezt illeti, - vette el tőlem mosolyogva a papirost, ezt biztosan a húgom kézbesítette és írta. Nézd el neki kérlek!
- A húga, hová csöppentem én? Lassan kezdek egyre jobban belekeveredni az egészbe. Á, de nem fontos, a lényeg, hogy az eddigiekhez képest forró nyomon vagyok. – rendeztem le magamban a dolgot. - Nos, ez esetben köszönöm a felvilágosítást. Azt hiszem, azonnal el is indulok ebbe a városkába. – mondtam, majd felálltam az asztaltól.
- Légy óvatos! – hallottam még a hátam mögött a búcsúzást.
Ahogy kiértem az ivóból, máris a motoromra pattantam, és elindultam, de nem Hockberg irányába, hanem vissza Magnoliába.
Egész úton pörgött az agyam a történteken, a rengeteg infón és azokon, melyeket nem kérdeztem meg. Zsongott a fejem, szinte szét akart robbanni a rengetek kérdés és újdonság tengerében. Egyfelől úgy véltem, hogy az összes eddigi nyomozásomban ez a legforróbb és nem használhatóbb nyom, de mégis nehezemre esett csak úgy minden kétkedés nélkül elhinni, elvégre racionális embernek tartom magam. Mégis mennyire nagy a valószínűsége annak, hogy egy vadidegen csak úgy felbukkan és minden előzmény nélkül elkezd olyanokról mesélni, amire éppen kíváncsi az ember? Ez két dolgot jelenthet: Vagy annak az embernek a kezére játszanak még a felsőbb lények is, amelyeket mindenki másnak hív, például sors, szerencse stb., vagy valaki át akarja ejteni.
- De ha át akarnának ejteni, akkor miért? – törtem ezen is az agyamat. – És hogy lehet az, hogy valaki ilyeneket tudjon rólam, és honnan tudna ilyen meséket kitalálni? – tanakodtam ezen is.
Mikor megérkeztem Magnoliába, az első dolgom az volt, hogy hazamenjek és aludjak egyet az egészre.
Az elvés közben végül arra jutottam, hogy többet kell aludnom ahhoz, hogy tisztán lássak a történteket illetően, de már ekkor is kezdtem úgy érezni, hogy ez akár kacsa akár nem, meg kell vizsgálnom közelebbről.
Elsőnek azonban még beszélnem kellett a mesterrel. Ritkán kértem tanácsokat, de ez most egy ilyen alkalom volt. Ezért hát a céhbe mentem, és azonnal megkerestem a mester.
- Mester! Lenne egy perced számomra? – érdeklődtem tőle.
- Hogyne fiacskám, mondjad csak. – felelte.
- …Tehát ez lenne röviden a történet. – meséltem el neki tömören a történteket. – Mit kéne most tennem? – tettem fel a kérdésemet.
- Nos, számomra is elég különös helyzetnek tűnik, de magam is úgy vélem, hogy meg kéne próbálnod. Viszont légy nagyon óvatos. Esetleg nem ártana, ha magaddal vinnél valakit, akit már ismersz a céhből. – tanácsolta.
- Nem, ide egyedül akarok menni. – válaszoltam szinte azonnal.
- Ahogy gondolod. – hagyta rám a dolgot.
- Köszönöm a tanácsot mester. – feleltem, majd elbúcsúztam, és ismét a motoromra ültem, majd kiterítettem a térképet.
Miután megjelöltem a célt, ahova menni szerettem volna, máris láthattam az útvonalamat, és el is indultam rajta.
- Már alig várom, hogy találkozzunk… Kemfil! – gondoltam, majd gázt adtam.
Az úton továbbra sem volt nyugtom, még mindig kavarogtak a kérdések a fejemben, legfőképpen az, hogy mégis hol kezdjem a keresést, ha megérkezem a megadott településre, hiszen Amelie nem mondott semmi konkrétat, jól lehet nem is tudott.
- Biztosan kitalálok majd valamit. Végtére is, mindenhol van kocsma. – gondoltam magamban derűsen.

- Tehát ez lenne Hockberg! – gondoltam, mikor a motorommal végiggördültem a kisváros főutcáján. – Nem túl nagy az élet. – jegyeztem meg, bár ez csak Magnoliához viszonyítva volt így, hiszen azért voltak járókelők minden felé, csak nem sokan. – De vajon kit kéne felkeresnem, aki tudhat valamit? – tanakodtam tovább.
