Igaz vagy hamis (Magán küldetés Lidérc, Atsui, Den és Glen számára)

Végignézve Denék harcát, piszok jól mulattam! Többek közt azért, mert esélyük nem volt! A másik két mágust ugyan nem ismertem, de Den szerencsétlenségén jól szórakoztam, még meg is tapsoltam a jelenetet, mikor végül elvitték a társaságot a színpad mögé.
Ott maradtam még egy kicsit, meg akartam várni míg a legtöbb ember eltakarodik a terepről. Hogy addig ne unatkozzak, felbontottam a levelet, amit a küldetéshez kaptam. Iván mester jó barátja írta, akkor nyilván a mester remekeihez hasonlóan egy mukkot se fogok érteni az egészből...
Felbontottam a borítékot, kihúztam a tartalmát, ami nem levél volt, hanem egy fénykép. Valami piramis alakú tárgy volt rajta, talán kristályból. Felmerült bennem, hogy esetleg ez egy lakrima, vagy valami hasonló, és ha így van, akkor már értem, miért ilyen fontos hajkurászni ezt a fickót. A fénykép hátuljára még volt írva egy sor, amin csak kérdőn felhúztam a szemöldökömet.
" semmilyen körülmények között ne használj mágiát ha nálad van!"
Na ez engem nem fog érdekelni, ugyanis nem használok mágiát, hahahahaha! Habár... felötlött bennem a kérdés, hogy a pengéim előhívása mágiának minősül e... fajin, tehát megszerzem a tárgyat, és onnantól fogva csak szaladhatok, de nem harcolhatok?! Hát nem fantasztikus az élet, komolyan?!
Elraktam a fényképet a zsebembe, és körbenéztem. A célszemély éppen elment, már álltam volna fel hogy kövessem, de ekkor eszembe jutott valami. Den a rabszolgákhoz hasonlóan be van zárva a színpad mögött. Öcsém... ezt semmi pénzért nem fogom kihagyni!
Mikor már egyre kevesebben voltak a teremben, elsunnyogtam a színpad felé, majd mikor senki nem figyelt, beosontam a függönyök mögé. Ott volt a sok ketrec, bennük a rettegve kuporgó rabokkal. És a kis helyiség végében ott gubbasztott Den, rácsok mögött. Önelégült vigyorral odasétáltam a ketrecéhez, majd leguggoltam, hogy egy szinten legyen a tekintetünk.
-Hát, Starkiller kapitány...ez sz*r ügy!
Nem mertem hangosan nevetni, nehogy meghallják odakint, de magamban fetrengtem a röhögéstől.
-Nem tudom, miért jöttetek, de az én pecsenyémre hiába pályáztok! Elnézegetném még napestig ezt a nyilvánvalóan ostoba és szánalomgerjesztő helyzetedet, de hát...vár a meló!
Ekkor belépett egy fickó, és értetlenkedve bámult rám. Közelebb jött, és mérgesen mormogott;
-Mit keres maga itt! A licitnek már rég vége! Azonnal...
Kicsaptam a fűrészpengéimet, úgy, hogy Den is jól lássa őket. Tény, hogy Den hatalma nagyobb volt a saját mágiája felett, de ő még nem látta a sokkal nagyobb és durvább fegyverzetemet, ami nem egyszerűen átszúrta a szerencsétlen fickót előttem, hanem cafatokra tépte a beleit, a hátán pedig gusztustalan pép formájában kiköpte. Majd mikor kirántottam a pengét, a fickó egyszerűen kifordult a saját testéből. Úgy álltam, hogy mindezt a rabok is és főleg Den végignézze. Nem erődemonstrációnak szántam, csak éreztetni akartam, hogy továbbra sem viccelek.
Bármit is mondott akkor Den, nem figyeltem rá, mert megpillantottam a földön heverő húscafat oldalán lévő kulcscsomót. Szélesen elvigyorodtam, és megnéztem, mennyire messze fekszik a test a ketrecektől. Den nem érhette el, de a mellette lévő másik mágus igen. Den már megszokhatta az agymenéseimet, hát így neki nem lenne kihívás.
-Most megyek! Jó szórakozást, kapitány!

Az ajtó túloldalán egy szűkös kamrába érkeztünk, ahol csak egy felfelé tekergőző csigalépcső volt. Mortre megállás nélkül baktatott tovább a lépcsőn, nyomában az engem hurcoló testőrrel, mögöttünk pedig a másik kétajtós szekrény zárta a sort. Hűvös volt, és éreztem, ahogy libbenő hajam néha rátapad a nyirkos falra. Vajon mit csináltak Dennel? Talán rá is ez a sors vár? Kinek tudnának eladni egy erős mágust? Ráadásul nem is akármelyik céh tagja… Remélem Glen-nek sem esett baja. Cikázó gondolataimat akaratlanul is Den töltötte ki, bár tudtam, hogy Glenért jobban kéne aggódnom, de az a fiú, akármilyen őrült is volt, nem egyszer húzott ki a csávából. Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy ő állt hozzám legközelebb… Gab után persze. Ha ő megtudná, hogy egy sötét céhessel barátkozom… ebbe inkább bele sem gondolok..
Itt tartottam gondolataimban, amikor egy újabb ajtóhoz értünk. A küszöbön átlépve, mintha egy másik világba csöppentünk volna. Gyönyörű és nem kevésbé drága bútorokkal berendezett, ragyogóan tiszta és pofátlanul fényűző szobába érkeztünk. Messziről megismertem a puha bársonyhuzatokat, a kézzel szőtt szőnyegeket, a méregdrága festményeket és szobrokat.. túl sok ilyen helyet láttam már, és ritkán szereztem kellemes tapasztalatokat. Kimentünk a szobából, és egy kisebb hallba értünk, ami ugyanolyan fényűző volt, mint az előző helyiség. Ez a fickó nagyon gazdag lehet, de vajon miből? Az viszont megnyugtató, hogy nem lehetünk messze a kocsmától…
- Mindenhova velem jön a lány… - végigsimította arcomat. – Ez parancs! – a két pitbull bólintott, Mortre pedig sarkon fordult, és meg sem álltunk az étkezőig. Hosszú, nemes fából faragott asztal, roskadásig tömve íncsiklandó ételekkel, amiknek nagy részét én csak képeken láttam korábban. A férfi leengedte lábaimat, és megrázott, hogy használjam őket. Miután megbizonyosodott, hogy nem dőlök el, mint egy krumplis zsák, erősen megragadott, és lenyomott az egyik székre, éppen az asztalfőnél helyet foglaló Mortre mellett, majd hátrébb lépett.
- Bizonyára éhes vagy már. – szólt nyugodt hangon, de fikarcnyi kedvességet sem éreztem szavaiban. – Egyél! – közölte, majd teleszedte a tányérját, és tömni kezdte magát. Én nem szóltam semmit, csak figyeltem, ahogy zabál. Mikor észrevette, hogy nem eszem, az asztalra engedte zsemlét tartó bal kezét, úgy hogy csontja koppant a fán. – Ugyan, nem kell a műsor. Ehetsz bármit, ami jól esik, tudom, hogy éhes vagy. Nem kell megjátszanod a lázadó rabszolgalányt. – közelebb hajolt, és megcirógatta a nyakamat. – Nem szeretnék neked fájdalmat okozni, de megteszem, ha ellenállsz… világosan fogalmaztam? – mosolygott.
- Tökéletesen. – feleltem halkan, aztán szedtem némi zöldséget és köretet a tányéromra. Valóban éhes voltam, tulajdonképpen kopogott a szemem. Nem láttam értelmét ellenállásnak, az étel nyilvánvalóan nem volt mérgezett, és nem voltam olyan helyzetben, hogy kekeckedjek. Okosabbnak láttam erőt gyűjteni, amihez az étel nagyban hozzájárult, azt meg láttam, hogy mit tett Dennel a nyakörv, és egy porcikám sem kívánta próbára tenni az erejét.
- Ugye tudja, hogy a társaim eljönnek értem? – kérdeztem, és jókedvű falatozást szimuláltam. Mortre felkacagott, már amennyire a szájában őrlődő falatok engedték.
- Ugye tudod, hogy a társaid épp egy ketrecbe zárva, megbéklyózva várják a végzetüket? – kérdezte kuncogva, miközben folytatta az evést. Elmosolyodtam. Úgy tűnt nem csak én élvezem ezt a játékot.
- Tudom. De azt is tudom, hogy ezek a nevetséges kis nyakörvek nem fogják őket sokáig visszatartani… ahogy engem sem. – mosolyogtam tovább, de most ránéztem a férfire.
- Ezek a „nevetséges kis nyakörvek” már sokmindenkit visszatartottak. Nálatok jóval erősebb varázslókat is, kislány. Ne ringasd magad alaptalan tündérmesékbe… a valóság ennél sokkal rusztikusabb, főleg nekik. Te csak legyél hálás, amiért magammal hoztalak.
- Én a maga helyében nem becsülném le őket. Főleg a fehérhajút, aki a Grimoire Heart egyik mágusa. Elég nagy ostobaság kikezdeni a legnagyobb sötét céhvel, nem gondolja? – magyaráztam tudálékosan, miközben Mortre rezdüléseit figyeltem. - Mellesleg a srác komplett őrült, a maga „karrierjének” rövid úton befellegzik, ha idetalál… és ide fog, ez csak idő kérdése… - nyammogtam tovább, szavaim saját magam nyugtatására is szolgáltak.
- Nos az idő valóban nem elhanyagolható tényező, különösen a magácska épségét tekintve… a nagy kérdés azonban inkább az, hogy vajon lesz-e miért idetalálnia a kis barátjának.. – arcom elkomolyodott, Mortre pedig ezt látva, elégedetten hátradőlt a széken, és megtörölte a száját, amikor egy pincér lépett mellé.
- Uram Hozuka-san és Misano-san megérkeztek, a dolgozó szobájában várják. – mondta, majd alázatosan meghajolt, és sietősen távozott, meg sem várta, hogy gazdája megköszönje, nyilván tudta, hogy semmi ilyesmire nem számíthat. Mortre felállt az asztaltól, és intett az egyik kutyájának, aki megragadta az egyik karom, és felhúzott a székről. Kirántottam a kezem szorításából.
- Menni fog egyedül is, kösz.– azzal engedelmesen „vendéglátóm” után eredtem a dolgozószobája felé.

Elképzelésimhez híven, a sötétség térhódítása egyre kevesebb őrt tűr meg a helységben, s miután lepereg pár óra, már szinte csak a rabok elkeseredett nyögdécselései járják át a termet… a rabszolgakereskedők bérenceit sehol se látni.
Már épp a kulcsaimhoz nyúlnék, amikor egy különös árny léptei törik meg az egyhangú háttérzajt… eleinte képtelen vagyok kivenni a küllemét, ám a porondon túlról beszűrődő, halvány fényben felcsillanó fizimiskát ezer közül is felismerném… ~ Ezek szerint mégse képzelődtem a kocsmában… hát már sose szabadulok meg tőle… - Hallatom elkeseredett sóhajom.
- Hát, Starkiller kapitány...ez sz*r ügy! – Hajol le tekintetem vonalába a jómadár, kit Lidérc néven ismer, és retteg, elmém minden egyes idegszála…
Arcán szinte látni, ahogy próbálja leküzdeni kárörvendő kacaját, mire én legszívesebben megharapnám a saját karom… őrjítő ez a helyzet…
- Nem tudom, miért jöttetek, de az én pecsenyémre hiába pályáztok! Elnézegetném még napestig ezt a nyilvánvalóan ostoba és szánalomgerjesztő helyzetedet, de hát...vár a meló! – Adja elő magát, ám egy hívatlan vendég véget vet szenvedéseimnek…
- Mit keres maga itt! A licitnek már rég vége! Azonnal... – Értetlenkedik a betoppanó férfi.
Bár sejthető, miszerint nem okoz majd különösebb kihívást Lidércnek az illető kiiktatása, a fejlemények felülmúlják várakozásaimat… Bőréből ezúttal már többrészes, fűrészezett élű penge szakad fel, mellyel szabályszerűen elpusztítja az ellenfelét… a végeredmény egy véráztatta, felismerhetetlen darabokkal tarkított padló…
A legtöbben, kik ép elmével bírnak ebben a helységben, undorral fordulnak vissza ketreceik szürke falához… igen… akik ép elmével bírnak…
- Szép munka! Engedj ki, és letesztelem neked a pengéidet! – Vigyorgok riválisomra, ám ő figyelmen kívül hagyja reakciómat… felvágós…
Ugyanakkor a kulcscsomó, mely a hulláról lecsapódva, végigtáncolja a talajt, igencsak közel kerül börtönünkhöz… de én mégis képtelen lennék elérni… de hát, mit is várok…
- Most megyek! Jó szórakozást, kapitány! – Búcsúzik Lidérc, mire én megkönnyebbülten előhúzom a csillagkulcsaimra tűzött kis fémkarikát, azzal a tárggyal egyetemben, mely úgyszint a zsebem mélyén lapul.
Meglepetésemre azonban, a távozni készülő mágus szemeiben meglepettség gyúl lángra, s heves mérlegelés után, ismét megszólal.
- Nézd haver, nem kizárt, hogy ugyanazért a küldetésért vagyunk itt, de most jól figyelj! Tekintettel a múltkori kis közös vérontásunkra, üzletet ajánlok! Kiengedlek a kalitkádból, te meg idepasszolod azt a kis csecsebecsét ott. – Mutat rá a sejtelmesen ragyogó piramisdarabkára.
Szavai menten vigyorra húzzák ajkaimat, s miután mérlegelem lehetőségeimet, hozzálátok a számomra is kedvező feltételek megteremtéséhez.
- Ó, szóval ez kell neked? - Forgatom meg a mágikus tárgyat. - Fogd csak meg... – Nyomom át a közelben kuporgó, fehérhajú srác karjaiba a kristályt, majd apró unikornisom kulcsát meglegyintve, szólítom társam. – Monoceros kapuja, nyílj meg! – A kis teremtmény szerény fényjáték keretei közt lépi át világunk határait, s miután teste szilárd alakot ölt, fogai közé helyezem a fél piramist. – Vigyázz rá pajti, majd még visszakérem. – Paskolom meg kobakját, majd, távozását látva, ismét Lidérc felé fordulok. - Rendben, benne vagyok... segíts nekem megölni az ezüstszemű pasast, és utána megkapod a piramis darabkát, nekem úgyse kell. Talán furcsának tűnhet, de a szavamat mindent esetben megtartom... ez is a mágiám része.
- Hmm… az ezüst szemű pasas… hát jó! – Megy bele az alkuba, s ezt megpecsételve, kioldja ketrecem zárjait. - Na és ez ki? – Néz végig a fehérhajún.
- Fogalmam sincs, ne tőlem kérdezd. Én egyedül jöttem levadászni a tagot, őt talán a legális céhek küldték... felőlem kinyírhatod. – Nyújtóztatom ki elernyedt karjaimat, miközben végigpásztázom a sötét termet. – Ha gondolod, kövess minket, rád hagyom… de egy valamit tudnod kell. Engem nem érdekelnek a legális céhes baromságok, a Grimoire Heart mágusa vagyok. Azt ölök meg, akit csak akarok, és akkor, amikor csak akarom… - Vetem oda a srácnak, kit mindeközben Lidérc szintén kiengedett ketrecéből.
- Jobb ha van még egy ököl az akcióban haver, két lehetőséged van: itt és most megölünk, vagy szép csendben jössz velünk és teszed amiért eleve jöttél. Van kérdés? – Teszi hozzá "megmentőnk"...
További szóváltásuk már elhaló szellő módjára süvít el mellettem, sokkal inkább gondolataimmal, s a Starsplint felkutatásával vagyok elfoglalva. ~ Nem olyan egyszerű ezt beismerni, de Lidérccel jó csapatot alkottunk Hargeonnál. Vele már sikerülhet… fogalmam sincs, mit tervez az a tag Atsuival, de sietnünk kell. Ő… és talán még az az eszement fémzabáló az egyetlen barátaim… rendben van, ha úgy érzem, hogy meg kell mentenem, ugye? Néha én is csinálhatok ilyesmit, nem így van…? De… azt hiszem, igen… - Szorítok rá ökleimre.

