Magánküldetés:Ameddig a halál el nem választ, vagy még addig se?

Nem aludtam valamiért túl jól, este. Folyton felkeltem, forgolódtam és nem tudtam kiverni a fejemből ŐT. Alig bírtam kinyitni a szemem a fáradtságtól, de aludni se tudtam, már mert a szemembe sütött a nap. Ráadásul az ágy sem akart nagyon engedni, de nagy nehezen sikerült kimásznom az ágyból és elkúszni a mosdóig, ahol rettenetes látvány fogadott. Ráadásul nem is akárhol, hanem a tükörben. Ahogy megláttam magamat azonnal felcsillant a szemem, hogy minél hamarabb rendbe szedjem magam. Ahogy minden lánynak én sem készültem el ezzel a feladattal 1 perc alatt. Körülbelül két órába telhetett, hogy kellemes dolog fogadjon a tükörben. És ez a kis reggeli pörgés igazából kitörölte a fejemből az álmosságot, majd újra bementem a hálószobámba, majd bevetettem az ágyat és ablakot nyitottam. Nagyjából tíz percet állhattam egy helyben, ugyanis annyira jól esett reggeli hűs szellő simogatása, ami még jobban felkeltett. Ez után már az alvás vagy a fáradtság meg se fordult a fejemben. Nem volt otthon semmi ehető étel, ezért elindultam a városba új élelemforrás után kutatni. Csak róttam az utcákat, de semmi érdekes bolt nem akadt, ami a reggeli száj ízemnek megfelelt volna, így hát csak sétáltam és sétáltam, mikor végre találtam egy boltot, ahol japán ételeket szolgáltak fel. Gondolkoztam, hogy menjek, e be vagy inkább keresek valami normálisabb ételt? De végül úgy döntöttem bemegyek…
Pechemre:
Tisztelt Vendégünk!
A mai napon japán éttermünk egészségi okok miatt zárva.
Megértésüket Köszönjük.
Hát igen ez az én formám, így hát indulhattam tovább a hosszú unalmas utcákon. Tulajdonképpen élveztem, ahogy a szellő megsimogatta az arcom. A vége fele már nem is néztem az egymást követő boltokat, éttermeket, hanem csak élveztem a reggeli hűvös szellőt. Már csak ott kaptam magamhoz mikor rájöttem, hogy a Lamia Scale céhházához tartok, ezért mivel ott jártam, gondoltam bemegyek és nézek valami küldetést magamnak, hisz még nem végeztem egyet sem, de mindig is ki akartam próbálni. Így is tettem, beléptem azon a hatalmas kapun és elindultam a hirdető tábla felé. Sorba köszöntem céhtársaimnak, majd megérkeztem a táblához. Sok küldetés volt egymásra rakva, így hát nem nagyon tudtam kiigazodni. Sok időt töltöttem a keresgéléssel, hogy megtaláljam az ideális küldetést. Már kezdett belefáradni a szemem a sok betűbe, mikor megakadt egy érdekes küldetésen:
Ameddig a halál el nem választ, vagy még addig se?
Nem tudom miért, de éreztem, hogy ez az a küldetés, amit el kell fogadnom. Így hát nem akartam veszekedni magammal, el is fogadtam. Majd ahogy leszedtem hatalmasat korgott a hasam. Elég sok céhtársam, azt hiszem mindenki, aki a közelembe ült rám nézett, majd csend is lett. Csak ennyit tudtam kipréselni magamból:
-A papír adta ki ezt a hangot…
Majd ahogy elhangzott az utolsó betű is kirohantam a hatalmas faajtón és egy boltig meg sem álltam. Szerencsére a közelben akadt is egy kis takaros étterem. Alig férhetett el benne 10 ember, de nagyon kellemes légkör volt odabent. Így hát helyet foglaltam és megnéztem az étlapot. A pénztárcám sem volt már tele, amennyire kellett volna. Így hát kicsit visszább kellet fognom magam, hisz lehet, hogy túl sokat költöttem belőle a plüss állat boltban. Ugyanis tudni illik, imádom az olyan dolgokat, amik puhák, szőrösek és aranyosak. Nem volt nehéz választani, mert igazából nem is volt túl sok feltét az étlapon. Majd intettem a pincérnek, aztán rendeltem. Miközben vártam az ételt elővettem a küldetést hirdető papírocskát és nézegetni kezdtem. Vajon nehéz lesz? Meg fogom tudni csinálni egyedül? Egy biztos, elfogadtam a küldetést akkor akár az életem árán is de megcsinálom, de legelsőnek arra kellene rájönnöm, hogy hogy jutok el oda? Tíz percet se gondolkozhattam, amikor rájöttem, hogy mindenfélekép vonattal kell mennem. Hisz hajó és vonat visz oda. De mivel tengeri beteg vagyok, a hajó ki van lőve. Nemsokára az ételt is kihozták, majd elfogyasztottam szépen lassan. Mikor az órára pillantottam nem igazán akartam hinni a szememnek, ez a kis reggeli megfelelhet most már ebédnek is. Így hát el kellett indulnom minél hamarabb, elővettem a pénztárcám, majd elindultam a vasútállomás fele. Fél után járhattam, amikor meg akartam nézni, hogy mennyi pénzem marad még. Nem találtam a tárcám sehol sem. Ezért rohanhattam vissza a boltba hátha nem lopta el még senki. Úgy futottam, ahogy csak tudtam. Mikor beléptem az ajtón láttam, hogy egy lány ül a helyemen és éppen készülődik elmenni, ezért kint megvártam, mert nem nagyon fértem már odabent. Ahogy kilépett az ajtón felé fordultam:
- Szia, Yoona Rezelput a nevem, bocsi, hogy zavarlak. Pont ott ültem olyan fél órája ahol most te ebédeltél. Nem találtál esetleg ott egy pénztárcát?
- Szia, az én nevem Atsui Orestes, és de találtam, otthagytam az asztalon de gyorsan befutok neked kihozom .
- Köszi de ne fáradj, majd én…
Nem tudtam befejezni a mondatot, de ő már beindult a tárcámért. Ahogy becsukódott az ajtó, már nyílt is ki, és kijött rajta Atsui.
- Tessék. - Szólal meg a lány. -
- Nagyon szépen köszönöm.
Ezzel átnyújtotta nekem a pénztárcám, és ahogy a kezembe adta, kiesett valami a zsebéből. Lehajoltam neki felvenni. Egy papírdarab volt és az volt ráírva egy cím: Ameddig a halál el nem választ, vagy még addig se? Egyből eszembe jutott, hogy ezt a küldetést fogadtam el ma reggel a céhházban. Majd odaadtam Atsui-nak a papírdarabot és elővettem az enyém, majd megmutattam neki.
- Nincs kedved hozzá, hogy együtt végezzük el esetleg? Nyugi általában bírható vagyok, de ha beindulok, könnyen agyhalált lehet tőlem kapni. – mosolyogtam rá. –
- Én benne vagyok, hogy együtt csináljuk meg. Egyedül úgy is túl unalmas lenne.
Így hát ketten indultunk a vasútállomás felé. Kellemesen telt az út, tulajdonképpen volt miről beszélgetnünk, de ezt inkább ismerkedésnek neveztem volna, Jókat nevettünk, így hamar eltelt az idő és már csak akkor észleltünk mikor a beszédünket a vonat zakatolása félbe szakította. Gyorsan odarohantunk egy pénztárhoz, és jegyet váltottunk, majd megkérdeztük mikor indul a vonatunk.
- Hát, úgy körülbelül, MOST!
Fogtuk a cuccainkat és futottunk a vonathoz szerencsére kicsi késéssel indult, íg hát épp, hogy fel tudtunk pattanni. Nem volt túl sok ülőhely, de akadt még négy hely egymás mellett. Le is huppantunk, majd folytattuk a beszélgetésünket, amit a vonat zakatolása félbe szakított. Hamar kimerítettük a témát, és a küldetés került elő. Majd elmondtam neki, hogy csillaglelkű mágus vagyok, ő meg elmondta nekem, hogy elemi mágus. Mellettünk ült egy lány és egy fiú nagyon hallgatóztak, de mikor odaszóltam volna hozzájuk, hogy ne hallgatózzanak, addigra felálltak és már ott is álltak mellettünk.
- Sziasztok, a nevem Sophy Walter és valójában, a Hargeoni küldetésről beszéltetek? –kérdi szerényen. -
- Igen, arról beszéltünk, egyébként a nevem Yoona Rezelput, örvendek a találkozásnak.
Sophy hatalmas mosollyal az arcán megszólalt.:
- Esetleg veletek tarthatnánk?
- Persze, huppanjatok le ide mellénk! –feleltük egyszerre Atsuival –
Majd Sophy Társa is bemutatkozott utána Atsui követte a példáját. Sophy társának, Adam-nak volt egy kakasa, aki a szívbajt hozta rám. Nem elég hogy kakas, még beszélt is. De később nagyon kellemes légkör jött létre négyünk között, és hamar el is telt az idő, már készülődtünk, ahogy Haregon felé közeledtünk, és ahogy megállt le is pattantunk a vonatról. Kellemes idő fogadott minket.

