A halál lehellete C csapat ( Jonathan McWilliams, Orson van der Hobbelheim, Baso Akatsuka, Sorov Mazjef )

Komoran meredtem a sovány, remegő férfira, aki idegességében a kezét tördelte, verejtékező homlokát törölgette. Lassan, súlyosan ejtettem a szavakat:
- Megpróbáltál meglopni. Sőt... Sikerült is lopnod tőlem - közöltem jeges hangon.
- De doktor... A gyerekemről van szó! Értsen meg! Erard még csak 5 éves... Még alig élt - nyöszörgött a sírás határán a férfi, de ez most valahogy egyáltalán nem érdekelt. Komoly veszteséget okozott nekem ez a kis patkány. Kétségbeesett tekintete a falu öregjeire villant, majd vissza rám: - Elismerem a bűnömet, doktor, de... könyörüljön!! A kisfiam... A kisfiam...
Komoran ráztam a fejemet:
- Már önmagában loptál tőlem több mint negyvenezer gyémánt értékű patikaszert, persze, fogalmad sem lévén mik azok, a fattyad állapota nem javul. Most pedig van pofád elém állni, segítségért könyörögve? - meredtem rá hitetlenkedve. - Ez nevetséges!
A férfi térdre rogyott, már rázta a zokogás. A falu vénei nehéz helyzetben voltak, hiszen büntetést kell kiszabniuk megtévedt földijükre, akivel, láttam az álszent pofájukon, titkon együtt éreznek. Na persze... Mindegyiknek van vagy féltucat trágyából kikapart kölke. Pfúj... Élhetetlen alakok. Az egyik nagy szakállú, látszatra legalább nyolcvan éves férfiú átvett egy hátizsákot, amelyért korábban elszalasztott egy suttyót, s nehézkesen felém indult köszvényes lábain, alázatosan meghajolva. Láttam, hogy nehéz már az ilyesmi elöregedett derekának, ám valahogy nem éreztem szükségét, hogy felemelkedésre intsem. Egy követ fúj ezzel a nyomoronc féreggel, hát tanuljon csak alázatot! Reszketeg hangon szólított meg:
- Doktor úr. Alig néhány napja halt meg a fiam, a közösségünk erdőkerülője, korábban nagy kalandor hírében állt - kezdte halkan. - Tudom, hogy Rada favágó nagy kárt okozott magának, de ezért ne Erardot büntesse kegyelmed, ki még egészen kicsike, s nem felel az apja bűneiért. Gondoskodni fogunk arról, hogy Rada soha többé ne kövessen el ilyesmit, ne tévedjék meg, hanem a vénekhez forduljon bajában, de kérjük mester, mentse meg Erardot. Megtérítenénk erőnkből tellőleg a főzeteit is, mik ebek harmincadjára kerültek, néha fiam egykori kalandjaiból visszamaradt tárgyaival... Kérem, legalább vessen rájuk egy pillantást...
Átvettem a hátizsákot és belepillantottam hát, meg kell mondjam, nagy megelégedésemre. Tényleg nagy kalandor lehetett az az erdőkerülő... Mágikus köpeny, fény toll, hálózsák, mágikus térkép, egy feneketlen kulacs, egy szemüveg és valami papíros került elő belőle. A tárgyak nagy részét ismertem azért, de a papírt gyorsan átfutottam. Lilás színű papíron, hatalmas betűkkel volt olvasható:
"Mélyen tisztelt mágusok, kérlek segítsetek rajtunk! Népünket bestiák tizedelik, már csak páran maradtunk életben!"
A vénember felé mutattam a papírt:
- Hát ez? Gondolom több évtizedes, ha a fia abba hagyta a kalandoréletet már oly rég... - jegyeztem meg fanyarul.
- Nem, nem! Szó sincs róla, mester! - tiltakozott az öreg. - Élt azon a vidéken, Worth Woodsea környékén egy barátja a fiamnak, tartott tőle, hogy bajba került, ezért is vette elő újra a régi felszerelését. Sajnos felöklelte egy vadkan, mielőtt útnak indult volna. De az az írás alig néhány napos... Nagy pénz lehet benne, ugye, és egy ilyen rátermett ember mint maga... Könnyedén nagy vagyonra tehet ott szert, csekélységnek fog tűnni a vesztesége kicsiny falunkban ahhoz képest mekkora nyereséghez juttattuk, higgye el....
Nagy politikus az öreg, vigyorogtam magamban, de a felszínen mindösszesen hosszan mérlegelni látszottam a dolgokat. Valójában nem volt vita kérdése, hogy az erdőkerülő csomagja megérte a veszteségemet, ahogy az sem, hogy egy ilyen kétségbeesett népcsoport felhívása esetén bizony nagy pénzek forognak kockán... szinte bármennyit ki lehet sajtolni egy kellően kétségbeesett emberből, hát még sok emberből... Ha meg túl nehéznek tűnik a dolog, vagy veszélyesnek, akkor megelégszem az előleggel és eltűnök, mint a kámfor. Mire valaki megtalálja őket újra, csak kihalnak azoktól a bestiáktól... Na de persze az sem járja, hogy csak úgy átlépjek azon a tényen, hogy meglopott az a féreg Rada. Persze nem árthattam neki, itt és most rengeteg falusi volt körülöttünk, meglincselnének ha hozzányúlnék. De bevégezhetem, elrettentő például tehetem azt a híres-neves "ártatlan gyermeket" akiért úgy odavannak, s aki miatt megloptak engem. Engem! Gyalázatosak... Mosolyogva bólintottam az öregnek:
- Falutok hálája épp oly nagy, mint Rada bűne, s egyik kiegyenlíti a szememben a másikat - biztosítottam a megkönnyebbülten felsóhajtó öreget. - Megteszem amit tudok, de ígérni nem ígérhetek. Atyja szörnyű veszélyt szabadított rá arra az ártatlan gyermekre, mert helytelen szerekkel kezelte. S minden orvosság szörnyű méreggé válhat ha hozzáértő sötét kéz avagy kontár ostoba lélek adagolja! De a büntetés kiszabása és megszemlélése után rögvest megpróbálok megfelelő ellenszert készíteni.
Na innentől minden ment mint a karikacsapás, persze. Pillanatok alatt elítélték lopás büntette miatt Radát és az első sorból gyönyörködtem végig, ahogy a köves korbács gerincig hasítja a hátát a 20 csapás alatt, s vérben ázik körülötte minden. Jellemző, nem akasztották fel a végére... és ezt csak a felebaráti szeretet mondatja velem! Jobban járt volna a kis féreg ha nem kell végignéznie mindazt, ami a kölykével történik majd. Széles mosollyal adtam neki egy nagyobb tégelyt:
- Vedd ezt bocsánatom jeleként, s reménykedj, imádkozz mellé, hogy még idejében kapja meg a gyermeked - mondtam neki megbocsájtó hangsúllyal. - Kend le vele a testét minden nap. Kínok fogják gyötörni, de egy héten belül meggyógyítja a szörnyű vészből, mit fejére hoztál, ha elég erős a szervezete. Ha nem az... De erre ne is gondoljunk.
A favágó hálálkodva vette át és nyöszörögve indult a kis tégellyel hazafelé a beteg kölyökhöz. Én meg elindultam a vasútra.

Jó pár átszállás keserítette meg a napomat Magnólia felé. A rekkenő hőség ellen ugyan remekül védett a köpönyeg, mire a csomagból szert tettem, de az unalomtól sajnos nem mentesíthetett. De minduntalan meleg mosoly ült ki az arcomra, ha elképzeltem Rada arcát és tekintetét magam előtt, mikor szembesül a kenőcs "áldásos" hatásaival. A parázsfű az ismert világ egyik legpusztítóbb mérge, bár ritkán alkalmazzák, hiszen rengetegszer kell felvinni a testre. Utána azonban tökéletesen modellezi az ebola tüneteit. Az az Erard gyerek hamarosan megtapasztalja mi is a kínok kínja. Akár szó szerint tudtam volna idézni a Mérgek Nagykönyvéből...
"A test különböző területein fellépő erős fájdalom, magas láz, sárgaság, vérhányás, hólyagos kiütések az egész testen, kötőhártyagyulladás, szurokszéklet, ködös tekintet, bevérző szemek. A méreg a legpusztítóbb mágiákhoz hasonlóan roncsolja a szöveteket, a haj kihullik, a bőr tenyérnyi foltokban elhámlik, a belek levedlik a nyálkahártyát magukról, a máj elpudingosodik, súlyosan károsodnak a vesék, félig elrothadnak a nemi szervek. Összességében olyan mint ha már életében oszlani kezdett volna (ezek több napos holttestekre jellemzőek alapvetően). Végül alvadt vérrögképződés, folyamatos vérhányás lép fel, trombózisok alakulnak ki a verőerekben a test minden táján infarktusok lépnek fel. A beteg elveszti a teljes személyiségét, gyakran agresszívvé válhat. Alig van tudatánál. Az esetek többségében 2 héten belül beáll a halál amit vérzéses idegsokk okoz, vagy egyszerűen elvérzés."
Felkuncogtam, ha arra gondoltam, vajh érzi-e még egyáltalán a korbács szaggatta háta fájdalmát ha látja félig elrothadtan, az őrjítő kínok fájdalmában rángatózni megtébolyult gyermekét az ágyban. Nem hiszem. Én tudom mi is az a büntetés, s az nem a korbácsnál kezdődik...
Végre befutott a vonatom Magnóliába. Leszálltam a szerelvényről, majd lassú léptekkel indultam kifelé a városból a kapott útmutatás szerint, míg elértem az utolsó hivatalosan is ismert "turistajelzést" a dzsungel szélén, a Fehér Szűz Kútja nevű egyszerű, de tiszta vizű forrást. Ellenőriztem a növényeket a környékén, de nem mutatták mérgezés tüneteit, eszerint az erecske valóban iható. Lassan letérdepeltem mellé, átmostam az arcomat majd kiürítettem a feneketlen kulacsból a maradék karcos ízű brandyt és feltöltöttem tiszta vízzel. Előkotortam a zsákomból a térképet és a segélykérő üzenetet. Szétteregettem magam előtt és hangosan kimondtam:
- Magnólia, a Fehér Szűz Kútja! - kántáltam, mire azonnal piros pont jelent meg a térképen jelenlegi helyzetemmel. Kikerestem az üzenetből a célállomást és folytattam: - Környező dzsungelben a törzsi szállásterület.
A térkép már mutatta is a helyes irányt. Elmosolyodva csomagoltam el a papírost, s immár csak a térkép maradt a kezemben. A közelben lévő bokrok közt ág reccsent nagyon halkan. Komoran biccentettem:
- Gyere elő nyugodtan, bárki is légy, egyedül vagyok! - kiáltottam.
A növénytakaró szétnyílt s előlépett onnan a leselkedő, vagy csak most érkező férfiú. Közel olyan magas volt mint én, de sokkal dúsabb hajkoronával, ami igazán nem nagy teljesítmény, lévén nekem egy szál sem maradt. Az ő esetében az a furcsa, hogy, fiatal kora ellenére szinte teljesen megőszült már. Arca harmonikus, nyugodt, érzelemmentes vonásokat tükrözött, de megülte körötte a levegőt a veszély hideg aurája. Valahogy azt az érzést sugározta: ez a harmónia nem tart túl soká, s ha érzelmei tombolásának enged, akkor igen hamar mossa el minden nyugalmát és békéjét. De most éppen kifejezéstelennek mondtam volna azt az arcot. Néhány másodpercig méregettem, majd úgy döntöttem mellőzöm a kéznyújtást és a komolyabb beszélgetést is, jobb békén hagyni a saját kis világában ezt az alakot, míg valami lényeges nem történik. Csak röviden köszöntöttem:
- Üdvözöllek Mazjef mester. Nem láttalak az óta a Web Valley incidens óta. Ha ezen az úton jársz, azt hiszem egy felé haladunk - kotortam elő újra a felhívás jellegzetes lila alapon csontsárga betűkkel vert szövegét. - Ha úgy gondolod haladhatunk együtt is, a mágikus térkép nagyban egyszerűsíti a dolgokat...
Eszem ágában sem volt megszabni, hogy mit csináljon, de nem bántam ha az erőteljes fekete mágust a mi csapatunkban tudhatom. Beléptünk a fák közé, nem erőltettem a beszélgetést, ha ő nem akar, márpedig valahogy nem az a fajta...

Megindulok az előttem álló rengeteg felfedezésére. Alig haladok befele pár métert, mikor furcsa hangokat hallok. Ekkor nézek csak igazán körbe. Sehol egy ösvény, hatalmas pálma levelek, óriási fákon tekergő indák, furcsa színű növények. Kissé nehezebben lélegzem, valami van a levegővel. Mindenhol ragacsos anyag borítja a fákat és a földet. Egy igazi dzsungel.
- Ha nincs ösvény, akkor magam csinálok - a mondattal egy időben előhúzom botomat. - Muerta de barra: Halál út!
A bot átalakul kedvenc kaszámmá. Így török magamnak utat a sűrű erdőbe. Ahogy egyre mélyebbre jutok, már magam sem tudom merre járok. Nincs mit tenni, beismerem, eltévedtem.
Már órák óta kóboroltam a dzsungelben. Időközben apró majomszerű lényekbe futottam, akik kis piros bogyókkal kezdtek el dobálni. Igen szúrós szaga volt, csak úgy égett a légcsövem. Számomra ismeretlen állatok éneke törte meg a vidék csendjét. A rengeteg szúrós levegője miatt egyre rosszabbul érzem magam, olykor-olykor már durván émelygek. Végül oxigén hiány miatt már hallucinálni is kezdek. Miát vélem megpillantani a bozotosban.
- Mia, te mit keresel itt - üvöltök kissé akadozó hanggal. Az árny futni kezd, elmémet pedig annyira megbolondította a látszat, hogy utána rohanok. A lány üldözése közben egy nagyobb tisztáson kötöttem ki. Körülnéztem, sehol senki. Ám ekkor két alak terem ott, az egyik elém áll, a másik mögém, hogy még véletlenül se menekülhessek el. Az előttem álló fickó óriási volt, furcsa egy szerzet volt, amolyan horrorfilmbe illő figura. Míg a hátamba kerülő pasas elég marcona alak, és valami új hóbort szerint fekete-fehér a haja. Ki látott már ilyet? Habár testtartásuk nem volt fenyegető, mégis nem éreztem valami bizalomgerjesztőnek. A kövér szólított meg:
- Ebben a dzsungelben állítólag komoly veszélyforrást jelentő bestiák élnek. Óvatosnak kell lennünk nekünk is és nem ártana neked is ifjú barátom - fordult felém udvariasan. - Ki vagy te és mik a szándékaid?
- Uram Isten, élő emberek. De örülök. Már azt hittem örökre itt ragadok. Johnatan vagyok, mágus. Elvileg egy küldetésen vagyok, de gyakorlatilag eltévedtem ebben a sűrű rengetegben.
- Küldetésen? - vonja fel a szemöldökét a kövér. - Itt? Nem sok minden él meg ebben a dzsungelben - néz rám egyértelmű gyanakvással. - Valami vadásznak dolgozol? Trófeáért jöttél?
- Pár napja, hogy már úton vagyok ezen felhívás miatt - és ezzel előhúzom a lila papirost.
A két mágus arca és izmai megfeszülnek, mikor a ruhám alá nyúlok, de mivel nem fegyvert rántok elő, el is ernyednek gyorsan. A kövér biccent és megmutatja a saját ugyanolyan papírját:
- Akkor talán egyfelé tartunk - feleli, majd végigmér: - Kérdés csak az, hogy van-e elég erőd ehhez? Melyik céhet képviseled?
- Remek, gondoltam mások is lesznek - megkönnyebbüléssel az arcomon felelek. - Erőm van hozzá, igaz az étel és ital már fogytán van, ha nem botlok belétek, itt pusztulok meg. Ezer hála. Jelenleg nem köteleztem még el magam egyik céhhez sem.
A kövér megrázza a fejét:
- Nem kölyköknek való az ilyen. Ha még egy céh sem fogadott be, tudnunk kell mire vagy képes, nem akarunk a halálodba hurcolni, fiú - int elutasítóan. - Van olyan varázslat a birtokodban ami harcban is hasznos?
- Ugyan, ugyan, nem vagyok én olyan gyámoltalan - mosolyodok el. - Mágia? Kérlek, szélmágiám talán nem olyan fejlett, de rendkívül illik ehhez a fegyverhez - ezzel elhúzom botomat és egy gombnyomásra kaszává alakítom.
A két alak összenéz, a szótlan figura biccent, mire a kövér kezet nyújt:
- Ám legyen, a te életed végül is. Orson van der Hobbelheim, alkimista, a társunk pedig Sorov Mazjef mester. A térképem mutatja az utat a szállásterületek felé, minden kéz elkélhet segítség gyanánt, Johnathan - invitál be a csapatba, majd határozottan mutatja az utat előre.
- Remek - válaszolok széles mosollyal az arcom.
Felkértek, hogy vágjak utat magunknak és így haladtunk tovább. Útközben újra megtámadtak minket a majmok, ismét a vörös bogyókkal dobáltak, de tanultam a helyzetből, így eltakartam arcom. Orson a bogyókat kezdte el vizsgálni, majd a nagy fejtörés közepette megszólalt:
- Pontosan nem tudom miféle növény, de a Lidércboróka termésére hasonlít. Ártalmatlan, de a nedve gyorsan párolog. Ennyi bogyó között órákig harákolnánk tőle és kellemetlen, kaparó érzést, súlyosabb esetben hallucinációkat tapasztalnánk, ha a rokonából indulok ki. A lényeg: ruhaujjak az arcunk elé és minél hamarabb el innen!
~ Nem mondod zsenikém, már volt szerencsém hozzájuk.
Végül Orson útmutatása révén egy kisebb tisztásra élünk. A tisztás egy falunak ad otthont. Ám figyelmemet először a tisztás hátsó részén álló hatalmas égig érő fa kelti fel, elképesztő látványt nyújt. Majd letekintek a falura, az emberek észre sem vették jelenlétünket, csupán szorgosan dolgoznak. Mikor közelebb megyünk, végül felfigyelnek ránk. Mosolyogva néznek egymásra, és pusmogni, valamint mutogatni kezdenek ránk, mintha valami jelentős személyek lennénk. Bár két társamat nem ismerem, így ki tudja, lehet valamelyikük hírnévvel rendelkezik. Kisvártatva egy idősebb pasas tűnik fel és felénk tart. Orson az orra alatt piszmog valamit gyorsan, amit alig értek, de a lényeget kiveszem és összecsukom fegyverem.

