A fekete ház (magánküldetés Leanna, Sorov, Den, Lidérc és Akuri számára)

Léghajónk privát kis szobáját a sötétség dominálta. Mindösszesen egy pislákoló lakrima fénye vetette ki sejtelmes fátylát az éjfekete hajú lány bársonyos bőrére. Bár a kezdeti kételyek miatt a félelem és izgatottság különös egyvelege belülről marta testem, mégis megpróbáltam magabiztosnak tűnni partnerem kéjenc mosolyának kereszttüzében.
- Ugye megígéred, hogy gyengéd leszel hozzám? – Kérdezett rá halkan a copfos lány, miközben egyrészes ruháját földre vetette.
- Ez csak természetes… - Súgtam a fülébe, s lágyan magamhoz öleltem.
Ám ezután kellemetlenül nagy ridegség lett úrrá a forró légkörön… mintha valamiféle vízesés tört volna be a helységbe.

A következő pillanatban már az ágyamban találom magam, csurom nedves fejjel, víziómban pedig Lizy-vel. Ujjai közt egy üres poharat szorongat, arcán pedig tenyérbemászó vigyor díszeleg.
- Mi a franc…? - Nézek rá megdöbbenten.
- Nos, eredetileg csak szólni akartam, hogy a mester hívatott minket, de olyan idióta képet vágtál alvás közben, szóval gondoltam egy kissé felüdítelek.
Kora reggel nem erősségem a gyors észjárás, de végül is sikerül feldolgoznom az elhangzottakat.
- Értem… szóval egy ilyen hülyeség miatt szakítottad félbe az Urteares álmomat… - Ülök fel szép lassan, rideg arckifejezéssel, miközben karjaimat lángra gyújtom.
- Ne szívd mellre, csak tréfa volt… - Lépdel hátrébb.
- Pusztulj! Jetblack Fire Ball! – Azzal menten felé hajítok egy tűzgolyót, ám ő jó szokásához híven gyorsan eliszkol, és máris a folyosókat rója.
Tüstént utána vetem magam, mit se törődve fáradtságommal, mely szinte már megeleveníti körülöttem a falakat, s nagyban csökkenti tájékozódó képességem.
- Hova ilyen sietősen, ifjú csillagmágus? – Szegeződik rám a mester szúrós tekintete, mikor már a nagyteremben találom magam.
- Ööö… izééé… - Kapkodom ide-oda a fejem, mire kiszúrom Lizy-t, aki újdonsült biztonságát egy vigyorral díjazza, valamint Sorovot, aki csak csendesen figyeli az eseményeket.
- Mindegy most már. – Vág közbe az agg. – Mivel mindhárman itt vagytok, el is mondanám, miért hívattalak ide titeket.
Őszintén szólva, jelen pillanatban elég nehéz a mester szavaira koncentrálnom… ha valaki más kelt fel, az nálam mindig később érezteti a hatását. Legszívesebben visszafeküdnék aludni, még a szemeim nyitva tartása is nehéznek bizonyul.
- Mint gondolom azt sejtettétek is, egy feladatot szeretnék rátok bízni. Ertikoba kell utaznotok, amely egy kisebb üdülőváros a tengerparton. Azon a környéken található a „Fekete Ház”-ként ismert, elhagyatott hotel. A szóbeszéd szerint már ősidőktől fogva ott áll az épület, de az emberek még csak a közelébe sem mernek menni, mágusok is csak nagyon ritkán. Most azonban szokatlan mágikus aktivitást érzékeltek a rejtélyes panzió környékén. Derítsétek ki, miért van ez… de figyelmeztetlek titeket. – Ezen a ponton felemeli hangját. – Határozottan megtiltom, hogy akárcsak egyikőtök is belépjen abba az épületbe. – Ez a mondat egy varázsütésre felriaszt bódulatomból.
Sajna, ha nekem valaki azt mondja, hogy „nem szabad”, már természetemnél fogva is mindenáron az ellenkezőjét akarom cselekedni.
- Ó, és mielőtt még elindulnátok. – Veti rá pillantását démoni barátunkra Hades mester. - Sorov, ha még egy függönyt el mersz vinni, levonom a jutalmadból!
- Értettem mester! – Bólint az érintett.
- Ne aggódjon uram, nem lesz gubanc… - Teszem hozzá magabiztosan vigyorogva.
- Ne feledjétek, a kudarc nem megengedett. – Erre a végszóra mindnyájan el is hagyjuk a nagytermet.
Miután felkészülök az útra, társaim nyomában a tetőtérre sietek, ahol csapatunk lány tagja már Aqualia nevű csillagszellemével operál. Ám Sorov jóval nehezebb helyzetben van, lévén, ezúttal nem folyamodhat egy függönyhöz sem.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Szólítom hófehér csillagszellemem, s miután kecses alakjával elfoglalja helyét köztünk, ismét megszólalok. – Ezen van még egy hely, ha érdekel.
- Nem harap? – Kérdez vissza társam.
- Hacsak nem vagy almából, nincs félnivalód.
- Akkor rendben.
- Hé, mi az, hogy „ezen”? – Takarja el paripám, egyik szárnyával az arcom, így felhívva magára a figyelmet. – És mégis miért hitted azt, miszerint majd mindketten rajtam utazhattok? Minél több embert szállítok, annál nagyobbak a rám leselkedő veszélyek is.
- Nyugi Pegasus, nem lesz baj. És különben sem én tehetek arról, hogy belőled meg csak egy van.
- Még szép, már miért lenne belőlem több?
- Pedig biztosra veszem, hogy legalább még egy, a tiédhez hasonló ezüstkulcs létezik. Ki tudja, talán az egy lány Pegasus kapuját tárja fel.
- Egy lányét?
- Ahaa~~ Ha megszerezném őt is, lehet tudnátok csinálni nekem kis kulcsokat. Meggazdagodhatnék belőletek. – Nevetek fel.
- Ez nem vicces, Den… induljunk inkább. – Fordul meg duzzogva.
Végül is, egymás sebességéhez viszonyodva átszeljük a fellegek végtelennek ható királyságát, s estefelé földet érünk Ertiko utcáin. A városka látképét nagyban meghatározzák a bezárt boltok, valamint tönkrement szálláshelyek egész láncolatai, melyek jól jelzik, miszerint mostanság nem túl sok nyaraló fordul meg erre.
- Azt hiszem jobb lesz, ha egyelőre meghúzzuk magunkat valahol, holnap pedig felfrissülve vághatunk neki a keresgélésnek. – Ásítok fel, majd csillagszellemem felé fordulok. – Te is pihenhetsz most már, köszi mindent. – Mi sem természetesebb annál, hogy Pegasus erre nyomban elhagyja köreinket.
- Nos, én nem állok túl jól pénzügyileg, de egy fenyegetéssel vagy zsarolással bármit el lehet érni. – Javasolja Sorov.
- Akkor egy ingyen éjszakázásnak nézünk elébe.
- Ha már úgyis ingyen szállunk meg, keressünk valami kényelmes helyet.
- Remek, akkor legalább nekem sem kell a padlón aludnom. – Zárja le Lizy az eszmecserét, s azzal neki is vágunk az éjszakai lámpák fényében tündöklő utcáknak.

