Sorov Mazjef

Név: Sorov Mazjef

Nem: Férfi

Életkor: 23 (de 18-nak látszik, legalábbis amióta a démon benne van nem mutatja öregedés jelét)

Mágia: Démon mágus - Astaroth

Klán: Grimmoire Heart

Kinézet: Magassága 182 cm. Rendkívül jó formában van, jó akrobata. Haja eredeti színe fekete, de mióta egyesült a démonnal, azóta nagy része befehéredett. Ha pedig valaki rá találna nézni, akkor már csak imádkozhat, hogy Sorov ne nézzen vissza rá. Egyébként kifejezetten helyes lenne.

Jelleme: Mindene a csend. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy bármiféle hangot is kiadna. Úgy közlekedik, mint egy szellem, még a légzését is alig hallani. Munkán kívül másról nem is igazán szeret beszélni, és nem is szokott. Rendkívül udvarias, gyakran magázza az embereket, kivéve ellenfeleit, akiket minden esetben tegez és lenéz. Gyakran használ súlyos szavakat és idézeteket.

Felszerelése: Köntösre emlékeztető ruha, amit még egy hercegtől hozott el, lévén neki már nem volt rá többé szüksége. Egész alkarra kiterjedő ujj nélküli kesztyűket hord, amik elősegítik a lopakodást és védik a horzsolásoktól. Három öv is van a derekára erősítve, ezeken kések és mérgekkel teli fiolák találhatók. Bal ingujjában egy csuklómozdulatra előugró penge, a jobban köpőcső és a hozzá tartozó tűk helyezkednek el. Még a tarkója alá kötve is van fegyvere, egy pillangókést tartogat ott vészhelyzet esetére. Emellett tart magánál egy katanát, pár füstbombát és némi robbanóanyagot is.

Előtörténet:

1. Fejezet: Kifelé!
Egy lámpás fénye vetül a egy szűk folyosó mocskos padlójára. Lábak zaja hallatszik. Tulajdonosaik határozottan menetelnek előre, léptükkor patkányok szaladnak szanaszét és ugranak bele a csatornába, felverve a poshadt vizet. A falakon mohák díszelegnek, és pókhálók lógnak cafatokban, de a jövevényeket ez nem érdekli, ők egyetlen pont felé haladnak rendületlenül, ez pedig egy cella a szemben lévő folyósón. Szemükben megvetéssel tekintenek a cella foglyára. A rab, ha akarna akár ki is törhetne cellájából, mert a rácsok rozsdásak és vékonyak. Ehelyett csak lehajtott fejjel üldögél a sarokban, megtörten, reményvesztetten. Teste néhány apróbb sérüléstől eltekintve teljesen ép, csak az elméje hever romokban.
A csoport egyik tagja egy néhány tucat kulcsot tartalmazó kulcscsomót vesz elő. Letörli a port a cella zárjáról, és közel hajol hozzá, hogy leolvashassa a számot.
- 13-as – mondja kissé eltűnődve, majd beleilleszti a kulcsot az ősréginek tűnő zárba, és óvatosan elfordítja.
A kattanásra a rab felnyitja a szemét, de mást nem tesz. Csak ül ott mozdulatlanul, gyűlölettel teli tekintetét rászegezve a kulcsos őrre, de eredménytelenül. Vagy nem rettent meg, vagy a sötétség védte meg e nézéstől, nem tudni pontosan. Kissé hátrébb áll, teret adva ezzel két másik, meglehetősen jó testfelépítésű őrnek, akik vaskos bilincset raknak a fegyencre, és egy nagyot rántanak rajta, mire az illető előre zuhan, és csúnyán összehorzsolja védekezésképpen kitartott kezeit. Ez a látvány úgy tűnik, hogy bosszantja az egyik, vezetőnek tűnő őrt, aki belépvén néhány rúgással ajándékozza meg a rabot.
- Kifelé! – ordít rá egy hatalmasat, amit még egy rúgással nyomatékosít.
Az izompacsirták megragadják a láncokat, felrántják az immáron bordáját tört rabot és elkezdenek vele kifelé haladni a komplexumból, miközben rántásokkal és rúgásokkal bírják gyorsabb mozgásra.


2. Fejezet: A csend megtörik
~ Ahh, mi ez már megint? ~ gondoltam, mikor egy pimasz vízcsepp keltett fel álmomból.
Mostanában ezzel töltöm a napjaimat. Alszom, álmodom. Régebben nem ilyen voltam. Napjaim állandó kiáltozással, dühöngéssel, rácsok feszengetésével telt. Mivel én nem voltam olyan gyenge fizikumú, mint a foglyok nagy része, ezért különleges elbánásban részesültem. Vaskos láncot kötötték össze mindkét kezem és lábam, melyek olyan hosszúak voltak, hogy pont elérhettem a rácsig, de nem tovább. Később levették őket, mert már nem volt szükség rájuk. A nyilvános kivégzés után senki se mert szökni. Egyszer pár bátrabb ember szökést kísérelt meg, de nem jutottak el messzire. Amennyire én hallottam, a hely egy kész labirintus, és ha valaki sikeresen kikeveredne, akkor azt tucatnyi felfegyverzett katona várná. Egyszer jártam csak kinn, a kivégzés alkalmából. Azok közül, akik szökni próbáltak hármat életben hagytak, hogy példát statuáljanak. Tudtam mit kéne tennem, de nem volt hozzá merszem. Bár akkor kínálkozott a legnagyobb esély a sikeres szökésre, de nem éltem vele. Rabtársaim kínja elvonta a figyelmemet. Már akkor ronda sebek éktelenkedtek rajtuk, mikor felvitték őket a pódiumra. Vágások, ostorcsapások nyomai. Mi is viseltük ezeket, de az övékének nagy része friss volt. Lehajtott fejjel álltak előttünk, várva az ítéletet. Láttam az őrök arcán az elégedettséget, ami undorral töltött el. Azt hittem ez különösen kegyetlen dolog, de tévedtem. Tudnak ők rosszabbat is.
A kivégzés után minden visszatért a megszokottba. Fenyítések, koplalás, és a ránk kényszerített mágiatanulás. Valami célból akarták, hogy minél többet tudjunk a mágiáról. Persze csak az alapokat, konkrét használatról szó se lehetett. Megtanultuk érezni, kiengedni, bizonyosképpen irányítani a varázserőt. Aki nem tette, azt 20 ostorcsapással jutalmazták. A legjobbaknak pedig külön cella járt. Átszállították őket egy külön folyosóra, ahol szinte teljes sötétség uralkodott. Ez az én lakhelyem is. Itt tengődök ugyanabban az ülő pózban, mint amiben most is.
Félálmomban eléggé belelassult vagyok, épphogy odafordítom egy pislákoló fényre és egy zárkattanásra a fejem, valakik máris a földre küldenek. Egyenesen előre bukok, épphogy van időm kitenni a kezemet, de nem érek vele sokat. Az esés miatt lehorzsolom az alkarjaimat, és az orromat is sikerük betörnöm. Friss, meleg vérem végigcsorog az arcomon, majd a padló mélyedéseiben és repedéseiben folytatja útját, porcicákat tolva maga előtt. Élvezem a szokatlan melegséget, főleg a hideg cellában töltött hosszú hónapok után, de nem sokáig adatik rá lehetőségem. Egy nehéz fémtárgy ütődik neki az oldalamnak, talán eltörve, de biztosan megrepesztve bordáimat. Összecsuklok a fájdalomtól, holott tudom, hogy fel kéne kelnem. A fémtárgy bizonyára egy páncél része, egy csizma. Nem tesz különösebben jót nekem, halk nyögésem és egy reccsenés jelzi a kárt. Egyik karomat a mellkasomra szorítom, de nem sokáig, mert felrántanak, és vonszolni kezdenek kifelé.
Valószínűleg ugyanazt fogják velem tenni, mint a többiekkel. Pontosan 4 hetenként eljött egy őrjárat, kinyitották az épp soron következő cellát és elvitték a rabot. Az elsők még kiabáltak, rángatóztak, dühöngtek, de hiába. Mindet sikeresen elvitték, és soha nem hallottunk egyikről se. Az egyetlen barátomat, a 12-est előttem vitték el. Lehajtott fejjel búcsúzott tőlem és ettől a világtól, míg könnyes szemmel kiáltottam utána. Ha nem lettünk volna egymásnak, biztos megőrültünk volna idebenn. Ő tartotta bennem a lelket, és én benne. Aztán lettem ilyen csendes, hogy elment. Kis híján múlt, hogy elveszítsem a józan eszem, de megígértette velem az elvitele előtti napon, hogy tartsak akkor is, mikor ő nem lesz itt.
~ Büszke lehetsz rám ott fenn, Mola. Kitartottam.

