Magánküldetés: Kincskeresés Avagy dicsőség vagy halál

Korán keltem, mint mindig. Gyorsan rendbe vágtam magam és futottam pár kört a panzió körül. Miután végeztem elindultam a klánház felé.
Kell egy jó kis küldetés. Egy kis izgalom.

A klánházban meglepően sokan voltak. Még Reigen is ott ült a pultnál, pedig ő nem szeret korán kelni. A változatosság kedvéért éppen evett. Odamentem hozzá és jókedvűen köszöntem neki.
- Helló! - Vigyorogtam. Reigen- re aki viszonozta a köszönésemet.
-Mindjárt jövök, csak elszaladok a küldetésfalhoz. - Böktem a küldetésfal felé.
- És ha lehetne, akkor kérhetnék valami kaját? Mindegy, hogy mit... palacsintát!
- Ja, még jó, hogy mindegy, mit eszel. - A pultos rosszallóan rázta a fejét, de közben mosolygott.
- De a nekem megfelelő adagot, ha lehetne!
Odarohantam a küldetésfalhoz és körülnéztem. Az egyiken azonnal megakadt a szemem.
Kalandos útra. Érdekesnek hangzik. - Gondoltam magamban, de nem volt kedvem egyedül menni. A hátam mögött még lakomázó Reigen-re sandítottam és elvigyorodtam. Leszakítottam a papírt és odavittem neki.
- Hé Reigen, nem lenne kedved velem jönni erre a küldetésre? - leterítettem elé a papírt.
- Kalandra vágyó varázslókat keresünk kalandos útra... - olvastam fel neki a küldetés címe alatti szöveget. - Na mit szólsz? Érdekelne? Lenne kedved velem jönni?
Rei lenyelte a falatot, amin éppen rágódott, majd rám vigyorgott.
- Szívesen!
- Kész a palacsinta adagod! - Richard kihozott egy bazi nagy adag palacsintát.
- YUPP! Éhen halok!- Örvendeztem és levágtam magam a Reigen baloldalán lévő székre, majd nekiestem a palacsinta hegynek.
Jó kis küldetésnek tűnik, pont amilyenre most szükségem van.

Ma egész korán már az ebédlőben ültem és ettem. Nem véletlen hisz a tegnapi napot végig aludtam. Amikor felébredtem már épp ment le a nap, szóval nem láttam értelmét felkelnem, így visszaaludtam. Ennek eredménye volt így a korán ébredésem és reggelim. Már jó pár tányéron túl voltam, mikor Richard kihozta a következő adagomat.
- Nem lesz ez sok?
- Dehogy! – vigyorogtam rá – A reggeli a legfontosabb étkezés!
Még két tányérral betoltam, amikor egyszer csak Alice bukkant fel mellettem.
- Helló!
- Reggelt!
- Mindjárt jövök, csak elszaladok a küldetésfalhoz. – bökött a háta mögé, aztán Richardhoz fordult – És ha lehetne, akkor kérhetnék valami kaját? Mindegy, hogy mit… palacsintát!
- Ja, még jó, hogy mindegy mit eszel. – mondta Richard a pult mögül és rosszallóan rázta a fejét, de azért jót vidult a dolgon. Én is elmosolyodtam.
- De a nekem megfelelő adagot, ha lehetne!
Ekkor Alice elrohant a falhoz, ahova a küldetéseket szokták kiakasztani. Kisvártatva vissza is jött. Ez alatt én csak néhány sonkás tojást tudtam megenni.
- Hé Reigen, nem lenne kedved velem jönni erre a küldetésre?
Letette a papírt az asztalra és olvasni kezdte hangosan nekem.
- Kalandra vágyó varázslókat keresünk kalandos útra… Na mit szólsz? Érdekelne? Lenne kedved velem jönni?
Gyorsan megrágtam és lenyeltem a falatot, ami a számban volt, aztán jókedvűen feleltem.
- Szívesen!
- Kész a palacsinta adagod!
- Yupp! Éhen halok!
Ránéztem a grandiózus mennyiségű palacsintára és összefutott a nyál a számban. Csillogó szemekkel Richard-ra néztem.
- Én is ké…
- Tessék itt is van. – tolt elém egy ugyanolyan adagot. Nagyon megörültem, hogy ennyire ismer már és gyorsan neki is láttam.

Miután jól belaktunk, megbeszéltük, hogy a pályaudvar előtt találkozunk majd mind a ketten hazamentünk a cuccunkért.
Gyorsan összedobáltam mindent ami a kezem ügyébe került és elindultam a Pályaudvar felé.

Reigen még nem volt ott. Úgy beszéltük meg, hogy egy óra múlva találkozunk, de miután már egy fél órát késett, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem akar jönni. Már éppen azon voltam, hogy induljak, amikor befutott.
- Bocs, a késésért! - Lihegte. Én inkább nem firtattam az okát.
- Akkor mehetünk?
- Persze! - Mint mindig, most is mosolygot.
Megvettük a jegyeket és felszálltunk a vonatra.
Az út jól telt, egy kis nosztalgiával és jól belaktunk abból, amit Richard-al pakoltatunk el.
- Amúgy neked volt mestered, aki tanított? - Először elgondolkozott, majd megszólalt:
- Először Apu tanította meg az alapokat, de utána Stover vett magához és ő tanította meg a tűzmágiát. Egy nagyon kedves ember, nála jobbat keresve sem találnál. Nagyon sok mindent neki köszönhetek. - Eléggé feltűnő volt, hogy milyen gyorsan átlépett az apás témán. Valószínűleg még nem dolgozta fel teljesen amit meg is tudtam érteni. Reméltem, hogy nem tenyerelek bele semmi ilyesmibe, de... Viszont annál lelkesebben beszélt erről a Stover nevű fickóról.
- Bár nekem lettek volna ilyen jó mestereim! - Sóhajtottam és gyorsan továbbléptem a témáról.
Ki a franc akarna Kurk-el dicsekedni? Semmirekellő vén...!
Az út hátralévő részében csak mindenféle jelentéktelen dologról beszélgettünk.