- [color=darkcyan]Meg fogom menteni… kerüljön bármibe… - ez volt az ismeretlen férfi válassza, aki ismerte Atsui-t és akit láthatólag elégé zavart az is, hogy a lánnyal mi lehet – És már tudom is, hogy hogyan…
Glen nyugodtan dőlt hátra a ketrecben! Végül is nem sokat tudott tenni odabent a sorsa ellen. Úgy gondolta, hogy ha kis is jut, szinte semmit sem ér vele el. Ameddig a nyakörv rajta van, addig esélyünk sincs egy szimpla őr ellen sem. És talán volt ebben valami igazság, ezt csak addig a pillanatig gondolta, míg egy rejtélyes harmadik fél, na jó ha Atsui-t is beleszámoljuk, akkor már negyedik, de mivel ő ismeretlen helyen tartózkodott, legyen harmadik fél jelent meg.
Vigyorogva lépett közelebb és guggolt le a rúnamágus melletti ketrechez. Glen bár követte a tekintetével a férfit, az láthatólag nem foglalkozott vele és ennek a fiú nagyon is örült. Végignézett a férfin és azt már az első pillanatban látta, hogy ez az alak veszélyes. A tekintette és ahogyan viselkedik, ahogyan megszólal, azok az apró kis gesztusok, melyek csak a szakértő szeme vesznek észre. Bár Glen arcán nyugodtság volt felismerhető, belül nagyon is nem volt az, olyan érzés volt ez a számára, mint egy kivert és ketrecbe zárt kutyának az erősebb emberek zavaró kis jelenléte.
-Hát, Starkiller kapitány...ez sz*r ügy! - közölte a másik rabbal, aki hozzá hasonlóan mintha egy kicsit veszélyezve érezte volna magát, de az is tiszta volt, hogy ismerik egymást, ez már az első rezzenésből, semmilyen kontextus alapján megértette. - Nem tudom, miért jöttetek, de az én pecsenyémre hiába pályáztok! Elnézegetném még napestig ezt a nyilvánvalóan ostoba és szánalomgerjesztő helyzetedet, de hát...vár a meló! - ekkor azonban valaki megzavarta a kialakult helyzetet.
Egy őr lépett be a terembe és a harmadik félnek szegezve a kérdését, lényegében aláírva ezzel a halálos ítéletét. ~Ahogy gondoltam...~ nézte a férfit, aki nyugodtan állt fel és olyan gyorsan és kegyetlenül csapott le, mind egy sas a végtelen kis nyúlra. Belemélyesztve a karmait a végtelenbe, felhasítva a bőrét, összetörve a csontját és kifordítva. De ami ennél rosszabb volt, hogy végig mosolygott és élvezte azt amit csinált. ~Ez egy elmebeteg...~ gondolta, és próbált erőt venni magán. Keze megszorult a térdén, ahogyan ült, de az arca még mindig nyugodt volt. Nagy szerencséjére, mert ő nem az a fajta volt, aki idegeskedett és félni tudott. Ez volt az ő legnagyobb előnye, vagy inkább hátránya. ~Alakváltás?~ kérdezte magától ~Nem. Ez más volt. Nem tudom mi, de határozottan nem valamivé alakult át a keze...~ gondolta, ahogyan a Glen számára, még mindig idegen szeme, megakadt valamin.
- Most megyek! Jó szórakozást, kapitány! - fordult meg az idegen, ahogyan Glen szeme a földön fekvő kulccsomora tekintett. Elég közel volt hozzá, hogy elérhesse, ha megpróbálja valamilyen kis trükkel közelebb hoznia magához, de mintha a férfi belelátott volna a lelkébe, újra megfordult. - Nézd haver, nem kizárt, hogy ugyanazért a küldetésért vagyunk itt, de most jól figyelj! Tekintettel a múltkori kis közös vérontásunkra, üzletet ajánlok! Kiengedlek a kalitkádból, te meg idepasszolod azt a kis csecsebecsét ott. - mutatott a kék hajú férfi felé. Valamire biztosan rámutatott, de nem tudta, hogy mire, nem látott semmit sem.
- Ó, szóval ez kell neked? - vette észre végre Glen is, azt a bizonyos tárgyat- [color=darkcyan]Fogd csak meg... – nyomta át a rácson váratlanul a férfi, ahogyan Glen felnyúlt érte és elvette. Nem is tiltakozott. Kíváncsi volt, hogy milyen tárgyat is akarhat az ismeretlen és rémisztő alak. – Monoceros kapuja, nyílj meg! – Miközben a kezében tartotta, jobban szemügyre vette és mire észbe kapott egy ismeretlen lény állt előtte, ahogyan a férfi visszakérte a tárgyat. Bár Glen egy pillanatig még nézegette azt, visszadugta a rácson keresztül, ahogyan a kis állatkának adta. – Vigyázz rá pajti, majd még visszakérem. Nézett vissza a férfira, ahogyan az állat eltűnt- Rendben, benne vagyok... segíts nekem megölni az ezüstszemű pasast, és utána megkapod a piramis darabkát, nekem úgyse kell. Talán furcsának tűnhet, de a szavamat mindent esetben megtartom... ez is a mágiám része.
- Hmm… az ezüst szemű pasas… hát jó! – nyitotta ki a ketrece ajtaját az ismeretlen, ahogyan végre előkerült a rúnamágus is, felkerült a palettára, de nem a nagy örömére. - Na és ez ki? – nézett végig Glen-en, aki barátságosan intett a férfinak, egy széles és barátságos mosollyal az arcán.
- Fogalmam sincs, ne tőlem kérdezd. Én egyedül jöttem levadászni a tagot, őt talán a legális céhek küldték... felőlem kinyírhatod. - nyújtózkodott, ahogyan a másik férfi letérdelt a ketrec elé és egy, mondhatni visszautasíthatna ajánlatot adott át Glen-nek. Lassan kinyitotta a zárkát, ahogyan félrelépett, szabad utat engedve a rúnamágusnak, aki nem is féltve magát kimászott a ketrecből s kihúzva magát megmozgatta a fájó nyakát.
- Jobb ha van még egy ököl az akcióban haver, két lehetőséged van: itt és most megölünk, vagy szép csendben jössz velünk és teszed amiért eleve jöttél. Van kérdés? - mondta a megmentője, ahogyan Glen ránézett.
-Ha gondolod, kövess minket, rád hagyom… de egy valamit tudnod kell. Engem nem érdekelnek a legális céhes baromságok, a Grimoire Heart mágusa vagyok. Azt ölök meg, akit csak akarok, és akkor, amikor csak akarom… - szólalt meg végül a másik férfi is, akiről végre kiderült, hogy kicsoda.
- Kedves vagy!- mosolygott rá, ahogyan visszanézett Lidérc-re – És mivel nem akarok meghalni, főleg egy ilyen helyen nem...- nézett körbe- … veletek tartok.- nézett a kijárat felé hogy mennyi idejű is lehet. - De elkell valamit még mondanom. Az az alak, aki elvitte Atusi-t.- erre talán Den is felkapja a fejét- Egy nagyon veszélyes férfi. Azt nem tudom, hogy ti miért vagytok itt, de a mi célunk az az alak elfogása volt. Birtokol, néhány értékes és veszélyes tárgyat. Gondoltam, hogy ezt tudnotok kell...-

Éppen indultam volna el, mikor még egyszer visszapillantottam, hogy egy utolsó kárörvendő pillantást vegyek pórul járt ellenlábasomról. De nem a szerencsétlen helyzetű Den volt az ami lekötötte a figyelmemet, ugyanis a zsebéből kiesett valami, méghozzá a kis piramis, ami a fényképen volt. Vagyis inkább úgy tünt, hogy egy darabja, de semmi kétség, a képen is ugyanilyen van! Ez azért megváltoztat pár dolgot...
Átszaladt az agyamon, hogy végülis elvehetném Dentől, ellenben ha ez csak egy darabja a teljes piramisnak, szükségem lesz a másik felére is, ami nyilván annál az ezüstszemű fickónál van... na nem mintha nem tudnám egyedül kenterbe verni, de valljuk be, Dennel az a multkori kalózirtás igazán felemelő érzés volt. Belegondolva, hogy esetleg csaphatunk még egy hasonló murit, felpiszkálta a kíváncsiságomat. És végül döntöttem. Megfordultam, odabattyogtam Den ketrecéhez, és leguggoltam előtte.
- Nézd haver, nem kizárt, hogy ugyanazért a küldetésért vagyunk itt, de most jól figyelj! Tekintettel a múltkori kis közös vérontásunkra, üzletet ajánlok! Kiengedlek a kalitkádból, te meg idepasszolod azt a kis csecsebecsét ott.
- Ó, szóval ez kell neked? Fogd csak meg... - átnyújtotta a mellette lévő ketrecben kuporgó másik srácnak, akit nem ismertem, de ezekszerint Den igen. A fehér hajú fickó a helyzethez képest egész nyugodtnak tűnt, de nem látszott sötét mágusnak, nem volt a szemében olyan gonoszság, mint mondjuk Denében.- Monoceros kapuja, nyílj meg! - Ó a kis ravasz... meg se kellett várnom a kis unikornis megjelenését, már tudtam mit forgat a fejében. Mikor megjelent a röhejes kinézetű állatka, Den kikapta a másik mágus kezéből a piramist, és az unikornis szájába nyomta. – Vigyázz rá pajti, majd még visszakérem. - Aztán eltűnt a csillaglélek...
- Rendben, benne vagyok... segíts nekem megölni az ezüstszemű pasast, és utána megkapod a piramis darabkát, nekem úgyse kell. Talán furcsának tűnhet, de a szavamat mindent esetben megtartom... ez is a mágiám része.
- Hmm… az ezüst szemű pasas… - tehát ő a vérdíjért jött! Ezek szerint neki vajmi kevés köze van a piramis begyűjtéséhez, neki csak a célpont feje kell! És ez nekem jól jött! Hátha még csalni is tudok, hogy a vérdíjból nekem is jusson! Ki tudja... - Hát jó! - mondtam, és felkaptam a kulcsokat a földről, hogy kinyissam Den ketrecét. Kicsit hátrébb áltam ahogy kikecmergett, hátha valami marhaságot tervez ellenem, de ez végül nem következett be, úgyhogy végre megszemléltem a másik pasast is a még zárt ketrecben.
-Na és ez ki ez?
- Fogalmam sincs, ne tőlem kérdezd. Én egyedül jöttem levadászni a tagot, őt talán a legális céhek küldték... felőlem kinyírhatod. - Ó, minő meglepi. Azt hittem ezek ketten együtt jöttek a küldetésre... na de ha nem így van, ez még változtathat a terven... méghozzá nem is akárhogy!
Odamentem az ő ketrecéhez is, és kinyitottam rajta a zárat.
- Jobb ha van még egy ököl az akcióban haver, két lehetőséged van: itt és most megölünk, vagy szép csendben jössz velünk és teszed amiért eleve jöttél. Van kérdés?
- Ha gondolod, kövess minket, rád hagyom… de egy valamit tudnod kell. Engem nem érdekelnek a legális céhes baromságok, a Grimoire Heart mágusa vagyok. Azt ölök meg, akit csak akarok, és akkor, amikor csak akarom…
- Kedves vagy!- mosolygott rám – És mivel nem akarok meghalni, főleg egy ilyen helyen nem...- nézett körbe - … veletek tartok. De el kell valamit még mondanom. Az az alak, aki elvitte Atusi-t.- Den erre felkapta a fejét - Egy nagyon veszélyes férfi. Azt nem tudom, hogy ti miért vagytok itt, de a mi célunk az az alak elfogása volt. Birtokol, néhány értékes és veszélyes tárgyat. Gondoltam, hogy ezt tudnotok kell...
-Tehát nekem a "veszélyes tárgyak kellenek", Te, Den meg ez az Atsuakárki meg a csávóra pályáztok! Szerintem jó móka lesz! Na indulás!