/ Elnézést a késésért, de sajna eléggé összejöttek csapatunknál a dolgok. :/ /

Szitkozódva, morogva vágtattam végig a folyosón, egyenesen "szeretett" társam szobája felé. Már megint. Egyszerűen nem hiszem el, hogy megint ezzel a bunkóval kell küldetésre mennem - mert ugye más oka nem nagyon lehet annak, hogy hívat minket a mester. A múltkor is hagyott a földön aludni a szemét, meg még sorolhatnám. Erre most ismét ő lesz az egyik társam küldetésen... ó, király.
Kopogás nélkül rontottam be a szobába, de legnagyobb meglepetésemre még az ágyban horpasztva találtam Den-t. Először meglepetten pislogtam egyet, aztán ördögi mosoly kúszott végig az arcomon. Lábujjhegyen közelebb lépdeltem, és majdnem felröhögtem. Valami eszméletlen fejet vágott be alvás közben. Hatéves agyi szintem ismét fölénybe kerekedett, és megragadtam az éjjeliszekrényén heverő vízzel teli poharat, és egy ügyes csuklómozdulattal a fejére borítottam az egészet.
Szemei szinte azonnal kipattantak, és felnézett rám, s nem lehetett volna nem kiszúrni azt az "édes" mosolyt amit magamra öltöttem.
- Mi a franc…? - nézett rám enyhén ledöbbenve.
~ Hopp, valakinek nagyon szép álma lehetett. Szegény szívem mindjárt összetörik, hogy felkeltettem a drágát, de komolyan... - kuncogtam magamban.
- Nos, eredetileg csak szólni akartam, hogy a mester hívatott minket, de olyan idióta képet vágtál alvás közben, szóval gondoltam egy kissé felüdítelek.
Pár percig bámult maga elé, aztán úgy tűnt, eljutottak az agyáig a hallottak.
- Értem… szóval egy ilyen hülyeség miatt szakítottad félbe az Urteares álmomat… - ült fel nem valami biztató lassúsággal, gyilkos tekintettel, miközben elborították a karjait a lángok.
~ Affranc, ez halál komolyan gondolja!
- Ne szívd mellre, csak tréfa volt… - Lépdel hátrébb.
- Pusztulj! Jetblack Fire Ball!
Nagy lendülettel hajított felém egy tűzgolyót, de még éppen időben ki tudtam kerülni, s nagy rohanásban indultam el a folyosón, valami menedéket keresve. Szerencsére hamar meg is találtam a tökéletes menedéket - a nagyteremben -, így nagy sóhajjal álltam meg Hades közelében, amint Den is befékezett előttünk.
- Hova ilyen sietősen, ifjú csillagmágus? – pillantott komoly képpel a csillagmágusra Mesterem.
- Ööö… izééé… - Körbefogatta a fejét párszor, majd feltűnt neki, hogy Sorovval mi ketten is a teremben vagyunk. Diadalittas vigyort eresztettem el felé, tudván, hogy most már nem bánthat.
- Mindegy most már. – váltott témát Hades. – Mivel mindhárman itt vagytok, el is mondanám, miért hívattalak ide titeket.
Érdeklődve méregettem a Mestert, mert ez úttal már elememben voltam, nem, mint az előző Web Valley küldetésem kezdetekor, mikor is Zancrov ijesztett ki engem az ágyból. Akkor egy teljes napon át duzzogtam, de most kivételesen jó hangulatban vagyok.
- Mint gondolom azt sejtettétek is, egy feladatot szeretnék rátok bízni. Ertikoba kell utaznotok, amely egy kisebb üdülőváros a tengerparton. Azon a környéken található a „Fekete Ház”-ként ismert, elhagyatott hotel. A szóbeszéd szerint már ősidőktől fogva ott áll az épület, de az emberek még csak a közelébe sem mernek menni, mágusok is csak nagyon ritkán. Most azonban szokatlan mágikus aktivitást érzékeltek a rejtélyes panzió környékén. Derítsétek ki, miért van ez… de figyelmeztetlek titeket. – meglepetésemre elég rendesen felemelte a hangját ezen a ponton. – Határozottan megtiltom, hogy akárcsak egyikőtök is belépjen abba az épületbe.
Pislogok hármat, majd elfolytok egy gigantikus vigyort. ~ Nem szabad bemenni? Mester, asszem mellé fogott, mikor minket választott erre a feladatra. Ha nekem ilyet mondanak, nincs azaz Isten, hogy ne szegjem meg. Túl kíváncsi természet vagyok én ehhez.
- Ó, és mielőtt még elindulnátok. – nézett meglehetősen félelmetes képpel a démonmágusra a Mester. - Sorov, ha még egy függönyt el mersz vinni, levonom a jutalmadból!
- Értettem mester! – bólintott közömbös képpel a fiú.
- Ne aggódjon uram, nem lesz gubanc… - tette hozzá Den egy magabisztos vigyorral, és valahogy volt egy olyan érzésem, hogy neki sem áll szándékában betartani a "ne menjetek be a házba" szabályt.
- Ne feledjétek, a kudarc nem megengedett. – ez volt a végszó, s letudottnak ítélve a beszélgetést elindultunk kifelé. Összekaptam pár fontosabb cuccot, célzok itt a katanámra, meg egy kevés édességre - történetesen gyűlölöm a sötétet, és csak ez nyugtat meg olyankor - majd sietős léptekkel felmásztam a tetőtérre.
Előre léptem párat, majd lehalásztam a karikáról Aqulia kulcsát, és kitartottam magam elé.
- Sas kapuja, szólítalak! Aqulia! - fordítottam el az ezüsttárgyat, majd a csillagszellem kisebb fényjáték és tollhullatás keretében alakot öltött előttem.
Parancsra várva ült le a korláton, és rám nézett.
- Szia - biccentettem, ahogy közelebb siettem hozzá.
- Jó reggelt, Lea-san. Miben segíthetek? - kérdezte barátságosan.
- Ertiko-ba kéne mennem küldetésre... azzal a majommal - böktem Denre. -, meg azzal a dark-sráccal - vittem tovább az ujjam Sorovra, aki semleges képpel nézte, amint a másik csillagmágus is a kulcsaihoz folyamodik segítségért. - Szeretném a segítséged kérni szállításügyileg.
Tiszta mázli, hogy nem hallják, amit mondok, mert nem rám figyelnek és messze vagyok. Ha mégis hallanák, már le lennék fejezve vagy porig lennék égetve.
- Szívesen. Gyere, pattanj fel - fordított hátat nekem, kitárva hatalmas szárnyait.
- Köszi - pattantam fel a hátára, majd megragadtam a nyakába kötött vörös ruhát, és kényelmesen elhelyezkedtem a hátán.
Miután ő is érezte, hogy biztosan ülök a helyemen, csapott két nagyot a szárnyaival, aztán a magasba emelkedett. A másik csillagmágus és szelleme között volt némi összetűzés, ha jól vettem ki a szárnycsapásból, amit felé intézett, mint aki azt mondja "rám figyelj!".
Még úgy fél percig odalent dekkoltak, én pedig ráérősen köröztem Lia-val felettük. A szél már az első perctől olyanná varázsolta a hajam, mintha legalábbis árammal találkoztam volna, de ez legyen a legkevesebb problémám. Nem kell túl sok időt szentelnem a külsőmre, hiszen ez - elvileg - nem egy beépülős küldetés.
Mikor végre Sorovék is felszálltak, megkezdtük az utunkat a város felé. Én magasabban repültem, mint ők, de nagyjából egyenletes tempóban haladtunk. Már sötétedett, mire elértük a Ertiko városát.
A látvány nem volt valami bizalomgerjesztő. Miután megköszöntem a segítséget Aqulia-nak, s ő visszatért a világába, első dolgom volt körbenézni. Az egész hely kihalt volt, olyan, mintha legalábbis több tíz éve senki be sem tette volna a lábát. Bezárt boltok, itt-ott omladozó, rossz állapotban lévő falak - és a néma csend. Ez volt a legrosszabb az egészben. Utáltam az ilyen kísérteties kusst, amikor az ember még azt is meghallaná, ha csak egy tűt ejtenek le a közelben.
- Azt hiszem jobb lesz, ha egyelőre meghúzzuk magunkat valahol, holnap pedig felfrissülve vághatunk neki a keresgélésnek – Ásította Den, majd Pegasus felé fordult. – Te is pihenhetsz most már, köszi mindent. – Mi sem természetesebb annál, hogy Pegasus erre nyomban elhagyja köreinket.
- Nos, én nem állok túl jól pénzügyileg, de egy fenyegetéssel vagy zsarolással bármit el lehet érni – vetette fel Sorov a nekem igencsak szimpatikus ötletet.
- Akkor egy ingyen éjszakázásnak nézünk elébe.
- Ha már úgyis ingyen szállunk meg, keressünk valami kényelmes helyet.
- Remek, akkor legalább nekem sem kell a padlón aludnom.
Ez ugyan célzás volt egy korábbi küldetésre, de Den-t láthatóan hidegen hagyta. Mit is vártam... na mindegy, legalább Sorov-val jól megférek. Ő nem szokott visszaszólni, így a jó, legalább egy ilyen ember legyen a céhben.
Milatt ezt végiggondoltam, már meg is indultunk halvány fénnyel borított utcák felé.

Hihetetlen, de én is a nagy faliújság előtt ácsorogtam, és azt kerestem, hogy melyik szórólap nyújthatna nekem végre valami normális elfoglaltságot ebben a dög melegben... egyik küldetés kiírás se fogott meg igazán, a jutalmak pocsékak, márpedig nekem most égető szükségem van a pénzre!!!! Pár óra ácsingózás után feladtam... nincs itt nekem való munka, ráadásul nem annyira jellemző, hogy a faliújság olyan borzasztó sűrűn frissüljön. Sőt, azt kell hogy mondjam, hogy még most van olyan küldetés kiírás a faliújságon, amit két hónappal ezelőtt se volt kedvem elvinni! Eszembe jutott, hogy voltaképp nem is tudom, ki szokta felrakosgatni a küldetéseket... ha megtudom, tuti bokán rúgom! Kivéve persze, ha történetesen a mester az a bizonyos valaki! Bárcsak Twisted Fate lenne, na őt szívesen bokán rúgnám!
Aztán megérkezett a mester. Valószínűleg megint unja magát az irodájában, és ilyenkor mindig körbejárja a kastélyt hogy csevegjen a tagokkal. És mivel nekem most vajmi kevés tenni valóm volt, hát rögtön kiszúrt engem, és odajött hozzám.
-Mi a gond Lidérc? Nem találtál az ízlésednek megfelelő küldetést?
-Hát nem igazán... most eléggé nagy szükségem van a pénzre, de ezek a küldetések annyit se adnak, hogy legalább egy jót zabáljak belőlük! Arra elegek, hogy a csata után kitisztíttassam a kabátomat...
-De hisz mi másra kellene itt neked pénz? - mosolygott a mester.
-Sajnos túl sok mindenre jelenleg, Mester...
Látta hogy komolyan mondom, úgyhogy kicsit ellazult az arca, és elővett egy papírt a zsebéből.
-Van itt egy küldetés, amire el akartalak küldeni.
Na igen, ha a mester ad konkrét küldetést, azt nem igen lehet visszautasítani... Kezembe adta a papírt, amin egy térkép volt felfirkantva nem valami túlzott pontossággal.
-Menj Ertikoba! Ez egy elég satnya állapotú üdülőváros, de ott van a Fekete Ház! Kutasd át, hozd el amit hasznosnak ítélsz, és ha bárkivel találkozol, azt öld meg!
-Király, de mi is ez a Fekete ház voltaképp...
-Meglátod, ha megérkezel!
Szűkszavú, mint mindig...
-Jó, és a jutalom? Van érte pénzjutalom?
-Előbb végezd el a feladatot, Lidérc! Ha visszatértél, majd meglátjuk!
Remek... ez annyira jellemező! De természetesen zsebre vágtam a térképet, összepakoltam, és útnak indultam. Pár napi hosszadalmas út után (pont mikor kezdtem úgy érezni, hogy na most vagyok elfáradva), megérkeztem Ertikóba. Már messziről elég rondának tűnt a városka, hát még közelebbről. Lehet, hogy az én ízlésemmel van a gond, de leginkább a Raven Tail budijához tudtam volna hasonlítani... viszont a tengerpart mellett volt a város, így a dög melegben legalább élvezhettem a tenger felől érkező hűvös szellőket. Apró fénypont a sötétségben...
A városban azért akadtak emberek, de nem túl sok. Üdülőváros lehetett ez valamikor, de most elég siralmas állapotban találtam rá. Nem az, hogy romokban hevert, de eléggé be volt porosodva, a legtöbb üzlet üresen állt, a hotelek nagy része szerintem totál el volt már hanyagolva. Na és az üdülővárosokra jellemző zajongás még csak hírből se volt a környéken. Néma csend, és hullabűz...
Kicsit beljebb a városban találtam egy szállót, ahol több ember is sétálgatott mélabúsan, és még talán ez az épület volt a legjobb állapotban errefelé. Be is mentem, és a recepciónál egy unott képű öregembert találtam. Ezek szerint itt még fogadnak vendégeket... hülyék...
-Hé, öreg, a legolcsóbb szobát venném ki, ha lehet!
-Az illem pedig már luxus, igaz?! - háborodott fel az öreg. Én csak fenyegetően összefontam elől a kezeimet.
-Csak annyira luxus, mint amennyi ebben a kivénhedt, omladozó, szánalmas szállóban van!
Erre nem igen tudott válaszolni az öreg, még talán egyet is értett. Elővett egy kulcsot a pult alól, és az asztalra dobta.
-Hány éjszakára kíván maradni?
-Még nem tudom.
Elvettem a kulcsot, és megkerestem a szobámat. Rosszabbra számítottam, de persze nem volt egy királyi lakosztály. Volt benne egy mosdó, egy konyhapult, egy szekrény, meg egy ágy. Az az egy szem ablak pont a tengerre nézett, amit ki is tártam szélesre, hogy jöjjön be egy kis levegő. Holnap megkeresem azt a Fekete Házat, és meglátjuk, hogy magától feketedett be, vagy majd az árnyaktól, amiket magammal hozok...