3. Fejezet: A telihold cseppjei
Ütemesen haladunk a mindent elborító sötétségben, a lámpás csak arra elég, hogy a vezető lássa az utat, én még azt se látom, mi van alattam.
-GUAHH! – kiáltok fel egy noszogató ostorcsapásra, hangoskodásomért még egyet kapok. Összeszorítom a fogamat amennyire csak lehet, és azon erőlködök, hogy elviseljem. Izzadságcseppek gyűlnek a homlokon, annyira megfeszülök. 20 perc fájdalmakkal teli bolyongás után beveszünk egy utolsó kanyart, aminek az a vége, hogy elvakít a fény. Az időérzékemet már az első héten elvesztettem, de a hangok alapján meg voltam győződve róla, hogy csakis éjszaka lehet. A hirtelen jött erős fény most elkezdi átégetni magát a retinámon. A bezártság alatt olyan lettem, mint valami barlangi élőlény. Szemem haszontalanná vált, bőröm beszürkült. Utóbbiban nem vagyok biztos, mert a néha megjelenő halvány, gombákból származó fénynél minden eléggé egyszínű. Szóval eltartott egy ideig míg hozzászoktam a fényhez, amit aztán megrökönyödve bámulok.
- Mi…a…pokol…EZ?!?
Mágikus körök, mint egy torony, úgy állnak egymásra rakva az ég felé, ráadásul lila fényoszlop halad a keresztül rajtuk. Beleborzongok a látványba, ahogy a téren állok. Félve követem szememmel lefelé az oszlopot, és meglátom, hogy az pontosan a tér közepén lévő oltárra vetül. Oda kerülök én.
Arcomból az a kevés szín is kiszáll, amint alaposabban körbe nézek. Természetesen mindenhol őrök vannak, de inkább a többiek az elrettentők. Tetőtől talpig be vannak öltözve, így még emberre se emlékeztetnek. Nagy köpeny, csuhák, rúnákkal ellátott henger alakú fejfedő, komplett gonosz pap felszerelés. Az egyének szabályos kör alakzatban helyezkednek el, minek központja a holdfény és benne az oltár. Most, a rövid nézelődés után továbbhaladunk, miközben egyre több tekintet helyeződik ránk, nyílválóan már csak én hiányoztam. Nem is vacakolnak sokat, minden különösebb előkészület nélkül levágnak az oltár közepén lévő kőasztalra, és hideg, rozsdás fémcsatokkal lerögzítenek. Arcom egyenesen a holdra néz, és ez valami furcsa érzést ébreszt bennem, egyfajta kábulatnak mondhatnám. Mintha valaki megragadná és kicsavarná az eget, úgy, mint egy egyszerű narancsot. Meghajlik körülöttem a tér, miközben érzékeim egyre inkább eltompulnak. Mint egy darázs zümmögését, úgy hallom minden irányból a papok kántálását. Számomra idegen nyelvnek tűnik, de ebben a tompult állapotban nem lehetek benne biztos. Amiben viszont immár a biztos vagyok, az az, hogy a látásom nem romlott. Tényleg csavarodik az égbolt!
- Eresszenek ki! – üvöltöm, mint egy őrült, látva, hogy mi közelít felém.
Az égbolt közepéről egy gömbszerű valami száll alá, vörös csóvát húzva maga után. A kántálok is felnéznek, de a szövegelést nem hagyják, sőt, mintha egyre gyorsabban tennék! Egyre nagyobb lesz a feszültség, a zuhanó valami olyan fülsüketítő hangok ad ki, hogy úgy érzem, bereped a dobhártyám. Hiába kiabálok, semmit se lehet hallani. Már egyre közelebb van, látom, hogy nem is gömb alakú. Inkább egy nagyon torz testre emlékeztet. Magatehetetlenül nézem végig, ahogy belém csapódik. Furcsa mód nem halok meg. Olyan érzés, mintha forró láva folyna az ereimben, szétégetve mindent, amit ér. Vonaglok és ordítok, de hasztalanul. A meghajlott ég is felém közelít, és végül minden kínommal együtt elnyel. Eltűnt a körülöttem lévő világ.

