Igaz vagy hamis (Magán küldetés Lidérc, Atsui, Den és Glen számára)

Hát az a nap is igazán jól kezdődött. Az a kis csetepaté egy bűzös halért a könyvtárban, nem is kis felfordulást okozott, majd szégyenszemre vissza kullogni a céhbe. Na jó, nem igazán volt az szégyen, igaz a betervezett vacsora Lilli-vel elmaradt, de ez legyen a lehető legkevesebb. Hogy miért? Mert az a nap, akkor még akkor el sem kezdődött és Glen máris fáradt volt.
Fejét lehajtva lépett be a céh kapuján, ahogyan fel sem nézett. A keze sajgott, ahogyan a háta is, pontosan olyan érzést keltve, mind amikor elvernek valamit. A jobb kézfeje pedig vörös is volt, kicsit meg is volt tagadva. ~Jól jönne egy kis jég...~ gondolta, ahogyan valaki elállta előle az utat. A felismerés fájdalmas arcával nézett fel a lányra, ahogyan várta, hogyan is teremti le őt, veri el, riasztja meg és terrorizálja mind mindig. De ezúttal nem a szigorú és mindig vidám arc, hanem egy komoly és talán aggódó arc nézett rád.
- Na végre! A mester hívat! - közölte vele a máguslány, ahogyan Glen meglepődve, de mindig lestrapálva és fáradtan indult el a lépcsők felé. - Várj! - Hallotta Lilli hangját - Blue Pegasus céhmesterre és egy mágus is van vele! Csak rád várnak!Nem tudom miért, de... - állt meg Glen a lépcső első fokára fellépve.
- Nem kell félned! Nem tettem semmit! -nem nézett hátra, ahogyan elindult a lépcsőkön a torony legmagasabb pontja felé.

Mély levegőt vette ahogyan bekopogott és tisztán hallotta Goldmine-től az engedélyt arra, hogy beléphet a szobába. Furcsa mód meg sem kérdezte tőle, hogy ki az, biztos volt benne, hogy az a személy akire várt, hogy Glen az. Lassan, de mégis immáron erőt véve magán, lépett be a szobába, ahogyan körbenézett. Egy fura nőies viselkedésű és kiállású férfit vett észre és egy nála kisebb és vékonyabb lányt, akinek az arca és a tekintette miatt, valahol tudta, hogy idősebb annál, ahogyan kinéz. ~Ahogy Lilli mondta, de ez az alak?~ nézett Bob-ra, a Blue Pegasus céhmesterére ~Kiráz tőle a hideg!
- Bocsánat a késésért és a könyvtárért! -hajtott fejet Goldmine ellőt és kérve bocsánatot is egyben, ahogyan kíváncsian felnézett és látta mindenki arcán a meglepődést. - Oh...- jött rá, hogy a reggeli perpatvar miatt van ott- … akkor hagyjuk. -mosolyodott el. - De miért gyűltünk össze mester? -kérdezte a kalapos férfitól, ahogyan belekezdett a mondanivalójába és Bob-al karöltve részletezték, hogy miért van ott Glen és elszólva magát egyszer a Pegasus mesterre, a Glen mellett álló Atsui Orestes is.

Glen arcán egy apró kis izzadságcsepp futott végig, ahogyan a mesterek befejezték a részleteket. Nem remegett a fiú lábba, de furcsán érezte magát. Keze önkénytelenül is megremegett, ahogyan megvakarta a tarkóját, ahogyan fújt egy hatalmasat.
- Akkor miért pont engem küld? -kérdezte- Én egy gyáva, fizikailag gyenge és a mágia terén is csak egy átlagos mágus vagyok. - tárta szét a karjait- Bocsásson meg mester, de semmi kedvem elpatkolni egy ilyen küldetés miatt.- nyögte ki végre az aggályait és a válaszát, mely nem volt.
- Nem is ezért küldünk, hanem az eszed miatt! Rúnamágusként sokat segíthetsz a tárgyak megértésében, felismerésében és a használatában is. Nem azért küldelek Glen, hogy harcolj, hanem hogy támogasd Atsui-t. Veled ellentétben ő egy nagyszerű mágus. -fejtette ki a miértekre a válaszát Golmine.
- Rendben! De ha meghallok, akkor élete végéig kísérteni fogom. -közölte a mesterével, ahogyan Atsui-ra nézett. -Még nem mutatkoztam be! A nevem Glen Ordway! Örvendek a találkozásnak.- nyújtotta felé a kezét. - De előre szolok, hogy te vezetsz! -mosolygott rá- Valahogy a lányokkal szemben nem vagyok képes magabiztos lenni...- arca furcsa mód valahogyan zavart volt, ahogyan a lányra nézett, el is kapta róla tekintettét.

Hargeon kikötőjében azonban, ahova hát elég gyorsan elértek, hála Atsui útbaigazításának és annak, hogy Glen-nel szemben ő tudta hova is mennek. Igen, Glen hallotta a Galuna Island-ról szóló pletykákat, az sem tudta, hogy hol van, sőt igazából, azt sem értette még akkor sem, hogy miért van akkor ott. Már nem remegett a keze, mely talán a félelem miatt, vagy talán az idegesség, de az is meglehet, hogy az izgalom miatt volt. De annyi szent, hogy a lány mellett úgy viselkedett mind egy apró kis gyerek. Ide oda nézegetett és mindennek örült, mintha először látna valamit, de a szeme igazából a tengeren akadt meg, ahogyan le sem vette róla a a szemét.
- Hatalmas! - kiabálta- Most látok először tengert! Vajon mekkora lehet? Milyen mély? Milyen...- hadarta a kérdéseit össze vissza és ha nincs ott Atsui talán még át is próbál úszni rajta, az helyett, hogy hajót próbál keríteni. Bár nem tudom, melyik is volt a jobb, hiszen a hajó fedélzetén hánykolódva, végig a korlátot nyomta csak, zöld arccal nézte a tengert, ahogyan kiadta magából az aznapi kosztját is. Arca csak akkor vidult fel, amikor meglátta a szigetet- Ott van! -kiáltott fel ismét, majd mintha már semmi baja sem lenne, sietett Atsui felé. - Megjöttünk!- közölte vele komoly arccal, ahogyan odaért hozzá. - Innen jön a neheze...- nézett a szigetre- … szóval adj bele mindent, míg én elfutok jó? -viccelődött ismét.

- Szép jó reggelt mindenkinek! – köszöntöttem vidáman a céh korán kelőit, s rögtön meg is céloztam a pultnál ácsorgó Lizt. Kedves mosolya ezúttal is felpezsdített.. azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy Liz a Blue Pegasus lelke. Örök jókedve és optimizmusa szinte szemmel láthatóan csillogó aurát kölcsönöz neki… talán épp emiatt a „csillogás” miatt kedveli annyira Bob Mester is.
- Szia Atsu! Látom jó kedved van.
- Mindig jó kedvem van, ha itt lehetek. – kacsintottam rá.
- Szia Koko. – kacsintott a bal felkaromat átölelve kapaszkodó kis koalára, majd valami zöld levélkét nyújtott neki.
- Szia Liz. – felelte unottan a kis vakarcs, de a zöldségre felcsillant a szeme, és kikapta Liz kezéből, hogy aztán azonnal el is kezdjen nyammogni rajta. Liz nevetve visszafordult hozzám.
- Ne nagyon ülj le, mert a Mester már vár a parkban.
- Engem?
- Ki mást? – kuncogott.
- És nem mondta, hogy miért?
- Nem, de valami komoly dolog lehet. Jobb, ha nem váratod meg..
- Szerintem is. – mosolyogtam, majd a hátsó bejárat felé vettem az irányt. A céhház parkja mindig is lenyűgözött. Üde, élettel teli, jókora zöldövezet, tele csodás virágokkal, fákkal, és mindennel, ami szépséget sugároz. A díszes kőteraszról lelépve megtorpantam. Meglepettségem ámulatba, majd gyermeki izgalomba csapott át, és vigyorogva elindultam a nekem integető Bob Mester felé, aki céhünk büszkesége, a fenséges Cristina mellett toporgott. A mágikus bombázó egyre csak nagyobb, és nagyobb lett, ahogy közeledtem hozzá. Lenyűgöző méretei, és csodás színei teljesen elbájoltak.
- Hivatott, Mester?
- Igen Mazsolám! Gyere csak. – intett, hogy kövessem, és a rámpán feltipegett az utasterébe. Izgatottan követtem, nem győztem forgatni a fejemet. Még sosem jártam azelőtt a Cristinán. Ahogy felértem én is, a rámpa záródni kezdett mögöttem. Szívem egyre hevesebben lüktetett mellkasomban, Bob Mester pedig meg sem állt az egyik páholyig, ahonnan a tágas ablakokon át gyönyörű kilátás nyílt a parkra. Leheveredett az egyik kényelmes kanapéra, és jelezte, hogy kövessem a példáját. Lehuppantam a mellette lévő fotelbe, Koko pedig lemászott a karomról a karfára, s abban a pillanatban a kecses monstrum megmozdult. Könnyed légiességgel emelkedett a levegőbe, szinte hangtalanul, én pedig kinéztem az ablakon, és figyeltem, ahogy a céh épülete egyre kisebb lesz. ~ Repülök. A Cristinán vagyok, és repülök… ez nem igaz, el sem hiszem.. ez ez ez ez... ~
- Tehát arról lenne szó..
- Igen, Mester? – fordultam felé, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy ne pattanjak fel, és ugráljak örömömben.
- Van számodra egy feladatom. Egy veszélyes bűnözőt kell kézre keríteni, aki jelenleg biztos források szerint a Karosiki szigeten bújkál. A feladatod, hogy megkeresd, és biztonságban átadd a hatóságoknak.
- Miért olyan veszélyes?
- Olyan mágikus tárgyak vannak a birtokában, amik komoly fenyegetést jelentenek, akár az egész világra nézve is. A fejére pedig csinos vérdíjat tűztek ki, ezért elég sokan vannak most a nyomában. Mondanom sem kell, hogy nem hagyhatjuk, hogy a tárgyak bármelyike illetéktelen kezekbe kerüljön.
- Értem, Mester. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy sikerrel járjunk. ~ Tehát a sötét céhek is a nyomában lehetnek. ~ gondoltam, és akaratlanul is Den jutott eszembe. ~ Egy ilyen lehetőséget biztosan nem szalasztana el a Grimmoire Heart. A kérdés csak az, hogy kit küldenek a „kincsekért”. Az is lehet, hogy egy nálam sokkal erősebb mágust, és akkor az iménti ígéretem kudarcra van ítélve.. ~
- Megkérdezhetem, hogy hova megyünk? – kérdeztem gondolataimból felébredve.
- A Quatro Cerberus központjába megyünk. Goldmine Mester már vár minket. – a név említésére furcsa mosoly ült ki Bob arcára. – Ha minden igaz kapsz egy társat magad mellé. Majd meglátod milyen kis cukipofa.
- A társam?
- Nem, te kis butus. Goldmine… - kuncogott, én pedig mosolyogva az ablakhoz fordultam, és gondolataimba temetkezve bámultam az alattunk elsuhanó tájat.

Meglepően gyorsan célba értünk, ami azt jelentette, hogy álomszerű utazásom is a végére ért. Még egy utolsó pillantást vetettem Cristinára, miután leszálltunk, majd kísérőnket követve, Goldmine irodájába mentünk. Még sosem találkoztam a fickóval, de elég megnyerő külseje volt. Laza ruházatában, és kalapjában egészen fiatalosnak hatott, pedig nagyjából Bob Mesterrel egyidős kellett, hogy legyen, legalábbis én ezt hallottam. A két mágus köszöntötte egymást, majd miután Bob bemutatott neki, fecsegéssel ütötték el az időt, amíg a „társamat” vártuk.

Végre megérkezett. Egy nagyjából velem egyidős, egyszerű ruházatú, fehérhajú fiú, akinek egyik szemét egy kötés takarta. Kissé zavarban volt, ahogy belépett a szobába, és rögtön elnézést is kért Goldmine-tól, de őt láthatóan nem érdekelte abban a pillanatban. Szó szót követett, a két Mester pedig gyorsan felvázolta a helyzetet a fiúnak, akit mint időközben megtudtam, Glen-nek hívtak. A hallottakra izzadságcseppek jelentek meg homlokán, és kicsit bele is borzongott, ami alapján nem volt ínyére a ránk váró feladat.
- Akkor miért pont engem küld? – szólalt meg végül. - Én egy gyáva, fizikailag gyenge és a mágia terén is csak egy átlagos mágus vagyok. – értetlenkedett, én pedig csendben figyeltem. - Bocsásson meg mester, de semmi kedvem elpatkolni egy ilyen küldetés miatt.
- Nem is ezért küldünk, hanem az eszed miatt! Rúnamágusként sokat segíthetsz a tárgyak megértésében, felismerésében és a használatában is. Nem azért küldelek Glen, hogy harcolj, hanem hogy támogasd Atsui-t. Veled ellentétben ő egy nagyszerű mágus. – válaszolt Goldmine. Most én jöttem enyhén zavarba. ~ Mi szükség volt erre? A fiúnak amúgy is nulla önbizalma van, ilyen kijelentésekkel csak ront a helyzeten Goldmine. Meg különben is… én közel sem vagyok nagyszerű mágus.. legalábbis még.. ~
- Rendben! De ha meghalok, akkor élete végéig kísérteni fogom. – közölte, majd rám nézett. - Még nem mutatkoztam be! A nevem Glen Ordway! Örvendek a találkozásnak. – elkaptam felém nyújtott jobbját, és megráztam.
- Én úgyszintén. Atsui Orestes, a Blue Pegasus-ból.
- De előre szólok, hogy te vezetsz! – mosolygott. - Valahogy a lányokkal szemben nem vagyok képes magabiztos lenni...
- Majd igyekszem. – viszonoztam a mosolyt, de a fiú zavartan elkapta a tekintetét.