Amikor megérkeztünk nem nagyon tudtam, hogy most merre kéne mennünk.
- Na ehhez mit szólsz Rei?
- Semmit, csak kövess, tudok egy rövidebb utat. - Megragadta a karomat és elkezdett húzni maga után.
Már egy félórás kóboroltunk, de még nem találtuk meg a helyet.
- Öhm, Reigen? Pontosan hányszor voltál eddig Colver-ben? - Reigen megállt és rávigyorgott.
- Én? Még soha!
- Akkor miért mondtad, hogy tudsz egy rövidebb utat? - Kérdeztem kicsit komorabban, mint szerettem volna. - Ne... Ne válaszolj, megoldjuk.
Célba vettem a legközelebbik embert és megkérdeztem, hogy merre kell menni. A fickó készségesen elnavigált minket és egy negyed óra alatt meg is találtuk a keresett helyre. A ház, amit kerestünk egy rosszabb állapotban lévő palotánál sokkal jobb építmény volt, de bennem mégis egy mesebeli boszorkány házát juttatta az eszembe.
Bekopogtam a ház ajtaján, amin egy fáradt hang kiszólt:
- Szabad!
Hát nem valami tiszteletgerjesztő.

Végig loholtam a klánházon és kirontottam a kapun, majd végig sprinteltem a távot a találkozási pontig. Így is késésben voltam és féltem, hogy nélkülem indulna el.
- Bocs a késésért!
- Akkor mehetünk?
- Persze!
Gyorsan kifújtam magam és közben igyekeztem mosolyogni is. Nem is késlekedtünk tovább, rögtön megvettük a jegyeinket és már szálltunk is fel a vonatra. Szerencsére nem késtük le miattam.
Az utat beszélgetéssel mulattuk. Alice kezdeményezett.
- Amúgy neked volt mestered, aki tanított?
Elgondolkoztam, majd elkezdtem neki darálni az egészet gyorsan.
- Először Apu tanította meg az alapokat, de utána Stover vett magához és ő tanította meg a tűzmágiát. Egy nagyon kedves ember, nála jobbat keresve sem találnál. Nagyon sok mindent neki köszönhetek.
- Bár nekem lettek volna ilyen jó mestereim!
Nagyot sóhajtott. A továbbiakban is beszélgetéssel töltöttük az utat, bár nagy részt a fárasztó hülyeségeimmel szórakoztattam Alice-t.
Amint leszálltunk a vonatról rögtön el is kezdtem nézni, hogy merre induljunk.
- Na ehhez mit szólsz Rei?
- Semmit, csak kövess, tudok egy rövidebb utat.
Egyből megragadtam a karját és húzni kezdtem magam után. Fél órás rohangászás után kicsit lassítottunk a tempón és Alice-t elkezdte zavarni a tudat, hogy még mindig nem vagyunk a célnál.
- Öhm, Reigen? Pontosan hányszor voltál eddig Clover-ben?
Kérdően ránéztem és elvigyorodtam. Milyen buta kérdés volt.
- Én? Még soha!
- Akkor miért mondtad, hogy tudsz egy rövidebb utat? Ne... Ne válaszolj, megoldjuk.
Ekkor Alice vette át a vezetést és egyből leszólított egy idegen helybéli bennszülött férfit. Gyorsan elmagyarázta nekünk az utat, aztán egy bő negyed óra alatt már a célnál is voltunk.
Alice egyből bekopogott a ház ajtaján, mire valaki kiszólt.
- Szabad!

Miután beinvitáltak minket, nem haboztunk. Benyitottam és Reigen-el beléptünk a tágas előcsarnokba. Odabent mindenfelé csak szobrokat és képeket lehetett látni. Eltátottam a számat.Nem egy igazán gyönyörű darabot megcsodáltam, bár így összezsúfolva inkább giccsesnek hatott.
Így lehet a legegyszerűbben elrontani a szép dolgokat. Még csak tönkre se kell tenni őket. De akárhogy is nézem, azért ez lenyűgöző.
- Örülök, hogy tetszik önöknek a házam. - Szólalt meg hirtelen valaki. ugrottam is egyet ijedtemben.
A hang irányába fordultunk. Egy görnyedt, botra támaszkodó, nagyon öreg férfi volt az, de úgy mosolygott ránk, mintha nem is lenne semmi baja, pedig amikor elindult felénk egy picit húzta a bal lábát.
- A nevem Lord Bell és én küldtem a megbízást, ám mégsem engem kell megvédenetek, hanem a lányomat Elizabeth-et.- Pont amikor ezt mondta az előcsarnokba vezető lépcső teteje felől cipők kopogását hallottam. Nem sokkal később megjelent a hang forrása is, egy lány.
Lenyűgözően szép volt. A szőke haja fénylett az ablakokon beszűrődő fényben, kék szeme meg csak úgy csillogott.
- Jah, édesapám, ezt igazán nem kellene, egyedül is képes vagyok elmenni egy túrára. - Mondta, kicsit magas hangon, ami engem nagyon irritált. Miközben ezt mondta végig mért minket. Reigen-t feltűnően sokáig és mintha ő is kicsit meredtebben nézet volna a lányra , mint általában szokott.
A szememet forgattam, közben vigyorogtam.
Ezután Elizabeth és Lord Bell egy igen kellemetlen szóváltással váltak el, de legalább felbéreltek minket a munkára.
Mindig is utáltam, ha más emberek előttem veszekedtek.
Elizabeth felhúzta az orrát és közölte velünk, hogy elmegy készülődni. Látszott rajta, hogy nem tetszik neki ez az egész őrizgetősei.
Mintha én jókedvemből akarnék RÁ vigyázni. Hova tette ez a jó modorát?
Elizabeth egyre kevésbé volt szimpatikus a számomra, ráadásul ettől, mintha a szépsége is elhalványodott volna. Már nem tartotta olyan lenyűgözően szépnek, csak simán szépnek.
Jó egy óra várakozás után végre e tudtunk indulni. Ráadásul Elizabeth úgy csinált, mintha neki kellet volna ránk várnia.
Kezd egyre jobban idegesíteni ez a lány! - Dühöngtem magamban, közben próbáltam jó képet vágni hozzá és végül sikerült egy meggyőző mosolyt ragasztanom az arcomra.