A szófukar Mazjef mesterrel folytattuk az utunkat befelé a lassacskán nedves gőzkatlanná váló dzsungelbe. Legalábbis nekem, a városi élethez, vagy legfeljebb a vonatozás viszontagságaihoz szokott tudósnak határozottan ilyen érzést nyújtott a párával telt, nehéz, meleg levegő. Ráadásul nehezítette az előrehaladást a liánok és indák méregzöld pókhálója, melyen áttörni lehetetlen feladatnak látszott. Nos, nem volt az, bár igencsak igénybe vette az izmainkat, amit tetőzött, hogy az a furcsa, gyantaszerű anyag amit a fák, mint elvágott torkú emberek véreztek ki magukból végigfolyt ezeken a terjedelmes növényi kacsokon is, nyúlós felülete pedig hozzáragadta tenyerünkhöz, s megnehezítette a ragacsos undormány az elmetélésüket is. A nyakamon nagyjából egy kisebb sereget kitevő moszkitó mennyiséget mázoltam már el erős csapásokkal, Sorov kifejezéstelen arccal tűrte a dzsungel nyüveinek pimaszkodását, ugyanazzal a blazírt arccal vágta agyon az ötvenediket is. Hogy ez miért nem ment inkább kártyásnak...? Kilóra megvenné az egész mágustanácsot - morogtam magamban, engem ugyanis rettentően zavart és idegesített a szárnyas férgek raja. Legalább a hőségtől megóvott a köpenyem, de a többi... A távolból madárcsicsergés, az istenek tudja miféle dögök bömbölése és egyéb állati neszek hada, mit felénk sodort az északi szél. Meg nem mondtam volna, hogy most ezek a halál vagy a párzás hangjai, bár gyanítom vegyesen. Életből lesz a halál s halálból fakad az élet, hol máshol lenne relevánsabb a természet örök törvénye, mint egy dzsungelben? Hisz ez semmi más, mint egy élő-lélegző múzeumi kiállítása a különféle alsóbbrendű létformáknak. Gyűlölöm őket!
Csapongó gondolataimból Sorov súlyos keze térített magamhoz ahogy megragadta széles vállamat. Ijedten kaptam felé a fejem, az arca most is sztoikusan nyugodt volt, csak a szeme villant a levelek árnyainak sötétjében:
- Társaságunk van! - közölte jellegzetes hanghordozásával, amitől, mágikus köpönyeg ide vagy oda, legalább 10 fokot hűlt a dzsungel fullasztó levegője. Legalábbis az én gerincemen rögvest kinyíltak a jégvirág szirmai a hallatán. - Maradj, a hátába kerülök!
Valahogy nem állt szándékomban vitát nyitni a kérdésről ezzel az alakkal, ha ő így akarja, akkor ezen aztán nem veszünk össze. Nyomós indok nélkül máson se - borzongtam meg, de tényleges reakcióként csupán egy verejtékező bólintásra futotta a hátának, mert rögvest meg is iramodott. Nem az az alak, aki akár csak feltételezi, ha mond valamit, az nem pontosan úgy és pontosan akkor lesz végrehajtva, amikor és ahogyan ő mondta. Kellemetlen fráter! De még mindig jobb, hogy az oldalamon tudhatom, mintha ellenem játszana. Legalábbis most még...
Inkább az érkezőre koncentráltam. Alig vettem észre az aljnövényzet végét, melyen túl kicsiny, természetes tisztás várt reánk. Talán kisebb bozóttűz tombolt itt a múltban és még nem heverte ki a természet. Vagy talán kezdek napszúrást kapni... Bozóttűz egy esőerdőben... Voltak ennél használhatóbb gondolataim is már az életben, jobb lesz odafigyelni magamra.
A kis terület közepén egy fiatal, vékonypénzű kölyök fújta ki magát éppen, nyilván neki sem volt kellemes útja idáig. Lenge ruhákat viselt, meg pár friss karcolást és csípést a bőrén, mint itt mindenki. Félhosszú, sötét haja csapzottan lógott a képébe, unottan rágcsált egy szál meggyújtatlan cigarettát. Úgy döntöttem nem jelent veszélyt kettőnkre, inkább beszélgetést kezdeményezek, akár hasznos is lehet később az ilyesmi, hisz láthatott olyat, ami érdekel minket is.
Kiléptem a bokrok közül, velem szemben, a kölyök mögött abban a pillanatban megjelent Sorov. Esküszöm ez a gazember, csak arra várt, én mit reagálok! Az szentség, hogy percek óta várakozik ott blazírt nyugalommal. Ilyen véletlen csak ritkán van és nem akkor, ha a Grimmaire Heart egyik tagja a társad... Túltéve magam a dolgon a fiúhoz léptem:
- Ebben a dzsungelben állítólag komoly veszélyforrást jelentő bestiák élnek. Óvatosnak kell lennünk nekünk is és nem ártana neked is ifjú barátom - próbálkoztam kezdésnek az udvarias hangnemmel. - Ki vagy te és mik a szándékaid?
- Uram Isten, élő emberek. De örülök. Már azt hittem örökké itt vagyok - sóhajtotta megkönnyebbülten. - Johnatan vagyok, mágus. Elvileg egy küldetésen vagyok, de gyakorlatilag eltévedtem ebben a sűrű rengetegben.
- Küldetésen? - hitetlenkedtem, bár a gyanú árnyéka már megérintett és valami azt súgta, ez sem a véletlenek kategóriájába lesz besorolva. - Itt? Nem sok minden él meg ebben a dzsungelben. Valami vadásznak dolgozol? Trófeáért jöttél? - érdeklődtem gyanakodva, még reménykedve az isteni csodában, hogy a kölyök nem a mi pénzünkre hajt.
- Pár napja, hogy már úton vagyok ezen felhívás miatt - felelte és határozott mozdulattal nyúlt a zsebébe. Csak a gyorsasága mentette meg az életét azt hiszem, Sorov izmai úgy feszültek meg ugyanis, mint egy ugrásra készülő kardfogú tigrisnek. Én is méla ellenszenvvel vegyes gyanakvással néztem a kezére, de az nem fegyvert, vagy hasonlót, hanem lilás színű, oly ismerős papírt húzott elő, mely, bár át volt már ázva a srác izzadt tenyerétől, de akkor is egyértelműen ismerős volt. Ennyit a reményekről. Most már azt kezdtem mérlegelni, jobban járunk-e ha itt megöljük és kifosztjuk, vagy felhasználjuk inkább élőpajzsnak a feladat során, ha túléli végül is akkor is megölhetjük... Nagyjából erről beszélt egymással a tekintetünk némán Sorovval, amíg addig is előkotortam az én ugyanolyan papíromat. Nem ártana feltérképezni a gyerkőcöt...
- Akkor talán egyfelé tartunk - kezdtem lassan, miközben tetőtől-talpig lassan végighordoztam rajta a pillantásom, noha sokat nem mutatott az összkép, de aki ilyesmikre ad, az általában igen hamar lesz halott ember. Valójában inkább kíváncsi voltam, s legyen bármilyen nyugodt is a képe, Sorov testtartása is megváltozott. Ki van zárva hogy ennyire unja, szerintem ez annyit tesz nála, hogy most erősen figyel. - Kérdés csak az, hogy van-e elég erőd ehhez? Melyik céhet képviseled?
- Remek, gondoltam mások is lesznek - mosolyodik el, mint akinek nagy kő esett le a szívéről. - Erőm van hozzá, igaz az étel és ital már fogytán van, ha nem botlok belétek, itt pusztulok meg. Ezer hála. Jelenleg nem köteleztem még el magam egyik céhhez sem.
"Remek, tehát senki nem fog érted bosszút állni kisfiam" - mosolyogtam magamban, ellenben fejcsóválva néztem rá, hátha mond még valamit magáról:
- Nem kölyköknek való az ilyen. Ha még egy céh sem fogadott be, tudnunk kell mire vagy képes, nem akarunk a halálodba hurcolni, fiú. Van olyan varázslat a birtokodban ami harcban is hasznos?
- Ugyan, ugyan, nem vagyok én olyan gyámoltalan - vigyorog szélesen és roppant ostobán. Könnyű préda... - Mágia? Kérlek, szélmágiám talán nem olyan fejlett, de rendkívül illek ehhez a fegyverhez - közli, miközben leakasztja a hátáról a botját, mely egy gombnyomásra a szemünk láttára változik kaszává. Nézd csak, még a végén ösvényt is vághat nekünk, ha másra nem is lesz jó... Társamra emeltem a szemem, aki komoran biccentett felém, beleegyezése jeléül. Mert a néma döntés Johnathan életéről már megszületett köztünk. Néhány napig még élhet, ha hasznosnak bizonyul... Barátságos mosollyal nyújtottam kezet amit ő hevesen rázott meg, miközben bemutatkoztam:
- Ám legyen, a te életed végül is. Orson van der Hobbelheim, alkimista, a társunk pedig Sorov Mazjef mester. A térképem mutatja az utat a szállásterületek felé, minden kéz elkélhet segítség gyanánt, Johnathan - mondtam neki, majd a térképre pillantva mutattam az utat. A szélmágus lelkesen csillogó szemekkel állt a csapat élére a kaszájával a válla felett szólt csak hátra egyetértése jeleként:
- Remek!
Felzárkóztunk mögé és immár lényegesen könnyebben folytattuk az utunkat, most hogy a kasza rendet vágott előttünk az indák és hajtások televényében, melyek létükhöz méltóan undorító cuppanások közepette adták meg magukat. Johnathan sem bizonyult beszédes alaknak, Sorov mellett még egy szűkszavú útitárssal gazdagodtunk hát, nos ezzel még együtt tudok élni. Nem feltétlenül hiányzik az ilyen lelkes, pozőr hősjelöltek idegtépő karattyolása. Amúgy is kissé mulyának tűnt az ifjonc, fel sem rezzent, mikor egy megzavart gibbon kolónia kisebb fajta bogyózáport zúdított a nyakunkba, valamiféle pirosas termésekből, melyeknek kellemetlen, átható, kesernyés szaga volt. A faágakon fel majd gyorsan eltűnő "orvlövészek" elleni harc teljes mértékben kilátástalannak tűnt, s ami fő: teljesen feleslegesnek is, így inkább megszaporáztuk a lépteinket, hogy kikerüljünk a veszélyzónából. Az egyik bogyót gyorsan felvettem és megvizsgáltam, majd megnyugtatóan fordultam a társaimhoz:
- Pontosan nem tudom miféle növény, de a Lidércboróka termésére hasonlít. Ártalmatlan, de a nedve gyorsan párolog. Ennyi bogyó között órákig harákolnánk tőle és kellemetlen, kaparó érzést, súlyosabb esetben hallucinációkat tapasztalnánk, ha a rokonából indulok ki - kezdtem a rögtönzött herbalista előadást, amire érdekes módon Sorov helyeslően bólintott egyet. - A lényeg: ruhaujjak az arcunk elé és minél hamarabb el innen!
Azért néhányat a tarisznyámba süllyesztettem az ép bogyók közül, ha tényleg a Lidérboróka rokona, akkor remek nyugtató és enyhén kábító hatású teát lehet belőle főzni, még jól jöhet. Na majd megvizsgálom ha a faluba érünk.
Magunk mögött hagyva a majmokat még vagy két órát tartott az eseménytelen, ámde idegölő túrázás, mígnem felbukkant előttünk valami... valami lélegzetelállító...
Gigantikus faóriás emelkedett egy nagyobb tisztás közepén. Vénséges matuzsálem a dzsungelben, melyet még a fák lelkei is tisztelnek, s közelében nem hajt ki semmi. Legalábbis hasonló erővel ülte meg a tudatomat a látvány. Olyan volt mint egy fenséges, hatalmas lény, mint egy oly mag, mit istenek vagy démonok vérével locsoltak, túlnőtte és túlélte a többi fát. Mágus az emberek között. Nagymester és piaci bűvész kóklerek. Fekete hatalmakkal cimboráló garabonciás és koldus zsebtolvajok. Ezek a hasonlatok talán megközelíthetik, de vissza nem adhatják azt az élményt, mit ez a gigász jelent a fajtája körötte tenyésző képviselőihez képest...
Gyökerei fölé aprócska kunyhókat emeltek, melyek körül szorgos, dolgos kezű emberek munkálkodtak napi rutinjuk szerint. Aprócska hangyák egy istenség árnyékában... Kicsiny férgek - rándult meg undorodva húsos ajkam. Aztán mégis mosolyra húzódott, ahogy eszembe jutott: szorgos életük keresménye hamarosan a zsebembe vándorol. Legfeljebb Sorovval osztozom meg rajta, ha nem nyílik alkalmam megmérgezni. Ha rajtam múlik a szélmágus nem éli túl az elkövetkező csatákat...
Már szinte a falu határában jártunk, mire észrevettek minket és a gyorsan kialakuló, vénasszonyosan pletykálkodó, mosolygó csoportosulásból kiválik egy magas, szikár, idősödő kora ellenére még meglepően szilárd tartású férfiú. Nyilván a faluközösség elöljárója. Ajkain jókedv grimasza játszadozik, ahogy felénk indul. Néhány gyors lépéssel megelőzöm a társaimat, elvégre az ilyen húsosabb pondrókkal épp elégszer volt alkalmam tárgyalni már életemben, csak Johnra sziszegek rá gyorsan:
- Csukd be fiam azt a kaszát, még a végén ellenséges hatást sejtetsz - intettem, majd a mögöttem megtorpanó társaim előtt megállva vártam, hogy odaérjen hozzánk az idősödő, de erős, harcos kiállású férfiú.

Csatázom a sötét éjszakában. Patakokban folyik rólam az izzadtság. Összeráncolt homlokkal tekintek az előttem álló emberre, méltó ellenfelemre. Nem elég, hogy könnyedén kikerülte a remekül megtervezett orvtámadásomat, de még szemtől-szembe is állja a sarat. Bosszantóan jól bánik a karddal, és még vigyorog is mellé. Pedig ránézésre nem tűnt valami veszélyes alaknak, megviselt ruhái és hatalmas hátizsákja láttán egyszerű kalandozónak hittem. Könnyű prédának tűnt, de amint ráugorhattam volna, kitért előlem, és gyomron vágott, de úgy istenesen. Röpke két percig puszta kézzel püföltük egymást, aztán előkerültek a kardok. Soha nem gondoltam volna, hogy valakinek eszébe jut beleágyazni egy pengét egy egyszerű túrabotba. Lám tévedtem. Elhajoltam az első csapása elől, aztán ő ugrott el játszi könnyedséggel az én döfésem elől. Nem tudtunk hozzáérni a másikhoz, csak egymás ruháiban okoztunk némi kárt.
- Hjáá!- ordít fel egy íves csapás megkezdésekor, amit aztán a pengémmel hárítok. Egy pillanatra farkasszemet nézünk. Mindketten kifáradtunk, csak az elszántságunk miatt vagyunk még talpon. Hallom, ahogy csikorog a foga az erőlködéstől, el akarja tolni a kardomat. Hátraszökkenek, és ő hasonlóan cselekszik, aztán tovább hátrál. A feje fölé emeli a kardját, és ordítva felém száguld. Várok a megfelelő pillanatra, egészen addig meg se moccanok, amíg elém nem ér, és elkezd lesújtani a kardjával. Az az idő, mialatt a penge elérne engem, épphogy elég egy gyors kitérésre, és nagyszerű alkalmat ad, hogy megtámadjam. Most védtelen, sok erőt fektetett abban a csapásba. Kardom éle az oldalához közelít, de nem tudom megérinteni. Feláldozza a bal karját, azzal löki félre a kardot. Jó döntés. Abba a vérzésbe nem lehet meghalni, de ha igen, akkor is lenne kettő vagy három órája. Ellenben ha az oldalát döföm át, az gyorsan a csata végét jelentené.
Most megpihen, vizslatja a sebét. Forgatja a karját, megmozgatja az ujjait. A motorikus funkciókat ellenőrzi, nem sérült e ideg vagy izomzat. Ilyesmiről szó sincs, teljesen rendben van. Nem használom ki ezt az időt, inkább én is megpihenek. Ehhez hasonló akciókat kell véghezvinnem, ha le akarom győzni, és így minden energiámra szükségem lesz. Gyors légzéssel szándékosan sok vért pumpálok a fejembe, és hirtelen meghallok valamit.
- Na ne! – kiáltok fel, amint egy dühös vaddisznó tör át a bozóton. ~ Remélem, egyedül van!
Az ellenfelemet is meglepte a vadállat jelenléte, szerintem épp azon gondolkodik, vajon melyikünktől kell jobban tartania. Egy felbőszült vaddisznó igen kellemetlen ellenfél tud lenni, pláne éjszaka, amikor remek szaglása miatt előnyben van. El kéne menekülnöm, akármekkora szégyen is. Most a túlélésért folyik a játszma.
A disznó megindul felém, de hála az égnek sikerül elugranom előle, így a mögöttem lévő fába rohan bele. Hatalmas reccsenés… a fa részéről! Ez a dög elintézte a fát! Ó basszus…
Ismételten felém rohan, de most már számítok rá, egy hátraszaltóval a hátán termek, amit nem néz jó szemmel. Egyre dühösebb és dühösebb lesz, és ezzel a dühvel rohan neki az ellenfelemnek, aki éppen hogy ki bír térni, végigcsúszik a földön, szerezve néhány igen csúnya horzsolást. ~ El se hiszem, hogy ez a dög jobb nálam.
Ahogy a disznó megint egy fának rohan, leugrom róla. Nem hátra, vagy oldalra, hanem egyenesen előre, fel a fára. Jelenleg ez az egyetlen biztonságos hely, és igazam van. A kalandor nem tud hova elmenekülni, és egyedül nem bír el az állattal. Végzetesen felöklelődik, a vadkan pedig látva, hogy sikeresen elbánt vele, elhagyja a helyszínt. Csak én maradtam, fenn a fán. Ideje lekászálódni, és ellenőrizni a hullát. A késemet használom a biztonságos leereszkedéshez, kissé megrongálva ezzel a fa törzsét. Utána leszedem a pengére ragadt faforgácsot és háncsdarabokat, és már készülnék is kirabolni a volt kalandozót, valami hirtelen nem hasítana belém. Egy gondolat, ráadásul nemes gondolat, a becsületemet célozza meg. Nem én végeztem a kalandorral. Nem én vettem el az életét. Nem érdemlem meg a felszerelését.
~ Szarj magasról a becsületre, rabold ki! Nem vagy olyan jó ember! Sőt, ha jobban belegondolunk, nem is vagy ember, hát akkor mi az akadály?
~ A becsület igenis fontos dolog.
~ Egyszer úgyis át fogom venni fölötted az irányítást, és akkor lemondhatsz a becsületedről.
~ Ahhoz még nekem is lesz egy-két szavam.
~ Szavakon kívül másod nem is lesz. ~ mondja erőteljesen kihangsúlyozva, aztán elhallgat. Nem hiszem, hogy hazudott volna, ő nem olyan típus. Erősödnöm kell, hogy ellenálljak neki, mert ő mindenképp erősödik.
- Ideje új küldetés felé nézni. – mondtam a hullának. – Nézzük meg, hátha neked van egy. – hajoltam fölé, és elkezdtem turkálni a hátizsákjában. Rengeteg érdekesebbnél érdekesebb holmival van megtömve, csupa értékes varázstárgy, ami hasznomra lehetne.
- Nem, nem, csak nézelődök. – tudatom magammal, és tovább kutatok a zsák belsejében, míg egy figyelemreméltó papírdarab akad a kezembe. Egy segélykérő levél, a Worth erdőség mélyéről, nem is akármilyen. Szörnyek által rettegésben tartott falu, kétségkívül remek kihívásnak hangzik, és a felajánlott jutalom se utolsó, ritkán látni egyben egy ilyen összeget. A papírt visszacsúsztatom a helyére, a zsákot pedig megigazítom, ne látszódjon meg rajta a kezem nyoma.
~ Remélem Hades mester nem most akar rám bízni valami fontos feladatot, nehogy megjárjam, hogy nem vagyok ott. ~ gondolkodtam el a léghajó felé haladva, majd felszállíttattam magam, és fogadtam a szidalmakat, amiért nem bírok magamtól feljutni. Nem tudom, a többiek hogyan csinálják, de biztos van valami megoldás. Senki nem varr a nyakamba semmilyen küldetést, ellenben fel kell takarítanom a folyosót. Hiába, a céhem nem ügyel különösebben a higiéniára, legalábbis nem mindenki. Étel, és egyéb felismerhetetlen szemét bújik meg a résekben, és áraszt magából szagot. Vízmágus kéne ide, lehet, hogy nagy céhünk pont abban nem bővelkedik. Ez van. A fárasztó munka még másnap is tart, így teljesen kimerülten dőlök le az ágyamba, ahol elalszom úgy, ahogy vagyok. Másnap délig, vagy talán tovább alszom, nem tudom pontosan. Mivel Hades mester megfenyegetett a függönyök ellopásával kapcsolatban, ezért a lepedőmet használom leszálláshoz. Egy farm közelében érek földet, és elkötöm az egyik ottani lovat anélkül, hogy bárki észrevenné. Egy nagyobb várost célzok meg, és fennhordott orral elmegyek az őrök mellett, az előkelőket sose szokták kérdőre vonni az ostobák. Széles vigyorral integetek pár rám bámuló kölyöknek, és még fagylalttal is megjutalmazom magam már egy vonatállomás felé haladva. Szerencsém van, a vonat közel áll meg az erdőhöz, csak egy kisebb gyalogtúra lesz az egész. Fülke szempontjából is jól jártam, minden utas messziről elkerül, helyesen is teszik. Biztos haragos nézésem lehet, vagy valami hasonló. A poggyászukat cipelő utasok csak egy pillantást vetnek rám, és már haladnak is tovább. Egy vasúti tolvaj is beles a fülkébe, könnyen felismerhető, mert a csomagot nézi meg először és nem a tulajdonosát. Keze a kilincsre vándorol, majd vissza a zsebébe, miután meglátja, ahogy egy kést markolok. Úgy gondolom megtanulta a leckét, miszerint ne szórakozz Sorov Mazjeffel.
Ezután már elég unalmas volt a Magnólia felé vezető út, és elég meleg is, hála a megfelelő hűtés hiányának. Ablakok becsukva, ez már természetes. Új közlekedési módot fogok találni a vonatozás helyett, csak még ki kell gondolnom, mi is legyen az. ~ A kerékpár nem jó. ~ néztem végig egy csapat bringáson kijőve a Magnólia vasútállomásról. ~ Lassú, és csak kevés terepre alkalmas.
Ez a város komolyan van őrizve, ezért hamar eltűntem a legközelebbi sikátor sötétjében, onnan pedig a tetőkre vezetett utam. Hihetetlen, hogy míg az utcák kellő alapossággal vannak ellenőrizve, addig a tetőkkel nem törődik senki. Könnyedén végighaladtam így a városon, élveztem a magaslati levegőt, és a madarak társaságát. Nagyon praktikus állatfaj, nem beszél, de üzeneteket tud továbbítani, és még a húsa se utolsó! Hamar elértem a város Worth erdősséghez közeli határát, és mivel volt ott egy kút is, úgy döntöttem megpihenek. Lemostam az út alatt arcomra került szennyeződéseket, illetve kezem és lábam is megtisztítottam, végül pedig szomjam oltottam a hűsítő vízzel. Kicsit elidőztem még az árnyékban, de egyszer csak lépteket hallottam meg, így gyorsan bebújtam egy közeli bokorba. Lehet, hogy csak egy ártalmatlan járókelő, de jobb nem kockáztatni. A közeledő alak hatalmas volt, és ismerős is, de inkább vártam, hátha tévedek. Az illető térképet kapott elő, és hangosan megadta tartózkodási helyét, valamint egy másik helyszínt is, valószínűleg a célállomás. ~ Ismerős hang, csak nem? ~ előrehajoltam, hogy megnézhessem az arcát, és véletlenül ráléptem egy ágra. Pillanatnyi ijedtség lett rajtam úrrá, de ezt rögtön nyugodtság követte, amint megláttam az arcát. Orson van der Hobbelheim, a méregkeverő.
- Gyere elő nyugodtan, bárki is légy, egyedül vagyok! – kiáltotta. Halálosan nyugodt vagyok, hiszen akármilyen alattomos alak is, tudom, hogy nem kell tőle félnem. Jó érzés társamnak tudni, kétségtelenül hasznos képességekkel bír. Nem hiába nagydarab, a teste különféle mérgek tucatjait tartalmazza, amiket bármikor felhasználhat. Ha eddig valaki azt hitte, egy méregkeverő nem ér semmit nyílt harcban, az nagyon téved. Ennek az alaknak még a vére is mérgező, a saját teste maga egy fegyver, és még ravasz is. Röviden köszönt.
- Üdvözöllek Mazjef mester. Nem láttalak az óta a Web Valley incidens óta. Ha ezen az úton jársz, azt hiszem egy felé haladunk – előkotort egy lila papírt, ugyanolyat, mint amit a kalandornál találtam. - Ha úgy gondolod haladhatunk együtt is, a mágikus térkép nagyban egyszerűsíti a dolgokat... – mutat rá a papírosra, amihez még az előbb beszélt. Egy piros pont jelzi jelenlegi tartózkodási helyünket, amiből egy vonal indul ki, azt kell követnünk.
Biccentettem neki, és megindultunk befelé a sűrű erdőbe. Még a térkép segítségével se volt könnyű dolgunk, az erdő igyekezett minden lehetséges módon megakadályozni bennünket az előrehaladásban. Sűrű aljnövényzet, fákról lecsüngő indák hada, és felül hatalmas pálmalevelek, amik megtartják a hőt és a párát. Meg kell mondani, remekül végezték a dolgukat, a meleget egy sivatag is megirigyelhetné, bár itt biztos nem fenyegetne senkit a kiszáradás, a páratartalom óriási, jelenleg nedvesebb vagyok, mint ez vízihulla. Ha az időjárás nem lenne elég bosszantó, hát akkor itt van valami ragacsos váladék, ami a környék majdnem minden növények a levelét beborítja. Látásra nagyon sűrűnek nézem, lehetséges, hogy valamiféle egzotikus gyanta. Ahogy haladtunk egyre beljebb és beljebb, úgy jelent meg a környék rovarvilágának hadserege. Kicsik, gyorsak, idegesítőek, és sokan vannak.
~ Viszont tudom az ellenszert. ~ vigyorodom el, amint villámgyorsan lecsapom az egyiket, és rögtön utána négy másikat. Kiszámíthatóak ezek a dögök, mindig a vastagabb artériákra mennek rá, na meg persze a jó reflexeim se ártanak. Orson sajnos eléggé szenved a dögökkel, de nem akarok rajta segíteni. Ő a hőtől nem szenved, hála a varázsköpenyének. Ez így fair.
Ahogy haladunk beljebb, a helyzet nem hogy nem javul, de még rosszabb lesz. A páratartalom, ha ez lehetséges, még tovább emelkedik a hőmérséklettel egyetemben. A levegő különféle állatok rikoltozásával telik meg, rosszabb, mint amatőr zenei előadókat hallgatni megállás nélkül. Egy újabb csapat kapcsolódik be a hangzavarba, valahol a közelünkben. Egy pillanat! Ennyi madár egyszerre?!? Ez csak egy dolgot jelenthet, rajtunk kívül van még valaki, aki ezen az erdőn halad keresztül. Jobb lesz figyelmeztetni Orsont, és körülnézni. A vállára teszem a kezem.
- Társaságunk van! Maradj, a hátába kerülök! – szólok neki, és rögtön eltűnök a liánok sűrűjében. Igyekszem végig a bozótban, vagy az árnyékban maradni, elvégre soha nem lehet tudni, mennyire van résen az ellenfelünk.
- Mia, te mit keresel itt?!? – kiáltja a légnek.
~ Ezek szerint semennyire. ~ nyugtázom. Vagy alapjáraton degenerált, vagy hallucinál, bár ez most lényegtelen. Könnyű préda, nem kell azonnal levadásznom. Igazából, akár még a hasznunkra is lehet egy ilyen fazon, jó figyelemelterelés, vagy akár pajzs lenne belőle. Követem az alakot, amint kifut egy nagyobb mezőre. A hirtelen jött fénytől egy kissé magához tér, mélyeket lélegzik, igyekszik összekapni magát. Hátrasöpri a fekete haját, bár az azonnal visszahanyatlik, és ismét a szemébe lóg. Egy cigarettát kezd unottan rágcsálni, de nem gyújtja meg. Csak rágcsálja, ezzel nyugtatva magát. Észre se veszi, ahogy Orson is megérkezik a helyszínre, csak akkor eszmél fel, mikor már mindketten körülötte állunk. Bár nem mutatja jelét, de érezni, ahogy a pánik végigrohan a testében. Hát igen, kellemetlen tud lenni, ha két sötét mágus bukkan fel a semmiből. Orson óvatosan belekezd a faggatásába.
- Ebben a dzsungelben állítólag komoly veszélyforrást jelentő bestiák élnek. Óvatosnak kell lennünk nekünk is és nem ártana neked is ifjú barátom. – kezdi udvariasan. - Ki vagy te és mik a szándékaid?
- Uram Isten, élő emberek. De örülök. Már azt hittem örökre itt ragadok. – sóhajtja megkönnyebbüléssel a hangjában. Úgy látszik ártalmatlan idióta. - Jonathan vagyok, mágus. Elvileg egy küldetésen vagyok, de gyakorlatilag eltévedtem ebben a sűrű rengetegben.
- Küldetésen? – kérdi Orson. Nagyon valószínű, hogy ő is pont amiatt van itt, amiért mi is. - Itt? Nem sok minden él meg ebben a dzsungelben. Valami vadásznak dolgozol? Trófeáért jöttél? – érdeklődik tovább, bár valószínűleg feleslegesen.
- Pár napja, hogy már úton vagyok ezen felhívás miatt. – mondja, aztán keze a zsebébe vándorol. Azonnal készültségbe helyezem magam, elvégre nem lehet tudni, mit tartogat az illető. Az is lehet, hogy eddig csak megjátszotta magát, bár elég ostoba, ha úgy hiszi, legyőzhet minket. Nem lehet túl nagy az a fegyver, ha elfér a zsebében. Esetleg füstbomba? Kíváncsian várom, hogy mit tartogat, de csalódásomra ugyanazt a lila papírt húzza elő, amivel mi is rendelkezünk. A jutalom megfelezése Orsonnal még rendben van, de ezzel a senkiházival nem fogok osztozkodni. Majd eltesszük láb alól, ha nincs rá szükség. Orson is előveszi a saját papírját, talán hogy bizalmat ébresszen a kölyökben, és alaposabban felmérje.
- Akkor talán egyfelé tartunk. – mondja nyugalommal a hangjában. Minden figyelmemet erre a beszélgetésre fordítom, a kölyök viselkedése is sokat elárulhat, nemcsak a szavai.
- Kérdés csak az, hogy van-e elég erőd ehhez? Melyik céhet képviseled?
- Remek, gondoltam mások is lesznek. – mondja mosolyogva. - Erőm van hozzá, igaz az étel és ital már fogytán van, ha nem botlok belétek, itt pusztulok meg. Ezer hála. Jelenleg nem köteleztem még el magam egyik céhhez sem.
Érzem, hogy Orson ugyanarra gondol, amire én. Senki nem fogja keresni a kölyköt, sima ügy lesz. - Nem kölyköknek való az ilyen. Ha még egy céh sem fogadott be, tudnunk kell mire vagy képes, nem akarunk a halálodba hurcolni, fiú. Van olyan varázslat a birtokodban, ami harcban is hasznos?
- Ugyan, ugyan, nem vagyok én olyan gyámoltalan. – vigyorodik el. Ha ez olyan hülye, hogy még a mágiájáról is mindent elmond, akkor könnyebb dolgunk már nem is lehetne. – Mágia? Kérlek, szélmágiám talán nem olyan fejlett, de rendkívül illek ehhez a fegyverhez. – mondja, és leemeli hátáról a botját, ami gombnyomásra kaszává alakul. Mágiájának ismerete, pipa. Fegyverének kiismerése, pipa. Nem is kell ennél több. Orson szája álmosolyra húzódik, és kezet ráz a kölyökkel, aki nem sejt semmit.
- Ám legyen, a te életed végül is. Orson van der Hobbelheim, alkimista, a társunk pedig Sorov Mazjef mester. A térképem mutatja az utat a szállásterületek felé, minden kéz elkélhet segítség gyanánt, Jonathan. – mondja, kiadva ezzel az alapinformációkat, még nagyobb bizalmat ébresztve a kölyökben, aki kaszájával a csapat élére állt, és rögtön belefogott a bozótirtásba.
- Remek! – kiáltotta hátra nekünk, mintegy beleegyezése gyanánt. Ekkor még nem véltem hasznos alaknak, de percekkel később bebizonyította, hogy igenis tud ő, ha akar. Olyan lelkesedéssel vágta az indákat, és minden egyéb növényt, mint amikor egy ötéves gyerek megkapja első fakardját. Jelentősen meggyorsította a haladásunkat, csak akkor lassultunk le, amikor majmok hada támadott meg minket. Valami kesernyés szagú piros bogyóval dobáltak minket, ami eléggé csípett. Gőzöm sincs, minek tartják ezt maguknál, mert megenni biztos nem képesek, legfeljebb ha nem valami különleges, mazochista faj. A mi mágiánk nem volt alkalmas az eltűntetésükre, szélmágus barátunk meg el volt foglalva a bozót aprításával, így inkább megszaporáztuk a lépteinket, és igyekeztünk elhajolni a felénk dobott bogyók elől. Orson felkapott egyet a földről, és vizsgálgatni kezdte.
- Pontosan nem tudom miféle növény, de a Lidércboróka termésére hasonlít. Ártalmatlan, de a nedve gyorsan párolog. Ennyi bogyó között órákig harákolnánk tőle és kellemetlen, kaparó érzést, súlyosabb esetben hallucinációkat tapasztalnánk, ha a rokonából indulok ki. – jelentette ki, mire én bólintottam. Valóban hasonlít a Lidércborókára. - A lényeg: ruhaujjak az arcunk elé és minél hamarabb el innen. – mondja nagyon helyesen. Út közben még felkap néhány ép bogyót, és a tarisznyájába rakva, későbbre tartogatva azokat. A kölyök mindebből semmit nem vesz észre, ő csap a növényzet amortizálására koncentrál.
A majmok elhagyása után hosszú, de legalább nyugodt út vár ránk. Két óra menetelés után érjük el a falut, a célunkat. Az egész egy hatalmas, talán többezer éves fa elé épült.
~ Így is lehet valaki árnyékában élni.
A árnyéka tényleg valami hihetetlen, mérete egy felhőével vetekszik. A falu lakói biztos bálványozzák, vagy valami hasonló, elvégre ez tényleg isten a fák közt. Jót röhögnék, ha egyszercsak kidőlne, porrá zúzva a kicsiny falut. Az lenne ám a móka!
A település határába érve ár felfigyelnek ránk a falusiak. Megszakítják mindennapi elfoglaltságaikat, és izgatott sugdolódzásba kezdenek. Ahogy tovább haladunk, egyre többen és többen csatlakoznak a bámészkodókhoz, végül már sorfalat alkotnak. Egy magas férfi válik ki közülük. Ősz halántéka és szilárd tartása jelzi, egykoron nagy harcos volt. Most valami vezető lehet. Orson megelőz engem, majd elhalad Jonathan mellett is, aki gyorsan összecsukja a kaszáját. Mindannyian megállunk, és várjuk, hogy elénk érjen az ősz férfi.