Nyugodtabb nap volt ez a megszokottaknál, a legtöbb balhé például már szájkaratézást követően abbamaradt. Én csak ültem az egyik sarokban, ittam a söröm, és azon morfondíroztam, hogy küldetésre menjek, vagy más pénzszerzési utat válasszak, ám ez a túlzott nyugalom kifejezetten zavart.
~Balfékekkel van tele most a céhház... Még a mágiám is sajnálnám ezekre pazarolni, ha netán kitörne egy balhé...~ sóhajtottam, amikor hirtelen egy kék hajú lány állt elém nagy magabiztossággal az arcán.
-Elállod az utat, kotródj arrébb! - közöltem vele ridegen a tényeket, hogy pucoljon, miközben egykedvűen néztem rá.
-Na, a kis herceg itt akadékoskodik egyből, amikor csak szólni akartam... De hát, ahogy érzed, Enoch Mester majd elbeszélget veled, én pedig elvégzem azt a feladatot a kis semmirekellő formád helyett. - tette értetlenkedve a kezét jobbra-balra.
~Enoch Mester hivat, ez meg itt teszi a nagyképűt, ahelyett, hogy kinyögte volna... Na majd ha annak a feladatnak vége és visszajöttem eljátszogatok vele... Élvezni fogom, ahogy sikongat tehetetlenségében, az is biztos!~ mosolyodtam el halványan, majd kérdőn néztem a lányra.
-Mi a francnak állsz még itt?! Ha a Mester hív, akkor odamegyek hozzá, de te még mindig útban vagy! - ám erre a lány csak elnevette magát.
-Ugyan, egy kis csótány bárhol elmászik tudtommal! Szóval csak hajrá, mássz és mássz, mielőtt el leszel tiporva! - nevetett fel.
~Mégegy öntelt liba... Már nem is tudom mit hiányoltam azóta, amióta Elysa elment az ország másik végébe küldetésre.~ csóváltam meg a fejem, majd utat törvén a lányka és a tömeg között felmentem a Mester szobájához.
Kopogást követően határozottan nyitottam be, és léptem be a Mester szobájába, bár mielőtt becsukhattam volna az ajtót, az a korábbi hülyelány is bejött.
~Ha ezt kapom társnak, akkor hülyét kapok... Előbb nyírom ki ezt a nyomorékot, mint a célpontot, az szent!~ - határoztam el a sorrendet, majd a Mesterre néztem.
-Úgy hallom hívatott, Mester! Miben állhatok a szolgálatára?
-Igen, mindkettőtöket hívattam Akuri. Feladatom van számotokra, méghozzá utána kellene járnok a Fekete Ház rejtélyeinek. Furcsa, mágikus rezgéseket észleltek páran azon a környéken, titeket pedig ideálisnak tartalak a feladatra. Rossz megérzésem van, így inkább csak körülötte szaglásszatok, biztos ami biztos alapon. Kettőtökkel nem lenne jó indítani semmi háborút, ha netán egy másik céhnek van a keze a dologban. Most menjetek! - zárta rövidre a dolgot.
-Értettem Mester! De annyi lenne még, hogy ez a Fekete Ház, ez merre van? - tettem fel a fontos kérdést.
-Majd Ren vezet téged, de nincs késlekedésre időnk! Menjetek minnél hamarabb! - zavart ki szabályszerűen a szobájából.
-Szóval te vagy Ren, gondolom én. Hol a rákban van ez a ház? - néztem a lányra, aki csak elnevette magát.
-Látszik, hogy kis tudatlan vagy, de sebaj. Te csak ugass össze-vissza, mint a kiskutya, ami vagy, én majd megoldom a dolgokat. Csak vigyázz, nehogy a saját farkadba harapj, mert az fájna!
-Látom tapasztaltad. Na mindegy, menjünk inkább... - mondtam, majd el is indultam a vasútállomás fele, mert hát útnak kiinduláshoz úgyis az fog kelleni.

Az út az kifejezetten unalmas volt, mivel igazán nem társalogtunk, az ellenőröket meg szimplán befenyítettem, így a jegyre sem kellett pazarolni. Szerencsére annyit kivettem belőle, hogy Satan Soul alakváltó, így hát közelharcra küldhetem őt, nem kell a katanámmal szórakoznom, maradhatnak a jól bevált pisztolyaim. Ahhoz képest, hogy mikor elindultunk még délelőtt volt, amire odaértünk már igen sötét volt, lehetett olyan este tíz-tizenegy környékén.
-Keresnünk kellene egy szállót estére, a ház nem hinném, hogy elfut. - nézett rám a lány.
-Bocs, de ahhoz én lusta vagyok már, van egy egyszerűbb módszerem. - mondtam, majd bekopogtam az első értelmesen kinéző ház ajtaján.
Némi csörgést-zörgést követően egy középkorú férfi nyitott ajtót.
-Kik maguk és mit akarnak ilyen késő éjjel? - kérdezte, miközben méregetett minket, bár láthatóan megakadt Ren-en a szeme.
-Jó estét! Elnézést, de volna két szabad helye két megfáradt utazó léleknek? - néztem kérdőn a férfira, ám közben megidéztem a pisztolyom a jobb kezembe.
-Nincs, a fogadó a város túloldalán van, kérdezősködjenek ott, engem meg a családom meg hagyjanak aludni! - mondtam, és ránk is csukta volna az ajtót, ám a lábam miatt ez nem jött össze.
Erővel betuszkoltam a pisztoly csövét a szájába, úgy, hogy több foga is kitört, majd meghúztam a ravaszt. Az előtér jó része véres lett, a férfi pedig holtan esett össze.
-Most már van... - néztem fel, amikor megláttam egy középkorú nőt, valószínűleg a felesége lehetett, és egy kisgyereket is. Épp szaladtak volna fel a lépcsőn, ám mindkettejük hátába két-két lövést engedtem, így ők is meghaltak, a hullájuk pedig lecsúszott a lépcső aljába.
-Ez egyszerűbb módszer szállás szerzésére. - modntam újdonsült "társamnak", miközben bementem a házba.
-És a környékbeliek? Biztosan meghallották a lövöldözést... Direkt el akartam kerülni a lármacsapást. - rázta meg Ren a fejét.
-Teszek rá, legfeljebb megtanítom őket táncolni, ha esetleg kérdezősködni jönnének. - dobtam oda flegmán, majd végül rá is néztem a lányra. -Na mindegy, inkább támadj be egy ágyat és aludj egyet, minnél előbb túl akarok lenni ezen a feladaton. Csak vigyázz nehogy véletlen rád támadjanak álmodban. - mondtam egy vigyor mellett, majd az emeleten az egyik szobában lefeküdtem az ágyra, és be is aludtam.

[Ezer bocsánat a késésért =/]

Valami csepegésre ébredtem, olyan kellemetlen fajtájúra. Nagyon lassan kinyitottam a szemem, és körülnéztem a homályos szobában. Beletelt egy kis időbe, mire leesett, hogy az ebédlőben fekszem, ami pedig rám csöpög, az valaki itt maradt vacsorája. Undorító. Gyorsan kikúsztam az asztal alól, és elrohantam lemosni magam. Visszanézve még láttam, hogy valami hatalmas adag ételmaradék az, ami rámeresztette a levét. Biztos Kain-hoz tartozott, bár fura, hogy nem ette meg mind. Szerintem ő még a tányért is képes lenne elfogyasztani. Sebesen kisurrantam az ebédlőből, és Hades szobája felé vettem az irányt. A mester mindig korán fenn van, és biztos, hogy tud adni feladatot számomra. Jól emlékszem mi történt tegnap esete, és nem óhajtom, hogy bárki is elkapjon.
- Sorov! - kiabál rám valaki, amitől meghűl bennem a vér.
- I-igen? Ugye a mester hívat? - kérdem reménykedve.
- Mitől vagy ilyen motivált? - kérdezi gyanakodva. - Tudod mit, nem is izgat. Csak menj a nagyterembe!
- Igenis! - vágom vigyázzba magam, és meg se állok addig a bizonyos ajtóig. Belépve a mester mindig szigorú tekintetével találkozom, így aztán megállok ott ahol vagyok, és lassan a sarokba somfordálok. Ha csak én kellenék neki, akkor már elkezdte volna a mondanivalóját.
Nem tellett bele sok idő, mire befutott Leanna, és egy meglehetősen felpaprikázott Den.
- Hova ilyen sietősen, ifjú csillagmágus? - vonta kérdőre Dent a mester.
- Ööö… izééé... - kezdte amaz, aztán rájött, hogy áll a helyzet, és inkább csendben maradt. Lea megeresztett egy vigyort, amiből sejthettem, mi történt köztük.
- Mindegy most már. – kezdi Hades. – Mivel mindhárman itt vagytok, el is mondanám, miért hívattalak ide titeket. Mint gondolom azt sejtettétek is, egy feladatot szeretnék rátok bízni. Ertikoba kell utaznotok, amely egy kisebb üdülőváros a tengerparton. Azon a környéken található a „Fekete Ház”-ként ismert, elhagyatott hotel. A szóbeszéd szerint már ősidőktől fogva ott áll az épület, de az emberek még csak a közelébe sem mernek menni, mágusok is csak nagyon ritkán. Most azonban szokatlan mágikus aktivitást érzékeltek a rejtélyes panzió környékén. Derítsétek ki, miért van ez… de figyelmeztetlek titeket. – Emeli fel a hangját. – Határozottan megtiltom, hogy akárcsak egyikőtök is belépjen abba az épületbe.
~ Ez valami bújtatott parancs lenne arra, hogy menjünk be? Hades jól ismer minket, tudja mi lesz az eredménye, ha ilyen kijelentést tesz.
- Ó, és mielőtt még elindulnátok. – Vet rám egy szigorú pillantást. - Sorov, ha még egy függönyt el mersz vinni, levonom a jutalmadból!
- Értettem mester! – Bólintok, habár fogalmam sincs, hogy fogok majd lejutni. Lehet, hogy a szobám függönyét kéne elhozni, azt biztos nem veszi észre.
- Ne aggódjon uram, nem lesz gubanc... - teszi hozzá Den.
~ Remélem nem lelökni akar...
- Ne feledjétek, a kudarc nem megengedett. – mondja ki a végszót Hades, és elhagyjuk a termet. van stílusa az öregnek, annyi szent.
Felszereltem magam minden fontossal, pakoltam némi friss velőt, és elcsórtam a konyháról egy merőkanalat is. ha egyedül vagyok, akkor kiiszom a levet a lábosból, de a többiek előt ez illetlen lenne. ennek ellenére tányért nem loptam. Bezártam a szobám ajtaját, biztos ami biztos alapon, és kimentem az tetőtérre a többiekkel együtt.
Lea éppen a sas csillaszellemét idézi meg, és Den is előrántja az egyik kulcsát.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – mondja, és felbukkan egy hófehér, szárnyas ló, meglehetősen mitológiai kinézetű.
– Ezen van még egy hely, ha érdekel. - szól hozzám. Lehet, hogy őt nem bántja a saját csillagszelleme, de ez rám nem kell, hogy vonatkozzon
- Nem harap? – kérdezem a biztonság kedvéért.
- Hacsak nem vagy almából, nincs félnivalód.
- Akkor rendben.
- Hé, mi az, hogy „ezen”? – Háborodik fel a lova, így kisebb vitába kezdnek előttem. – És mégis miért hitted azt, miszerint majd mindketten rajtam utazhattok? Minél több embert szállítok, annál nagyobbak a rám leselkedő veszélyek is.
- Nyugi Pegasus, nem lesz baj. És különben sem én tehetek arról, hogy belőled meg csak egy van.
- Még szép, már miért lenne belőlem több?
- Pedig biztosra veszem, hogy legalább még egy, a tiédhez hasonló ezüstkulcs létezik. Ki tudja, talán az egy lány Pegasus kapuját tárja fel.
- Egy lányét?
- Ahaa~~ Ha megszerezném őt is, lehet tudnátok csinálni nekem kis kulcsokat. Meggazdagodhatnék belőletek. – nevet fel Den.
- Ez nem vicces, Den… induljunk inkább. – jelenti ki duzzogva a ló, és így elindulunk.
Kellemes dolog a repülés, bár kis félelemmel tölt el, hogy másra kell bíznom magam, pláne egy lóra, aki még a gazdájának is felesel. Kételyeim hamarosan megszűnnek, és már azon töröm a fejem, mi lehet abban a házban, hogy Hades ennyire tiltott minket tőle. Pihenés után első dolgom lesz felderíteni, ez már holtbiztos. Sajnos csak késő este érkezünk meg a városba, így aztán másnapra vagyok kénytelen halasztani a látogatást. Ertiko nem tűnik túlságosan népszerű helynek, a házak többsége kihalt, a boltok már rég bezártak. Igaz, hogy este zárva szoktak lenni a boltok, de ezekben karvastagságú pókhálók díszelegnek. A legtöbb szálloda bezárt, csak a pókok lakják ezeket is. Néhány helyen még a fal is omladozik, olyan rég nem látta őket senki. Kezd tetszeni ez a hely
- Azt hiszem jobb lesz, ha egyelőre meghúzzuk magunkat valahol, holnap pedig felfrissülve vághatunk neki a keresgélésnek. – ásít egyet Den, és a szelleméhez fordul. – Te is pihenhetsz most már, köszi mindent. - mondja neki, és ő azonnal el is tűnik.
- Nos, én nem állok túl jól pénzügyileg, de egy fenyegetéssel vagy zsarolással bármit el lehet érni. –vetem fel a javaslatot. Tény ami tény, jelenleg egy pohár vízre se futja a pénzemből.
- Akkor egy ingyen éjszakázásnak nézünk elébe.
- Ha már úgyis ingyen szállunk meg, keressünk valami kényelmes helyet.
- Remek, akkor legalább nekem sem kell a padlón aludnom. – zárja le Lea a beszélgetést, és nekivágunk az utcáknak.