Ahogy kiszólt a hang szabad utat nyitva nekünk, Alice nem késlekedett, hanem egyből benyitott az ajtón és be is lépett a házba. Gyorsan követtem őt, majd belépve becsuktam magam után az ajtót illedelmesen. Mikor ezzel a művelettel végeztem körbe néztem, hogy tulajdonképpen hova is csöppentünk.
Egy hatalmas előcsarnok tárult a szemem elé. Oldalt különböző nagyon drágának és ritkának látszó festmények és szobrok helyezkedtek el. Nagyon sok vicces műalkotás volt közöttük, de bővelkedett a komoly és elgondolkodtatóakkal is.
Volt egy nagyon fura szobor, amin megakadt a szemem. Több szempontból is különös volt. Egyrészt nem értettem miért rakták az előcsarnok végébe, a lépcső aljába, hogy mindenkinek kerülgetnie kelljen. Másodszor pedig, hogy milyen anyagból lehetett. Se kőre, se márványra, se pedig fémre nem hasonlított. Ráadásul színes is volt, mintha kifestették volna és ruhát adtak volna rá. Harmadrészt pedig nem értettem, hogy ki használná témának és alkotna egy szobrot egy görnyedt hátú, botra támaszkodó, nagyon öreg emberről. De megkellett hagyni a művész értette a dolgát. Teljesen visszaadta a karaktert. Még ilyen messziről is tisztán látszottak a ráncai és félelmetes módon a szemei nem üvegesek, hanem élettel telik voltak. Ekkor hirtelen a szobor kinyitotta a száját és még nagyobb meglepetésemre hangot is adott ki magából.
- Örülök, hogy tetszik önöknek a házam. – mondta mosolyogva az öreg. Ettől, majdnem kiugrott a szívem a helyéről úgy meglepődtem. Úgy tűnt nem csak én reagáltam le így, mivel Alice is összerezzenve ugrott egyet. Az öregember mosolyogni kezdett ránk, amitől csak még ráncosabbnak látszott. Lassan bicegve elindult felénk.
- A nevem Lord Bell és én küldtem a megbízást, ám mégsem engem kell megvédenetek, hanem a lányomat Elizabeth-et.
Elkezdtem gondolkodni az öreg nevén.
~ Bell? Mint harang?
Végig nézve rajta, ahogy bevolt görnyedve tényleg úgy nézett ki, mint egy harang, ami nagyon vicces volt. Ekkor a lépcső tetején cipőkopogás zaja terjedt szét az előcsarnokban.
~ Hú, jó az akusztika!
Kisvártatva megjelent egy gyönyörű szőke hajú, kék szemű, elegáns, fehér ruhájú lány. Végig lépdelt a lépcsőn, majd leért az öregemberhez.
- Jaj, édesapám, ezt igazán nem kellene, egyedül is képes vagyok elmenni egy túrára.
A lány felé kezdtem el meredten bámulni. Már-már hunyorogva.
~ Ott az a légy a falon. Hogy a francba nem esik le?
A két helyi lakó ekkor hatalmas szócsatába kezdett, amibe szívesen beszálltam volna én is, de egyszer se volt olyan, amihez hozzá tudtam volna szólna vagy esetleg megcáfolni, lévén hogy nem ismertem őket. Végeredménye a veszekedésnek az lett, hogy nem változott semmi, minden maradt ugyanúgy, ahogy eredetileg lett volna. Vigyáznunk kellett a lányra.
A szóban forgó személy a határozott hangsúlyú társalgás után fogta magát és felment, mondván, hogy átöltözik. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem igazán vágyott arra, hogy őrizzék. Fel nem bírtam fogni miért lehet ez. Pedig Alice, olyan kedves és szimpatikus lány, néztem ekkor rá.
Végezetül kicsit több, mint egy óra műalkotás nézegetés után megjelent Elizabeth és elindulhattunk.

Elizabeth felült a lovára, minket meg benyomorítottak, néhány férfi közé,
egy két ló húzta szekérbe. Utólag kiderült, hogy a férfiak, akik a szekérben ültek az idegenvezetőink. Sok érdekes történetet meséltek, miután
kölcsönösen bemutatkoztunk. A csapatban volt egy srác, aki nagyjából
három évvel volt idősebb nálunk, mégis annyi kalandban volt része, mint két másiknak. Ő mesélt a legtöbbet. Mi Reigen -el nagyrészt, csak hallgattuk, amiket meséltek, én nagyon élveztem. Fel sem tűnt, hogy milyen késő van, csak amikor már elkezdett sötétedni.
- Öhm...Nem kéne letáborozni? - Kérdeztem Elizabeth-et, aki úgy tett, mintha nem is hallott volna, majd ő is mondta, hogy ideje lenne megállnunk és tábort vernünk.
Már nagyon irritál! -Sikerült nem vicsorognom.
Megálltunk, és lepakoltunk, majd felállítottuk a sátrakat. Az egyik idegenvezetőnk elment vízért, én meg egy másikkal tűzifáért.