Giccses, testőröktől és szolgálóktól nyüzsgő folyosók vezettek Motre dolgozójához. A férfi elhúzta a faragott, súlyos fa tolóajtókat, majd beléptünk a szobába. Tipikus dolgozószoba volt, a falakat könyvekkel tömött polcok takarták, középen egy méretes tölgyfából készült íróasztal állt. Mortre illedelmesen köszönt két vendégének, aztán beült az asztala mögé, és intett, hogy kövessem. Maga mellé húzott egy másik széket, én pedig helyet foglaltam, miközben üzletfeleit vizslattam. Az egyik egy feltűnően csinos nő volt, ő ült közelebb az asztalhoz, azonnal beszédbe is elegyedett Mortre-val. A másik egy meglehetősen fura szerzet volt. Messziről embernek mondtam volna, de valami nem stimmelt vele. Hosszúkás, csontos arca, és hullafehér bőre túlvilági volt. Jobban megnézve az egész teste nyúlánk volt, kezei sem nagyok voltak, inkább csak hosszúak… háromszor hosszabbak, mint az én tenyerem. Nem körmei voltak, hanem éles karmai, csuklóján pedig egy a bőrébe égett sötétkék szimbólum volt, ami kicsit hasonlított az én kézfejembe égett, szintén kék pecséthez, amit a talizmán hagyott hátra, hogy örökre összekössön Gabbal. Akaratlanul is megdörgöltem kézfejem. Élénk bordó szemeivel szinte felfalt. Alaposan végigmustrált, miközben mozgatta a száját, mintha a nyálát forgatta volna benne. Mielőtt még felfordult a gyomrom, inkább hagytam, hogy elterelje a figyelmem Mortre beszélgetése a nővel.
- Akkor ahogy megbeszéltük korábban, két gyerek, három nő és egy férfi. Áll az alku? – kérdezte Mortre, miközben jegyzetelt valamit, mintha csak zöldségekkel kereskedett volna.
- Áll az alku, Mortre. – bólintott a nő.
- Lássuk mit kapok cserébe. – tenyereit összedörzsölte, szemében mohóság csillant. Partnere intett az egyik testőrnek, mire az felkapott egy dobozt a földről, és az asztalra helyezte. Mortre türelmetlenül kibontotta, és pakolászni, vizsgálgatni kezdte a tartalmát. Én is belelestem, de közben fél szemem végig a furcsa, kopott ruhás szerzeten tartottam, aki ugyanígy tett, csakhogy az ő figyelmét egy pillanatra sem terelte el rólam semmi. A dobozban sok minden volt, elsőre kacatoknak tűntek, másodikra már inkább egy varázsbolt raktárkészletének. Lakrimák, hétköznapinak tűnő tárgyak, ezüst kulcsok, olyanok amilyeneket Den is használt, és egyéb szerkentyűk, amikről fogalmam sem volt, milyen funkciójuk lehet. Mortre némi böngészés után, négy darab, összekötött gyertyát vett ki a dobozból, és félretette az ajtó mellett álló komódra. Nem értettem mi szüksége van pont négy gyertyára, de nem is különösebben érdekelt.
- Nos akkor meg is volnánk, ugye? – kérdezte „gazdám”.
- Nekem ő kell! – szólalt meg hirtelen a korcs, miközben rám szegezte csontos mutatóujját. A szívverésem felgyorsult, rögtön maradhatnékom támadt. Mortre máris szimpatikusabbnak tűnt, ahogy belegondoltam, hogy helyette esetleg ez a szörny fog szolgálatba állítani.
- Hozuka san sajnálom, de ő már foglalt általam. – mosolygott Mortre, én pedig lenyeltem egy megkönnyebbült sóhajt, de korán tettem… Hozuka arca eltorzult, és mély, morgásszerű hang szakadt ki tüdejéből.
- Nem hinném! – morogta fogcsikorgatva. Szemeim kikerekedtek, és gyorsan Mortre-ra néztem, akinek szintén eltorzult az arca, csak éppen a rémülettől. Erre a pulzusom rögvest az egekbe szállt, tudtam, hogy be fog hódolni neki, aminek persze én iszom meg a levét. Den, hol a fenében vagy már?!
- R-rendben. – szabadkozott Mortre. – Legyen úgy, ahogy Hozuka san kívánja. Az Öné a lány, nekem úgyis van még bőven hozzá hasonló… - a szörny felállt, Mortre pedig azonnal elhallgatott. Mellém sétált, és megérintette a vállamat. Beleborzongtam. Keze nyirkos volt, és hideg, mint téli hajnalokon az ablaküveg.
- Marena! – szólt a nőhöz, de még mindig engem nézett. – Lassan indulunk.
- Érettem Uram, élve visszük, vagy már most kivéreztessem? – kérdezte, mintha mi sem lenne természetesebb.
- Élve visszük! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a korcs, ami azért jó hír volt, bár nem mindenkinek. Marena gyilkos, talán kicsit sértődött pillantást vetett rám, aztán elfordult.
- Mester biztos jó ötlet ezt a lányt magunkkal vinnünk ODA? – Oda? Hol van az az oda?
- Nem te döntöd, el mit teszek! A lány velünk jön. – morogta a vadember, és készülődni kezdtek, hogy elindulhassunk. Az érdekem azt kívánta, hogy ezt az indulást bármi áron késleltessem, hiszen akárhova is visznek, ha kimegyünk ebből a házból, Denéknek már vajnyi kevés esélyük lesz, hogy megtaláljanak. Mély levegőt vettem, és kipréseltem magamból a szavakat.
- Megtudhatnám hova megyünk? – érdeklődtem nem törődöm hangon.
- Az árnyak birodalmába. – felelte rideg egyszerűséggel a pokolfajzat.
- Kik maguk, és mit akarnak tőlem? – hangom most már ingerült volt. Ideges voltam, mert dühített a kiszolgáltatottságom, és féltem is, amit egyértelműen észrevett a szemét, széles vigyorra húzta ugyanis groteszk száját, de szemeiben semmiféle érzelmet nem ismertem fel. Olyan közel hajolt arcomhoz, hogy bőrömön éreztem hűvös auráját.
- Hallottál már rémmeséket kislány? – kislány az anyád... - Nem mind mese... de majd megérzed. És hogy mit akarok? – kérdezte. - Hát nem egyértelmű? Éhezem.... – természetellenesen hosszú, sötét színű nyelvének hegyével végignyalta felső ajkát, aztán nagy örömömre eltávolodott az arcomtól. Nehezen parancsoltam megálljt remegni kívánó végtagjaimnak, de még nem hagyhattam, hogy elinduljunk.
- Mi a fene maga? – szinte köptem a szavakat Hozuka felé. – Mert az biztos, hogy nem ember, jól gondolom? – minden bizonnyal ez volt az a pont, ahol végleg halottá nyilvánítottam magam. Hozuka amúgy is torz arca még jobban eltorzult, és felháborodott hangon válasz helyett csak visszakérdezett.
- Ember? – mintha a szótól is felfordult volna a gyomra…az enyém meg tőle kezdett el ficánkolni. - Hogy merészel hozzájuk hasonlítani?!?! – mire észbe kaptam volna, csontos keze már az arcomon csattant, de olyan erővel, hogy testem rongybabaként szállt egészen a szoba túlsó feléig. Tompa puffanással csapódtam a falba, és magatehetetlenül zuhantam a földre. Számat elöntötte a vér, minden porcikám sajgott. A nő hangos vihogásba kezdett, Mortre pedig megszeppenve állt asztala mögött. Kiköptem a vért, és megpróbáltam felállni, amikor újabb csapás érkezett amúgy is meggyötört testemre. A nő volt az. Jobb lábával rúgott a bordáim közé. Iszonyatosan fájt, de úgy éreztem nem tört csontom.
- Megöllek te kurva. – morogtam magam elé, és újabb adag vért köptem, ezúttal azonban a csini kis ruhájára. Elértem a kívánt hatást, azt is tudtam, hogy jutalmam csak újabb ütés lehet, de már nem érdekelt. Akkorát lekevert, hogy arccal előre bucskáztam a padlóra, de közel sem volt olyan erős, mint Hazuka. Emberi erő volt ez, míg a nyúlánk fazonnak démoni ereje volt, ezt a hülye is látta volna. Két kezével megragadott a nyakamnál, és térdre ráncigált, majd újra felemelte a kezét, miközben eszelősen fújtatott.
- Amint lekerül rólam ez a nyakörv megöllek.. hallod? – mosolyogtam, és felkészültem a következő ütésre, de Hozuka közbe szólt.
- Fejezd be Marena! – morogta, a nő pedig megrökönyödve leengedte a kezét. – Majd később kiszórakozod magad. Most megyünk! – a nő sértődötten talpra rántott, összekapták magukat, és karomnál fogva kezdtek az ajtó felé rángatni. ~ Ha kimegyünk, végem van… ~ Végső elkeseredésemben, kétségbeesett arcot erőltetve magamra, visszafordultam Morte felé.
- Mortre! Ne hagyja, hogy ez a korcs magával vigyen! Kérem! – a férfit láthatóan nem hatotta meg a könyörgésem, csak vigyorogva integetett nekem, miközben a nő újabb pofont osztott, vélhetően a „korcs” megnevezés megtorlása képpen.
- Viszlát kis szívem! Kiváló üzlet volt! – hadarta nyájasan Misanonak, az azonban csak morgott, és lenézően engem vizslatott, mintha még mindig azon zsörtölődne, hogy velük tartok. Mondjuk osztottam a véleményét… Hozuka már a kilincsért nyúlt, én pedig azon gondolkodtam, vajon hogy fogok végül meghalni..

- De el kell valamit még mondanom. Az az alak, aki elvitte Atusi-t. Egy nagyon veszélyes férfi. Azt nem tudom, hogy ti miért vagytok itt, de a mi célunk az az alak elfogása volt. Birtokol néhány értékes és veszélyes tárgyat. Gondoltam, hogy ezt tudnotok kell... – Szakít ki gondolataim fogságából a fehérhajú. ~ Bár, őszintén szóval, minderről már én is értesültem a mestertől.
- Tehát nekem a "veszélyes tárgyak kellenek", Te, Den meg ez az Atsuakárki meg a csávóra pályáztok! Szerintem jó móka lesz! Na indulás! – Teszi hozzá Lidérc, majd egy közeli alagúthoz vezet minket.
Mielőtt mi is részeseivé válnánk a járatot elfojtó sötétségnek, kiszúrom elveszettnek vélt fegyverem egy tágas, eladásra szánt tárgyaktól hemzsegő bútordarab takarásában. Az elől halladóktól kissé leválva gyors fel is kapom a Starsplintet, majd sebes léptekkel utánuk eredek.
Mikor ismét meghallom lépteik koppanását, tempómból visszavéve rászorítok kaszám nyelére, s mágikus erőmből egy keveset felajánlva, száműzöm magam körül az árnyakat. Persze, fő célom nem egy fényforrás teremtése a homályban, sokkal inkább játékszerem megerősítése. Az energiáimtól szikrázó szálfegyverrel már könnyűszerrel lepattintom a nyakamra erősített béklyót, legyen az bármennyire is speciális.
A szerkezet egy fémes csattanással jelzi földet érését, mi pedig hamarosan egy robosztus, vasból kovácsolt ajtó előtt találjuk magunkat. Az acélos akadályon végignézve elmerengek kissé elgyötört állapotom hátulütőin, s azok fizikai velejáróin, ám hamar beötlik a megoldás…
- Bitch please! – Fordulok Lidérc felé.
Ő persze káromkodva fejezi ki nemtetszését, ám mielőtt újabb balhéba torkolhatna összerezdülésünk, csapatunk harmadik tagja nekirugaszkodik a bejáratnak.
Végül sikerül neki kitárnia az ajtót, ám annak árnyékából egy triónyi, köpcös alak lép elő.
Az elől álló, kigyúrt férfi hamar ki is szúr minket, én pedig nem tervezem másra hagyni a mókát…
- Megvagy! – Szökkenek be mellé, s lángokkal körülfont tenyeremmel átütöm hasfalát. – Pusztulj… - Forgatom meg kézfejem, mely így belülről kigyújtva, hamar porrá emészti ellenfelem testét.
Mindazonáltal, szomorúan kell megállapítanom, hogy amíg én szórakoztam, a másik két őr már saját vérébe fagyva a padlóra került. Habár, a helységből kivezető négy ajtó további lehetőségekkel kecsegtet, mind potenciális áldozatok, mind Atsui felkutatásának ügyében…
- Azt hiszem mindegy, merre megyünk, hisz biztosat úgyse tudunk… - Lendítem meg kaszámat. – Szóval koncentráljunk inkább a tempóra. – Csapom szét a legközelebbi kijáratot, s habozás nélkül berohanok az így elém tárulkozó járatba.
Gyorsan elhaló koppanások jelzik lépteim vonalát, ám hamarosan egy mágikus lőfegyver csillan fel a félhomályban… de mindhiába, ha a használója túl lassú. Az orvlövész alkarja forogva, vért spriccelve csapódik a levegőbe, majd kaszámat megfordítva át is döföm az ordítozó férfi koponyáját. Ugyanakkor, elkeseredett jajveszékelése nem marad teljesen hiábavaló, hisz a következő pillanatban már egy katana készül elválasztani testem a nyakamtól. Kissé meglepődve, de magabiztosan lépek ki a támadás vonalából, s egy félköríves vágással beleállítom a férfi fejébe a Starsplint pengéjét.
Ám nagyon olybá tűnik, túl sokáig szórakoztam ezzel a kettővel, hisz rövidesen egy sebesen mozgó, kékes árny suhan el mellettem, mely minden bizonnyal Lidérchez tartozik… Bár tüstént a nyomába eredek, már csak pár holttest, s egy erős fényforrás fogad utamon…
A ragyogásba belépve egy tágas, elegánsan berendezett hallban lyukadok ki, hol újra egymásra talál hármasfogatunk. A kristálytiszta márványpadló mentén számtalan szoba, díszesen faragott ajtaja díszeleg, míg az aula közepén egy kétfelé ívelő, selyemszőnyeggel tarkított lépcső ossza tovább lehetőségeinket.
- Monoceros kapuja, nyílj meg! – Szólítom ismét az apró unikornist.
Azon túl, hogy vajmi kevés varázserőmet veszi igénybe a megidézése, kiváló érzékeinek hála, hatalmas segítséget nyújthat az előttünk álló keresésben.
A varázslattal járó, élénk fénygömbök pajkosan körbetáncolják a helységre meredő szobrokat, s tartóoszlopokat, majd eggyé válva, egy apró villanással utat engednek csillagszellememnek. A kisállat kíváncsian pásztáz végig skarlátos szemeivel, mintha csak azt kérdezné. szükségem van-e a korábban rábízott tárgyra…
- Egyelőre még nem kell a piramis, más miatt hívtalak. – Eresztem le neki karomat, hogy azon felszaladva, feljuthasson egészen a vállamig. – Ha megérzed Atsui varázserejét, kérlek tudasd velem. – Szavaimat heves bólogatással nyugtázza.
- Maguk meg mit keresnek itt? – Ordít le hirtelen az emeletről egy zsoldos.
Tüstént elrugaszkodok a talajtól, majd a lépcsőn felrohanva, arcon rúgom a megilletődött férfit, aki így a korláton átesve, egy tompa puffanással zuhan a padlóra. Mivel élettelen arcáról könnyen leolvasható, hogy szörnyet halt, önelégült vigyorom magamra öltve be is lépek a legközelebbi szobába.
Az üvegasztallal díszített helységben tucatnyi meglepett szempár fogad; akadnak köztük felszolgálólányok, komornyikok, pár fegyveres, és egy bőrkanapén henyélő fiú is. Az őrök menten fegyvereik után kapnak, ám ezzel nem odázhatják el sorsukat…
- Jetblack Fire Magic! – Csettintem össze két ujjam, fekete lángok közé fogva a biztonságiakat.
A kigyulladt férfiak kapálódzva, tűztől mardosva borulnak a földre, mígnem az végleg felemészti őket. A személyzet megrémülve próbál egérutat nyerni magának, ám a szomszédos helységből átszűrődő ordítások jól jelzik számukra, miszerint ott se jobb a helyzet… valószínűleg Lidérc tevékenykedik arra…
- Ó, nem is rossz. Azt hittem te is csak egy átlagos betörő vagy… - Tápászkodik fel a mindeddig csak nézelődő, göndörhajú srác. – De tévedtem. Veled jól el fogok szórakozni… - Húzza vigyorra ajkait.
- Csá, hulladék! – Fordulok felé. – Ki foglak nyírni…
- Azt nem hinném. – Szegezi rám kézfejét. – Ice Make: Lance! – Ujjainak nyomán jópár jéglándzsa ölt alakot, hogy fagyos éleikkel felnyársalhassanak minket.
- Jetblack Fire Ball! – Hajítok a támadás irányába egy tűzlabdát.
A két ellentétes elem, sűrű gőzt kavarva oltja ki párját, miközben kis unikornisom hősiesen küzd a számára oly erős áramlatokkal.
- Ice Make: Hammer! – Hallom ki a szavakat, s látom, miként a párából egy tömör kalapács robban ki.
- Gyerekjáték. – Tárom ki kaszámat, pengéjével vízszintesen kettészelve a mágikus fegyvert.
Előnyömet kihasználva, gondolkodás nélkül ellenfelem mellé szökkenek, s egy félköríves vágással a nyakát veszem célba, de…
- Megvagy. – Vigyorodik el, miként vérző tenyerével rámarkol a Starsplint pengéjére. – Freeze! – Kezdi megfagyasztani szálfegyverem, az azt szorongató karommal együtt.
- Nem hinném… - Kapom el szabad kézfejemmel az arcát. – Ideje meghalnod, korcs… Jetblack Fire Magic! – A fiú fájdalmas ordítása hamar elhal, miután bőre leolvad fejéről, s porhanyós koponyáját egy hanyag mozdulattal összeroppantom.
A felszolgálók szörnyülködve nézik végig, ahogy a megcsonkított test a porba hull, én pedig, az ő kedvükért még jól bele is rúgok abba, mely így a közeli falon csattan.
Türelmetlenül tárom ki a szomszédos terem ajtaját, mely nem más, mint egy jól felszerelt konyha. Rengeteg féle étel, s ital árválkodik a szépen faragott szekrényeken, míg a tölgyasztalnál Lidérc majszol egy adag karamellát, mintha más dolgunk se volna…
- A másik teremben is vannak páran. – Szólok oda a fehérhajúnak, ki épp a szakácsokat kötözi meg, így megóvva őket a felesleges sérülésektől.
Bár elsődleges feladatunk Atsui kiszabadítása, szó, mi szó, én is elég rég ettem utoljára…
Talán ennek tudható be, hogy mire észreveszem magam, már egy nagy darab sajtot harapdálok, miközben üresen maradt kezemmel a szalámi után nyúlok…
- Te is kérsz valamit? – Pillantok a vállamon pihenő Monocerosra, aki apró patájával egy porcelán edénykére mutat, melyben kockacukrok lapulnak. – Tessék… - Helyezek szájába pár darabkát.
Mindezt pár pernyi békés falatozás követi, ám hamarosan arra leszek figyelmes, hogy arcomat egy nyelv csikizi…
- Mi az? – Fordítom tekintetem a csillagszellemem felé. – Ne mondd, hogy… tudod, merre van Atsui? – Kérdésemre egy bólintással felel, s heves mutogatásba kezd.
Nyomban ellököm magam a konyhabútortól, majd miután Lidércet fülénél fogva felrántom székéből, alárendelem magam a kisállat útmutatásának.
Gyors kanyarokat véve hagyjuk magunk mögött a folyosók falain csüngő, impozáns festményeket, s márványszobrokat, mígnem egy elhúzhatós, súlyos lapú ajtó előtt találjuk magunkat.
Monoceros egyértelműen jelzi, miszerint jó helyen járunk… ám mégis, a neheze még csak most jön…
Mély levegőt veszek, majd kaszámmal srégen kettészelem a keleties bejáratot…
- Yooooooooooooooooooooooooo!!! – Zengem be az így elénk tárulkozó helységet.