4. Fejezet: Az élet
A semmi közepén találom magam. Akármerre nézek, a kép nem változik. Fekete színnek mondhatnám, de nem igazán az. Csak sötét semmi, olyan, amibe belenézni is fáj. Itt, ebben az üres világban, mint egy film, úgy pereg le előttem az életem.
Egy sötét hajú, nyegle fiú ücsörög az iskolapadban. Jól emlékszem ezekre az évekre. Én voltam a többiek gúnyolódásának tárgya. Anyám afféle gyógyító, apám a helyi vadász volt. Engem azért gúnyoltak, mert cseppet sem hasonlítottam rá. Koromhoz képest alacsony voltam, ráadásul gyenge is. Időm nagyobbik részét abban az erdőszéli faházban töltöttem, amit akkor otthonnak hívtam. Anyám sokat foglalkozott velem, tanított a saját mesterségére. Először sokat bajlódtam vele, nehezemre esett megkülönböztetni a számomra egyforma füveket. Apám, felbuzdulva azon, hogy mégse vagyok reménytelen, ha mesterséget kell tanulni, úgy döntött megtanít bánni a késsel. Az iskolában továbbra is gúnyoltak, de már nem érdekelt. Megmérgeztem az egyik diákot. Persze nem halálosan, csak a mellékhelységbe száműztem egy álló napig. A többiek persze rögtön az ételre fogták, további két rosszullét kellett ahhoz, hogy megértsék, engem békén kéne hagyni. Innentől kezdve jobban tudtam összpontosítani. Javultak a jegyeim, és kézügyességem is fejlődött. Apám büszke volt rám. Nem a jegyek miatt, az őt sosem érdekelte. A büszkeség tárgya az volt, hogy fel bírtam emelni a nagyfejszét, és használni tudtam. Tizenkettedik születésnapom alkalmából saját övet kaptam. Nem azt a fajtát, amit a nadrág miatt hordanak, hanem azt, amelyiken rengeteg hely van késeknek, tőröknek és egyéb kiegészítőknek. Ennek örömére késdobáló versenyt rendezünk, sündisznót csinálunk a kert végében álló tölgyből. Végül én kaptam ki, de nem sokkal. Verejtékesen szaladunk vissza a házba, ahol anyám gőzölgő levessel vár minket. Szagából ítélve gomba. Berohanok az ajtón, de nem a házban vagyok, ismételten a sötétségben találom magam. A kép változik.
Egy szőke, kiálló fogú srác rohan ki egy égő villából. Az utcán mindenki fejvesztve rohangál, próbálják összeszedni családtagjaikat és barátaikat, de kevés sikerrel. Én nem ezt teszem. Miközben a várost megtámadták, senki se figyelt oda m történik. Kora reggel történt. Az iskolában ültem már akkor is, mert szerettem korán érkezni. Ezzel nem voltam sokan így, mert rajtam kívül csak öten, két fiú, két lány, és a tanítónő, voltak jelen. Kinn megszólalt a vészharang. A begyakorolt menekülési tervet félretéve mindenki arra futott, amerre kedve támadt. Az iskolai felszerelésem otthagytam a pad alatt, felcsatoltam az övem, és felmásztam a tetőre. Kíváncsi voltam ki az az ellenség, aki megtámadja a mi falunkat, ahol nincs semmi érdekes. Nem volt semmilyen bányánk vagy egyéb értékes nyersanyagforrásunk, nem volt itt se bank, se pénzverde. A gazdagok is inkább csak jómódúak voltak. Más szóval nem volt érdemes ránk támadniuk. Tovább másztam a háztetőkön, mivel mindegyik össze volt kötve valami módon, így jutottam el oda, ahol most vagyok. Szemem megakad a szőkén, ő volt az, akit először megmérgeztem. Később elmondtam neki, hogy én tettem, és egypár pofon után még jó barátok is lettünk. Most pedig itt rohan, kétségbe esve, háta mögött a lángokban álló otthonával. Egy lovas katona jön felé, és ostorával nagyot csap a hátára. Ösztönösen cselekszem: leugrom egy kupac szénába, és miután kikecmergem, két kést hajítok a katona felé. Elkerekedik a szemem, mikor látom, hogy úgy pattannak vissza róla, mintha falnak ütköznének. Nem sokáig vagyok már magamnál. Frederick ájultan fekszik a földön, de én is követem, hála a katona bunkójának. A következő az, hogy láncra verve ébredek egy sötét kamrában, és üvöltök, mint egy vadállat.
Egy hirtelen jött hang ránt vissza az emlékeim közül.
- Nocsak, nocsak. Úgy látom végre sikerült nekik.