Sajnos Cristina Bob Mestert szállította vissza a céhbe, így én Glen-nel kénytelen voltam vonatozni. Furcsa milyen könnyű hozzászokni a kényelemhez, máris húztam a számat a zsúfolt vonatot elnézve. Viszonylag hamar elértük Hargeon állomását, amit már régi ismerősként köszöntöttem, ahogy leléptem a peronra, és beleszippantottam a számomra olyan kedves, sós levegőbe. Tapasztalt hargeon-i utazóként seperc alatt kivezettem Glen-t a kikötőbe, akit rögtön ámultba is ejtett a tenger látványa. Megértettem. Jómagam a tengerrel nőttem fel, de mégis mindig megcsodáltam, ahogy az ég kékjével állandó egységet alkotva, fáradhatatlanul hullámzott a horizonton. Megnyugtató volt.
A hajóra szállás simán ment, mióta megoldódott Galuna Island rejtélye, megélénkült arra felé a forgalom, így nem is került sokba felkéredzkedni az egyik kereskedő hajójára, aki pont Karosiki szigetére tartott. Glen kissé tengeribeteg lett, de szerencsére nem panaszkodott. Koko azonban annál jobban tűrte az utazást, csak néha vándorolt át a karomról, a hátizsákomra, amikor pedig megunta a csimpaszkodást, csak lemászott, és nézelődött a hajón. Őszintén szólva meglepett, hogy bármit is meg tud unni, lévén, hogy semmit sem csinál egész nap. Néhány óra nyugodt ringatózás után fel is tűnt a sziget sziluettje a láthatáron.
- Ott van! – kiáltott fel Glen lelkesen, majd gyorsan hozzám sietett. - Megjöttünk! – közölte immár komoly hangnemben.
- Igen, látom. – mosolyogtam.
- Innen jön a neheze...- fordult a sziget felé. - … szóval adj bele mindent, míg én elfutok jó? – nevetgélt szórakozottan, én pedig mosolyogva bólintottam, de fejemben már cikáztak a gondolatok. ~ Nem leszünk egyedül… érzem.. ~

- Perseus kapuja, nyílj meg! – Legyintek legújabb kulcsommal, de mindhiába.
Mágikus pecsét nem izzik fel, fényjáték sem világítja be szobámat, egy olyan esemény se következik be, mely arra utalna, miszerint ujjaim közt egy mágikus tárgyat szorongatok.
Mióta megszereztem a Perseus csillagkép mágikus kulcsát abban a különös toronyban, képtelen voltam akárcsak egyszer is megidézni, hogy szerződést köthessek vele.
Lemondó sóhajtással dobom le magam az ágyamra, ám mielőtt még egyáltalán elmerülhetnék saját gondolataimban, ajtómon dübögés hatol át, egyenesen könnyen irritálható dobhártyáimig.
- A mester hívat, szóval kapkodd magad!
- A mester? Már elég rég beszéltem vele… - Motyogom alig halhatóan, majd hangosan hozzáteszem. – Rendben, indulok… csak tűnj el a szobám közeléből, idáig érzem, ahogy bűzlesz. Fürödj már le néha, b*zdmeg!
- Mit mondtál te kis mocsok? – Szakad ki bejáratom a helyéről.
Termetes céhtársam nem rest egészen a nyugvóhelyemig ugrani, majd karjait összefonva le is sújt rám. Én arrébb gurulva térek ki a támadás útjából, ám szomorúan veszem tudomásul a tényt, miszerint ágyam minden eddigi funkciójától megfosztva, súlypontjánál kettétörve éktelenkedik szobám sarkában.
A látvány teljesen a fejembe száll, pupilláim összeszűkülnek, ereim felduzzadnak, ujjaim pedig ropogva egymásnak feszülnek, ellenfelem vérére szomjazva.
- Te szemét… az az ágy… AZON AZ ÁGYON AKARTAM ELTÖNTENI EGY ÉJSZAKÁT URTEARREL! – Ordítok fel torkom szakadtából.
A férfi eddig komoly arca értetlen grimaszba csap át, tarkóján pedig egy nagy izzadtságcsepp ölt formát.
- Ne bambulj, úgyse úszod meg! – Célzom meg fejét egy öklössel.
- Hé, hé… nyugi van, puszta kézzel nincs esélyed. –Tér ki ütésem elől, majd rámarkol a csuklómra.
- Tényleg? – Vigyorodok el, és jobb lábam teljes erejéből hasfalon rúgom a férfit.
Ellenfelem azonnal sérüléséhez kap, s kissé előregörnyedve a földre rogy.
- Még nem végeztem veled… - Konstatálom beteges hangon, majd tenyeremet az arca vonalába emelem. – Készülj, te leszel az első, akit ezzel a technikával végzek ki. Dark Move: Phoneix Emperor’s Soaring Bite Strike!
- Vááááááááárj! – Ordít fel ellenfelem. – E-ezt nem teheted…
- Legyen… - Húzom vissza karomat. – Mivel Hades mester hívatott, több mint valószínű, hogy egy időre elutazom. Mire visszaérek, szerezz be egy új ágyat, FRANCIÁT! A szobámat pedig nyald fel… ha ezek nem lesznek meg, kinyírlak. – Hagyom magára céhtársam.
A folyosókat végigróva felcsatolom éjfekete köpenyem, kaszámat felfűzöm a hátamra, s megigazítom az övemen csüngő kulcscsomómat.
Céhünk alapítójának termét ezúttal is rejtelmes árnyak dominálják, a monumentális képződmények pedig még tovább fokozzák a helység ódon hangulatát.
- Szép napot, Hades mester! – Köszöntöm, mihelyst kirajzolódnak szemeim előtt az agg férfi páncélba burkolódzott, tekintélyt parancsoló körvonalai.
- Szép volna?
- De még mennyire! – Mutatom fel gyerekes vigyorral Perseus kulcsát, melynek ezüstös ragyogása halvány, de magasztos fényt teremt a sötétség birodalmában. – Látja ezt mester? Sikerült szereznem egy teljesen harcra specializálódott csillagszellemet… báááár igaz, hogy még akadtak gondjaim a megidézésével. Valamiért nem akar közös nevezőre jutni velem. De, ha egyszer sikerül leküzdenem a kezdeti akadályokat, ezzel a kulccsal már a legyőzhetetlenség határait fogom súrolni. Át is nevezhetni a „Seven Kin of Purgatory”-t, „Eight Kin of Purgatory”-vá, akár már most. – Kezdem el bokszolni a levegőt.
- Látom lelkes vagy, mint mindig. De ne szaladjunk annyira előre. Volna itt a számodra valami. – Vesz elő pallosa alól egy gyűrött papírost, melyet kisvártatva átveszek tőle.
Mint kiderült, nem egy irománnyal, sokkal inkább egy fantomképpel van dolgom, rajta egy világos hajszínű, ezüstös szemű férfival.
- Az illetőt Karosiki szigetén találod meg. A feladatod egyszerű, végezz vele.
- Sejtettem, hogy ez lesz… de kissé hiányérzetem van. Már újoncként is egy egész kalózbanda kiirtását kaptam feladat gyanánt… most pedig mindösszesen egy embert kell elintéznem?
- Az önbizalom jó dolog, ifjú csillagmágus, de ne vidd túlzásba. Ez a férfi egy körözött bűnöző, és olyan tárgyak birtokában van, amelyek akár még ránk is veszélyesek lehetnek… ne becsüld őt alá.
- Oké-oké... viszont, ha ezt az illetőt körözik, az az jelenti, hogy…
- Igen, valószínűleg a Tanács is utána küldi a kutyáit. De fontos, hogy te végezz vele… nem lenne túl jó, ha azok az idióták megkaparintanák maguknak azokat a tárgyakat. Szóval, ha legális céhek képviselőibe futsz…
- Nyírjam ki őket, ugye?
- Pontosan.
Mind az én, mind mesterem ajkai széles vigyort rajzolnak ki arcunkon, majd hamarost a kacaj is kitör belőlünk, hisz valahogy tudatosítnunk kell a hatalmas teremmel, milyen gonoszak is vagyunk.
- Uheheháháháuheheheháháhháuheheheháhháhá! – Zengi be őrült nevetésünk áriája a sötét helységet.

Nem telik bele negyed órába, s máris a Nap sugaraiban úszó, mélykék tenger felett süvítünk Pegasusszal, akinek szárnyai nyomán úgy szétcsapódik a víz, mintha nem is felette, hanem annak felszínén haladnánk.
Természetesen még indulás előtt léghajónk raktárát is meglátogattam, ahonnan tiszta ivóvizet, élelmet, és egyéb olyan eszközöket pakoltam a hátizsákomba, amelyekre még szükségem lehet.
- Akkor biztos tudod, merre kell menni, Pegasus? – Kérdezem meg csillagszellemem, hisz nagyon olybá tűnik, a tenger kéksége nem igazán enged teret bármiféle szigetnek is errefelé.
- Persze, hisz megmutattad a térképet. Ez még mindig jobb, mintha a te navigálási képességeidre bíznánk magunkat.
- Meglehet… de nézd csak, ott is van! – Mutatok előre, amikor is a horizonton egy messziről zöldesnek ható, az őt körülölelő víztömegekkel makacsul dacoló sziget tűnik fel.
- Igen, ez lesz a Karosiki sziget. Hamarosan oda is érünk.
- Remek. – Mozdulok el ülőhelyzetemből, majd óvatosan két lábra állva, karjaimat szárnyakként kitárva folytatom utunkat.
A hűvös tengeri fuvallatok egyaránt hátracsapják éjfekete köpenyem, s hófehér hajamat, miközben arcomat egymás után érik a fel-felcsapódó vízcseppek.
- Ülj vissza Den, ez így veszélyes. Még a végén leesel, pedig még úszni se tudsz, akárcsak én se. De még ha tudnék se szívesen mennék utánad abba a bizarr vízbe.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Ahhoz túl klassz vagy, hogy leesek rólad. Bár azt elhiszem, miszerint nem lehet túl kellemes érzés, ha így felállok a hátadra, de cserébe meghívlak majd pár almára a szigeten.
- Merem is remélni…

-Lidérc!
Bárki aki szólt hozzám valaha is a Raven Tail kastélyban, többnyire egy fityisszel vagy egy sallerral ajándékoztam meg, esetleg ha magasabb rangú, akkor simán csak úgy tettem mintha nem hallottam volna mit hablatyol. Ellenben ha a mester szólt hozzám, még egy ezredmásodpercet sem vesztegettem arra, hogy lereagáljam a felszólítást, egyszerűen csak ott termettem mellette és figyeltem minden szavát (nem is mertem máshogy tenni, egyszer megpróbáltam, azóta is picit sántítok).
-Lidérc, lenne egy kis feladatom a számodra. Magát a küldetést nem én szabom ki neked, viszont egy régi jó szövetségesem fogja megtenni ugyanezt. Menj el hozzá Hargeonba, keresd a város széli elhagyatott kúriát, ott fog várni rád. Kérdés?
-Esetleg valami bővebb infó, hogy mit fog kérni tőlem? Vagy egyáltalán ki ez a szövetséges? - A mesternél nem volt tanácsos kérdezősködni, de ennyi idő után megpróbálkoztam vele, és hát egész jól tűri az öreg. Néha még válaszol is. Néha...
-Elég annyit tudnod, hogy én teljes mértékben megbízok benne, és neked is azt mondom, hogy minden egyes szavát bizalommal fogadd, mert megéri. Nem egy szószátyár fickó, de bízz annyira benne mint bennem.
Aztán sarkonfordult, és ott hagyott. Én rögtön útnak is indultam. A mester sosem volt híres arról, hogy olyan nagyon bőségesen látta volna el a tagokat infóval, de megtanultam, hogy elég ritkán téved az öreg, és érdemes követni az utasításait, legalábbis nekem eddig csak jót hozott. Így tettem most is.
Az út Hargeonba két napig telt, néhol megálltam kajálni, és egy pár percre lazítani, de nem akartam sok időt elpazarolni az odaútra. Szállhattam volna vonatra is, de hátborzongatóak azok az ördögi masinák, ráadásul pénzbe is kerülnek...
Este tájt érkeztem meg, nem volt nehéz megtalálni a lepukkant, koszos, omladozó kúriát. A kapu le volt szakadva, a rácsok szétfeszítve, a tölgyfa ajtót csak a szentlélek tartotta a tokjában. Illetve már az se, mert mikor a kilincshez értem, az egész kiszakadt a helyéből, és az előtérben ért földet jókora csattanással.
-Hát, ennyit a csendes érkezésről. De legalább kopogtam tisztességesen!
Bejártam a kúria előtermeit. Mindent áthatott a rothadás, a romlás, és a magány. Régóta porosodhat itt ez a valaha pompás nemesi lak. Fene tudja, miért pont ezt a helyet választotta találkozási pontnak az a fickó, lehet hogy ennyire rejtélyes a küldetés, vagy csak ez a fétise. Utóbbiban bíztam hogy nem így van.
Az egyik teremben aztán fura látvány fogadott. Az eddigi helyiségek koszosak voltak, omladoztak, ellenben a következő terem olyan tiszta volt, mint a királyság legnemesebb palotája se. A tapéta nem rohadt le a falakról, mély vörös színük nyugtató sötétségbe burkolta az amúgy gyertyákkal kivilágított szobát. A padlón nem volt szétrepedezve a csempe, és a sárga szőnyeg se lett molyok eledele. A szőnyeg közepén egy fotel volt elhelyezve, előtte pedig egy kis asztal, rajta egy csésze gőzölgő akármivel (talán tea). Volt még valami az asztalon, talán iratok, de nem voltam biztos benne.
A fotel mögött egy sötét alak álldogált. Nem igazán láttam az arcát, a feltűnően tiszta ablakon át figyelte Hargeon látképét.
-Jöjj beljebb Lidérc.
Így is tettem.
-Fajin kis kégli! Tetszik ez a felújítás, ráférne a többi szo...
-Kérlek, vedd el az asztalról, amit ott találsz.
Hangja idegtépően nyugodt és hideg volt. Megfordult a fejemben, hogy esetleg egy halottal diskurálok,v agyis diskurációnak aligha lehetett volna nevezni, valóban nem egy társasági lény ez a pali.
Elvettem az asztalról a csészét. Valóban tea volt benne. Inkább visszatettem az asztalra, és elvettem a két másik tárgyat. Egy összegöngyölt plakát volt, és egy pecséttel ellátott boríték. Kihajtogattam a plakátot, és egy velem talán egyidős, ezüstös szemű, világoskék hajú fickót láttam rajta, a képe alatt pedig körözési kiírás, igencsak figyelmes vérdíjjal.
-Nohát, ő lenne a célpont? A királyság állította ki a körözést, vagy te? Vagy...
-Lidérc, ezzel nem kell törődnöd.
-Mi, de hát...
-A borítékban van az, ami számodra fontosabb most.
-Nehéz lenne elmondani, hogy mi az, igaz e? Pff...jó, elolvasom...
-Ne!
-Mi?!
-Még ne olvasd el. El kell menned egy szigetre, ahol meg kell találnod egy személyt és egy tárgyat. A borítékot csak a szigeten bonthatod ki, ha előbb megpróbálod, a pecsétbe rejtett mágia szétrobbantja a testedet.
-Hát ez igazán fantasztikus! És ki az a személy, meg mi az a tárgy?..
-Erről később fogsz többet megtudni. Menj a Karosiki szigetekre.
-Idehallgass, öregem! Én elhiszem, hogy jó haver vagy a mesterrel, meg olyan mocskosul okos is, de mi lenne ha kicsit bővebb instrukciót adnál, he?
-Arra is sort kerítünk. Most menj...
Nem is válaszoltam semmit. Legszivesebben odamentem volna és felképeltem volna a csávót, de ha ekkora spanja a mesternek, jobb ha nem kötök bele. Elhagytam a kúriát, út közben a borítékot nézegettem. Megpróbáltam leszedni a pecsétet, de akkor felizzott. Gyorsan eldobtam és elbújtam egy szekrény mögé, de a pecsét fénye kialudt. Rohadjon meg, ez tényleg komoly.
Eltettem a plakátot és a borítékot, majd a kikötőbe indultam hajó alkalmatosságot keresni. A móló csöndes volt, pár részeg matróz okádott magányosan a pallók szélén, aztán megpillantottam egy halászt, aki jobb fogás reményében éjnek éjjelén akart elindulni kis csónakjával.
Odaugrottam a csónakja szélére, a kövér bajszos fickó majdnem összehugyozta magát a félelemtől.
-Mi?! Ki?! Miért?!
-Nyugi Popej, nem bántalak. Hova hova?
-Én...én csak....én csak halászni indultam a Vaddisznó öbölbe.
-Hm... az messze esne a Karosiki szigetektől?
-Nos...végülis csak egy pár órányi kitérő, nem probléma, de...mit... mit akar?
Meggyőzésképp kitoltam a karomból a pengémet, és megvillogtattam a fickó szeme előtt.
-Na figyu ide. Elviszel a Karosiki szigetekre, kiteszel, aztán mehetsz halat fogni. Ha így teszel, életed legjobb halfogásainak leszel tanúja reggelre, ellenben ha bármi butaságot csinálnál, úgy végzed, mint a halacskáid...megpucollak, és kibelezlek.
A mondat végét szinte suttogva mondtam, ördögi vigyorral. A fickót kevés választotta el attól, hogy elájuljon, de aztán összeszedte magát, és kapkodva az evezőkért nyúlt.
-Nyugalom. Csak vigyél el odáig, és jóbarátok leszünk.