- Isteni volt a reggeli, köszönöm Liz! – mondtam klánunk mindig mosolygós pincérnőjének, majd felálltam és a küldetéstábla felé vettem az irányt. Bob mester a pult mögül integetett nekem, és vigyorogva bólogatott. Legújabb Rega, a szabónk által készített pompás ruhám miatt csinálta, mióta ugyanis fény derült szeretett fénymágusunk, Firmus ruhacserés trükkjére, Bob mester szankciókat vezetett be, ezért kénytelen voltam ebben a méregdrága ruhakölteményben küldetésre menni. Egyébként nagyon tetszett, kívül színpompás selyem, belül kényelmes pamut, még sosem viseltem ilyen drága göncöt. Persze ennek megfelelően, hogy ki tudjam fizetni lakbéremet, muszáj volt ismét elvállalnom egy megbízást.
~ Lássuk csak.. kivételesen valami ruhakímélő kaland kéne, legalább ne rögtön menjen tönkre ez a szépség, végül is egy havi lakbérem ment rá. Áhh….ez pont jó lesz, csak egy gazdag lányt kell kísérgetni. ~ azzal elégedetten letéptem a papírt és már indultam is a kijárat felé.
- Sok szerencsét Atsui! – küldte utánam hangosan jókívánságát Liz.
- Vigyázz a ruhádra Tündérbogárkám! – kiabálta Bob mester a szokásos vigyorral arcán. Kicsit flúgos volt az öreg, de én nagyon tiszteltem, kedveltem, és örökké hálás leszek neki, amiért befogadott.
A vonatállomásra érve eszembe jutott, hogy még meg sem néztem hova kell mennem, úgyhogy gyorsan előkapartam a papírkát és örömmel nyugtáztam, hogy ismét Hargeonba visz az utam, ott legalább már jól kiismerem magam. Megvettem a jegyem és nemsokára már az elsuhanó tájat bámultam a vonat ablakából.
Közel egy órányi robogás után, egy ismeretlen városban álltunk meg, és már jó ideje nem indultunk tovább, amikor egy kalauz jelent meg a vagon végében.
- Elnézést de technikai okok miatt nem tudjuk folytatni az utat, mindenkinek le kell szállni. A következő Hargeonba tartó szerelvény fél óra múlva jön, a jegyeik érvényesek lesznek rá. – kiabálta, majd eltűnt. ~ Csodás.. ~ mérgelődtem magamban, miközben körülöttem mindenki nagy sóhajtozások és káromkodások közepette összepakolt és leszállt.
Hogy elüssem valamivel az időt, kerestem egy éttermet és beültem egy teára. Meglepetésemre az asztalon, amihez lehuppantam egy pénztárca hevert. Körbekérdeztem a többi vendéget, hátha valakinek ismerős, de senki nem jelentkezett érte. ~ Milyen tisztességes emberek… ~csodálkoztam, majd az utolsó korty kiszürcsölése után felálltam és elindultam kifelé. A tárcát otthagytam, talán visszamegy érte a tulajdonosa, de mikor kiléptem az ajtón egy lihegő lány lépett oda hozzám.
- Szia, Yoona Rezelput a nevem, bocsi, hogy zavarlak. Pont ott ültem olyan fél órája ahol most te ebédeltél. Nem találtál esetleg ott egy pénztárcát? –kérdezte kétségbeesetten.
- Szia, az én nevem Atsui Orestes, és de találtam, otthagytam az asztalon de gyorsan befutok neked kihozom. – szorgalmam ma nem ismer határokat ~motyogtam hozzá halkan, miközben már a keresett tárgyért nyúltam az asztalon.
- Tessék. – nyújtottam a lánynak a tárcát.
Megköszönte, majd lehajolt, mert valami kiesett a zsebemből. Egy pillanattal később felegyenesedett és kezembe nyomta küldetésem kis papírosát.
- Nincs kedved hozzá, hogy együtt végezzük el esetleg? Nyugi általában bírható vagyok, de ha beindulok, könnyen agyhalált lehet tőlem kapni. – mondta vigyorogva és ugyanolyan cetlit lobogtatott előttem.
- Én benne vagyok, hogy együtt csináljuk meg. Egyedül úgy is túl unalmas lenne. – feleltem irreális mosollyal az arcomon. ~ Ezt meg miért mondtam? Hisz nem is szeretem a társaságot.. na mindegy… legalább nem unatkozom majd az úton. ~ gondoltam beletörődve meggondolatlan kijelentésembe, és nemsokára ismét a vonaton találtam magam, de ezúttal már Yoonaval oldalamon.
Mesterien tudtam imitálni a társalgást, úgy, hogy partnerem észre sem vette, hogy szinte csak ő beszél. Megtudtam, hogy csillaglélek mágus, amivel még sosem találkoztam, én pedig elárultam, hogy elemi mágiával foglalkozom. Aztán hirtelen egy lány lépett oda hozzánk.
- Sziasztok. Ühm… jól hallottuk, hogy arról a Hargeoni felkérésről esett szó? – kérdezte, mi pedig meglepetésünkből felocsúdva, egyszerre bólintottunk.
- Csúúcs!! Mehetnénk együtt, vagy az nektek nem jó? Ömm.. egyébként a nevem Sophy Walter. A Fairy tailhez tartozom, vele együtt. – tájékoztatott csillogó szemekkel, miközben mellette felbukkanó társára mutatott.
- Adam Scythblue vagyok, szintén Fairy Tail tag, ő meg a beszélő kakas haverom Painkiller.– mutatkozott be a srác, és itt percekig nem tértem magamhoz, még a lélegzetem is elállt. ~ Egy beszélő kakas?????!! ~ fejemet vakargatva bámultam az állatot, a döbbenetet nem tudtam álcázni. Az út további részét együtt töltöttük, de én még mindig a beszélő kakas dolgon voltam fennakadva, főleg amikor beszállt a beszélgetésbe. Hargeonba érve megkönnyebbülve szálltam le az ismerős peronra.