5. Fejezet: Ahol víz van…
Lassan fordítom el a hang irányába a fejemet. A semmi közepén nem számítottam ilyenre, arra meg, amit láttam végképp nem! Azt hittem, hogy egy ember, vagy az öntudatra ébredt lelkiismeretem szól hozzám. Ehelyett ott álltam szembe az eddigi életem során látott legfurcsább, legocsmányabb lénnyel. Bőre szürke és fémre emlékeztet, olyan mintha az egész lény egy szobor lenne, egyedül vörösen izzó szemei mutatják, hogy igenis élő dologról van szó. Még viszonylag emberszerűnek lehetne mondani, ha nem olyan a feje, amilyen. Egy lovagi páncél sisakjára emlékeztet, azt kivéve, hogy egy darabból áll. Amint próbálom alaposabban megszemlélni „arca” vonásait, felém fordítja rút fejét, és így szól:
- Te lettél volna a legalkalmasabb? Vagy ők találtak ki új trükköt?
Értetlenül nézek rá, nem értem mi köze a dolgokhoz. Aztán elkezdem az arcát nézni. Meg se rezdült, miközben hang jött ki rajta, de még abban se vagyok biztos, hogy onnan jött a hang. Mintha egyszerre mindenhonnan és sehonnan érkezett volna.
- Hozzád beszéltem ember! Válaszolj!
- Miről beszélsz, hiszem halott vagyok. Te meg a képzeletem vagy.
- Halott? Te? Na ne nevettess, hiszen ott vagy. – mutat lefelé.
Először hihetetlenkedve nézek rá, elvégre kivel beszélgetnék halálomban, de a tekintetem akaratlanul is követi a karja által meghatározott egyenes vonalát. További sötétségre számítok, de nem így van. Ehelyett mintha egy hártya lenne kifeszítve alánk, és egy nagy szemként funkcionál. Fölülnézettből látom benne a világot.
~ Ez lenne a meghajlott égbolt?
- Látod? Mondtam, hogy nem vagy halott. – szólal meg ismét a lény, ezért jobban megnézem az alattunk elterülő tájat.
- De hiszen ez az oltár! De az ott… az ott… én vagyok?!?
- ...de élő embernek se hívnálak. - fejezi be a mondanivalóját, és jogosan beszél.
A lent látható valami csak részben emlékeztet önmagamra, másik része pedig az előttem álló lényre hasonlít.
- Úgy érzem itt az ideje, hogy elmagyarázzam neked a dolgokat. Kezdjük a legelején. Én vagyok az üresség démona, Astaroth. Te pedig…
- Sorov Mazjef. – válaszolom higgadtabban. – De elárulnád mi történt velem?
- Várj egy kicsit, még nem tartunk ott. Gondolom, nem tudsz sokat a démonokról, ezért elárulom, hogy a legtöbben az emberi világ töltik a szabadidejüket, ellentétben velem. Én az ürességben töltöm a napjaimat, és csak néha ugrom le káoszt okozni. Azonban a fogvatartóid, a Torvald testvériség úgy döntött, megpróbál megszerezni magának, és ehhez téged, illetve az előtted lévőket próbálták felhasználni. Rajtatok akartak kikísérletezni egy módszert a bezárásomra, hogy aztán felhasználjanak. Persze téged nem tartanak meg, csak megölnek, aztán engem bezárnak a saját emberükbe. Ez egyikünknek se lenne ínyére, ezért egy alkut ajánlok. Elegendő erőt adok neked, hogy megmenekülj és bosszút állj, te pedig cserébe békén hagysz engem. Varázserő van elég benned, ezzel nem lesz gond. Mit válaszolsz?
Eszelős vigyor jelenik meg az arcomon. Nem érdekel, hogy mivel jár, de ha megkapom a bosszú lehetőségét, akkor biztos belemegyek.
- Elfogadom!
- Legyen hát. – szól a démon, és kitárja hatalmas kezeit. Mágikus körök jelennek meg össze vissza, szinte ellepik az egész testét. Ezek a jelek szép lassan egybefolynak, és egyetlen hatalmas, bonyolult összetételű kört alkotva rásimulnak a démonra, aki lendületet vesz és megindul felém. Ösztönösen hátrébb ugrom, várva a lökést, de ez nem következik be. Semmit sem érzek. Kinyitom a szemem, és az összeomló világot látom. Megint beszippant valami.