Előresétáltam a hajó orrába, és a korlátra támaszkodva figyeltem a közeledő szárazföldet, amint egyre több részlet rajzolódik ki a partról. Nem a miénk volt az egyetlen hajó. A kikötő is tele volt, és jó pár éppen kikötni készülő bárka is sodródott előttünk. Visszatérő halászhajókat is láttam, ami nem volt meglepő. Arcom a sötétlő ég felé fordítottam, és mélyen beleszippantottam a levegőbe, amibe úgy lógatta a vihar a lábát, mint én kislányként a tengerbe, a part menti sziklákról. Hűvös szél kapott bele a vitorlákba, és feldühített vadállatként tépte a vásznat; fokozódó agresszivitásának hála, a kapitány úgy döntött gyorsabb tempóra kapcsolunk, hogy minél előbb elérjük a kikötőt. Közben azon gondolkodtam, hogy hol kezdhetnénk el keresni a fickót. Nyilván alvilági körökben mozog, tehát nekünk is alá kell szállnunk, és törvényen kívüli helyeken kell puhatolóznunk. Előrehúztam vállamról a táskámat, és kikotortam belőle a plakátot, amit Bob Mester adott előzőleg.
- Dorian Turok.. – motyogtam magam elé a kép alatti nevet. – Vajon tényleg olyan veszélyes vagy, mint mondják? – sóhajtottam, majd újra a szigetre emeltem tekintetem, ahol ezúttal már a nyüzsgő tömeget is jól láthattam. Éppen a kikötő dokkjaiban mozgolódó emberlevest kémleltem, amikor valami megfogta a bokámat. A sikolyt sikerült elfojtanom, így csak egy mély levegővétel jelezte meglepettségem.
- Nem tetszik nekem ez a szél. – szólt Koko egyhangúan, miközben felmászott a lábamon, és megkapaszkodott a bal felkaromban.
- Nekem sem. De ne aggódj, mindjárt partot érünk. – jobb kezemmel megcirógattam a feje búbját. – Ami azt illeti ez az egész „küldetés” nem tetszik nekem. Rossz érzésem van. Jobb lesz, ha végig mellettem maradsz. Ne kódorogj el a városban egyedül, ha nem muszáj. Rendben? – beleegyezése jeléül unott, mély sóhajt engedett ki magából a kis pamacs, s tovább bámulta a szigetet.
- Egyébként..
- Hm?
- Miért beszéltél az előbb magadban?
- Nem is beszéltem magamban.
- De igen. Hallottam. – a szavakat csigalassúsággal ejtette ki, s közben valahonnan a mancsába került növényt rágcsált.
- Csak hangosan gondolkodtam..
- Gyakran csinálsz ilyet?
- Ha tudni akarod, igen.
- Furcsa vagy.
- Nem te vagy az első, aki ezt mondja. – pöcköltem meg az orrát, de még ez sem tudta kizökkenteni a bambulásból. Hátra fordultam, és egy biccentéssel jeleztem Glennek, aki már a hajó szélén ácsorgott, és várta, hogy a matrózok a stégre dobják a létrát. Megköszöntem a fuvart a kapitánynak, aztán követtem társam a nyikorgó falécrengetegre.

Még ki sem értünk a kikötőből, máris úgy éreztem magam, mintha egy kis hangya lennék az óriási bolyban. Rohanó emberek, kiabáló árusok, kocsmák tucatjával, átlagemberek, és piszmogó előkelők, a falak tövében pénzért bármire hajlandó koldusok. Mégsem volt az az érzésem, hogy egy üdülővárosba hozott a jószerencsénk. Láttam már elég arcot ahhoz, hogy felismerjem a különbséget a mezei árusok, és az illegális portékával üzletelő, dörzsölt kereskedők között.
- Vigyázz az értékeidre. – pusmogtam oda Glennek, Koko pedig mocorogni kezdett, majd bemászott a táskámba, és onnan kémlelte tovább a forgatagot.
- Menjünk, nézzünk körül. – intettem, majd kiléptem előre, amikor valaki hátulról nekem jött, majd megállt tőlem néhány lépésre. Magas, izmos férfi, tüskés kék hajjal, és hosszú, ujjatlan kabátban.
- Bunkó. – mondtam nem túl hangosan, amikor valami melegséget éreztem a bal csuklómnál. Lenéztem az oldalamon lógó kodachira, amin türkiz fényben ragyogott mágikus pecsétem lenyomata. Tehát mágus. Sajnos sütött róla, hogy nem a világot jött megmenteni, ezért még óvatosabb üzemmódba váltottam, és megállás nélkül a tömeget pásztáztam. Megfordult a fejemben, hogy akár követhetném is, de mivel nem voltam egyedül, ez túl kockázatosnak tűnt. Ráadásul Glen sem úgy nézett ki, mint egy gyakorlott surranó, ezért úgy döntöttem egyelőre nem szólok neki a kék hajú fickóról, aki közben el is tűnt a forgatagban.
Társam máris igazolta korábbi állítását, ugyanis a magabiztosság tökéletes hiánya sugárzott minden mozdulatából. Kénytelen kelletlen, de kezembe vettem az irányítást, amit már korábban megbeszéltünk, bár én még mindig nem szerettem a főnöki stafétát.
A terv hamar megszületett fejemben; megkeressük a város nyomornegyedét, és valami lezüllött ivóban kérdezősködünk Dorian hollétéről. Egyszerű terv, de kockázatos, és talán semmi eredménye nem lesz, de abban a pillanatban nem jutott jobb eszembe.
- Glen. – intettem, hogy kövessen, és elindultam az egyik kétes legalitású árukkal seftelő kofához, amikor valami kiabálás ütötte meg a fülem. Persze a kikötő és környéke zengett az emberek üvöltözésétől, de ez valami más volt. Egy nőt hallottam, és gyerekek hangját. A fájdalom hangját. Azonnal odafordultam, és a látvány elborzasztott. Három jól megtermett vigyorgó férfi ráncigált maga után egy fiatal lányt, és két gyermeket. A súlyos bilincsek véresre dörzsölték törékeny kezeiken, és lábaikon a bőrt. Fogva tartóik vihogtak, vicsorogtak, látszott, hogy élvezik, amit csinálnak, meg persze a figyelmet is, amit a kikötő tömegétől kaptak. Az élet csak egy pillanatra állt meg, aztán mindenki folytatta tevékenységét, a zsibaj visszatért az utcára. ~ Talán ez a jelenet megszokott errefelé? ~ gondoltam, miközben Glen is hangot adott felháborodásának.
- Ez borzasztó… - feleltem neki. – de ha most teszünk valamit, akkor azonnal lebukunk. Ne feledd, hogy a sötét céhek mágusai bárhol ott lehetnek. Amíg nem fedjük fel magunkat, van némi előnyünk. – mondtam, és közben szöget ütött a fejembe az új terv.
- Gyere! – intettem, és elindultam a hatos fogat után. – Követjük őket, aztán meglátjuk mi lesz. – válaszoltam társam kérdő tekintetére. Egy ember követését túl kockázatosnak találtam, de ezek hárman túl jól szórakoztak ahhoz, hogy bármit is észrevegyenek. Tisztes távolságban, nagy odafigyeléssel, de a tömegnek hála észrevétlenül a nyomukban tudtunk maradni. ~ Vajon kik lehetnek ezek, és hova hurcolják azokat a szerencsétleneket? És ami a legfontosabb, miért? ~

A tenger hullámai egyre nyugtalanabbul törnek utat maguknak, miközben az ég fényei a sötét fellegek martalékaivá válnak. Kétségtelen, ha nem sietünk, egy hatalmas tengeri vihar közepén találjuk magunkat.
Csillagszellemem természetesen ennek már a gondolatától is megrémül, s minden eddiginél nagyobb sebességgel közelíti meg célállomásunkat, melynek kikötője szabályosan pezseg az élettől. Pegasus nagy lendülettel ér földet az egyik halászviskón, én pedig hátárról lepattanva, karjaimat kitárva ugrok le annak szalmatetőjéről.
- Üdv, Bugrisfalva! – Ordítok fel, mikor talpam eléri a macskaköves utat, ám kis előadásom visszhang nélkül marad.
Lemondó sóhajtással egyenesedek ki, majd társamat magam mellé parancsolva belevetjük magunkat a város sűrűjébe.
A társadalmi ranglétra minden egyes lépcsőfoka képviselteti magát ezeken az utcákon… akadnak itt a megélhetésükért élet-halál harcot vívó halászok, elfoglalt polgárok, pénzéhes zsoldosok, s gondtalan kereskedők is. A járdák mentén rengeteg fogadó, bolt, étterem várja a vendégeket nyitva tárt kapuikkal, valamint barátságosnak ható személyzetükkel, ám valamiért mégis az az érzés kerített hatalmába, miszerint az itt élők közel se olyan jámbor lelkek, mint amilyennek mutatják magukat… na persze, nem mintha nekem jogom volna elítélni bárkit is ilyen téren. Ugyanakkor, kénytelenek leszünk valakivel szóba állni, hisz valahogy rá kell akadnunk a célszemélyre.
Utunk folytatása során sajnos megint Pegasus az, akin szinte valamennyi járókelő szájtátva végignéz, én alig kapok egy-két pillantást, azt is csak a kaszám miatt… mintha mellette sem volnék… Mindazonáltal, jelen esetben nem hófehér csillagszellemem az egyetlen érdekfeszítő jelenség, hisz a közeli téren egy igencsak népes tömeg csodálkozik valamin, de egyelőre fogalmunk sincs, mi lehet az.
Beljebb érve azonban már nekünk is sikerül felmérnünk a helyzetet, és, mint kiderül, az emberek csodálkozását egy igencsak érdekes jelenet keltette fel… pár, tagbaszakadt férfi, egy láncra vert fiatal lányt, és még két, a csajnál is fiatalabb kölyköt ráncigál maguk után, mit sem törődve környezetükkel.
- Ez szörnyű… ezért utálom én ezt a világot. – Jelenti ki Pegasus.
- Ja… mindenesetre, jobb lesz, ha a feladatunkra koncentrálunk. – Fordítok hátat a közjelenetnek.
- Nade Den…
- Nem érdekel, Pegasus. Én nem vagyok kedves srác…
- Áh… - Sóhajt fel csillagszellemem. – Egyébként…
- Tudom… pont ezért is… fejezzük be gyorsan ezt a munkát, jó?
- Rendben… de az almámat azért még szerezzük be előtte.
- Okés. – Eresztek el egy halvány mosolyt.
A forgalmasabb utakról letérve, a település egy kissé elhagyatottabb, szegényesebb negyede felé vesszük az irányt, ahol sikerül ráakadnunk egy idős hölgyre, aki épp a háztájékán termett gyümölcseit próbálja meg értékesíteni. Bár halladásunkat nehezíti pár utcakölyök, akik mindenáron meg akarják simogatni csillagszellemem, egy-két pöckölés a kaszámra meggyőzi őket, miszerint jobban teszik, ha a mocskos kis mancsaikat távol tartják a társamtól.
- Szép napot! – Lépek az asszony standja elé.
- Adjon Isten, úrfi! Szegényes portékám netán felkeltette az érdeklődésed? – Kérdez rá tipikus, az öregedő kofákra jellemző, kedveskedő hangnemén.
- Nekem nem igazán… számomra ezek a cuccok túl egészségesek. De a haverom almában utazik. – Bökök rá Pegasuszra.
- Kissé szokatlanul nevezted meg a haszonállatod… bár az kétségtelen, miszerint gyönyörű teremtés. – Rajzolódik ki ráncos mosolya. - Én az egész életemet ezen a szigeten éltem le, de így is elmondhatom, elég sokat láttam már. Talán kicsit meglepően hangzik, de nem egyszer jártak errefelé hihetetlenül vagyonos arisztokraták, igazi úri népek, szebbnél-szebb méneseikkel… de ehhez a teremtményhez egyikük se ér fel. Mintha csak a mennyekből szállt volna alá…
- Köszönöm, de nem vagyok Den haszonállata! – Vág közbe csillagszellemem. – És van nevem is, méghozzá Pegasus.
- Még beszélni is tud…
- Még szép, egy földvilági állat sem fogható Pegsuszhoz. Bár, az almát attól még ő is nagyon szereti… - Terelem vissza a beszélgetést eredeti célja felé.
- Ó, igaz is, tessék. A vendégeim vagytok. – Nyújt át egy szatyrot, benne féltucatnyi almával.
- Köszönjük. – Akasztom fel társam nyakára az ajándékcsomagunkat, aki így kényelmesen falatozhat belőle. – Most pedig jöhet az infószerzés… - Indulunk tovább, ám alig teszünk meg fél utcát, amikor egy különös alak elállja az utunkat.
- Szép gebe, biztos sokat kapni érte a feketepiacon. Ellenben te, ezekkel az embertelen szemekkel… mint aki be van lőve. Tiszta drogdíler vagy… ránézésre, egy 8 év szigorított. – Húzza elő nadrágjából méretes vadásztőrét, amit aztán elkezd ide-oda forgatni a tengelye körül.
- Szépen beszéljél! Nem erre tanítottalak! – Szólok vissza vigyorogva.
Az utcakölykök elrohannak, Pegasus behátrál, feldühödött ellenfelem pedig menten rohamot intéz ellenem, méretes késével hadonászva. Ugyanakkor, védtelen áldozatokhoz szokott mozdulatai itt hamar érvényüket vesztik, miként döfése elől elhajolva, rászorítok csuklójára, majd sötét lángjaimmal égetni kezdem azt. A férfi csapdába szorult testrésze egyre inkább elfeketedik, ő maga pedig egy keserves ordítással próbálja meg levezetni fájdalmait.
- Finish him! – Adja ki az utasítást vérig sértett csillagszellemem.
- Mindjárt… - Helyezem át tenyerem a térdelő fickó homlokára. – Bár még megúszhatod. Ismered ezt a tagot? – Mutatom fel neki szabad kezemmel a célszemélyem fantomképét.
- Nem… - Nyögi fel.
- Akkor ég veled…
- Várj! – Gondolja meg magát. – Tényleg nem ismerem, de tudom, hol szerezhetsz több infót. Van itt egy taverna nem messze… a Fogatlan Rozmár. Ott kellene próbálkoznod.
- Köszönöm. – Vigyorodok el. – Ugyanakkor, a társam a halálod kívánta, szóval… Jetblack Fire Magic! – Lobbantom lángra a férfi testét, mely az arcán díszelgő fémes pótlást leszámítva, teljes egészében hamuvá lesz. – Fatality…
- Remélem, nem akarod felkeresni ezt a helyet, Den…
- Miért ne? Hisz egész jó fülest adott. Minden sztoriban így megy.
- Hogy is?
- Hát tudod… az elképesztő, lenyűgöző, szupercool, népszerű, hihetetlen, fantasztikusan jóképű, minden női szív álmát képező-
- Khm!
- Jó, jó… na szóval. Én, a verhetetlen-
- A lényeget, kérlek!
- Okés, legyen. Mint tudod, a főhős, aki jelen esetben én vagyok, mindig bemegy egy lepukkant fogadóba, majd a kocsmároshoz siet, akit aztán ki is faggat. Ő persze nem mond semmit se, mindösszesen int egyet fejével a bűntársainak, akik rátörnek mindenki kedvenc csillagmágusára. Ám a rosszfiúk kudarcot vallanak, és miután áldott lelkű főhősünk jószívűségétől vezérelve kegyetlenül lemészárolja a banda nagyját, miközben őrült módjára kacarászik, az egy szem túlélő mindent el fog mondani, amit tud.
- Értem… akkor irány a Fogatlan Rozmár.
- Pontosan.