Míg a falu küldötte közeledik felénk körbenézek. Az erdő szélén több alakot is felfedezek. Egyikük sem lehet helyi. Gondolom ők is a küldetésre érkezett mágusok. Na ennek társaim nem örülhetnek, többfelé kell osztaniuk a jussot. Ennyi mágus és egy ismerős sincs közöttük. Úgy tűnik megbízhatóbb társak után kell néznem, mert ez a kettő nekem felettébb gyanús. Nem hiszem, hogy dolgunk végeztével csak úgy eleresztenének. Gondolataimba révedve tekintetem ismét a küldöttre terelődik. Megáll, majd int felénk, hogy lépjünk közelebb. Csak ekkor vizsgálom meg tüzetesebben a férfit. Magas, bőre kreol, csupán egy ágyék védőt visel. Valamint valószínűleg törzsi jelek ékesítik karját és lábát. Biztosan ez lehet a falusiak átlagviselete. A jelek pedig a harcosok megkülönböztetésére szolgálhatnak.
- Remélem mágusok vagytok, kik megmentésünkre siettek! - szólít meg minket széles mosollyal arcán.
Szerintem bőven lerí rólunk, hogy mik vagyunk. Amúgy meg miért kószálna ennyi ember ebben a rengetegben. Nem az eszéről lehet híres a fickó.
- Már nagyon vártunk titeket! Gyertek beljebb, gondolom éhesek és szomjasok vagytok!
Valóban rám férne valami harapni való, rég ettem olyat, amitől a nyál is összefutott a számban. Ráadásul egy kis frissítő se jönne rosszul, hisz mindvégig csak a felmelegedett vizemet kortyolgattam utam során.
A fickó megindul befelé a táborba, társaim utána erednek, míg én úgy döntök, hogy tisztes távolságból tarkóra rakott kézzel, fütyörészve baktatok utánuk. A falusiak számára elég nagy látványosság lehetünk, minden szem ránk szegeződik. Egymást arrébb lökve próbálnak tisztább pillantást vetni ránk. Ám az én szemeim nem rajtuk, hanem a csinos, mosolygó lányokra szegeződik. Nekünk integetnek, igaz én kizárom társaimat a fejemből, így csak nekem integetnek. Ahogy egyre beljebb érünk vihorászó gyerekek futkároznak körülöttünk. Tekintetem most is jobbra s balra jár. Körülöttünk takaros ki kunyhók, a kunyhó környéke rendezett. Itt ott egy kisebb virágos kert díszeleg előttük. Eközben egy kisebb térre érkezünk meg. Nincs ott más csak három látszólag üres kunyhó. Ezek sem különböznek a többitől.
- Remélem megbocsájtotok nekünk, hogy csak ilyen szerény hajlékkal tudunk szolgálni, de mindent megteszünk a kényelemért - szólal meg ismét a küldött. - Kérlek pakoljatok le, én itt fogok várni rátok, hogy elkísérjelek a falum vezetőihez.
Belépek az egyik kunyhóba, de nem tartom szükségesnek, hogy lepakoljak benne. Nincsen nagyobb terhem, így mindent magamnál tartok. Meg ki tudja, lehet, hogy amíg mi lakomázunk, ezek kifosztják kunyhóinkat. Miután végeztem és társaim is így tettek, ismét csatlakozunk a küldötthöz, aki már odakint várt ránk. Nem kellett sokat gyalogolni, a házaink mögött egy hosszú szalma sátort pillantottam meg. Oda igyekeztünk. A sátor alatt sem asztalok, sem székek nem voltak. Ezek a népek a földön fogyasztották étküket. Bőséges teríték fogadott minket, étel s ital míg a szem ellát. Ahogy végigfutattam a szemem a fogásokon az sor végén három idős embert pillantottam meg. Két férfi ült ott egy nő társaságában. A falu bölcseinek véltem őket, eléggé megszottyosodtak már. Ráncos arcukra a gondterheltség jelei ültek ki.
- Ők a népünk vezetői - szólalt meg ismét vezetőnk - a nagy tudású vének, Asmia, Karnek és Misoto.
Köszönésképp biccentek nekik. Ruházatuk eltér a falu többi lakójától. A nő hajában számomra ismeretlen madár tollai díszelegnek. A másik két férfi ugyanazon jeleket viseli bőrén, mint vezetőnk. Valószínűleg ifjú korukban ők is a harcos vagy a vadász kaszt tagjai lehettek.
- Legyetek üdvözölve! - szólal meg Asmia, a morcos tekintetű nő. Látszik rajta, hogy nem tetszik neki ittlétünk. Biztosan a másik kettő ötlete volt. Bár az ő arckifejezésük sem éppen barátságos. Nem habozok sokat, helyet foglalok és hozzálátok a lakomához. Először egy báránysültet szemelek ki magamnak. Tányéromként szolgáló levelekre emelem, majd köret gyanánt némi zöldet is szedek mellé. Az első falatot még kételkedve veszem számban, ám a porhanyós, jól átsütött hús megcáfolja előítéleteimet. Igazán ízletes falat. Jó kedvvel folytatom a falatozást, míg vendéglátóink beavatnak minket a részletekbe.
- Nem tudom mennyit tudtok a falunkat sújtó szörnyűségekről - kezdi a magyarázatot az öreg Karnek - de jelenleg hatalmas szörnyek támadnak minket.
- Borzalmas károkat okoznak minden alkalommal, sokunkat gyilkoltak le - veszi át Karnektől a szó, az eddig szótlan Misoto. - Nem tudunk védekezni az erejük ellen. Éveken keresztül éltünk nyugalomban a természettel, de most ez a béke megtört. Mi magunk se tudjuk miért.
Közben a báránysültet kivégeztem. Kiszemelek magamnak még egy ínyencséget. Bár nem tudom megmondani milyen hús lehet az. Nem nagyon zavar, veszek belőle. Szintén ízletes darab, de a hús zamatát egyik általam ismert állat húsához nem tudom hasonlítani.
- Elnézést, ez a sült nagyon finom, milyen húsból készítik? - súgom oda vezetőnknek a kérdést.
- Az kérem majom hús. Méghozzá elég friss. Érkezésetek előtt vadásztuk le őket - kapom a választ.
~ Hmm, ahhoz képest elég finom - nyammogok rajta tovább mindegy-mindegy alapon.
- Azt sem tudjuk megítélni mikor fognak legközelebb támadni, vagy hogy miért jönnek - szól közbe keserves hangon a vezetőség nő tagja, Asmia.
Ekkor egy újabb mágus toppan be. Nem is akárki, egy régi ismerős az. Kyou Heidan, fegyvermágus barátom az. Biccentek felé, s ő viszonozza azt, majd helyet foglal.
- Mi Gertrodornak híjuk őket, hatalmas szőrös testük és karmaik vannak.
~ Gertro-mik? Mindegy, én csak Gertnek hívom majd. Gert... Mint valami vén nyanya - mosolyodom el.
- Kérünk titeket mentsétek meg a falunkat! - fejezi be Misoto.
- Köszönjük a szíves vendéglátást s ha hatalmunkból telik, mindenképpen megpróbálunk népetek segítségére sietni ebben a veszélyben. Mindazonáltal rá kell mutassak, nagyobb az esélyünk a sikerre ha ellátnak minket további információval, ami az Önök érdeke is... - szólal fel Orson.
A falu vezetői összenéznek ezen szavak hallatán. Majd Asmia szólal ismét meg:
- Kérdezzetek!
- Nos egy helyi elnevezés nem sokat segít nekünk a lények azonosításában, márpedig képességeik ismerete kulcsfontosságú lehet megfelelő taktika választásához. Pontosabb leírást is kaphatnánk ezekről a lényekről? Pontosan mekkorák? Csak a karmaikkal harcolnak, vagy a fogaikkal is? Földön, fákon élnek? Föld alól jönnek? Levegőből? Mérgező a harapásuk? Mindenevők? Ragadozók? Megvadult növényevők? Ejtett el belőlük egyet is a közösség?
- Nos sajnos kevéssé vagyunk képesek pontosítani az elhangzottakat - rázza meg a fejét a szót átvevő Karnek. - Nagyjából két ember magas egy gertrodor, fákon élő bestia, legalábbis mindig onnan támadnak. Iszonyatos karmokkal harcolnak, talán bevetnék a fogaikat is, nem tudhatom, egyszerűen nem voltunk képesek akkora ellenállást jelenteni a számukra, hogy ehhez kelljen folyamodniuk. Éppenséggel a félig széttépett áldozatok miatt azt sem tudhatjuk mérgező-e a karmuk vagy foguk a szerencsétlenek... istenek!... előbb... előbb adták vissza a lelküket a fáknak, mint hogy méreg végezzen velük, ha volt is... Semmi esélyünk nem volt ellenük, nem hogy elejtsünk egy ilyen bestiát is! Csak jönnek, rombolnak és pusztítanak, aki az útjukba kerül, azt mind megölik...
- Borzalmas tragédia. Mindent meg fogunk tenni, hogy akik túlélték eleddig, azok közül ne is vesszenek oda többen. Vannak elképzeléseik, hogy a dzsungelen belül merre felé lehet ezeknek a dögöknek a kolóniája? Valamivel egyszerűbb lenne és főképpen gyorsabb, ha nem kéne keresgélni őket...
- Sajnos ezt még nem sikerült kiderítenünk - rázta meg a fejét Misoto. - Nehezen lehet rávenni akárkit is, hogy a nyomukba eredjen és kiderítse, ha belegondolnak...
- Hogyne, hogyne - bólogat Orson. - Ez esetben arra kérném Önöket, hogy mondják el, merre felé vannak a környéken vízforrások? Akárhol is éljenek ezek a gertrodorok, az biztos, hogy inniuk kell. Mivel nagyjából csúcsragadozóknak tűnnek, jó esély van rá, hogy természetes vízforrás közelében vertek tanyát.
- Észak felé van egy tó nem messze a tábortól, valamint dél délnyugat felé egy hosszú folyó szeli át a területet. Vannak elszórtan kis patakok az erdőben, de azok aligha elegek egy nagyobb kolónia fennmaradásához.
- A dzsungel nehéz terep. Földművelésre alkalmatlan, bányászni nem lehet. Gondolom a közösség igényeit elsősorban vadhússal fedezik. A vadászok sokat tapasztalt emberek. Láttak már vért és veszélyes szituációk tömegét. Nem vesztik el egykönnyen a fejüket, nem esnek pánikba néhány túlméretezett karmos majom láttán. Ők talán pontosabb leírást és esetleges következtetést is adhatnak. Szeretnénk beszélni a közösség legtapasztaltabb vadászával aki jelen volt a...
- Erre nincs semmi szükség! - vág közbe Asmia. - Kaptatok egy egyértelmű feladatot amit el kell végeznetek, ehhez biztosan nincs szükség arra, hogy bárkit is zaklassatok a törzsünkből! Menjetek és csináljátok meg a dolgotok!
- Bocsássatok meg a kissé nyers megfogalmazásért - szabadkozik Misoto, - mindannyiunknak nehéz időszak volt ez. Semmire sem mennétek a vadászaink kérdezgetésével, amit láttak, azt elmondták nekünk, hiszen mi vagyunk a közösség vezetői ugye. Csak időpocsékolás lenne.
- Magam is vadász voltam - jegyezte meg viszonylag halkan Karnek. - A magam korában a legtapasztaltabb. Ha bármilyen következtetésre lehetne jutni ezek kapcsán, elhihetitek, én már rájöttem volna. Ha valamely vadászunknak lenne ötlete, elmondta volna nekem. De semmi ilyesmi nem történt sajnos.
- Nos? Van még kérdésetek, vagy elindultok végre?
- Rendben van, vegyék úgy kérem, hogy ez a kérdés el sem hangzott. Azért van még ami érdekelne. Első sorban is: mikor kezdődtek ezek a támadások? Történt valami különös, furcsa, szokatlan az azt megelőző 2-3 hétben?
- Nos... Megközelítőleg olyan másfél hónapja történt a legelső támadás. Viszont őszintén mondom: semmi, abszolút semmi sem történt abban az időszakban, ami nem képezi életünk megszokott részét. Higgyék el kérem, még csak ötletünk sincs arról, miért is támad minket a horda.
- Értem. Ez esetben már csak egy utolsó kérdést engedjenek meg nekünk. Tudnak esetleg más közösségről is itt a környéken? Netán van még település, amit esetleges veszély fenyeget?
- Nemes gondolat, hogy segíteni akarnának - bólint elismerően Karnek. - De erre nem lesz szükség. Bejártam ennek a dzsungelnek minden rejtett zugát, minden folyót, minden barlangot, minden fűszálat és liánt ismerek. Biztosan mondhatom: nem lakja ezt az erdőt más, csak mi.
- Ez esetben a magam részéről nincs több kérdésem, indulok, hogy felszerelkezzem az útra. Hálásan köszönjük az étel s a barátság kegyét egyként. Megteszünk mindent, ami erőnkből telik.
Orson és a vének eszmecseréjének csak fültanúja voltam. Csupán a hasamat tömtem, de a lényeget megjegyeztem az információcseréből. Minden információt eljuttatak hozzánk, így a lakoma befejeztével feltápászkodtam. Kyou jött oda hozzánk.
- Hali, skacok! Mi újság veletek? - Úgy tűnik, nem én vagyok itt az egyetlen ismerős számára.
- Üdvözöllek Kyou mester, örömmel tölt el a tudat, hogy egy a fegyvermágiában jártas nemes harcos is segíti harcunkat - nyújt kezet felé Orson. Na ez eléggé meglepett. Nem gondoltam volna, hogy ezek ismerik egymást.
- Áh, Kyou. Végre egy ismerős arc - könnyebbülök meg. - Rég láttalak, mi van veled?
- Nem sok, kalandoztam ide-oda, semmi több.
- Értem, legalább egy megbízható társ lesz mellettem. - Majd suttogni kezdek. - Az az érzésem, hogy ezek ketten ki akarnak csinálni.
- Miért? Mit ártottál nekik?
- Én ugyan semmit. Csupán a józan ész diktálja.
- Na ja, Orson biztos valami hülye löttyöt összekevert magának.
- Látom ismered a nagydarab pacákot. Remélem nem lesz semmi gond.
- Igen ismerem, de úgy mint egy normális embert. Vagyis hát, eddig úgy tudtam, hogy normális.
Gyors eszmecserénk itt megszakadt. A sűrű erdő felé vettük az irányt, hogy szembenézzünk a mélyben ránk váró veszéllyel.