Egy pillanattal később az oltáron térek magamhoz. Nagyon lihegek, testemen vér és izzadtság keveredik. Szürke és izmos karom biztosít arról, hogy nem képzelődtem. Ez örömmel tölt el, és amíg örülök magamnak, az egyik őr rám támad, de milyen rosszul teszi. Emberi szem számára követhetetlen gyorsasággal tűzöm fel a tulajdon karomra. Magam is meglepődöm ezen, de végül csak élvezem. Végignézek magam körül. Hat őrrel bántam el anélkül, hogy a tudatomnál lettem volna. A többinek már esélye sincs. Gyorsan végigmérem a helyzetet. Itt vagyok én, természetfeletti képességekkel megáldva. Óriási fizikai erő, kezeim karmokban végződnek. Lábaim szintúgy, de ezek még rettentő gyorsak is. Velem szemben alig hat tucat ember áll. Megeresztek egy démoni kacajt. Esélyük sincs.
30 perc veszett el az életemből. Az ellenfelekből ugyanennyi. Az első néhányat stílusos halállal jutalmaztam, a többivel úgy végeztem, ahogy értem őket. A legelsőt félbetéptem, a második a fejét vesztette, a harmadiknak a gerince bánta. A negyediket a saját dárdájával szúrtam át. Az ötödiket és a hatodikat is ugyanarra a dárdára tűztem fel. A hetediket túl erősen fejeltem le, a többi pedig homályba vész. Rengetegnek téptem le a karját, és persze a fejét is. A következő áldozat kissé meglep. Nem mintha ő maga olyan különleges lenne, inkább az én módszerem a nem átlagos. A vérét iszom, és jól esik, rég nem ittam ilyen jót. Új erőre kapok tőle, és szempillantás alatt négy újabb embert végzek ki. Ezekből is iszom, miközben a maradék túlélők egymás köré csoportosulnak. Készülhetnek valamire, és én ezt nem fogom hagyni. Kihasználom a gyorsaságomat, és még azelőtt átdöföm ez egyiket, mielőtt az feleszmélhetne. A többiek buzgó kántálásba fognak, eközben én még kettővel végzek. Bíbor színű varázskör jelenik meg a fejünk fölött, de én tovább irtom őket. Hárman maradnak csak, mikor a varázskör rám zuhan. Csípéseket érzek, és kezd elhagyni az erőm. Bőröm színe élettel telik meg, magasságom csökken, dagadó izmaim eltűnnek. Látásom elveszti élességét, visszaáll az emberi jellegem. A három fickó, két csuhás, és egy vezető kinézetű, befejezik a kántálást, és rám támadnak. Ostobán teszik, még mindig bírok annyi erővel, hogy a két csuhást a földre küldjem. A vezető óvatosabb, de nem eléggé. Hosszú vágást ejt a mellkasomon, de én is beviszek neki pár ütést, amitől a földre kerül. Még kiabál valamit, mielőtt rálépek a fejére, és szétkenem tartalmat az aréna kövén. Neki vége van, én pedig az életemet kaptam vissza.
Tizenkét óra telt el. A nap vidáman süt az aréna közepén összehordott hullahalomra, mintha mi se történt volna. Ami Astaroth-ot illeti, nem tudtam beszélni vele. Tudom, hogy azt kérte hagyjam békén, de én másra gyanakszom. Tartok tőle, hogy a kántálók esetleg megölték vagy valami hasonló, habár egy démon biztos nem adja olcsón a bőrét. Inkább nem törődöm vele, és saját magamra koncentrálok. Az este folyamán igyekeztem felfedezni a helyet. Kiengedtem azokat a rabokat, akiknek tudtam a létezéséről, vagy egy véletlen folytán beléjük botlottam. Csodálkozva és örömkiáltásokat hallatva futottak szét a szélrózsa minden irányába. Én nem akartam ilyen könnyelműen elmenni, ezért tovább kutakodtam. Új ruhát csináltam magamnak a hullákéból, ami nem volt egyszerű munka, lévén keveset hagytam meg épen. Egy forrásra is sikerült rábukkannom. Az építmény déli részében eredt, és a fogvatartóim egész pofás kis kutat építettek köré. Találtam még edényeket, fegyvereket, és vallási kellékeket. A vallási dolgokat elpusztítottam, a fegyverek közül elraktam, amit hasznosnak véltem, a legnagyobb edényt pedig megtöltöttem vízzel. Kiadós lakomát csaptam húslevesből. Találtam némi füstölt sonkát, de nem azt használtam fel, hanem abból a frissből csináltam, ami az aréna közepén állt. A fenséges ebéd után folytattam a keresést, valami hátizsák vagy batyu után. Estére meg is lett minden, amire szükségem volt: egy batyu fapálcán, egy nagy kulacs, zsinegek, és néhány rongy, hogy a fejemet fedje. Másnap reggel indultam útnak. Batyu a vállamon, fejem alaposan betekerve, kulacsom az egyik őrtől lopott övön lógott, az edényt pedig a zsineggel a vállamra kötöttem. Elraktam pár csontot is, hiszen azokból is jó levest lehet főzni. Fogtam magam, és megkezdtem az utam észak, egy új világ, felé.

