Aréna (Kao vs Rohandar; Nocturnus aréna event)

Meg is kaptam a választ, bár nem szóban. Taravából a tettek beszéltek. Két tömb kristályt teremtett, amelyek kilőtt felém. Ezen felül a kezemben levő tőrök is elkezdtek mozogni, melyeket az előbb a hullámból húztam ki.
- Rendben van, tehát hajlandó vagy egy kicsit rátenni. – gondoltam elégedetten. - Akkor hát én is folytatom a harcot.
A védekező stratégia máris összeállt a fejemben. A lényeg az volt, hogy kikerüljem a több irányból érkező fenyegetést, és ellentámadást tudjak indítani. Az első probléma a tőrök voltak, amik lefoglalták a kezemet, és szintén fenyegetést jelentettek.
- Nem dobhatom el őket. – jegyeztem meg. - Ha eldobnám, akkor ismét csak ellenem fordulnának.
Egyszerű megoldást találtam hát ki: Ahonnan jöttek, oda vissza is mentek, ami annyit jelentett, hogy egyszerűen visszaszúrtam őket az egyik hullámba. Ez egy szemvillanás alatt megtörtént, és még volt időm, bár nem sok, hogy elugorjak a felülről érkező kristályok elől is. Mivel biztosra akartam menni, így kissé nehezen ugyan, de beáldoztam az egyik testemet, és azt állítottam a támadás célpontjába, hogy nehogy úgy járjak, hogy eltérülnek a még fel nem használt kristályok, és követnek engem. Ezért a döntésemért egy kézzel és egy fejjel fizettem, a két tömb pedig a földbe fúródott.
Ezek után jöhetett a következő fázis, az ellentámadás. Villámgyorsan felpattantak a földről, ahova az iménti ugrásom után leérkeztem, és a két halottal együtt rohamra indultam. Ez természetesen csak látszat roham volt, mivel tudtam, hogy a közelharccal sem érnék el semmilyen eredményt, de volt még egy tervem, és még egy trükköm, amit nem használtam fel.
- Ha sikerül elég közel kerülnöm hozzá, akkor könnyedén előnybe kerülhetek.
Ezen felül volt még egy B tervem is, arra az esetre, ha nem teljesen úgy alakulnának a dolgok, ahogyan vártam. Utáltam kissé a helyzetet, de el kellett ismernem, hogy megint minden az ellenfelemtől függ.

Kezdetben nem igazán értettem az ellenfelemet, mivel az eddigiekkel ellentétben lassan és mondhatni fáradtan mozgott, ám rá kellett jönnöm, hogy ez csak álca. Nem sokáig tartott az állapot, és máris újra támadásba lendült. Az aréna köveit használta fel ellenem. Többet is kiemelt közülük, és rendezetlen sorban küldte felém őket.
- Hogy rohadnál meg! – mérgelődtem magamban, mivel közben még távolodni is kezdett tőlem. – Így nem tudom bevetni egyik tervemet sem. – gondoltam továbbra is bosszúsan.
Ekkor azonban új ötletem támadt:
- Ez az, így mégsem kerültem akkora hátrányba. – gondoltam derűsen, de kissé gondban is voltam, mivel a varázserőm már kezdett kifogyóban lenni.
Ugyan sok kő repült felém, de nem túl nagyok, nagyjából egy közepes méretű építőtéglához lehetett volna hasonlítani őket.
- Gyerünk! – biztattam magam, majd akcióba lendültem.
Először villámgyorsan magam elé vontam a két hullát, miközben továbbra is futottam előre, majd elővillant az eddig rejtegetett aduászom, mégpedig a levágott kéz, melyet észrevétlenül szedtem fel az egyik zombimmal. Előre dobattam vele, úgy, hogy a kövek közé repüljön, majd bevetetem a következő aduászom:
- Bone Bomb! – hangzott a varázslatom neve, és a kéz felrobbant.
Az első öt-hat követ kitérítette a pályájából a robbanás, és további kövek tértek ki a síkjukból, mégpedig az eltérített társaikba ütközésük miatt. Természetesen nem vártam túl sok sikert ettől a megmozdulásomtól, mindössze annyit, hogy némi rést nyissak magamnak a támadáson. Ez sikerült is, és minden erőmet latba vetettem, és ismételten idéztem:
- Rise of Dead! – hangzott fel megint a mágiám neve, de ezúttal a lehető legmesszebb idéztem magamtól a testeket.
Nem sikerült rosszul a dolog, mert körülbelül három-négy méterre tudtam megidézni Taravától a testeket.
- Itt a végső esély! – gondoltam, majd a három idézésemet is a kéz után küldtem. – Bone Bomb! – robbantottam megint.
Ellenfelem eléggé közel állt ahhoz, hogy a támadásom java részét bekapja, hacsak nem tud előrukkolni valami gyors és ütős dologgal. A szilánkok puskagolyóként száguldottak előre, csak a gondolataim voltak gyorsabbak náluk.
- Ha ez sem jön be, akkor már nem sok mindent tehetek. – ismertem be kissé szomorúan, mivel a hét maradék hullából egy már így is csak „fél” volt, ráadásul a varázserőm jelentős mértékben lecsökkent, így már nem túl sok dolgot tudtam volna csinálni.
- Sikerülnie kell! – szurkoltam magamban abban a fél másodpercbe, amíg az eredményre vártam.