Ahogy leléptünk a vonatról egyből megsimogatta arcom, a meleg szellő. Hát ez lesz a vesztem érzem. Tudni illik, semennyire nem bírom a meleget, túl hamar melegem lesz, aztán fáradt leszek, és végül elalszok. A plüss nyuszimat a kezembe szorongattam, hátha kicsit jobban fogom bírni a meleget. De utána észrevettem, hogy sehogyse függ össze a két dolog, de akkor is jó volt a jó puha nyuszit fogdosni. Majd elvette papírt és megkérdeztem Adamat, hogy ő mit gondol, merre kell menni. A lapon állt egy cím, ami persze nem mondott semmit.
- Úristen, az meg merre van? –kérdezem nyűgösen a többiektől.
Majd Sophy egy tartós bambulás után megkérdezte: - Mi?
Adam néhányszor rám pillantott, majd mosoly kúszott az arcára. Nem tudom, hogy leettem magam vagy kócos vagyok vagy satöbbi, de a lényeg, hogy jó volt mosolyogni, látni. Odaadtam Adamnak a papírt, hogy kérdezzen meg valakit, hisz ha én megyek oda, akkor csak veszekedés lesz abból, hála a jó fárasztó melegnek. Adam egy hal árushoz ment oda és megkérdezte merre találjuk. Nem hallottam mit mondott, neki, mert el voltam foglalva azzal, hogy keressek, valami árnyékos helyet ahova leülhetek pihenni. De persze, hogy nem volt a közelünkbe semmi se. Majd Adam intett és elindultunk felé. A városban a házszámolás nem a legjobb volt. 10, 25, 603, 1003. Hát nem tudom, hogy sikerült nekik összerakni ezt a fantasztikus sorrendet, ráadásul már elég rég óta sétáltunk… a MELEGBE.
-FÁRADT VAGYOK! –szólalt meg Adam.
Ezzel eszembe jutatta, hogy nekem is sok bajom van. Például:
-MELEGEM VAN… –hangzik Adam után nyűgös hangom.-
Aztán már csak nyuszim vattacukor illató fejét szaglásztam, mikor rájöttünk, hogy egy olyan házba kell mennünk, ami mellett már legalább háromszor az elmúlt két-három órában.
-ILYEN NINCS! –szólaltunk fel egyszerre .-

Sophy odament az ajtóhoz és mikor hozzáért kinyílt magától… elég ilyesztő volt, de reméltem, hogy semmi rossz nincs benne és csak azért hagyták nyitva, hogy bemehessünk. De mivel nem volt csengő, hogy legalább valamivel tudtukra adjuk, hogy bemegyünk így hát csak bementünk. Egy aranyos kis zöld ösvény vezetett az ajtótól a házhoz tartozó kerthez. Egy gyönyörű lány állt ott, csak úgy csillogott a haja a meleg nyári napsütésben…
A lány ijedten nézett ránk, szerintem hirtelen nem esett le nekik, hogy kik vagyunk. Majd Sophy előre tolakodott és kezdte a bemutatkozást:
-Szia, a nevem Sophy Walter, a Fairy Tail-ből.
lehúzva inge nyakát, megmutatta a fairy tail jelét. Majd mi is követtük példáját.
-Sziasztok a nevem Ayame. –mutatkozott be kedvesen a lány-. Szerintem tudjátok, de azért elmondom, engem kell majd kisérnetek.- mosolyogott ránk-.
A hátunk mögül egy idősebb nő hang szólalt meg. Az igazat bevallva a szívinfarktus határán voltam, mikor a semmiből csak megszólal.
- Ezek kicsodák Ayame? – majd Sophy lehúzva ingje nyakát, nagyot sóhajtott az öregasszony.
-Ó, csakhogy itt vagytok végre! Jaj, gyerekek, úgy vártunk már rátok! Ó, amúgy Ginának hívnak. Menjetek csak be! – Tolta meg a hátamat száraz kezével.
Ahogy beléptünk, kellemes illat fogadott minket, majd bőrfotelekbe ültetett le minket. Jéghideg jeges teával kínáltak meg minket, ami igazán jól oltotta a szomjunkat.
Gina helyett foglalt, és mikor a bőr fotelba helyezte magát, a bőr miatt elég fura hang keletkezett, amin kuncogni kezdtem.
-Nos, a feladatok nem lenne más, mint Ayamémet elkísérni a vőlegényéhez. -feleli Gina.- Ő az egyik szigeten él. Egyébként nem lenne szükség kíséretre, vagyis, mindenképp adnék mellé, akár megtörtént volna az az incidens akár nem, de aámúgy nem lenne annyira veszélyes. – ezzel az utolsó mondattal teljesen összezavart, avgy csak a jeges tejától fagyott le az agyam.
-Incidens? –kérdezte Atsui-. Akit egész úton alig hallhattunk, tulajdonképpen nem is lehetett észrevenni annyira csendbe volt.
- Tegnap a lányom szobájába idegenek törtek be, elvittek néhány ruhát, ékszert, leveleket, kacatot. Én pedig féltem Aya-chant.
Hmmm, szegények, nem tudom én, hogy élném meg ha kirabolnának.
- Ne értem, miért akarná bárki is ezeket a tárgyakat, felesleges, csak Ayame számára fontosak. – Mondta szomorú arccal, a lányra pillantva. –Azonban az esküvő meg lesz tartva, két nap múlva. – Tette hozzá határozottabban. – A menyasszonynak pedig, illene nem hiányoznia az eseményről.
Majd a következő néhány információ nem teljesen jutott, el az agyamig, ugyanis bambulni kezdtem ki az ablakon.
Csak néhány szó ért el hozzám:
Holnap fogunk indulni… maradjatok.. vacsora…
Az utolsó szóra felkaptam fejemet.
Majd Sophy hozzátette, hogy neki ez igen csak fura. Amivel Adam és Atsui ásítással felelt. Majd a szobánkba kísértek minket, hatalmas ablakok, kényelmes pihe-puha ágyikók. A földön húzva nyuszimat másztam az egyik ágy fele. Ahogy ráfeküdtem már csukódott is le a szemem. Hajnali egy fele, leestem az ágyról… De még annyira fáradt voltam, hogy inkább lehúztam magamhoz a Nyuff-ot és ott folytattam az alvást. Reggel nyűgösen keltem és a hátam is fájt, de legalább aludtam és nem volt melegem. Készülődni kezdtünk, hamar összeszedtük magunkat majd indulásra kész, az ajtó előtt sorakoztunk.

Szememet végigjárattam az állomáson, és elégedetten konstatáltam, hogy semmi sem változott mióta utoljára itt jártam. Ábrándozásomból Yoona nyűggel teli hangja zökkentett ki.
- Úristen, az meg merre van? – nyögte, miközben plüss nyusziját szorongatta, mintha attól félne, elszalad, ha elengedi. Mind a megbízást tartalmazó cetlinket kezdtük tanulmányozni, de persze semmire nem mentünk, így végül Adam megkérdezett egy a közelben rikácsoló vén halárust, akitől kissé bonyolult útbaigazítást kapott, amit rögtön továbbított is nekünk még érthetetlenebbül.