Korán lepihentem, hogy másnap kora hajnalban indulhassak megkeresni azt a házat. A többi puhány küldetésre jelentkező aki esetleg itt van, tuti még nagyban hajcsikálni fog, mikor én már rég learattam a babérokat. Legalábbis ezt reméltem.
Nem tudtam valami sokat pihenni, ugyanis az éjszaka közepén nagy ricsajra lettem figyelmes kintről. Álmatag fejjel, bóbiskolva odacammogtam a nyitott ablakhoz, és kinéztem rajta az utcára. Odakint egy kb 15 fős rablóbanda masírozott végig az utcán, és tették, amit egy efféle megátalkodott ember tesz ilyenkor. Gyújtogattak, rongáltak, törtek és zúztak... az okot már keresni se kellett, az ilyen csírák ha más nem a saját szórakozásukért művelnek ilyesmit...
Visszacammogtam az ágyamhoz, és ledőltem rá. Jól elszórakoznak, de én ettől függetlenül álmost vagyok...
És ekkor az ablakomon berepült valami. Egy boros üveg, belőle egy lángoló rongy állt ki. Hallottam már ilyen házilag gyártott pusztító eszközről, és ha a pletykák igazak, akkor ez nekem most nem jó...
Az üveg becsapódott a szemközti falon, széttört, tartalma szétfröcskölt a szobában, és azonnal lángra kapott. A tűz felfalta a tapétát, a padlószőnyeget, és nekilátott a bútorok elfogyasztásához is. Gyorsan kiszaladtam a szobából, már nem is éreztem magam olyan hűde fáradtnak. Sokkal inkább azt éreztem, hogy most ki fogok belezni valakit...
Odalent a portás egy kis rozsdás fejszét szorongatva állt a betört ajtó előtt és az utcát nézte.
-Ide be nem jöttök, huligánok!
-Hé öreg, a szobámban tombol a tűzvész, szerintem siess mielőtt leég az egész kóceráj...
-Ó, hogy az a...
A fickó eldobta a fejszét és már rohant is felfelé. Rátapostam a fejsze nyelére, mire az pörögve felröppent, én pedig elkapta a levegőben. Kisétáltam az utcára, és megpillantottam a bandát. Nekem háttal voltak, épp egy újabb épület ledöntésébe fogtak bele. Meglendítettem a fejszét, és teljes erőmből elhajítottam. A leghátul álló fiatalabb tagba állt bele, aki vért hányva esett össze. A többiek megfordultak, én pedig a sötétségben dühösen rájuk ordítottam;
-Na melyik paraszt dobta be hozzám azt a gyújtóst az előbb?!
Nem kaphattam választ (mondjuk nem is vártam), mert hirtelen több másik alak tűnt fel, és harcba keveredett a tömeggel. Mágusok voltak ők is, de nem banditák. Megijedtem, hogy elkapkodják előlem a fincsi prédát, úgyhogy kicsaptam a fűrészpengéimet, és a tömegbe ugrottam. Az első fickót velem szembe megleptem, azonnal átszakítottam a derekát, majd biztonság kedvéért a következő csapással a fejét is levágtam. A mögöttem lévő bandita már felkészült rám, és kezében egy tűzgolyót formált éppen. Mikor megfordultam, hozzám vágta. Kitértem a golyó elől, így a támadás valahol a mögöttem lévők közt csapódott be.
Mellettem egy másik bandita sietett az aktuális ellenfelem segítségére, aki homokból formált éppen egy méretes kalapácsot az ökle köré. Rácsapott a földre, mire a homok a lábam alatt életre kelt, és nyomban börtönbe zárta a testemet. A tűz mágus már készenlétben állt, és egy újabb tűzgolyót készült a képembe vágni.
Csakhogy rossz lóra tettek... egy kis erőfeszítéssel a homok börtönt megtörtem magam körül, megragadtam a tűz mágus kezét és a társa felé irányítottam. A golyó kilövellt, és én ekkor a pengéimet oldalról a fickó bordái alá mélyesztettem. Meglepett, hogy még volt benne annyi szusz, hogy sikoltani tudjon. Kirántottam a pengémet, és ellöktem a testet. A földmágus ügyes volt, egy homok fallal blokkolta a tűzgolyót. Már ott is termettem előtte, és támadtam. Ügyesen védett, egy-két támadást sikerült hárítania, de a harci morál már eleve akkor megcsappant, mikor megpillantotta a kezemből kiálló fegyvert. Hibázott, ahogy általában mindenki szokott, de ez az életébe került. Felhasítottam a combjait, ettől térdre rogyott, majd az arcába vágtam a pengéket.
Sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy túl sok időt pazaroltam két mágusra, mert a többi már elfogyott. Az ott álló maréknyi mágus bizonyára a küldetés miatt van itt, aminek nem igazán örülök...legalábbis annak nem, hogy engem megláttak...
Ráadásul mindezt tetőzte, mikor megpillantottam egy fehér hajú ipsét a hold fényében. Starkiller kapi...NA TESSÉK!!!!!!!
-TEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE?!?!?!!

Utunk egy még viszonylag impozánsnak ható fogadó ajtajánál ér révbe, melyen gondolkodás nélkül be is lépünk.
- Szép estét! – Lépek ki triónkból, célba véve az idősödő recepcióst. – Három szobát kérnénk az éjszakára.
- Jó estét! Fejenként 200 gyémánt lesz. – Csatolja le a kulcsokat, a pult mögött ácsorgó.
- Nem lenne gond, ha holnap reggel fizetnénk? – Érem el a recepciót.
- Sajnálom, de nálam előre kell fizetni.
- Most már nem. – Ismertetem össze fejét a pult lapjával.
Eszméletét vesztett barátunk ujjai nem fejtenek ki komoly ellenállást, így könnyen megkaparinthatom szobáink kulcsait. Egyet-egyet vigyorogva társaimhoz hajítok, majd a lépcsőn felérve, megkeresem saját szállásom.
Mivel a mai nap folyamán egy orvtámadás szakított ki az ágyam kényelméből, még a szokásosnál is fáradtabban kerülök a tus alá, mielőtt még levethetném magam nyughelyemre. Már hallom is Álomország csalogató áriáját füleimben, ám az hamarosan ablaktörések, ordibálások, és különböző szitkok martalékává válik.
Tüstént kihajolok párkányomon, így szemügyre véve a hangoskodó csőcseléket. ~ Nagyon nem jó kedvemben fogtatok ki, skacok…
Mivel a bandatagok jól láthatóan különböző mágiákkal operálnak, szükségem lesz egy „szenzorra” a harc folyamán, aki kiszűrheti nekem azt az ellenfelet, amelyikkel a legtöbbet mókázhatok.
- Unikornis kapuja, nyílj meg! – Csatolom le egyik ezüstkulcsom, melynek fényjátékából hamarosan elő is szökdécsel az apró egyszarvú. – Bújj ide, pajti. – Emelem bele grabancánál fogva, kapucnim oltalmába.
Az ablakon kiugorva az egyik banditára esek rá, akit aztán nyakánál fogva felrántok.
- Jetblack Fire Magic! – Gyújtom ki a férfi testét, mígnem az hamuvá lesz ujjaim közt. – Ez csak egy rakás hulladék… - Sóhajtok fel. – Monoceros, ki a legerősebb köztük? – Fordulok a csuklyámban megbújó csillagszellem felé.
A kis unikornis bár nem sokat lát az esti homályban, érzékeinek hála kisvártatva rábök az egyik alakra, ki a háttérben megbújva figyeli az eseményeket. Gondolkodás nélkül lerántom a kaszámat, s lendületemet egy félköríves útvonallal megnövelve, rárontok a mágusra. Fegyverem pengéje gyönyörűen fel is izzik a testemben keringő energiák érintésétől, ám suhintásom mégis elakad, mielőtt révbe érhetne. Mintha valamiféle tömör, láthatatlan falba vágtam volna a Starsplintet, mely szikrákat hányva állja annak nyomását.
- Nem is rossz. – Szökkenek hátra, majd újabb lendületet véve magamon, ismét nekirugaszkodok ellenfelemnek.
Kaszám nyelét, tenyereim közt ritmikusan váltogatva folyamatos nyomás alatt tartom a férfit, ám ő a kézfejeit rángatva folytonosan hárít. A szem számára láthatatlan energiák szabnak gátat pengém csapásainak, így szüntelen csattanásokat, s kisebb fényjátékot generálva.
- Van benned spiritusz, kölyök. – Vigyorodik el a köpcös, göndörhajú alak. – De ez még kevés. Force Push! – Tárja ki tenyerét, melynek nyomán, a mindeddig védekező szerepkört betöltő hullámok ezúttal belém csapódnak.
Az így testemet érő nyomás nem csak fájdalmas, de hatalmas lendülettel is bír, hisz ágyúgolyó módjára zúdít bele az egyik közeli épületbe.
Kissé meggyötörten porolom le magam, majd csuklyámat végigsimítva megbizonyosodok segítőm testi épségéről.
- Értem már az erejének a működését… - Motyogom vigyorogva Monocerosnak.
Köpenyemet lerántva megszabadulok a túlsúlyomtól, majd azt egy tűzgolyóba bugyolálva az ellenfelem irányába repítem. Hála ennek sebességem jelentősen megnő, hisz így testemet már csak ujjatlan felsőm takarja, melynek kapucnijába rejtőzködik a kis unikornis is.
A sötétség leple alatt a mágus, összekeverve engem a levetett ruhadarabbal, arra koncentrálja láthatatlan pajzsát, ám mire ráeszmél hibájára, én már a vállain guggolok.
- Ég veled. – Emelem meg kaszámat, melynek pengéje apró kis csillagként izzik fel ezernyi testvérének fényében.
Fegyverem kardélben végződő aljzata játszi könnyedséggel hatol át a férfi koponyáján, farcsontjánál kiszakadva testéből, így szabályosan nyársra húzva azt. Öntelt grimasszal cibálom ki a Starsplintet az elernyedt alakból, majd alaposan szemügyre veszem a környezetem.
Nagyon olybá tűnik, két társam se unatkozott, legalábbis a külsejük nem erről árulkodik. Ugyanakkor, rajtuk kívül még mások is vannak a főúton, akik szintúgy nem a banditák sorait erősítik… sőt… az egyiküket még ismerem is….
- TEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE?!?!?!?! – Ordít rám az ismerős hang.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! – Ajánlom mélyről jövő hangom az est csillagainak. ~ Komolyan… lassan már azon kéne meglepődnöm, ha egy küldetésem „Lidércmentesen” menne végbe… ám ez sok mindent megváltoztat.
Szapora léptekkel társaimhoz sietek, majd eléjük beállva figyelmeztetem őket, miközben tekintetemmel mindvégig a Raven Tail képviselőjét pásztázom.
- A kékhajú alakkal különösen vigyázzatok… ha harcra kerülne a sor, még csak ne is közelítsetek felé. Ő túl veszélyes, majd én elintézem…
- Veszélyes? A te hülyeségednél aligha lehetne veszélyesebb bármi is. – Szól vissza Lizy… hát persze… nehogy már csendben maradjon, az túl változatos lenne.
- Épp a formás kis segged próbálom védeni, szóval, ha megkérhetnélek rá, fogd be a pofád!
- Ó, igazán hálás vagyok a bókért. De tudod, én hírből se ismerem, mi az, hogy „befogni”.
- Hát persze… ahhoz már túl sötét vagy, nemde?
- Szerintem meg kettőnk közül te vagy a sötét! Ha ilyen „jóba vagytok”, miért nekünk kéne vigyáznunk vele?
- Azért, mert túl erős nektek… de neked aztán magyarázhatom, úgyse jut el a fejedben tátongó fekete lyukig.
- A fekete lyuk legalább képes befogadni dolgokat, nálad viszont komplett sötétség honol. És különben is, ha annyira erős, az nekünk csak jó… végre valaki lefaragná azt a marhanagy egódat.
- Látom, már megint nagyot hallasz. Egy szóval se mondtam, hogy erősebb nálam. Csak azt, hogy a hozzád hasonló mitugrászokat alkarral beveri!
- Hülye paraszt! – Rúg hátba a lány, így lezárva szokásos véleménycserénket…