A szigetet egyre közelebb sodorta a víz a hajóhoz, vagy inkább a hajót sodródott egyre közelebb a szigethez. Glen a korlátnak támaszkodva bámulta az egyre nagyobb méreteket ölő sziget dús és üde erdőségeit és az egyre jobban látszódó kikötött is, melyre a hajó szakadatlanul haladt. A sós tengeri levegő kicsit kiszárította a fiú száját, ahogyan széles mosollyal nézte a tovább a szigetet. Elgondolkozott, hogy vajon nem annak köszönhető-e, hogy ide küldte Goldmine, ami a legutóbb történt vele. Az a váratlan esemény, mely miatt igazából immáron félte megismerni saját magát. Azért volt ilyen, mosolygós, derűs, gyerekes és szeleburdi kissé, nem akarta, hogy a legkisebb dologban is hasonlítson arra a személyre, akire emlékezett. De akármennyire is próbálta, minden egyes mozdulatával, titkon de mindenben olyan volt.
~ Ez elég bajos lesz!~ gondolta, ahogyan a parton lévő boltosok és azok távoli hangja egyre erősödött, de az semmi sem volt ahhoz, hogy milyen tisztán hallotta a vele utazó lány hangját, ahogyan valakivel beszélgetett ~A személy tényleg olyan tárgyak birtokában lenne, ami az egész mágusbirodalmat elpusztíthatja? De akkor miért minket küldtek...~ sóhajtott fel, ahogyan kiegyenesedett. ~Nem mindegy, igaz? Most már itt vagyok, ha a miértekkel törődök, attól nem leszel előrébb, nem érek el vele semmit!~ nézett le Atsui-ra, hiszen ő éppen a kapitány ellőt álldogált, egy szintek feljebb, ahonnét még jobb kilátás volt a szigetre és a sors fintoraként, teljesen zavarta a kapitányt a tájékozódásban és a kilátásban is.
A hajó lassan megdőlt és oldalra fordult, elkezdet kikötni. Glen lesétált a az alsó szintre és ott várta, hogy a dokkolás után végre zöld jelzést kapjon. Bár kicsit türelmetlen volt, elege lett a nézelődésből és végre szilárd talajt érezni a lábba alatt, nem mást. És ahogyan palló megérkezett, a lámpa átváltott zöldre, Glen karjait kitárva az ég felé, mind egy ujjongó kisfiú futott le boldogságtól átitatott arccal a szárazföldre. Nem köszönt el a kapitánytól, inkább örült, hogy végre megszabadulhatott attól a morcos alaktól. De a szigeten nem az várta, amire számított.
- Hát nem egy turista paradicsom...- súgta oda, a mellette megjelenő Atsui-nak, hiszen bár előbb ért szárazföldet, annyira megdöbbent attól, amit talált, hogy az álla leesett és mind egy sóbálvány álldogált ott, mígnem a társa megjelenése ki nem zökkentette ebből az állapotból. -... de mond csak? -nézett a lány vállán helyet foglaló kis állatkára- … ő gondolom vészesetben ehető? -nézett a koalára, ahogyan elmosolyodott- Csak vicceltem!- emelte fel a kezeit maga elé, hogy ezzel tisztázza, hogy semmi olyan szándéka sincs.
Lassan pedig elindultak a városka utcáin is. Glen pedig nem nagyon tudta, hogy mit is keresnek egyáltalán. Nem volt ötlete sem, hogy hol kellene keresgélniük, bár ez csak rá volt igaz. Atsui pontosan tudta, hogy hol kell keresgélni, bár azt a helyet még megkellet találniuk is. De éppen ezért Glen ide-oda nézegetve, néha nekilépve másoknak, elégé ügyetlenül gravírozott tömegben. Bár egyszer a lány sem figyelhetett oda, mert elégé feltűnő alakba tudott éppen belebotlani. De nem nagyon zavarta ez őt, mind egy pincsikutya, úgy követte Atsui-t.
De amit találtak és amit Glen látott, azt egyszerűen nem tudta úgy hagyni, hogy abban a mederben folyanak tovább a dolgok, mind addig a pillanatig. Arca komor lett, ahogyan látta a lányt és a gyerekeket a földön, rabláncon, ahogyan előrelépett, de abban a pillanatban meghallotta Atsui szavait is.
- Mi? -kérdezte tőle hangosan és hangja mérges volt- Ezt nem gondolhatod komolyan!- állt elé, nem régóta találkoztak, nem is nagyon ismerték egymást, de ahogyan a rúnamágus viselkedett abban a pillanatban, az olyan volt, melyet eddig nem láthatott tőle és nem is gondolta, hogy ilyen is tud lenni. Arca komor volt és bár egy évvel fiatalabb volt a lánynál, nagyon is férfiasan nézett ki, úgy hogy végre nem gyerekesen és idiótán viselkedett, hanem komolyan. A szemébe nézve azonban láthatta, hogy nem is a helyzet zavarja őt, hanem valami más- Milyen előny az, melynek megszerzése mások gyötrelmén át vezet? -kérdezte, ahogyan megfordult és elindult a behemótok felé- Én ezt egyszerűen nem tudom elfogadni! -már majdnem kilépett a tömegből, amikor a lány visszarántotta és megosztotta vele a kis tervét.
- Ez jó ötlet!- vidult fel az arca, ahogyan máris olyan volt, mind amilyenek a lány is megismerte- Tetszik!- mosolya és az arca egy boldog macskáéhoz hasonlíthatott leginkább, amelyik pont tejet kap- Azonban...- arca egy pillanatra újra komor lett- … lehet, hogy nem fekete mágusok vagyunk, de ezt csak te és én tudom! Mások szenvedése és cserbenhagyása nem az én módszerem, de a ...- ugyanaz a macskaarc jelent meg megint- … a színjátékokban nagyon is jó vagyok!- mosolygott, tovább, ahogyan végig Atsui mögött haladt, ugyanazon tempót választva mind ő és igazából, mivel ő maga nem éppen egy tökéletes sunyogó volt, ez igazán így volt tökéletes.
~Most, hogy jobban megnézem nagyon is hasonlítunk!~ állt meg Atsui és erre Glen is ~Mind a kettőnk haja fehér és … nos igazából ennyi! Ez igaz, ő egy elegáns és gyönyörű nő, míg én egy... nos... ahogyan magamra nézek, inkább egy koldust látok, mind magamat.~ indultak el újra. ~De mégis, ez valóban én lennék! Egy nála is gyönyörűbb lány szeretett belém régen, Hana és mára meghalt... majd Joan, aki megakart ölni amit a múltban tettem vele és mára ő is hallott! Ezért akarom, hogy ő irányítson és alázkodok meg ellőttük. Lilli és most ő is! Tényleg a múltam miatt lenne? Áhh... minek töröm magam megint ennyi gondolkozással...~ vakarta meg a fejét~ … de... akárhogy is, rájöttem, hogy tudni akarom a múltamat, de annak az árán, hogy olyanná váljak, mind akire emlékszem az álmaimban! ~

A halász a szigetekig megállás nélkül reszketett a félelemtől, pedig nem mutattam jelét annak, hogy bántani akarnám, abban a pillanatban nem is volt igazán kedvem hozzá. Zavart, hogy egy olyan küldetésre megyek, aminek részleteiről halvány gőzöm sincs. Na nem mintha nem tudnék jól rögtönözni, de akkoris bosszantott...
Hamarosan megpillantottam a szigetet, és az oldalában lévő kikötőt. A halász már olyan gyorsan evezett, hogy azt hittem felborul a csónak. Nyilván már minden vágya, hogy megérkezzen. El is értük a kikötőt, a kis csónak szép lassan megállt egy kisebb móló mellett.
-Itt vagyunk...
-Én is látom öreg, nyugi. Na menj, és cserélj alsógatyát!
A halásznak több se kellett, már el is hagyta a kikötőt a kis lélekvesztőjében.
Elindultam a mólón a kikötő vége felé, több érdeklődő arc is keresztezte utamat. Jól megbámultak, méregettek a helyi halászok és kereskedők, de különösebben nem mutattak felém sok érdeklődést. Feltűnt, hogy egész tiszta és jól felszerelt a kikötő, nyilván gazdag városka lehet, vagy legalábbis aféle.
Kiérve a kikötőből a gyanúm beigazolódott. Igazi kis túrista paradicsom volt a hely, tele üzletekkel, fogadókkal. Akadt pár koldus és az átlagnál mocskosabb ember az utcákon, a de a többség módosabb körökből származott, egy részükről ordított, hogy mágusok. Hát jó nekik. Annyit tudok, hogy hogyan néz ki a célpont, meg hogy vannak nála ezek a tárgyak, de több infóm nem volt róla. Annyit tehettem egyenlőre, hogy a tömegben nézelődök, nyitva tartom a szemem és fáradhatatlanul pásztázok minden utcát, hogy hátha kiszúrom az illetőt. Megfordult a fejemben, hogy esetleg álruhát visel, akkor meg meresztgethetem a szememet úgy ahogy csak akarom, mert semmire nem megyek vele.
A sétafikálás közben egyre ingerültebb lettem. Ennek így semmi értelme. Mikor már majdnem feladtam, valami furcsaságra lettem figyelmes. Egy nagyobb utcán elég nagy tömeg sereglett össze. Mit nézhetnek?
Közelebb mentem, és azt láttam hogy három igencsak baljóslatú faszi elégedett vigyorral hurcibálnak maguk mögött egy nőt, és két gyermeket. Ez meg miért jó nekik? Azt megértem, hogy pl a nő elkövetett valamit és most meglincselik, de a gyerekek? Én egy hidegvérű gyilkos vagyok, de gyereket nem ölök... és nem is bántok ha nem muszáj (fizikailag legalábbis...). Ezért húzott fel annyira, hogy mi a fenének csinálja ezt ez a három szemét.
Nem sok választott el attól, hogy odamenjek, és helyre tegyem a három fickót, de ekkor megpillantottam Den-t. Először elkapott az agybaj, a hajamat téptem, hogy már megint itt van Starkiller kapit.....NA TESSÉK!!!!! Erről beszéltem.... beleette magát a tudatomba, nem tudok tőle szabadulni, olyan mint a herpesz ami a pofádon belül van és addig nyalogatod hogy ki is sebesedik... na de... talán ő is a küldetés miatt jött.
Támadt egy ötletem. A keresgéléshez semmi kedvem nem volt, és azt se tudtam, hogy hol kezdjem, de volt egy olyan érzésem, hogy ha követem Den-t, talán okosabb leszek valamivel. Bár Den nem volt egyedül, mégis a tömegben elvegyülve, a tekintetüket kerülve követtem őket. Célirányosan haladtak, tehát máris többet tudnak mint én. Vagy legalábbis úgy tűnik. De hamarosan én is tudni fogom. El akarom kerülni, hogy összefussak Dennel, úgyhogy csak szép csöndben követem...

(Bocsánat a késésért, nincs mentségem, többet nem fordul elő)

Csillagszellemem letörten néz végig az előttünk tornyosuló tavernán, s nem is tartja sokáig magában az épülettel kapcsolatos aggályait.
- Veszélyesnek tűnik ez a hely.
- Az lehet, de jelenleg nincs jobb ötletem, minthogy itt körbenézzek. Mindazonáltal, te most már nyugodtan elmehetsz. Ha kellesz, majd szólítalak.
- Rendben, de csak szépszerével, valamikor pihennem is kéne… - Válik egyé a tengeri fuvallatokkal Pegasus, így elhagyva világunkat.
Odabent a már jól megszokott látkép fogad… Végletekig elgyötört, az élethez foggal-körömmel ragaszkodó koldusok kortyolgatják mai kéregetéseik gyümölcsét; feslett örömlányok kínálgatják bájaikat olyan férfiaknak, akikkel egy valamirevaló nő még csak szóba sem állna; s szájhősök egész csapata próbál a jól öltözött gengszterek kegyeibe férkőzni. Az alkohol sokak számára oly bódító illata a különböző testnedvek szagával keveredve undorítóan poshadttá teszi a benti levegőt, mindehhez pedig a vendégek beszélgetései, röhögcsélései szolgáltatják a helyi alapzajt. Nos igen, ez egy tipikus alvilági fellegvár, ahol az emberi jogok pusztán röhögés tárgyát képezik. ~ Jobb lesz, ha itt kiváltképp figyelek a kulcsaimra… - Simítom végig ujjaimat a nemes varázstárgyakon.
- Csapasd ide azt a harmadik sorost, vagy én csapok szét a fejeden valamit, te dagadt állat! – Fenyegetőzik egy jól megtermett figura a pult előtt.
Ahogy a sokszínű társaság sorai közt szlalomozva közelebb érek a kocsmároshoz, egyre több, ehhez hasonló „kérés” hangzik el, mindenki valamiféle jegyet akar magának… ~ Végül is, ártani nem árthat… legalábbis, nekem nem.
- Ööö… én is kérnék egyet, mondjuk az első sorba. – Szólítom meg a pultost, aki ezt mindösszesen egy hörpintéssel díjazza, majd mintha csak az én fejemet képzelné oda, beletúrházik az egyik korsójába, hogy tovább törölgethesse azt. ~ Na jó… talán nekem is fenyegetőznöm kéne inkább… - Játszok el a gondolattal, ám felhagyok vele, hisz egyelőre jobb volna elkerülni a feltűnést.
- Tudja mit… adjon nekem valami italt, és egy jegyet.
A körszakállas férfi ezúttal már többnek néz, holmi szemétnél, és kisvártatva elém csúsztatja a kért rendelésem. Bár nem szívesen teszem, de beleszórok a tenyerébe pár gyémántot, majd egy üres asztal keresésére indulok… nem sok sikerrel.
Persze, egy ehhez hasonló helyen bármi szabaddá tehető, a megfelelő eszközökkel. Így hát, az egyik iszákost a székéből kirántva helyet teremtek magamnak, s miután beszédpartnere arcát összeismertetem az asztal lapjával, teljes magányomban nézelődhetek tovább.
- Kéne nekem egy új ágyas… az előző kettő már kezd szétmenni, ha értitek, mire gondolok. – Nevet fel a közeli asztalnál egy undorítóan tespedt, kopasz fazon, miközben sörének egy része lecsordogál zsíros álláról.
- Én inkább egy gyereket szeretnék… - Szólal fel egyik beszédpartnere.
- Mi van Buck, átmész Pedo Maciba?
- Kíváncsi vagyok, van-e ezúttal valami különlegességük a számomra. – Csatlakozik be hozzájuk egy harmadik fél.
Miközben megpróbálom összerakni az elhangzottakat, úgy döntök, belekortyolgatok italomba, ha már egyszer kifizettem… ám úgy tűnik, ez egy nagyon rossz ötlet volt. A teremben körbenézve kiszúrok egy nagyon is ismerős, kékhajú alakot, de miután szemeimet megtörlöm a meglepettségtől, ő már köddé válik. ~ Na jó, ez a cucc pár korty után elhiteti velem, hogy itt van Lidérc… ennél rosszabb anyag nem is kell. – Söpröm le az üveget asztalomról, majd a biztonság kedvéért még arcon is csapom magam, hogy végképp megtörhessem a szer hatását.
Végül is, pár percnyi hangoskodást követően a taverna sarkában feltárul egy ajtó, mely úgy vonzza magához a tömeget, mint az éjjeli lámpák a molylepkéket. Az emberek hatalmas, a közeli tengereket meghazudtoló robajjal áramlanak befelé, s mivel vesztenivalóm nincs, én is beolvadok soraik közé. A bejárat mögött egy kanyargós csigalépcső fogad minket, így nem marad más hátra, minthogy fokait végighágva lejussak a mélybe…