Hosszas töprengés eredményeképpen ezúttal nem a kocsmából indultam ki, hanem egyenesen a könyvtárba tartottam. A feltételezésem az volt, hogy azért jöhetett ide, mivel olyan dolgot kereshetett, amit Erában nem találta meg, vagy nem találhatott meg. Hockberg ugyan nem túl nagy település, de a könyvtára párját ritkítja egész Fiorében. Erre magam is csak akkor jöttem rá, mikor beléptem oda.
- Azt a… mennyi könyv! – csodálkoztam el a polcok rengetegén.
Sajnos nem volt sok időm nézelődni, igaz nem voltam a könyvek megszállottja sem, de a lényeg, hogy azonnal a könyvtárost kerestem fel.
- Jó napot uram! – köszöntöttem, mire ő megfordult.
- Magának is szép napot! Miben segíthetek?
- Nos, lehet, hogy kissé különösen hangzik, de nem könyvet keresek, hanem egy embert. - vágtam a dolgok közepébe.
- Ez aztán tényleg furcsa, nálem nem szoktak embereket keresni. – jegyezte meg az öreg könyvtáros, és érdeklődve várta a folytatást.
- Abban reménykedem, hogy a bátyám, egy bizonyos Kemfil itt járt valamikor, körülbelül két éve.
- Hmmm, Kemfil… Kemfil. – merengett el az öreg, miközben a szakállát simogatta, a szemeit pedig összeszűkítette, mintha a Napba nézne. – Á, igen, azt hiszem tudom kiről van szó! De nem rég járt itt, néhány hónapja. – mondta az öreg fel felderülő arccal.
- Komolyan?! – derült fel az én arcom is, mivel végre egyre jobban közeledtem a bátyámhoz, és kezdtem felgöngyölíteni az ügyet.
- Igen, igen furcsa szerzet, nem lehet elfelejteni egy könnyen. Emellett sokat segített nekem itt a könyvtárban a rendszerezésben. – osztotta meg velem a további információkat az apóka.
- És nem tudja véletlenül, hogy most merre lehet? - kérdeztem izgatottan.
- Hát, lássuk csak, hova is? – gondolkodott el most is igen mélyen. – Mintha azt mondta volna, hogy valami Fort Term nevű helyre megy. Tudod, nem sokat szokott mondani nekem a saját dolgairól, ezt is csak azért tudom, mert megkérdeztem tőle, hogy a téli leltárban be tud-e segíteni, mire ő azt mondta, hogy ha addig visszaér, mire én megkérdeztem, hogy miért, hová megy? Erre ő meg… - kezdett bele a hosszú történetbe, de és félbe szakítottam, mivel úgy ítéltem meg, hogy nincs ilyenekre időm.
- Sajnálom öreg, majd máskor örömmel meghallgatom, de most rohannom kell! – mondtam, és már neki is iramodtam, hogy elhagyjam a könyvtárt, de a vénember utánam szólt:
- Várj csak fiacskám! – integetett utánam.
Nem nagyon volt kedvem visszamenni, de kénytelen voltam, ha már egyszer segített nekem, akkor ez a legkevesebb.
- Azt mondtad, hogy Kemfil a bátyád igaz? – kérdeztem, miközben furcsán méricskélt.
- Igen, ahogy mondja.
- Akkor te vagy Josh igaz?
- Így van. – feleltem.
- Ez esetben van egy üzenetem a számodra...

(Itt, már ha megoldható, akkor bevágnám a mágiapályázatomat, amit persze, mint kaland nem szeretnék elszámolni, csak éppen a történetet onnan vinném tovább.)

Miután kiléptem a céhházból, ismét csak a motor kapott főszerepet, és tekintve, hogy közel volt a hely Magnoliához, így rövidesen oda is értem. Egyetlen probléma volt csak, mégpedig az, hogy ez a terep hemzsegett a rablóktól, banditáktól és egyéb rosszarcú figuráktól.
- Vajon miért jöhetett ide Kemfil? – tanakodtam. – És mégis honnan a fenéből fogok én információkat szerezni itt? – törtem tovább a fejem.