- Végállomás! – ébredtem fel a vonaton a kalauz kiáltására és egy füttyszóra. Oshibana állomásán álltunk meg. Leszálltam, és ahogy kiléptem az állomásról, egy jó nagyot szippantottam a levegőbe. Szokásom ezt tenni. Oshibana elég nagy és forgalmas város, az emberek csak úgy nyüzsögnek még a legkisebb utcákon is. Próbáltam keresni egy nem túltelt fogadót is, mert éhes is voltam és szükségem volt egy kis csendre is. Egyszer egy nem annyira zsúfolt kis utcába fordultam be, ahol láttam is egy táblát kitéve ‘ Hajnal Fogadó’ névvel. Benéztem oda is, hátha nincs az a nagy forgalom. Benyitottam, hát pont, ahogy akartam, hogy legyen, szinte senki nem volt. Egyetlen fickó volt bent, az is már indult el. A pult felé vettem az irányt egyből, és a fogadós úr már köszöntött is.
- Üdvözlöm uram! – mondta – mivel szolgálhatok?
- Jó napot! – majd leültem a pult elé - Valami harapni valót, mert már órák óta korog a gyomrom és valami innivalót.
- Rendben uram, máris hozom! – majd felálltam és indultam egy asztal felé.
- Köszönöm! Ide leülök. Itt valamivel kényelmesebb. – leültem, majd vártam, hogy hozza a rendelésem. Nem kellett túl sokat várnom, addig is azon törtem a fejem, hogy jó lenne már valami küldetést elvállalni. A kocsmáros kihozta a kaját, jól is laktam. Evés után még pihentem egy kicsit ott, újságot olvasva, majd elindultam a pult fele, hogy fizessek.
- Nos uram, köszönöm szépen az ételt. Nagyon finom volt. – majd letettem az asztalra a pénzt – nem tudja esetleg, hogy hol vannak itt kitéve küldetésekkel hirdetés?
- Nagyon szívesen. Amúgy de, kint a városban talál egy táblát, de várjon csak… - majd lehajolt keresve valamit – tudja hagyott itt ma egy úr egy papírt. Á igen, itt is van! – felállt - Azt mondta, ha esetleg jár itt egy mágus, akkor kérdezzem meg tőle, hogy nem vállalná-e el ezt. – ezzel felém nyújtotta – Tessék! Olvassa el. – egy lila papírt nyújtott át, rajta a sárgával írt betűk csak úgy virítottak.


Sürgősnek tűnt a dolog, de a helyszínt a leírásból nem igazán tudtam kiszűrni. Elég furcsán volt leírva ezért a pultoshoz fordultam segítségért. Nagy nehezen együtt kitaláltuk, hogy a Worth erdőségből jött a segítség. A pultos elmondta, hogy oda nem megy vonat, a legközelebbi város ahová vonat is megy az Magnolia. Onnan gyalog kell mennem. Megköszöntem a kaját és a papírt, majd elindultam ismét az állomáshoz és felszálltam a következő Magnoliai vonatra.

Szerettem volna a Fairy Tail-t meglátogatni, de sürgősnek tűnt a dolog ezért inkább kihagytam a látogatást. Megérkeztem Magnolia-ba, és mivel a város nem kicsi ezért a város déli határáig egy kocsissal vitettem ki magamat. Onnan már végig gyalogolnom kellett egész az erdőig. Hát elég fárasztó és unalmas út volt, de az ilyet én már megszoktam. Az erdőhöz értem. Kellemes kis erdő volt, de csak az elején. Minél jobban mentem befelé, annál sötétebb volt, a növények is már egyre dúsabbak voltak. Bentebb már a szag sem volt túl kellemes, még az orromat is csípte. Ahogy még bentebb mentem elértem az erdőnek arra a részére ahol már tényleg nem tudtam, hogy hol is vagyok. Jártam már a Worth erdőségbe, de ezt az arcát még nem láttam. Kész dzsungel volt. Ösvény egy sem volt, ráadásul mindenhol hatalmas pálma levelek, indák, tekergőző ágak állták utamat. Csak a botommal tudtam szűk kis ösvényt létrehozni magamnak, de voltak olyan helyek ahol még az sem segített ezért másfele kellett indulnom a továbbhaladásért. Igaz azt sem tudtam, hogy merre megyek, csak mentem, hátha találok valami nyomot. Egyszer meg is botlottam és egy fa megfogásával akartam hárítani az esést, de mivel reflexeim jók és észrevettem, hogy a fát valami ragacsos folyadék borítja, inkább az esést választottam. Ki tudja, milyen mérgező anyag az. Még bentebb még furcsa állati hangokat hallottam, olyanokat, mint amilyenek még eddig soha. Felnéztem és furcsa majmok ugráltak ide-oda, egymást valami piros bogyókkal hajigálva, de sajnos engem is észrevettek, ezért a célpont én lettem. A bogyók égették az arcomat és még borzaszó szaga is volt. Már azt sem bántam, ha az erdőben maradok napokig, csak ebből a részéből jussak ki valahogy. Ahogy tovább mentem észrevettem, hogy egyre erősebb fény jön velem szemből. Már a bokrok sem voltak olyan sűrűk előttem, ezért lassan szaladni is tudtam. Nos, ezt lehetnem kellett volna, mert megint megbotlottam valamibe és egy hatalmasat bukfenceztem előre egészen ki egy tisztásig. A földön feküdtem, körülöttem pedig két kis fiú állt. ~Végre! Emberek…~ - gondoltam, majd a két kisfiú segített felállni. Leporoltam magam, majd előre néztem. Egy falu állt előttem, és annak a hátánál – nem lehet nem észrevenni – egy hatalmas égig érő fa áll. Akkora fát én még nem is láttam, sőt még fele akkorát sem. A két fiú bekísért a kis faluba. Az emberek csak úgy néztek rám és vigyorogtak, meg mutogattak. Egy nálam nem sokkal idősebb fickó állt elém, furcsa tetoválásokkal a testén, és csontokból készült ékszerekkel.
- Üdvözöllek! – majd meghajolt előttem – Mágus lennél, ki segítséget nyújtani jött? – kérdezte.
- Ü..üdv! – hajoltam meg én is, gondoltam úgy illik – Igen az lennék. Egy papírt kaptam, amin az állt, hogy Worth erdőségben szükség van segítségre. – ezzel elővettem a papírt és megmutattam – Ha így kérdezted akkor biztosan jó helyen járok. – majd a fickó rábólintott.
-Quaro, Mistak – nézett rá a két kisfiúra, akik azelőtt odakísértek engem – kísérjétek ezt az urat a Vénekhez. – így is tett a két kis srác. A kunyhók hátához vittek, ahol egy hosszú szalmasátor szerűség volt. Több nem a törzsbe tartozó fickó volt ott – mágusok persze – a sor élén pedig három idős törzsbeli személy ült, egy nő kit tollak díszítettek, és két férfi kiket hasonló tetoválások borítottak, mint azt a srácot, akivel az imént beszéltem.
A mágusok között kiszúrtam három ismerős embert is. Jonathan barátomat, Ralfot és Orson doktor urat. Örültem, hogy ismerős fazonok is vannak a küldetésre jelentkezők között. Közelebb mentem, és az egyik öreg intett, hogy üljek le én is. Késve érkeztem, mert már a vének javában mondták a többieknek, hogy mi a helyzet. Barátaimnak sem köszöntem, nem akartam megtörni a magyarázást. Jonathan észrevett és fejbólintással rám köszönt, de Ralf és Orson nem vett észre. Keveset hallottam a magyarázatból, már csak a végét.
- Mi Gertrodornak hívjuk őket, hatalmas szőrös testük és karmaik vannak. – mondta a nő.
- Kérünk titeket mentsétek meg a falunkat! – fejezte be az egyik férfi.
Ezután odamentem Jonathanékhez.
- Hali, skacok! Mi újság veletek?
- Üdvözöllek Kyou mester, örömmel tölt el a tudat, hogy egy a fegyvermágiában jártas nemes harcos is segíti harcunkat - mondta őszintének tűnő, meleg mosollyal az arcán és kezet nyújtott.
- Áh, Kyou. Végre egy ismerős arc - könnyebült meg. - Rég láttalak, mi van veled?
- Nem sok, kalandoztam ide-oda, semmi több.
- Értem, legalább egy megbizható társ lesz mellettem. - majd suttogni kezdett - Az az érzésem, hogy ezek ketten ki akarnak csinálni.
- Miért? Mit ártottál nekik?
- Én ugyan semmit. Csupán a józan ész diktálja.
- Na ja, Orson biztos valami hülye löttyöt összekevert magának.
- Látom ismered a nagydarab pacákot. Remélem nem lesz semmi gond.
- Igen ismerem, de úgy mint egy normális embert. Vagyis hát, eddig úgy tudtam, hogy normális.
Majd miután Jonathan felkészített minden rosszra, a sűrű erdő felé fordultunk és elindultunk.

Megtöröltem a homlokomat, mert bár különösebben nem izzadtam, de a rituális mozdulatoknak jelentősége van az ember életében. Itt is, most is. Megnyugtatja az ember, mint a dohányost a cigaretta gyújtása, vagy a pipa megtömése. Kifújtam a levegőt a tüdőmből s felmértem az érkező férfit. Majdnem meztelen volt, csupán egy ágyékkötőt viselt, illetve számomra ismeretlen motívumokat a testén talán tetoválásként, talán csak festésként. Mindenesetre a döglesztő, párás melegben sehol sem folyt meg a festék, de ettől még nem lehettem biztos a dolgomban ez iránt, lévén a férfi eléggé hozzászokhatott a klímához, verejtékcseppet sem láttam rajta sehol. Egyenes léptekkel sétált elénk s tiszta, erős hangon köszöntött minket:
- Remélem mágusok vagytok, kik megmentésünkre siettek! Már nagyon vártunk titeket! Gyertek beljebb, gondolom éhesek és szomjasok vagytok! - közli széles mosollyal, mire röviden bólintottam:
- Azok lennénk, igen. A vendéglátás baráti gesztusát a vendégbarátság ősi szokása szerint viszonozzuk majd, erőnk szerint segítve közösségüket - recsegtem szemrebbenés nélkül. Volt időm ennél különb hazugságokat megtanulni is.
A férfi mosolya ha ez lehetséges egyáltalán még tovább szélesedett, komolyan kezdtem tőle tartani, hogy egyszerűen szétreped a feje. Nem tetszett. Az ilyen széles, látványos gesztusok csak felettébb ritka esetben őszinték. Éltem a gyanúperrel, hogy nem ez az az eset...
Mindenesetre a nyomába szegődtünk, ahogy keresztülvágtunk a falun. A helyi lakosok s a messze földről érkezett idegenek sokszínű sokadalma lüktetett-kavargott körülöttünk. A település kicsinek tűnt, de a körülményekhez tökéletesen alkalmazkodó alapanyagokból épült fel, a szaladgáló, kíváncsi, idegent nyilván csak ritkán látó gyermek, a kíváncsi fiatalok s a látszólagos nyugalmuk burkába zárkózó öregek mind-mind tipikusak és... végtelenül unalmasak. Nem sok időt fecséreltem arra, hogy végigpillantsak rajtuk, helyette a vezetőnk nyomába szegődtem. Nem soká tartott a kis séta, meg is lepett volna minden más eset, lévén maga a falu is körömpiszoknyi. Három szalmatetős épület állt, ajtajuk üresen ásított mint a mesék sárkányainak levágott fejéből három, úgy néztek ki. A vezetőnk megszólalt:
- Remélem megbocsátjátok nekünk, hogy csak ilyen szerény hajlékkal tudunk szolgálni, de mindent megteszünk kényelmetekért. Kérlek pakoljatok le, én itt fogok várni rátok, hogy elkísérjelek a falum vezetőihez - szabadkozott, én nagy vonalúan legyintettem:
- Ez tökéletesen megfelel nekünk jó uram, köszönjük a vendéglátás kegyét - feleltem. Komolyan ennyire ostoba? Szabadkozik emiatt? Mire kellett volna számítanunk a dzsungel közepén egy félnomád törzsnél? Luxusszállodára? Ugyanmár...
Johnathan lendületesen elindult az egyik kunyhóba, ahogy belépett ösztönösen összevigyorogtunk Mazjeffel. Na jó, én vigyorogtam. Neki csak a szemében bujkált vidámság, talán. Ez a fiú annyira tökkelütött, hogy már az is hihetetlen, hogy még életben van... Természetszerűleg egy másik kunyhót választottunk, közösen. Ha bármi baj történne, akkor az éjszaka kellős közepén is számíthatunk egymásra, ráadásképpen módot ad, hogy relatíve nyugodt körülmények között beszéljük át a teendőinket. Belépve gyorsan körbe néztünk, de a berendezés a vártnak megfelelően semmitmondó volt. Gyékények leterítve alváshoz és étkezéshez, néhány polc, tűzgödör és fémből készült edény. Szegényes, de ez várható volt. Habozás nélkül leraktam a hátizsákomat. Cipelje a fene, amikor épp nem muszáj! Lopástól még csak távolról sem kell tartani. Egyelőre... Amíg ők akarnak tőlünk valamit, addig olyan biztonságban van a felszerelésem mint a legnagyobb bankok széfjeiben. Aztán kilépve hagytuk, hogy a férfi átvezessen minket egy igencsak grandiózus sátorba. Egy igencsak méretes alkotás volt, szalmából összeróva. Belépve itt is gyékények fogadtak minket mindennel azt hiszem ami a dzsungelben megtalálható és emberi fogyasztásra alkalmassá tehető kellő mennyiségű sütés és párolás után, vagy már annak terem meg. Lassan hordoztam végig a szemem a hívogató ételeken a szőnyegszerűség túloldalán ülő három idősödő ember felé. A vezetőnk azonnal meg is szólalt:
- Ők itt népünk vezető, a nagy tudású vének. Asmia - egy a hajában színes tollakat viselő, töpörödött ráncos öreganyó kimérten biccentett felénk - Karnek - egy még most is szálasnak tűnő, hószín hajú, testén gazdagon festett motívumokkal a szívére helyezve a tenyerét enyhén meghajtja magát - és Misoto - a másik férfinál alacsonyabb de valamivel robosztusabb felépítésű, nagy csontú, de mostanra jócskán megereszkedett izomzatú, ritkás hajú férfi bólintott mélyen felénk. Az eddig minket kalauzoló férfi kihátrált a sátorból.
Nem voltam meglepve, tekintve a törzsekben megszokott hagyományokat, hogy a vének a közösség vezetői, néma üdvözlésüket magam is csak termetemből telő meghajlással viszonoztam. Néhány pillanatig csend ereszkedett közénk, majd Asmia végül reszketeg, s mégis erőt, belső erőt sugárzó hangon megszólít bennünket:
- Legyetek üdvözölve - szól s a gyékényen lévő étkek felé mutat. Mindannyian helyet foglalunk körülöttük s ismerkedni kezdünk az étlappal. Jómagam gyümölcsöket, banánt, szederjellegű fekete gyümölcsöt, valamint némi morfondírozás után a húsok közül tapírormányt húztam magam elé és kezdtem nyugodtan falatozni, érdeklődve mértem fel eközben a három vént, akik közül mindvégig magamon éreztem Asmia sólyomtekintetét. Nem kedvelsz? - üzenték felé a szemeim. - Csak nem felismered a magaféle emberállatot? Elégedetten mordultam fel, mikor zavartan elfordult. Helyette Karnek kezdett beszélni:
- Nem tudom mennyit tudtok a falunkat sújtó szörnyűségekről - kezdi mély sóhajjal, - de jelenleg hatalmas szörnyek támadnak minket.
Na igen, ezt már tudtuk a felhívásból is, de nem akarom ezzel feszélyezni az idős vadászt, helyette némi mosollyal nyugtázom, hogy Johnathan úgy esik neki az ételnek, mintha legalábbis bárány vagy kecske húsát enné. Pedig ezen a klímán és környezetben egyik sem él meg... Na de legalább jól táplált lesz...
- Borzalmas károkat okoznak minden alkalommal, sokunkat gyilkoltak le - veszi át Karnektől a szó, az eddig szótlan Misoto. - Nem tudunk védekezni az erejük ellen. Éveken keresztül éltünk nyugalomban a természettel, de most ez a béke megtört. Mi magunk se tudjuk miért.
Nyugodtan hallgatom, miközben mögöttünk újra fellebben a sátor kijáratát övező ponyva Sorov izmai azonnal megfeszülnek, pengeéles idegzete van ennek az alaknak. Mint egy szakadás határáig húzott íj húrja. Na persze mindenki esetében más a túlélés záloga, s tekintve a fekete mágus hatalmát, határozottan jó módszernek tűnik. Elég ideig élt, hogy megerősödjön. Szerencsére nincs semmi probléma, mindössze újabb érkezőnk van, mégpedig az általam is jól ismert Kyou Heidan, akivel a Vér Arénájában akadtam össze, Jornban hetekkel ezelőtt. Megvárjuk míg helyet foglal, miközben Johnathan valamelyik helybelitől kérdez valamit halkan, de én túl messze ülök ahhoz, hogy meghalljam. Asmia szavai csengenek ehelyett a fülemben:
- Azt sem tudjuk megítélni mikor fognak legközelebb támadni, vagy hogy miért jönnek - mormolja maga elé fásult hangon az idősödő, vércsetekintetű nő. - Mi Gertrodornak hívjuk őket, hatalmas szőrös testük és karmaik vannak.
- Kérünk titeket mentsétek meg a falunkat! - mered maga elé komoran Misoto. Úgy tűnik megkaptuk az eligazítást, úgyhogy immár félretolom a tapírormány maradékát és fürkésző tekintettel méregetve a három vénséget megszólalok:
- Köszönjük a szíves vendéglátást s ha hatalmunkból telik, mindenképpen megpróbálunk népetek segítségére sietni ebben a veszélyben. Mindazonáltal rá kell mutassak, nagyobb az esélyünk a sikerre ha ellátnak minket további információval, ami az Önök érdeke is...
A falu vezetői a szavaimra összenéznek. Karnek unszolóan bólint a társai felé, néhány másodperc múlva Misoto is csatlakozik hozzá, így végül Asmia felsóhajt felém:
- Kérdezzetek! - feleli a szavaimra nem túl nagy lelkesedéssel, de beletörődően.
- Nos egy helyi elnevezés nem sokat segít nekünk a lények azonosításában, márpedig képességeik ismerete kulcsfontosságú lehet megfelelő taktika választásához - vakartam meg elgondolkodva a tokámat. - Pontosabb leírást is kaphatnánk ezekről a lényekről? Pontosan mekkorák? Csak a karmaikkal harcolnak, vagy a fogaikkal is? Földön, fákon élnek? Föld alól jönnek? Levegőből? Mérgező a harapásuk? Mindenevők? Ragadozók? Megvadult növényevők? Ejtett el belőlük egyet is a közösség?
- Nos sajnos kevéssé vagyunk képesek pontosítani az elhangzottakat - rázza meg a fejét a szót átvevő Karnek. - Nagyjából két ember magas egy gertrodor, fákon élő bestia, legalábbis mindig onnan támadnak. Iszonyatos karmokkal harcolnak, talán bevetnék a fogaikat is, nem tudhatom, egyszerűen nem voltunk képesek akkora ellenállást jelenteni a számukra, hogy ehhez kelljen folyamodniuk. Éppenséggel a félig széttépett áldozatok miatt azt sem tudhatjuk mérgező-e a karmuk vagy foguk a szerencsétlenek... istenek!... előbb... előbb adták vissza a lelküket a fáknak, mint hogy méreg végezzen velük, ha volt is... Semmi esélyünk nem volt ellenük, nem hogy elejtsünk egy ilyen bestiát is! Csak jönnek, rombolnak és pusztítanak, aki az útjukba kerül, azt mind megölik... - vázolja a helyzetet megtört hangon, nyilván most is azokra a gyenge és mihaszna fattyakra gondol éppen, akiket kölyökkoruktól fogva ismert s elvesztett nem régen. Ostoba! A saját életét kéne mentenie. Igaz, sok már biztos nincs hátra ezeknek a vénséges csontoknak... Mindazonáltal látszólagos együttérzéssel az arcomon biccentettem, gondolom ezt várják el tőlem:
- Borzalmas tragédia. Mindent meg fogunk tenni, hogy akik túlélték eleddig, azok közül ne is vesszenek oda többen - bólogattam, gyorsan túlesve ezen a felesleges kötelező körön. - Vannak elképzeléseik, hogy a dzsungelen belül merre felé lehet ezeknek a dögöknek a kolóniája? Valamivel egyszerűbb lenne és főképpen gyorsabb, ha nem kéne keresgélni őket...
- Sajnos ezt még nem sikerült kiderítenünk - rázta meg a fejét Misoto. - Nehezen lehet rávenni akárkit is, hogy a nyomukba eredjen és kiderítse, ha belegondolnak...
- Hogyne, hogyne - bólogattam. - Ez esetben arra kérném Önöket, hogy mondják el, merre felé vannak a környéken vízforrások? Akárhol is éljenek ezek a gertrodorok, az biztos, hogy inniuk kell. Mivel nagyjából csúcsragadozóknak tűnnek, jó esély van rá, hogy természetes vízforrás közelében vertek tanyát.
Az öregek összenéztek, elismerő fény gyulladt a szemükben. Sorov is felkapta kissé a fejét és érdeklődve méregetett. Ismer valamelyest és azt hiszem ő már sejti, mit is akarok. Szerencsére a vénségek úgy tűnik bedőlnek a szavaim egyértelműbb oldalának, nem látnak mögé, s Misoto lelkesen válaszol:
- Észak felé van egy tó nem messze a tábortól, valamint dél délnyugat felé egy hosszú folyó szeli át a területet. Vannak elszórtan kis patakok az erdőben, de azok aligha elegek egy nagyobb kolónia fennmaradásához - feleli a vaskos férfi.
Lassan körbe hordozom a tekintetem a sátorban végigpörgetve mit kéne még megkérdezni. A tekintetem a félrehúzott sátorlapon állapodik meg, amin át ki látok a gigantikus fára s elmosolyodom:
- A dzsungel nehéz terep. Földművelésre alkalmatlan, bányászni nem lehet. Gondolom a közösség igényeit elsősorban vadhússal fedezik. A vadászok sokat tapasztalt emberek. Láttak már vért és veszélyes szituációk tömegét. Nem vesztik el egykönnyen a fejüket, nem esnek pánikba néhány túlméretezett karmos majom láttán. Ők talán pontosabb leírást és esetleges következtetést is adhatnak. Szeretnénk beszélni a közösség legtapasztaltabb vadászával aki jelen volt a...
- Erre nincs semmi szükség! - vág közbe Asmia olyan sebességgel, hogy az már szinte fáj. - Kaptatok egy egyértelmű feladatot amit el kell végeznetek, ehhez biztosan nincs szükség arra, hogy bárkit is zaklassatok a törzsünkből! Menjetek és csináljátok meg a dolgotok!
- Bocsássatok meg a kissé nyers megfogalmazásért - szabadkozik Misoto, - mindannyiunknak nehéz időszak volt ez. Semmire sem mennétek a vadászaink kérdezgetésével, amit láttak, azt elmondták nekünk, hiszen mi vagyunk a közösség vezetői ugye. Csak időpocsékolás lenne.
- Magam is vadász voltam - jegyezte meg még halkan Karnek, bár a hangja kelletlenül cseng. - A magam korában a legtapasztaltabb. Ha bármilyen következtetésre lehetne jutni ezek kapcsán, elhihetitek, én már rájöttem volna. Ha valamely vadászunknak lenne ötlete, elmondta volna nekem. De semmi ilyesmi nem történt sajnos.
- Nos? Van még kérdésetek, vagy elindultok végre? - jegyzi meg kelletlenül Asmia.
Felettébb érdekesnek találtam a beszélgetést, épp ezért nem is szúrtam közbe semmit, s később sem kezdtem erőltetni a dolgot. Ha valóban beszélni akarunk valakivel a faluból azt úgy is megoldjuk, a vének pedig nem fognak változtatni a döntésükön. Ehelyett látszólagos belenyugvással bólintottam:
- Rendben van, vegyék úgy kérem, hogy ez a kérdés el sem hangzott. Azért van még ami érdekelne - tettem hozzá. - Első sorban is: mikor kezdődtek ezek a támadások? Történt valami különös, furcsa, szokatlan az azt megelőző 2-3 hétben?
- Nos... Megközelítőleg olyan másfél hónapja történt a legelső támadás. Viszont őszintén mondom: semmi, abszolút semmi sem történt abban az időszakban, ami nem képezi életünk megszokott részét. Higgyék el kérem, még csak ötletünk sincs arról, miért is támad minket a horda - felelte Karnek.
- Értem. Ez esetben már csak egy utolsó kérdést engedjenek meg nekünk. Tudnak esetleg más közösségről is itt a környéken? Netán van még település, amit esetleges veszély fenyeget? - érdeklődtem. Naná! Majd az ő gyémántjaikról lemaradok, mi? Ha vannak, először oda megyünk.
- Nemes gondolat, hogy segíteni akarnának - bólint elismerően Karnek. - De erre nem lesz szükség. Bejártam ennek a dzsungelnek minden rejtett zugát, minden folyót, minden barlangot, minden fűszálat és liánt ismerek. Biztosan mondhatom: nem lakja ezt az erdőt más, csak mi.
- Ez esetben a magam részéről nincs több kérdésem, indulok, hogy felszerelkezzem az útra - feleltem. - Hálásan köszönjük az étel s a barátság kegyét egyként. Megteszünk mindent, ami erőnkből telik.
Miután túlestünk minden egyében s elbúcsúzott mindenki a vénektől a sátor előtt megálltunk egy kis kört formálva. Mosolygósan néztem a társaimra, míg a lövész felénk fordult:
- Hali, skacok! Mi újság veletek? - kezdett fiatalos üdvözlésbe.
- Üdvözöllek Kyou mester, örömmel tölt el a tudat, hogy egy a fegyvermágiában jártas nemes harcos is segíti harcunkat - nyújtottam neki kezet, minden feltűnés nélkül beavatva Sorovot az újabb nyikhaj mágiaformájába. Gyanútlanul rázta meg húsos karomat.
- Áh, Kyou. Végre egy ismerős arc - sóhajt fel Johnathan.. - Rég láttalak, mi van veled?
- Nem sok, kalandoztam ide-oda, semmi több - feleli legyintve a fegyveres.
- Értem, legalább egy megbízható társ lesz mellettem - feleli Johanthan. No csak? Érzed a veszted kisfiam? Suttogásra vált, ami társaságban részben illetlenség, részben meg jól jön, mert addig sem figyelnek ránk. Sorov felé hajolok, majdhogynem hangtalanul jegyzem meg:
- Nagyon kölyök, de ügyes. Pisztolyokat idéz.
Mazjef mester a szemével int, hogy megértette a célzást, majd felzárkózunk a két kölyök mögé akik az erdő széle felé indulnak. Megköszörülöm a torkom, miután benn járunk már az erdőben:
- Út közben majd át kéne beszélnünk néhány egyéb eshetőséget uraim - kezdem finoman. - Igen széles tárházát ismerem a herbalizmusnak. Ezen belül bizonyos ártó szerek kikeverését is. Ha meg nem is ölné ezeket a gertrodorokat, de talán előnyünkre fordíthatná a szituációt a legyengülésükkel a természetes vízforrások megmérgezése. Képes lennék nagy mennyiségben az itt fellelhető alapanyagokból olyan szert keverni ami lerontaná az betegségekkel szembeni ellenálló képességüket. Vagy éppen további mérgekkel szembenit... Gondoljanak bele, mennyivel növelné mindez a győzelmi esélyeinket...
Mindeközben haladtunk ha lassan is a csalitosban.