//Bocsi, hogy csak most írtam, de megakartam várni Atsui postját.... //

Glen, Atsui-val karöltve követte a banditákat a város zsúfolt és pergő ritmusú utcáin. Azonban ahhoz képest, hogy egy fejlett város utcái voltak, se a járókelők, de még a hely rend és éber őrei sem tettek semmit annak érdekében, hogy azon vadállatokat megállítsák. Az emberek ugyan összegyűltek, hiszen elég feltűnő volt a látvány, néhány ember elég értetlenül nézett rájuk, ők talán a kis csapathoz hasonlóan idegenek voltak, de a helyi árusok, a felnőttek és a gyerekek, semmit sem tettek, se szóval se tettel. Számukra ez láthatólag mindennapi dolog volt,
~Inkább félrenéznek? ~ nézett két őrre, akik mellett elsétáltak, de semmit sem tettek. ~Mégis mi folyik itt... mi van ezekkel az emberekkel?~ kérdezte magától Glen, ahogyan körbenézett az utca, hétköznapi emberein. Az út nem volt hosszú, de mégsem szólt Atsui-hoz, kissé bántódottnak érezte magát, hogy akkor nem engedte a lány, hogy közbeavatkozzon De az új terve miatt is, megbékélt vele, még ha abban a pillanatban is nagyon fúrta az oldalát.
- Oda mentek be.- mutatott rá Glen az egyik kocsmára, melynek az ajtaja éppen akkor záródott be. Gyorsan sietett oda, nehogy szem elől tévessze őket. Azonban az ajtóban megállt, ahogyan visszanézett a lányra. - Akármi történik majd odabent, én nem hagyom, hogy ártatlanok szenvedjen. Vagy velem leszel vagy ellenem, ezt jó ha tudod. Bár ilyentől nem kell tartanom igaz? -nyitotta ki az ajtót és lépett be a terembe, mosollyal az arcán, mely elég hamar lefagyott.
Beléptek a zűrös helyre, miközben a banditák tömött sorai között kellett utat vágniuk a pulthoz. A zene kissé hangos volt, bántotta Glen fülét, ahogyan a tömegnek és a félhomálynak köszönhetően az üldözött banditákat is sikeren elvesztette.
Két kezét a pultra rakta, ahogyan a pultos nem vetett rájuk egy pillantást sem, sokkal inkább másokkal volt elfoglalva, ami nem igazán zavarta meg a rúnamágus lelki világát. De az amit azoktól halott, akiket éppen kiszolgált, nos az már más megvilágításba helyezte a dolgot. ~Jegyek?~ kérdezte magától, ahogyan fél fülel hallgatta őket. Lassan körbenézett ár rájött, hogy a legtöbb belépő vendég a pulthoz siet, majd rendelve egy italt, egy vagy több jegyet is kér. ~Mi folyik itt?~ kérdezte magától, ahogyan végre a pultosnak is feltűnt a fiú és a mellett álló lány. Odalépett eléjük, ahogyan kérdően nézett rájuk. Glen először észre sem vette, hogy őt nézi, továbbra is a tömeget nézte, bár ekkor Atsui gyorsabb volt. Két jegyet kért, csupán, ahogyan Glen elmosolyodott. ~Nem fog adni...~ jelezte a kezével, hogy két frissítőt is rendel mellé.
- Ital nélkül hiába kérsz jegyet. Úgy látszik ez itt szokás.- mosolygott a rúnamágus, ahogyan az asztalra csapódott két sört és mellé a két jegy. - Nem megmondtam. -kapta fel a sört, ahogyan megfordult és a pultnak támaszkodva nézett körbe. - Akármi is folyik itt, sokan leszünk, ami gond. - nyögte ki, ahogyan az éppen arra tántorgó egyik férfi megtorpant és ránézett.
- He...- hajolt közel Glen-hez. - … nem vagy te fiatal ehhez? -kérdezte nagyon is rossz akcentussal, ahogyan a szájszag és alkohol utánozhatatlan illata megcsapta mindkettőjük orrát.
- Meglehet!- mosolygott a férfira. - Tessék!- nyújtotta át a sört a férfinak. - Igyál a kosztomra...- nevetett fel- … és cserébe csak annyit kérek, mond el mi lesz itt. -egyezett meg egy pillanat alatt, ahogyan a férfi hiába nyúlt a sörért, Glen elhúzta tőle, míg választ nem kap a kérdésére.
- Ha... ti nem tudjátok? - kérdezte nevetve- Jó kis buli lesz! Hamarosan kezdődik és akkor...- csapott a hasára- … megkaphatod azt amit szeretsz. -nézett egy pillanatra Atsui-ra, ahogyan a tekintette végigmérte a nőt, majd a sörön állapodott meg, mely továbbra is Glen kezében volt. - Bár neked nem tudom minek, ha ilyen jót már találtál... hahahaha...
- Ekkor jó helyen járunk. Ennek örülök! Tessék...- nyújtotta oda a férfinak, aki szó szerint kikapta a kezéből, majd egy húzásra eltűnt a pofaszakálla mögött tovább is állt. - Akkor várjunk...- nézte a tömeget tovább.
Nem kellett sok idő és az egyre hangosabb társaság egyre több mindent elárult arról, mi is fog következni. ~ Ezek szerint azokat a nőket és a gyerekeket akarják majd áruba bocsájtani? Te ez tiltott! Fiore-ban az emberkereskedelem és a rabszolgatartás tiltott tudtommal...~ a tömeg megmozdult, ahogyan az egyik, addig rejtett ajtó kitárult. Az egész olyan volt, mind amikor egy új üzlet nyílik valahol és mindenki első akar lenni. ~Kezdődik...~ gondolta, ahogyan Atsui-ra nézett.
- Menjünk mis is!- vetette be bele magát a tömegbe, ahogyan valahogy elszakadt a lány mellől. Az élő emberi óceánban kapálozva próbált életben maradni, ahogyan Atsui eltűnt a szeme elől, bár sejtette, hogy egy olyan nőt mind ő, nem igazán kell majd féltenie.

Gondosan rejtve maradtam Den mögött, hogy még véletlen se vegyen észre, aztán mikor eltünt a kocsma bejáratában, én is beléptem. Nem kellett amiatt aggódnom, hogy nem lesz lehetőségem elbújni, ugyanis a tömeg borzasztóan nagy volt. A legtöbb ember tipikus alvilági arc volt, egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha a Raven Tailben lennék. Volt itt undorító, büdös, koszos fajta, de lehetett találni előkelő, jó módú Keresztapa félét is. Tehát semmi extra, csak az, amit bárhol máshol lát az ember ebben a romlott világban.
Megpróbáltam átverekedni magam az ember tömegen, míg elértem a bárpultot. A csapos nem tűnt jó kedvűnek, és folyamatosan próbálta kiosztani a rendelésekre az italokat, és még valamit. Valamit, amiről elsőre nagyon nem vágtam, hogy mi lehet. Kis papírfecni. És az emberek igencsak izgatottan kapkodtak utána.
-Csapjál ide egy középső sorost!
-Két jegyet kérek!
-Nekem is egyet!
Hangzottak a "rendelések", és egyre kíváncsibb lettem. Mihez kell a jegy? Nyilván nem színházi előadásra, ahhoz itt túl sok a kultúrált ember... na ha más nem, veszek egyet én is, és megnézem magam, hogy hova szól ez a jegy.
-Hé csapos! Én is kérek egy jegyet!
A csapos nagyon mogorván bámult rám, a szemeivel szinte lenyúzta a bőrömet. Biztos lerítt rólam, hogy még csak hallásból se vagyok idevalósi. Ettől függetlenül eltökélten bámultam a csapost, és elővettem szerény kis tarisznyámat, benne a pénzzel.
-Nincs több, elfogyott!
Egy pasas mellém settenkedett, és a csaposhoz hajolt.
-Adjá nekem jegyet!
A csapos egy szó nélkül odavágta elé a jegyet, amit kifizetett az arc, majd eltűnt a tömegben. Én csak gyilkos tekintettel vizsgáltam a csapost, aki dacosan düllesztette mellkasát előttem.
-Nem szolgálok ki akárkit! Majd minden jött mentnek jegyeket áruljak mi? A helyieknek is csak módjával, hát még az idegeneknek...
-Na és ha veszek mellé valami italt?
-Az már más tészta!
-Akkor dobjon ide nekem egy jegyet, meg egy korsót a legütősebb söréből!
A csapos egy hatalmas fekete hordóból töltött egy korsóba sört, majd a jeggyel együtt elém rakta. Kifizettem mindkettőt (atyaég, itt ilyen drága a sör... remélem legalább az íze nem rossz), majd felhörpintettem a sört. Vagyis hörpintettem volna, de az első kortytól úgy éreztem, mintha a saját csontpengém vágná keresztül a torkomat, majd a beleimet.
Azért csak elvállaltam a kihívást, és könnyes szemmel, nagyokat böffentve csaptam a pultra az üres korsót. A jegyet közben zsebre vágtam, és azon agyaltam, hogy kérjek e még egy korsóval ebből az izomlazítóból. Aztán persze úgy döntöttem, hogy nem lenne bölcs dolog, még a végén fejembe száll, és hibát vétek...
Nem kellett sok idő, és a kocsma egyik sarkában egy ajtó nyílt ki, mögötte hosszú kanyargós lépcsővel. A tömeg elindult lefelé, mintha híg fos folyt volna lefelé a lefolyóba (és a szaga is tökéletesen illett a hasonlathoz). Követtem a tömeget, és el se tudtam képzelni, vajh mi a fene fog várni rám odalent. Ha még egy sötét céhes, degradált, szellemileg defektes nyomoronc ripacs szuper archenemy tart nekünk előadást arról, hogy az ő céhe milyen király, én tuti kibelezem magamat...

Utcáról utcára vált egyre lepukkantabbá a környék, ahogy követtük a szemeteket. Az út mindkét oldalán kéregetők, illegálisan üzletelők, és utcakölykök sunnyogtak az épületek árnyékában. Nem éreztem magam jól. Beleborzongtam a hely romlottságába, és akaratlanul is az az éjszaka járt a fejemben, amikor Den-nel Ren után nyomoztunk. Glen hasonlóan kényelmetlenül érezhette magát, és nem is hibáztattam érte. Hátranyúltam a táskámhoz, hogy meggyőződjek róla, hogy Koko belebújt-e rendesen, nem szerettem volna ugyanis, ha bárki észreveszi. Az óvintézkedés időszerű volt, mivel a két férfi végre célba ért. Egyáltalán nem lepett meg, hogy egy mocskos, szétmállott falú kocsmába vitt az utunk. Romlott, lezüllött emberek melegágya ez, ahol a magunkfajtákat csak megbámulják, mint a cirkuszi majmokat.
- Oda mentek be. – mutatott Glen a kocsmára, majd megszaporázva lépteit, előrement az ajtóig.
- Látom. – motyogtam igazából magamnak, miközben beértem társam, aki még mindig a kitárt ajtó küszöbén várakozott.
- Akármi történik majd odabent, én nem hagyom, hogy ártatlanok szenvedjenek. Vagy velem leszel vagy ellenem, ezt jó, ha tudod. Bár ilyentől nem kell tartanom igaz? – felbosszantott a kérdés, vagy inkább a feltételezés. Mégis mit képzelhet rólam ez a fiú? Ökölbe szorítottam a kezem, és erős ingert éreztem, hogy leüssem Glent, de végül csak sóhajtottam egyet, és követtem őt a kocsmába. Még sosem éreztem ilyet, pedig általában idegesítenek az emberek. Talán Den gátlástalansága nincs rám jó hatással…