6. Fejezet: Jövedelmező munka egy szörnyetegnek
Lassú tempóban haladtam, mert a napfény nagyon zavart. Sápadt bőröm pillanatok alatt leégett, és gyorsabb száradtam ki, mint megengedhettem magamnak. Egy aszalt szilvára emlékeztettem, mire sikerült egy városba, vagy inkább faluba érnem. Szabályosan beesem az első szemem elé kerülő kocsma lengőajtaján, a vendégek nem kis megdöbbenésére. Többen is megnéznek maguknak, de végül hagynak a fenébe, és újra italozással vagy kártyázással foglalkoznak, miközben én elégedetten szippantom be füst, alkoholgőz és izzadtság rég érzett keverékét. A kocsma látványa kissé lehangoló, de a legtöbbel így van. Az asztaloknál kártyázók és füstölők, esetleg pár részeg fazon fordul elő, a pultnál pedig vedelnek. Teljesen kiszáradtam, és a sok itóka látványától csak még szomjasabb leszek, de sajnos híján vagyok a pénznek. Egyszer csak beugrik, hogy van nálam néhány elkobzott medál. Könnyen lehet, hogy nemesfémből készültek, de most nem számít mennyit érnek, lecsapom az egyiket a pultra, és egy hatalmas korsó sörért kiáltok. Az emberek felém fordulnak, majd amint meglátják a medált úgy hátrahúzódnak, ahogy csak tudnak. Én is megszemlélem, de semmi különöset nem látok rajta pár rúnán kívül. Aztán rádöbbenek, hogy pont ez az! Biztos összekevernek azokkal a barmokkal!
Hiába próbálnék elmenekülni, a kocsma időközben harctérré alakult. Asztalok feldöntve, minden kijárat és ablak eltorlaszolva, az emberek kezében meg törött üvegek, természetesen az én torkomnak szánva. Egy körszakállas fickó ordítva rohan nekem, a földre teper, és ott szúr belém, ahol ér. Illetve a földre teperne, ha adnék rá lehetőséget. A démon harcmodora némiképp rám ragadt, először felöklelem, aztán erőteljesen a földhöz vágom támadómat. Megragadom a nyakánál fogva, úgy nézek szembe a csurom vér tekintetével. A fickó halálra van rémülve, amit nem csodálok. A kezem szürke. És démoni…
- Mi van, azt hitted megszabadultál tőlem?
~ Á dehogy, csak megleptél. Ami azt illeti, kicsit hiányoztál. ~ üzenem neki gondolatban, és el is jut hozzá.
- Hiányozni is fogok, nem áll szándékomban csak úgy előbújni valahányszor kedved tartja!
~ És ha szükségem lesz rád?
- Ne röhögtess, nem rám lesz szükséged, hanem az erőmre, nem igaz? Na nem bánom tanítok neked valamit. Itt ez a fickó előtted. Tehetetlen, úgyhogy alkalmas. Fogd a varázserődet és irányíts be a bal tenyeredbe, aztán rázd összevissza. Ettől az erőd úgymond bemelegszik, és a tenyered fölveszi az enyém alakját. Ilyen egyszerű. – mondja, azzal el is tűnik, de a démon kezem is.
Gyorsan felhasználom az előbb tanultakat, és az átalakult bal kezem belemélyesztem ellenfelem gyomrába, aki vért prüszköl, és csodálkozva bámulja kipotyogó belső szerveit. Hamarosan elterül a padlón, érdekes mintát hagyva rajta, de addigra már nem ott vagyok. Már ráugrottam gyengébbnek tűnő pasasra, aki egy értékes skót whiskyt áldozott fel, hogy rám támadhasson. Bár az is könnyen lehet, hogy gyorsan kiitta. Könnyedén a földre küldöm, ahogy az őt követő, és az azt követő embert is. Utolsónak a fal deszkái próbálják az utamat állni, de miután varázserőm nagy részét feláldozva a testem jelentős részét átalakítottam ez se akadály. Fájdalmas volt az áthatolás, de a sikeressége nem vonható kétségbe. A kocsmai csürhe lebénul a látványra, és mire az üldözésembe fognak már két háztömbbel előttük vagyok. Sajnos nem sikerült élelemhez jutnom, ezért egész nap meneteltem, és végül egy hétre elegendő kaját zabáltam be. Kihasználtam, hogy nem kell előre fizetni, és kaja után gyorsan leléceltem. Ezt eljátszottam még négy városban, aztán az ötödikben furcsa dolog történt.
Még nem rendeltem semmit, ami a fő oka volt, hogy egyáltalán észrevettem, és véletlenül hallottam egy csapat ember beszélgetését. Igazából, ha nem akartam volna, akkor is hallottam volna, mivel a normál hangerejük is felért a kiabálással. Egy, a falra frissen kitűzött, plakát volt a téma. A polgármesteri hivatal hivatalos pecsétje állt rajta a fickók elmondásából, és ez azt jelentette, hogy az ügy roppant kényes, és persze fontos. Egy szökött fegyencről volt szó, aki közveszélyes, fegyvere van, és mentálisan nem beszámítható Talán épp ezért volt olyan magas jutalom a fejére tűzve: 70 000 gyémánt készpénzben fizetve. Erre fájt annyira a fickók foga, és most már az enyém is. Meghallgattam még néhány fontos részletet, azt, hogy hol lehet az illető, és mit kell vele tenni. A plakát az elfogását kérte élve vagy halva, bár én az utóbbira gyanakodtam. Az egyik vállalkozó épp háttal állt nekem, és teljes mértékben belemerült ama elképzelésébe, hogy mit kezdjen a jutalommal, miután megszerezte. Én máris megszereztem valamit: a tárcáját, a bicskáját, és a dobótőreit. Fütyörészve kisétálok a fogadóból, és otthagyom a csapatot, hadd ordítozzanak tovább. Három óra múlva már a polgármesteri hivatal előtt állok, vállamon a fejét vesztett hulla. A fej is megvan, rákötöttem egy zsinórra. Így vonulok végig az épületen, maradandó emléket hagyva azokban, akik láttak. Az ajtót álló őröknek leesik álluk, és mindenki másnak is. A polgármester, miután összeszedi a lélekjelenlétét, kezet ráz velem legalább öt percen át, átadja a jutalmat, végül enged a kíváncsiságának, és egy nagy nyelés után ennyit kérdez:
- Árulja el, kérem, hogyan csinálta?
Elmosolyodom, és belekezdek a mondókámba.

