Sarumi Toro familiáris pályázata

Név: Hogo
Faj: gorilla
Nem: hím


Történet:
Chronainos mester megbízásából, aki egy tekercset bízott rám, fel kellett keresnem Era városában székelő Dragon Fang céh vezetőjét és átadni neki az írást. Mivel mást nem kötött az orromra, csak, hogy sietős lenne a dolog, ezért nem is forszíroztam a kérdést, hanem szárnyra keltem, azaz felvettem sólyom alakomat és neki indultam a hosszú útnak.
Kisebb pihenőket beiktatva pár nap elteltével meg is érkeztem és teljesítve a megbízást átadtam a levelet, na nem a céhmesternek, mert ő nem fogadott, hanem végül Shareya mesternek, aki a hosszú út miatt kárpótlásul még meg is vendégelt és így csak egy nap pihenő után indultam vissza a válaszlevéllel.
Utamat most is megszakítottam a Keleti Erdőknél, hogy az egyik eldugott tisztáson, melyet egy kis csermely szelt ketté, megpihenjek és éhségemet, szomjamat is oltsam. Szép napos idő volt, de a sűrű fákon alig hatoltak át a napsugarak, így kellemes hűvösben heverésztem az egyik fa alatt, mikor a távolban hangos hujjogásra, kolompolásra, zörgésre lettem figyelmes. Felkaptam a fejem és fülelni kezdtem, hogy mi lehet az, és kis idő múlva arra a következtésre jutottam, hogy ezek olyan hangok, amit vadászatkor a hajtók szoktak produkálni.
~ Na ez jó, pont egy vadászat kellős közepébe sikerült belecsöppennem! ~ húztam el a szám a felém közeledő zajokra reagálva.
Nem mintha túl nagy veszélyt jelentettek volna így, ember alakban rám, de feltartottak az utamban, mert átváltozni viszont nem mertem, hiszen akkor könnyen lepuffanthatott volna valami túlbuzgó vadász.
Így hát mérgelődve ücsörögtem a fa alatt és vártam, hogy a hajtás tovább haladjon és én végre elhúzhassam innen a csíkot, mikor viszont valami egészen más zajokat hallottam közeledni. Valami súlyos és nagytermetű állat okozhatta ezeket a recsegve, ropogva fákat törő hangokat, melyet dühös kutyaugatás, csaholás követett. Nem szerettem volna két tűz közé kerülni, így gyorsan felpattantam és készenlétbe helyezkedtem, hogy esetleg a fára felkapaszkodva kerüljem el a találkozást. De még mielőtt megláthattam volna milyen vadállat okozhatja ezeket a hangokat, a kutyák beérhették, mert olyan ordítozás, visítozás, és vonyítás csapta meg a fülem, hogy komolyan kirázott tőle a hideg. Persze ehhez hozzá tartozik, hogy sosem voltam híve az ilyen hajtóvadászatoknak és most is inkább szerencsétlen, űzött állatot sajnáltam, mint a vadászok kutyáit. A hangokból ítélve az üldözött nem adta olcsón az életét, de egyszerre csak elhallgattak a csata hangjai és néma csönd telepedett az erdőre, mg a madarak is hallgattak, szellő sem rezdült.
Szomorúan hajtottam le a fejem, gyászolva magamban egy nemes vad halálát, mikor botladozó lépteket és erős szuszogást hallottam a szembeni bokrok közül, majd kibukkant egy…egy méretes gorilla, mégpedig egy nőstény, ha jól láttam, hiszen nagyon rossz bőrben volt. Bundája tocsogott a vérben, mely a testén sorakozó borzalmas harapások nyomán tört elő testéből. A küzdelem és a vérveszteség nagyon legyengítette, alig volt jártányi ereje, de valamiért nagyon küzdött, és nem adta meg magát a kegyetlen sorsnak, és ez a valami az ép kezével a hasához szorított tojás volt, amit még mindig védelmezett. Mikor kilépett a tisztásra és meglátott nagyon megrémült és mivel sem felém, sem visszafelé nem akart menni, ezért oldalra vetette be magát az erdőbe.