Több rablótanya mellett is elosontam, és jól megszemléltem őket, hogy vajon hol lenne érdemes próbálkoznom, de valahogy egyik sem volt ínyemre. Mindegyik tele volt fegyveresekkel, és eléggé úgy tűnt, hogy nincs kedvük csevegni, nekem segíteni pedig még annyi se.
- Ez így nem lesz jó. Lehet, hogy egy kis segítségre lenne szükségem? – ötlött fel bennem az ötlet. – De vajon kiket kérjek meg? – tanakodtam tovább, míg végül eszembe jutott egy jó megoldás, és visszalopakodva a járgányomhoz, ami csodálatos módon még megvolt, ismét a céhbe mentem.
Ahogy beléptem az ajtón, máris megpillantottam az egyik embert, akire szükségem volt. A lány éppen az egyik asztalon terült végig, és eléggé unatkozónak tűnt.
- Héj Cassy, jó hogy látlak, pont téged kereslek. Kéne egy kis segítség. – rohantam le a lányt.
- Hm? Mi az? – kapta fel a fejét kissé meglepetten.
- Mindjárt elmondom, de nem láttad esetleg Tony-t? Őt is be szeretném avatni. – folytattam.
- Tonyt? Öm... – gondolta végig a dolgot gyorsan. - Az óta nem láttam, hogy bement a könyvtárba. Szerintem ki se jött onnan.
- Remek, akkor ha van kedved egy kis csetepatéhoz, akkor gyere és a könyvtárban elmondom a többit. - mondtam kíváncsiság felkeltésként, és a könyvtár felé vettem az irányt, ahol is hangosan beköszöntem: - Halihó Tony! Hogy s mint?
- Oh, hali skacok! Hmmm... találtam itt valamit, ami felkeltette az érdeklődésem, és mint látod - mutatott egy halom könyvre, melyek előtte feküdtek. - elég nagy kutakodásban vagyok.
- Nagyszerű! De nincs kedved inkább egy kis friss levegőt szívni és esetleg közben pár banditát lerendezni? - kérdeztem ismét csak remélhetőleg felcsigázva az érdeklődést.
- Nos kedvem az lenne, de ez elég fontos – lapozott egye párat az egyik könyvben. - Vagy várj csak...Banditák? Akkor az Fort Term lesz, ugye pajti? – mosolyodott el.
- Igen. – mosolyogtam vissza. - Miért, csak nem oda akartál menni?
- Nem oda, csak arra. Crocusba tartok, de időm az van, szóval – ugrott fel a székből, ahol eddig ült. - csapjunk oda azoknak a rosszfiúknak! – mondta, majd felvette a táskáját, ami a mellette levő széken feküdt, néhány könyvet elpakolt bele, és máris indulásra készen állt.
- Hope is jöhet, ugye? – fordult oda hozzám Cassy. - Vagy nagyon veszélyes?
- Nem veszélyes, inkább fárasztó. De szerintem nyugodtan hozhatod, mivel én is szándékozom hozni a saját tojásomat. – feleltem neki. - Na de a részleteket még nem is mondtam. - kaptam észbe. - Szerintem inkább essünk túl rajta indulás előtt, ez a hely úgyis nyugisabb nem? – vettem fel a lehetőséget.
- Oké. – bólintott a lány.
- Höh... igen, ez igaz. – fordult meg Tony, és visszaült a székbe, ahonnan az imént felkelt.
- Na, megpróbálom tömören összefoglalni, már amennyire lehet. Tehát: Nem hiszem, hogy tudjátok, de van egy bátyám, aki szintén mágus, méghozzá a Fairy Tail mágusa, de már évek óta nem hallottak felőle. Igazság szerint, ezért is csatlakoztam a céhhez, hogy megtaláljam. – nyögtem ki egy szuszra, majd egy lélegzetvételnyi szünet után folytattam. - Most már szinte forró nyomon vagyok, de a további információk nagy valószínűséggel a Fort Term térségben vannak elszórva, és úgy véltem, hogy a banditák nem szívesen osztanák meg egy magamfajtával csak úgy önszántukból, így gondolom majd szóra kell bírni őket. Ehhez kérném a ti segítségeteket. Bár pénz nem jár a dologért, de jönnék nektek eggyel. - fejeztem be a szituáció ismertetését.
- Érdekes... én benne vagyok. – egyezett bele Tony.
- Én szívesen segítek bármiben – mosolyodott el Cassidy. - Nekem is van egy eltűnt mondhatni családtagom, a mostohaapám. Rám számíthatsz!