Sophy buzgón indult meg a hallottak alapján, mi pedig engedelmesen követtük, hisz nagyon magabiztosnak tűnt. Órákig kanyarogtunk egy hosszú utcán, miközben a házszámokat böngésztük, amik a tájékozódást hivatottak segíteni….csak nem itt. A számok össze-vissza voltak, vagy egyáltalán nem is írták ki, az utcát pedig szinte lehetetlen volt követni.
- Áhh! Megőrjít ez a város! – fakadt ki Sophy bosszúsan, miközben látszott, hogy már rég elvesztette a fonalat, de hogy megőrizze magabiztosságának látszatát, nem állt meg gondolkodni, csak lendületesen ment tovább, és a házakat fürkészte csillogó tekintetével.
- MELEG VAAN! – tört elő robbanásszerűen a panasz szava Adamből.
- Folyton nyavalyogsz! – rivallt rá a kakas, amit időközben kezdtem megkedvelni, gúnyos megjegyzése mosolyt is csalt arcomra.
- FÁRADT VAGYOK!!! – folytatta a nyűglődést Yoona, még mindig nyusziját szorongatva, amitől egy pityegő kisgyermekre emlékeztetett. Ettől ismét mosolyra húzódott az időközben a melegtől kiszáradt szám. ~ Lemerném fogadni, hogy ők még sosem jártak a sivatagban…akkor biztos nem panaszkodnának erre a kis napsütésre. ~ idéztem fel magamban a tikkasztó emlékeket, majd úgy döntöttem kisegítem Sophy-t, mivel feltűnt, hogy a házat, ami előtt éppen álltunk, már legalább kétszer láttam, de az is lehet, hogy háromszor.
- Sophy, azt a házat már láttuk. – közöltem megértő mosollyal arcomon, és nagy szerencsénkre jókor szóltam közbe, ugyanis pont a keresett címen torpantunk meg.
- Ilyen nincs… - kezdtek egyetemes, ideges rinyába a többiek, majd megcéloztuk a hatalmas, díszes vaskaput. Valamilyen erős késztetés által egyszerre érintettük meg mindannyian, amire az semmiféle ellenállást nem mutatva ki is tárult előttünk.

Óvatosan, nehogy betolakodónak nézzenek, elindultunk egy kis, virágokkal szegélyezett ösvényen a ház felé, ami nemsokára egy hatalmas, pompás virágokkal teli kertbe vezetett. Adam-nek sikerült is letaposnia párat az út szélén, de nem foglalkozott velük, mert szeme megakadt egy igen csinos fiatal lányon, aki a kertben állt, és félősen, kissé bizalmatlanul nézett ránk hatalmas, csillogó szemeivel.
- Szia, Sophy Walter vagyok a Fairy tailből. Bocsáss meg, hogy csak így betolakodtunk. – kezdte meg Sophy a bemutatkozást, még a nyakán lévő klánpecsétet is megmutatta a lánynak, amitől ő láthatóan megnyugodott.
- Szia! A nevem Atsui Orestes, és a Blue Pegasus mágusa vagyok. – jelentettem, miután a többiek is bemutatkoztak.
- Sziasztok, az én nevem Ayame. Gondolom, tudjátok már, hogy engem kéne majd kísérni utamon. – mondta selymes hangon a barna hajú tünemény, mi pedig jó tanulók módjára együtt bólogattunk.
- Ezek kicsodák, Ayame? – egy idősebb hölgy bukkant fel váratlanul a háttérben, és kíváncsian kapkodta köztünk tekintetét. Sophy ismét megmutatta a pecsétet nyakán, amire rögtön felvidult a hölgyemény.
- Ó, csakhogy itt vagytok végre! Jajj, gyerekek, úgy vártunk már rátok! Ó, amúgy Ginának hívnak. Menjetek csak be! – tuszkolni kezdett minket hátulról a ház felé, mi pedig engedelmesen elindultunk.

Odabent roppant fényűzés fogadott minket, arannyal bevont képkeretek, egyedi szobrok, külföldről hozott dísztárgyak csillogtak mindenütt, mértani pontossággal elhelyezve. A ház úrnője egy hatalmas bőrkanapéra ültetett minket, és jegesteát kaptunk frissítőnek.
- Nos, a feladatotok nem lenne más, mint Ayamémet elkísérni a vőlegényéhez. –kezdett bele mondandójába lelkesen – Ő az egyik szigeten él. Egyébként nem lenne szükség kíséretre, vagyis, mindenképp adnék mellé, akár megtörtént volna az az incidens akár nem, de amúgy nem lenne annyira veszélyes. – mondta kissé zavartan, és kortyolt egyet a hűsítő italból.
- Incidens? – kérdeztem gyanakodva.
- Tegnap a lányom szobájába idegenek törtek be, elvittek néhány ruhát, ékszert, leveleket, kacatot. Én pedig féltem Aya-chant. Ne értem, miért akarná bárki is ezeket a tárgyakat, felesleges, csak Ayame számára fontosak. – válaszolta értetlenkedve.
- Van valami tippjük, hogy ki lehetett az elkövető? – folytattam a faggatózást.
- Jajj, kedvesem, ha mi azt tudnánk...! – sóhajtott gondterhelten. ~ Nem hiszem el, hogy ötletük sincs ki lehetett az elkövető, hiszen nem értéket rabolt, hanem személyes tárgyakat, amik csak a lányának jelenthetnek valamit, tehát valaki olyanról lehet szó, akit ismernek, és valamiért ártani akar nekik. Esetleg az esküvőt akarják szabotálni? ~ gondolataim ismét pókháló alakot kezdtek ölteni fejemben, miközben magamba merülve távolról hallottam, amint Ayame maradásra ösztökéli kis, rögtönzött csapatunkat.
- A vacsorát egy óra múlva tálalják. – Tájékoztatott Gina, miközben már az alvóhelyünkként szolgáló szoba felé tartottunk. Mikor odaértünk ő el is ment, mi pedig megrohamoztuk a helyiséget.
- Nekem ez gyanús… - fogalmazta meg a fejemben cikázó gondolatokat röviden Sophy.
- Nekem is… - feleltem kurtán, majd leültem a nekem megmaradt ágyra, és néztem, ahogy a többiek elterülnek az övéken. Én nem voltam kifejezetten fáradt, amikor láttam, hogy alkalmi társaim egymás után elszenderülnek, kimentem a szobából és körbenéztem a házban.

Semmi érdekeset nem találtam, mindenhol a lenti aulában látott fényűzésbe botlottam, ami azt illeti nem volt túl otthonos. Ayame szobáját is meg akartam nézni, de oda nem engedtek be, amitől persze csak még gyanakvóbb lettem. Felfedező körutam végén visszatértem a szobánkba, és összekészültem a vacsorára. Meglepetésemre a korai időpont ellenére mindenki durmolt, úgy tűnt a vacsora sem volt elég csábító, én viszont illetlenségnek tartottam volna, ha senki nem jelenik meg a meghívásra, ezért lekapcsoltam a lámpát, és elindultam az érkező felé.

Az asztal legalább nyolc méter hosszú volt, és szinte roskadozott a különböző ételkülönlegességektől. Kopogott már a szemem, de visszafogtam magam, és illedelmesen, ráérősen elkezdtem enni, bár legszívesebben mindenből megettem volna egy tányérral.
- A barátaid nem éhesek? – kérdezte Ayame kedvesen, miközben az érintetlen terítékekre fordította tekintetét.
- Azt hiszem sokkal álmosabbak voltak, mint éhesek. – válaszoltam mosolyogva, mire a lány halkan kuncogott.
- Szóval Atsui… te a híres Blue Pegasus klán tagja vagy? – kérdezte a balomon ülő Gina, miközben határozottan megragadta karom, és közelebbről is megszemlélte a rajta díszelgő pecsétet.
- Igen. – válaszoltam kissé zavartan, és óvatosan megpróbáltam visszaszerezni a karom, hogy folytathassam az evést, szerencsére a művelet sikerült.
- Milyen szerencsés vagy, hogy a híres Rega Geier varrja a ruháid. Az az ember egy zseni. Képzeld csak az én Ayamemnak is egy Rega által készített esküvői ruhát akartam, de sajnos nem vállalta, pedig nincs az a pénz, amit ne lettem volna hajlandó kifizetni, ha megcsinálja. – kissé elszontyolodva lehajtotta a fejét, és ismét a pecsétemet kezdte bámulni.
- Hát tudja Rega nagyon szereti a pénzt, és bár mogorvának tűnik, azt hiszem a klán iránti elkötelezettsége miatt nem vállal más munkát, még akkor se, ha egy kisebb vagyon üthetné a markát. – mondtam, mire úgy tűnt megnyugodott, és folytatta az evést, de közben láttam, hogy a szeme sarkából végig a vadiúj, méregdrága selyemruhámat méregeti.