Úgy negyedóra múlva, ágakkal megrakva visszaértünk a táborba.
Már kezdett besötétedni. Tüzet raktunk és leültünk köré. Persze Elizabeth, inkább bevonult a sátrába.
Elkezdtünk sztorizgatni, közben ettünk valamit, amit az két idegenvezető csinált.Én kapásból belelendültem.
- Volt egyszer egy kisfiú, aki elment egy virágos boltba, hogy az anyjának vegyen virágot. A virágárus adott neki egy fekete rúzsát.
A fiú hazavitte és odaadta az anyjának, aki odatette az ágya mellé egy kis szekrényre.
Este kopogásra riad fel az anyuk a polc felől. Odanéz. A vázából, amibe a rúzsát tette, egy kéz nyúlt ki és egy baltával levágta a nő fejét.
Másnap eltemették a nőt és a férje átette a virágot az ő oldalára egy másik
polcra. Aznap este ő is úgy jár, mint a felesége.
Őt is eltemették. A nagypapa foglalkozott tovább a kisfiúval. Ő is az ágya melletti polcra tette a virágot, de ezúttal egy baltát is tett mellé.
Este, amikor ő is hallotta a kopogást odanézett, de felkapta a baltát és
lecsapta a vázából előjövő kezet. - itt tartottam egy kis szünetet, majd fojtattam. - Másnap, a nagypapa és a kisfiú elment sétálni és a kisfiú látta,
hogy a virágárusnak hiányzik a jobb karja. - Szerintem már mindenki ismerte, de legalább ijedséget színleltek.
Ezután elhangzott még pár rémtörténet, aztán elköszöntem a többiektől.
Már éppen lefeküdtem volna, amikor megláttam a fák között egy nagy tót!
Akkor már lefürdök és nem leszek hót dzsuva holnap.
Gyorsan elmentem egy törülközőért és lefürödtem.
Huh, ez jól esett!
Bementem a sátorba és befeküdtem a hálózsákomba. Viszonylag hamar elaludtam

Kisétáltunk az udvarra, ahol már minden elő volt készítve. Elizabeth előre sétált és felült a lovára. Mi egy lovas szekérre ültünk fel néhány férfi mellé, akik - mint később kiderült – idegenvezetők voltak. Rövidesen mindenki bemutatkozott a másiknak és hamar összeismerkedtünk.
Az egyikük elég fiatal volt, mégis rengeteg kalandjáról mesélt. Eléggé szimpatikus volt, hisz az összes közbe szúrt poénomon nevetett, aminek én végtelenül örültem. Szinte az egész utat végig mesélte nagy örömünkre. Abban biztosak lehettünk, hogy nem volt unalmas. Érdeklődve hallgattuk a sztorizgatását. Sőt bevallom őszintén szívesen vele tartottam volna, az útjaira.
- Öhm…Nem kéne letáborozni? – szakította meg a beszélgetést Alice. Kinézve a szekérről tényleg már besötétedett, de a nagy mesélés hallgatásában észre sem vettem. Hiába, aki érdekes, az érdekes. Néhány perc elteltével megszólalt az úri hölgy elől.
- Ideje letáborozni.
- De nem ezt mondta Alice i… - elharaptam a mondatot, amint az illetékesre néztem. Összeszorította a fogait, hogy megpróbálja ne kimutatni az idegességét, de látszott rajta nagyon a szívén viseli és legszívesebben egy kanál vízben megtudná fojtani a lányt.
Ezek után megálltunk és lepakoltunk a szekérről és felállítottuk a sátrakat. Míg Alice az egyik taggal elment tűzifáért, én a másikkal egy közeli tóhoz mentünk, hogy feltöltsük a kulacsainkat és némi kannát vízzel.
Egy tíz perc alatt ezzel meg is voltunk és visszaindultunk a táborba. Elraktuk a kannákat biztos helyre és körbe néztünk a tábor körül, hogy minden rendben van-e. Kisvártatva a többiek is megérkeztek a tűzifákkal, így hamar tábortüzet gyújtottunk. Mindenki köré gyűlt, kivéve az úri lányt, aki azonnal elvonult a sátrába.
A tűz mellett jó meleg volt és neki láttam az evésnek, közben mellettem neki álltak újból a mesélésnek. Bár ezúttal Alice vette át az irányítást és a témát is jelentősen eltorzította, méghozzá a horror műfaja felé.
- Volt egyszer egy kisfiú, aki elment egy virágos boltba, hogy az anyjának vegyen virágot. A virágárus adott neki egy fekete rózsát. A fiú hazavitte és odaadta az anyjának, aki odatette az ágya mellé egy kis szekrényre. Este kopogásra riad fel az anyuk a polc felől. Odanéz. A vázából, amibe a rózsát tette, egy kéz nyúlt ki és egy baltával levágta a nő fejét.
Egy pillanatra összerezzentem és abbahagytam az evést. Tágra nyílt szemekkel kezdtem tovább figyelni, közben előhúztam egy hálózsákot, amit szétnyitottam és magam köré csavartam.
- Másnap eltemették a nőt és a férje átette a virágot az ő oldalára egy másik polcra. Aznap este ő is úgy jár, mint a felesége. Őt is eltemették. A nagypapa foglalkozott tovább a kisfiúval. Ő is az ágya melletti polcra tette a virágot, de ezúttal egy baltát is tett mellé. Este, amikor ő is hallotta a kopogást odanézett, de felkapta a baltát és lecsapta a vázából előjövő kezet.
Itt tartott egy kis szünetet. A szívem már egyre hevesebben vert. Még jobban magamra húztam a takarót és a számat is eltakartam már vele. Az ölemben még mindig ott csücsült egy doboz vékony szeletekre vágott sült burgonya. A kis szünet után Alice tovább folytatta a történetet, ami kezdett a tetőpontjára hágni.
- Másnap, a nagypapa és a kisfiú elment sétálni és a kisfiú látta, hogy a virágárusnak hiányzik a jobb karja.
A drámaiság miatt a kezével tüzet gyújtott, amivel megvilágította alulról az arcát. Az egésztől úgy ahogy volt rettenetesen megijedtem és visítva hanyatt vágódtam a farönkről, amin ültem. Mikor végre kicsit lecsillapodtak a dolgok visszamásztam a rönkre és tovább hallgattam a sztorizgatást, de egyre csak ezen az előző dolgon pörgött az agyam. Elterveztem, hogy visszafizetem Alice-nek ezt a rémtörténetét és valahogy megviccelem. Mondjuk álmában békákat, vagy bogarakat rakok a sátrába. Akaratlanul is elvigyorodtam ördögi módon.
A mulatság a végére ért és mindenki nyugovóra tért. Elérkezettnek láttam az időmet. Alice után osontam és terveztem, hogy mit is csinálhatok, amikor hirtelen kinyílt a sátra és kimászott belőle. Azonnal oldalra vetődtem a sátra mellé. Amint elmúlt a lebukás veszélye feltápászkodtam és követtem.
~ Talán így jobb alkalmam lesz, mint gondoltam.
A tó felé indult. Lehet, hogy lemegy a tóhoz üldögélni alvás előtt. Ezt viszont remekül kihasználhattam volna, úgy, hogy elé kerülök, és a frászt hozom rá. Eltartott egy ideig míg rendesen megkerültem a tavat, de mögé jutva egy szikla mögé kuporodtam és lassan kinéztem, hogy rálessek merről is tudnám megijeszteni. Amint kinéztem a szikla mögül nem várt látvány fogadott.
Alice ott állt a tó előtt és épp egy utolsó ruhadarabot dobott le magáról. A bizonyos anyagdarab a mellette lévő ruhakupac tetején landolt. Közvetlenül a ruhakupac mellett egy törülköző helyezkedett el. Szemeim elkerekedtek a fedetlen test látványától és az orrom is vérezni kezdett. Alice szép lassan besétált a vízbe és úszkálni kezdett. Azon nyomban visszahúzódtam a szikla mögé és hátamat neki vetve, ülve maradtam még legalább egy óráig. az agyam kikapcsolt és az információt próbálta feldolgozni, közben reménytelen módon tömködtem a zsebkendőket az orromba.
Végül felkeltem és robotikus módon eljutottam a sátramig ahol, egyből befeküdtem és nyitott szemmel bámultam magam elé. A fejemben csak úgy pörögtek a gondolatok, ami nem csoda, hisz most láttam ilyet először. Végül órákkal később elnyomott az álom…