Lényegében a két takonypóc szó nélkül hagyta a felvetésemet a mérgezésre. Sorov is, de ez nem lepett meg, a mágusmester értő biccentése is jól beszélt a hozzáállásáról. A két ifjú hős- és hullajelölt viszont nemes egyszerűséggel semmibe vett. Hát jól van, lehet ezt így is...
Nyugodtan felsorakoztam a többiek mögé, magamban eldöntve, hogy ezen a környéken semmilyen gyógynövény nem él a továbbiakban, kivéve ha Sorov mester sérül meg. Bár... Lehet hogy találok valamit azért a két hülyegyereknek is. Van néhány dolog ami biztosítja a sebfertőzést és üszkösödést... Hmm... Majd még meggondolom. Lassan bandukoltunk. Johnathan előre állt a bazi nagy kaszájával. Növényzet ellen pont megteszi, de mint minden mágus, ő is azok közé tartozott akiknek fegyveres kiképzettsége gyengécske. Mondjuk nálam jobb, de ez semmit sem jelent. A dzsungel a társaimat elnézve még mindig istenverte meleg, s azt én is pontosan tudom, hogy tele van mindenféle nyüvekkel. Mindnek szárnya van, mindnek fullánkja van és mindnek van legalább 60 haverja amit a nyakamba tud még szabadítani. Bah... Részben dögunalmas, részben pedig irritáló.
Már vagy egy órája törtük magunkat előre, mikor az elöl haladó Johnathan megmerevedett és lehajolva közelebb intett minket. Mellé zárkózva körbe futtattuk a tekintetünk a környezeten amelyen körbe mutatott. Leszakadt ágak, lesodort levelek mindenütt, eltépett liánok, felzavart avar, letaposott aljnövényzet itt-ott. Nyomok. Súlyos, nehéz testek nyomai, amelyek elsősorban a fákon közlekedtek. Úgy néz ki közel vagyunk a célpontjainkhoz...
Sorovra pillantottam, démoni énje bizonyosan megfelelő lenne a kém szerepére, ha kölcsön tudja venni remek hallását és látását a sötét teremtménynek, amikor lendületesen közbe is szólt Kyou:
- Dél felé lehetnek, majdnem mindent észre szoktam venni, jó megfigyelő vagyok. Itt várjatok, megnézem mi újság arra - közölte flegmán és már bele is vetette magát az aljnövényzetbe.
Most már Mazjef sem bírta ki egy komolyabb vigyorgás nélkül. Még egy ilyen tökéletlen idiótát. Eddig sem szándékoztunk a vásárra vinni a bőrünket, amíg nem nagyon muszáj, csak azt csináljuk meg, amit kénytelenek vagyunk a sikerhez, már amíg takonypóc és retardált fűbe nem harapnak, de így, hogy önként is közelébe mennek a vágóhídnak... hát ez így egyre szebb lesz. Istenem, miért nincs még néhány százezer ilyen kölyök a világon. Királyként élne bárki, aki legalább képes a saját nevét leírni ezek között. Eszük semmi, csak hőzöngeni tudnak. Mindig szerettem ezeket. Bármit rájuk lehet sózni, bármire rá lehet őket venni és nagyon meg sem kell erőltetni magunkat.
Johnathant egyszerűen otthagytuk a fenébe Sorovval. Várogassa csak Kyout, nekünk dolgunk volt. Hamarosan fel is fedeztük amit akartunk. Egy magasabb fát szinte belepett egy jellegzetes futónövény, hosszúkás, kávébab alakú termések lógtak róla, lilásvörös színben. Mindketten óvatosan vettünk le egy-egy lédús, feszülő termést és vizsgálgattuk meg. Én egy nagyon keveset a ruhám ujjára nyomtam a jellegzetes léből és a nyelvem hegyével megkóstoltam. Kesersavanyú íz robbant a számba belőle, azonnal fájdalmas grimaszba szorult az arcom. Sorov csak megszaglászta az általa leszedettet. Egymásra néztünk majd kimondtam mindkettőnk diagnózisát:
- Ez bizony Haramiapöffeteg - mormogtam. A démonmágus komoly arccal bólogatott. Gyorsan lekaptam a vállamról a hátizsákot, míg Sorov a saját táskájában kotorászott. Rekordidő alatt került elő pár használaton kívüli papírzacskó, párat meg üres papírokból hajtottunk faenyvvel rögzítve. Munkálkodásunk közben ért vissza a két kölyök a nyomainkon, némileg meglepetten pislogtak a munkálkodásunkra, de nem is várhattam el, hogy két tanulatlan tenyeres-talpas parasztgyerek érthetne bármit is műveltségre épülő tervekből. Kyou mindenesetre belekezdett:
- Alig 10 percet kell haladni, van ott lejjebb egy kis tisztás, a közepén valami tavacskával. A körül van az egész csapatuk - kezdte keményen törve az agyát, hogy mindenre visszaemlékezzen. - Olyan 30-an lehetnek, elég nagy dögök, aranybarnás színű, hosszú szőrük és jelentős méretű karmaik vannak. Az arcuk erősen megnyúlt, pofaszerű, de ha engem kérdeztek, akkor nem egyszerű állatok. Tuti hogy beszélgetnek egymással valami makogós nyelven és nem tűnnek butának sem. Pár a fákon szunyál, de a többi a víz körül van. Bolhásszák egymást, vedelnek, meg ilyenek. Láttam egyet helyből felugrani a magasabb ágakra, jobb ha erre számítotok. Rothadt nagyot tudnak ugrani!
- Agresszívak jelenleg? - kérdezte síri, kongó hangon Sorov, jó szokása szerint. Fel is állt a karomon a szőr rögtön.
- Nem mondanám - rázta a fejét az ifjonc. - Nekem tökre nyugisnak tűntek.
- Szóval bármi is vadítja meg a hordát - vettem át az államat simogatva Sorov gondolatmenetét - az nem valamiféle fertőzés, betegség, vagy mérgezés, hiszen akkor folyamatosan dühöngenének. Időszakos rohamokat kevés betegség vált ki és azok sem fertőzőek, legfeljebb a veszettség, de akkor mostanra az egész nyomorú közösség rég kihalt volna, meg a falu is tele lenne betegekkel, akiknek habzik a szája. Valami más van a dologban... Ez szép munka volt Heidan mester! Nagyszerű látásod nélkül nagy hátrányban lennénk most, köszönjük a kiváló felderítést! - hajtottam fejet a fegyvermágus felé. Még Sorov is kipréselt magából egy "elismerő" bólintást, nem árt kicsit legyezgetni a magát automatikusan kicsit kihúzó varázsló hiúságát. Emberből van ő is, na. Még ha ez az eszén nem is látszik meg. Fogalmam sincs hogy sikerült ennyi időt megélnie ennyi ésszel, bár még mindig egy fokkal jobb mint a szélmágus. És ez nem Kyoura nézve a dicsőség, inkább a takonyzsák haverjának komoly szégyen...
Elkezdtem felvázolni a tervünket a két kölyöknek:
- Ez itt a Haramiapöffeteg - mutattam a növényekre. - Nem halálos, de nagyon kellemetlen növény, bár többször lefőzve és párolva borzasztó ízű, de gyógyhatású készítmény alapja, így nyers formában teljesen más hatása van. Amire a leve fröccsen, legyen az bármilyen bőrfelület égő-viszkető érzést nyújt, némileg legyengít és kifejezetten irritál. Kellemetlen kiütések jelennek meg alig percek alatt, amik napok alatt se múlnak el teljesen és addig is gennyedzenek, na meg büdös de rettenetes módon és párolog is, a nedvét beszívva pedig a légutakban hamar légszomjat és fulladást okoz. Nem öl meg, de alig lehet benne lélegezni, nem hogy más tevékenységet folytatni. A nevét onnan kapta, hogy az útszéli haramiák is hamar felfedezték káros hatásait, nyilván a saját kárukon és kisebb zacskókat töltve meg a levével amolyan bombaként alkalmazták, ennek segítségével egy jól felszerelt bandának még egy mágus ellen is voltak reális győzelmi esélyei, ha...
Johnathan halkan közbe szólt Kyou felé:
- Szerinted meg tudjuk most azt is, ki fedezte fel azt a gazt és ezért milyen díjat kapott érte?
A fegyvermágus lelkesen vigyorgott én viszont a fejemet csóváltam:
- Nem figyeltetek. A haramiák módszerét alkalmazzuk terveink szerint. Tisztességes bombát nincs időnk gyártani belőle, de a célnak meg fognak felelni ezek is. Kellő zavart és gyengeséget okoznak majd a horda soraiban ahhoz, hogy könnyebben győzzünk. Az elmondásod alapján szeretnék foglyot ejteni s ha jól nézem ez ellen nektek sincs kifogásotok. Talán megyünk valamire, ha megvizsgálunk egy élő egyedet. Ehhez viszont elterelés kell, míg az egyik helyes kis készítményem kiüti valamelyik dögöt - magyaráztam.
- Én mondjuk úgy gondoltam lerohanjuk őket négy irányból, leütöm az egyiket a többit meg összeverjük és kész - vonogatta a harcos logikát csillogtató Kyou. Sorov válaszolta meg most a felvetést:
- Nem mennénk sokra - közölte jeges hangon. - Azok a majmok sokkal gyorsabban mozognak és nagyobbat ugranak mint a társaság jó része. Egérutat nyernének a fákon. Ha most valóban nem agresszív a közösség, akkor úgy fognak viselkedni, ahogy majomfélékhez illik. Menekülőre fogják. Kell valami, ami megzavarja őket.
Bár ugyanazon a hangszínen beszélt mint mindig, valahogy úgy éreztem ezt a hangnemet általában öt éves, értetlen gyermekeknek tartogatja. Kyou ajkai is késpengényire szűkültek, ahogy dühös grimasz jelent meg az arcán:
- Biztosítalak titeket ha valamelyiknek a közelébe kerülök, azt le is ütöm - jelentette ki magabiztosan. - A végeredmény meg ugyanaz, a horda elmenekül.
- Ha sikerül őket meglepni, akkor talán - feleltem. - De ha nem jön össze, akkor menekülni fognak azonnal. Ezt akarjuk elkerülni, nem a képességeidben kételkedünk - tettem hozzá békítően.
- A meglepetést tudom biztosítani - felelte rá Johnathan. - Be tudom juttatni hirtelen is Kyout a horda közepébe. Szélmágus vagyok!
- Tehát képes vagy repülni? - mosolyodtam el.
- Naná, hogy tudok! Érdekes egy szélvarázsló lennék ha nem tudnék! - replikázott.
- Nagyszerű! Mi lenne, ha kombinálnánk a terveinket? - kérdeztem egyre szélesebben vigyorogva. - Te bedobod a mestert a majmok közé és a levegőből biztosítod a bombákkal, hogy ne meneküljenek el a célpontok, mi Mazjef mesterrel pedig biztosítjuk az esetleges mégis kikeveredő majmok útjának az elállását. Egyet megmérgezek ha Heidan mester is leüt egyet az csak plusz nyereség.
- De... Nem most magyaráztad el, mennyire veszélyes az az izé...? - döbbent meg Kyou. - Ha körülöttem fognak becsapódni, én is kapok a nedvükből...
- Nem fog, ha hosszú ruhát vesz fel mester és köt egy kendőt az arca elé - feleltem. - Ha mégis, nem véletlen van maga mellett két herbalista, ellenszere is van a hatásának, megnyugtatom.
Azt mondjuk nem részleteztem, hogy a környéken él-e az ehhez szükséges növény, illetve hogy el is készítenénk-e és ha igen, azt készítenénk-e el, de hát ilyen apróságokba most igazán felesleges lett volna belebonyolódni, nemde? Körbe hordoztam a tekintetem a többieken, lassanként mindannyian bólintottak:
- Csináljuk - recsegte Sorov.
- Csináljuk - bólintott Johnathan is. - Nyugi Kyou, vigyázni fogok rád, tudok célozni.
- Csináljuk - adta áldását végül is a fegyvermágus is.
A srácoktól lenyúlt zacskókkal kiegészítettük a mieinket és hamarosan kellő mennyiségű bombát állítottunk elő egy ilyen attrakcióhoz. Megindultunk...