- Amúgy meg nem jössz te nekünk már semmivel. Emlékezz vissza ki fizette a kaját Acalypha-ban.
- Remek, akkor indulhatunk is! - kiáltottam fel, majd máris az ajtóhoz léptem. - Csak a hölgyek után. - nyitottam ki az ajtót.
- Köszi. – mosolygott Cassy, és kiment az ajtón. - Az jó, ha olyan tíz perc múlva indulunk, vagy kicsit több? Össze kellene szednem pár cuccot.
- Csak nyugodtan, addig én elmegyek harapok valamit. – mondta Tony.
- Bőven elég, még én sem vagyok teljesen kész. – feleltem, mivel eszembe jutott, hogy nem ártana, ha magammal vinném a tojást is, tekintve, hogy ha folyton csak otthon hagyom, sosem fog kikelni.
Így tehát gyorsan én is elugrottam a tojáskáért, ami a motornak hála igen gyorsan sikerült is. Egy hátizsákba tettem, hogy könnyebb legyen vinni és egy-két ronggyal ki is béleltem, hogy nehogy összetörjön vagy hasonlók. Miután ezzel megvoltam, indulás vissza a céhbe, ahol is leparkoltam a bejárat elé, majd ismét bementem.
- Mehetünk? – kérdezte máris Cassy, és láthatóan elkészült azzal, amit akart.
- Felőlem igen. Nem bánjátok, ha ezúttal gyalogolunk? Jobb lenne minél csendesebben érkezni. – fejtettem ki az aggályaimat, mivel múltkor is eléggé messze parkoltam ahhoz, hogy ne halljanak meg, ezen felül pedig kissé féltettem is a járgányomat, nehogy megfújják.
- Nem vagyok cukorból, részemről nem lesz baj. – mondta magabiztos mosollyal a lány.
- Öhm, Josh.... ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy még mindig egy árva vasam sem volt járgányra... – kontrázott Tony a végén felnevetve.
- Bocsi, eszembe se jutott, hogy szekáljalak. Ellenben hogy van a tojáskád? Mikor fog kikelni? - érdeklődtem elterelve a témát.
- Nos, szerintem hamarosan. Már éreztem párszor furcsa mozgolódást benne. – adott kimerítő választ.
- Remek, alig várom, hogy az enyém is kikeljen. - tettem hozzá. - No, akkor indulhatunk végre?
- Persze! – felelte rögtön Tony hangosan.
- Csak megkérhetnélek titeket valamire? – vágott közbe Cassy, jól láthatóan kissé zavartan, miközben a fejét vakarta.
- Hmm? – kérdezte meg Tony rendkívül intellektuálisan azt, hogy: „És mégis mi lenne az?”.
- Ne hangoskodjatok nagyon... lehet hogy nagy kérés de ha Hope-ot felkeltik, akkor kibírhatatlanul hisztis, makacs és morcos lesz – biccentett az állatka felé. - Akkor pedig még én se bírok vele, és szerintem nektek se hiányozna, hogy egész végig nyafogjon meg morogjon.
- Éééés, nekünk pontosan mit is kéne csinálnunk vele? – értetlenkedtem kissé.
- Nem szokásom hangoskodni. – vonta meg a szemöldökét Tony.
- Akkor csak csendben kéne lennünk? – kérdeztem meg ismét az iménti felszólítás lényegét.
- Igen. Nem szokott sokat aludni egy huzamban nappal... csak olyan fél órát. Remélem, hogy a közelünkbe se fog semmi durranni, mert ha megijed, csak még rosszabb.
- Hát akkor én is nagyon remélem. – gondoltam.
- Kívánsága parancs, hölgyem! – hajolt meg Tony.
- Furcsa egy szokás hajbókolni, de ő tudja. – kritizáltam gondolatban a mozdulatot. - Megoldjuk. – feleltem én is a kérésre.
- Köszi szépen! - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Ha kialudja magát, egyébként is nyugodtabb lesz, az pedig szerintem mindenkinek csak jó.
- Remélem, ha kikel a duó – utaltam itt Tony és a saját kis kedvenceinkre. - akkor majd megoldják a saját problémáikat, akár csak Happyék. – mosolyodtam el.
- Én is remélem. – biccentett Cassidy. - Jó csapat leszünk majd hatan is.