Másnap elég későn keltem. Az egyik idegenvezető jött be a sátorba,
hogy felkeltsen, mert pakolni kéne és utána indulnánk. Azonnal kipattantam
a hálózsákomból. Mikor végre már teljesen fent voltam kimásztam, és összepakoltam a sátramat, meg a többi cuccomat, amikor feltűnt valami.
- Elizabeth kisasszony még nem kelt fel? - Kérdeztem a többieket. Nem tetszett, hogy kisasszonyoznom kell, főleg, hogy alig egy két évvel lehet csak idősebb nálam.
A többiek közölték velem, hogy a kisasszony még nem hajlandó felkelni.
Na, akkor majd én felkeltem.
A tűz mellet volt egy vödör. Még maradt benne víz. Felemeltem a vödröt.
- Felkeltem a kisasszonyt. - Közöltem velük mosolyogva. Ők kérdőn néztek rám és a vödörre, de nem törődtem velük és bementem Elizabeth sátrába.
- Kisasszony, ideje felkelni és indulni. - Mondtam jó hangosan.
- Hagyjál, még aludni akarok! - Morogta, mire én gonoszan elmosolyodtam.
- Úgy helyes, hogy tájékoztassam, egy vödör víz van nálam.
Erre ő nyomban felült és dühösen rám meredt.
- Nem mernéd! - Sziszegte, mire én még szélesebben elmosolyodtam és megfogtam a vödör alját.
- Meg lehet. - Erre Elizabeth dühösen kikászálódott a hálózsákból.
- Ezt még megbánod! - Mondta nekem és kiküldött, hogy felöltözhessen.
Még ha emiatt nem is kapok pénzt a munka elvégzéséért, akkor is megérte. - Vigyorogtam magamba.
Nem sokkal később Elizabeth kijött a sátorból és dühösen rámparancsolt, hogy pakoljam össze a sátrát.

Félórás szenvedés után, végre újra elindulhattunk. Az utazás ugyanolyan jó
hangulatban zajlott, ahogy tegnap is, bár Elizabeth folyton parancsolgatott nekünk. Sokszor pattogott, hogy túl hangosak vagyunk. Feltűnően sokszor vett elő egy papírtekercset és azt tanulmányozta, majd jól elrejtette.
A fiatalabb idegenvezető már egy ideje szórakoztatott minket a történeteivel. Olyan kalandokról mesélt, amikről akár könyvet is lehetett volna írni. Így telt az idő.
Hirtelen Elizabeth megállt.
- Mi az kisasszony? - Kérdeztem kíváncsian és kihajoltam a szekérből, hogy megnézzem mi lehet az oka, de azonnal amint odanéztem, már tudtam:
Egy hatalmas falka farkas volt közvetlenül előttünk. Azonnal kiugrottunk a
szekérből Reigen-el és Elizabeth elé álltunk, hogy megvédjük.
Az egyik farkas vicsorogva felém vetődött.
- Fire Magic! - Kiáltottam és hozzávágtam a tűzlabdát, ami közvetlenül a farkas hasának közepébe csapódott. A farkas azon nyomban a földre esett,
holtan.

A hajnal első zajára felpattant a szemem. Valami kis állat – talán mókus, vagy egy pocok – lépteit hallottam meg közvetlenül a sátram mellett. Bár nagyon halk volt és normális esetben meg sem hallottam volna, de most ez a hang mégis dübörgésnek tűnt. A hálózsákomban oldalra fordultam és így feküdtem még fél óráig, mire az első zipzár hangot megneszeltem. Lassan követte a többi is. A hang irányából ítélve az idegenvezetőink ébredtek fel először. Eléggé mozgolódni kezdtek, így hát én is kikecmeregtem a sátorból.
Gyújtottam újra egy tüzet, hogy valami finomat reggelizhessek. Elég nagy mennyiségben sütöttem, így a többieknek is tudtam belőle adni. Mikor végeztünk fogtam egy üres vödröt és elindultam a tóhoz. Amint megláttam a tavat az esti emlékkép ugrott be. Éreztem, ahogy elvörösödik a fejem. Gyorsan odarohantam a vízhez és nagyot merítve belőle már futottam is vissza a táborba. Egy kicsikét rálocsoltam a tűzre, ami épp elég volt, hogy kioltsa, a maradékot pedig mellé tettem.