7. Fejezet: Hajnal és csillag gyilkosai
- Nos polgármester úr… - kezdem.
- Nem vagyok egy beszédes ember, de ha ennyire kíváncsi, akkor akár kivételt is tehetek. Az egyik közeli faluban jutott tudomásomra az eset, és hát belevágtam. A közeli erdő ideális búvóhely ezért ott kezdtem a keresést, és hát mit látok? Az emberem éppen nagy szitkozódás közepette irtja az egyik bokrot. Amilyen hangos volt, én pontosan annyira halk voltam, és mire feleszmélt, már átszúrtam a gyomrát ezzel a karddal. – mutatom fel a fegyvert, ami igazából nem az enyém. A bűnözőé volt, de elvettem tőle. Igazából nem így történt a harc, de jó okom volt hazudni a polgármesternek. Nekem csak előny, ha terjeszti a híremet.
- Még volt benne elég élet, hogy harcolni tudjon, de az idő egyértelműen nekem dolgozott. Összeesett, mielőtt súlyos sebet ejthetett volna rajtam. – mondom, miközben szép lassan feltápászkodom az asztaltól.
- Egyébként a nevem Gyilkos. Én vagyok a Hajnal Gyilkosa. – vetem oda neki, egyet intek, és hang nélkül távozok.
Utólag belegondolva, választhattam volna frappánsabb nevet is, ha már mindenképpen álnevet akarok. De ez is megteszi. Elvégre az áldozataim többnyire hajnalban kerülnek elő, mivel átszoktam az éjszakai munkára. A fegyenccel való találkozás ébresztett rá, hogy ha élni szeretnék, akkor így javasolt dolgoznom. Először is, nem sikerült észrevétlenül mögélopóznom. Hiába volt nagyon zajos, fényes nappal nem lehet osonni. Szerintem már az elején észrevett, de megvárta, míg közelebb érek hozzá, hogy aztán lecsaphasson. Egy rozsdás kést próbált belém döfni, és félig-meddig sikerült is neki. Volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy ellökjem a karját, és kirántsam a kést. Elég fájdalmas sebet ejtett rajtam, de szerencsére nem okozott nagy vérzést. Felé fordultam, de a következő pillanatban be kellett csuknom a szememet. A kardjával, amiről akkor még nem tudtam, felkarcolta a száraz talajt, földet, füvet, és homokot szórva a szemembe. Ravasz trükk volt, elismerem, később én is használtam, ha szoros helyzetbe kerültem. Sikerült elvakítania, és mivel nem tudhattam, honnan jön a következő támadás, átalakítottam a teljes jobb karomat, és azt használtam pajzsként. Nem volt a legjobb ötlet, a karom ebben az állapotban közel se olyan kemény, mint amikor teljesen át voltam alakulva. Oldalról érte a csapás, és a kard szépen belesimult a bőrömbe, hosszú és mély hasadékot hagyva. Összeszorítottam a fogamat, és a másik, szintén átalakított kezemmel ráfogtam a kard élére. Undorító, szürkés folyadék csordult ki belőle, démoni vér. Erre már a fegyenc is felfigyel, de milyen rosszul teszi! Kihasználom ezt a rövid pillanatot, és akkorát ütök a képe, hogy betörik az orra. Mindkét kezét az arcára tapasztja, de így elengedi a kardját is, ami rögtön a markomba kerül, aztán a fegyenc hasfalába, gyomrába, és egyéb belső szervébe. Biztosra megyek, ezért kissé kilyuggatom, aztán, mikor már biztos nem mozdul többé, kifosztom. Nem sok használható dolgot tart magánál, a legtöbb dolga ócska, rozsdás, törött, kicsorbult, de akad egy jobb állapotú darab is. Egyik ilyen a kardja, ami csak egy kis élezésre szorul, illetve egy kissé mocskos, de működő öngyújtó. Innentől már nyilvánvaló a sztori. Hatáskeltés céljából levágtam, és besétáltam a polgármesterhez.
Azóta elterjedt a hírem, sokan félnek Hajnal Gyilkosától, és használni is akarják. Hamar rájöttem, hogy nem ajánlatos bemutatkoznom, valahányszor új városban kötök ki. Igaz, azt sem tudtam, hogyan adnának az emberek megbízásokat nekem, ha egyszer nem tudják, ki vagyok. Még szerencsém, hogy egyik alkalommal egy meglehetősen sötét alak bízott meg, és eközben beavatott az alvilág rejtelmeibe. Megtudtam, hogy a legtöbb nagyvárosban vannak ügynökök, igaz, őket nem könnyű felismerni, de ő tudta, hogy néz ki pár közelebbi város ügynöke, ők pedig az a közeli ügynökök kinézetét ismerték. Hetvenezer gyémántos munkám egy sem akadt, de minden városban várt rám egy tíz- vagy húszezres megbízás. A felszerelésemet folyamatosan fejlesztettem, ami nem volt olcsó mulatság. Átlagember nem tart magánál ilyen veszélyes eszközöket, és én nem voltam se katona, se mágus, hogy ilyesmit jogomban álljon birtokolni. Még jó, hogy a szabályok minden esetben áthághatók egy kis kenőpénzzel. Persze ez drága mulatság, és ha a katonaság tudtára jutna, nem lennének rest elvenni a fegyvereimet és engem börtönbe dugni. Nem szeretnék oda kerülni, de azt se szeretném, ha le kéne ölnöm őket. Hogy ne legyek feltűnő az utcákon, nem lehetnek friss sérüléseim, legalábbis vérzők biztosan nem. Úgy döntöttem használom a megkeresett pénzem, és felfrissítem a herbalizmussal kapcsolatos ismereteimet, illetve bővítem is azt méregkeveréssel. Különösen hatásos gyilkossá váltam, nem volt eddig olyan munka, amit ne sikerült volna elvégeznem. Unatkozni kezdtem, ezért beszereztem néhány hobbit, nekiálltam csontokat gyűjteni. Nem elég, hogy jó levest lehet főzni belőlük, de könnyen megmunkálhatók, és szépek is. Könnyen hordozható lakhelyet alakítottam ki, amihez ellenfeleim csontját használtam díszítésül.
Egyik éjszaka, bár inkább csak késő délután épp egy nagyobb város melletti erdőben állítom fel a sátram, és szedek gombát vacsorához. Mostanában sok eső volt, ezért minden nedves, a gombák pedig hatalmasra nőttek meg. Eddigi életem legjobb gombapörköltjét készítem el, az után csak fekszem a földön, és egy lengőbordát nézegetek elmélyülten. Az avar megzörren a közelemben, de nem állat léptei azok. Egy ember közeledik felém, ahogy megfordulok észre is veszem a lámpása fényét. Lassan jön, szép ráérősen. Én is meggyújtok egy lámpást, és megindulok felé. Férfi. Fehér haja lobog az esti szellőben, ahogy a köpenye is, amin különös szimbólum látszik. Egy pillanatig kérdőn nézünk egymásra, aztán ő szólal meg elsőnek.
- Nocsak, te vagy az a félelmetes démon gyerek... hűha! – üdvözöl széles vigyorral.
- Tartok tőle, hogy igen. Mit szeretne? – kérdezem higgadtan.
- Mit? Meldy-t az ágyamba! - röhög fel.
~ Plátói szerelem?
- De most nem az a fontos... - szólal meg újra. - Én kaptam meg a megtisztelő feladatot, hogy közöljem veled, a Grimmoire Heart érdeklődik utánad. – közli cinikus mosollyal.
- Értem. Pontosan miért is jó ez nekem? Merthogy remekül megvagyok így is.
- Ne szaladj annyira előre.
~ Maga szaladt bele a közepébe.
- Csak érdeklődünk, de nem biztos, hogy akarunk is. Még Hades mester se tudja, mennyire volt sikeres azoknak az idiótáknak a szertartása... talán jöhetsz, talán nem.
Itt egy pillanatra megáll, és kotorászni kezd a kabátja zsebében.
- Mostanság egyre több szálka kerül a szemünkbe... húzd ki az egyiket! - hajít a kezembe egy fantomképet.
- Remek. – mondom, miközben jobban megnézem a képet. Az egy kövérkés, negyvenes éveiben járó fickót ábrázol, szépen nyírt körszakállal. Gazdag embernek tűnik.
- Hol találom? – teszem fel a kérdést.
- Mint minden barmot, őt is Erában. Ha sikerrel jársz, közénk tartozol. Lesz szálásod, munkád, állandó élelmed... semmire se lesz gondod, az ország leghatalmasabb céhének kötelékében.- a végét jól kihangsúlyozza.
- Miért nem rögtön a szállással kezdte? Így persze hogy benne vagyok. – mondom neki, aztán felölik bennem egy kérdés.
- De volna még egy kérdésem. Mi lesz, miután megöltem?
- Mennyi idő kell a feladathoz? - kérdez vissza vigyorogva.
- A ma estét átaludnám. Holnap a pasas lesz a tízóraim.
- Értem. Akkor két nap múlva ugyanekkor, ugyanitt. Ne felejts valami bizonyítékot is hozni a sikeres akciódról. A többit majd csak azután... - közli, aztán eltűnik az éjszaka sötétjében.
Egy ideig meg bámulom az erdőt, aztán lefekszem, miközben erre a városra gondolok.
~ Era. Még sosem voltam ott. Egyszer mindent ki kell próbálni.