A vacsora végeztével illedelmesen megköszöntem azt, és a szobánk felé vettem az irányt. Megfürödtem, majd kényelmesen elhelyezkedtem a puha ágyon, és szokásomhoz híven még átgondoltam a nap történéseit, majd beléptem az álmok birodalmába.

Reggel korán keltem, ahogy mindig, a többiek még aludtak. Felöltöztem, összepakoltam, és lementem az egyik földszinti teraszra, hogy megnézzem a napkeltét.

A teraszon ácsorogva arcomat már kellemesen melegítette a felkelő nap, és úgy tűnt végre a többiek is elkezdtek kifelé szállingózni. Dina, Ayame és a hadseregnyi szolgáló hatalmas kupac csomagot állított össze, amit persze a mi segítségünkkel hordtak le a szekerekig. Igen többes szám, ugyanis egy szekérre nem fért fel a csomagtenger, sőt kettőre is alig. Eltartott egy darabig, mire mindet felpakoltuk a guruló alkalmatosságokra.
- Ehh…. – sóhajtott fáradtan Sophy a szekér oldalának dőlve, miután az utolsó csomag is a helyére került.
- Mi van ezekben? – tette fel Adam a nagy, és egyébként teljesen felesleges kérdést.
- Van olyan, ami nagyon fontos, van, ami kell Ayame-nak az új életéhez, van, ami aranyos, van az új családtagoknak ajándék… meg van olyan is, amire semmi szükség, de visszük, hátha kell egyszer. – válaszolta jókedvűen Dina.
- A reggeli…? – sopánkodott két gyomorkorgás között Yoona.
- Arra már nincs időnk… menjünk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrve az úrnő, és már fel is pattant az első szekérre Adam mellé, aki kezébe vette a gyeplőt, de az irányítást meghagyta Dina-nak. ~ Hehh…aki kihagyja a vacsorát, az bizony reggel éhes. ~ állapítottam meg magamban nagy bölcsen, és örültem, hogy este jól belakmároztam, hiszen úgy tűnt egyhamar nem lesz alkalmunk ebédelni. Sophy és Ayame társaságában felmásztam a hátsó szekérre, és bevállaltam a lovak irányítását, szerencsére nem voltam tapasztalatlan e téren.

Hála Dina és Ayame útmutatásának egészen hamar kikecmeregtünk a labirintusszerű utcákból, és elértük a kikötőt, ahol egyesével lekászálódtunk a szekerekről, és csalódottan nyugtáztuk, hogy már nincsenek szolgálók, tehát ezúttal az összes csomagot nekünk kell áthordani a hajóra. Dina a kapitánnyal kezdett fecsegni, Ayame pedig a hajón koordinálta hova pakoljunk. Megrökönyödve bámultuk a bőröndhegyeket, azt sem tudtuk hol kezdjünk hozzá, mikor Sophy előkapta egyik ezüstszínű kulcsát, és megidézett egy csillagszellemet.
- Pictor kapuja, Tárulj! – adta ki a parancsot, mire a semmiből előtűnt egy férfi ecsettel a kezében.
- Monsieur, kérek egy pár … mit is kérek.. Ja, igen, néhány kerekes, szállító mütyürt. –a szellem értetlenül bámult gazdájára, majd eszközölt néhány ecsetvonást, mire bevásárlókocsik jelentek meg a semmiből. – Ööö hát nem pont erre gondoltam, de megfelel. –vigyorgott Sophy, én pedig rögtön bele is hajítottam egy nagy bőröndöt az egyik kocsiba. – huu… huu… megijedtem, máskor szólj! – rámosolyogtam, aztán gőzerővel megkezdtük a bepakolás-tolás-kipakolás hadműveletet. Egészen jó tempóban haladtunk, amikor is kisebb baleset történt, Sophy ugyanis nekitolta kosarát az enyémnek, ennek következményeként két csomag is csobbant a hullámzó tengerben. Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy sodródnak, aztán gyorsan Dina felé fordultam, hogy megnézzem mit reagál. Sajnos az asszony ájultan dőlt el, akárcsak egy homokoszsák, Ayame pedig kilibbent a hajó fedélzetére a hang hallatán. Sajnos ő is észrevette a „bakit”.
- Jajj, istenkém… Abban vannak az ékszereim! Abban meg a ruháim! Nem vízállóak! Szedjétek ki, SZEDJÉTEK KI! – rikácsolta kétségbeesetten, mi pedig, a nagy mágusok, tehetetlenül bámultuk, ahogy a két bőrönd lágyan ringatózik a habokban. ~ Nekem úgy tűnik egészen jól érzik magukat a vízben. Mit tehetnék? Szórjam tele homokkal? Attól csak gyorsabban süllyed. Vagy ugorjak be érte? Még csak az kéne, hogy vizes legyen a ruhám. ~ elmélkedtem, majd megrántottam vállamat, de csak diszkréten.
- Atsui, Sophy, légy szíves gyertek már, Anyut felsegíteni… - kiáltott segítségért Ayame, mi pedig Sophy-val gondolkodás nélkül otthagytuk Adam-éket, majd csak kitalálnak valamit. Két oldalról megfogtuk Dina karjait, és óvatosan felsegítettük, Ayame pedig lágyan megpaskolta orcáját, hogy kicsit magához térjen.
- Cápaa!! – kiáltotta Yoona, Sophy pedig rohamléptekben a dokk szélére vágtatott, és egy pillanattal később Adam egy tűzlabdát vágott a víz felé, valószínűleg a kopoltyús gazfickóra. Közben Yoona és Sophy egy hálóval végre kipecázták az elkalandozó holmikat.

Nagy nehézségek árán, de végül sikerült mindent felpakolni a hajóra, majd mi is beszálltunk, és a legénységnek tett gyors bemutatkozás után végre kényelembe helyeztük magunkat. A víz közelében sokkal kellemesebb lett a hőmérséklet, fel is mentem a fedélzetre, és mélyen magamba szippantottam a tenger felől áradó sós levegőt. Fejem zúgott a sok kiabálástól, ami a nap folyamán érte hallójárataimat, ezért külön jól esett kicsit kiszellőztetni azt. Egy ideig még nosztalgiáztam, aztán mire visszaértem a kabinba el is indultunk…