Jó néhány ébredéssel, pakolással és meséléssel később már úton voltunk újra, mikor hirtelen megálltunk.
- Mi az kisasszony? – hajolt ki Alice. Kinéztem én is és megbizonyosodhattam, hogy Elizabeth miatt állt meg az egész konvoj. A megállás oka valószínűleg az előttünk lévő farkas horda lehetett. Több se kellett nekünk, egyből kipattantunk a lány elé, hogy megvédjük bármi áron. Ekkor kezdtem el sajnálni, hogy nem hoztam magammal az ásómat. Mivel most nagyon nagy hasznát vehettem volna. Míg ezen gondolkoztam Alice leterített egy támadó farkast. Én sem maradhattam alul, ezért azonnal akcióba lendültem. A közelben lévő kettő farkast telibe trafáltam egy-egy tűzlabdával, aztán körbe szemléltem, hogy lássam a helyzetünket. Már volt tapasztalatom farkasokkal még régen és elég alattomosak. Ráadásul most többen is vannak, viszont itt van velem Alice. Miközben méregettem a helyzetet, magam mellett az avarban észrevettem egy hosszú fa botot. Arrébb oldalaztam egy lépésnyit, majd a lábfejemmel alányúltam és felrúgtam. A jobb kezemmel rámarkoltam a közepére. aztán magam elé rántottam és megpörgettem magam előtt. Egy farkas a közelembe merészkedett, de azt egyből pofán csaptam, amitől az arrébb szállt. Alice-el bevetettük magunkat a hordába és csépelni kezdtük őket tűzzel vagy – én esetemben és – fával.
Egy tízperces harc után az utolsó farkas is nyüszítve rohant el a farkát behúzva. Az úton csak néhány összeégett bundás test maradt.

Miután az összes farkast elintéztük Reigen és én visszaültünk a szekérbe és folytattuk az utunkat mintha mi sem történt volna.
Ezúttal egy öregem a legidősebb idegenvezetőnk vette át a szót.
Az ő kalandjai is rendkívül érdekesek voltak, sőt már majdnem
jobbak, mint a fiatal társának történetei. Mesélt a régebbi időkről
is, amit kimondottan nem élveztem. Ennek a volt az oka, hogy amikor Duke
mérges volt rám valamiért mindig a " Bezzeg az én időmben" szöveget
vette elő, amik már a könyökömön jöttek ki. Azért figyelmesen
hallgattam a férfit, aki arról mesélt, hogy milyen volt az élet az ő idejében.
Néha néha ránéztem Elizabeth-re, aki szó nélkül ment előttünk néha
a kis tekercsébe nézett, majd megint némán ment tovább. Nem tűnt nagyon vidámnak. Állandóan egyedül volt, sosem szólt hozzánk, csak ha valamilyen parancsot adott. Szinte már kezdtem sajnálni.
Majd bocsánatot kérek a reggeli ügy miatt. - Gondoltam magamban.
Az út további részében nem történt semmi érdekes.
Amikor már kezdett sötétedni Elizabeth szólt, hogy letáborozunk. Kipakoltunk
és mindenki tette az, amit tegnap este is. Amikor már a sátrakat is felállítottuk és tüzet is raktunk, A két idősebb idegenvezetőnk csinált enni, s mikor kész lett, mint tegnap is, körbeültük. Az étel, amit készítettek rendkívül finom volt. Elizabeth megint elvonult és egész nap nem láttam enni, ezért eszembe jutott, hogy talán ő is éhes lehet. Szedtem egy kicsit az ételből és szó nélkül bevittem neki. A lány megint a kis tekercsét tanulmányozta, de én nem kérdeztem, hogy mi az, csak bevittem neki az ennivalót, jó étvágyat kívántam hozzá és visszamentem a többiekhez.
Fene, hogy ilyen lágyszívű vagyok. Megérdemelné, hogy egyedül legyen, amilyen bunkó módon viselkedik velünk. Lehetne egy kicsit kedvesebb még akkor is, ha nem akarja, hogy itt legyünk.
Mint tegnap is elkezdődött a sztorizgatás, de ezúttal nem volt hangulatom
a meséléshez, pedig Hargeon-ban amikor a barátaimmal kirándulni vagy kempingezni mentünk mindig én meséltem a legtöbbet.
Ma korábban búcsúztam el a többiektől és bementem a sátramba, de az alváshoz se volt még kedvem.
Remek, most tök depis lettem a kis hercegnő miatt.
Űtvettem a tartalék ruhámat, amit magammal hoztam és kimásztam a sátorból. Addigra az eget csillagok ezrei borították.
Hirtelen ötlettől vezérelve levettem a kabátomat, leterítettem a földre, majd ráfeküdtem, s néztem a csillagos eget. Így feküdve nyomott el az álom.

Másnap korán keltem. A én is a ruháim is csurom vizesek voltak, a kabátomból meg egyenesen csavarni lehetett volna a vizet.
Rohadt harmat!
Feltápászkodtam bementem a sátorba és átvettem a ruháimat, majd elkezdtem összepakolni, közben mindenki sorra felkelt ( még Elizabeth is).
Hamar végeztünk és még korán is volt.
Folytattuk az utunkat tovább, de ezúttal mi meséltünk. Nekem nem volt
sok mesélni valóm, de azért jól elszórakoztattuk idegenvezetőinket.
Ahogy haladtunk célunk felé egyszer csak négy gólem ugrott elénk az útra.
Persze, hisz túl szép lett volna, ha nyugiban tudtunk volna utazni. Nem baj, legalább élesben is kitudom próbálni Azt...

Megpörgettem magam előtt a botot, majd egy határozott, laza mozdulattal megállítottam és magam elé szúrtam a földbe. A hirtelen jött fájdalomtól, amit a lábfejemet érte kis híján könny csordult a szemembe. Alice megfordult és visszaindult a szekérbe. Amint kikerültem a látószögéből eldobtam a fenébe a botot és egy lábon kezdtem ugrálni. Még mindig erőteljesen lüktetett, de megpróbáltam ráállni és visszasántikáltam a szekérre, aztán tovább hallgattam a történeteket, mintha mi sem történt volna. Legalábbis próbáltam úgy csinálni és nem a sajgó lábamat dörzsölgetni vagy fájdalmas arcot vágni.
Este megint letáboroztunk és minden ugyanúgy telt, leszámítva egy-két dolgot…