- Igen, jó. Csak zajos... kicsit... kicsit nagyon.
- Ezt nem cáfolom. – kuncogott a lány.
- De egy ilyen társaságtól ez csak természetes! – folytatta a jellemzést Tony.
Végül felkerekedtünk, és a gyaloglás ellenére egészen fitten érkeztünk meg, legalábbis, ami engem illet. Kellett is már a testmozgás, mivel a motorozás igen ellustítja az embert, és ki hallott már puhány fegyvermágusról?

Mihelyst megérkeztünk, ismét egy kis információ megosztást tartottam:
- Nem tudom, hogy pontosan hová is mehetett ezen a területen a bátyám, de ha egy csapatot elkapunk, azok valószínűleg annyit biztosan tudnak, hogy elindulhassunk rajta. Szóval először azért megpróbálhatnánk szépszerével, bár feleslegesnek érzem ezeknél. - mondtam lemondóan. - Ellenvetés? – kértem ki a többiek véleményét is.
- Nincs, főnök! – mondta Cassy, Hope és Tony pedig szintén csak rázták a fejüket.
- Akkor rajta! - mondtam, és kiléptem a sziklák közül, ahol álltunk, majd nagy léptekkel megindultam a tábor felé. - Elnézést fiúk, szeretnék néhány... - kezdtem volna bele, de egy felém repülő szekerce megakadályozott a folytatásban. - Erről ennyit, adjunk nekik! - kiáltottam el magam, és máris megidéztem két Steel Long Sword-ot, és máris belevetettem magam a harcba.
A felfordulás közepette elkeveredtünk egymástól a többiekkel, de nem igazán volt időm ilyenekkel foglalkozni, megvolt a magam baja.
- Kifélézünk öcsi! – mordult rám az egyik marcona fickó.
- Szép kardok, nekem adod őket? – kérdezte a másik vihogva.
- Sajnálom skacok, de itt most csak én kérdezek! – mondtam eltökélten, és megindultam ellenük.
Az egyikük pontosan velem szemben állt, egy karddal a kezében. Az én egyik kardommal eltaszítottam előle a védekező fegyvert, míg a másikkal gyomorszájba ütöttem, persze csak a markolatával, elvégre ölni nem akartam. A fazon azonnal összerogyott, én meg a biztonság kedvéért még egyet vágtam a tarkójára, mire eszméletlenül terült el előttem.
- Ez kész is. – gondoltam megelégedetten, de nem volt időm lazítani, elvégre még rengetegen voltak, akiket el kellett intéznem.
Az, amelyik az imént szintén megszólított, ez idő alatt egy hatalmas kalapáccsal rohant felém, és pont ekkor ért oda hozzám. Mivel eléggé esetlenül mozgott, hiszen a kalapács nehéz volt, neki meg nem volt valami izmos teste, így nem kellett túl nagy kreativitás ahhoz, hogy elbánjak vele. A kardjaimat gyorsan eltüntettem, és egy egyszerű gáncsolással olyat hasalt a földön, amilyet még a pingvinek sem szoktak a jégtáblákon, mikor halászat közben becsusszannak a jég alá.
- Vajon mindegyik ennyire könnyű ellenfél, vagy csak én kaptam ilyen gyengéket? Mert ha igen, akkor simán jöhettem volna egyedül is. – tanakodtam, miközben még egy ellenféllel elbántam, akit simán ököllel orrba vágtam, melytől megtántorodott, majd a földre esett.
A szememet végigjárattam a „csatatéren”, de nem találtam meg elég gyorsan a többieket, és néhány másodpercnél többet nem kaptam a szemrevételezésre. Hiába voltak gyengék, de sokan voltak, így oda kellett figyelnem rájuk. Még egy fazon futott nekem buzogánnyal a kezében, melyet magasra emelt. Őt a Magic Pistols-zal intéztem el. Nem, természetesen nem öltem meg, de ellőttem a markolatát a fegyverének, melynek következtében a fegyver végén levő nehezék egyenesen fejbe találta a szerencsétlent, aki, a társaihoz hasonlóan elment megnézni a csillagok táncát, melyek a feje körül keringtek.
- Azt hiszem, hogy tényleg mind ilyen bénák. – szűrtem le a következtetést. – És ráadásul egyesével jönnek. Legalább használnák ki a túlerejüket! – morfondíroztam tovább, ami kissé furcsa volt, elvégre, ha úgy történt volna, ahogyan gondoltam, akkor az csak nekem lett volna rosszabb, de sebaj.