A hajó hangos csobogással indult meg, fel is mentem a fedélzetre, hogy nézelődjek. Vetettem egy pillantást a távolodó kikötőre, aztán inkább előre mentem, és a végtelen, csendesen hullámzó kék csodát fürkésztem tekintetemmel. Néhány sóhajtással megtöltöttem tüdőmet a finom, sós levegővel, aztán egy erélyes hang ütötte meg fülemet.
- Mindenki jöjjön a hídra! – ellentmondást nem tűrő, határozott férfihang volt, egy-kettőre oda is gyűltünk a hajókormány köré. Egy fekete, háromszög alakú, tipikus tengerész kalapos férfi volt a hang gazdája. Jobb kezében egy Rum feliratú üveget szorongatott, és úgy tűnt alig áll a lábán. Apró léptekkel próbálta korrigálni a szédelgést, nehogy felboruljon, roppant mulatságos látvány volt, de inkább magamban tartottam a feltörni akaró vigyorgást.
- A nevem Jacko Sparrow kapitány! Ez azt jelenti, hogy ÉN vagyok a kapitány. – kisebb hatásszünetet tartott, majd miután rájöttünk, hogy bólintással kell jeleznünk, hogy az információt felfogtuk és eltároltuk, folytatta. –Ez pedig itt Hargeon legrátermettebb legénysége. – velünk szemben, szintén felsorakozott négy, a kapitányhoz hasonlóan furcsa figura.
- Ez itt William, a térképészünk. – odalépett az elsőhöz. Magas, vékony, jó kedélyű fiú, biccentéssel köszöntött minket. - Ha ő a fedélzeten van, biztos nem tévedünk el. Ő Kaoru, a hajó szakácsa. Nem ettetek még olyan ízletes ételeket, mint amikkel ő kényezteti a tengerészek gyomrát. – igazi bájgúnár a fickó, bár meg kell hagyni, hogy tényleg helyes legény. Sapkájának karimáját fogva kissé meghajolt, de csillogó szemeivel végigmért mindenkit, kivéve persze Adam-et. Ayame, Sophy és én egy-egy kihívó kacsintással is gazdagabbak lettünk. A kapitány tovább botladozott a következőhöz, rámutatott, és folytatta. – Ő Mihok, az első tisztem, és egyben legrégebbi barátom. Ha én nem vagyok elérhető, akkor Mihok-ot keressétek a problémáitokkal. – Mihok jól megtermett férfi volt, erős arcvonalai határozottságot, és erőt sugároztak, igazi tengeri medve volt. Végül odalépett az utolsó fiúhoz. – Ez pedig itt Mindenes Billy. Ő foglalkozik minden egyéb dologgal. Igaz, Billy? – nevetve megpaskolta a fiú hátát, aki hízelegve mosolygott, miközben igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Végignézett rajtunk ugyanazzal a mosollyal arcán. Nem igazán tudtam hova tenni, volt benne valami rejtélyes.
- Kérdés? – fordult felénk a kapitány, mi pedig fejünket ráztuk válaszul. – Rendben, akkor élvezzék az utazást! – mondta, majd elvonult, s a többiek is szétszéledtek.

- Hölgyeim, mit szólnának egy fenséges ebédhez? – csábosan suhant mellénk Kaoru, elkapta Sophy és az én kezemet, majd cuppanós csókot nyomott rá.
- Az jó lenne!!! – harsogta egyszerre a gyomorkorgós társaság.
- Remek!! – lelkendezett, majd bevetette magát a hajótestbe, vélhetően a konyhába. Nagyot sóhajtottam, örültem, hogy végre vége a nagy bemutatónak. Adam lelkesen belevetette magát a napfürdőzésbe, én pedig előrementem ismét a hajó orrába. Levettem cipőimet, két kézzel megfogtam a korlátot, leültem a hajó szélére, s lábaimat lógatva néztem a hullámokat, ahogyan kislánykoromban is tettem. Kifejezetten jól kezdtem érezni magam, a nap kellemesen melegítette bőrömet, a felcsapódó vízcseppek pedig hűs permetként szórták be lábaimat, akárcsak a hajnali harmat a reszketeg faágakat. Kellemes pihengetésemből a hangos nevetgélés ébresztett fel. Ayame hangos csicsergése és kacagása volt az. ~ Te jó ég. Vajon mit művelhet? Talán jobb, ha megnézem. ~ gondolataimat rögtön cselekvéssé konvertáltam, visszavettem cipőimet, és hátramentem. A fedélzet közepén Ayame Mindenes Billy-vel ült egy kerek faasztalnál, és nagy hahotázás közepette kártyákat dobált a kezéből.
- Hohóóó…azt hiszem ezt elbuktad szépségem..háháhááá. – örvendezett Billy, Ayame pedig máris felsőjéhez kapott, és nevetve elkezdte lehúzni magáról. Adam arcán lelkesedést láttam, Sophy-én viszont az enyémhez hasonló rémült tekintetet. Egyszerre ugrottunk rá Ayame-ra, Yoona nyuszijával próbálta eltakarni a testét, én pedig Sophy-val visszaküzdöttem rá a felsőt. Billy csalódottan sóhajtott, amikor hirtelen Kaoru pattant elő az ajtóból.
- Kész az ebéd hercegnőim! – megőrülök ettől a bájgúnártól…

Lementünk a fedélközbe, körülültük a nagy asztalt, és nekiestünk az ebédnek, ami meg kell hagyni, valóban nagyon ízletes volt, pedig én aztán tudok válogatni. Szinte szempillantás alatt felszippantottuk az asztalon található összes ehető dolgot. Mindenki elégedetten állt fel, s újra a kellemes sziesztázást ígérő fedélzet felé vettük az irányt.
- Azt hiszem én most visszavonulok egy kis délutáni alvásra. Gondoskodjanak a kislányomról. – nyöszörögte Gina, aztán bevonult az egyik kajütbe, és magára zárta az ajtót.

Kivonultunk ismét a fedélzetre, Ayame pedig, mint egy szabadon engedett nagymacska, ledobta magáról ruháit, és falatnyi bikinijében kezdett tetszelegni az ujjongó matrózoknak.
- Remek! – fordultam oda társaimhoz. – Akkor mostantól fél órás váltásban felügyeljük. Megfelel? – mindhárman bólogattak. – Rendben, akkor én kezdem. – társaim szétszéledtek, én pedig Ayame felé fordultam újra, és egy pillanattal később már az államat kerestem. A lány a hajó szélén állt, és ugrani készült.
- Fiúúúk! Ki akar csobbanni velem egyet? – hahotázott, én pedig őrült rohanásba kezdtem. Szerencsére még időben odaértem, és egy tigrisbukfencnek látszó vetődéssel letepertem.
- Ayame nem szabad leugrani a hajóról!
- Miért? – nyavajgott.
- Azért, mert veszélyes! – mutattam rá a kézenfekvő tényre. Kissé morcosan, de feltápászkodott, megvonta a vállát, és visszatért a „pókerasztalhoz”.
- Billy édes! Hogy is volt az a játszma? Azt hiszem éppen vesztettem. – kacérkodott a mindenessel, akinek időközben kétszer akkorára megnyúlt a feje.
- Nincs vetkőzős póker! – csaptam az asztalra ellentmondást nem tűrve, de mire oda fordultam a lányhoz, ő már Kaoru karjaiban illegette bájait. ~ Ha ezt így folytatja, mindjárt én magam vágom be a tengerbe! ~ morgolódtam magamban, majd odaléptem a „párocskához”, és egy újabb határozott mozdulattal szétválasztottam őket.
- Te is jó leszel nekem szépségem. – nyájaskodott az önjelölt Casanova.
- Cöh! – félrelöktem, majd elkaptam Ayame kezét, és az asztalhoz ráncigáltam.
- Leülsz, és itt maradsz! – mondtam felháborodottan, és lelöktem az egyik székre, majd leültem a másikra.
- De ez olyan uncsiii… - ááááá nem bírom ezt a nyavajgást.
- Akkor is itt maradsz, legalább fél óráig. – morogtam , és szerencsére egész célravezető volt az Atsui-szigor. Legalább húsz percig ültünk csendben, Ayame eközben a lábát lóbálta, a körmeit pattogtatta, vagy épp az asztalt kocogtatta velük, s látványos szenvedéssel tűzdelt unatkozásba kezdett. Hatalmasakat sóhajtott, és néha gyilkos tekintettel rám nézett, de nem tudott meghatni.
- Nem tudok többet ülni…elgémberedtek a lábaim. – vernyákolt, mint egy kidobott macska.
- Ha megígéred, hogy rendesen viselkedsz, akkor elmehetsz.
- Megígéreeeem. – Ki az az idióta, aki ezt a lányt feleségül akarja venni?
- Rendben, akkor menj. – Több se kellett neki, felpattant és elszaladt. Elégedetten hátradőltem a széken, szemeim behunytam, és élveztem a langyos széllel kevert napsütést. Pár perc múlva azonban ismét Ayame hangja zökkentett ki.
- Huhuhúúú gyerünk Mihok, taposs beleee!! Irány a végtelen tengeeeer!! – kiabálta, én pedig felpattantam és a hang irányába kaptam fejem….felfelé. Ayame az árbockosárban lógva, jobb kezében valami seprűnyéllel hadonászva ujjongott. ~ Ilyen nincs. Csak egyszer jöjjön le onnan, azonnal odavetem a cápáknak, a ruháival együtt.. ~
- Ayame azonnal gyere le onnan!! Ne várd meg, hogy én menjek fel érted! Hallod?! – rám sem hederített. Egyértelmű volt, hogy puszta kézzel nem tudom lehozni, ezért törni kezdtem fejem a megoldáson. Körülnéztem, és szemem megakadt a vitorlarúd aljánál. ~ Hehh…na ez jó lecke lesz a kis hencegő hercegnőnek. ~
- Sand Magic! – parancsomra egy kisebb homokgömb kezdett száguldásba tenyeremtől, s egyenesen Ayame fenekére csapódott, aki erre egyensúlyát elveszítve, átbukkant a kis korláton, és sikítozva zuhanni kezdett, majd halk puffanással érkezett meg az alatta lévő hálóba. Elégedetten odasétáltam hozzá, és megnéztem nincs-e semmi baja. Nem volt, bár rémületében egyelőre megmozdulni sem mert. ~ Hoppá! Lejárt az időm. ~ mosolyra húzódott szám.
- Következőőő! – kiáltottam, és egyik társam azonnal jött is, hogy átvegye a dada szerepét, én pedig visszasétáltam a hajó orrába, és visszahelyezkedtem a láblógatós pózba. Ayame további sikongatásait teljesen sikerült kizárnom fejemből, inkább homokállatkák gyártásával foglaltam el magam. Jó ideig elvoltam így, már jócskán benne voltunk a délutánban, mikor ismét hátramentem, hogy megnézzem minden rendben van-e.