Reggel megint korán keltem. Megreggeliztünk, aztán összepakoltuk a tábort is tovább indultunk. Elizabeth-nél újra megláttam egy térképet, amit már eddigi utunk során jó párszor elővett, de akkor nem fordítottam neki különösebb figyelmet. Most viszont elkezdett motoszkálni a fejemben egy kérdés.
~ Tulajdonképpen hova is tartunk?
Mielőtt tovább tudtam volna vinni a gondolatmenetemet a konvoj újfent megállt. Kinéztem és ezúttal nem farkasok, hanem négy gólem zárta el az utunkat.
- Ó jaj…

A négy gólem elemi erővel volt ellátva és azonnal lehetett látni,
hogy melyik melyik, mivel mindegyik abból az anyagból lett elkészítve, aminek erejével bírt. Tűz, víz, föld, szél.
Amint leszálltunk a kocsiról és eléjük álltunk azonnal ránk támadtak.
A föld gólem, aki agyagból és volt összegyúrva hátúlról nekem rontott és csak éppen, hogy sikerült kitérnem előle.
- Ex-Quip: Magic Scythe! - Kiáltottam, mire egy vörös kasza jelent meg a kezemben.
A fegyvermágiával még, csak most ismerkedtem, ennek a kaszának a megidézését megtanulni is hosszú ideig tartott. Még nem használtam élesben, csak gyakoroltam vele.
A gólem kisebb alma méretű agyag lövedékekkel támadt rám, mire én villámgyorsan megpörgettem a kaszát, s kivédtem vele a gólem támadását.
Amikor végre abbahagyta, hozzá vágtam a kaszát, amely a levegőben még mindig pörögve kettészelte a gólemet, akinek ettől nem lett semmi baja sem.
A kasza visszatért hozzám, akár egy bumeráng, elkaptam és nekirohantam a gólemnek, aki a semmiből egy falat emelt elém, de még idejében sikerült megállnom előtte és és megkerülni. A gólem közvetlenül a fal mögött állt.
Nekiestem a kaszának, reagálni se volt ideje. Apró kis darabokra szeleteltem a kaszámmal, majd meggyújtottam az utána maradt agyagkupacot. Semmi sem maradt belőle. Már majdnem lazítottam volna, amikor hátulról egy tűzlabda suhant el a fülem mellet. A tűz gólem nem messze áll tőlem felém fordulva.
Ellene nem sokra megyek a tűzzel mi?
A gólem ugyanúgy támadt rám, mint a föld gólem is, csak ő lángcsóvákkal.
Újra megidéztem a kaszát, melyet az előbb oly felelőtlenül eltüntettem, s ég éppen volt időm kivédeni a támadásait, de még így is elvesztettem az egyensúlyomat és elestem. Amilyen gyorsan csak tudtam felálltam, s szememmel az eltűnt gólemet kerestem. Még idejében kapcsoltam, mert az a hátam mögül támadt rám egy tűzlabdával, amelyet én a kaszámmal kettészeltem, s nekiestem magának a gólemnek, egy ideig úgy tűnt, minden hiába, de végül sikerült eltüntetnem az utamból a támadómat. Eltüntettem a kaszát, s körbenéztem. Addigra már Reigen végzett a másik kettővel.
Visszaültünk a szekérre a négy idegen vezetőnk társaságába, s folytattuk utunkat tovább.
Kiváncsi lennék, hogy a gólemek kihez tartoztak.
Ahogy így gondolkodtam megint megálltunk.
Mi van már megint...? - Kezdtem egy kicsit ideges lenni.
Hangosan nem is kellet megkérdeznem, mert amint felnéztem megláttam a csapatunk útját elálló bazi nagy falat. Előttünk nagy betűkkel egy felirat volt: " Üdvözletem a játékosoknak. A feladat kijutni az útvesztőmből de rengeteg akadályt helyeztem el, úgyhogy csak ügyesen!"
Ez most csak valami vicc igaz?
- Most csináljunk? - Kérdeztem, mire a Elzabeth válaszolt.
- Természetesen bemegyünk! - Úgy mondta, mintha ez olyan magától értetődő lenne, s végül is az volt, de én nem tartottam kifejezetten jó ötletnek.
- Hát akkor irány előre a labirintusba! - Mondtam minden lelkesedés nélkül.

Négy hatalmas gólem állta el előlünk az utat. Méretük kétszer akkora volt, mint egy átlagos emberé. Robosztus testüket mindegyiknek egy-egy elem alkotta. Alice-el azonnal kiugrottunk a szekérről és a támadó testes öntudat nélküli szörnyeknek vetettük magunkat.
Úgy gondoltam jobb lesz először a nehezén túl esni. A víz gólem felé tartottam. Felém suhintott a kezével, amiből borotva éles vízpengék szálltak ki. Félrevetődtem előle, de ekkor egy vízszintes tornádó száguldott felém. Elrugaszkodtam a földről és a kezeimmel az ég felé löktem magam. A légörvény elszáguldott alatt. A földre érve nem lelhettem nyugalmat továbbra sem, mivel a víz gólem vízsugarakat köpködött rám. Újabb ugrások következtek, majd az ellentámadáson gondolkoztam.
~ Tűzzel támadni felesleges, a kőtüske meg szimplán átmenne rajta…
Egy szél gólem által indított csapás elől szökkentem el. Elvigyorodtam.
~ Akkor nem marad más hátra.
Még egy támadás elől vetődtem el, aztán a víz gólem felé gurultam és előtte felpattantam.
- Earth Magic!
A kezemet a föld felé tartottam, majd söprő mozdulatot tettem a gólem felé, mire egy kisebb föld szökőár indult el a víz gólemre. A földzuhatag elérte a víz pedig magába szívta a földet és valami mássá alakult.
- A víz és föld egyesítéséből lesz a sár! – mondtam nevetve – Na, de mi lesz a sárral hő hatására?
Sajnos meg kellett szakítanom a meg nem kezdett műveletemet, mert a mostanra már sár gólem felém csapott iszapos karjaival, ami elől félre gurultam.
- Fire Ball!
Egy tűzlabdát dobtam az egyik karjának. Amint a tűz elérte és berobbant, a kar helyén egy csont száraz csonk maradt. Oda szökkentem és belerúgtam. A gólem karjából csak por maradt.
Mögöttem a szél gólem egy karcsapással egy szélpengét lőtt felém, ami elől a magasba ugrottam. A penge elhaladt alattam és kettészelte az előttem lévő gólemet.
- Fire Ball! Fire Ball!
Két tűzlabdát lőttem a gólem felsőtestére, ami ugyanúgy megkeményedett, mint korábban a karja. Amikor pedig a földre esett darabokra tört.
Megfordultam és a megmaradt szél gólemet sorozni kezdtem tűzlabdákkal, míg az írmagját is el nem pusztítottam.
Megfordultam, hogy rátekintsek Alice-re. Abban a pillanatban bánt el ő is az utolsó gólemával, méghozzá egy kaszával. Ahogy végzett vele a kasza mágia útján eltűnt.
- Mióta használ fegyver mágiát? – tűnődtem el halkan magamban. Visszaültünk a szekérre a többiekhez és tovább haladtunk, azonban nem telt el tíz perc sem, mire újra megálltunk. Ez úttal egy hatalmas fal állta el az utunkat. Újfent leugrottam a szekérről és közelebb mentem a falhoz, hogy megvizsgáljam. Egy hatalmas falirat volt rajta, amit hangosan olvasni kezdtem, inkább magamnak, mint másoknak.
- Üdvözletem a játékosoknak. A feladatotok kijutni az útvesztőmből, de rengeteg akadályt helyeztem el, úgyhogy csak ügyesen!
- Most csináljunk? – kérdezte Alice hátulról.
- Természetesen bemegyünk!
- Hát akkor irány előre a labirintusba!
Ezúttal nem szálltam vissza a szekérre, hanem előtte mentem. Volt egy olyan érzésem, hogy felesleges kényelembe helyeznem magam, rövidesen úgy is akciózhatok megint.