Végül egy aránylag tűrhető kinézetű épületet találtunk szállásul, miközben pedig beléptünk az ajtón, megfogalmazódott bennem a honnan a retekből fogom kifizetni a szobát. Nem hoztam magammal valami sok pénzt...
- Szép estét! – vette át a vezér szerepét Den, majd az idős férfihez sétált. – Három szobát kérnénk az éjszakára.
- Jó estét! Fejenként 200 gyémánt lesz. – csatolta le az alak a kulcsokat, én pedig már tudtam, mi következik.
- Nem lenne gond, ha holnap reggel fizetnénk?
- Sajnálom, de nálam előre kell fizetni. - erősködött a férfi, aminél rosszabbul nem is cselekedhetett volna.
~ Ez egy fájdalmas élmény lesz - gondoltam, céhtársam pedig nem cáfolt rá erre a feltevésemre.
- Most már nem.
És bamm, az ismeretlen feje hangosat koppant a pulton. Én mondtam, hogy fájdalmas lesz, de így jár az, aki nem akar szót fogadni a Grimmoire Heart-nak. Mondjuk kíváncsi leszek, mikor kel fel. Ha nagy mákunk lesz, talány annyira kiütötte Den, hogy nem is fog majd emlékezni arra, hogy mi egy-egy szobában döglődünk. Reménykedjünk... ha meg mégis feljön lezavarni minket. egyel kevesebb feje lesz. Így vagy úgy de ezt a szállásfoglalást mi nyertük.
A fiú minden komolyabb erőfeszítés nélkül kihalászta az öreg ujjai közül a kulcsokat, majd vigyorogva egyet-egyet nekünk dobott. Első dolgom volt megjegyezni magamban, hogy az én kulcsaimhoz képest ezt valakivel úgy hányatták ki. E gondolatra elfintorodtam, de végül is, mit várjak egy ilyen kihalt helytől? A lényeg, hogy a célnak megfelel.
Én is felballagtam a lépcsőn, majd kisebb kutakodás után megtaláltam a nekem jutó szobát. Kissé poros volt, de úgy voltam vele, mint a kulccsal: egyszeri alkalomra elviselem. Első dolgom volt egy kétperces zuhanyzást intézni. Azért csak ilyen rövidet, mert soha nem voltam oda az ilyen helyeken való hosszas tisztálkodásért. Ilyenkor kissé kényes csitrinek éreztem magam, de hát istenem, azért van egy minimális elvárásom a szállás minőségével kapcsolatban. Nem, nem a jó kis puha padlóra gondolok... az egyszer több volt mint elég.
Nagy sóhajjal levetettem magam az ágyra, ami egy kisebbet nyekkent alattam. Ezt inkább a korának tudtam be, mintsem az én súlyomnak. Nem vagyok én holmi víziló.
- Anyám, látszik hogy unatkozok, megint értelmetlen dolgokon gondolkodom - morogtam magamnak, ahogy a párnámba fúrtam a fejem. Állott szaga volt... de hát ebben a szobában minek nem?

Ahhoz képest, hogy mennyire fintorogtam a környezetre, rettentően hamar elaludtam. Mindig is mélyen alvó voltam, ha egyszer elaludtam, talán az ágyúdörgés sem rázott fel. Csakhogy most nem ágyúdörrenésre ébredtem... annál is sokkal rosszabbra. Olyanra, ami minden hozzám hasonlóan jól alvót is felrázna: ordibálásra, és csörömpölésre. Sorov-val már voltam Web Valleyben küldetésen, mikor is Zancrow keltett engem. Ő már tudhatja, milyen tudok lenni ilyenkor... de ezek itt még nem. De most mindjárt megtudják...
Úgy ahogy voltam, rövid fekete toppban és kék rövidnadrágban, egy papucsba belebújva és kulcsaim felkapva, hatalmas lendülettel ugrottam fel az ágyamból, és durván pszichopata fejjel az ablakhoz csörtettem. Ölni fogok... mindenkit, aki itt van! Kinyírom őket! Mégis mi a f*szt képzelnek magukról, hogy felkeltenek?!
Hatalmas lendülettel csaptam ki az ablakot, úgy, hogy az üveg is kitörött, majd felugrottam a párkányra.
- Valaki aludni akar, csesszétek meg! - kiáltottam, ahogy leugrottam a tömegbe. - Kis Róka kapuja, szólítalak! Vulpecula!
Apró társam fényjáték keretében alakot öltött, majd azonnal az egyik férfinek esett, pontosabban az alfelének. Jó erősen beleharapott, mire az felordított, és rohanni kedzett. Nem vacakoltam sokat, amint elindult, kinyújtottam kardomat. Egyenesen belerohant, durva sebet ejtve a mellkasán. Sziszegve odakapott, de nem kegyelmezek senkinek, aki zargatni merészeli az álmaimat. Kapásból hátba döftem, így nem tartott valami sokáig a harc. A másik már kicsit neccesebb volt. Fegyvermágiával támadt, bár nem volt valami erős. Megidézett egy alabárdot, és azzal rontott nekem. Az első csapást a kardommal ügyesen kivédtem, de mivel Vulpecula az utasításom nélkül cselekedett, a hajam majdnem odaveszett. Egy kisebb lángörvény süvített felénk, és mind a ketten éppen, hogy el tudtunk ugrani.
- Hé! Lehetőleg engem ne pörkölj meg, ha kérhetem - kiáltottam rá mérgesen, mire szégyellősen, egy bamba vigyorral lelapította a füleit, és nyüszített egyet.
- Rám figyelj, te kis cafka! - ordította az ellenfelem, ahogy újra nekem rontott.
Éppen, hogy sikerült kikerülnöm a fejem felé tartó fegyvert, egy kisebb nyekkenés keretében. ~ Úh, bakker, ez közel volt!
Sokat nem gondolkodtam, lendítettem a katanám, és neki is egyenesen a hátába döftem. Felnyögött, majd előre dőlt, de aztán megállította magát a zuhanásban, és dühösen felém csapott. Leguggoltam a földre, kikerülve a fejemet célzó suhintást, majd kardom kirántása után ismét beledöftem, ez úttal a gyomrát célozva meg. Erre már vért köpött fel, kezeit a sebére szorította, aztán lassan de biztosan a földre hullott.
Leráztam a pengéről a vörös folyadékot, majd a következő áldozat felé fordultam - volna, ha lett volna. Legnagyobb döbbenetemre mire én ezzel a kettővel végeztem, senki nem maradt a zajos banda közül. Alig tudtam szemügyre venni, hogy társaim mellett kik vannak még velünk, mikor irdatalan nagy üvöltés hasított a pillanatnyi csendbe.
- TEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE?!?!?!?! – Ordít rám az ismerős hang.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! – ordított fel fehér hajú csapattársam, láthatóan nem épp örömében.
Gyorsan elénk rohant, majd nagy hősiesen beállva elénk, komoly hangon, szemét a nagy ellenségen tartva megszólalt.
- A kékhajú alakkal különösen vigyázzatok… ha harcra kerülne a sor, még csak ne is közelítsetek felé. Ő túl veszélyes, majd én elintézem…
Oh, a kis csillagvirág megint csillogni akar. Túl fényesen szikrázik, el... vagyis inkább le kéne oltani. Ezt nem hagyhatom szó nélkül.
- Veszélyes? A te hülyeségednél aligha lehetne veszélyesebb bármi is. – jegyeztem meg epésen, fintorogva egyet.
- Épp a formás kis segged próbálom védeni, szóval, ha megkérhetnélek rá, fogd be a pofád!
- Ó, igazán hálás vagyok a bókért. De tudod, én hírből se ismerem, mi az, hogy „befogni”.
- Hát persze… ahhoz már túl sötét vagy, nemde?
- Szerintem meg kettőnk közül te vagy a sötét! Ha ilyen „jóba vagytok”, miért nekünk kéne vigyáznunk vele?
- Azért, mert túl erős nektek… de neked aztán magyarázhatom, úgyse jut el a fejedben tátongó fekete lyukig.
- A fekete lyuk legalább képes befogadni dolgokat, nálad viszont komplett sötétség honol. És különben is, ha annyira erős, az nekünk csak jó… végre valaki lefaragná azt a marhanagy egódat.
- Látom, már megint nagyot hallasz. Egy szóval se mondtam, hogy erősebb nálam. Csak azt, hogy a hozzád hasonló mitugrászokat alkarral beveri!
- Hülye paraszt! – rúgtam hátba a "beszélgetés" lezárása képpen, amit nem díjazott túlságosan. [/quote]