Hogy mi lett az eredmény? Nos, mondhatni fél siker. Igaz, eléggé merésznek tűnt a gondolat még számomra is, hogy ezzel a húzással győzelmet aratok, de a várakozásaimat alulmúlta kissé a helyzet. Sikerült ugyan több helyen is megsebesítenem ellenfelemet, de inkább csak felületinek tűntek a sebek. Nehéz volt kielemezni, hogy mi is történt pontosan, mivel az idézett testek és a robbanásban a cafatok takarták előlem a látképet, de azt egyértelműen ki tudtam venni, hogy Tarava egyfajta pajzsot vont maga elé, majd hátralökte magát, ezáltal a támadásom nagy részét képes volt kivédeni.
Mintha nem is vette volna észre, hogy megsérült, szinte most először ejtett ki szavakat a száján, és a következőket mondta:
- A meglepetés taktika nem működik, ha közvetlen előtte megmutatod az ellenfélnek mire készülsz. Mire számítottál? – kérdezte kihívóan.
Bár dühített a gondolat, de el kellett ismernem, hogy igaza van.
- Nem lett volna szabad felrobbantanom a kezet, még mielőtt közvetlenül megtámadtam őt. Ki kellett volna valami mást találnom. De a fenébe is, semmi sem jutott eszembe. – mérgelődtem magamban.
Mivel nagyjából felfedtem az erőmet, így ellenfelem sem fogta már vissza magát, és ő is támadásba lendült, az imént általam eltérített kövekkel. Néhány méter magasba emelte őket, és a földbe zúdította mind, mellyel óriási porfelhőt keltet, nem beszélve a törmelékekről. Nem csak a föld, de a kövek is összetörtek a becsapódástól, ezáltal ellenfelemnek jóval nagyobb szabadságot és tárházat biztosítva. Felemelte immár a darabokat, és a porfelhő közepette azokkal indított támadás.
Mivel voltaképpen az orromig sem láttam, így az első néhány szilánkot észre sem vettem egészen addig, amíg el nem találtak. Egy kisebb vágást kaptam a bal combomon, valamint a bal vállamat is eltalálta egy nagyobb darab, melytől nem lett különösebb sérülésem, de meglehetősen fájt.
- Gyorsan reagálnom kell! – mértem fel a helyzetet, és a két, még mindig késnél levő hullát hívtam segítségül, valamint újabb varázserő befektetésével két új hullát is megidéztem magam köré.
Egy körként helyeztem el őket magam körül, és a fejemet lehúztam, hogy jobban védve legyek. A négy, körülöttem álló test egyfajta „élő” pajzsként működött, és a támadás nagy részét ők kapták, de időnként egy-egy kisebb-nagyobb darab így is utat talált a „pajzsomon”, és vágásokat és ütéseket okoztak.
A tornádóhoz hasonlítható, örvénylő tömeg egyre csak bombázott. Nem volt lehetőségem, hogy kivárjam a végét, mivel tudtam, hogy szinte sosem lenne vége.
- Ha én nem látlak, akkor te sem látsz. – gondoltam, mivel a por még mindig eléggé nagy volt, így hát én még mindig nem láttam semmit.
Részemről ez csak egy feltevés volt, hogy Tarava sem lát engem, de ez volt az egyetlen reményem.
- Úgy kell helyezkednem, hogy ez így is maradjon. – gondoltam.
Futásba kezdtem, bábjaimmal egyetemben. Közben több ütést is bekaptam, de nem törődtem velük, csak haladtam tovább előre, azaz hátra, mivel ellenfelemhez képest hátráltam. Sikerült átvergődnöm a sziklaörvényen, és a Taravával átellenes oldalán ki is lyukadtam.
Nem tudtam, hogy vajon tudja-e, hogy már nem vagyok a támadása centrumában, vagy sem, de most nem is ez kötött le, hanem az, hogy valami ellentámadást tudjak produkálni. Nehéz feladat volt, mivel már minden trükkömet ellőttem, és a varázserőtől sem csattantam már ki.
Egy ötletem volt még: Elővarázsoltam egy Dead Spike-ot, majd még egyet. A két új idézés karját olyan szögben szúrtam át a lándzsákkal, hogy ilyen benyomást tegyen, mintha csak a kezükben tartanák. Ezek után már nem volt más hátra, mint az elterelés.
- Lássuk, hogy túl tudok-e járni az eszeden? – gondoltam és belefogtam a tervembe.
Én és a két hullám Tarava szemszögéből nézve bal oldalról kerültük meg a portengert, és elindultunk felé rohamozva, míg a másik két hulla kissé későbbre időzítve jobb oldalról támadott, ezáltal reményeim szerint kikerülve ellenfelem látóteréből.