Az áporodott alkohol- és emberszag szinte villámként csapott belém, a gyomrom 180 fokos fordulatot vett, és majd kidobtam a taccsot az első asztalra, amire rátámaszkodtam, de ott rövid úton tudatták velem, hogy nem látnak szívesen, úgyhogy gyorsan követtem Glent, aki közben a pulthoz ért. Vajon miért nyomorog ennyi ember egy kocsmában? Nyilván nem ez az egy ilyen „vendéglátó egység” van a környéken, mégis boldog-boldogtalan itt csövel. Összeszedtem magam, és kicsit jobban körbenéztem. Itt bizony nem csak a társadalom legalja képviselte magát, hanem voltak rendesen középosztálybeliek, és a ruházatuk alapján, még előkelők is.
- A szokásosat kérem, és két jegyet. – csapott mellém a pultra egy hatalmas tenyér, aminek a gazdája nagyjából három fejjel volt nálam magasabb. Rendelése szinte másodperceken belül landolt ott, ahol az imént még a keze volt, majd el is húzódott a pulttól. Megnéztem a többieket is, akik mind jegyeket kértek a sör mellé. Miféle kocsmában árulnak jegyeket? És egyáltalán miféle jegyek lehetnek? Ha jól sejtem nem a balettba vesznek belépőt.. Ekkor Koko mocorogni kezdett a táskámban, megijedtem, hogy esetleg elő akar bújni.
- Maradj nyugton. – pusmogtam hátra a vállam fölött, de úgy, hogy a szám alig mozgott, mire a mozgolódás megszűnt.
- Büdös van.. – motyogott tompa hangon, aztán többet nem szólt. Hirtelen a csapos pattant elém, és meresztgetni kezdte ránk a szemét. Ismertem ezt a nézést, megpróbáltam hát kielégíteni az igényeit.
- Két jegyet kérek! – előhúztam a pénzemet rejtő kis szütyőt, amikor Glen legyintett a még mindig várakozó kocsmáros felé, majd közelebb hajolt hozzám.
- Ital nélkül hiába kérsz jegyet. Úgy látszik ez itt szokás. – pusmogta, és mire ezt elmondta, máris elénk került két korsó sör, meg két papírfecni. - Nem megmondtam. – felkapta a korsóját, és a pultnak támaszkodva a tömeget kezdte kémlelni. - Akármi is folyik itt, sokan leszünk, ami gond.
Mégsem olyan elveszett ez a fiú, mint amilyennek mutatja magát. De vajon miért játsza meg magát? Míg a válaszon gondolkodtam, Glen szóba elegyedett az egyik piással, ha jól értettem a jegyek mibenlétéről próbált érdeklődni, de a fickó olyan nyers, és gusztustalan volt, hogy legszívesebben leütöttem volna, úgyhogy inkább elfordultam, és hallgattam, hogy miről beszélget a tömeg.
- Kéne nekem egy új ágyas… az előző kettő már kezd szétmenni, ha értitek, mire gondolok. – nyerített az egyik.
- Most biztos, hogy szerzek egy gyereket. Ezúttal nem hagyom magam! – csapott a levegőbe egy másik. Ilyen és ehhez hasonló megjegyzések, fogadkozások és hencegések repkedtek az éterben, miközben mindenki vígan hadonászott a jegyekkel. Nagyon nem tetszett a gondolat, ami a fejemben motoszkált a hallottak alapján. Megnéztem jobban a saját belépőmet a pokolba, amikor hirtelen kinyílt egy ajtó az egyik sarokban. A tömeg egy emberként mozdult meg irányába, nem tehettünk mást, mint velük együtt sodródni. Valahol az ajtó környékén elvesztettem Glent, már csak tehetetlenül figyeltem, ahogy eltűnik a tömegben, és közben próbáltam ügyelni arra, hogy a táskámat, amiben Koko rejtőzött, ne nyomják agyon. Az ajtón beérve egy dohos, egészen szűk csigalépcső fogadott, ami lefelé vezetett. ~ Talán tényleg a pokolba váltottunk jegyet… ~

Amikor leértünk, beléptünk egy terembe, ami hasonlított valamiféle arénához, de inkább mint valami kipakolt színház. Ezt erősítette bennem a terem végében lévő vörös függöny. És ekkor belém hasított a nemrégiben átélt Gyűlés emléke... úramég... ez a helyzet nagyon hasonlít arra... ha most tényleg elhúzzák a függönyöket és mögötte egy retardált mágus elkezdi dicsérni magát órákon keresztül, mint akkor, hát én tuti kiszaladok Fioréből...
Az "arénában" roskadozó padok voltak elhelyezve, de bentebb a pódium felé már szebb és kényelmesebb ülőhelyek is voltak. Nyilván oda is szólnak jegyek, csak hát azok drágábbak... az én kis fecnim pont középre szólt, el is foglaltam a helyemet. Valami bunkó meg akart győzni engem arról, hogy márpedig ez az ő helye, és rossz helyre ültem, de végül nem kevés indulattal meggyőztem róla, hogy nincs igaza... persze később rájöttem, hogy de, neki volt igaza, mégse szóltam egy szót se, sőt! Jót vigyorogtam, és már-már kedvem támadt tovább csapongani... csak most nem ez a cél.
A terem kezdett megtelni emberekkel, én pedig vadul forgattam a fejemet, hogy esetleg kiszúrom e a célpontot. Nem igazán véltem felfedezni, de mentségemre szóljon elég sokan voltak... na meg nem mertem nagyon nyújtózkodni, mert Den is ott volt a közelben. Fogalmam sincs, meglátott e, de nem foglalkoztam vele. Tűrjön!
Aztán mikor már mindenki a helyén volt, a pódiumon reflektorfények csaptak fel. Valaki a színpad mögül (vagy előtte, nem tom, nem láttam odáig) ordibálni kezdett;
- Hölgyem is Uraim! Köszöntök mindenkit! Mai napra rengeteg érdekességgel készültem Önöknek, remélem, megtalálják a számukra megfelelőt! Kezdődjék is hát a show!
Hál istennek nem világhódító nyomoroncok reklámozzák magukat... meg vagyok nyugodva! Na de miről hadovál a fickó? Nem igazán értem.
Aztán a függöny elhúzódik, és három leányzó tárul a tömeg elé, láncba verve, amit egy melák csávó tart.
- Első ajánlatunk mára, egy testvérpáros! A legidősebb tizenöt éves, a legfiatalabb tizenhárom! Kitűnő szolgáló lányok vagy ágyasok lehetnek belőlük, és mindegyik É-R-I-N-T-E-T-L-E-N még!!!!
Ez undorító! Felháborító! Kedvem lett volna odaugrani, letépni a melák fejét, megkeresni a ripacs hangoskodót, és azt is kibelezni... Na nem mintha megszólalt volna belőlem a jófiú, de káosz ide vagy oda, azért egy bizonyos értékrendem nekem is van. Beletartozik a mészárlás, a vérontás, a gyújtogatás és a mákosguba evés, de ez az ember kereskedelem, ráadásul ilyen fiatal lányokkal még csak hírből sincs benne. Kiszemeltem azokat a fickókat, akik megvették a leányzókat. Memorizáltam a fejemben az arcukat, és a nevet, amit mondtak hozzá a vásárlásnál. Eljövök értetek, mocskos állatok... jahjahjahj de gyönyörű lesz, mikor kitépem a gerinceteket, hogy azzal szögezzem fel az okádék testeteket egy falra... lehetőleg közterületre!
Elkelt ott még egy s más, majd egy tizenhárom éves kicsi lány került terítékre, akiért csak úgy száguldoztak az ajánlatok. A licitek áradatában volt egy igencsak hangos fickó, majd végül övé lett az utolsó ajánlat. Ő nyerte meg a licitet. Mondták a nevét, és én rögtön felkaptam a fejemet. De hisz ez AZ a fickó! A név stimmel!
Többen felálltak a helyükről hogy heves anyázások közepette fejtsék ki véleményüket a fickó ellen, hogy ő jutott hozzá ilyen "friss húshoz", úgyhogy én is felálltam velük együtt, de én a fickó arcát figyeltem. Igen, stimmel! Ő lesz az!
Na most jön a fogós kérdés. Ráronthatnék itt és most, legalább elintézném a sok mocskos állatot akik ide sereglettek... na de... itt van Den, és lefogadom hogy még megannyi mágus, aki a tömegbe beépülve az ember kereskedelem megbuktatásán dolgozik, vagy esetleg épp az én prédámra fáj a foguk... óvatosabbnak kell lennem. Visszaültem, de nem vettem le a szemem a pasasról. Azt is figyeltem, hogy ki más szemez a fickóval erőteljesen. Egyikük Den volt, ez nem is kérdés. Volt még ott egy-két mágus, akik gyanúsak voltak, úgyhogy csöndben vártam, hogy mit tesz a célpont. Ha elindul, követem. Odakint könnyebben el lehet végezni a munkát, még ha közben a sarkamban is van egy Den...vagy rosszabb...

A csigalépcsőn leérve egy tágas, földalatti aulában találom magam, a már odafent megszokott társaság kereti közt. A terem végében egy vörös függönnyel eltakart pódium árválkodik, mely minden bizonnyal a közelgő előadás színteréül fog szolgálni… ~ Csak remélni tudom, hogy ezúttal nem fog ránk törni a királyi hadsereg, epilógus gyanánt.
Egy rövidebb lélegzetvételű nézelődést követően fel is keresem középen megbúvó székem, s arcomat az öklömmel megtámasztva várom a műsor kezdetét.
A lassan elhaló fények komponálják fel az eseményt, majd a színpadot reflektorsugarak játszóterévé alakítva, mindenki figyelmét a világot jelentő deszkákra szegezik.
- Hölgyem és Uraim! Köszöntök mindenkit! Mai napra rengeteg érdekességgel készültem Önöknek, remélem, megtalálják a számukra megfelelőt! Kezdődjék is hát a show! – Zengi be egy éles hang az aulát, mire a vaskos függönyök utat engednek a mögöttük meglapuló látványnak.
Három fiatal lányka térdel a pódiumon, karjaikon, s nyakukon súlyos fémkarikákkal, melyeknek láncai egy rosszarcú, tespedt fazon mancsában futnak össze.
- Első ajánlatunk mára, egy testvérpáros! A legidősebb tizenöt éves, a legfiatalabb tizenhárom! Kitűnő szolgáló lányok vagy ágyasok lehetnek belőlük, és mindegyik É-R-I-N-T-E-T-L-E-N még!!!! – Ajánlgatja őket a műsorvezető, mire a közönség férfi magja mámoros állapotba tör ki. - Kikiáltási áruk 25.000 Gyémánt! – Eme szavakra kezdetét is veszi a licitáradat.
Végül egy öregedő, két lábon járó, embernek csak költői túlzással nevezhető hájsaláta kaparintja meg magának a gyerekeket, aki győzelme zálogául olyan röfögést hallat, mely még a legtapasztaltabb kondást is meggyőzné róla, hogy ő ténylegesen egy disznó.
Ezt követően mit sem változik a helyzet, a színpadon egymást váltják az apró gyermekek, láncokba vert nők, rabszolgamunkára fogható férfiak, s egzotikus állatok…
Hát igen, kegyetlen ez a világ… kegyetlen, amiért itt nem tudok licitálni egy játékra sem, a nemrég beszerzett mágikus gameboy-omhoz. Pedig bíztam benne, hogy itt a piaci ár alatt hozzájuthatok néhányhoz… de semmi.
Csalódottan simítom végig a kulcsaimat, majd Monocerosénál megállapodva, megidézem rég látott kisállatom. Az apró unikornis szerény fényjáték kíséretében lépi át világunk határait, nem kelt túlzottan nagy feltűnést a zsúfolt lelátón.
- Üdv, kispajtás. – Emelem mellkasom vonalába csillagszellemem, majd az ölembe helyezem. – Valamiért úgy érzem, engem hamarosan elnyom az álom, szóval, ha kiszúrnád ezt a férfit, riassz fel kérlek. – Mutatom fel neki célpontom plakátját.
Monoceros igazi őrszem módjára kihúzza magát a lábaimon, s szigorú tekintettel pásztázni kezdi a tömeget. Ennek tükrében, én engedhetek egyre nehezedő szempilláim akaratának, és hátradőlve, álomra hajtom a fejem.

A párás, szelekkel táncoló fűtenger közepén, amolyan szigetként árválkodik a két személy alakja, kiknek külleme csak halványan vehető ki víziómban. Egyikük magas, erős szál férfi, égnek álló, aranyszőke hajjal, s vörös szemekkel… míg társa egy számomra már ismerős nőszemély… ő az, akit Perseus kulcsának megtalálásakor, a torony tetején láttam. Beszélgetnek valamiről, de szavaik számomra kivehetetlenek…

Álmom a kis unikornis nyelve szakítja félbe, mely az arcomat végigsimítva jelzi, miszerint ideje lenne ébrednem. Homályos látásomban Monoceros patája egy férfi felé bök, kinek külsejét, pár pislogást követően sikerül beazonosítanom… ő a célpontom.
- Köszi, pajti. – Simítom végig az állatka buksiját, aki erre apró kis fénynyalábok képében el is hagyja létsíkunkat.
Egyértelmű, mit kell tennem. ~ Itt és most megölöm. Nem tudja, hogy itt vagyok, nem szúrt ki engem… felesleges volna követnem. Egy jól irányzott tűzgolyóval azonnal véget vethetek az életének. Értelmetlen volna ezt elhúzni… ha elmegy innen, lehet egy jóval biztonságosabb helyen köt ki, de az is meglehet, hogy már odakint is több szövetségese várja. Itt, a tömegben megbújva teljesen észrevétlenül lesújthatok rá… most, vagy soha! – Állok fel vigyorogva helyemről, miközben tenyeremben elkezdem formálni az éjfekete lángtöltetet.

A tömegben sodródva, végül egy kisebb, földalatti aréna nézőterére érkeztem, ahol óriási volt a felfordulás. Néhol verekedéssel, néhol pedig erélyes szóváltással döntöttek egyes székek sorsáról. Megnéztem a jegyemet, majd megkerestem a rajta szereplő széket. Megnyugodtam, amikor láttam, hogy még senki nem ül rajta, aztán néhány gyors mozdulattal ott termettem, és levágtam magam az ülőhelyemre. Jobban körbenézve pont középen kaptam helyet, Glen-t is kiszúrtam egy sorral előrébb, néhány székkel jobbra tőlem. Intettem neki, aztán megakadt a szemem a vörös függönnyel eltakart pódiumon.
Pár perc tolakodás után lecsendesedett a tömeg, mindenki megtalálta a helyét, és szemkápráztató fényjáték kíséretében, kezdetét vehette a műsor.
- Hölgyeim is Uraim! Köszöntök mindenkit! Mai napra rengeteg érdekességgel készültem Önöknek, remélem, megtalálják a számukra megfelelőt! Kezdődjék is hát a show! - A súlyos függönyök elúsztak oldalra, felfedve így három megláncolt, a földön térdeplő fiatal lányt. Kezeiken és lábaikon sebesre kaparta bőrüket a vasbilincs, szemeikben félelem és kétségbeesés honolt. A közönség hangja újra megjött, nyálfröcsögve kezdtek bekiabálni mindenféle gusztustalanságokat, miközben pénzt lóbáltak a levegőben.
- Első ajánlatunk mára, egy testvérpáros! A legidősebb tizenöt éves, a legfiatalabb tizenhárom! Kitűnő szolgáló lányok vagy ágyasok lehetnek belőlük, és mindegyik É-R-I-N-T-E-T-L-E-N még!!!! Kikiáltási áruk 25.000 Gyémánt! – kiéhezett hiénaként licitált egymásra a söpredék. Elképesztő mire képesek az emberek, ez egyszerűen gusztustalan és felháborító. Vajon tudnak róla a hatóságok, hogy mi folyik itt? Lefogadom, hogy az egész város tudja, de mivel hasznuk van belőle, nem foglalkoznak vele. Kezeim remegni kezdtek az idegességtől, ahogy egyre több fiatal lány, és gyermek élete került azoknak a rohadékoknak a kezébe. A mellettem ülő szemét egy 16 éves, fekete hajú lányt szerzett be magának, már toporzékolt, hogy mikor veheti fel az árut. Minden „vásárló” arcát megjegyeztem, hogy a banzáj végén egyenként megölhessem őket. Éppen egy 13 éves kislány volt terítéken, akit hosszú csata után, végül egy férfi nyert el… egy férfi, akinek a neve villámként csapott belém. Itt az emberünk.. ő az.. nem érdekel mije van, vagy mije nincs, én itt és most megölöm. Az elhatározást azonnal tettek követték. Felálltam, és kihúztam kodachim a hüvelyéből, aminek pengéjéből egy pillanattal később kirobbant az aranyló homok. A körülöttem lévők üvöltve arrébb ugrottak.
- Te nem mész innen sehova. – szóltam halkan a jobbomról felpattanó vásárlóhoz, miközben a torkának szorítottam a pengét, de tekintetem nem vettem le a férfiról, aki miatt érkeztünk. A fickó rebegett valamit, nem értettem mit, de nem is érdekelt, nekem elég volt, hogy a félelemtől nem tudott megmozdulni. Még egyszer körbenéztem, amikor egy ismerős alak pattant fel a helyéről.
- Den?! – a döbbenettől kicsit elvékonyodott hangon, félig sikkantva ejtettem ki a fehérhajú fiú nevét, aki immár szintén talpon volt, és egy fekete tűzlabdát idézett épp a kezébe, miközben ugyanazt a férfit figyelte, mint én…