El kellett ismerni, hogy Glen nem éppen tartozott bele abba a kis csapatba, melynek a tagjává vállt, még ha ideiglenesen is. Lidérc már az első pillanatban csak a frászt hozta a fiatal mágusra. Ha megszólalt, ha ránézett, vagy ha megmozdult és csak rosszabbá vált ez az érzés, ahogyan egyre előrébb jutottak. Den persze más volt kezdetekben, de a vele kapcsolatos véleménye is hamar megváltozott, miközben kezdte úgy érezni, hogy bizony ő az egyetlen ember, aki normális, vagyis békésebb típus.
De nem volt olyan helyzetben, hogy ezekkel, számára nagyon is zavaró tényekkel tudjon törődni. Sőt,, eljutott odáig, hogy jelen pillanatban fontosabb volt neki a társa élete, mind az, hogy megtalálja azt a fickót. Bár abba, hogy mi lesz utána bele sem mert gondolni. A sötét folyóson, éppen Lidérc után rohant, de miért? Ő akart lenni az utolsó, hiszen hiába, nem bízott meg egyikükben sem és félt attól, hogy mikor vágja el valaki hátulról a nyakát, bár ahogyan jobban belegondolt, akkor sem lett volna nagyobb esélye, ha elölről akarnák megölni. ~Miért vagyok én itt?~ kérdezte magától ~Most a céhben lenne a helyem, békésen, a halat vacsorázik meg, amiért megküzdöttem és...~ húzta el a száját ~... tényleg, ha a könyvtár. Még azért is kapni fogok a mestertől, ha megtudja.~ egy halk koppanást halott csupán, ahogyan hátranézett.
Apró fényt látott maga után, ahogyan lassított. Nem tudta, hogy ki az, de amikor meglátta Den-t, a kezében a fénylő kasszával, egyből észrevette a változást. ~A nyakörv. Már nincs rajta! Ez hogy... lehet...~ gondolta és abban a pillanatban belerohant az előtte álló valamibe. Fájdalmasan esett a földre, ahogyan felnézve a félelmetes arcot néző Lidérc nézett le rá, miután belerohant.
- Bocsánat...- mondta meglepődve és félelem teli hangon, ahogyan ez tetszett a férfinak. Ahogyan lassan feltápászkodott a földről, Den is mellé lépett és a másik „örülttel” együtt azt a hatalmas ajtót nézte, mely lezárta az utat. ~Ez hatalmas!~ lépett a másik két társa mellé, ahogyan velük együtt a bejáratott kezdte nézni.
Nagyon rossz előérzete volt, ahogyan odasétált a bejárat elé, miközben megérintette azt. ~Teljesen fémből van!Ezt nem tudjuk csak nyers erővel kinyitni...~ gondolta, ahogyan bár hallotta Den szavait, nem nagyon szórakozott azzal, hogy velük foglalkozom. Nekiállt nyomni az ajtót. Először alul, majd felül, ahogyan a lábai mindig elcsúsztak a nyirkos köveken. ~Meg sem tudom moccanntani,.. ~ zihált, ahogyan fáradt arccal felnézett a még egyszer a köre. ~Ha... csak ah ennyi kell!~ emelte a fel a kezét, ahogyan egy kört rajzolt a levegőbe és néhány gyors mozdulattal egy lila jel jelent meg előtte, ahogyan a lökéshullám, nem csupán behorpasztotta az ajtót, hanem szó szerint kitárva az ajtót, szabad bejárást biztosított a kinti fénynek.
- Ez... ez mi volt? -kérdezte magától, ahogyan nem tudta, hogy egy pecsétmágiát használt. (Amaterasu Magic Seal: Formula 001 ). De annyira magába borult, hogy észre sem vette azokat, akik a túloldalán várták őket.
Egy nagydarab férfi állt Glen előtt, néhány méterre, ahogyan a kezdeti meglepettség után, végre feleszmélt és elkiáltva magát a társaival együtt a behatolókra, vagyis inkább a szökevényekre rontottak.
- Megvagy! - hallotta Den csengő hangját, ahogyan feleszmélt és visszatért abból a kába állapotból, mely a hatalmába kerítette. – Pusztulj… - hallotta a férfi hangját, ahogyan Glen keze is ökölbe szorult. ~Ezek itt zsoldosok, akik pénzért ölnek. Én sem kegyelmezhetek nekik...~ határozta el magát, ahogyan Lidérccel együtt, egyszerre tűntek fel egy pillanatra Den mellet, ahogyan ők is belevetették magukat a harcba. Bár az, amit végeztek nem igazán harc volt.
A legközelebbi férfi kezét elkapva, az abban lévő kardot könnyedén csavarta ki egy ügyes mozdulattal, ahogyan a másik kezével elkapva egy oldalirányú rántással a halálba taszította az ellenfelét, aki még élve nézhette végig, ahogyan a rúnamágus átlép felette és szikrát vett a volt kardja, ahogyan lehuppan mellé a földre.
- Sajnálom!- hunyta le a szemét, ahogyan Lidérc is végzett az ellenfelével, neki sem okozva olyan nagy problémát. De a teremben több ajtó is sorakozott egymás mellett és Verlaine-nek egyik sem volt ismerős. - Most merre tovább? -nézte az ajtókat, ahogyan választ újra Den adat meg neki.
- Azt hiszem mindegy, merre megyünk, hisz biztosat úgyse tudunk… - Lendítette meg kaszáját. – Szóval koncentráljunk inkább a tempóra. - indult meg a legközelebbi ajtó felé, melyet pár erős és villámgyors vágással apró darabokra is vágott. ~Még jó, hogy most meglettem áll, mert ha az ellenségem lenne, az az egyetlen kardforgató stílus, melyet ismerek, is kevés lenne!~ vigyorodott el, ahogyan ő kapcsolt utoljára.
És így ő haladt leghátul. Mindketten lehagyták őt, sokkal gyorsabbak és erősebb voltak nála, így csak a földön heverő hullákkal tudott találkozni a rúnamágus semmi többel. ~Ez így nem lesz jó! Mindenkit megölnek, pedig ártatlanok is lehetnek...~ gondolta végig a kialakult helyzetet. ~És kit érdekel ez?~ hallotta saját magát, de az amit gondolt, meglepő volt a számára, mintha nem is ő mondta volna azokat a szavakat, hanem valaki más. ~A célom nem megtalálni azt a faszit és kiiktatni? Mit érdekel engemet ezek az emberek, vagy Atsui, vagy éppen ezek a gyerekek! Ha szembekerülök velük, megölöm őket és...~ rázta meg a fejét, ahogyan a folyosó végére ért és utolérve a két máikat, már el is felejtette, hogy pár pillanattal korábban mit is gondolt.
Egy hatalmas terembe lyukadott ki, ahogyan ezúttal egyedül voltak. Glen végigmérte a helyet, ahogyan gyorsan megszámolta az ajtókat, hol helyezkednek el és gyors fejszámlálást tartva megpróbálta elemezni, hogy merre is haladtak eddig és a többi ajtó merre is vezet, bár ennyiből csak következtetni tudott. Semmi mást. ~Ez egy kastély! Ha minden igaz, a szobák kocka elrendezésűek és a folyósok kötik össze őket, de minden folyosó két nagyobb terem között húzódik. Ha ezeket az ajtókat nézem s azokat, ahonnét elindultam, most lehetünk a hát keleti vagy nyugati végének közepén. Vagyis csak három irányba haladhatunk, de...~ nézett fel a lépcsőkön, ahogyan nem figyelt a másik kettőre, aki elégé elvolt magában. ~ Kétszintes ház, ez nagy gond. A fenti és a lenti termek más helyzetben lehetnek kialakítva, így pedig ha nem vigyázunk eltévedhetünk...~ nézte a lépcsőket, ahogyan váratlanul meglátott egy férfi, aki éppen akkor jelent meg az egyik folyosóról.
- Maguk meg mit keresnek? – Ordított le a zsoldos a kis csapatra és ezzel aláírta a halálos ítéletét. Glen nyugodt arccal nézte végig, ahogyan a férfi épphogy megpróbál valamit tenni a sorsa ellen, de mindhiába. Den gyors volt, ahogyan meg sem kelet sebeznie őt. Annyira megijedt, hogy átbukfencezve a korláton végül attól halt szörnyet. Egyszerűen kitörve a nyakát.
De ha ott lett volna vége, akkor Glen-nek nem kelet volna semmit sem csinálnia. Ugyanis Den belépett abba a szobába, ahonnét a férfi is kijött és ahol újabb ellenségek várták okét. És ezt honnan is tudta? Hát a keletkező kiabálásokból és Lidérc megiramodásából, semmi másra nem tudott következtetni. ~Mégis mikor lesz ennek vége?~ kérdezte magától, ahogyan habozott. ~[color:596a=greenMég több halál és még több olyan tett mind régen! Ez sohasem fog véget érni? Sohasem mi?[/color]~ sétált fel a lépcsőn és ennek a lassú, mondhatni csigatempónak hála, lemaradt a buliról.
Ahogyan belépett a szobába, csak Den-t látta, ahogyan végül legyűrte az utolsó ellenfelét is. De ez már nem tudta érdekelni őt. Oldalra fordítva a fejét, a szoba sarkában lévő reszkető felszolgálókat felé sétált, akik abban a pillanatban, hogy meglátták őt, reszketés és ordító félelem ült ki az arcukra. De jó három méterre előttük, a rúnamágus megállt.
- Sajnálom ami történt!/color]- hajolt meg- De ha lehetséges, ne kockáztassanak semmi. Maradjanak itt és akkor túlélhetik...- mosolygott barátságosan rájuk, ahogyan kiegyenesedett és Den mellé lépett, aki abban a pillanatban nyitotta ki a szomszéd terem ajtaját.
- A másik teremben is vannak páran. -kiabálta Glen-nek, aki éppen akkor lépett mellé.
- Tudom...- nézett a férfira- … de az ártatlanokat ne bántsátok...- nézett komor arccal a férfira- Ők nem tehetnek semmiről!
Sétált be a konyhába, ahogyan az egyik séf egy konyhakéssel támadt rá az ajtó mögül. De annyira félt és reszketett, hogy sokkal inkább magára volt veszélyes, mind a mágusokra. Ahogyan Glen ránézett az ordító férfira, az megtorpant és sírva elejtette a kést.
- Helyes! -mosolygott rá a rúnamágus, ahogyan mellé lépett. - De a biztonság kedvéért...- vette fel az asztalról azt a kötelet, mellyel a közeli krumplis zsákok voltak lekötözve korábban. - … így kevesebb az esélye annak, hogy meghaljatok. - kötözte meg őket, de a még nem végzett a művelettel sem, mikor minden megváltozott.
- Mi az? – hallotta Den hangját, ahogyan feléjük fordul. – Ne mondd, hogy… tudod, merre van Atsui? – a kis csillagszelem bólintott majd leugorva a mesteréről elkezdett rohanni, de nem egyedül.
~Ez most komoly?~ rohant Den után Glen is ~Ilyen egyszerűen megtaláljuk, de... de jó ez így...[/color]~ könnyebbült meg ~[color=green]Így legalább nem emészti fel az erőnket a folytonos harc. Azelen a férfi ellen, mindenre szükségünk lesz...~ szorította ökölbe a kezét ahogyan elérték azt az ajtót, mely Atsui-t rejtette. ~Itt vagyunk!~ nézte az ajtót és hamarosan minden megváltozott.