Bár társam, szerény szókincsét egy rúgással próbálja kompenzálni, elnézem neki, hisz kicsi, és jelentéktelen…
Sokkal inkább foglalkoztat az éjszaka félhomályában szórványosan kivehető mágustrió, kik közül a balszerencsém még csak Lidérccel hozott össze. Ugyanakkor, nagyon olybá fest, ő még nálam is rosszabb… vagyis, inkább kedvezőbb helyzetben van, hisz én vagyok számára az egyetlen emlékeket idéző arc.
- Túl sokan vagyunk... mit keres itt még három mágus? – Töri meg Lizy hangja a viszonylagos csendet, s a szikrázó szempárbajokat.
- Na, szépen összefújta a szemetet a szél… - Méri végig a kékhajú unott pillantása köreinket, majd inkább a hullákat kezdi fürkészni.
Mindeközben a fehérhajú férfi jobbnak látja, ha inkább nőnemű kísérőjén vezeti le a feszültséget, s ők is heves szócsatában törnek ki.
Bár Lidérc látszólag nagyon elvan a holttestek átvizsgálásával, csapatunk lány tagja ezt sem hagyhatja szó nélkül…
- Den haverja kukázik. Hasonlítanak. – Jegyzi meg nagy vidáman, mire válaszul egy tökéletes szinkronban, s ugyanazon mimikával kivitelezett „Heeee?!”-t kap.
Már épp a halálának módján gondolkodom, amikor ismét kinyitja a száját…
- Te kékhajú akárki, ha olyan jóban vagy ezzel a külön létformával, aki a fejlődés zsákutcája, nem tennéd el a kedvemért láb alól?
Elkerekedett szemekkel figyelem, ahogy a szólított, hős vitéz módjára letérdel a feketehajú csillagmágus elé, s kezét megcsókolva, a következő választ adja.
- Ahogy kívánod, drága hölgy. – Színészi alakítását pengéi kiszakításával koronázza meg.
- Én határozottan bírom ezt a gyereket. – Fordul Sorov felé a „hölgy”, ám csapatunk harmadik tagja, mint mindent, ezt a jelenetet is szó nélkül hagyja.
- Na jó, ennyi… nem bírom tovább agysejtekkel… - Csatolom le kaszámat, s egy gondterhelt sóhajjal párba kelve, Lidérc felé szegezem annak pengéit. - Drága hölgy? Eltévesztetted a házszámot... de mindegy, vége van. Levágom az összes idiótát.
- Ha sikerül kiütnöd, a jutalmam felét komolyan neked adom. Ideje lenne megnevelni ezt a fehér hajú herceget... – Bátorítja Lizy, „daliáns védelmezőjét”, mire mi homlokunkat összecsapva, egymásnak feszülve sértegetni kezdjük a másikat.
- Hát hogy nem fulladtál már bele a vízbe, Monsieur A Hét Tenger Leggyatrább Kapitánya?
- Úgy, ahogy te se fulladtál bele a dzsungellé minősített séródba, Őserdő Hőse!
- Igen, Szarkiller?! Csoda hogy eddig nem tüsszentettél bele a pengéimbe, de ha akarod, szívesen kenyérre kenlek itt és most!!!
- Én a nevekkel nem igazán dobálóznék a helyedben, ovisok Lidérce. De, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, a kaszám közreműködésével feltárhatom a tisztelt publikumnak, belső szépségeidet.
- Meglátjuk mi azt, kicsi csillag! Egyáltalán hogy a kénköves pokolba kerülsz már megint ide?!
- Nos… igazából, a Ház miatt jöttünk ide. – Ad választ Lizy az ordításra, így magárra hívva mind riválisom, mind a másik két mágus figyelmét… ~ Ezek szerint ők is hasonló céllal érkeztek… na azt már nem!
- Mintha hagynám, hogy előttem végezz a melóval! – Szakad fel torkunk, majd összenőtt ágyúgolyók módjára kirobbannunk a titkokkal körüllenget Ház irányába…

De jó, tiszta party hangulat van... na csak épp az a party amit már az előző party résztvevői összehánytak... most komolyan, kell ez nekem?! Hát mi ez?! Egy idegesítően csendes csávó a haverjával, egy nagyszájú kiscsaj, ÉS DEN?!?!?!?! Öreg vagyok én már az ilyesmihez...
- Túl sokan vagyunk... mit keres itt még három mágus? - sipítozott a lány, amire instant gyomorideget kaptam.
- Na, szépen összefújta a szemetet a szél… - jegyeztem meg a díszes társaságot látva, majd inkább úgy döntöttem, hogy nem vegyülök... kiközösítem őket! Odébb sunnyogtam, és a lemészárolt randalírozók zsebeit kezdtem átkutatni, hátha csurran-cseppen egy-két gyémánt, vagy valami egyéb értékes dolog. Kegyetlen kifoasztani a holtakat? Lehet... de mivel nem legaális céh kutyája vagyok, nem fogok belepirulni... az meg hogy ki mit gondol erről, hidegen hagy!
- Den haverja kukázik. Hasonlítanak.
Kukázik...?
DEN HAVERJA?!?!
HASONLÍTUNK?!?!?!?!?!
Den és én egy ugyanazon ledöbbent, elkínzott arckifejezéssel néma sikolyt hallattunk a megjegyzés hallatán... szép, mondhatom... nem szeretek szép lánykákat elcsúfítani, de erős ingerenciám támadt mégis megtenni!
- Te kékhajú akárki, ha olyan jóban vagy ezzel a külön létformával, aki a fejlődés zsákutcája, nem tennéd el a kedvemért láb alól?
Nos, változnak az idők... ez az ajánlat nekem minimum olyan hatású volt, mintha egy vad hancúrozásra invitált volna a nagyhangú kiscsaj, és ugyanilyen lelkesedéssel fogadtam el. Hát mégis van bennünk valami közös! Végre valaki akivel egyetértünk eme kicsi csillag egzisztenciájának határozott tévedésével kapcsolatban! Ó minő boldogság, de szép is a szerelem...
Odasurrantam a lány elé, szinpadiasan féltérdre ereszkedtem előtte, és megcsókoltam a kezét.
- Ahogy kívánod, drága hölgy.
- Én határozottan bírom ezt a gyereket.
- Na jó, ennyi… nem bírom tovább agysejtekkel… - Den lecsatolta a kaszáját...kaszáját?! Úristen, mikor szerzett ez kaszát?! Másol... hát nem engem másol a rohadékja?! Ez vért kíván! - Drága hölgy? Eltévesztetted a házszámot... de mindegy, vége van. Levágom az összes idiótát.
- Ha sikerül kiütnöd, a jutalmam felét komolyan neked adom. Ideje lenne megnevelni ezt a fehér hajú herceget... - több se kellett nekem, kicsaptam ugyan a pengéimet, és Den is meglóbálta a kaszáját, de mégse támadtunk velük, csak egymásnak rontottunk, és homlokainkat összecsapva egymásnak feszülve szavak borotva éleivel vagdostuk egymást;
- Hát hogy nem fulladtál már bele a vízbe, Monsieur A Hét Tenger Leggyatrább Kapitánya?
- Úgy, ahogy te se fulladtál bele a dzsungellé minősített séródba, Őserdő Hőse!
- Igen, Szarkiller?! Csoda hogy eddig nem tüsszentettél bele a pengéimbe, de ha akarod, szívesen kenyérre kenlek itt és most!!!
- Én a nevekkel nem igazán dobálóznék a helyedben, ovisok Lidérce. De, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, a kaszám közreműködésével feltárhatom a tisztelt publikumnak, belső szépségeidet.
- Meglátjuk mi azt, kicsi csillag! Egyáltalán hogy a kénköves pokolba kerülsz már megint ide?!
- Nos… igazából, a Ház miatt jöttünk ide. - még mindig egymásnak feszülve a lány felé néztünk Dennel, kis csönd állt be köztünk ami felettébb furcsa volt a szócsatát követően. Szóval a Fekete ház miatt van itt mindenki... és ekkor Dennek is és nekem is valami szöget ütött a fejünkbe. Ismét egymásnak feszültünk, és torkunk szakadtából, szinte sikoltva ordítottunk egymás pofájába;
- Mintha hagynám, hogy előttem végezz a melóval!!!!!!
Azonnal futásnak eredtünk a Ház felé, továbbra is egymásnak feszülve, olyan gyorsan, hogy csak vastag porfelhő maradt utánunk. Nem is érdekelt már igazából a küldetés, csak hogy előbb végezzek a küldetéssel, mint ez a majom!

Támadásomra Den nagy reakciót tett: leszart magasról. Mintha valami jelentéktelen kis tüsszentés érte volna a hátát rúgás helyett. Kezdett egyre jobban felhúzni a gyerek, de lenyeltem egy cifra káromkodást. Helyette a nép felé fordultam, jobban szemügyre véve, kikkel is van dolgunk. Itt van ugye Den puszipajtása, akivel az előző reakcióból úgy érzem, legszívesebben megszeretgetnék egymást, de úgy hogy a másik soha többet fel ne kelljen, meg még két másik, teljes csendben gubbasztó alak.
Amint végeztem a seregszemlével, kérdőre vontam őket.
- Túl sokan vagyunk… mit keres itt még három mágus?
Kérdésemmel a beállt elég nagy csendet is sikerült megtörnöm.
- Na, szépen összefújta a szemetet a szél… – jegyezte meg a kékhajú alak, majd hátat fordítva nekünk nekiállt kifosztogatni a hullákat, abban a reményben, hátha talál bennük valamit. Hullagyalázás… erről most valahogy akaratlanul is egy dolog jut eszembe:
- Den haverja kukázik. Hasonlítanak. – mondtam ki vigyorogva a gondolataimat, mire egy pillanatnyi hatásszünet után egyszerre kapták ráma fejüket.
Ezt a mozdulatot tökéletesen egyszerre kivitelezték, és szemükből tisztán ki lehetett olvasni: Heeeeee?! Ja, és azt, hogy nem vagyok normális, hogy egy ekkora baromságot feltételezek.
De hát így van! Den is mindig kukáz a hullákból… ő is… és plusz bizonyíték, hogy most is egyszerre cselekedtek. De tényleg! Mos, hogy eszembe jut, ha Den döntetlen harcot nyomott vele, akkor…
- Te kékhajú akárki, ha olyan jóban vagy ezzel a külön létformával, aki a fejlődés zsákutcája, nem tennéd el a kedvemért láb alól? – kérdeztem egy angyali, ártatlan vigyorral, kapva az alkalmon, hogy talán végre megnevelődik ez a gyökér, amire amúgy nem sok esélyt láttam.
Szavaimra a kékhajú „lovag” egy pillanat alatt előttem termett, letérdelt, majd kezet csókolt nekem. Ebből egyet tudtam levenni: Ugyanazon a véleményen van Den-ről, mint én. Sorstársam!
- Ahogy kívánod, drága hölgy. – azzal a karjából kicsapódott egy kasza-szerűségg.
- Én határozottan bírom ezt a gyereket. – fordultam Sorov felé egy elégedett, büszke vigyorral, aki a helyzetet a szokásos hallgatással kommentálta.
- Na jó, ennyi… nem bírom tovább agysejtekkel… - csatolta le a hátáról Den csillogó kaszáját, és szemmel láthatóan komolyan gondolta, hogy nekimegy. - - Drága hölgy? Eltévesztetted a házszámot... - ~NÉNIKÉDET, te paraszt! - de mindegy, vége van. Levágom az összes idiótát.
- Ha sikerül kiütnöd, a jutalmam felét komolyan neked adom. Ideje lenne megnevelni ezt a fehér hajú herceget... – bíztattam tovább a férfit, igyekezve lenyelni egyre erősödő indulataim. Ha Den nem lenne ilyen rohadt erős, réges-régen megpróbáltam volna kinyírni…
Nagy lendülettel csapták össze a homlokukat, s szemeikkel szabályosan igyekeztek felnyársalni egymást, s megindult a szócsata.
- Hát hogy nem fulladtál már bele a vízbe, Monsieur A Hét Tenger Leggyatrább Kapitánya?
- Úgy, ahogy te se fulladtál bele a dzsungellé minősített séródba, Őserdő Hőse!
- Igen, Szarkiller?! Csoda hogy eddig nem tüsszentettél bele a pengéimbe, de ha akarod, szívesen kenyérre kenlek itt és most!!!
- Én a nevekkel nem igazán dobálóznék a helyedben, ovisok Lidérce. De, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, a kaszám közreműködésével feltárhatom a tisztelt publikumnak, belső szépségeidet.
- Meglátjuk mi azt, kicsi csillag! Egyáltalán hogy a kénköves pokolba kerülsz már megint ide?!
- Nos… igazából, a Ház miatt jöttünk ide. – kotyogtam közbe, továbbra is lelkesen várva a csata folytatását, remélve, hogy végre egyszer láthatom, amint valaki megneveli az ezüsthajú csillagmágust.
Kijelentésem nem várt reakciókat eredményezett: nagy csendet, és azt, hogy mindenkinek a szeme rám tévedt. Ebből pillanatok alatt elvágtam, hogy bizony nekik is ugyanaz az uticéljuk.
- Mintha hagynám, hogy előttem végezz a melóval! – Ordították el magukat egyszerre a „jó barátok”, véget vetve a pillanatnyi csendnek, majd hatalmas porfelhő keretében elindultak az épület felé, elképesztő sebességgel.
- Hé, ne már! Várjatok meg, tudni akarom, ki nyer! – kiáltottam utánuk, de süket fülekre találtam, ezt feldolgozva pedig más híján utánuk futottam. – Ó, a fenébe, megint kifuthatom emiatt a hülye miatt a belem!
E szavakkal, fittyet hányva másik céhtársamra és az egész vitát csendben végighallgató másik kettőre, utánuk iramodtam, annyira gyorsan, ahogy csak tudtam.