A tömeg úgy hullámzott le a lépcsőn, mint ahogyan a víz folyik a magasabb helyről az alacsonyabbik felé. Atsui-t szem elől tévesztette már a bejáratnál a rúnamágus, de azokban a hátborzongató pillanatokban sokkal inkább azzal volt elfoglalva, hogy nehogy a tömeg lábai alatt végezze. Többször is belerúgtak, meglökték, nekicsapódott a falnak, főleg ah arról a nagydarab disznóról van szó, aki csak úgy tarolt le mindent maga ellőt, hogy a lehető legjobb helyet tudja elfoglalni majd. Egy jó helyett, melynek nagyon is sok fontos szerepe volt a későbbiekben.
Talán a mágusok közül elsőként rét le, de annak fényében, hogy fogalma sem volt, hogy rajtuk kívül van-e még valaki a helyiségben, akinek ilyen képességek rejlenek a tar sójában, ezt nem lehet egyértelműen kijelenteni. Az biztos, hogy a középszektor, ami első ránézésre is, a polgári embereknek volt fenntartva, tudjátok, azok akik kereskedők, vagy hivatalos munkái vannak. Van annyi pénze, hogy kifizesse az italt és annyi, hogy a gyerekei kajáltatása mellett, arra legyen pénze, ami ésszerű és hasznos. Semmi luxus, azok egyel lejjebb voltak, mondhatni díszpáholyban, míg egy résszel feljebb azok, akik inkább azon esetek voltak, hogy vajon miből telne nekik ilyesmire.
Glen égül is leült az egyik székre, mivel a jegyekkel automatikus ülőhely nem párosult. Bár sok idő sem telt el és Atsui is megérkezett, eggyel feljebb, bár nem olyan távol ült le a fiútól. Még szerencse! Így legalább ha valami baj fog kialakulni, biztosan tudni fogja, hogy valaki védeni tudja a hátát. Nem mintha, ő olyan lenne aki valami meggondolatlanságot tudna elkövetni, hiszen mindig is jól átgondolta az eshetőségeket azelőtt, mielőtt cselekedett volna. De ahogyan lassan elsötétedett, miután megtelt a helység és a függöny elgördült és a műsör, már ha lehet annak nevezni ezt a vásárt, elkezdődött, Glen keze ösztönösen is ökölbe szorult.
- Hölgyem is Uraim! Köszöntök mindenkit! Mai napra rengeteg érdekességgel készültem Önöknek, remélem, megtalálják a számukra megfelelőt! Kezdődjék is hát a show! – kiáltotta el magát a műsört vezető férfi, miközben mindenki látta a mögötte térdelő három lányt, vasra verve. Első ajánlatunk mára, egy testvérpáros! A legidősebb tizenöt éves, a legfiatalabb tizenhárom! Kitűnő szolgáló lányok vagy ágyasok lehetnek belőlük, és mindegyik É-R-I-N-T-E-T-L-E-N még!!!! – tette hozzá végül, amire a férfiak nagyja habzó szájjal üvöltött fel! - Kikiáltási áruk 25.000 Gyémánt! - kezdődött el a licitálás.
~Ez most komoly?~ nézett végig a tömegen értetlen arckifejezéssel Glen, ahogyan a keze majdnem kettétörte a karfát a székén ~ Ezek nem emberek, egy ember nem képes ilyenre...~ hajtotta le a fejét, ahogyan a teste elkezdet remegni. ~Na látod, milyenek az emberek... önzőek, nagyravágyóak, olyanok, aki képesek átgázolni akárkin, hogy elérjék a céljaikat, a nyomorba és a sötétségbe taszítani mindazt, amit utálnak és rabszolgasorba hajtani mindent, melyre képesek....~ szólalt meg egy apró kis gondolat Glen agyán. Észre sem vette, hogy azok nem az ő szavai, akkor még nem.
- Ilyenek az emberek?- kérdezte magától, halkan, ahogyan a remegés abbamaradt és felnézett a pódiumra, ahogyan a tömeg zsongását sem hallotta. Minden halk volt. Egy nem túl magas, negyvenes éveiben járó, kissé kopaszodó alak, mosolygó boldog arca, tudatta a közönséggel, hogy ő nyerte a licitet és viheti haza a testvérpárt- Ilyenek?- a tömeg hangja, újra elérte őt, ahogyan megbökte valaki. Egy férfi, aki mellette ült és értetlenül nézett rá.
- Jól van? -kérdezte Glen-től, de a fiú nem is nézett rá az pár kérdően nézi férfira, aki csak pár pillanatig nézett rá, majd megvonva a vállát, a tekintette visszaterelődött arra a „tárgyra”, melyet Glen is nézett.
Egy hét év körüli gyermek, majd ő is talált vevőt és ez így folytatódott. De nemcsak emberek, tárgyat, állatok és minden olyan dolog, melyet elehetett adni. Nem emberkereskedelem volt ez, hanem zsibvásár, nem több és nem is kevesebb. És minden egyes perccel nehezebben nyomta a tenyerét, mely megtámasztotta az egyre jobban elnehezedő fejét. ~ Most látok ilyent először... nem hittem volna el senkinek, ha nem a saját szememmel látnám ezt. Ez a hely... az emberiség legmélyebb bugyrainak egyike.. egy fertő, melyet el kell törölni. ~ emelkedett fel a feje a tenyeréről, ahogyan sötétség hullót a szemeire ~... úgy hírlik három olyan tárgyat birtokol a személy amivel el is lehet pusztítani a világot. Ezen ok miatt vagyunk csak. Ha az ember ilyen tárgyak birokában van, biztos retteg attól, hogy elveszítheti, hogy visszaalacsonyodik oda, ahol addig volt. Magánál tarthatja mindig és ha itt van... ~ mosolyodott el- ~ … miután megöltük, a tárgyakat megkaparintva mindent megváltoztatok itt!~
- Te nem mész innen sehova. -rántotta vissza a valóságba Atsui szavai, ahogyan villámgyorsan nézett hátra. Látta, hogy a lány egy férfinak szegezi azt a fegyvert és az arca olyan elszánt, mind eddig soha. Nem hallotta a férfi nevét, így nem tudta, hogy mi történik. ~Ez a férfi lenne az?~ ragadta meg a karfát ~[color=green]Itt a lehetőség!~ ugrott volna fel, ahogyan megtorpant. ~Ne most! Ha valóban annak az erőnek a birtokában van, akkor akik most rátámadnak hallottak. Várd ki, hogy elcsituljon a helyzet, leeressze a védelmét és akkor támad meg! ~ nem mozdult. Maga sem tudta, hogy miért, de engedelmeskedett ennek a parancsnak, mely akkor nem volt több, mind egy megérzés. - Den? - hirtelen megváltozott Atsui tekintette és már nem a férfira nézett. Tekintette villámgyorsan követte a lány arcának az útirányát és egy másik mágus tárult a szeme elé. ~Ő is a férfira vadászik?~ gondolkodott el rajta, de a dolgok ezúttal nagyon gyorsan változnak.

//Megj.: a piros színű gondolatok Glen másik énjét tükrözik, aki ekkor csak ébredezett! //

Glen nem mozdult. Kivárt. Valahol legbelül egy hang azt mondta neki, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy ő is harcba szálljon. Pedig a dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogyan azt a többiek és Glen is várta. Az ellenségük nem mozdult meg, kivárt, mintha csupán egy jót nevetne a dolgon, úgy görnyedt a szája, apró kis gúnyos mosollyá. Glen-nek valahogy nagyon is rossz érzése támadt. Mind egy Apró kis érzés, ez az apró kis gondolat, melyet nem tudott kiverni a fejéből. Vajon mi lehetett ez az apró ki gondolat, mely szegett ütött a rúnamágus fejébe? Nemmás, mint ebből, ebből a patthelytettből baj lesz és nem ő fogja húzni a rövidebbet.
És mintha ez a képzelete megelevenedett volna, úgy mozdult meg egyszerre több árny. A terem több feléből, azok a személyek, melyek addig a falnak támaszkodva álltak és némán figyeltek. Nem vendégek voltak ők, sokkal többek, sokkal fontosabba feladattal. Glen egy pillanatra ledöbbent, majd elmosolyodott.
~Testőrök!~ nevetett volna, fel ahogyan beletúrt a hajába és elmosolyodott. ~Hát persze... erre nem is gondoltam. ~ nézett körbe, ahogyan a férfira támadó mágusokat elégé lefoglalták az örök. Egyedül ő maradt olyan közel hozzá, hogy tehessen valamit ellene és mivel semmi gyanú nem volt rá nézve és senki sem tekintette abban a pillanatban ellenségnek, érdeklődve nézett az egy sorral följebb álló férfira. ~Jól tudta, hogy ha akarnak, itt tudnak majd a legkönnyebben rátámadni. Ez pedig azt jelenti, hogy ha itt nem sikerült, akkor máshol is kevés esélyünk van. Most mindenki másra figyel, ahogyan ő is.- Nézett körbe a teremben. ~Ha nem most, akkor máskor sem lesz ennél jobb lehetőségem...~ határozta el magát, hogy ő is közbeavatkozik. ~Ne tedd te ostoba!~ súgta neki kiabálva egy belső hang, mely egyre halkabb lett és melyre ezúttal már nem hallgatott, az ő legnagyobb hibájára.
Hirtelen pattant fel, ahogyan a kezét maga elé rántva, mintha írni akart volna a levegőbe valamit, ebben megakadályozták. A semmiből egy kard látképe jelent meg ellőre, ahogyan csak a gyors reflexeinek köszönhette, hogy a kard nem vágta ketté as fejét és életben maradt.
- Ez közel volt...- nézett a férfira, aki vele szemben állt, pontosan a célpontja és őközte. - … mikor jöttél rá, hogy ellenetek vagyok? -kérdezte tőle mosolyogva, de a férfi nem mosolygott. Fapófával nézett Glen-re.
- Már azóta, hogy beléptél annak a lánynak a társaként...- vetett egy pillantást az éppen elégé megszorongatott Atsui-ra,- És most add meg magad. Nem szívesen ölnék meg akárkit is...
- Ez nem fog menni... -rántotta meg a vállát, ahogyan felegyenesedett - … itt ma valaki meghall.- arca mosolygós volt és nyugodt. - Ha ő nem, akkor te!- mutatott ténylegesen az ellenfele mögötti férfira, mégis úgy jött ki, hogy nem is őrá, hanem a mostani ellenfelére mutat.
- Ha...- rántotta maga elé a kardját. Mely egyszer már majdnem kioltotta Glen életét. - … próbált csak meg! - feszítette meg a kardot magabiztosan, de abban a pillanatban el is engedte. Nem támadott, mert ő az a fajta volt, hogy ha nem egyenlő esélyekkel indulhat az ellenfele ellen, az egyértelmű azzal, hogy ha a harcot meg is nyeri, az nem az ő akaratából ás nem a saját erejéből sikerült.
- Mi van? -kérdezte Glen értetlenül, ahogyan a teste elnehezült és nem tudott mozdulni. Mintha egy tonnányi súly nyomta volna a vállait, úgy zuhant a földre és próbálta magát visszanyomni, de sikertelenül- Mi ez...- kérdezte fájdalmasan.
- Nem mindegy? -kérdezte tőle szánakozó arccal- Te már vesztettél.

A nyomás lassan abbamaradt, de a kattanó bilincsek ellen és a különös nyakörv ellen, nem volt mit tenni. Nem volt Glen-nek elég ereje ahhoz, hogy ellenálljon. Magánál volt, tudta, mit kellene tennie, de nem volt ereje már ahhoz, hogy meg is tegye. Majd Den próváékozása után, mely elég rázósra sikeredett, már neki sem volt kedve sem ahhoz, hogy ellenszegüljön.
~ Szóval így bírtak mindenkit engedelmességre..~gondolta, ahogyan megjelenik a porondmester. Glen az arca földnek volt, ahogyan valaki megragadta a haját és kényszerítette, hogy feltérdeljen és szembenézel azzal, aki a célpontjuk volt és most szó szerint lenézi őket. Milhao a porondmester ugyan szavatkozik, hogy ez valamilyen felelőtlenség miatt van és töbször is megemlítti, hogy valamelyik alkalmazottja nagyon is megfizet ezért, ahogyan Mortre szeme mintha megakadt volna atsui-n. Nyugodtan végigmérte, majd nyugodtan jelentette ki.
Egész jó bőr... - jegyezte meg, ahogyan Glen-re és Den-re nézett. - A lányt hozzátok, jó lesz fürdéshez, a többi a tiétek Milhao. - mondta és a mellette lévő testőrök el is elindulnak, szegény Atsuival együtt, aki hiába ellenkezett, ebbe nem volt beleszólása.
Glen összeszorította a fogait, ahogyan elfordította a fejét, miközben elráncigálták okét. Pontosan odakerültek ahova a többi rab. A ketrecek közé, a többi árucikk mellé és nem tudtak tenni semmit. Talán ebben még szerencse volt, hogy a két fiú egymás mellé került.
- Most hogy tovább? -kérdezte tőle, ahogyan felült a ketrecben és megsimogatta a nyakát. Kezdett rendbe jönni a teste, de nem volt még csúcsformában, az látszott rajta. - Minél tovább vagyunk itt, annál kevesebb az esélyünk arra, hogy megmentsük Atsui-t. Mert te is ezt akarod...- nézett Den-re- … láttam az arcodon odabent.