Ó, Anyám borogass, itt vagyok már megint ezzel a Den nevezetű problémával, megint ahelyett hogy egymást ütlegelnénk, most ugyanarra a pecsenyére pályázunk, de karöltve, és dalolva... sosem szabadulok meg tőle, és mikor ez a lelkembe nyílalt, néma sikoly hagyta el elgyötört ábrázatomat...
Mint a kiscserkészek... én láttam, merre mentek a rosszarcúak, így én mentem elől, Den valami szerkezettel bajlódott magán, a Glen nevű jófiú meg fedezte a hátunkat... na nem tudom, benne mennyire lehet megbízni, de abból kiindulva, hogy egy törvényes céh kutyájáról beszélünk, biztos nagyon hűséges a srác... hisz vannak ezek a marhaságaik, hogy jahj a csapatmunka, az összetartás, az egyesült erőtökből én vagyok a bolygó kapi...izéé... na szóval mindenki érti a lényeget! Addig jó, amíg velünk tart, most nincs semmi kedvem felesleges küzdelmekre fecsérelni az időt! Azt kezdenek azzal a pasassal Denék, amit csak akarnak, meg ezt az Atsuit is úgy töcskölik meg sztereoban, ahogy jól esik, de nekem kell az a piramis szerű tárgy! Amint a zsebemben lesz a cucc, már itt sem vagyok! Nem érdekel, éppen miről van szó, éppen hogy kellene megmenteni azt az Atsuit... na persze ha jó csaj, és éppenséggel hálálkodó kedvében lenne, én megmentem szívesen! Annyi még talán belefér...
Gondolatmenetem pont akkor ért véget, mikor a folyosó is, egy nagy kétszárnyú ajtóval együtt! Elég masszívnak tűnt, látszott rajta, hogy igazán ostromállónak lett tervezve! Ha akarnák se tudnák jobban elrejteni, hogy az ajtó mögött olyasmi van, ami esetleg a hozzánk hasonlóaknak több érdeklődést nyújt, mint azt ők szeretnék! Áh, minek is...
Nekiveselkedtem az ajtónak, hátha nincs bezárva... tévedtem, éppenséggel zárva volt, bár kilincset, vagy zárszerkezetet nem találtam! Kiengedtem a pengéimet, és megpróbáltam az ajtó két szárnya közti résbe csúsztatni az egyiket, hogy kipiszkáljam a zárat (ha van), mint az ilyen krimis könyvekben... csak ott hajtűvel, vagy esetleg még bicskával csinálják... na persze nem jutottam egyről a kettőre...
- Bitch please! - mondta Den, jót szórakozva a próbálkozásaimon.
Már épp fordultam felé, hogy valami sértőt mondjak neki, közben Glen elhúzott mögöttem, hogy megvizsgálja az ajtót.
- Kiscsávó, ha valami nem tetszik, visszacsukhatlak a ketrecedbe! Jól gondold meg, miket mondasz, mert jön a pofon!
És ekkor az ajtó egyszer csak kinyílt, Glen pedig nagyokat pislogva állt előtte.
-Hm...öm... biztos már meglazítottam a zárat!
Még korai volt az öröm, mert az ajtó mögött már várt ránk pár tagbaszakadt kigyúrt alak. Den persze rögtön megpörgette a kaszáját (honnan a rákból szerezte, elképzelni sem tudom...), és rárontott valami varázslattal az elől álló fickóra. Nem akartam kimaradni a buliból, így hát a már kieresztett pengéimet feltartva kikerültem Dent, és ráugrottam az egyik szerencsétlenre. A fickónál egy macséta volt, ügyetlenül hárította az ütésemet, de a következő kivédéséhez már lassúnak bizonyult! A pengém felhasította a térdét, majd mikor áldozatom féltérdre rogyott, a nyakára sújtottam. Már készültem volna ráugrani a másik fickóra, de meglepetésemre az már halott volt, és nem Den keze által, hanem Glen állt a hulla mellett. Nocsak, hát van ebben a srácban mégis valami, amiért érdemes őt mellettünk tudni! Nem fél ölni...ez jó!
Nem láttam több ellenfelet, úgyhogy jobban megszemléltem a termet. Négy ajtót láttam, bármelyik mögött ott lapulhatott a cél, vagy épp még egy seregre való őr. Nekem igazából mindkettő megfelelt volna!
-Most merre tovább?
-Azt hiszem mindegy, merre megyünk, hisz biztosat úgyse tudunk… Szóval koncentráljunk inkább a tempóra.
És ebben a pillanatban Den el is indult felfedező útjára, nemsokára ismét ellenfélbe botlunk! Dent leköti egy lőfegyveres fickó, én a mögötte álló mágusra koncentrálok, aki egy tűzvarázslatba kezdett éppen. Tenyeréből ökölnyi tűzgolyót röpített az irányomba, de könnyedén kikerültem, pár lépés erejéig felfutottam a tőlem jobbra lévő falra, majd onnan elrugaszkodva teljes súlyommal a pengémet előretartva a meglepett mágusra ugrottam. Egy ordítás, annyi se hagyta el a torkát, miközben felhasítottam a testét. Eközben Den is végzett, és már szaladt is utánam, hogy nehogy lemaradjon valamiről!
Nem is figyeltem már, hogy hova megyünk, de egy ajtón berontva egy kastély előcsarnokára emlékeztető helyre érkeztünk. Selyemszőnyeges lépcső, márvány padló, díszes mennyezet... blöeh...
- Maguk meg mit keresnek? -ordított fentről egy zsoldos. Mire egyáltalán felnézhettem volna, Den már fel is szaladt a lépcsőn, és már csak azt láttam, hogy a korláton átbucskázva zuhan lefelé a zsoldos, majd pont előttem ér földet gusztustalan loccsanással.
Felmentem én is az emeletre, ahol az egyik ajtón Den éppen berontott, és már hallottam is a rémült sikolyokat. Nosza, hogy ne maradjak ki, benyitottam a másik ajtón. És mit láttam?! Egy minden jóval megrakott konyhát!!!! Az illatok úgy robbantak az arcomba, hogy szinte extázisba estem, a nyál összeszaladt a számba, még fel is állt a... na szóval elkapott a hév, de az odabent lévő konyhások ezt nem különösebben értékelték! Kövér, izmos szakácsok voltak bent, és nem az ijedősebb fajtából! Mind fogott egy hatalmas konyhakést, és ordítozva szaladtak felém!
Attól félve, hogy esetleg vér spriccel a fincsi kajákra, visszahúztam a pengémet, megropogtattam a nyakamat, és készen álltam egy kis bunyóra!
Az első dagadék szakácsot a levegőbe ugorva arcon rúgtam, majd az összeroskadó zsírtömegről ugorva a következő szakácsnak is adtam sarokkal egy autogrammot a homlokára! Már hallottam is, hogy egy konyhakés szeli át a levegőt jobbról, gyorsan lehajoltam, és jobbra fordultam, hogy elkapjam a Godzilla szakács lábát. Teljes erőmből rácsaptam a térdére, mire az egész lába visszahajlott, és a kövér férfi sikoltozva rogyott össze fájdalmában. Mögöttem már jött is a haverja, egy sokkal nagyobb gorilla! Elugrottam az útjából, a konyhakés amivel épp lesújtott a csempepadlóba állt, nyomán a csempék szilánkosra törtek. Na ez nem játék...
A bedühödött, bajszos szakács nyáladzva ugrott utánam, legalább 200 kilójához képest meglehetősen fürge volt. Ha kimertem volna engedni a pengéimet, sec perc alatt felnyitom a fickót, de hát szegény kaják...
Így hát a nagy melák ütései és vágásai elől elugrándozva próbáltam kifárasztani, de nem úgy tűnt, mint aki olyan nagyon elfáradt volna... sőt... hogy véget vessek az ugrálásnak, felugrottam, hogy fejberúgjam a szakácsot, erre ő kitárta a kezét, és egy hatalmas lökéshullám hátra taszított! Öcséééém... a kukta egy mágus!!! Bár nem tudtam, milyen mágus, az edényes szekrényből elő kecmeregve megráztam magam, és nagyon érett bennem a gondolat, hogy mégis a pengémre hagyatkozok.
Egymás felé futottunk, kitértem a csapása elől, megpróbáltam mögé kerülni. Mikor sikerült, egy nagy ütést mértem az oldalára, hogy lebénítsam. De a háj olyan vastag volt rajta, hogy szerintem a pengém is megakadt volna benne... és hát persze már jött is a pofon! A város méretű tenyér betalált, én pár métert repültem hátrébb, de gyorsan még a levegőben visszanyertem a lélekjelenlétemet, és ahelyett, hogy a falnak csapódtam volna, lábaimmal fékeztem a becsapódást, majd elrugaszkodtam! A szakács erre nem számított, így eléggé meglepődött, mikor elkaptam a dagadt fejét, és azon csüngve próbáltam ledönteni a lábáról. Kapálózásának csak annyi eredménye lett, hogy a hatalmas mancsával leverte az edényeket az akasztókról, feldöntött pár kaját, amire én zokogva felsikoltottam! Nincs mit tenni, muszáj keményebbre fogni a dolgot!
Kicsaptam a pengémet, és lesújtottam a fickó vállára. Hiába a háj, meg a nagy termet, azért ez neki is fájt. Hátradőltem, hogy miközben a fejét is fogom, hátráljon el a fickó a kajáktól. Így is történt, szép lassan kilépkedett az ajtón. Leugrottam róla, és még egyszer megpróbáltam egy rúgást bevinni! Sikerült, bár nem okoztam túl angy kárt vele, ellenben a szakács hátrálni kezdett, és átbucskázott a korláton, csak úgy, mint Den áldozata! Még undorítóbb lottyanással ért földet, már utána se néztem...
A konyha megüresedett, a földön heverő szakácsok csak nyöszörögtek. Én pedig nekiültem, és összeválogattam a legfincsibb kajákat, hogy betermeljem őket, amíg Denék végeznek!
Ekkor lépett be Glen, lefegyverzett egy szakácsot aki épp most kelt fel, majd követte Den is, aki szintén nekilátott a kaják vizsgálatának! Vállán a csillaglelket is kínálgatta, de az nem kért, hanem elkezdte buzergálni Den arcát.
- Mi az? Ne mondd, hogy… tudod, merre van Atsui?
Erre Glen is felkapta a fejét, én pedig egy karamellával töltött bödönt kaptam fel, hogy elfogyasszam a tartalmát. De mikor számhoz emeltem, Den megragadta a fülemet, és elkezdett kifelé rángatni!
-KÖNYÖRGÖM NEEEEE... - úgy magamhoz öleltem a karamellás bödönt, mintha az életem lenne! És talán így is volt... Den a fülemnél fogva húzott végig a kastélyon, miközben én szorongattam a bödönt, és a tartalmát nyalogattam.
Egyszer csak Den megállt, a kaszájával rácsapott valamire, majd vad jódlizásba kezdett.
De én csak a karamellácskámmal törődtem.