Megkerestük a legkevésbé pocsék fogadót, és beléptünk. Az első benyomás biztató volt, minden egyben. Talán ez volt az egyetlen ép épület a városban, bár ez egyáltalán nem számított. Ingyenszállásért jöttünk, nem gyönyörködni.
- Szép estét! Három szobát kérnénk az éjszakára. - mondja Den az idős recepciós érve, aki máris teszi a dolgát, mintha hozzá lenne szokva a vendégekhez. Fura.
- Jó estét! Fejenként 200 gyémánt lesz. – közli, és leemeli a kulcsokat.
- Nem lenne gond, ha holnap reggel fizetnénk?
- Sajnálom, de nálam előre kell fizetni. - mondja a balga.
- Most már nem. – vágja a fejét a pulthoz Den. Ekkora sebességnél és erőnél minimum agyrázkódást jósolok, de hogy közelebbről megnézem, megnyugszom. Szép egyenletesen szivárog belőle a vér, reggelre majd egy kis vörös tócsával fog meglepni bennünket.
Den a kezünkbe hajít egy-egy kulcsot, így aztán szétválunk, és ki-ki elmegy megkeresni a saját szobáját. Út közben felmérem a házban rejlő lehetőségeket. Van egy pár. Magas mennyezet, vaskos és erős gerendák, rengeteg árnyékos zug. Támadás esetére tökéletes bázis.
Épphogy végeztem a megágyazással, mikor csatazaj ütötte meg a fülemet, igaz, nem az a kiadós fajta, inkább tűnt ricsajnak. De a vérontás vérontás marad, és ez az, ami igazán számít. Gyorsan letöröltem a koszos ablakokat, és miután meggyőződtem róla, hogy elég fény szűrődik ki, elfoglaltam a helyem az egyik keresztgerendán, várva, hogy az első áldozat besétáljon a csapdába. Nem volt nehéz követni a csürhe haladási irányát, mint ahogy azt is könnyen megállapíthattam, hogy ellenállásba ütköztek. Némelyiküknek biztos nem volt kedve a tömegcsatához, inkább úgy döntöttek, idebenn próbálnak szerencsét.
Ketten jöttek be a szobába, és első dolguk volt szétkaszabolni a matracot, mintha abban bármi is lehetne. Beterítették tollal a padlót, aztán megálltak gyönyörködni a művükben, nem tudván, hogy mozgásban maradni lényeges a túlélés szempontjából. Elég volt föléjük osonnom, és leejteni egy kést az egyik feje felett. A gravitáció elvégezte a dolgát, a huligán holtan rogyott le a földre, társa pedig teljesen kiakadt, és vakon elhajította a matrac felmetszéséhez használ rövidkardját. Az, hogy a fegyver kéznél legyen, szintúgy lényeges a túlélés szempontjából. Az övé viszont egy tartógerendában volt, túl messze ahhoz, hogy elérje. Kissé elbízva magam ellenfelem ostobaságtól, úgy döntöttem megmutatom magam neki. Eleinte megrémült a hirtelen koppanástól, de gyorsan magához tért. Úgy tűnt visszakapta a lelki erejét, most hogy tudta mivel áll szemben.
~ Na akkor, íme egy kis meglepetés neked.
- Birth of a Demon!
Mit ne mondjak, nem azt a hatást kaptam, amire számítottam. A fickó nem hogy nem ijedt meg, de még mintha örült is volna. Gondoltam letörlöm azt az idióta vigyort az arcáról, és rárontottam, mire ledöfött egy karddal. Hogy honnan szerezte, az számomra is rejtély, az egész olyan, mintha csak a puszta levegőből húzta volna elő. Biztos valami mágiafajta, amiről eddig még nem hallottam.
Akkor nagyon nagyra tartotta magát, és egy újabb kardot idézett meg, gondolom ugyanazon célból. Csodálkozva szemléltem a testemből kiálló fémdarabot. Kaptam már vágásokat, és szúrtak is már belém nemegyszer, de ledöfésben még nem volt részem. Kissé megalázó volt.
[color:9d92=brown[/color]- Tudod, igazán nem szeretnék beleszólni, de ebbe a sérülésbe akár bele is halhatsz.
~ Te viszont nem, vagy nem ezt akartad mondani?
- Háááááát…
~ Legyen, te nyomoronc.
Kihúztam a kardot magamból, és a mágus felé hajítottam. Pokolian fájdalmas művelet, de amint belefogtam az átalakulásba, a vérzés elállt.
~ Néha el is felejtem, milyen hasznos is tud lenni ez a test.
- Az ám, de tudod mi lesz, ha elfogy a varázserőd, nem igaz? Visszaváltozol és meghalsz, ha csak…
~ …ha csak nem adom át az irányítást neked, nincs igazam? Azt lesheted, nem fog megtörténni.
- Kíváncsian várom a fejleményeket.
Mire feleszméltem a rövid eszmecseréből, ellenfelem már ismételten előttem állt, és kardjával felém suhintott. A csapás elől már nem lehetett kitérni, de hirtelen ötletem támadt. Rámarkoltam a pengére. Össze kellett szorítanom a fogam, hogy nem ordítsak fel, de végül is sikerült. A démon fekete vére lassan végigfolyt a karomon, és lecsepegett a földre.
- Erre nem számítottál, mi? – kérdeztem vigyorogva a mágustól.
Kihasználtam a pillanatnyi zavarodottságát, és teljes erőmből megfejeltem. Éles reccsenést hallottam, és abból a tényből, hogy nem vesztettem el az eszméletem, arra következtettem, hogy sikeresen betörtem a szerencsétlen fejét. És valóban, amikor megnéztem az arcát a tekintete üres volt, a teste meg elernyedt. Egy ilyenben már nem leltem semmi mulatságomat, így hát továbbálltam, és kiléptem a házból, egy háborús zónában találva magamat. Céhtársaim bizonyára rendesen kitettek magukért, az utcákon halomszámra feküdtek a holtteste. Sietve befordultam a következő sarkon, hogy éktelen kiabálásra érkezzem meg.
- TEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE?!?!?!?! – szakítja be valaki a dobhártyámat.
- NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! – szakítja be Den a másikat.
- A kékhajú alakkal különösen vigyázzatok… ha harcra kerülne a sor, még csak ne is közelítsetek felé. Ő túl veszélyes, majd én elintézem… - mondja beállva az ordítozó elé. Persze Leanna nem hagyja annyiban a hősködését, muszáj belekötnie.
- Veszélyes? A te hülyeségednél aligha lehetne veszélyesebb bármi is. – jegyzi meg fintorogva.
- Épp a formás kis segged próbálom védeni, szóval, ha megkérhetnélek rá, fogd be a pofád!
- Ó, igazán hálás vagyok a bókért. De tudod, én hírből se ismerem, mi az, hogy „befogni”.
- Hát persze… ahhoz már túl sötét vagy, nemde?
- Szerintem meg kettőnk közül te vagy a sötét! Ha ilyen „jóba vagytok”, miért nekünk kéne vigyáznunk vele?
- Azért, mert túl erős nektek… de neked aztán magyarázhatom, úgyse jut el a fejedben tátongó fekete lyukig.
- A fekete lyuk legalább képes befogadni dolgokat, nálad viszont komplett sötétség honol. És különben is, ha annyira erős, az nekünk csak jó… végre valaki lefaragná azt a marhanagy egódat.
- Látom, már megint nagyot hallasz. Egy szóval se mondtam, hogy erősebb nálam. Csak azt, hogy a hozzád hasonló mitugrászokat alkarral beveri!
- Hülye paraszt! – rúgta hátba Leanna, több bajt okozva ezzel, mint hasznot. Den, bár csendesen tűri az alattomos megnyilvánulást, valójában olyan, mint egy kitörni készülő tűzhányó. Kiszámíthatatlan és halálos.
- Túl sokan vagyunk... mit keres itt még három mágus? – kérdezi meg csak úgy Leanna
- Na, szépen összefújta a szemetet a szél… - néz végig rajtunk a kékhajú, aztán belekezd a hullák átvizsgálásába, szerintem egy kis potyapénz után. A háttérben két másik mágust vélek felfedezni, egy egymással ordibáló férfit és nőt.
~ Remek, ma mindenki hangoskodik.
- Den haverja kukázik. Hasonlítanak. – jegyzi meg Leanna, mire az említettek teljes szinkron egy-nem-értésüket fejezik ki.
- Te kékhajú akárki, ha olyan jóban vagy ezzel a külön létformával, aki a fejlődés zsákutcája, nem tennéd el a kedvemért láb alól? – feszíti tovább a húrt.
A furcsa viszont az, hogy az eddig egy vadállatra emlékezte mágus erre kiegyenesedik, illedelmesen Leanna elé sétál, majd lehajol és kezet csókol neki.
- Ahogy kívánod, drága hölgy. – mondja kedélyesen, és eközben csontpengék nőnek ki a kezéből. Nagyon sok meglepetést tud okozni ez az alak.
- Én határozottan bírom ezt a gyereket. – fordul hátra hozzám Leanna, valószínűleg az egyetértésemet várva, amit sajnos nem kap meg, de ez nem keseríti el.
- Na jó, ennyi… nem bírom tovább agysejtekkel… - kezdi kitörni Den. - Drága hölgy? Eltévesztetted a házszámot... de mindegy, vége van. Levágom az összes idiótát.
- Ha sikerül kiütnöd, a jutalmam felét komolyan neked adom. Ideje lenne megnevelni ezt a fehér hajú herceget... – szítja a tüzet tovább Leanna.
- Hát hogy nem fulladtál már bele a vízbe, Monsieur A Hét Tenger Leggyatrább Kapitánya?
- Úgy, ahogy te se fulladtál bele a dzsungellé minősített séródba, Őserdő Hőse!
- Igen, Szarkiller?! Csoda hogy eddig nem tüsszentettél bele a pengéimbe, de ha akarod, szívesen kenyérre kenlek itt és most!!!
- Én a nevekkel nem igazán dobálóznék a helyedben, ovisok Lidérce. De, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, a kaszám közreműködésével feltárhatom a tisztelt publikumnak, belső szépségeidet.
- Meglátjuk mi azt, kicsi csillag! Egyáltalán hogy a kénköves pokolba kerülsz már megint ide?!
- Nos… igazából, a Ház miatt jöttünk ide. – böki ki ostobán a célunkat. Hirtelen csend áll be a terepen, és ezzel kiderül az igazság, mind a ház miatt érkeztünk!
- Mintha hagynám, hogy előttem végezz a melóval! – kiált fel a kerge kettős, és mint akiket puskából lőttek ki, eliramodnak a ház felé.
- Hé, ne már! Várjatok meg, tudni akarom, ki nyer! – kiált utánuk Leanna. – Ó, a fenébe, megint kifuthatom emiatt a hülye miatt a belem! – azzal ő is elrohant a házhoz.
Ráeszmélve, hogy varázserőm bizony fogyóban van, a két lábon járó hegesztő pedig már valószínűleg benn a házban, én is kénytelen voltam elindulni. Den biztos életben fog maradni, de hogy jó kedvében találom-e, az nagyon jó kérdés.