Három irányból közelítettük meg a lények szállásterületét. Kyou és Johnathan északról érkezett meg, tehát nyíl egyenesen a tisztáshoz. Sorov nyugatról került én pedig keletről. Ahogy kilestem a levelek közül, valóban kifejezetten majomszerű lényeket láttam, eltekintve a jellegzetes karmoktól. Karnek és a tudománya! Még hogy nincs mihez hasonlítani őket, mi? Van egy olyan sötét gyanúm, hogy nem egyszerű ostobaság volt ez a vén vadásztól, hanem szándékosság lapul meg mögötte. Férgek! Mit rejtegetnek vajon előlünk...? És mekkora értékkel is bír az? Egyelőre mindegy. Egy fűszálat a markomba fogva ráfújtam, hogy tücsökciripeléshez hasonló hangot adjon. "Helyemen vagyok". Hamarosan két ciripelés is érkezett válaszul. Megvannak a többiek is. Nincs értelme várakozni, csak a lebukás esélye nő, hisz a lények szaglása valószínűleg első osztályú, így is fél órát malmoztunk, mire a széljárás délire fordult, hogy ne vegyenek észre minket. Három rövidet ciripeltem és vártam a nyugtázást.
Végül is annak is tekinthető... Ciripelés helyett vad csatakiáltás hangzott, ahogy Kyou gyönyörű ívben vágódott a csoport közepébe és már villant is körbe a botja. Johnathant a levegőbe emelték a széláramlatok, vaskos vízhatlan zsákjából előszedte az első bombákat. Sorov és én kiléptünk a tisztás legszéléhez, épp csak takarásba, hogy ne lássanak minket. Izzadó tenyeremben forgattam az út közben szedett erősebb liánt, melynek végére pár kisebb, éles kődarabot kötöttem.
A horda megzavarodott a mindenfelé fröccsenő lé bűzétől és élettani hatásaitól, zavarodottnak tűntek, de igen gyorsan reagáltak. A nőstények felkapkodták a kicsinyeiket és magukkal rángatva az öregeket menekülni kezdtek volna, míg a hímek erejükkel és karmaikkal fedezik ezt a manővert. De esélyük sem volt erre, Johnathan bombái igencsak szép íveken csapódtak be, megakadályozva a terület elhagyását. Harákoló, nyüsszögő hangok keveredtek a kora esti szélben ahogy a majmok kínlódni kezdtek a haramiapöffeteg párájában. Egy kisebb csoport felém próbált kitérni, hárman voltak, meg egy kölyök. Tökéletes!
Előre léptem és korbácsként suhintottam meg a liánt. Az éles kődarabok nem egy helyen csontig tépik a bőrt és a húst, most is szép hatása volt a dolognak. Nyüszítve menekült visszafelé akit csak elért a kezdetleges fegyver. De a kölyök túl alacsony volt, azt nem találta el a lián, így ő könnyezve, félvakon botorkált tovább. A nyaka közé csördítettem a liánkorbáccsal, a gyönyörű mozdulat hatására köré is tekeredett a növényhajtás, hogy azonnal orra bukott és... sírni kezdett! Esküszöm! Épp olyan volt panaszos hangja, mint egy síró gyermeknek! Az egyik lény azonnal megperdült és visszarohant. Elkapta a liánt és maga felé feszítette, súlyos tépőfogaival akaszkodott neki, hogy a kicsit szabadíthassa. Ez az! Az övembe kapva kiszedtem onnan a vérgyengítőt és a vékony falu üvegcsét a döghöz vágtam. Szinte felrobbant a vállán, szilánkjai, rajta a méreggel, mélyen fúródtak a bőre alá. Amúgy is vérző sebeket ejtett már rajta rögtönzött fegyverem, könnyű préda! Elharapta a liánt, a kölyök elinalt s egyelőre ez a lény is, bár tudtam, már soká nem fogja bírni. Aztán ugrottam is arrébb magam is, mert az egyik bomba igencsak közel ért hozzám talajt. Nem vagyok benne biztos, hogy eltévedt dobás volt ez Johnathan részéről, de teljesen mindegy. Úgyis megölöm.
A csata elsősorban a mező közepén dúlt, már néhány lövés is dördült, hogy Kyou a levegőbe lődözve riogatja el a majmokat vagy lelövöldözi őket, azt mondjuk nem tudtam innen kivenni, nagy volt a kavarodás, de nem is érdekelt. Panaszos vonyítás jelezte azoknak a helyét akik Sorov oldalán akartak áttörni. Szerencsétlenek. Béke poraikra - kuncogtam el magamat.
Idővel feltűnt újra a sebzett lény, már dülöngélve tudott csak járni, a folyamatos vérveszteség legyengítette már. Johnathan a bombákból kifogyva már mágiával szált be az általános adok-kapokba, legalábbis a sűrű kiabálásai erre utaltak. Meg a különböző röppályákon repkedő gertrodorok is.
A megmérgezett lény végül is leroskadt, rázkódni kezdett, nyilván a vérveszteség miatt erői végére ért. Nagyszerű! Láttam közeledni a többieket is, megvártam míg odaérnek. A horda a bombáink gőzének tisztulása után azonnal menekülőre fogta, ahogy erre esély nyílt. Azt nem tudtam hirtelen kivenni, hogy Kyou ejtett-e foglyot, én mindenesetre ezzel foglalkoztam inkább. Sorov ruházatán a felfröccsent vér kemény és gyilkos küzdelemről árulkodott. Kérdő tekintetemre megrázta a fejét. Nem az ő vére. Helyes. Most hogy mind itt voltunk akkor se menekül ez a dög, ha szimulál, szóval lássunk neki. Kyoura néztem:
- Levenné a derékszíját? - érdeklődtem, mire finoman fogalmazva megnyúlt az arca első döbbenetében, bár talán csak a harci láztól nem tisztult még ki a tekintete, mindenesetre felröhögve tettem hozzá: - Nyugalom. Szorító kötésnek kell, különben elvérzik ez a gertrador vagy micsoda...
Kyou megkönnyebbülve adta át a ruhadarabot, gondolom megnyugodott, hogy nem kell kaján sárga szemektől tartania míg zuhanyzik, vagy valami ilyesmi gondoltam magamban vidáman, aztán letérdelve megfordítottam a súlyos testet, hogy ellássam a sérüléseit.

(bocsi srácok, délutános vagyok, nem nagyon érlek el titeket skypeon és hát haladni is kéne, megbeszéltek szerint megadtam a fő vonalat, majd írjátok meg a saját posztjaitok és aszerint módosítom, pontosítom a párbeszéd szövegeket)

A nagy útra való felkészülés végéhez értünk. Vezetőnk megkér minket, hogy kövessük. Egészen a falu keleti széléhez vezet minket.
- A szörnyek valahol erre lehetnek. Sok sikert, és Áhne kísérje utatok! - búcsúzik tőlünk, majd visszatér a faluba.
~ Áhne? Hmm... Biztos valami helyi istenség. Később, ha nem nagy gond az öregeknek, talán tanulmányoznám a kultúrájukat.
A Nap már lemenőben volt, így sietve nekiindultunk az útnak. Ismét a dús növényzettel megáldott dzsungelt szeltük. Csak úgy hajlott jobbra balra a gaz. De várjunk csak!? Már megint én mentem elől. Ezek megint úttörőnek állítottak be. Mondhatom remek. Mire végzünk ezzel a fránya munkával, a végére kicsorbul kedvenc fegyverem. Na de egye fene, mi mással törhetnénk utat célunk felé. Ahogy nyesem le a dzsumbujt, nyomokra leszek figyelmes. Ezek bizony állattól vannak, attól amelyiknek épp a nyomában vagyunk. Ahogy szétnézek mindenhol letört gallyak, letiport aljnövényzet. Ez lehet az általuk használt egyik ösvény.
- Srácok, ezek az ő nyomaik - fordulok hátra társaimhoz.
- Dél felé lehetnek, majdnem mindent észre szoktam venni, jó megfigyelő vagyok. Itt várjatok, megnézem mi újság arra - vállalkozik önként Kyou barátom, és úgy is tesz, előre megy kémlelni a dögöket.
Közben a másik két társam csak úgy otthagyott. Ezek valamiben sántikálnak, de nagyon nem zavart, ő dolguk. Míg vártam Kyoura kerestem valami ülőhelyet. Egy kisebb sziklán foglaltam helyet, majd elkezdtem élezni fegyverem. Szerencsére nem sérült meg annyira. Majd kisvártatva vissza is tér a frissen szerzett információ birtokában, és együtt mentünk a két elkószált jószág után.
- Alig 10 percet kell haladni, van ott lejjebb egy kis tisztás, a közepén valami tavacskával. A körül van az egész csapatuk. Olyan 30-an lehetnek, elég nagy dögök, aranybarnás színű, hosszú szőrük és jelentős méretű karmaik vannak. Az arcuk erősen megnyúlt, pofaszerű, de ha engem kérdeztek, akkor nem egyszerű állatok. Tuti hogy beszélgetnek egymással valami makogós nyelven és nem tűnnek butának sem. Pár a fákon szunyál, de a többi a víz körül van. Bolhásszák egymást, vedelnek, meg ilyenek. Láttam egyet helyből felugrani a magasabb ágakra, jobb ha erre számítotok. Rothadt nagyot tudnak ugrani!
- Agresszívak jelenleg? - szólalt meg, eddigi ismeretségünk során először, Sorov. Furcsa mély hangja volt, elég rémisztő.
- Nem mondanám - rázta a fejét Kyou. - Nekem tökre nyugisnak tűntek.
- Szóval bármi is vadítja meg a hordát - kezdett mélyebb elemzésbe Orson - az nem valamiféle fertőzés, betegség, vagy mérgezés, hiszen akkor folyamatosan dühöngenének. Időszakos rohamokat kevés betegség vált ki és azok sem fertőzőek, legfeljebb a veszettség, de akkor mostanra az egész nyomorú közösség rég kihalt volna, meg a falu is tele lenne betegekkel, akiknek habzik a szája. Valami más van a dologban... Ez szép munka volt Heidan mester! Nagyszerű látásod nélkül nagy hátrányban lennénk most, köszönjük a kiváló felderítést!
Én síri csöndben figyeltem három társam beszélgetését, közben azon gondolkodtam, hogy ha rosszra fordulnak a dolgok, akkor kit használjak majd élő pajzsnak. Mondjuk a levegőben remélhetőleg elérhetetlen leszek ezen állatok számára.
- Ez itt a Haramiapöffeteg - kezdett bele tervébe a herbalista. - Nem halálos, de nagyon kellemetlen növény, bár többször lefőzve és párolva borzasztó ízű, de gyógyhatású készítmény alapja, így nyers formában teljesen más hatása van. Amire a leve fröccsen, legyen az bármilyen bőrfelület égő-viszkető érzést nyújt, némileg legyengít és kifejezetten irritál. Kellemetlen kiütések jelennek meg alig percek alatt, amik napok alatt se múlnak el teljesen és addig is gennyeddzenek, na meg büdös de rettenetes módon és párolog is, a nedvét beszívva pedig a légutakban hamar légszomjat és fulladást okoz. Nem öl meg, de alig lehet benne lélegezni, nem hogy más tevékenységet folytatni. A nevét onnan kapta, hogy az útszéli haramiák is hamar felfedezték káros hatásait, nyilván a saját kárukon és kisebb zacskókat töltve meg a levével amolyan bombaként alkalmazták, ennek segítségével egy jól felszerelt bandának még egy mágus ellen is voltak reális győzelmi esélyei. A haramiák módszerét alkalmazzuk terveink szerint. Tisztességes bombát nincs időnk gyártani belőle, de a célnak meg fognak felelni ezek is. Kellő zavart és gyengeséget okoznak majd a horda soraiban ahhoz, hogy könnyebben győzzünk. Az elmondásod alapján szeretnék foglyot ejteni s ha jól nézem ez ellen nektek sincs kifogásotok. Talán megyünk valamire, ha megvizsgálunk egy élő egyedet. Ehhez viszont elterelés kell, míg az egyik helyes kis készítményem kiüti valamelyik dögöt - magyarázta.
- Én mondjuk úgy gondoltam lerohanjuk őket négy irányból, leütöm az egyiket a többit meg összeverjük és kész - hozta fel az ötletet Kyou.
- Nem mennénk sokra - közölte jeges hangon Sorov. - Azok a majmok sokkal gyorsabban mozognak és nagyobbat ugranak mint a társaság jó része. Egérutat nyernének a fákon. Ha most valóban nem agresszív a közösség, akkor úgy fognak viselkedni, ahogy majomfélékhez illik. Menekülőre fogják. Kell valami, ami megzavarja őket.
- Biztosítalak titeket ha valamelyiknek a közelébe kerülök, azt le is ütöm - jelentette ki magabiztosan. - A végeredmény meg ugyanaz, a horda elmenekül.
- Ha sikerül őket meglepni, akkor talán - felelte Orson. - De ha nem jön össze, akkor menekülni fognak azonnal. Ezt akarjuk elkerülni, nem a képességeidben kételkedünk.
Míg ezek tanakodtak, én vizuálisan magam elé vetítettem a dolgot a fejemben és megtaláltam az ide illő meglepetést.
- Bocsi, hogy közbe szólok. Ha meglepetésre van szükség, akkor tudok segíteni. Be tudom juttatni Kyout a horda közepébe. Csupán egy kisebb örvényt kell alatta kavarnom, és berepítem közéjük.
- Tehát képes vagy repülni? - mosolyodott el Orson.
- Ez nem repülés kérdése, a szélmágia alapja is bőven elég hozzá. Bár nem tagadom, rendelkezem a repülés képességével is.
- Nagyszerű! Mi lenne, ha kombinálnánk a terveinket? - kérdezte egyre szélesebben vigyorogva. - Te bedobod a mestert a majmok közé és a levegőből biztosítod a bombákkal, hogy ne meneküljenek el a célpontok, mi Mazjef mesterrel pedig biztosítjuk az esetleges mégis kikeveredő majmok útjának az elállását. Egyet megmérgezek ha Heidan mester is leüt egyet az csak plusz nyereség.
- De... Nem most magyaráztad el, mennyire veszélyes az az izé...? - értetlenkedett Kyou. - Ha körülöttem fognak becsapódni, én is kapok a nedvükből...
~ Ebben van némi igazság.
- Nem fog, ha hosszú ruhát vesz fel mester és köt egy kendőt az arca elé. Ha mégis, nem véletlen van maga mellett két herbalista, ellenszere is van a hatásának, megnyugtatom.
- Csináljuk - recsegte Sorov.
- Csináljuk - bólintottam én is. - Nyugi Kyou, eddig még sosem vétettem el a célt.
- Csináljuk - adta áldását végül barátom is.
Ahogy egyre mélyebben hatolunk egy nagy tisztás tárul szemünk elé. Egy kisebb tó foglal el középen. A dús aljnövényzet itt már nem volt jellemző. Rövid pázsit jellemezte a tájat. A tavat hatalmas fák ölelték körül, hasonlóak voltak, mint a faluban lévő magas fa. Nem volt sok időm csodálni ezt a látványt. Ugyanis a tavat övezve vagy 30 darab gert volt. Tehát Kyou információi helyesek voltak. Jobban megfigyelve tényleg tűntek olyan veszélyesnek. A fán aludt egy, míg a másik a tóból ivott, közben társa benn hűtötte magát, de a legfurcsább mégis a majmokhoz hasonlóan egy sorban ülő, egymást tisztogató egyedek voltak.
Három oldalról közelítettünk, én Kyouval északról, míg a másik kettő külön-külön oldalról. Tücsökciripeléshez hasonló hang jelezte, mindenki a helyén van, ideje támadni. A korábban megbeszélt tervet követve kisebb légáramlatot kavarva Kyou alatt a levegőbe repítettem. Ő egyenes az állat csorda jobb oldalt lézengő egyedei közé esett. Rajtam volt a sor, ideje volt, hogy én is a fellegekbe emelkedjek.
- Flight! - aktiváltam mágiámat. A levegőben előszedtem a még a dzsungelben Orsonék által összeszedett bogyókat és bombázásba kezdtem. A szúrós szagú termények megzavarták a tisztáson eddig uralkodó békét. Kyou és Sorov két oldalról tartják a frontot míg én felülről felügyelem egy se tudjon megszökni. Bombáim fogytán nem volt más választásom, nekem is be kellett szállnom a csihi-puhiba. Tehát fentről kezdtem el ontani mágiámat a lények közé, melyeket részben felkapta az erős széllöket és pár méterrel arrébb nagy puffanással értek földet. Eközben Orson is végezte a dolgát, vérgyengítőt dob az egyik gertbe. Az állat fájdalmas üvöltéssel jelzi nem tetszését, majd gyengülni kezd. Végül véresen dől össze. Eddig tartott, itt volt az ideje, hogy elengedjük a többit. A nőstények a kölykeiket és az öregeket fogva iszkoltak el, majd a talpon maradt hímek is követték őket. Az elejtett vadat mind körülvettük, hogy biztosra menjünk, nem menekül el.
- Levenné a derékszíját? - fordult Orson a kissé meglepett Kyou felé, majd hozzátette: - Nyugalom. Szorító kötésnek kell, különben elvérzik ez a gertrador vagy micsoda...
Kyou nyugodt szívvel adta át az övet a nagydarab mágusnak, aki ellátta az állatot. Közben észre sem vették, hogy eltűntem egy kicsit, legalábbis ez volt a benyomásom. Az sűrűbe mélyedve némi liánt szakítottam le, majd szélmágiám segítségével egy-két keskenyebb törzsű fát döntöttem ki, majd katanámat előhívva lemetszettem ágait. Ezeket húzva magam után tűntem fel ismét, és nagy mosollyal magyaráztam meg eltűnésemet:
- Gondolom, ti se gondoltátok, hogy majd valaki a hátán cipelve viszi - néztem rájuk felnevetve, ami látszólag Sorovnak nem igen tetszett. - Ha ezeket a rönköket összekötözzük a liánokkal és elé is kötünk párat nem lesz nehéz elhúzni a testét. Remélhetőleg a liánok sem szakadnak el útközben, de lévén a dzsungelben vagyunk, könnyen pótolhatóak.
Elkészítettük a „hordágyat” és visszacipeltük a foglyot egyenest a faluba.

Mikor visszaértünk a faluba, meglepett a látvány. Mint valami háborús hősöket, úgy ünnepelt a kunyhók menténk felsorakoztatott tömeg. De ami a legjobban elnyerte a tetszésemet, az a fiatal lányok közvetlensége volt, csak úgy bomlottak utánam. Nem csoda, hisz jó munkát végeztünk. Az öregek könnyeikkel küszködve hálálkodtak tettünkért. A minket körülvevő tömegből egyszer csak úgy felemelkedtem, pedig nem is használtam mágiát. Majd feleszméltem, hogy pár erős férfi kapott fel a vállára, és mint egy előkelőséget hordoztak körül a faluban. Tetszett ez a bánásmód, hozzá tudnék szokni. Falusi ünneplő körutam során a szebbnél szebb lányok színkavalkádban pompázó virágrengeteget szórtak ránk. Elgondolkodtam honnan szerezhették be, hisz a dzsungel mélyén nem nagyon találkoztam ilyen színes növényekkel, mindenütt csak zöld és barna szín dominált. Egy kb. velem egykorú lány lépett oda hozzá, nagyon csinos volt, és látszólag én is tetszettem neki. Méltóságteljesen meghajolt előttem, majd a nyakamba akasztotta az általa készített virágkoszorút.
A nagy ünneplésben meg is feledkeztem róla, hogy nem egyedül vagyok. Körbenéztem, de csak Kyout láttam, aki hozzám hasonlóan élvezte a hős létet. Viszont Orson és Sorov az elejtett vaddal együtt eltűnt. Nem tudnám róluk elképzelni, hogy nagy társasági lények lennének. Valószínűleg a gertet látják el, és szereznek róla több információt. De engem várt a mulatozás, így nem is fordítottam nagyobb gondot efelé.
Egy kicsit elszabadulok az ünneplő tömeg körgyűrűjéből, keresek egy kényelmes helyet, odafészkelem magam és hátradőlve kapucnimat a fejembe húzva szemlélem a falu mozgolódását. Unottan előhúzom zsebemből kedvenc cukorkámat, kihúzok egy szálat a dobozból és számba illesztem, úgy hogy annak vége kilógjon onnan. A végét rágcsálva figyelem, miként készül a falu egy kis ünnepségre, amit a tiszteletünkre szervez. Eközben már alkonyodni kezd, a falu fényei egymás után gyúlnak lángra. Minden falusi a szabadban tevékenykedik. Teríték kerül a földre, valamint ételek, italok sora. Nekem még nincs sok kedvem ismét ünnepeltetni magam, elfáradtam egy csöppet. Mind az ide tartó út, mind a vadászat kifárasztott. A távolba meredek és lassacskán lebuknak szemhéjaim. Bár nem sokáig, egy kedves női hangra ébredek.
- Nem csatlakozol az ünnepi lakomához, kedves vándor? - a selymes hangra felpattannak szemhéjaim, a virágkoszorút átnyújtó kedves lány áll előttem. Szája mosolyra nyúlik és kezét nyújtva felsegít, bár nem szorultam rá, de eme kedves gesztust udvariatlanság lenne visszautasítani.
- Csatlakoznék én, de az egész napos munka igen kifárasztott - szabadkoztam.
- Értem. Gyere velem, van egy különleges főzetünk fáradság ellen.
Követem fürge lépteit, melyek egy kunyhóhoz vezetnek. Ő elhúzza a kunyhó ajtajaként szolgáló leplet, és mikor már fél lábbal bent van, hátraszól.
- Várj meg itt, mindjárt jövök.
Úgy teszek, ahogy az mondta. Pár perc múlva egy kecses láb lép ki azon az ajtón, tulajdonosa kezében egy tálka. A tálban furcsa barna lötty van, hasonlít az általunk fogyasztott kávéhoz. Sőt talán egy itt termő kávébab fajból készíthette. Átnyújtja, én felhörpintem. Kesernyés íze miatt grimaszolok, amin ő csak felnevet. Miután elfogyasztottam az italt, beinvitál az ünnepi lakoma helyszínére. Csodás teríték fogad, finomabbnál finomabb falatok mindenütt. Helyet foglalok és nem is zavartatom magam, hozzálátok a fenséges vacsorához. Ahogy elnézek végig az ételsoron, a végén ismét a három bölcset pillantom meg. Most már barátságos a tekintetük, igaz az öreg hölgy még mindig nem békélt meg ittlétünkkel, de kit zavar ez, ő baja. Észre sem vettem már korom sötét volt, az égen millió csillag ékeskedett. Evés közben, észre se vettem először, de egy kis erszény vándorolt az ölemben, kíváncsian széthúztam a száját, majd belemarkoltam. A fizetségem, gondoltam. Alaposan átszámoltam, 170 ezer gyémánt volt benne. Megelégedtem vele. Jól laktam, ideje volt nyugovóra térni. Felkaptam motyómat és a számomra fenntartott kunyhóba baktattam vele. Társaimat kunyhója sötét volt, vagy alszanak már, vagy még mindig talpon vannak. Eszembe is jutott, hogy az ünnepség folyamán egyszer-kétszer látni véltem Kyout, de nem nagyon beszéltem vele. Ittlétem során először feltártam a kunyhó ajtaját, bementem és a sarokban ledobtam felszerelésem. Bent egy takaros földön megágyazott ágy és egy kis asztalka fogadott. Pulóveremtől, pólómtól és cipőmtől megválva, lefeküdtem és álomra hajtottam fejem. Még hallottam a kint még mindig nyüzsgő tömeget, de végül elaludtam.