- Hé! Te! Megállj! – kiabáltam utána kétségbeesetten, hátha érti, amit mondok. – Ne arra menj! Ott egy hatalmas szakadék van! – azzal már rohantam is utána, hátha tudok neki segíteni, hiszen én mikor ide érkeztem, felülről nagyon jól láttam, hogy mennyire veszélyes és nem észlelhető az a mélység.
Hát szerencsére még időben érkeztem, mert a szerencsétlen ott állt a szakadék szélén és ijedten kapkodta a szemét jobbra-balra, hogy merre is meneküljön tovább, de aztán már elhagyta az ereje és térdre rogyott. Ijedten lépem közelebb, mert először azt hittem menten beleesik, de aztán mikor láttam, hogy nem, megtorpantam, mert nem akartam még jobban megrémiszteni, ezért nyugtatóan felemeltem üres kezem.
- Én nem vagyok vadász. – igyekeztem halkan beszélni, hátha ez is segít, habár fogalmam sem volt, hogy egyáltalán érti-e amit mondok. – Csak figyelmeztetni akartalak erre. – mutatok a szakadékra. – És segíteni szeretnék.
~ Tiszta hülye vagyok, hogy egy gorillához beszélek! ~ rázom meg a fejem, de ekkor a legnagyobb meglepetésemre megszólalt.
- Tabako vagyok. – bökött magára elhaló hangon. – Azt hiszem képtelen vagyok tovább menni és tudom, hogy meg fogok halni. – néz rám azokkal a nagy fekete szemeivel és én is tudom, hogy igaza van. – De nem akarom, hogy ő is meghaljon velem együtt. – pillant le a kezében szorongatott tojásra. – És azt sem akarom, hogy a vadászok kezébe kerüljön! – remeg meg a hangja….talán a fájdalomtól,…talán az érzelmekről. – Tessék vedd el és vigyázz rá! Ha szeretettel neveled, egy életen át hű társad és segítőd lesz! – nyújtja felém a vérmocskos tojást. – De most menj, szaladj innen! Már nem járnak messze és én nem fogok a prédájuk lenni! – keményedik meg a tekintete és ahogy a tojást óvatosan átveszem tőle, a szakadék szélére mászik és egy utolsó pillantást vetve a tojásra, hang nélkül beleveti magát.
Megkövülten állok kezemben a tojással és egy hang sem jön ki a torkomon. Révületemből hangos kiáltozás rezzent fel, ami eszembe juttatja, hogy most már ezért az apróságért is felelős vagyok, így gyorsan a tarisznyámba rejtem és a szakadék szélénél álló egyik lombos fára kapaszkodom fel épp az utolsó pillanatban, mielőtt megjelennek a vadászok.
- Itt érnek véget a vérnyomok. – sétál a mélység peremére az egyikük, majd lenézve nagyot káromkodik. – A fenébe! Nem beleugrott a böszme álltja! -
Mire a másik vadász is odarohan megnézni, hogy társa jól látja-e.
- A hétszentséges úristenit ennek az állatnak! Most a tojást is cseszhetjük! Pedig milyen jó pénzt kaptunk volna érte! – rugdossa dühében a köveket a szakadékba. – Na menjünk! – higgad le végül és int a társának is. – A mai napunknak lőttek. – azzal sarkon fordulnak és visszamennek az erdőbe.
Még várok egy kicsit, hogy biztosan elég messzire érjenek, majd lemászok a fárol és a szakadék szélére menve, még egy szomorú pillantást vetek a lent heverő testre, majd a tarisznyám kidudorodó részét megsimítva suttogom.
- Ne félj….Hmm….Minek is nevezzelek….Hogo….védelmező! Igen! Ez jó név lesz. – biccentek magamnak. – Ne félj kicsi Hogo, míg szükséged van rá én foglak védelmezni, és szeretetben nem lesz hiány.