- Den? – Szólít meg hirtelen egy ismerős hang.
Meglepetten kezdem pásztázni a lelátót, mígnem a közelben egy türkizhajú lány alakjára leszek figyelmes, aki égszín szemeivel szintúgy engem figyel.
- Atsu? – Pislogok rá megilletődötten. ~ De vajon mit keres ő itt? Hades mester említette, hogy a törvényes céhek képviselői is feltűnhetnek a színen, de… miért pont ő? – Kezdek őrlődni gondolataim közt, melyből rövid idő múlva különös forróságérzet szakít ki.
- Francba, a tűzgolyóm! – Rázom meg pánikszerűen a karom. – Ááá… gyorsan… megvagy! – Hajítom a lángtöltetet hirtelen felindulásból a célpontom irányába.
Mágiám azonban nem érhet révbe, hisz hamar kioltja egy vele ellentétes elemű technika, a férfi egyik testőrének jóvoltából. Rövidesen kardok csillannak fel a sötétben, s jellegzetes csengésükkel tarkítják az egyre inkább kibontakozó pánik robaját. Én se maradok rest, kaszámat a hátamról lecsatolva megforgatom párszor a tengelye körül, így elegendő teret nyerve magamnak, hogy Atsu mellé rohanhassak.
- A részleteket hagyjuk későbbre… jelenleg túl sokan hallgatóznának. – Kínálom meg elmaradhatatlan vigyorommal, mielőtt még végigmérném ellenségeink végeláthatatlan választékát.
- Miféle részleteket… - Kezdené Atsu, de hangja hamar elmosódik számomra, hála az engem támadó testőrnek.
Pengéjével vízszintes ívben próbál keresztülvágni, ám miután a Starsplint nyelével félreütöm fegyverét, könnyűszerrel felnyársalom felsőtestét.
- Ezúttal is rád hagyom a jobb oldalt! – Ordítom még vissza a lánynak, s teljes mértékben átadom magam a csata hevének.
Figyelmem egy férfi vonja magára, ki négykézláb veti rá magát egy ülő alkalmatosságra, ám elrugaszkodásának pillanatában testét szőr fedi be, s egy farkas képében ugrik tovább. Horror regényekbe illő vonyítást hallatva vájná bele fogait nyaki ütőereimbe, én azonban kaszámmal hosszában kettészelem a fenevadat, ami így már két darabban ér földet.
Rögvest elcsapom a tekintetem, mikor a távolban egy számszeríj ragyog fel, gazdája kezében alakot öltve.
- Jetblack Fire Ball! – Veszem célba a fegyvermágust, mielőtt még komolyabb bonyodalmat okozhatna.
Mágiám lendülete hamar magával ragadja a férfit, s testét rongybabaként vágja neki a közeli falnak.
Ám hiába minden igyekezetem, mire feleszmélek, már több tucatnyi új ellenfél vesz körbe. Többségük csak egyszerű kardforgató, de mágusok is akadnak köztük szépszerével.
- Jetblack Fire Magic! – Eresztek útjára egy adagnyi tűznyalábot, melyek ugyan kigyújtanak pár testőrt, a képzettebb ellenfeleim mind hárítják a támadást, hála saját varázslataiknak.
- Steel Claws! – Robban ki egyikőjük, öklén fémkarmokkal.
Vágása vonalából reflexszerűen felhajtom álam, majd mikor újra támadna, szabadon maradt gyomrába beletérdelek, s az így előrebukó mágusba mélyítem a Starsplint borotvaéles aljzatát.
Épphogy kirántom az elernyedt testből véres fegyverem, máris víz és szél mágiák zárják közre a körülöttem lévő teret, mielőtt még rám fonnák magukat. Minden megmaradt oxigént kigyújtok a sugaramban, s hirtelen hátrarugózva, sikerül kikecmeregnem a halálcsapdából.
Kaszámat oldalra kicsapva veszek újult lendületet magamon, majd a földtől elrugaszkodva, földet érés előtt szelem ketté a szélmágust, kinek vére még tovább tarkítja a rólam lecsordogáló testnedvek már amúgy is széles tárházát.
- Water magic! – Indul meg felém egy újabb vízoszlop.
- Jetblack Fire Magic! – Oltom ki a mágiát.
Az így keletkezett gőzből előtörve, sikerül meglepnem a támadót, kinek testét gyönyörű ívben fel is nyársalom fegyverem végével, mielőtt még lerúgnám róla.
Zihálva pillantok vissza Atsura, s mint kiderül, neki sincs könnyebb dolga… hatalmas a túlerő.
Épp egy jól megtermett fegyvermágus készül hátba támadni, ezt megakadályozandó, a férfi gerincébe hajítom a kaszámat, mielőtt elérhetné célját. Ugyanakkor, a következményekkel nem számoltam… igaz, hogy így időt nyertem a lánynak, ám fegyvertelenségem látva, tüstént mögöttem terem egy újabb támadó. Szerencsémre azonban Atsu is résen van, s néhány homokpengével gyors el is sodorja a férfit, aki így képtelen komolyabb kárt okozni.
De mind hiába… levágtam már tucatnyi ellenfelet, erőnkön felül harcolunk, de túl sok itt az ellenfél. A Starsplintet se vagyok képes visszaszerezni, hisz utamat mágusok egész tömege gátolja. Bár az elől álló férfit sikerül szabályosan kettétépnem, ujjaim lángra lobbantásával, diadalittas ordításom hamar elhal… a testemet mágikus támadások szabályos sorozata zihálja szét. A jég rideg vágása, fém kegyetlen ütése, a tűz égető forrósága… ellenfeleim ezúttal mindent beleadnak… még ugyan sikerül megtennem pár erőtlen lépést, de végül a porban kötök ki. Már csillagszelemet se tudnék idézni… bár, azt nem is terveztem. Monoceros és Pegasus harcképtelen, Virgot pedig semmiképp sem hívnám elő ilyen disznók közt… Perseus pedig úgy se jönne, hiába is kérném…
Látásomat apró kis villanások egész kavalkádja gátolja, füleimben néma, mégis fülsüketítő zúgás lesz úrrá, végtagjaim pedig megtagadják akaratom.
Bár közérzetem csekély, azt még érzem, amikor pár béklyót erősítenek rám, hisz energiájuk piócaként kapcsolódik be mágiám áramlásába.
- Sajnálom… rengeteget megöltem… de elértem a korlátaimat. – Suttogom megbánóan, magam se tudom kinek… talán önmagamtól kérek ily módon elnézést… vagy talán Atsutól… esetleg az önbecsülésemtől… mindegy is…
- Fogadja legmélyebb bocsánatkérésem Mortre úr, fogalmam sincs, hogy történhetett ez… - Hallom a porondmester szavatkozását, mely a valóságban feltehetően jóval élesebb hangszínen csendül, mint azt én ki tudnám venni.
A férfi nem tudom válaszol-e bármit is, ami viszont bizonyos, hogy az erőtlen Atsu felett rengeteget időzik… próbálnám összeszedni megmaradt erőm, amikor egy különös villanásra leszek figyelmes. Ruhájából furcsa tárgy hullik alá, s mivel senki más nem figyel fel erre, kulcsaimmal egyetemben nadrágzsebem rejtekébe helyezem azt.
- Egész jó bőr... – Jelenti ki Mortre, Atsut méregetve, majd felém, és egy másik leterített fiú felé pillant, akit most látok először. - A lányt hozzátok, jó lesz fürdéshez, a többi a tiétek, Milhao.
- Igen…? – Kecmergek fel, tartalékaim utolsó morzsáit is latba vetve. – Ha fürdéshez kell ember, vigyél engem, te rohadék! – Ordítok fel, miközben szájizmaim fájdalmas munkájának hála, egy hihetetlenül széles, s beteg vigyort sikerül magamra öltenem. – Nálam jobban senki se tud megfürdetni a saját véredben! – Rohannék az irányába, ám béklyóim hatása ekkor teljesedik csak ki igazán… gyötrelmes, mégis megnyugtató zsibbadtság szalad végig a testemen… a külvilág pedig megszűnik létezni számomra.

Mire magamhoz térek, egy sötét, szűk ketrecben találom magam, egy olyan terem kellős közepén, ahol a kétségbeesés dominál mindent.
- Most hogy tovább? – Zendül fel sajgó fejemben egy hang. - Minél tovább vagyunk itt, annál kevesebb az esélyünk arra, hogy megmentsük Atsui-t. Mert te is ezt akarod... - Fordul felém az illető, de még nem látom tisztán, ki is ő. - … láttam az arcodon odabent.
- Meg fogom menteni… kerüljön bármibe… - Zihálom nagy nehezen, levegőért kapkodva. – És már tudom is, hogy hogyan…
Bár észjárásom még lassú, tervem már kezd kibontakozni a fejemben… ám egyelőre meg kell várnom, amíg csökkentik az őrséget… túl sok itt az éber szempár… még…

- Atsu? – pislogott rám hasonló meglepettséggel a fiú, amikor sikerült kiszúrnia. Kezében fekete tűzgolyó várta a végzetét. Mágia, amit még sosem láttam tőle. Vajon hol tanulhatta, és mikor? Eme röpke gondolat, ahogy jött, úgy tova is szállt, amint észrevettem, hogy a teremben tobzódó tömeg fele egyként mozdult felénk. Őrök tucatjai, akik csak arra vártak, hogy kardélre hányhassák élettelen testünket.. vagy még rosszabb.
Ketten karddal támadtak rám, de nem engedtem őket közel. Ökölbe szorított karommal a levegőbe csaptam.
- Sand Fist!! – emberméretű homokököl kérte fel táncra a két pojácát, akik még a levegőben igent mondtak a felkérésre, s olyannyira élvezték a keringőt, hogy csak az egyik fal tövében ácsorgó padok tudták megállítani kiütött testüket. Mire földet értek, Den mellém birkózta magát.
- A részleteket hagyjuk későbbre… jelenleg túl sokan hallgatóznának. – mondta a szokásos vigyorral arcán.
- Miféle részleteket… - kezdtem az értetlenkedést, aztán inkább legyintettem, mivel közben már egy penge próbált bőrtesztet csinálni a fiú felsőtestén, szerencsére sikertelenül. Csak hogy én se unatkozzak, egy az enyémhez hasonló varázsige csapta meg fülem,
- Shadow Fist! – aztán a gyomromat is, és kecses ívű repülésbe kezdtem, csakúgy, mint előző ellenfeleim, de én nem értem el a falat, még előtte földet értem. Fél térdre támaszkodva próbáltam levegőt venni, de nem hagyták a disznók, kénytelen voltam hát én is bekeményíteni.
- Shadow Fist!
- Kétszer ugyanazzal a támadással? Na ne röhögtess.. – mosolyogtam a magabiztosságtól meglepődött fazonra. – Crystal Magic! – kristályfal tűnt elő előttem, ami gond nélkül felfogta a szürke árnyékököl csapását. Legyintettem, a fal eltűnt, és szabad tenyeremmel a levegőbe hasítottam.
- Sand Blade! – mire felfoghatta volna, már kettészakította homokpengém, de nem volt időm elégettnek lenni, ugyanis két másik érkezett az elesett helyére, és két oldalról támadtak egyszerre.
- Wood Make: Stump!
- Lightning Ball!
Kardomat szinte fénysebességgel vágtam a helyére, hogy védeni tudjam a támadásokat, de nem sok esélyem volt a sikerre.
-Sand Magic! – a villámló gömböt körbefogtam homokkal, - Crystal Magic! – másik karommal pedig újabb kristályfalat idéztem közém, és a felém száguldó farönk közé. A villámot megfogtam, de a kristályba nem tudtam elég varázserőt koncentrálni. A rönk belecsapódott, és a fallal együtt száguldott felém tovább. Megpróbáltam megállítani, de csak lassítani sikerült, mielőtt elért volna, kénytelen voltam megszüntetni a varázslatot. A kristály tovatűnt, a rönk pedig kegyetlenül letarolt. Több helyen felszakította bőrömet rücskös kérge, mielőtt eltűnt volna. Nyögve felálltam, de lábaim már nem akartak feltétel nélkül engedelmeskedni.
- Megvagy még, Koko? – kérdeztem a vállam fölött zihálva.
- Igen, semmi bajom. – felelte a táskámból remegő hangú kis koalám. – Gondolom még ne bújjak elő…
- A-a… ráérsz még… - mondtam sokat mondó hanglejtésben, és komolyabb ábrázattal a két mágus felé fordultam. – Akkor játszunk komolyan.. – két karomat kitártam oldalra, és több száz apró homokgolyót idéztem a levegőbe. A villámmágus bizonytalanul a még mindig elégedetten vigyorgó növénymágusra nézett, és pedig tenyereimet előrelendítve, útjára indítottam a puskagolyóként száguldó lövedékeket.
- Electric Wall!
- Wood make: Defender!
A villámló, elektronikus falat könnyedén szétszaggatták a golyók, a mágus pedig számos helyen átlyukasztva, holtan esett össze, a másik fickó viszont dörzsöltebb volt. Facölöpök hadába burkolózva várta a becsapódást, és a kemény fa valóban kifogott a homokomon. Valami furcsa hangra, és a hátamra fröcsögő folyadékra lettem figyelmes. Gyorsan megfordultam, de már csak egy üveges tekintetű férfit láttam a földre omlani, kezében egy karddal, hátában egy kaszával. Den kaszájával. Felé fordultam, hogy megköszönjem, de a srác mögött máris egy másik kardos őr ténykedett.
- Sand Blade! – pengéimben már nem volt elég erő, hogy felszabdalják a férfit, így csak megsebesítve hátrarepítették azt.
- Wood make: Foot! – három facölöp vágódott ki alattam a földből, és csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy nem felnyársaltak, „csak” a levegőbe rúgták testem. Jó két métert repültem, majd visszazuhantam a földre. Minden egyes zúzódást, vágást, karmolást éreztem a testemen, és a fájdalom csak fokozódott. Megpróbáltam felállni, de az egyik fegyveres őr tarkón vágott a kardja markolatával, amitől visszaszédültem. A favágó is mellém lépdelt, és jobb lábát a hátamra téve a földre préselt. Legszívesebben egyenként vágtam volna le a végtagjait..
- Fogadja legmélyebb bocsánatkérésem Mortre úr, fogalmam sincs, hogy történhetett ez… - mentegetőzött a közben mellénk vágódott porondmester, miközben a fejét ide-oda forgatta, hogy felmérje a károkat, meg hogy ne kelljen az ezüstszínű, szigorú szempárba néznie. Közben két másik rohadék a nyakamra erősített valamiféle nyakörvet, illetve a kezeimet is megbilincselték, de látásom már elhomályosult, és többi érzékem is tompulni tetszett. Nem csodálkoztam, éreztem, hogy mind varázserőm, mind fizikai erőm a nulla felé közelít, akartam volna mozdulni, de már nem tudtam.
A férfi, akinek begyűjtésére érkeztünk, elégedetten megállt felettünk, és méregetni kezdett. Ekkor vettem észre a szintén megbéklyózott Glent a földön, akinek szerencsére látszólag nem esett baja. Elkapott a hányinger, ahogy a férfi végigmustrálta meggyötört testem.
- Egész jó bőr... – mondta, majd a két fiú felé fordult. - A lányt hozzátok, jó lesz fürdéshez, a többi a tiétek Milhao.
- Igen…? – próbálkozott Den. – Ha fürdéshez kell ember, vigyél engem, te rohadék! – ordította. – Nálam jobban senki se tud megfürdetni a saját véredben! – meglepő módon, sikerült feltápászkodnia, és pár lépést tennie a Mortre nevezetű irányába, de a vesztébe rohant. A nyakán és kezein lévő béklyók felizzottak, és azonnal földhöz vágták Den vonagló testét, aki szinte rögtön el is ájult. Ezen a ponton gondoltam át ellenállásra törekvő terveimet, bár amúgy sem tudtam mozdulni. Egy férfi a karjába vette erőtlen testem, persze cseppet sem kímélve azt, és Mortre nyomában elindult velem a terem egyik vége felé. Karom még kitartottam Denék irányába, de szólni már nem volt erőm, csak a kis Koko mocorgása nyugtatott meg, amit a hátamban éreztem. Végül egy ajtón át elhagytuk a borzalmak színházát..