Rögtönzött saroglyán cipeltük vissza az elfogott majomembert a faluba. Pontosabban cipelte a bivalyerejű Sorov, a démonmágusnak úgy tűnik meg sem kottyant a plusz súly, vagy valamire nagyon kíváncsi volt az állattal kapcsolatban. Mindenesetre erősen kiléptünk visszafelé, hamarosan el is értük az első házakat. Az összevert gertrodor látványa kicsalta a falusiakat, akik hamarosan üdvrivalgásban törtek ki, ahogy megláttak minket.
Alig tudtunk a zsákmányunkkal beérni a házainkig, már lényegében utcabál zajlott a helységben. Valaki a fejembe nyomott egy babérkoszorút, sőt két csinos helybéli lány is csókot nyomott vaskos ajkaimra, ami legalábbis megdöbbentett. Valóban kirobbanó öröm rezgett itt köröttünk a levegőben. A kunyhóink előtt a vének vártak ránk, bár a tolldíszes nő félrevonult némileg, de még ő is megeresztett egy elismerő biccentést, ha némileg kényszeredetten is. Karnek nem fogta vissza magát, éltes korát meghazudtolóan járt egy olyan akrobatikus elemekkel fűszerezett táncot, amit én még csak nagyon ritkán láttam bárkitől is a rögtönzött zenei kíséretre, bár jó néhányan csatlakoztak hozzá fiatalabbak is. Végezetül hozzánk lépve kiengedte a hangját és hosszan méltatta hőstetteinket, végezetül egy-egy pénzes zacskót nyomva a kezünkbe. Utána végre beengedtek minket a szalmakunyhókba. Lepakoltunk, itt el is hagytam Sorovot aki néhány bonceszközzel felszerelkezve kezdte vizslatni a megkötözött és nyüszítő lényt. Engem annyira nem érdekelt az élveboncolás, szükségtelen kegyetlenségnek tűnt, amiben sosem leltem örömömet. A könyörtelenség, a terror nagyszerű eszközök, de életcélként vagy passzióból? Ugyanmár...
Odakint mulatozás fogadott. Tánc, ének, zene és virágeső. Jól láthatólag mindenki remekül érezte magát, én gyorsan helyet foglaltam egy széken, az én hasammal ezt a testet nem táncművészet gyakorlására tervezték meg, remélhetőleg a falusiak meg fogják érteni. Erősen gondolkodtam rajta, hogy reggel tájban, még hajnalhasadás előtt kéne megmérgeznem a helyi kutat, ahonnan a vizet veszik fel, nagyban megnövelhetnénk Sorov mesterrel a kialkudott díjakat. Ha meg hozzá vesszük Kyou és Johnathan pénzét is... hmm...
Karnek telepedett le mellém, gondoltam néhány mondatot illene váltanunk, már csak udvariasság kedvéért is. Megköszörültem a torkomat és a gigantikus fára mutattam:
- Nem sok ilyen növényóriás létezik talán az egész világon - kezdtem. - Mi a története, ha meg szabad kérdeznem?
- Nos - vigyorgott rám alkoholtól és mulatozástól fátyolosan ragyogó szemekkel a vén vadász: - egyszer elhullott egy mag, amiből a századok során lett egy baromi nagy fa...
Illendően vigyorogtam vissza a csodálatos elmésségre és folytattam:
- De remélem tudja, hogy nem pont erre gondoltam...
- Persze, persze - legyintett, - de nincs különösebb története. A falunak remek védelmet biztosít egymagában is, árnyékot ad, a korai időkben menedékként is szolgáltak az ágai, míg meg nem erősítettük a kunyhókat, hogy kibírják a természet viszontagságait. Áhne első teremtményének, kegyelme manifesztumának tartja a néphit.
- Áhne? - vontam fel a szemöldököm.
- Igen - bólintott komolyan. - Áhne, a termékenység, a születés istene, a közösség elsősorban őt tiszteli mindenek felett. A nagy fa a második legnagyobb áldása a közösségre nézve.
- És mi az első? - kérdeztem, noha már voltak sejtéseim, a vigyorgó öreg nem is hazudtolta meg őket, mikor a kezembe nyomott egy butykost:
- Borókapálinka! - nevetett, majd visszament táncolni.
Egy ideig ültem még és iszogattam pár kortyot, de nem annyit, hogy megcsapjon, sosem voltam az alkohol különösebb barátja. Ez a fajta a mulatság pedig engem személy szerint inkább csak fárasztott. Egy nagy tányér ételt húztam magam elé, onnan csipegettem mint egy kismadár. Vagy Kismadár nevű ló, ez nézőpont kérdése, magamhoz képest nem zabáltam túl magam, de azért a tál étel elfogyott. Utána bevonultam a kunyhóba, ledobtam magam az ágyamra, a fejemre húztam a csuklyámat és hamarosan elnyomott az álom, jólesően gondolva az ajtó elé állított kis székre s a rajta lévő jó rakat zörgő tárgyra. Aki ide megpróbál bejönni, az észrevétlen legfeljebb akkor, ha minősített mestertolvaj, azok ellen meg úgysem számít semmi védelem. Hamarosan vizenyős horkolásom hallatszott talán csak az épületben.

Miután a furcsa lényt elintéztük egyenesen a falu felé vettük az irányt, közölni a jó hírt a többiekkel is. Jonathanal elől mentünk, Orsonék csak a hátunktól jó pár méterre kullogot. Igaz, ők húzták a vadat, de ahogy őket elnéztem valamiben mesterkedtek ismét. Mikor a falu széléhez értünk, nagyon csodálkoztam. Az emberek úgy vártak minket, mint valami hősöket, akik megmentették az egész földet a pusztulástól. A lányok egyenesen felénk szaladtak, ölelgetni kezdtek, a férfiak pedig a vállukra vettek, úgy vittek be a faluba. Jó érzés volt ez, nem utasítanám el, ha mindig ilyenben kellene részesülnöm.
Az egyik leányzót - aki bevallom nagyon megtetszett – kézen fogtam és kivittem a nagy tömegből és felmáztunk egy fára. Ott aztán ment a romantikázás, igaz sokáig nem mert ekkor egy fiú jött oda a fa alá, méghozzá az aki először fogadott engem érkezésemkor.
- A vének hívatnak téged, - megnyugodtam mikor ezt mondta, már azt hittem, hogy azért jön, mert ez az ő párja - gyere, elvezetlek, majd azután folytathatod. – mondta nevetve.
Közöltem a lánnyal, hogy maradjon ott mert még visszajövök, majd leugrottam a fáról és követtem a fickót. Ahogy azt mondta, a vénekhez vitt. Ugyan oda ahol először volt a megbeszélés. Már javában folytak az előkészületek az ünnepségre – szebbnél szebb lányok készítették elő a tálalást és a díszitést, de gyönyörködésemet megszakították.
- Üdvözöljük kedves Kyou! Nagyon jó munkát végeztek. – majd a fiatalabbik férfi elővett egy kis erszényt és odadobta nekem. Mikor a kezembe zuhant a tartalma csörrent egyet, szóval biztos voltam benne, hogy a jutalom lesz az. Ki is nyitottam, és igen, pontosan 110.000 gyémánt.
- Holláláá! Ez csodálatos! Nagyon szépen köszönöm ezt a becses jutalmat. Igazán megérte eljönnöm, nah de persze elsősorban nem ezt néztem, hanem azt, hogy segíthessek. – majd miután bármit is mondtam egy kérdést szegeztek felém.
- A másik két társuk, tudja az a testes és a másik, aki magukkal volt. Ők hol vannak? – nah igen, tudtam én, hogy valamiben sántikálnak. Igazából észre sem vettem, hogy már a faluba nem jöttek be velünk.
- Hát ha tudnám, akkor biztosan elmondanám de azért egy sejtésem van. Harc közben az egyiket túszul ejtettük. Biztosan azt ápolják és vizsgálják. Tudják ilyenek az alkimisták.
- Vagy úgy… Nos azért remélem előkerülnek, elvégre a jutalom nekik is jár. Most menjen, nem tartjuk fenn tovább, de azért majd a lakomán remélem itt lesz.
- Persze, ki nem hagynám. Nos akkor viszlát később. – ezzel sarkon fordultam és már siettem is a leányzóhoz, aki már valószínűleg várt rám. Ahogy gondoltam, ott is volt, és mikor meglátta, hogy jövök felcsillant a szeme úgy, hogy az még a sötétben is látszott. Egészen a lakomáig ismét kettesben voltunk.
A kaja nagyon finom volt a lakomán, teljesen jól laktam. Szerintem napokig kibírnám evés nélkül, annyit ettem. Jonathant elnézve, ő is jól érezte magát. Lakoma után felálltam és elindultam a kunyhóm felé. Hirtelen eszembe jutott, hogy valamiről, vagyis valakiről megfeledkeztem. Hátra fordultam és ránéztem a lányra, akivel eddig is voltam és rámosolyogtam, mert eléggé szomorú volt. Biztos azért mert azt hitte, hogy ott hagyom. Felállt és utánam szaladt, majd megölelt. Együtt mentünk a kunyhóba. A kunyhóban kellemes illatok szálldogáltak. Vastagabb ruháimat ledobtam és lefeküdtem. Az éjszakát a lánnyal töltöttem.

/Bocsánatot szeretnék kérni a késésért. Teljes mértékben hibás vagyok, nem is szóltam, hogy inaktív leszek egy kis ideig. Többet ez nem fordul elő. Bevallom azt is, hogy azért voltam inaktív mert egy retkes játékot játszottam éjjel nappal, nah de mostmár lassítok vele és szánok időt a posztokra úgy mint eddig is./

A férfi elég lassan érkezett meg hozzánk, bőven hagyott időt nézelődni, bár a látvány nem volt több a várhatónál. Kis házikók és sátrak tömkelege teljes összevisszaságban, és furcsa emberek. Jó értelemben. A városi társadalommal szemben, ezt itt meg tudnám szokni. Kellemes, nyugodt környezet, és sehol egy elvetemült ember. Mostanában ritkaságszámba megy az ilyen. Annyira belemerülök a helyszín csodálásába, hogy a férfi erős hangja szinte sokként hat rám.
- Remélem mágusok vagytok, kik megmentésünkre siettek! Már nagyon vártunk titeket! Gyertek beljebb, gondolom éhesek és szomjasok vagytok!
- Azok lennénk, igen. A vendéglátás baráti gesztusát a vendégbarátság ősi szokása szerint viszonozzuk majd, erőnk szerint segítve közösségüket. – vágja le a talpnyaló dumát Orson, elnyerve ezzel a fickó bizalmát. Szép húzás.
Jobban is megfigyelem vezetőnket. Egyenes kiállás, fejlett, bár már kissé visszafejlődött izomzat, összehúzott szemek, álvigyor. Tapasztalt embernek látszik, nem valószínű, hogy hitt Orsonnak. További puhítás esetleg beválhat, de akár rosszul is sülhet el. Jobb, ha a háttérben maradok. A fickó vezetésével megindultunk előre, és bár elöl haladtam, fél szememmel Jonathant lestem. Nem szeretem, ha olyan egyének vannak a hátam mögött, akikben nem bízom, ez pedig különösen igaz volt a szélmágusra. Elégedetten konstatálta, hogy nincs mitől félni, túlságosan lekötötte a táj, és a megérkezésünkre kisereglett falusiak. A viselkedésük és az ábrázatuk nem olyan, amit vártam. Túlságosan is örülnek nekünk, mintha csak mi tudnánk nekik segíteni, holott ez nem valószínű. Vagy tévesen ítélnek meg minket, vagy van valami oka, amiért ők nem képesek legyűrni a rájuk leselkedő veszélyt. Rosszabb esetben az is előfordulhat, hogy áldozat gyanánt hivattak minket, bár ezt nem tartom valószínűnek. Inkább nem kérdezek rá, érzékeny téma lehet, majd talán a munka elvégzése után lesz alkalmam faggatózni.
- Csak ha megéled. – figyelmeztet Astaroth. Már szinte vártam, hogy megszólaljon.
~ Abba te nem halsz bele?
- Ez a legjobb, hogy nem!
~ Na maradj magadnak. - parancsoltam rá, és furcsamód megfogadta. Biztos akar valamit.
A vezetőnk, mert hát időközben vezetett is minket valahova, három üres kunyhó elé terelt bennünket. Egyik se volt nagy szám, egyszerű szalmatetős épületek, minimális komforttal.
- Remélem, megbocsátjátok nekünk, hogy csak ilyen szerény hajlékkal tudunk szolgálni, de mindent megteszünk kényelmetekért. Kérlek, pakoljatok le, én itt fogok várni rátok, hogy elkísérjelek a falum vezetőihez – szabadkozott, de Orson gyorsan megnyugtatta.
- Ez tökéletesen megfelel nekünk jó uram, köszönjük a vendéglátás kegyét.
~ Túl nagy becsben tart minket, már-már gyanúsan nagyban. Lehet nem ártana elkezdeni aggódni.
Jonathan, amint vége lett a rövid beszélgetésnek, bevette magát az egyik kunyhóba. A marha. Teszek róla, hogy ne élje túl ezt a kalandot, persze csak miután ellátta a feladatát. Orson arcán gonosz vigyor díszeleg, ő is hasonlóra gondolhat, mint én. Szegény Jonathan, esélye se lesz. Bár jut mindegyikünknek egy-egy kunyhó, Orsonnal mégis egyen osztozunk. Sokkal biztonságosabb így, elvégre egységben az erő. Az elvetemült társaság tartson öszze.
Bent pontosan az a látvány fogadott, amit vártam. Szalma leterítve a földre, tűzgödör, fémedény, pár gyenge minőségű polc. Egyesek talán nem kedvelik az efféle szobákat, pedig kifejezetten előnyösek. Nincs bútor, ami akadályozná a mozgást, és még a legtehetségesebb merénylő se képes szalmán osonni. Míg Orson lepakolta a cókmókját, én átrendeztem átmeneti szállásunkat. Ágyak a falhoz, szalma a bejárathoz, illetve labirintusszerűen elrendezve a padlón. A polcokra is terítettem valamennyit, nehogy kapaszkodónak lehessen őket használni. Legalábbis nem a tudtunk nélkül. Sokáig tartott ez az elrendezés, így mire kiértem, a többiek már elindultak a vezetőnkkel. Gyorsan a nyomukba szegődtem, és bementünk a hatalmas szalmasátorba.
~ Társalgó és ebédlő. ~ gondoltam.
Nos hát, helyesen gondoltam. Az igazat megvallva, egy kissé meglepődtem, mikor megláttam, hogy mind a földön ülnek, faasztalt és székeket elvártam volna. Mindezért kárpótol, hogy a föld bőven meg van pakolva egzotikus ételekkel, amiből arra következtetek, hogy a szörnyek nem a kajára hajtanak. De akkor vajon mire?
- Ők itt népünk vezetői, a nagy tudású vének. - szólal meg hirtelen vezetőnk, és három, szőnyegen ülő, idős emberre mutat. - Asmia - egy tollas fejdíszt viselő öreganyó biccent felénk.- Karnek – egy fehér hajú, majdnem egész testén kitetovált öreg hajol meg. - és Misoto - egy hajdan izmos férfi bólint.
- Legyetek üdvözölve! – szólal meg Asmia, így mind helyet foglalunk, és belekezdünk az evésbe. Úgy sejtem, ezután rögvest útnak kell indulnunk. Magamhoz húzom a legközelebbi tálat, és nekilátok.
- Nem tudom mennyit tudtok a falunkat sújtó szörnyűségekről – szólal meg Karnek, - de jelenleg hatalmas szörnyek támadnak minket.
Elmondja azt, amit felesleges tudnunk. Sebaj, addig is van időm enni.
- Borzalmas károkat okoznak minden alkalommal, sokunkat gyilkoltak le – mondja most Misoto. - Nem tudunk védekezni az erejük ellen. Éveken keresztül éltünk nyugalomban a természettel, de most ez a béke megtört. Mi magunk se tudjuk miért.
~ Pedig az hasznos információ lett volna. De folytassátok csak.
Hirtelen lebben a sátor bejáratát fedő ponyva, és olyan ember lép be, aki biztos nem idevalósi. Egyre többen vagyunk, és ez nem tetszik nekem. Szerencsére hamar megkönnyebbölük, az illető ugyanolyan bambának tűnik, mint Jonathan.
- Azt sem tudjuk megítélni mikor fognak legközelebb támadni, vagy hogy miért jönnek – mondja Asmia - Mi Gertrodornak hívjuk őket, hatalmas szőrös testük és karmaik vannak.
- Kérünk titeket mentsétek meg a falunkat! - mered maga elé komoran Misoto. Ezzel végeztek is, ideje indulnunk.
- Köszönjük a szíves vendéglátást s ha hatalmunkból telik, mindenképpen megpróbálunk népetek segítségére sietni ebben a veszélyben. Mindazonáltal rá kell mutassak, nagyobb az esélyünk a sikerre ha ellátnak minket további információval, ami az Önök érdeke is...
~ Okos, nagyon okos. Így kell faggatózni.
- Kérdezzetek! – feleli Asmia, bár nem túl lelkesen.
- Nos egy helyi elnevezés nem sokat segít nekünk a lények azonosításában, márpedig képességeik ismerete kulcsfontosságú lehet megfelelő taktika választásához. Pontosabb leírást is kaphatnánk ezekről a lényekről? Pontosan mekkorák? Csak a karmaikkal harcolnak, vagy a fogaikkal is? Földön, fákon élnek? Föld alól jönnek? Levegőből? Mérgező a harapásuk? Mindenevők? Ragadozók? Megvadult növényevők? Ejtett el belőlük egyet is a közösség?
- Nos sajnos kevéssé vagyunk képesek pontosítani az elhangzottakat - rázza meg a fejét a szót átvevő Karnek. - Nagyjából két ember magas egy gertrodor, fákon élő bestia, legalábbis mindig onnan támadnak. Iszonyatos karmokkal harcolnak, talán bevetnék a fogaikat is, nem tudhatom, egyszerűen nem voltunk képesek akkora ellenállást jelenteni a számukra, hogy ehhez kelljen folyamodniuk. Éppenséggel a félig széttépett áldozatok miatt azt sem tudhatjuk mérgező-e a karmuk vagy foguk a szerencsétlenek... istenek!... előbb... előbb adták vissza a lelküket a fáknak, mint hogy méreg végezzen velük, ha volt is... Semmi esélyünk nem volt ellenük, nem hogy elejtsünk egy ilyen bestiát is! Csak jönnek, rombolnak és pusztítanak, aki az útjukba kerül, azt mind megölik... – adja elő a harcok szomorú történetét. Ha hagytak ennyi embert odaveszni, akkor megérdemlik. Az első támadás után segítséget kellett volna hívniuk az ostobáknak.
- Borzalmas tragédia. Mindent meg fogunk tenni, hogy akik túlélték eleddig, azok közül ne is vesszenek oda többen – mondja látszólagos sajnálattal Orson. - Vannak elképzeléseik, hogy a dzsungelen belül merre felé lehet ezeknek a dögöknek a kolóniája? Valamivel egyszerűbb lenne és főképpen gyorsabb, ha nem kéne keresgélni őket...
- Sajnos ezt még nem sikerült kiderítenünk . Nehezen lehet rávenni akárkit is, hogy a nyomukba eredjen és kiderítse, ha belegondolnak...
- Hogyne, hogyne. Ez esetben arra kérném Önöket, hogy mondják el, merre felé vannak a környéken vízforrások? Akárhol is éljenek ezek a gertrodorok, az biztos, hogy inniuk kell. Mivel nagyjából csúcsragadozóknak tűnnek, jó esély van rá, hogy természetes vízforrás közelében vertek tanyát.
Felkapom a fejem. Ha olyan hülyék, hogy erre válaszolnak, akkor nyert ügyünk van. És mosz nem csak a getrodorokra gondolok.
- Észak felé van egy tó nem messze a tábortól, valamint dél délnyugat felé egy hosszú folyó szeli át a területet. Vannak elszórtan kis patakok az erdőben, de azok aligha elegek egy nagyobb kolónia fennmaradásához – feleli Misoto.
~ El se hiszem!
- A dzsungel nehéz terep. Földművelésre alkalmatlan, bányászni nem lehet. Gondolom a közösség igényeit elsősorban vadhússal fedezik. A vadászok sokat tapasztalt emberek. Láttak már vért és veszélyes szituációk tömegét. Nem vesztik el egykönnyen a fejüket, nem esnek pánikba néhány túlméretezett karmos majom láttán. Ők talán pontosabb leírást és esetleges következtetést is adhatnak. Szeretnénk beszélni a közösség legtapasztaltabb vadászával aki jelen volt a... – mondaná Orson, de túl messzire megy. Asmia letorkollja.
- Erre nincs semmi szükség! Kaptatok egy egyértelmű feladatot amit el kell végeznetek, ehhez biztosan nincs szükség arra, hogy bárkit is zaklassatok a törzsünkből! Menjetek és csináljátok meg a dolgotok!
- Bocsássatok meg a kissé nyers megfogalmazásért - szabadkozik Misoto, - mindannyiunknak nehéz időszak volt ez. Semmire sem mennétek a vadászaink kérdezgetésével, amit láttak, azt elmondták nekünk, hiszen mi vagyunk a közösség vezetői ugye. Csak időpocsékolás lenne.
- Magam is vadász voltam – szólal meg Karnek - A magam korában a legtapasztaltabb. Ha bármilyen következtetésre lehetne jutni ezek kapcsán, elhihetitek, én már rájöttem volna. Ha valamely vadászunknak lenne ötlete, elmondta volna nekem. De semmi ilyesmi nem történt sajnos.
- Nos? Van még kérdésetek, vagy elindultok végre? - jegyzi meg kelletlenül Asmia.
- Rendben van, vegyék úgy kérem, hogy ez a kérdés el sem hangzott. Azért van még ami érdekelne – teszi hozzá. - Első sorban is: mikor kezdődtek ezek a támadások? Történt valami különös, furcsa, szokatlan az azt megelőző 2-3 hétben?
- Nos... Megközelítőleg olyan másfél hónapja történt a legelső támadás. Viszont őszintén mondom: semmi, abszolút semmi sem történt abban az időszakban, ami nem képezi életünk megszokott részét. Higgyék el kérem, még csak ötletünk sincs arról, miért is támad minket a horda - felelte Karnek.
- Értem. Ez esetben már csak egy utolsó kérdést engedjenek meg nekünk. Tudnak esetleg más közösségről is itt a környéken? Netán van még település, amit esetleges veszély fenyeget? - érdeklődtem. Naná! Majd az ő gyémántjaikról lemaradok, mi? Ha vannak, először oda megyünk.
- Nemes gondolat, hogy segíteni akarnának - bólint elismerően Karnek. - De erre nem lesz szükség. Bejártam ennek a dzsungelnek minden rejtett zugát, minden folyót, minden barlangot, minden fűszálat és liánt ismerek. Biztosan mondhatom: nem lakja ezt az erdőt más, csak mi.
- Ez esetben a magam részéről nincs több kérdésem, indulok, hogy felszerelkezzem az útra. Hálásan köszönjük az étel s a barátság kegyét egyként. Megteszünk mindent, ami erőnkből telik.
Miután megszabadultunk a vének társaságától, kinn gyűltünk össze. Az előbb érkezett ismeretlen mágus is beállt közénk, ami nem volt egy túl bölcs döntés.
- Hali, skacok! Mi újság veletek? – kiáltott.
- Üdvözöllek Kyou mester, örömmel tölt el a tudat, hogy egy a fegyvermágiában jártas nemes harcos is segíti harcunkat – ráz vele kezet Orson, beavatva engem a mágiájába. Még egy illető, akitől meg kell szabadulnuk.
- Áh, Kyou. Végre egy ismerős arc – szólal meg Jonathan. - Rég láttalak, mi van veled?
~ Ezek ismerik egymást?!? Eggyel több ok, hogy megszabaduljunk tőlük.
- Nem sok, kalandoztam ide-oda, semmi több - feleli legyintve a fegyveres.
- Értem, legalább egy megbízható társ lesz mellettem - feleli Johanthan.
~ Nem bízol bennünk? Jól teszel, jól teszed…
- Nagyon kölyök, de ügyes. Pisztolyokat idéz. – súgja nekem alig hallhatóan Orson.
Jelzem, hogy vettem az adást, és megindulunk befele az erdőbe. Természetesen a két hullajelölt halad elöl.
- Út közben majd át kéne beszélnünk néhány egyéb eshetőséget uraim – veti fel Orson.. - Igen széles tárházát ismerem a herbalizmusnak. Ezen belül bizonyos ártó szerek kikeverését is. Ha meg nem is ölné ezeket a gertrodorokat, de talán előnyünkre fordíthatná a szituációt a legyengülésükkel a természetes vízforrások megmérgezése. Képes lennék nagy mennyiségben az itt fellelhető alapanyagokból olyan szert keverni ami lerontaná a betegségekkel szembeni ellenálló képességüket. Vagy éppen további mérgekkel szembenit... Gondoljanak bele, mennyivel növelné mindez a győzelmi esélyeinket...
A vezetőnk ezen a ponton elégelte meg társaságunkat, és gyorsan búcsút intett. Meg tudom érteni, én se lennék a helyében.
- A szörnyek valahol erre lehetnek. Sok sikert, és Áhne kísérje utatok!
Jonathan kipattintotta istentelen méretű kaszáját, és belefogott a természet megcsonkításába, aminek hála igen gyorsan haladtunk. Persze még ennél is gyorsabbak lennénk, ha besegítenék, de minek fárasszam magam? Látszólag élvezi.
- Srácok, ezek az ő nyomaik! - fordult hirtelen hátra.
- Dél felé lehetnek, majdnem mindent észre szoktam venni, jó megfigyelő vagyok. Itt várjatok, megnézem mi újság arra – szólal meg Kyou, és elrohan az adott irányba.
~ Ha olyan jó megfigyelő vagy, hogyhogy eddig nem vetted észre okostojás?
Egy marhától máris megszabadultunk, hát Jonathant is hagytuk a fenébe, Orsonnal elmentem növényeket keresni. Kizárt, hogy egy ilyen erdőben ne nőne olyasmi, ami a hasznunkra válhatna. Szerencsére nem kellett, sokáig keresgélnünk, hamar megtaláltuk azt, amire szükségünk volt. Futónövény, lilásvörös, kávébab alakú termésekkel. Óvatosan leszedtünk egy-egy termést, és megvizsgáltuk. Óvatosan megszúrtam a rejtett pengémmel, és mélyen beleszagoltam, majd gyorsan kifújtam. Ez a szag csak egyet jelenthet…
- Ez bizony Haramiapöffeteg. – mondta ki helyettem is Orson. Hamarosan előkerültek a papírzacskók, és még gyártottunk is párat a körülöttünk található dolgokból. Mire alaposan felszerelkeztünk, befutott a két hullajelölt is.
- Alig 10 percet kell haladni, van ott lejjebb egy kis tisztás, a közepén valami tavacskával. A körül van az egész csapatuk - kezdte Kyou. - Olyan 30-an lehetnek, elég nagy dögök, aranybarnás színű, hosszú szőrük és jelentős méretű karmaik vannak. Az arcuk erősen megnyúlt, pofaszerű, de ha engem kérdeztek, akkor nem egyszerű állatok. Tuti hogy beszélgetnek egymással valami makogós nyelven és nem tűnnek butának sem. Pár a fákon szunyál, de a többi a víz körül van. Bolhásszák egymást, vedelnek, meg ilyenek. Láttam egyet helyből felugrani a magasabb ágakra, jobb ha erre számítotok. Rothadt nagyot tudnak ugrani!
- Agresszívak jelenleg? – teszem fel a kérdést.
- Nem mondanám - rázta a fejét.- Nekem tökre nyugisnak tűntek.
~ Hülye vagy fiam…
- Szóval bármi is vadítja meg a hordát, az nem valamiféle fertőzés, betegség, vagy mérgezés, hiszen akkor folyamatosan dühöngenének. Időszakos rohamokat kevés betegség vált ki és azok sem fertőzőek, legfeljebb a veszettség, de akkor mostanra az egész nyomorú közösség rég kihalt volna, meg a falu is tele lenne betegekkel, akiknek habzik a szája. Valami más van a dologban... Ez szép munka volt Heidan mester! Nagyszerű látásod nélkül nagy hátrányban lennénk most, köszönjük a kiváló felderítést! – dicsőti tovább a hülye fejét fejét orson, hát én is ráteszek egy lapáttal. Ha meghal, akkr már úgyse számít.
- Ez itt a Haramiapöffeteg - mutat a növényekre Orson, mire ezek ketten csak bámulnak. - Nem halálos, de nagyon kellemetlen növény, bár többször lefőzve és párolva borzasztó ízű, de gyógyhatású készítmény alapja, így nyers formában teljesen más hatása van. Amire a leve fröccsen, legyen az bármilyen bőrfelület égő-viszkető érzést nyújt, némileg legyengít és kifejezetten irritál. Kellemetlen kiütések jelennek meg alig percek alatt, amik napok alatt se múlnak el teljesen és addig is gennyedzenek, na meg büdös de rettenetes módon és párolog is, a nedvét beszívva pedig a légutakban hamar légszomjat és fulladást okoz. Nem öl meg, de alig lehet benne lélegezni, nem hogy más tevékenységet folytatni. A nevét onnan kapta, hogy az útszéli haramiák is hamar felfedezték káros hatásait, nyilván a saját kárukon és kisebb zacskókat töltve meg a levével amolyan bombaként alkalmazták, ennek segítségével egy jól felszerelt bandának még egy mágus ellen is voltak reális győzelmi esélyei, ha...
Johnathan halkan közbe szólt Kyou felé:
- Szerinted meg tudjuk most azt is, ki fedezte fel azt a gazt és ezért milyen díjat kapott érte?
Ő vigyorgott, mint a fakutya, de hát más nem is várható el tőle.
- Nem figyeltetek. A haramiák módszerét alkalmazzuk terveink szerint. Tisztességes bombát nincs időnk gyártani belőle, de a célnak meg fognak felelni ezek is. Kellő zavart és gyengeséget okoznak majd a horda soraiban ahhoz, hogy könnyebben győzzünk. Az elmondásod alapján szeretnék foglyot ejteni s ha jól nézem ez ellen nektek sincs kifogásotok. Talán megyünk valamire, ha megvizsgálunk egy élő egyedet. Ehhez viszont elterelés kell, míg az egyik helyes kis készítményem kiüti valamelyik dögöt – magyarázta el.
- Én mondjuk úgy gondoltam, lerohanjuk őket négy irányból, leütöm az egyiket, a többit meg összeverjük és kész – veti fel Kyou. Az ötlet hozzá illő.
- Nem mennénk sokra - közlöm. - Azok a majmok sokkal gyorsabban mozognak és nagyobbat ugranak mint a társaság jó része. Egérutat nyernének a fákon. Ha most valóban nem agresszív a közösség, akkor úgy fognak viselkedni, ahogy majomfélékhez illik. Menekülőre fogják. Kell valami, ami megzavarja őket. – mondom nekik, bár gyanítom feleslegesen.
- Biztosítalak titeket, ha valamelyiknek a közelébe kerülök, azt le is ütöm - jelentette ki magabiztosan. - A végeredmény meg ugyanaz, a horda elmenekül.
- Ha sikerül őket meglepni, akkor talán – vág közbe Orson. Itt tervet sejtek.. - De ha nem jön össze, akkor menekülni fognak azonnal. Ezt akarjuk elkerülni, nem a képességeidben kételkedünk.
- A meglepetést tudom biztosítani - felelte rá Johnathan. - Be tudom juttatni hirtelen is Kyout a horda közepébe. Szélmágus vagyok!
- Tehát képes vagy repülni?
- Naná, hogy tudok! Érdekes egy szélvarázsló lennék, ha nem tudnék!
~ Inkább gondolkodni tudnál a repülés helyett, azzal többre mennénk.
- Nagyszerű! Mi lenne, ha kombinálnánk a terveinket? Te bedobod a mestert a majmok közé és a levegőből biztosítod a bombákkal, hogy ne meneküljenek el a célpontok, mi Mazjef mesterrel pedig biztosítjuk az esetleges mégis kikeveredő majmok útjának az elállását. Egyet megmérgezek ha Heidan mester is leüt egyet az csak plusz nyereség.
- De... Nem most magyaráztad el, mennyire veszélyes az az izé...? - döbbent meg Kyou. - Ha körülöttem fognak becsapódni, én is kapok a nedvükből...
~ Része a tervnek…
- Nem fog, ha hosszú ruhát vesz fel mester és köt egy kendőt az arca elé. Ha mégis, nem véletlen van maga mellett két herbalista, ellenszere is van a hatásának, megnyugtatom.
~ Úgyse fogja tudni mit kap, szabadon játszadozhatunk vele. ~ mosolyodtam el a gondolatra. Ideje akcióba lépni.
- Csináljuk. – jelentettem ki.
- Csináljuk - bólintott Jonathan.. - Nyugi Kyou, vigyázni fogok rád, tudok célozni.
- Csináljuk – egyezett bele Kyou is.