Meglepett, megkönnyebbült, s méregtől izzó tekintetek egyaránt felcsillannak a szilánkosra hulló bejárat mögött ásítozó fényben.
Célpontomat hamar felismerem az elől álló férfi képében, kinek ezüstös szemeit sötétre festik a harag lángjai… ám a háttérből egy még különösebb látvány tárul elém. Atsu mozgását két, dérszerű kar béklyózza meg… a lány képtelen szabadulni az elkorcsosodott végtagok fogságából… melyek gazdájára sok jelzőt rá lehet aggatni, csak az emberit nem. Hosszúkás arccsontjai, hamuszín bőre, sápadt fényű íriszei, s nyúlka tartása valami másról árulkodik… ~ Persze, mindez nem fontos… ami mozog, azt meg is lehet ölni! – Állapítom meg az egyszerű tényt, majd a tölgyasztal felett átszökkenve, megiramodok a lény irányába.
Mivel Lidérc harcba keveredett az ezüstszeművel, vele már nem kell foglalkoznom… és különben is, nekem érdekesebb prédám akadt.
Bár újdonsült célpontom megtámadását nagyban nehezíti Atsu, hibát vét el, ha azt hiszi, hogy ennyivel túlélheti a találkánkat… Felsőtestem előre hajlítva közeledek felé, majd kaszám élét kifordítva, hátulról készülök lecsapni rá, egy felfelé irányuló, félköríves vágással… Lévén, magasabb, mint a túszul ejtett lány, mindebbe csak ő fog belehalni…
Cipőm talpa élesen nyikorog a padlón, tekinteteink összeérnek, fegyverem éle meglendül… de ekkor, oldalamba éles fájdalom nyilall…
Rögvest hátrébb ugrok, majd tenyeremet a vérző sebre tapasztva, támadóm irányába fordulok… Egy magas, formás alkatú nő ujjai merednek rám, kinek arcára aljas vigyort rajzol múlandó öröme.
- Eddig észre sem vettelek… - Jelentem ki, szavaimba nem kevés gúnyt csempészve. – Ki a franc vagy te?
- A halálod… - Szikrázó, éjfekete energiák táncolják körül tenyerét. - Dark Rondo!
- Ezt sokan mondták már… de legyen, előbb akkor téged takarítalak el. Jetblack Fire Ball! – Mágiám az övéhez hasonló árnyalatban gyúl életre, hogy felperzselhesse az ellenséges támadást…
Ám, a varázslatok viadalából az én lángjaim kerülnek ki vesztesen… a nő sugarai egyé fonódva átütik azokat, majd bordáim után, most jobb vállam szakítják fel, arcomra csapva bíborszín vérem…
A fájdalom ezernyi forró tűként marja sérülésem, de ezúttal már nem nyúlok utána tenyeremmel… meglepettségemből nem telik ilyesmire… ~ Hogy volt képes… az én varázserőmet… valamiféle átütő mágiát használna?
- Majd meglátjuk, ki takarít el kit… - Baljós hangját újabb árnyjáték fogadja, majd szívemre mutat ujjaival. – Dark Rondo!
- Franc… - Ötlettelenségem lévén, kaszám pengéjével állítok akadályt a kígyóként tekergőző sugárnak.
Bár ellenfelem erejét most izmaimon is megérzem, a Starsplintba vezetett energiáimnak hála, képes vagyok megtörni a támadást.
Gondolkodás nélkül kiszökkenek a mágia méregzöldes foszlányai körül, majd a nő felsőtestét veszem célba fegyveremmel.
- Dark Barrier! – Visszhangzik újabb trükkje.
Alakja előtt ködként áll össze egy sötét réteg, mely felfogja kaszám fémes csattanását… Ismét csapása emelném karom, ám a közelben felizzó, kékes káprázat megtöri mozgásom ritmusát… mind célpontom, mind saját tekintetem is magatehetetlenül a tengerszín ragyogás rabja lesz.
Olyan érzés önt el, mintha csak… egy átjáró nyílna meg a szellemeim világába…
A fények alkotta színpad takarásából egy férfi lép elő… aranyló tincsei az égnek merednek, melynek korai, vérvörös sugarai íriszeiben tükröződnek. A felsőtestét takaró, különös mintázatokkal díszített mellvért, hivalkodó, ezüstös fénye azonnal tudatosítja bennem… ezt a páncélt nem ember kovácsolta. Halandó mesteremberek ilyen munkáról még csak álmodni sem mernének… keresztvas nélküli, lágyan ívelő ikerpengéivel ugyanez a helyzet… semmi kétség… ő egy csillagszellem… és nem is akármelyik.
- Üdv, csőcselék. – Emeli meg önelégülten állát, miközben kellemesnek ható szavaival magára vonja legtöbbünk figyelmét. – Készen állok a mészárlásra… - Azzal, fegyverei kiszámíthatatlan léptű táncba kezdenek ujjainak ütemezésére.
- Mégis hogy…? – Hitetlenkedik ellenfelem, ám éjsötét pajzsának ereje mit sem lankad.
- Perseus…?
A csillagszellem ezután már nem szavakkal felel… ajkai lágy vigyort rajzolnak arcára, s egy könnyed szökkenéssel a nő háta mögött terem.
Mindenkit meglepett a gyorsasága… a fekete mágus képtelen volna idejében cselekedni… ám, mielőtt a rúnákkal díszített kard a hátába fúródhatna, egy könnyű test csapódik közé, és a gyilkos fém közé…
- ÁLLJ! – Zengem be a szobát, hisz tüstént felismerem a türkiz hajzuhatag gazdáját… az a korcs Atsut vetette élő pajzs gyanánt társa elé, így megmentve őt.
Szerencsére, a Perseusnak vélt férfi reflexei kitűnően működnek, s még idejében megfékezi pengéjét.
- Tetvek… dögölj meg! – Kaszámmal újfent lesújtok a nőre, de a pajzs nem akarja megadni magát… mígnem…
- Dark Capriccio! – Felkarjával szilánkosra töri saját védelmét, majd a gyomromra tapasztja azt.
Kisvártatva, ujjainak érintését fájdalmas szúrás veszi át, mely egészen a közeli falig sodor.
A mágia jócskán beletépett húsomba, mind számból, mind sérülésemből vért fakasztva. Beletelik egy kis időbe, míg képes vagyok kikecmeregni a szürkés port kavaró törmelékek rabságából.
Mindeközben a csillagszellem próbálkozásai tárulnak elém, melyek azonban sorra kudarcba fulladnak… keresné ugyan a lehetőségeket, de ellenfelünk tökéletesen védi magát Atsuval, így nem támadhat felelőtlenül, csak ide-oda szökdécselve vár a megfelelő pillanatra.
- Nem is rossz! – Állok végül két lábra. – Ezzel, a győzelmi esélyeitek elmozdultak nulla százalékról… NULLA SZÁZALÉKRA! – Ordítom, vértől habzó szájjal, s újfent rohamba kezdek… de ekkor…
Ismét fények kerítik hatalmukba a helységet… ám ezúttal más természetűek. Számomra ismeretlen, rúnás írást ölelnek át ragyogásukkal… talpaim a parkettát karistolva fékezik meg lendületem.
- Rúnamágia… - Hallom most először a szörny hangját, kinek csontos karja körül szemmel is látható alakot öltenek baljós energiái.
Nem is telik sok időbe, míg tintafekete erőhulláma szilánkosra töri a varázsképletet, melyet a fehérhajú írhatott fel… mégiscsak jó valamire.
Bár én elszalasztom a röpke lehetőséget a győzelemre, az ikerkardos férfi nem esik ebbe a hibába… szájtáti bámészkodás helyett, térdből lemetszette ellenfelünk lábait. A korcs ugyan másodjára is kisegítette társát, megmenteni már nem tudta… ám vigaszdíjként ismét foglyul ejti Atsut, miközben a csillagszellem…
- Nem vagy rá méltó, hogy a tekinteted az enyémmel azonos szinten legyen, hulladék. – Szegezi véráztatta pengéjét a magatehetetlen nőre. – Az ilyen férgeknek az a természetes, ha a porban csúsznak-másznak, mígnem belefulladnak a mocsokba.
Kissé higgadtabban, sziszegve lépdelek a megcsonkított testhez.
- Nem is rossz. Te Perseus vagy, nemde? – Nézek a harcosra. – Miért csak most jöttél elő, mikor már annyiszor szólítottalak korábban?
- Tudnom kellett, miféle emberhez került a kulcsom. Nem szegődhetek le holmi jöttmentekhez… Épp ezért, mindeddig figyeltelek, de mondjuk úgy, tetszik a stílusod. Számíthatsz rám a későbbiekben.
- Ezt örömmel hallom… Ugyanakkor. – Érintem össze két ujjam. – Nem szokásom nőket ölni. Szóval… Jetblack Fire Magic!
Pokolbéli lángjaim vérszomjas ragadozókként marnak bele a legyőzött mágus sebeibe, gőzként felforrasztva a kárminpiros folyadékot. Mosolyogva figyelem, ahogy a nő torokszakító ordításokkal próbálja maga alá gyűrni fájdalmait… persze, elismeréssel is tartozom neki. Egy átlagos ember tüstént szörnyet halna ilyen kínok közt.
- Így talán túléli… - Vetem oda könnyelműen.
- Ha te mondod… ugyanakkor, még nincs vége.
- Jól tudom… - Szegezem tekintetem a különös lényre, ki mindvégig nyugodtan figyelte a kis közjátékot… meg se próbált ránk lecsapni, kihasználva látszólagos figyelmetlenségünket… ez nem kis önbizalmat sejtet.
Ugyanakkor, mint kiderült, a fehérhajú is hasznos tud lenni, ha akar… Lidérc pedig végzett saját ellenfelével… én több sebből vérzem ugyan, de Perseus már mellettem áll… így hát…
- Ideje megdöglened. – Szegezem kaszámat a szörnyszülöttre.

A kis csapat végül belépett a szobába, bár Den belépőjének hála nem csendben és észrevétlenül, hanem a legnagyobb csinnadrattával, ami pedig teljesen nem illet Glen-hez ugyan, de mindegy. Van valami, amin már nem lehet változtatni és ez bizony ilyen dolog. Ahogyan pedig végül Glen is belépett a szobába és körbenézett, szinte azonnal memorizálta a helyzetet, aminek hála egy kicsit megtorpant, de éppen ez volt a szerencséje a későbbiekben
Tisztán látta ugyanis a helyzetet és nem dühből és élvezetből cselekedett mind a társai, hanem velük ellentétben nyugodtan. Túl nyugodtan, még a pulzusa sem emelkedett fel. Ekkor még nem. Látta az eredeti célpontjukat. Morden-t, aki nem messze állt tőlük. Egy igazán gyönyörű nőt, aki a kezei között tartotta a védtelen és a földön térdelő Atsui-t. És egy másik ismeretlen, de nem emberi alakot. Egyenesen belebámult azokba a bordó szemibe, látta a fehér bőrét, mely már-már furcsán gyönyörűnek is lehetett volna nevezni. De az aránytalan teste, a hosszúkás feje, az ugyancsak ehhez hasonlító kezei és rajtuk azok a hosszú és undorító körmök, mind szinte árasztották belőle a másságot. Mely egyfajta nyugalmat és magabiztosságot árasztó kiállással és még Glen-t is rávette, hogy letorpanjon és nyeljen egy nagyobbat. ~ Ez meg mi?~ kérdezte magától értetlenül, de nem jött válasz. Egy másvalami ébresztette fel a valóságból.
Den takarta el a férfira nyíló kilátást, ahogyan a kaszával a kezében megiramodott ellenük. De csak a két ismeretlen ellen, hiszen Lidérc megvetve a lábait, nem messze tőle csapott össze Morten-nel, ahogyan az egyik energialökés, mely elöl Lidérc ügyesen ugrott félre, telibe kapta a a rúnamágust, nemcsak belepasszírozva a falba, de arról lepattanva az fal mellé helyezett asztalt apró darabokra is törte.
Éles fájdalom hasított Glen fejébe, ahogyan nemcsak az asztal kemény felülette, hanem annak kisebb szilánkjai belefúródtak a mágus lábbába és kezébe. Az ütésnek, mely szemből érte, majd folytatódott hátulról, majd alulról és végül mindenhol lassan kezdett elcsendesülni és elhalványulni ahogyan a világ is a rúnamágus körül. ~Na ezt akartad?~hallotta a saját hangját. ~Eddig sem volt túl sok hasznod. Túl gyáva és lágyszívű még mindig. Tényleg azt hiszed, hogy mindenkit megmenthetsz és mindenkiben rejtőzik jóság...~ lassan elsötétedett minden a mágus körül.

Szemben állt magával, a sötét semmiségben. Ott állt és nézet saját magát, aki halványan elmosolyodott és beletúrt félhosszú fehér hajzuhatagába. Nem mondott semmit, csak halványan nevetett egy kicsit.
- Szóval ide jutottunk. -nézett fel Glen-re. - A halál küszöbén nekem kell segítenem rajtad? -kérdezte, miközben a rúnamágus szótlanul és értetlenül nézett rá. Csak egy halványat nyelt, mielőtt megtudott volna szólalni.
- Mi ez az egész? - kérdezte értetlenül még mindig - A te hangodat hallottam eddig is, de hogyan? Hogyan lehetséges ez...- ezernyi kérdés fogalmazódott meg egy pillanat alatt benne, de a másik férfi csak elnevette magát.
- Nyugi... egy nap majd mindent elmondok, de van ennél fontosabb dolgod is. - nézett oldalra- Az ellenfeleitek erősek, de nem ők az igazi gond. Az az alak... te is érezted igaz. Ő különleges. Egy olyan lény aki ellen négyen is lehet, hogy kevesek lesztek. - nézett vissza Glen-re. - De te segíthetsz rajtuk.
- Hogyan? -kérdezte ismét, válaszok helyett csak erre volt képes.
- Segítek ezúttal neked. Együtt vívjuk meg ezt a csatát...- nyújtotta oda Glen-nek a kezét. - Ragad meg lehetőséget...- Glen keze azonban csak lassan emelkedett meg és ragadta meg a másik énje kezét, akinek az arcára széles mosoly ült ki. - Akkor csapjunk bele.

Glen szeme csak lassan nyitódott ki, ahogyan tisztán látta, hogy mekkora bajban vannak a társai. Lidérc még elvolt az ellenfelével, hiszen Morten arca már csurom vér volt és láthatólag hatalmas hátrányba került, de Den-ről ez már nem volt elmondható. Súlyosabb sérülésekkel állt szembe a nővel, ahogyan volt még valaki mellette, egy másik alak.
~A nő a veszélyesebb! Hallgass rám! Mondom a képletet, te csak írd fel, ahogyan tudod!~hallotta a férfi hangját, mely igazából az övé volt, de ezt most hagyjuk. A szobát hirtelen egy söré aura lengte be, ahogyan Den felkiáltott és csak Glen látta tisztán, ahogyan a sötét sugár eltalálta őt,, áthasítva a húsát. ~Sötét mágiát használ! Ez így könnyű lesz, ezt kitudjuk használni.~ féli már addig is talpon volt, ahogyan írni kezdet, ahogyan az események pörögtek, de hála a tökéletes nyelvérzéknek és a segítségnek, nem kellett gondolkodnia és megállni. Folyamatosan írhatta. ~Rendben, most pedig adj meg a szoba méreteit...~ hallotta a férfi végsó mondatát, ahogyan az a pár szó és a szobában hirtelenjében apró kis jelek villantak fel, ahogyan a falon egyetlen egy írássá állt össze.

''A KÉPLET TERÜLETÉN BELÜL TILTOTT A SÖTÉT MÁGIA HASZNÁLATA''

~Most már nem lesz gond...~ mosolygott Glen, de amilyen pökhendin és magabiztosan gondolta ezt, akkorát zuhan t az álla, ahogyan a furcsa férfi csak könnyedén körbenézett és az a furcsa érzés, mely addig is körbelengte őt, mozgásba lendült. De se Lidércnek, de Den-nek nem volt ideje vele foglalkozni. De Glen, mindent látott. A mágia melyet létrehozott egy pillanat alatt oszlott semmivé, ahogyan a rúnamágus lába a földbe gyökerezett.
- Ez nem lehet! -döbbent le teljesen, ahogyan a földre huppant.
~Ahogyan gondoltam, ő sokkal magasabb szinten van mind ti, így nincs más megoldás, nekem kell...~ Glen keze ökölbe szorult lassan, ahogyan izzadság tenger közepette elmosolyodott. ~Ne! Ezt bízd rám. Csak segíts nekem megvívni ezt a csatát, egyedül esélyem sincs.~ állt fel a földről és nyugodt lépésekkel sétált egyre közelebb a férfihoz. De nem is kellett izgulnia, mind Lidérc, mind Den végzett az ellenfelével. ~Ha te mondod...de a másik képlet még mindig él! Úgy látszik csak az aktívat vette észre! ~. sétált el a legyőzött nő félig égett teste mellett, ahogyan az erőtlenül nézett fel rá, de Glen egy cseppet sem törődött vele. ~Tudom, így még lehet esélyünk!~ vágott komoly arcot.
- Ideje megdöglened. – Szegezte a kaszáját a szörnyszülöttre Den, miközben Glen mellé lépett és a kezét lágyan a kasza nyelére helyezve lejjebb nyomta azt.
- Nyugalom! - hangja nyugodt volt- Ő nem olyan szinten van, mind az a lány! - nézett a szörnyszülöttre mindvégig. - És különben is a te állapotodban nem harcolhatsz az első sorban...- ért mellé Lidérc is.- Ezt a csatát most hármunknak kell megvívnia!