Még öt-hat férfit ütöttem különböző módokon, de egyikük sem okozott komolyabb kihívást. Kiosztottam még két ütést egy-egy gyomorba, így elintézve még két ellenfelet, valamint egy rúgást az egyik fickó arcába, melytől rögtön ki is köpte két fogát. Nem hagytam viszont időt neki arra, hogy összeszedje magát, így hát gyorsan a háta mögé kerültem, és a tarkójára mért egyetlen pontos ütéssel őt is leterítettem.
- Mi lenne, ha kipróbálnám az új játékszereimet? – tanakodtam, majd meghoztam a döntést: - Ex-quip: Sea Emperor Sword! – idéztem meg a víz elemű kardomat, és egyetlen suhintásával létre is hoztam egy vízsugarat, amely máris kiütött nem kevesebb, mint három embert, de még így is voltak öten. - Ez egészen jó volt, lássuk a többit! – gondoltam elégedetten, és megint csak cseréltem: - Ex-quip: Purgatory Broadsword! – hívtam elő ismét egy új szerzeményem, melynek a súlyát most tapasztalhattam meg először. – A rohadt életbe, miből van ez a cucc? – mérgelődtem magamban, mivel a karom majd leszakadt a helyéről már a megtartásától is. – Úgy néz ki, egy kicsit több időt kell fordítanom a kondizásra. – döntöttem el közben, majd egy óriásit suhintottam a karddal úgy, hogy ne a tüskés fele találja el a felém rohanó ellenségeket.
Az öt fickóból négyet le is taroltam vele, és szépen neki is repültek az egyik közeli sziklának, így nem volt velük több gondom, csak hogy a lendületet nem tudtam megfogni, így tovább perdültem a karddal együtt. Felismerve a helyzetet, hogy így baj lesz, inkább gyorsan eltüntettem a fegyvert. Mindezzel nem is lett volna gond, csak az, hogy így fegyvertelenül álltam az utolsó támadóval szemben, aki a pörgésem miatt ráadásul hátulról tudott támadni.
Persze nem ijedtem meg, és pillanatok alatt megfordultam, és megidézve a Steel Long Sword-om, megállítottam a csapását.
- Ilyen könnyen nem fogsz lenyomni! – morogtam, majd visszalökve az ellenfelemet, egy erőteljes rúgással ki is terítettem.
Az állás tehát sok nulla ide.
- Hát, nem egy együttműködő társaság. – porolta le a tenyerét Cassy, akit a ramazuli végére meglelt a szemem, akár csak Tonyt.
- Nem hogy velünk, de még egymás közt sem működtek együtt, ha észrevettétek. – jegyezte meg Tony is.
- Annyira nem is volt nehéz. - mondtam ki én is. - Talán még egyedül is ment volna. - nevettem fel.
- Nekem is! - nyilatkozta Hope, mire gazdája felvont a szemöldökét.
- Ezt te se gondolhatod komolyan... – mondta a lány, mire a csöppség durcás lett.
- De hát, az igazság az igazság. – mormogta a kicsike.
- De most keressük meg a főnököt, már ha van olyan egyáltalán. - mondtam, és elkezdtem a kiütött fickók között lépkedni, miközben méricskéltem az arcukat, hogy vajon melyik is lehet ezek közül olyan, aki tud valamit.
A társaim szótlanul követtek, és ők is méricskélték az ájult, avagy nyögdécselve fetrengő embereket.
- Talán ez lehet az. - jegyeztem meg halkan, majd leguggoltam és felpofoztam az ájult pasast. - Na, most már beszélsz velünk végre? – kérdeztem tőle erélyesen, amint magához tért.
Eléggé kába volt, csak pislogott, de én ezt igenlő válasznak vettem.
- Egy férfiről akarok hallani, aki minden bizonnyal erre járt néhány hónapja. Eléggé hasonlít rám, csak hosszabb a haja és kissé testesebb, de amúgy kiköpött olyan, mint én. Nem láttad? – faggattam tovább.
- Hát… - gondolkozott el a fickó, de nem tűnt valami segítőkésznek. – Én nem igazán emlékszem ilyesmire, csak néhány hete vagyok itt. – hebegte.