Bementünk a labirintusba. Szinte csak azt lestük, mikor támadnak ránk,
vagy mikor jön egy csapda. De semmi sem történt, gyorsan haladtunk. Egyszer csak egy zsákutcába lyukadtunk ki. A falon egy találós kérdés jelent meg:
" Se oldala, se feneke, mégis megáll a víz benne." - Sokáig törtük a fejünket, hogy mi lehet a megfejtés, amikor a legidősebb idegenvezetőnk megadta a válasz.
- A felhő. - Amint ezt kimondta, a fal eltűnt, mintha csak füst lett volna, amit elfújtunk az utunkból. Elismerően néztem az öregre. Nem voltam valami jó a találós kérdésekben, bár ez nem volt olyan nehéz.
Továbbmentünk, s még két zsákutcába futottunk., végül a harmadik zsákutcában megint
egy felirat volt:
" Fehér pokróc egész földön, nem is szövik, az égből jön." - Ez elég könnyű volt. Még én is azonnal tudtam a választ. Ennek ellenére Elizabeth felelte meg a kérdést.
- A hó.
Tapsot, a hercegnőnek. - Gondoltam magamban kajánul.
A fel megint eltűnt, de most egy másik felirat jelent meg helyette a levegőben:
" Gratulálok, nagyon ügyesek vagytok, de lássuk, hogy mihez kezdtek ezután." - A felirat alatt, elnézve, a labirintus innentől ketté vált.
Remek. Most merre?
- Szerintem nem kéne szétválnunk, mindenképpen maradjunk együtt. - Miközben ezt mondtam felváltva pillantottam az egyik útról a másikra. - Nekem a jobb oldali szimpatikusabb. Szerintem menjünk arra.

Beléptünk a labirintusba. Továbbra is a kocsi előtt mentem, szorosan Elizabeth mellett. Haladtunk a cikk-cakkos úton. Sok választási lehetőségünk nem, egy darab elágazással sem találkoztunk, aztán hirtelen megtorpantunk, ugyanis egy zsákutca tárult elénk.
- Ugye most nem kell visszafordulni?
A következő pillanatban a falon fehér betűk szaladtak végig, aztán megálltak és olvashatóvá váltak.
„Se oldala, se feneke, mégis megáll a víz benne”
Elgondolkodtam rajta, aztán körbe néztem. Mindenkin látszott, hogy nagyon töri a fejét a kérdésen.
~ Lehetséges, hogy a felhőre gondol? Á, nem az túl egyértelmű lenne…
- A felhő. – szólt az idősebb idegenvezető hátulról, mire a fal egyszerűen elhalványodott, majd eltűnt. A történések annyira szíven ütöttek, hogy belevertem a fejemet a falba és úgy álltam egy darabig, szidva magamat, hogy nem szólaltam meg. A többiek közben elindultak, közben az egyik idegenvezető észrevett és ki szólt.
- Valami baj van?
Azonnal megfordultam és rávigyorogtam.
- Á, dehogy!
Legyintettem egyet, aztán felzárkóztam újra az eddig fenntartott helyemre a kocsi előtt. Újabb séta után megint egy zsákutcába kötöttünk ki. A jelenet megismétlődött. Újfent fehér betűk kúsztak be a falra és váltak láthatóvá számunkra.
„Fehér pokróc egész földön, nem is szövik, az égből jön”
Már vágtam volna rá a választ, mire Elizabeth megszólalt.
- A hó.
Leesett az állam.
~ Ilyen nincs…
A fal újfent köddé vált, azonban most egy újabb felirat jelent meg.
„Gratulálok, nagyon ügyesek vagytok, de lássuk, hogy mihez is kezdetek ezután.”
A felirat eltűnt. A felfedett úton egy elágazás volt, jobbra, illetve balra fordulási lehetőséggel.
- Szerintem nem kéne szétválnunk, mindenképpen maradjunk együtt. Nekem a jobb oldali szimpatikusabb. Szerintem menjünk arra.
- Akkor menjünk jobbra. – erősítettem meg én is Alice állítását. Mindenki bólintott rá, így befordultunk jobbra és haladtunk tovább. Elizabeth-re néztem. Még mindig kavargott a fejemben a kérdés, hogy merre is tartunk tulajdonképpen.
- Öhm… Hová is tartunk?