A karamellás csupromat szorongatva hallottam, hogy az ajtó kicsapódik, és se szó, se beszéd, a levegőbe emelkedtem! Pár méteres emelkedés után hirtelen a láthatatlan kéz, vagy szellő, vagy tudomisénmi elengedett, és a földre csapódtam, de "társaim" már nem voltak a közelemben. Ezek szerint a csata megkezdődött!
De hát kit érdekel, ha itt a karamellás csuprom?!
-Lidérc...ez a neved, igaz? Vártam már ezt az összecsapást!
Fincsi meleg karamella... kicsit szárazabb, keményebb darabkák, nyamiiiii... van köztük egy-két fogtömés húzó is, meg olyan ami rátapad a pofádra, és látszólag mindörökre a húsodba olvad! Nincs olyan tömeggyilkosság, ami űberelhetné ezt az élvezetet! Még a szex se lehet ennyire észbontóan jó, mint ez a fincsi karamella!
-Ide figyelj, ha hozzád beszélek!
A csupor még félig tele volt... vagy félig volt üres? Nem tudom már! De nem is érdekelt! Falánkságom célja a csupor kiürítése volt, nem zavart hogy bokáig ragacsos vagyok, nem érdekelt, hogy közben dúlt a csata körülöttem, csak a fincsi, édes, fennséges...
-Elég!!!
A csupor felemelkedett a kezeim közül, fordult egyet a levegőben, és hirtelen a falnak vágódott! A csupor szilánkokra törve röpült szerte szét a teremben, a tartalma pedig gusztustalan loccsanással terült szét a falon. Ahogy az utolsó cserépdarab is halk koccanással földet ért, egy könnycsepp gördült le karamellával beterített arcomon. Igazi kín volt ez, a bánat és szenvedés netovábbja... lelkem akkor darabokra tört, mint az isteni nektárt tartalmazó csupor, azon az átkozott napon... semmi nem gyógyíthatja be ezt a sebet, örökre szívembe vájva fog örök sötétséget borítani körém, és soha nem fog többé fényt engedni életembe...
-A ROHADT ANYÁDAT!!!!!!!!!!! - dühödt ordítással futottam az az ember felé, aki elpusztította az én drága csuprocskámat! A düh teljesen elborította az elmémet! Csak a bosszú járt a fejemben, az édes, kegyetlen, könyörtelen megtorlás! Meg fogom kínozni! Addig gyötröm, amíg könyörögni nem kezd az életéért! És nem fogom megengedni neki, hogy elhagyja a szenvedésbe taszított földi porhüvelyét, hogy békére leljen... nem ám... megtalálom a feltámadás titkát hordozó varázslatot, és felélesztem, akárhányszor is belehal a kínzásba! És akkor újra elbánok vele! És újra! És újra! ÉS ÚJRA! ÉS ÚJRA!
A fickó felemelte a kezét, mielőtt oda érhettem volna.
-Force Push!
A testem mintha láthatatlan falba ütközött volna, és ez a fal mintha még el is indult volna felém nagy sebességgel és erővel. A levegőben hátra taszítva próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, majd mikor sikerült, lábaimmal nagyot fékezve egyenesedtem fel. Szóval szél mágus? De a csupromat is ő emelte fel! Akkor valami más mágiát használ!
A fickó elmosolyodott, megérezte, hogy most már eljött az igazi harc ideje! Ekkor jöttem rá, hogy ki is ez a manus! Hogy a küldetés kiírásban volt e, vagy Denék emlegették, nem tudom, de ismertem a nevét. Morten. Morten, aki most meghal!
-Gyere csak!
Ejj de biztos valaki magában! Szélsebesen száguldottam ellenfelem felé, aki újra varázsolni kezdett, és a szinte láthatatlan Force Push már jött is felém. Időben észrevettem, és gyorsan kitértem előle. Már a közelében voltam Mortennek, így ütésre emeltem az öklömet.
-Force Shield!
Az öklöm Morten előtt nem sokkal állt meg, mintha megint láthatatlan falba ütközött volna, de ez most más volt. Mint egy pajzs, aminek jelenlétéről csak a furán megtorzult tér árulkodott. Gyorsan odébb ugrottam, majd újabb támadást kíséreltem meg! Morten fel volt készülve, elugrott az ütés elől, majd a következőt egy újabb Force Shielddel hárította, és a következő pillanatban felém csapott.
-Force Push!
Ismét hátra repültem, de ezúttal Morten követett engem! Kezei körül hirtelen eltorzult a levegő, fura volt... Messze volt még tőlem, de a levegőbe ütött kétszer-háromszor. Nem is értettem, mit hadonászik, de aztán éreztem az ütéseket a mellkasomon és az arcomon. Hirtelen zavaromban elfelejtettem kocentrálni az esésre, és ügyetlen gurultam végig a padlón. Gyorsan felpattantam, és védekező állást vettem fel.
Telekinézis! Hallottam már erről a mágiáról... érdekesnek tűnik! És Morten emellé fürge is! Meglátjuk, mennyire lesz ínyére a pengéim éle!
Kiengedtem karomból a három pengét, és meglengettem a levegőben őket.
-Áh, helyes! Ne fogd vissza magad!
-Te csak ne aggódj ez miatt!
Egyszerre indultunk el egymás felé, rossz előérzetem támadt a bátorságát illetően. Hirtelen hátulról valami fejbe vágott, megpördülve a terem berendezéseit láttam lebegni. Székek, fáklyatartók, virágcserepek... mind felém széguldoztak! Pengémmel amit tudtam félrecsaptam, a túl gyorsak elől elugrottam, amit nem tudtam megállítani, annak becsapódását másik karommal hárítottam. De eközben ahogy arra számítottam, Morten már mögöttem termett. Megpördültem, hogy megvágjam a pengéimmel, de ő hátraugrott, és varázslásba fogott!
-Force Push!
-Ezúttal nem!
A becsapódó varázslattal szemben minden erőmet bevetve helyt álltam, nem engedtem, hogy ellköjön. Alig pár centit csúszott a lábam hátrafele, de nem sikerült eltaszítania! Győzedelmesen ugrottam Morten után, akin jól látszott, hogy erre nem számított!
-Force Shield!
Az utolsó másodpercben idézte meg a telekinetikus védelmet, hogy hárítsa a csapásaimat! A pengéim mintha erős acélt értek volna, úgy pattantak le a szinte láthatatlan akadályon, de nem hagytam, hogy újabb varázslásba kezdjen! Folyamatosan erős csapásokat mértem a pajzsra, nem azért hogy megtörjem, de azért, hogy Morten ne tudjon varázsolni! Amíg fent tartja a pajzsot, fogy az ereje... minél több fogy, annál hamarabb végezhetek vele!
Egy erős csapásom hátralökte Mortent. Nem volt több esélye, elvesztette az egyensúlyát, a pajzs eltűnt! Felugrottam, és csapásra emeltem a pengémet!
-Pressure Fist!
Hirtelen az állkapcsomat érte több ököl csapás, majd a gyomromat kezdte sorozni! Az ütések erejétől a levegőben maradtam, sőt, egyre emelkedtem! Nem tudtam hárítani, kiszolgáltatott helyzetben voltam! De látszott Morten arcán, hogy rossz érzés fenntartania a varázslatot! Mindent ebbe a támadásába ad bele! Nagyon helyes!
Elhitettem vele, hogy sikerrel járt! Hagytam magam, tűrtem az ütéseket, már védekezni se próbáltam. Hamarosan az ütések ereje Morten fájdalmas, de győzedelmes ordításával a plafonig emeltek, és még a plafonba is belevertek. Aztán Morten fájdalmas nyögéssel a karjához kapott, túlerőltette magát.
A plafonban kisebb lyukat hagytam magam mögött, ahogy a láthatatlan öklök a falba vertek, és most lassú zuhanás következett. De nem olyan tehetetlen és szerencsétlen, mint azt Molten hitte. Az esés feléig ernyedten zuhantam, majd hirtelen megfeszítettem izmaimat, megpördültem, és dühödt ordítással Morten felé közeledtem, akinek arcán a borzasztó felismerés tükröződött.
Egy ökölcsapás az állra, majd ráléptem a mellkasára zuhanás közben, így az igencsak kemény becsapódásom alá került Morten, és én teljes súlyommal és lendületemmel nehezedtem rá! Fájdalmas, elkínzott hörgést hallatott, majd megemelte a kezét, hogy gyorsan varázsolni tudjon, de én gyorsabb voltam! Egyetlen csapással levágtam a kezét, majd teljes erőből beletapostam az arcába. A megcsonkított, szilánkosra tört orrú Morten tehetetlenül feküdt a földön, még ép kezével véres arcát takargatta.
Leszálltam róla, megragadtam a gallérjánál, és felemeltem a magasba.
-Ezt a csuporért kapod, te rohadék!

Baljós gondolataimat dübörgés, hangos reccsenés, és a szobát egy pillanatra beterítő porfelhő szakította meg. Az ajtó volt az, mintha csak szétrobbant volna, de a porban felcsillanó kaszaélről rögtön tudtam, hogy csak Den „nyitott be”. Az események egy pillanat alatt felpörögtek. Misano elkapott a nyakamnál fogva, és Hozukával egyetemben hátraszökelltek a szoba végébe. Fehérhajú barátom nem volt egyedül, mögötte egy másik fehér haj is kibukkant, ami Glen fejét borította – mázli, hogy Den nem nyírta ki… de vajon miért nem tette? Ez a fiú tele van meglepetésekkel. – és a kék hajú fickó is ott ácsorgott az ajtóban, akibe még a kikötőben futottam bele… szó szerint. Valami vödörszerűséget szorongatott, amiben könyékig túrt, és barnás masszát tömött a szájába, de olyan disznó módon, hogy az egész arcát összekente, egy pillanatra el is gondolkodtam, hogy milyen állatra hasonlít ebben a formájában, amikor a vödör kirepült a kezéből, és meglehetősen gusztustalan, mégis finomnak tűnő tartalma csodás absztrakt képet festve, szétloccsant a falon. A tettes a kajánul, de idegesen vigyorgó Mortre volt, a kékhajú maszlagosképű pedig azonnal rávetette magát a szemétre. Hajrá!
Eközben egy kellemetlen lökéssel átkerültem a sátáni Hozuka szorításába, és mire észbe kaptam, Den már lendítette felénk a kaszáját. Megszólalni nem volt erőm, minden porcikám sajgott, igazából mozdulni sem bírtam. Kikerekedett szemekkel figyeltem, ahogy az éles fegyver közelít, de nem ért el minket. Valamiféle sötét gömb robbant Den oldalába, ami Misano-tól indult. Némi hatásvadász szóváltás után, ők is egymásnak estek. Tehetetlenül figyeltem a kibontakozó küzdelmet, de ezzel nem voltam egyedül. Glen hasonló ügyefogyottsággal, rongybabaként repült bele az egyik falba, ahova Mortre egyik eltévedt varázslata repítette, miközben Dent Misano püfölte, a maszlagosképű meg a plafonnal ismerkedett. Meglepően nyugodtan szemléltem az eseményeket, igazából egyetlen gondolat kavargott csak a fejemben, mégpedig az, hogy Den vajon megkíméli-e Misano életét. Tudtam, hogy nem szeret nőket ölni, így élt bennem a remény, hogy én végezhetek eszelős megkínzómmal.

- Üdv, csőcselék. Készen állok a mészárlásra… - belesajdult a szemem a fényjátékba, amiből egy aranyhajú, mellvértet és egy duplapengéjű fegyvert viselő, daliás férfi tűnt elő, állát pökhendin orrmagasságba emelve. Új csillagszelleme van Dennek? Hogy találja meg magának ezeket a szélsőséges személyiségeket? Talán nem véletlen, hogy az ilyen szellemek kulcsai, mind nála kötnek ki. A férfi nem totojázott, egy hirtelen mozdulattal Misano háta mögött termett, és fegyverével lecsapni készült, amikor Hozuka megrántott, majd egy laza mozdulattal a férfi, és áldozata közé lökött. Nem tudtam ellenállni, az is csoda, hogy a lábaim kitartottak abban a pár másodpercben, amíg Misano el nem kapta a nyakamat. Dent elküldte egy kicsit pihenni, aztán visszafordult a szellemhez. Ezután furcsa táncba kezdtünk, a férfi kereste a kiskapukat, Misano pedig igyekezett úgy rángatni engem, hogy ellenfelének ne legyen esélye betalálni. Minden egyes rántása után jobban vágytam, hogy végezhessek vele, a helyzetem egyelőre azonban elég kilátástalannak tűnt, egészen addig, amíg furcsa, fénylő rúnák futották körbe a helyiséget. Nem értettem az írást, de tudtam, hogy csak Glen lehetett. Fogalmam sem volt miféle mágiája lehet, de nem volt más a szobában akiről el tudtam volna képzelni, hogy varázsképletekkel dolgozik. Misano persze egy pillanat alatt szinte szétszakította a képletet, még rólam is megfeledkezett, Den csillagszelleme pedig azonnal kihasználta az alkalmat, és nemes egyszerűséggel lecsapta a nő lábait. Engem újra elkapott Hozuka, és ahogy sejtettem, Den nem hagyta kivégezni Misanot. Elégedett mosolyra húztam számat, és vártam, hogy Hozuka mit tesz.

- Nyugalom! – Int óvatosságra a fehérhajú, miként ujjaival lágyan lejjebb nyomja fegyverem. - Ő nem olyan szinten van, mint az a lány... És különben is, a te állapotodban nem harcolhatsz az első sorban.. Ezt a csatát most hármunknak kell megvívnia! – Szavai nálam nem találnak megértő fülekre… most melléfogott…
- Mégis mit képzelsz…? – Tenyeremmel olyan gyorsasággal fogok az arcára, hogy feleszmélni sincs ideje.
Feje a padlón csattan, s ereimben felpezsdül mágiám vérvonala… lángjaimmal egy szívdobbanásnyi idő alatt szénné égethetem az egész felsőtestét.
- Tudd, hol a helyed, korcs… - Már épp kigyúlna a fekete tűz, mikor egy ordítás fékezi meg terveimet.
- Ne öld meg, Den! – Atsu bár gyenge, felkiáltása élesen cseng… ~ Habár… lehet mégis megteszem. Miért piszkálja Virgo ajándékát? Még csak nem is ismer ez a kötözött szemű idióta… én nem olyan vagyok, mint a céhbeli ismerősei, akikre bármikor rászólhat… nálam ezért halál jár!
Mindazonáltal, nem csak a lány érzi kellemetlennek az események tétlen követését… a szörnyszülött egy vérfagyasztó kiáltást hallatva ugrik mellém, s rám szegezi sápadt fényű tekintetét.
- Nem szeretem, ha megfeledkeznek rólam. - Mire félreszökkenhetnék, ökle már bordáim alatt landol.
A lélegzetem fennakad, s fuldokolva repülök hátra, mígnem Perseus meg nem állít. Karjaival kitámasztja a hátam, így jól látom, ahogy Lidérc is beleveti magát a harcba.
- Már csak ő maradt… végezzük ki!
- Meglesz! – Süvít el mellettem a csillagszellem.
Hamarosan már ketten vívnak a különös szerzettel, ám annak gyorsasága nem könnyíti meg helyzetünket. Játszi könnyedséggel lép ki a pengék gyilkos vonalából, s az ellentámadása se várat soká magára.
Puszta kezével hatalmas erejű csapásokat juttat célba, melyek ellen nehéz védekezni. Sötét teste hirtelen tűnik el, s még hirtelenebb bukkan fel a semmiből, újabb s újabb támadásokhoz segítve őt. Nem telik sokba, hogy Perseus, több ütéstől meggyengülve visszahátráljon mellém.
- Várj, fedezlek! – Lépek oldalához, majd kitárom jobbom. – Jetblack Fire Magic! – Csettintek a démoni alak irányába, mire tüstént kigyullad talpa alatt a padlózat… ám, mikor felnézek, ő már előttem ál.
Ökle ezúttal gyomromba süllyed, egyenesen a falba préselve már amúgy is sérült testem. Fájdalmaim felélénkülnek, látásomra felhős fátyol telepszik… fáj beismerni, de a korlátaimon táncolok. ~ De mégis hogy lehet ilyen erős? Vagy már csak mi vagyunk túl fáradtak? Nem tudom…
Kitisztuló látásom hamar felhívja a figyelmem tovatűnő csillagszellememre… már nincs több energiám világunkban tartani. Ám jó hír, hogy Atsu már visszanyerte viszonylagos mozgásszabadságát, s épp pár gyertyát vizsgálgat véres kezében… ~ Gyilkolt volna? Helyes…
- Dögölj meg! – Rontanék újfent a szörnyszülöttre, de meglepetésemre sehol sem látom őt… helyette viszont két Lidérc is kirajzolódik szemeim vonalában.
Egyikőjük elgyengülten fekszik a földön, mire a másik az ujjait rá szegezve felordít.
- Öld meg! Ő csak egy imposztor! Nekem már nincs elég erőm, gyorsnak kell lenned!
Lépteimet lelassítva a talpon lévő férfi mellé sétálok… majd egy természetesnek ható mozdulattal lesújtok rá kaszámmal… persze, ő megállítja annak pengéit tenyerével.
- Ó, szóval tudtad…? – Foszlik szerte álcája, ismét elém tárva a korcs küllemét.
- Nem… - Felelek, kissé meglepett hangszínen. – Csak tényleg ki akartam őt nyírni… de így is jó. Jetblack Fire Ball! – Az éjfekete tűzgömböt a lény mellkasára nyomom.
Bár ellenfelem sértetlen marad, a koromszín lángcsóvák őrült táncba kezdenek a terem minden részén. Erőtlenül pillantok körbe, mikor látom, hogy az egyik elszabadult tűznyelv az Atsui kezében szorongatott gyertyákat is elérik…
A lány ijedten felhőköl, hála ennek, akaratán kívül elhajít jó pár gyertyát... majd egyszerűen eltűnik, mintha ott se lett volna...
- Ez meg mi a franci a franc?! – Döbbenek meg, hisz az egyik ilyen tárgy pont az én tenyeremben landol... ám ekkor úgy érzem, én is valamiféle utazás küszöbére állok… ~ De várjunk csak… most ugye nem oda kerülök, ahová gondoltam… mármint… a franc az egy nagyon rossz hely lehet…