Mikor hátraértem a nap már vészesen közelített a tenger felé, hogy alámerüljön, ha eljön az ideje. Társaim is a fedélzeten bóklásztak, bár Adam mozgása furcsamód egyre jobban kezdett hasonlítani a kapitányéra. Mire ezt megállapítottam, meg is jelent a dülöngélő főnök.
- Mennyi idő, míg elérjük a szigetet? … kapitány. – tettem hozzá rosszalló tekintetének hatására.
- Csak bő három óra múlva fogunk partot érni, ha a tenger is úgy akarja. – válaszolta határozottan, de szinte hallottam hangjában a bőszen munkálkodó rumot. Sophy erre hatalmas sóhajtással reagált, látszott rajta, hogy megviseli az utazás.
- Jól vagy Sophy? – léptem oda hozzá, s kezemmel óvatosan megdörgöltem a hátát, hátha beindul a vérkeringése; falfehér volt ugyanis. Természetesen azt mondta jól van, de egyértelműen csak ködösített.
- Nos legalább Ayame-t sikerült eddig túlélnünk. – próbáltam vigasztalni egy cinkos mosoly kíséretében, mikor szöget ütött valami a fejembe. Még pedig az, hogy régen nem hallottam a lány vinnyogását, ami felettébb gyanús volt. Sophy-ra néztem, aki szintén nagyon gondolkodott, sejtettem, hogy ugyanazon jár az eszünk.
- Billy! – szólítottam az éppen arra kóválygó sztriptíz őrült matrózt, aki rögtön rám nézett, és fejével intett, hogy mit akarok. – Tina felkelt már?
- Tina? – kérdezett vissza, s úgy tűnt agya kattogó zakatolásba kezdett. – Jaaaa…az öreglány? – széles vigyor kíséretében esett le neki a tantusz.
- Igen Ő..
- Nem.. Én úgy tudom, még a kabinjában húzza a lóbőrt. Lehet a fülét is bedugta, hogy a kislány szép hangjára sem ébredt fel. Höhöhhöhhö.. – furcsa, nevetésszerű hangot hallatott, majd továbbállt. Sophy-val sokat mondó pillantást váltottunk, majd egyszerre szólaltunk meg.
- Hol van Ayame?
- Meg kell találnunk. Szólj Adam-nek, hogy segítsen…már amennyire tud. – lemondó tekintettel mértem végig a még mindig csak ébredező Adam-et, aki fejét fogta mindkét kezével. Valószínűleg ő nincs úgy hozzászokva a rumhoz, mint szeretett kapitányunk. Társaim együtt elindultak a hajó vége felé, én pedig lementem a fedélközbe kutakodni.