A fából eszkábált épületek elmosódott, barnás foltokként foszlanak szerte víziónkból, mígnem helyüket a zafírkék tenger látványa veszi át. Persze, nekünk nincs időnk gyönyörködni felszínén, végtére is csataméneseket megszégyenítő iramban loholunk célpontunk felé, mit sem törődve azzal, min kell átgázolnunk közben.
Hamarosan ki is rajzolódnak előttünk a rejtélyes panzió körvonalai, s mikor már elég közel érünk hozzá, egy nagyobb porfelhőt kavarva, csikorgó hang kíséretében lefékezzük magunkat. Szikrázó szemekkel, fejünket ide-oda kapkodva mérjük fel a terepet, hisz mindkettőnk azon van, hogy hamarabb találjon valami érdemlegeset a másiknál.
Maga a Ház már elég ódon, szerkezetén s korhadozó lécein jól tükröződik az idő vasfogainak munkája. A gerendák az elszenesedett farönköket idézik bennem, melyek egy-egy tábortűz után maradnak hátra, testükkel színteret adva a mulandó parazsak táncának. Ugyanakkor az épület mérete impozáns, a ránk néző főbejárat is jól jelzi, miszerint jóval szebb, s forgalmasabb napokat is megélt egykoron ez a hely.
A környék azonban semmi érdekeset se tartogat a számomra, vajmi kevés életre utaló jelet találni erre…
Ám mégis, a főkapu elé visszatérve, különös jelenségre leszek figyelmes… A közeli ablaküvegen keresztül egy rövid szálú, rózsaszín hajkorona tükröződik vissza a Hold fényében, sejtelmes ragyogásával ismerős érzéseket keltve bennem… s amikor a fagyos tengereket idéző, mélykék szempár is rám mered, már biztos vagyok benne… ~ Virgo! – Hasít belém a tudat.
Megdöbbent tekintettel nézek vissza a lányra, ám ő hamar eggyé válik a szobáját domináló sötétséggel. ~ De ő mégis mit keres itt? Tudtommal csak velem van szerződése… nem is, csak velem lehet szerződése! Márpedig, ha egy hajdani hotelben lófrál, az azt jelenti… másnak is kell itt lennie… valaki MÁS csicskáztatja Virgot? Azt csakis ÉN tehetem meg… - Szorítják ökölbe tenyereimet a cikázó, haragtól fűtött gondolatok. ~ Ennek a végére kell járnom! Nem érdekel a mester tiltása, itt most jóval többről van szó… Bárki is legyen odabent, bármi köze is van Virgóhoz, kinyírom! Nem is… először inkább kitépem az egyik lábát… igen, ez jó lesz… aztán, a gyötrelemtől eltorzult szemei láttára fogom szénné égetni azt… majd ugyanezt megteszem a nyelvével is, amivel hozzá mert szólni az ÉN Virgómhoz… uhehehe… ez jó lesz… - Húzom elmebeteg mosolyra ajkaim. ~ Itt vér fog folyni…
Gyilkolási vágytól remegő, kieresedett karommal megközelítem az épület ajtaját, s felkészülök rá, hogy egyetlen ütéssel eltávolítsam az utamból…

Az öreg halász és kisfia újra bedobta a horgot a vízbe, és türelmesen vártak, hogy a csalira végül egy hal ráharapjon, és legyen mit vinni haza vacsorára. A bölcs öreg, és a kisfiú áhítattal nézték a kék tengert, és a csodás napfényt ami a víz tükrén megtörve varázslatos fényjátékba kezdett.
A kisfiú a tenger habjainak csendes zúgása és a sirályok éhes rikoltása mellett valami másra is figyelmes lesz. A pár kilométerre lévő üdülővárosból vastag porfelhő emelkedett fel, bemocskolva az amúgy kristálytiszta égboltot, és szürke fátylat borítva a városkára.
-Apu, kigyulladt a város?
-Nem fiam... biztos csak két idegbeteg tömeggyilkos sötét mágus versenyzik...

Átugrottam az úton áthaladó öreg nénit, Den félrecsapva a postaládát futott tovább, átugrottuk a lovasszekeret, gyilkos elszántsággal tiportuk le a virágágyást, közben végig egymásnak dőlve villámokat szórtunk a puszta tekintetünkkel a másik szemébe. Végül megláttuk a fekete házat, és mindketten szinte kimért pontossággal, egymással ezredmásodperces összhangban teljes erőből belevágtuk a sarkunkat a betonba, hogy lefékezzük magunkat. Még legalább 50 métert csúsztunk, felszántva mögöttünk a betont és a követ, szép kis szakadékot hagyva. Ahogy lefékeztünk, rögtön ellöktük magunkat egymástól, és a ház körül kezdtünk keresgélni. Mire mindketten feladtuk, megérkeztek a többiek is, akik értetlenül bámultak minket.
-Itt nincs is semmi...
Den is hasonló következtetésre juthatott, mert csalódottan állt a ház előtt, és tanácstalanul bámulta azt. Aztán egyszercsak elkerekedett szemekkel az egyik ablakra bámult. Követtem a tekintetét, és megláttam az egyik csillaglelket, azt hiszem Virgo-nak hívták. Rózsaszín hajáról nem volt nehéz megismerni.
Den jól láthatóan felkapta a vizet, magában fortyogva rázta az öklét, és látszott, ahogy a vér felszökik a fejébe, a tekintetéből pedig csak úgy fröcsögött a gyilkolási vágy.
Na ez érdekes lesz! Úgy tűnik lesz mivel kihasználnom Den kapitányt! Muhaha!
A házba viszont nem mehetek be, ezt megmondták... nagyon fantasztikus! De vajh a többieknek is van ilyen problémája?
A morcos srác (Akurinak hívták asszem) elindult a ház ajtaja felé, amit érdeklődve figyeltem. Meglátjuk vele mi lesz, ha tiszta a terep, én is bemegyek! Nem mehetek be a házba? Pöh...ugyanmár! Majd nem mondom el a mesternek hogy bent voltam! Amit nem tud, az nem fáj!

Az előttem rohanó két fiút minden volt, csak épp könnyű nem beérni. Legalább négy méterre vezettek előttem, én pedig lassan a tüdőm is kiköptem. Hörögve vettem a levegőt, ahogy futottam utánuk, és sajnos emiatt nem volt sok időm gyönyörködni a tenger szépségében. Egy dologra viszont azonnal felfigyeltem: a sík terep miatt hamar láthatóvá vált az a híres Ház, ahová ennyien összecsődültünk. Sokat nem tudtam kivenni belőle, csupán a sötét deszkákat, de ahogy egyre közelebb értünk – hála a rohanásnak felettébb gyorsan – egyre tisztábban rajzolódtak ki a körvonalak, majd végül az egész szerkezet. Kisebb késéssel a két mágus mögött én is lefékeztem, s tekintetem a rozoga szerkezetre emeltem. A lécek mind koromfeketék voltak, de nem színezésnek hála. Sokkal inkább arra emlékeztetet, mintha valami végigperzselte volna őket, és elszenesedtek volna. Sehol semmi felé élet, mind a házban, mind körülötte néma csend honolt. Igazából igazi isteni csodának tűnt, hogy egyáltalán áll még…
Ahogy így szemlélgettem részletekről részletekre a tákolmányt és igyekeztem kifújni magam, valamit kiszúrtam az ablakban. Valami rózsaszín hajú, kékes szemű nőszemély… ~ Hisz ez… Virgo! – kerekedtek ki egy pillanat alatt a szemeim, majd tekintetem Den-re kaptam.
Nem láttam, hogy bármikor megidézte volna a csillagszellemet. Igazából jobban végiggondolva lehetősége sem volt rá. Az arckifejezése pedig teljesen aláírta azt a feltételezésem, miszerint nem az ő keze van a csillagszellem megjelenésében. A lány pillanatok alatt a sötétség homályába veszett. Először ökölbe szorította a kezét, ami miatt hátraléptem párat, nehogy az életveszélyes zónán belül maradjak. Fél pillanattal később arcára egy hatalmas, szadista vigyor kúszott, én pedig tudtam: ennyit a küldetés „Ne menjetek be a házba” részéről… arról nem is beszélve, hogy feltehetőleg szaftos ölési szándékai vannak.
Lazán az ajtóhoz sétált, én pedig eleresztettem egy lemondó sóhajt.
~ Úgysem akartam betartani a Mester parancsát… ezt még valószínűleg visszasírom, de irány befelé! – löktem el magam a talajtól, majd én is utána eredtem.

Den egy maratoni futót is megszégyenítve futott el a tengerpart felé, mi meg nyelhettük utána a port. A kék hajú alak természetesen ugyanezzel a sebességgel száguldott előre. Már-már túl sok hasonlóságot véltem felfedezni a két elmebeteg között, de valószínűnek tartom, hogy tévedtem volna vele nagyot. Nem voltam olyan állapotban, hogy velük versenyezzek velük, de még futni se bírtam. Sebem az első pár méter után megsajdult, így aztán kénytelen voltam a táv többi részét kocogva megtenni. Még szerencse, hogy ekkora adag port voltak képesek felverni, akár kilométerekről is követni tudtam volna.
Siettem ahogy csak tudtam, de a sérülés durvább volt, mint gondoltam. Még Astaroth teljesen ép testén is meglátszott. A bőr fehérebb, és érdes volt azon a területen, ráadásul minden érintés fájt. Mire odaértem a házhoz, már elkéstem. Den, mint ahogy az tőle várható is volt, szembeszegülve a mester parancsával belépett a házba. A házba, melyről már kívülről is jól látszott, hogy nem stimmel vele valami. A deszkákon nem úgy tűnt, mintha festéktől nyerték volna színüket. Olyan volt, mintha ez épület elutasította volna, hogy őt bármi fény érje. Hátborzongató látvány volt, és az sem segített, hogy tudtam, muszáj lesz bemennem. Gondoltam arra is, hogy a ház egykoron kigyulladhatott, és úgy nyerte jellegzetes színét, de ezt kénytelen voltam elvetni. Egy esetleges tűz szerintem jobban megrongálta volna az épületet. Nem akartam bemenni, egyáltalán nem. Ha van valami, amitől még bennem is meghűl a vér, és az pontosan egy ilyen nyilvánvaló csapda, amibe kénytelen vagyok belesétálni.
- Nocsak, mi ez a nagy hezitálás?
~ Den bement...
- Na és? Hagyd csak meghalni azt az idiótát, mit számít!
~ Ha most ravaszkodni próbálsz, akkor azt elég gyatrán teszed, ugye tisztában vagy vele? Különben is, a mester nem bocsátaná meg, ha szegényebb lenne egy erős mágussal csak miattam.
- Barom! - ordított rám Astaroth, aztán duzzogva elhallgatott.
Megembereltem magam. Kerül amibe kerül, de bemegyek, és visszahzom Dent.