- Akkor valószínű még sem ő a főnök. – ismertem be mellélövésemet, természetesen csak gondolatban. – Akkor ajánlj valakit, aki tudhat! – parancsoltam rá.
- Fredi, az ott. – mutatott egy pár méterrel arrébb fekvő emberre. – Ő talán tud valamit. – felelte kényszerűen a kérdésemre.
Otthagytam hát a tagot, és átballagtam Fredihez, akit, az előzőhöz hasonlóan szintén felpofoztam, hogy beszélő állapotba kerüljön.
- Infók kellenek! – mondtam neki is határozottan, miközben a ruháját markoltam, nehogy esetleg meglógjon.
- H… Hogyne. – dadogott ő is.
- Egy majdnem ugyan olyan fickó, mint én. Kicsit idősebb és testesebb, a haja pedig valamivel hosszabb, mint az enyém. Nem láttad őt néhány hónappal ezelőtt? – meséltem el neki is, hogy miért is jöttem.
- De, azt hiszem, hogy láttam. Ő is egy mágus igaz? - kérdezett vissza.
- Igen. Hová ment tovább és mit csinált itt? – faggattam tovább felvillanyozva.
- Azt nem tudom, hogy hová ment, csak azt, hogy nyugat felé ment, valami Co.. vagy Cu.. vagy á, a fene se tudja milyen nevű városba. Ő is infókat gyűjtött, de nem tudom, hogy miről. Viszont kiverte három fogamat is! – méltatlankodott a bandita.
Valahogy nem tudtam részvétet érezni az elveszett fogak iránt, de örültem neki, hogy valami használhatót hallottam, még ha nem is teljesen biztos és megbízható a forrás.
- Ennyi az össze, amit tudsz? - néztem rá szigorúan.
- Igen, esküszöm, hogy nem tudok semmi egyebet. – mondta rémülten.
- Hát, a semminél több. – mormogtam, és elengedtem a pasast, aki visszarogyott a földre. – Ezzel is megvolnánk. – fordultam a társaim felé. – Szerintetek bízhatunk az infók hitelességében?
- Egy próbát mindenképp megér. – rántotta meg a vállát Cassy.
- Hogy most hiteles-e vagy sem, az kérdéses... viszont, – nézett rá Tony az imént vallatott fazonra. - kétlem, hogy újra akarnak minket látni ezek a fickók.
Így hát végül meghoztam a döntésemet:
- Rendben, akkor én utána járok ennek és megyek nyugatra. – jelentettem ki. - És ti srácok, merre tovább? – kérdeztem a többiektől.
- [color:6779= Crimson]Szintén nyugat. Crocusba tartok, tehát szerintem mehetünk együtt. – válaszolta elsőként Tony.
- Remek! És te Cassy?
- Ha nem gond, én is veletek tartanék. - mosolyodott el. - Hátha találok valamit a mesteremről, jobb dolgom úgysincs. – tette hozzá.
- Örülünk a társaságodnak. – feleltem. - Illetve… bocsánat, társaságotoknak, hiszen itt van Hope is. - nevettem el magam.
- Ne feledkezzetek meg rólam! - morogta a kisállat.
- Nem felejtett el téged senki. - borzolta meg a fejét gazdája. - Ez esetben veletek tartunk. – biccentett boldogan.
- [color:6779= Crimson]Akkor esetleg indulhatunk is... – sürgette a csapatot kedvenc szélmágusunk, akivel ezúttal mélységesen egyet tudtam érteni.
- Én is úgy vélem.
- Rendben, előre! – indult meg az élen Cassy.
Az elindulással valamint az élre töréssel mind-mind nem lett volna semmi gond, ha az irányzék nem pont az irányunkkal ellentétes lett volna, tehát kelet.
- Am, Cassy! – szóltam utána a lánynak, majd egy rövid szünet után folytattam: - A másik irányba megyünk.
- T-tudtam ám én. - fordult meg gyorsan, és indult el ezúttal már tényleg nyugat felé. - Csak kíváncsi voltam, észreveszitek-e? – mentegetőzött, de annyiban hagytam a dolgot.
- Persze, persze. – gondoltam nevetve.
Tony is csak nevetett, nem szólt semmit, így hát jó hangulatban hagyhattuk a hátunk mögött a szerencsétlen banditák megvert tömegét, és kicsiny csapatunk ment a nap után, hogy folytathassa kalandját.