Hiába reménykedtem a tervem sikerességében, mert nem vált be. Tarava egyszerűen hátrálni kezdett, majd ismét a levegőbe emelkedett, ezáltal a tervem szinte kudarcba is fulladt. A magasból ellenfelem észrevette a másik két hullámat is, szóval gyorsan döntenem kellett:
- Vajon eldobjam a lándzsákat? Vagy várjak még? – töprengtem egy tört másodpercig, majd megálltam, és magam köré gyűjtöttem mind a négy harcosomat, és egyetlen szemvillanás alatt letéptem egyikük karját, a hozzá csatolt Dead Spiek-ommal együtt, és ellenfelem felé dobtam.
Célpontom már eléggé messze volt, így nem volt igazán sikeres, de még a robbantásban bízhattam kissé, amit meg is tettem. Ez sem hozott több eredményt, még csak meg sem tudtam sebezni ellenfelemet.
Tarava máris az ellentámadásra koncentrált, és kezeiben nagyjából ököl nagyságú kristályokat hozott létre, majd egyenesen felém lőtte.
- Akkor vissza a pajzs mögé! – gondoltam lehangoltan, de a reményt még megtartva, és a négy bábom mögé húzódtam, melyek megvédtek engem a becsapódásoktól.
Az első hullám után nem szűnt meg a támadás, sőt, inkább csak még intenzívebbé vált. Sorban érkeztek a kisebb nagyobb kristályok, melyek hol mellettem, hol pedig a hulláimban találtak végállomásra.
- Valamit még biztosan tudsz tenni! Gondolkozz! – szuggeráltam magam.
Az igazság az, hogy már a küzdelem elejétől fogva hátrányban voltam. Ennek két igen egyszerű oka van. Az egyik, hogy ellenfelem varázsereje felülmúlja az enyémet, a másik pedig a harcmodor. Én alapvetően közelharcban vagyok otthon, de ellenfelem távolsági harcban is jeleskedik, amit most be is bizonyított. Ilyen részletességgel nem ismertem még Tarava harcstílusát és elejét a küzdelem előtt, de most már kezdtem tisztán látni.
- Valószínűleg ki fogok kapni. – jutottam el a szomorú tény megállapítására, mivel már tisztán láttam a szakadékot kettőnk között. – De azért még valamit villantanom kéne! – gondoltam büszkén, és a fogaskerekeimet tovább járattam, hogy még egy utolsó, nagy durranást tudjak produkálni.
Miközben ezen morfondíroztam, hirtelen megütötte a fülemet valami: Elhallgatott a kristályok suhogása.
- Mi az ördög? – ütköztem meg a dolgon, és azon nyomban ellenfelemet kémleltem.
Egészen eddig, mintha nem is itt lettem volna, a gondolatok teljesen lekötöttek, és a védekezésem úgy is megfelelő volt. Láttam, hogy nem tréfa a dolog, mivel ahogy megláttam Taravát, máris „szőnyegbombázásba” kezdett.
- Ez így nem lesz jó! – futott át az agyamon, mivel ekkora támadást, nem tudtam volna már felfogni, az így is megtépázott brigádommal, így hát kénytelen voltam újabb idézést bevetni. Előhívtam a maradék három hullámat is, és egy „élő” falat hoztam létre magam előtt, ami a támadás legnagyobb részét lefogta. Mindössze egy két kisebb vágást szenvedtem el.
A védekezésemnek azonban ára volt, ez pedig az volt, hogy ismételten nem tudtam követni az ellenfelem lépéseit, melyből megint csak hátrányom származott:
Azalatt a néhány szemvillanás alatt, amíg nem követtem nyomon a lépéseit, egy hatalmas kristályt teremtett, melyet már csak akkor vettem észre, mikor már felém száguldott. Nem tudtam mit tenni, mindössze elugrottam előle. Mint a golyó a tekepályán, nos, olyan látvány lehetett, ahogy a csapatomat letarolta a hatalmas tömb.
A leérkezésem még sikeres volt, de hirtelen elkapott a szédülés.
- Mi a fene lehet ez? – értetlenkedtem, de aztán kezdett világossá válni a dolog.
Kimerült a varázserőm. Még néhány másodperc, és teljesen elsötétült minden, és úgy nyúltam el az aréna kövezetén, mint egy zsák.

Több dologra már nem emlékszem a harcunkból. Egy ágyban ébredtem fel, mely egy kórház részét képezte, mint a sérült harcosoknak tartottak fenn Noctornus emberei. Miután felébredtem, oda is jött hozzám az egyik „orvos”, aki tudatta velem a történteket, és elmagyarázta, hogy mi is történt velem pontosan. Nem értettem az orvosi hátterét teljesen a dolognak, de a lényeget megtudtam: Kikaptam.
Voltaképpen nyugodt volt a lelkiismeretem, mivel én minden tőlem telhetőt megtettem, nem rajtam múlott a dolog, egyszerűen kedvezőtlenek voltak az erőviszonyok. Ennyi az egész. Most már csak az érdekelt, hogy vajon kik kapják meg az általam is áhított megbízást.