Fegyvermágus barátunk valóban pontos volt, tíz perc se tellett bele, és megérkeztünk a mezőhöz. Itt szétoszlottunk, és aztán vártuk egymás jelét, ami előzetes megegyezés szerint tücsökciripelés volt. Hamar elértem helyemet a nyugati oldalon, majd miután sikeresen átalakultam annyira, hogy ellenfél legyek a vadaknak, belekezdtem a ciripelésbe. Szinte egyszerre hangzott el a jel minden irányból, körbevettük a getrodorokat. Kiugrottan a bozótból, és az első ami a szemembe ötlött, az a repülő Kyou volt. Reméltem, hogy szerencsétlenül fog földet érni, de nem így lett. Viszont a lényekre jól ráijesztett, akik megindultak szana-széjjel. Vicces látvány volt, ahogy menekülésbe fogtak, aztán ráeszméltek, hogy végük van. Majdnem olyan élvezetes, mint ugyanezt emberekkel eljátszani.
Az egyik majom volt olyan balga, hogy úgy hittem rajtam keresztül vezet az út a meneküléshez. Tévedett. Egy kemény ököl ragadta meg a karját és szépen visszahajította a mező közepére. Mondanom se kell, hogy én voltam. Egy másik viszont kihasználta az alkalmat, és megindult az erdő felé.
- Azt nem fogom hagyni, előlem ilyen könnyen nem lépsz meg! – kiáltottam felé, és hatalmasat vertem rá kardommal. Igen, vertem, mert nem volt időm kihúzni a tokjából. A lény vette az adást, megindult visszafelé. Látván milyen hatásos volt előbbi támadásom, úgy döntöttem nem árt nekik az elnáspángolás. További négy lénnyel játszottam el a szadistát, utána már nem mertek jönni. Olyanok voltak, mint pár óvodás, csak a fenyítésből értettek, de tanultak a másik hibájából. Illetve, az egyik nem tanult, teljes erejével nekem rohant, fel akart öklelni. Arra persze nem számított, hogy én gyorsabb leszek nála, az öklöm egyenest képen találta a szerencsétlen állatot, aki vérző pofával, nyüszítve menekült el. A többiek is elmenekültek, de már hagytam őket, a zsákmány megvolt. Odamentem a többiekhez, épp egy beszélgetés közepébe kerülve.
- Levenné a derékszíját? – kérdezte meg Kyou-tól Orson.- Nyugalom. Szorító kötésnek kell, különben elvérzik ez a gertrador vagy micsoda...
Ránéztem az állatra, hát mit nem mondjak, elég rossz állapoban volt. Gyanítom vérgyengítő a ludas. Jonathan elvonult, majd ágakkal és liánokkal tért vissza.
- Gondolom, ti se gondoltátok, hogy majd valaki a hátán cipelve viszi – mutat rá a getrodorra.
~ Én könnyedén képes vagyok rá.
- Ha ezeket a rönköket összekötözzük a liánokkal és elé is kötünk párat nem lesz nehéz elhúzni a testét. Remélhetőleg a liánok sem szakadnak el útközben, de lévén a dzsungelben vagyunk, könnyen pótolhatóak.
~ Úgyse lesz rájuk szükségünk.
Annak ellenére, hogy Jonathan ilyen lelkes volt, a lényt nem akaródzott neki cipelnie. Nagyszájú barom. Cipelhettem helyette én, persze nem gond, hiszen könnyedén elbírtam, csak hát bosszant a dolog. Mindenesetre mire beértünk a faluba, már sokkal jobb lett a kedvem. Talán köszönhető ez annak az ünnepségnek, amit a falusiak rendeztek a tiszteletünkre. Kellemes, népi zenén kívül még rengeteg dologgal kedveskedtek nekünk. Mindezek közül a leginkább nekem valót az a zsák pénz jelentette, amit a kezembe nyomtak. Az egészben a legjobb, hogy Hades nem tud erről a kis bevételről, nem fog a függönyök túlzottan is magas árát levonni. Örömmámorban úszva léptem be a kunyhónkba, ahova csak hosszú idő után jutottam el. Orson épphogy csak bejött, már ment is ki.
- Pedig csak a boncoláshoz szerelkeztem fel… - sóhajtottam, és közelebb léptem a lényhez. Nagyon nyüszített, de hát nem is csodálom. Alaposan megtapogattam, hogy hol lenne érdemes kezdeni, de hirtelen megállt a kezem. Új pontra ugrottam, de ott is ugyanaz volt a helyzet, ahogy mindenütt másutt is.
- Ez csak egy nagyra nőt majom?!? – kiáltottam fel. Mérgemben hagytam a fenébe a bestiát, és lehúztam az első utamba kerülő italos köcsögöt. Büszke vagyok rá, hogy szinte képtelen vagyok leinni magamat. Meg arra a lóra is büszke vagyok, ami a pályaudvaron áll. Meg annyi mindenre vagyok. Szóval bementem abba a pajtába, és ott ültem estig, aztán degeszre ettem magam, meg rekeszre.
Viszont, hála valami borzasztó keserű gyümölcsnek, kijózanodtam. Itt jóval erősebb az alkohol, mint a városban, ezt jobb észben tartani. Visszaballagtam a többiekhez, főleg a lányok gyűrűjében álló Kyouhoz. Sajnos, így nem tudom megölni, ezért megpróbáltam eljutni hozzá, hátha el tudom hívni valahova hátra, egy kis „megbeszélésre”. Viszont ő lelépett, ráadásul egy lánnyal az oldalán. Minden bizonnyal azon van, hogy továbbadja a degenerált génjeit.
~ Na hát akkor, adjunk valami hasznosat is ennek a falunak. ~ vetődött fel bennem a gondolat, biztos még az alkohol hatása.
Átöleltem a mellettem álló lányt, aki ezt minden ellenvetés nélkül tűrte, majd ő is átölelt.
~ Hinnye, de népszerű vagyok!
Kettesben besétáltunk a még mindig üresen álló kunyhóba…

Egy újabb reggel. A felkelő Nap fénye elönti kunyhómat. Nem aludtam valami jól, kényelmetlen és rövid volt az ágy. No, de mindegy, nincs mit tenni, az itteni teendőnk bevégeztetett. Gyorsan el kell húznom a csíkot, mielőtt a két morcoska ki akar nyiffantani. Feltápászkodom, bár nehezen megy, az ilyen földön elhelyezett, láb nélküli ágyak nem nekem valóak. Sokkal jobban örültem volna egy nyugágynak. Összecsomagolom a dolgaimat, bár nincs olyan sok, hogy itt pakolgassak. Mikor már minden megvan az induláshoz, még elhatározom, hogy egy utolsó lépésként a közeli pataknál megmosakszom majd kicsit. Bár lehet mégsem, mi van ha az a kettő ott támad rám. Inkább majd otthon, vagy ahol éppen legközelebb megszállok, majd ott elintézem a dolgot. Már épp lépnék ki a kunyhóból, mikor a reggeli csendet egy vékony női sikító hangja töri meg. Valami történt, de lehet, hogy csak kacsa az egész, de mindenesetre úgy döntök megnézem mi folyik odakint. Kirontok a kunyhóból, de az események végét csípem már csak el. Egy fiatal lány rohan át a kunyhók között, könnyei csak úgy záporoznak. Az egyik férfi kapja el a majd összeomló leányt, aki még ekkor is csak pityereg és reszket. Úgy tűnik, a többiek is felfigyeltek a sikolyra, Kyou és Sorov is kijött a kunyhójából, de Orsont sehol sem látom. Talán készül valamire?
Szinte egyszerre érkezünk a helyszínre, a lány hatalmas sokkot kaphatott, hisz még mindig nem volt egészen magánál. Eddigi kísérőnk is feltűnik, szűkszavúan kér minket arra, hogy kövessük. Ismét az ebédlőként szolgáló sátorhoz kísér minket, habár most hiányzik a bőséges teríték, és sehol senki.
- Üljetek le, - kérlel minket, és mi szófogadóan leülünk - sajnálom az előbb történteket, nem kellett volna látnotok. - szomorú hangjából érződik, hogy nagy a baj. Arcáról mély fájdalom és gondterheltség tükröződik.
- Mi történt, mi a baja a lánynak? - kérdezek rá, a történtekre, ami előtt még értetlenül álltunk.
- Hát, nem is tudom szabad-e nekem erről beszélnem. Időről időre mindig van egy áldozat, de ez ellen senki nem tehet semmit.
- Miféle áldozat, miről beszél?
- Kérjük mondjon el mindent - kérleli a férfit Kyou is. Sorov pedig szokásához híven halkan figyeli a történéseket. Kíváncsi vagyok ilyenkor mi járhat a fejében.
- Az erdő királynője - próbálja ennyivel elintézni, de ábrázatom arra ösztönzi, hogy folytassa. - Egy hatalmas templomban él, bent a dzsungel mélyén. - hangja még mindig szomorkás.
~ Höhh, egy vén banyával lehet dolgunk, a gertek se jelentettek nagy kihívást, ez sem lehet nehéz. Ha felajánljuk a segítségünket még egyszer ennyi gyémántot kaphatunk érte.
- Uram, hadd segítsünk! - szólal fel Kyou.
A fickó rázza a fejét:
- Nem, nem! Ezt nem kérhetjük tőletek, már így is sokat tettetek a falunkért - szabadkozik, és látszólag tényleg nem akar minket belekeverni.
- Ne szabadkozzon, jó uram. Mindig jól jön a segítség - fordulok felé nyájasan, szinte már-már bociszemekkel.
- Rendben van. Kérlek kövessetek.
Ismételten valahova máshová kísér minket. Ahogy felnyitja a kunyhó ajtaját, az előző lányt pillantom meg a vének társaságában. A vén csontok a lányt próbálják észhez téríteni, aki még mindig az erős sokk hatása alatt áll.
Úgy látszik ismét egy kisebb túra vár ránk. A falusiak némi élelmet nyújtanak át és megtöltött kulacsokat adnak a küldetéshez.
~ Várjunk csak... Hol van Orson!? Gyanús nekem ez a fickó...
Ahogy látom Kyounak is végre feltűnik, hogy eggyel kevesebben lettünk, de mint Sorovot, őt sem nagyon izgatja. Hát akkor irány ismét a sűrű rengeteg.