Benéztem az összes kis zugba, végignyitogattam a kabinokat, bementem a konyhába, ahol Kaoru azonnal rám vetette volna magát, ha nem kapcsolok időben, és nem kapok fel a pultról két hatalmas bárdot. Magam elé tartva fegyvereimet, óvatosan kihátráltam a konyhából, majd gyorsan bevágtam az ajtót, és eldobtam a bárdokat. Nagyot sóhajtottam, megráztam a fejem, majd továbbindultam. Kopogás után benéztem a mosdóba is, de ott is csak üresség fogadott. Csalódottan bezártam az ajtót, amikor vérfagyasztó sikoly ütötte meg fülemet. Végigfutott testemen a hideg, s azonnal futásnak eredtem. Kettesével szedtem a falépcsőket, majd a fedélzetre kijutva megálltam, és körülnéztem. A hajó orránál megláttam Sophy lobogó kék haját, és ismét megiramodtam. Odaérve megtorpantam. A látvány kissé ledöbbentett. Egy férfi karolta át hátulról a sikongató Ayame-t, s kést szorított a nyakához. Eltorzult arccal nézett rajtunk végig.
- Ne közelítsetek, mert elvágom a torkát! – harsogta felénk, és közben rántott egyet a lányon. - Bár neked aranyom már így is úgy is véged.. – tette hozzá, miközben őrült tekintetét egy pillanatra Ayame-ra fordította. ~ Ki kell erőszakolni, hogy támadjon. ~ gondoltam, s kiléptem az eszelős férfi felé.
- Esetleg próbáljuk meg megbeszé… - mondatom nem tudtam befejezni, ugyanis egy szempillantás alatt egy tok jelent meg az oldalán, amiből fél tucat shuriken-t vágott felénk. ~ Legalább már tudjuk mivel állunk szemben. ~
- Crystal Magic! – parancsomra az utolsó pillanatban egy vastag kristályfal jelent meg előttünk, amin azonnal hangos csattanással landoltak a kis fémfegyverek. A fedezéket kihasználva, halkan szólok társaimhoz.
- Váljunk szét. Ha három felől támadunk, előbb-utóbb elbukik. – vázolom a meglehetősen egyszerű tervet, és mire befejeztem az imént épített falamba máris becsapódott valami igen masszív. A kristály közepétől vastag repedések kezdtek a széle felé szaladni, majd hangos reccsenéssel szilánkokra tört. Azonnal megszüntettem a varázslatot, az apró darabkák pedig köddé váltak, mielőtt még elérhették volna a földet. A fickó is eltüntette a rombolást okozó buzogányt, majd köpött egyet a földre, és újabb eszelős vigyor kíséretében megszólalt.
- Ha harcolni akartok, hát legyen. De figyelmeztetlek, nem állok jót magamért. – azzal ellökte a háta mögé Ayame-t, aki a korlátba verve fejét, azonnal elájult. - Ex-quip: Double-edged sword! – mutatós kétélű kard materializálódott, melynek markolata lágyan simult bele tenyerébe.
- Most! – kiáltottam, s Adam, bár kissé kacskaringósan, de elindult a férfi bal oldala felé, Sophy pedig kilépett jobbra, s előkapta egyik kulcsát. Előhívta a már korábban is hasznosnak bizonyult festőjét, s nem sokkal később már egy pisztoly figyelt a kezében. ~ Remélem tud vele bánni. ~ futott át agyamon a gondolat, majd rögtön támadásba lendültünk.
- Sand Magic!
- Fire Ball!
Kiáltottuk egyszerre Adam-mel, Sophy pedig tüzelt a pisztollyal. Az őrültnek sem kellett több, hátraugrott, felkapta az ernyedt testű lányt, és vigyorogva maga elé tartotta.
- Ajj! – mérgelődtem, közben pedig csaptam egyet a kezemmel a levegőben, és eltüntettem a száguldó homoklabdát. Adam-nek már nem volt ideje ilyen műveletre, de még idejében eltérítette a tűzgömböt, ami így sisteregve a tengerbe csapódott; Sophy pedig csak a korlátot találta el. Körbe nézett rajtunk, majd újra maga mögé vetette Ayame-t, és már hárítania is kellett Adam támadását. Társam igen ügyesen bánt csillogó szablyájával, csilingelve ütközött a két fémpenge, ahogy párbajoztak. Sophy-val közben tehetetlenül néztük a kibontakozó csatát. Célozni próbált a pisztollyal, de aztán feladta, és szólt Pictor-nak, hogy tüntesse el. Én sem mertem lépni, féltem, hogy egy esetleges támadással társunkat találnám el. ~ Ki kéne hozni onnan Ayame-t, amíg Adam elvonja a figyelmét. ~ gondoltam, s megpróbáltam felmérni a lehetőségeket, majd egy vállrándítás után, gyorsan elindultam, hogy megkerüljem a csatázó feleket. Sajnos a fickó sokkal dörzsöltebb volt, mint először gondoltam. Azonnal kiszúrt, ellökte magától a karddal Adam-et, megragadta a mögötte fekvő lányt, és egyenesen a tengerbe hajította.
- Sophy!! Egy csónakot gyorsan! – kiáltottam, és a lány már intézkedett is. Pictor keze szántani kezdte a papírt, aminek hatására az utolsó pillanatban egy kisebb faladik jelent meg a víz felé zuhanó Ayame alatt, aki egyenesen belehuppant. Megkönnyebbültem fújtam egyet, aztán újra támadtam.
- Sand Magic! – harsogtam, és már startolt is egy újabb homokbomba, ami ezúttal célba is ért. Meg sem állt a férfi gyomráig, aki a becsapódástól hátrahőkölt, és köhintett párat. ~ Te aztán szívós vagy.. ~ állapítottam meg a szomorú tényt, mikor Adam újra rávetette magát, ha jól láttam tűzmágiáját is elővette.
- Sophy segíts nekik kiszedni Ayame-t! – a lány bólintott, és már indult is. Mire visszafordultam már ellenünk mindkét kezében kard figyelt, és úgy tűnt felülkerekedik társamon.
- Adam! Próbáld meg ellökni magadtól! – kiáltottam, s közben letérdeltem, karomat előrelendítettem és ismét ráküldtem egy homokcsomót. Ezúttal azonban a lábait céloztam. Bár megpróbálta átugrani, azért megbotlott, Adam pedig kihasználta a pillanatnyi egyensúlyvesztést, és minden erejét beleadva – legalábbis úgy tűnt – fegyverét keresztbe tartva ellökte magától ellenfelét. A férfi elhátrált, én pedig kezemet a földre tapasztva újra parancsot adtam mágikus erőimnek.
- Quick Sand! – a férfi azonnal süllyedni kezdett a futóhomokban, és minél jobban igyekezett kimászni, az annál gyorsabban nyelte el. Idegesen csapkodni kezdett a kardjaival, de persze semmire nem ment vele, aztán egy óvatlan pillanatban Adam „elaltatta”. Fújtunk egyet, aztán kiszedtük, és megkötöztük. Szerencsére Ayame-nek sem lett semmi baja, azon a kisebbfajta sokkon kívül, aminek mindannyian örültünk, ugyanis végre csendben maradt.

A „kis” incidens után Ayame úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott – nem is egyet. Kaoru a lányt meglátva azonnal főzött egy jó erős kávét, amíg elkészült vele, mi ápolgattuk a lelkét a fedélzeten. Kedvesen, de határozottan megitattuk vele a forró löttyöt, aztán lekísértük az egyik szobába, hogy aludjon. Szerencsére nem ellenkezett, főleg mikor szóba került az alvás jótékony, ránckisimító hatása, így éjszakára úgy tűnt nyugtunk lesz, legalább tőle. Sophy-val megállapodtunk, hogy amint besötétedik, váltásban őrt állunk a hajón, nehogy újabb meglepetés érhessen minket. Egyedül azonban lehetetlen lett volna felügyelni az egész hajót, ezért a kapitány mellénk rendelt egy-egy főt a legénységből. Az őrséget én kezdtem meg, amint a Nap a tenger alá bukott, mégpedig Billy-vel az oldalamon. Sophy-nak jutott Kaoru, amit egyáltalán nem bántam, bár kicsit sajnáltam társamat. Az őrség rám eső része kifejezetten kellemesen telt, még arra is rájöttem, hogy Billy-vel lehet értelmesen beszélgetni, ha nem is túl sokat. Csendben őrjáratoztam a nyekergő fával bevont fedélzeten, miközben a csillagokat kémleltem az égen, és felidéztem gyermekkori emlékeimet, mikor oly’ szoros barátságot kötöttem a tengerrel. Mivel jól éreztem magam, hamar eljött az éjjel egy óra, és magával hozta a váltást jelentő Sophy-t, illetve Kaoru-t is, mi pedig Billy-vel elfoglaltuk a számunkra kijelölt alvóhelyeket, ahol rövid merengés után álomba is merültem.

Másnap, szokásomhoz híven hajnalban keltem. Kaoru már várt minket a reggelivel, amit ismét igen gyorsan elpusztítottunk, majd felsétáltam a fedélzetre, ott is a hajó orrába, ahonnan már látszott is a kis sziget, melyre igyekeztünk. Elkezdtünk hát készülődni, ami a rengeteg csomag miatt nem két percig tartott, de legalább elvonta a figyelmem az éjszaka újratöltődött Ayame-ról, aki vadul rohangálta körbe a hajót, miközben anyja csinosítgatni próbálta, meglepően eredményesen. Szerencsére sikerült összepakolnunk, mire a hajó beevickélt a parányi kikötőbe, majd újabb fél órás hurcolkodást követően végre partra szálltunk, miközben Tina…vagy hogy is hívják?...ja persze Gina folyamatosan a nyávogó Ayame-t piszkálta, annak elviselhetetlen viselkedése miatt. A parton egy kis halászfalu fogadott minket, ami kísértetiesen hasonlított szülőfalumra, leszámítva egy kissé távolabb álló, hivalkodó pompával kirívó kastélyt. Egyértelmű volt, hogy az lesz úti célunk, így nem is húztuk az időt, elindultunk a kacsalábon forgó palota felé. A Nap nem kímélt minket, egy csapásra borzasztó hőség kerekedett, a falu népe pedig kíváncsian bámulta bőröndcipelő csordánkat, ezzel még kellemetlenebbé téve az amúgy is felfelé vezető, kacskaringós utat. Jó húsz percnyi kaptatás után, hirtelen egy igen csinos hölgyemény állta utunkat.
- Naknura Ayame? – csicseregte Ayame stílusában. ~ Jaj nee..még egy ebből az átokból? Mit vétettem? ~
- Igen, az vagyok. – gügyögte vissza gőgösen, miközben orrát felajánlotta az égieknek.
- Na hát akkor kis anyám eddig tartott az utad! – váltott át cinikus hangnemre, mire két jól megtermett kétajtós szekrény lépett ki a háta mögül. ~ Vajon hogy fértek el mögötte? ~