- Nyugalom! – szólt Glen, miközben kezével lassan lejjebb nyomta Den kaszáját. Ezt lehet nem kellett volna.. - Ő nem olyan szinten van, mint az a lány... És különben is, a te állapotodban nem harcolhatsz az első sorban.. Ezt a csatát most hármunknak kell megvívnia!
- Mégis mit képzelsz…? – Den egy szempillantás alatt elkapta a fiú arcát, és ugyanazzal a mozdulattal a földbe is döngölte. Még mindig híján van az önuralomnak.. - Tudd, hol a helyed, korcs…
- Ne öld meg, Den! – nyögtem, amilyen hangosan csak tudtam. Biztos voltam benne, hogy képes lett volna egy pillanat alatt szénné égetni alkalmi társam, amit én nem hagyhattam szó nélkül. Hangomra megállt, de ezúttal habozni látszott, amit nem értettem. Ironikus módon a gusztustalan szörny mentette meg Glen életét.
- Nem szeretem, ha megfeledkeznek rólam. – ugrott Den mellé, öklét pedig azon nyomban a fiú gyomrába igazította. Elfintorodva néztem, ahogy kis barátom fuldokolva repül hátra, míg harcos csillagszelleme meg nem állította. Nem sokkal korábban magam is megtapasztaltam Hozuka erejét, tudtam mit érezhetett Den, ellenben bármennyire is akartam neki segíteni, még mindig alig tudtam mozogni, és varázserőm sem tudtam használni, mivel a nyakörv még mindig rajtam volt. Ölembe vettem a táskámat, és kinyitottam. Koko kis gombóccá húzta össze magát, és kissé ijedt tekintettel nézett ki rám.
- Jól vagy, Koko? – kérdeztem, miközben végigsimítottam a buksiját.
- Én igen, de te… - szemeiben most aggodalmat fedeztem fel, ami azt jelentette, hogy tényleg nagyon vacakul festettem.
- Miattam ne aggódj, viszont ezt a nyakörvet segíthetnél leszedni rólam. – mutattam a kényelmetlen fémtárgyra, ami bármelyik mozdulatomnál aktivizálódhatott volna, ezt viszont én egyáltalán nem akartam megvárni. A kis koala bólintott, aztán felugrott Mortre íróasztalára, és kutakodni kezdett. A harc közben meglehetősen kilátástalannak tűnt. Glen az egyik fal tövében lihegett, míg Den és a kékhajú fazon felváltva repkedtek a szélrózsa minden irányába, és egyre jobban hasonlítottak rám… legalábbis ami a külső sérüléseket illeti. Amíg Koko keresgélt, én kiszúrtam magamnak a földön fekvő Misano-t. Lábai helyén két csonk maradt csak, azonban vére már megalvadt. Talán ő sem lehetett teljesen emberi, más ugyanis már rég belehalt volna egy ilyen sérülésbe, ez a nő viszont halk nyögdécselések közepette próbált arrébb vonaglani, nyilván ki akart mászni a frontvonalból. ~ Hát menekülni próbálsz, te ribanc? Abból aztán nem eszel.. ~ Négykézlábra küzdöttem magam, és lassan kúszva elindultam megkínzóm felé. Már majdnem elértem, amikor Koko mászott a vállamra egy megnyerő méretű késsel.
- Ezt találtam. – tolta az orrom elé, mire én ijedten hátrarántottam a fejem.
- Jó lesz, de ne csapkodj vele az arcomnál. – motyogtam neki feszülten. – Próbáld meg szétfeszíteni!
- Okéé. – félrehúztam a hajamat, Koko pedig matatni kezdett a tarkómnál.
- Óvatosan!
- Nyugalom, profi gyilkosnyakörv semlegesítő vagyok..
- Ez megnyugtató.. – sóhajtottam.
- Most ne mozogj! – moccanni sem mertem. Éreztem, ahogy a kis vakarcs nekifeszül, a nyakörv pedig belenyomódik a bőrömbe, aztán hirtelen csilingelve szétpattant, és a földre zuhant. Megkönnyebbülten fújtam egyet.
- Ügyes vagy, Koko! Köszi! – büszkén bólintott, miközben én a kicsit eltávolodott Misanot néztem. – Most keress valamit, amivel megléphetünk innen! – adtam ki a röhejesen átlátszó parancsot.
- Mégis mire gondolsz? – nézett rám értetlenül.
- Tudom is én… keress valami hasznosat… - hessegettem el, ő pedig megrántotta a vállát, és visszamászott az asztalra, hogy továbbkutakodjon. Eljött az idő!
Újra négykézlábra küzdöttem magam, és ezúttal meg sem álltam Misano groteszk testéig. Hörögve nézett fel rám, aztán hirtelen felém vágott egy cserépdarabbal. Reszketeg kezéből könnyedén kiütöttem a fegyvert, aztán ökölbe szorítottam a kezem, és minden erőmet beleadva az arcába csaptam. Hallottam ahogy fogai reccsennek, nyaka pedig megrándult a hirtelen fordulótól, de elkaptam az állánál fogva, és visszafordítottam magam felé.
- Megmondtam, hogy megöllek, amint megszabadulok attól az átkozott nyakörvtől, és lám…. – szabad kezemmel látványosan végigsimítottam a nyakamat. – Volt nyakörv, nincs nyakörv.. – csiripeltem alig hallhatóan. – Ugyan, ne nézz rám ilyen rémült szemekkel.. Még örülhetsz is, hogy megszabadítalak a kínoktól.
- Kérlek ne! – krákogott, miközben vér fröcskölt a szájából. – Bármit megadok, csak ne… - tenyeremet a szájára szorítottam.
- Nem kérdeztem a véleményedet, ahogy te sem az enyémet… - behunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Összeszedtem az erőmet, hogy előkészíthessem a mágiámat. – Sand Magic.. – suttogtam lágyan, miközben kinyitottam a szemeim. Misano szája megtelt homokkal, de én nem engedtem, hogy kitörjön. Szájára tapasztott kezemmel befogtam az orrát is, és maradék erőmmel nagyot löktem a mágikus homokon. Talán a gyomráig is leért az aranyszínű por, de csak akkor szüntettem meg a varázslatot, amikor már a nő szemeim keresztül is előtörtek a szemcsék. Ekkor a homokot eltüntettem, a kezemet pedig elvettem a halott nő arcáról. Egy pillanatig még néztem, hátha érzek iránta sajnálatot, de ezt hamar feladtam, és inkább visszább másztam pár lépést. Eközben véletlenül beletenyereltem Misano kifolyt vérébe, amit undorodva, és bosszankodva beletöröltem a ruhámba, de persze egy része már rászáradt a kezemre. Megráztam a fejemet, amikor ismét Koko bukkant elő mellettem, négy gyertyával a mancsában.
- Ezek olyan furák.. – nyújtotta felém.
- Ezeket kapta Mortre a szolgákért cserébe. Egy csomó értékes varázstárgy közül választotta ezeket a gyertyákat, egészen biztosan különleges erejük van.. – vizsgálgattam. – de vajon hogyan működnek?
Pörgettem-forgattam, ráztam, kocogtattam, de semmi nem történt, közben pedig azon gondolkodtam, mennyivel jobb lenne a közérzetem, ha most otthon lennék a Blue Pegasus céhházában… mondjuk a központi aulában az egyik kényelmes, puha plüssel bevont egyik fotelben, és Liz isteni forró teáját kortyolgatnám, amikor egy eltévedt, kósza fekete lángcsóva süvített el pont az orrom előtt, meggyújtva mind a négy gyertya kanócát. Ijedtemben sikkantottam egyet, és még ugrottam is egy meglehetősen bénát, sőt három ki is repült a kezemből. Az utolsóért egyszerre nyúltunk Kokoval, és ahogy megérintettük, minden elsötétült, aztán a színek összekavarodtak, a testem mintha kitépték volna a térből. Repültem, de mégsem, mozogtam, de mégsem, az egész furcsa, és nem különben gyomorforgató volt, aztán ahogy jött, úgy vége is lett. Egy pillanattal később már a Blue Pegasus aulájában ültem a pult előtt a földön, velem szemben a csodálkozó tekintetű Koko, és Liz hajolt felénk gyanakvón.
- Hát ti meg hogy kerültetek ide?

Megropogtattam a vállamat a harc után, és még mindig szomorúan gondoltam a karamellás csuprocskámra. Körbetekintve egy megcsonkított lábú nőt láttam, egy csajt aki valami kis lénnyel beszélget, Dent aki továbbra is aktívan életképtelen, Glent, és valami...valami olyat, amire nem számítottam! Talán eddig is ott állt, de a harc hevében egyáltalán nem figyeltem rá, vagy nem is tudom... pedig ezt a dögöt aztán nehéz nem észre venni! Torz ábrázata engem is homlokráncolásra késztetett, mintha csak valami démon lett volna. Ezt pedig csak erősen alátmasztani látszottak a következő események.
- Nem szeretem, ha megfeledkeznek rólam. - dörmögte, majd odaugrott Denhez, és nagy erővel gyomorbavágta. Den tehetetlenül repült hátra, és meg se állt volna, ha a csillagcsicska meg nem állítja repültében. Hangosan, teliszájjal röhögve kárörvendtem Den komikus jelenetén, majd a torz dögre néztem. Szó mi szó, Dent nem olyan könnyű csak így lecsapni. Ez pedig azt jelenti, hogy az előző kis összecsapás nem volt több egy kósza bemelegítésnél. Megindultam a dög felé, és a magasba ugorva próbáltam csapást mérni a fejére. Ám ekkor hirtelen eltűnt, én pedig a hült helyére érkeztem csupán.
-Szevasz!
Megpördültem, és ekkor a szörny a semmiből bukkant fel előttem, hogy egy óriási maflással engem is repülésre tanítson, mint Dent. Azonban nekem nincs csillagcsicskásom, aki elkapjon, úgyhogy kicsavarodva csapódtam neki a falnak, berepesztve azt, majd fejjel lefele, segget az égnek meresztve értem földet. Feltápászkodtam,leporoltam magam, majd kicsit megráztam a fejemet, hogy felfogjam, mi is történt.
Tehát képes a gyors helyváltoztatásra amolyan teleportáció szerűen. Hát jó tudni!
Ismét elindultam a szörny felé, aki közben megint elbánt Dennel. Háttal volt nekem, úgyhogy biztos voltam a csapásom sikerében. De mégse, a szörny köddé vállt előttem, a pengém szikrákat okádva csapódott a földnek. Már felkészültem, tanúlva az előző hibámból, és azonnal megpördültem, hogy lecsapjak a támadni készülő dögre. De a következő pillanatban úgy éreztem, mintha a szívem ott helyben megállna, ugyanis az Atsui nevű csaj állt ott, és megrémülve emelte fel a kezeit védekezés gyanánt, ami ugyebár semmit nem ért volna a pengéim ellen. Megijedtem, nem értettem, mikor került oda, és nem akartam megsebesíteni. A lendület túl nagy volt, muszáj volt szinte táncos mozdulattal félrecsapni a pengémmel, majdnem elveszítettem az egyensúlyomat is. Ekkor azonban akiről azt hittem, hogy Atsui, hirtelen átváltozott. A szörny volt az... a trükkös, agyafurt mocsok...
Óriási pofont kaptam tőle, majd megfogta a lábamat, és elhajított. Miért van az, hogy engem mindenki dobál, mint egy rongybabát? Most felkészültem, és a szemközti fal felé pördülve talpra érkeztem, és azonnal elrugaszkodtam. A szörny megint Dennel volt elfoglalva, aki látszólag továbbra sem boldogul. Hiába reménykedtem egy sikeres találatban, a szörny megpördült, elkapta a testemet, és teljes erőből a földhöz csapott. Majd újra, és újra. Kemény fából faragtak, de azért ennyit én se voltam képes elviselni... alig voltam eszméletemnél, amikor a szörny végül elengedett. A vérem a szemembe folyt, de feltekintettem a földről, és magamat láttam. Mi a p*csa?...
- Öld meg! Ő csak egy imposztor! Nekem már nincs elég erőm, gyorsnak kell lenned! - ordítja, és közben rám mutogat! Hát persze, Den tudja, hogy engem nem lehet földre küldeni, ezért most meg fog ölni, mert félrevezeti ez a mocsok... szörnyű vég ez nekem, hogy egy DEN végezzen velem, ilyen kellemetlen helyzetben...szomorú...
De Den a szörnyet támadta meg. Ah, én hősöm... hát megérezte, hogy nem én vagyok! Mégiscsak van köztünk valami láthatatlan kapocs, a káosz bódító hatalmának összeköttetése, a gyilkosok testvéri ösztöne!
- Ó, szóval tudtad…?
- Nem…Csak tényleg ki akartam őt nyírni…
Oké, mindent amit fentebb írtam visszavonom... ezért még megfizetsz!!!!
Den bármit is csinált, most sötét lángok terjengtek mindenütt! Nem sok lélekjelenlétem maradt, felnézni se nagyon tudtam, de hirtelen felém gurult valami. Már azon se lepődtem volna meg, ha robbanó lakrima, de mindenesetre megragadtam. Jobban megnézve inkább hasonlított egy dinamitra, bár a hatás ugyanaz... A sötét tűz meggyújtotta a végét, és én csak erőtlenül megfejeltem a padlót. Ennél szánalmasabb már nem is lehetne ez a nap...
Milyen szivesen lennék most egy pihe-puha ágyikóban, egy nő mellett, vagy anélkül, mindegy... vagy egy tengerparton, mögöttem a lángoló üdülővárossal...vagy szivesen lennék most egy gazdag pasa, aki épp a háreme közepén huncutkodik... vagy...vagy szivesen lennék egy világban, ahol minden karamellából van! De sok helyen lennék...
És ekkor mintha a testemre egy kötelet kötöttek volna, és nagy erővel elrántottak volna a földről, olyan érzésem volt, de nem igazán fogtam még fel, hogy mi történik, csak szorongattam a dinamitot, és lógattam a nyelvemet.