8. Fejezet: Felesleges súly
Nagyon korán keltem, mert sok dolgot kellett megtudnom. Elsőnek azt, hogy hol található Era. A tegnapi ember beszédéből arra következtettem, hogy valami nagyváros lehet, vagyis biztos jár arra vonat, illetve egyéb közlekedési eszköz. Összekotortam a gombapörkölt maradékát, és elfogyasztottam. Sovány reggeli, de majd szerzek máshonnan kaját, úgyis be kell mennem a városba. Egy közeli patak vízében frissítettem fel magam, ami kihívás volt, lévén nagyon kicsi patak. Amilyen kicsi, legalább olyan hideg volt, teljesen átfagytam, mire sikerült tisztességesen megmosni magamat. Eztán összepakolom a szükséges felszerelést, és elindulok a legközelebbi városhoz. Sajnos nem örülnek az érkezésemnek. Nemrég végeztem ott munkát, és észrevették, hogy én voltam az egyetlen új ember a városban, ráadásul hamar távoztam is. Gyanakodva méregetnek, és igyekeznek a lehető legnagyobb távolságot tartani. Gyorsan elterjedhetett a hírem, mert a vonatállomáson is megismertek. Láttam, amint a jegyárus egy kommunikációs lakrimába beszél, és nem volt nehéz kitalálni, mit mondhat. Mielőtt még lezárnák az egyik helyet, felugrom az egyik induló vonatra, és eltűnök a belsejében. Pár pillanattal ezután hangos kiabálások hallatszanak mindenfelől, át fogják kutatni az egész állomást. Nagy mázli, hogy nem számítanak rá, hogy vonatra szálltam. Vagy ha igen, akkor azt remélik a kalauz majd elintéz, vagy legalábbis riasztja őket. Nem tudom miből gondolják, hogy benn leszek a fülkékbe. Kimászom a vonat tetejére, és a démon karmaival kapaszkodom egészen addig, amíg nem találok valami olyan tárgyat, aminek emberi kézre jó fogása van. Kellemetlen így utazni, ráadásul Era nem az első hely, ahol a vonat megáll, hanem a harmadik. A szél kifújja az arcom, de nagy nehezen megérkezem.
A várost vagy nagyon szigorúan őrzik, vagy mégis észrevették, hogy a vonaton vagyok, és megemelték a járőröző katonák számát. Pár katona gyanakodva méreget, de nem tesznek semmit, amitől kissé megnyugszom. A város egyébként szép hely, mozgalmas, és tömött is, ami jelen helyzetben előnyömre szolgál. Egy órát se töltöttem ott, de máris több információt tudtam meg a célszemélyről, mint amennyit valaha is reméltem. Ismerem a nevét, a lakhelyét, a szokásait, még azt is, mit szokott enni vasárnapi ebéd gyanánt. Alaposan meg van tömve, és ezt most nem a hájára értem. Számomra elképzelhetetlenül gazdag, és meglehetősen ostoba. Egy miniatűr kastélyhoz hasonlító házban lakik a pénzeszsákoknak fenntartott negyedben. A ház tényleg tisztára kastélyszerű, még vizes árkot is készíttetett hozzá, csak a krokodilok hiányoznak belőle. Kész szerencse, hogy a ma estét otthon tölti, mert szereti bálokban mulatni az idejét. Van egy istállója is közvetlenül a háza mellett, de nem tart benne lovakat, csak amolyan díszítésként használja, meg hogy felvágjon vele. Lova nincs benne, de hát nem is lenne sok értelme, viszont szénával és szalmával tele van tömve. Itt benn, ebben a kupacban készülök az estére. Őrök nem voltak sehol, minek is őriznék a semmit. Kifelé is ugyanilyen könnyű dolgom lesz, addig is ellenőrzöm a felszerelésem. A pengék élességen nem változtathatok, de a mérgeket szortírozom. A frisseket könnyen elérhető helyre teszem, a régieket kiöntöm, és újratöltöm őket, ha van nálam nagyobb adag friss. Kevergetni nem akarok, nehogy idejekorán szerezzenek tudomást a jelenlétemről. Hamar megvagyok az előkészületekkel, ezért megajándékozom magam egy kellemes délutáni szundival. Pihenten jobban esik a vérontás.
Leszállt az éj, a Hajnal csendesen kúszik fel a kastély falán. Könnyű volt fogást találni rajta, minek vacakoltam volna a frontális behatolással? Lassan haladok az tény, de hát fiatal még az este, úgy ahogy az az őr is, akit lerántok a mélybe, ezután felmászok a falra. Az illető egész pofán ívet választott az eséshez, és szerencsére nem a vízbe esett, hanem az istálló egyik széna-, vagy szalmakupacába. Sose tudtam mi a különbség a kettő között. Egy kevéske zajt csinál, amit egy másik őr észre is vesz, de nem szól senkinek. Gondoskodom róla, hogy többé ne szólalhasson meg, elvágom a torkát. A tetőn vannak még ketten, az egyikkel ugyanilyen halkan végzek, de a másikkal terveim vannak. Megtudtam, hogy a célpont szeret reggel a nap első sugaraira ébredni, ezért a szobája egy méretes üvegablakkal néz kelet felé. Tökéletes egy jó belépőhöz. Az utolsó őrt hátulról szúrom le, mielőtt észrevenné a többieket, aztán levágom a fejét, és a tető széléhez tolom, a testével egyetemben. Lelógatom egy kötelet az ablakig, hogy felmérjem milyen hosszú kell, aztán egyik végét a kéményhez, a másikat a derekamra kötöm, az őr fejét pedig belököm a vízbe. Szép nagyot csobban, és nem érdekel, ha felverem vele az őrséget. A móka kedvéért mindent.
Az ablaknál hamarosan felgyullad a villany, amit egy kerekded árny takar el. Nem kétség, kihez tartozik, és én addig várok, míg ez a bizonyos ember az ablakhoz sétál, aztán ledobom a testet is. Szeretném látni, hogy milyen arcot vághat, de pusztán elképzelni is jól esik. Nagy lendületet veszek, és lerohanok a tetőről. A kötél valahol félúton megfog, és én egyenesen átrepülök az agyoncsicsázott üvegablakon, neki a hájpacninak. A kötelet még idejében elvágtam, és nem kétséges, mit fogok legközelebb elvágni.
- Jóccakát… - suttogom a dagadék fülébe, aki köpni-nyelni nem tud az ijedtségtől. Egyetlen vágással elmetszem a torkát, és nekiállok keresni rajta valamit, ami bizonyítaná a sikeres akciót. Végül a pecsétgyűrűje mellett döntök, és húznám is le róla, ha az lejönni a virsli ujjairól. Nemsokára lábak dobogását hallom meg abból az irányból, ahol a lépcsőt sejtem. Más lehetőség híján a kezét vágom le, gyűrűstül, mindenestül, majd, mielőtt még kinyílna az ajtó, a vizesárokba vetem magam. Vinném a hullát is elterelés gyanánt, hiszen így később vennék észre a hiányzó kezet, de mivel túl nehéz, inkább egy nagyot taszítok rajta, ami elégnek is bizonyul. Hatalmas csobbanással érkezik az őr mellé, én közvetlenül utána érkezem, másfél méterrel arrébb. A föntiek megállnak, és elindulok vissza a lépcsőhöz, de nem sietnek. Nincs is rá okuk, normális ember nem tudna önerőből kimászni innen, csakhogy én nem vagyok normális ember. Ujjaim démoni karmokká alakulnak át, így már könnyedén ki tudok jutni. A kezet előre kidobtam, hogy ne hátráltasson, és hamar meg is találom. Kicsit tartottam tőle, hogy megtetszene egy kóbor kutyának, de errefelé normális kutyák sincsenek, csak ilyen kis korcsok, amiket inkább neveznék patkánynak, mint kutyának. Felkapom a kezet, és eliszkolok vele a sötétségbe. Az őrök már csak hűlt helyemet találják. Az egész várost bejárhatnák engem keresve, de nem mennének vele semmire, mert nem maradok a városban. Kimegyek a sínekhez, és mivel jól emlékszem merről jöttem, elkezdem követni a megfelelőt. Sokáig kibírom ébren, étel pedig van nálam elég. A következő állomáson szállok fel a reggeli vonatra, és a célállomás előtt egy megállóval szállok le. Késő délutánra érem el a táborhelyemet, és egy rövid pihenő után viszontlátom a fehérhajú illetőt. Ugyanaz a vigyor ül az arcán, mint első találkozásunkkor, de most nem kezdi a beszédet. Felveszem a földről a levágott kezet, és felé nyújtom.
- Nem kéne egy segítő kéz? – mondom, ugyanazzal az eszelős vigyorral, ami az ő arcán is van.

//Szeretném, ha meglenne a tudásom a Herbalizmusról és a Méregkeverés, és mivel ez pont 100.000, így nulla tőkével indulnék.//