A démongyár (Leanna, Sorov, Nerthus, Orson)

Egy szokványos neve sincs porfészek panziójában ébredtem fel, de ehhez az évek során volt időm hozzászokni. Nehéz szuszogással másztam ki a keservesen nyikorgó ágyból és keltem fel. Unottan néztem végig felpuffadt, elhájasodott testemen. Sápadt bőröm alól feketés lila verőerek tekeregtek kidudorodva, mintha valamiféle túlméretes, mutáns giliszták másznának bennem. Volt időm hozzá szokni, már nem zavart. Nehézkesen öltözködni kezdtem. A nadrág hordására esélyem sem volt, egyedül felhúzni szinte lehetetlen. Éppen ezért hordtam szívesen a sötét köntöst, ami férfiszoknyaként is üzemelt. Alá szokott haskötőm, fölé pedig a zöld szegélysújtású fekete köpönyeg. Beleléptem a saruimba és megállapítottam, hogy kezdek megfelelni a képnek, amit az emberek egy doktorhoz társítanak, márpedig az én munkámban minden a látszat. Átdobtam a felső testemen a tarisznyámat amiben a felszerelésemet tartottam, majd a csaphoz lépve nekiálltam megmosni az arcomat. Ahogy a tükörbe bámulva néztem a rezgő tokámon aláhulló vízcseppeket, eszembe jutott a tegnapi beszélgetés a panzió étkezőjében...

...Már érezhetően túl sok időt töltöttem ezen a környéken, ezen gondolkodtam a borom felett ülve a kései órán. A csodaszereim egy részét eladtam már, igazából azt kell mondjam már egy kisebb rétet lekaszáltam, hogy kellő mennyiségű "gyógyírt" kotyvasszak kutyatejből és mindenféle gazokból. Hamarosan kiderül, hogy semmiféle gyógyhatásuk nincsen. Ráadásul már az összes csalfa férj élete párjának és a fél alvilágnak kikevertem a kért mételyeket is. Jobb lesz tovább állni holnap, mielőtt mezőgazdasági szerszámokkal törik rám az ajtót. Egy vékony dongájú kölyök ült velem szemben. A helyi tolvajklán egyik zsebese, aki vagy egy órája győzködött, hogy adjak el neki hitelbe néhány üvegcse mérget. Egyre jobban fárasztott. Ételt már nem is rendeltem. Untam az egészet, de a fiú végül hirtelen feldobott még egy javaslatot:
- Nézze dr van der Hobbelheim, nekem most nincs pénzem, de... - gyorsan körbe nézett és halkan folytatta: - Van itt valami... A klánfőnök megtiltotta ugyan, hogy beszéljünk a dologról, ő is üzletet lát benne, de nekem egyszerűen kell az a Vérgyengítő... Szóval... Ha esetleg volna egy jó munkalehetőség, esetleg lehetne róla szó...?
Hmm... Úgyis tovább kell állnom a környékről, ez már valóban érdekes javaslat volt. Előre dőltem és csendesen szortyintottam felé:
- Elképzelhető kölyök. Ha elég jó az ajánlatod.
A fiú ideges volt, izzadt, de belekezdett:
- Web Valley, azon belül is Balder. A Fogadó a Félkezűhöz nevezetű helyen lehet érdeklődni a dolog után. Nem sok információ van eddig, de keresnek valamiféle labormunkára gyakorlott alkimistát és méregkeverőt. Állítólag a jutalom elég zsíros fajta, és még érdekes, máshol nem vagy nehezen hozzáférhető különleges italokat is kilátásba helyeztek...
Gyorsan végiggondoltam a dolgokat, majd előszedtem a tarisznyámból egy kis üvegcsét, benne feketés löttyel. Felé toltam:
- Rendben van. Ez két adag vérgyengítő méreg. Óvatosan, kesztyűben használd. A véráramba kell jutnia. Elsősorban ételméregként szokták alkalmazni.
Felálltam és felmentem a szobába az utolsó éjszakát átaludni ebben a porfészekben, miután a konyhában biztosítottam róla a szakácsot, hogy nem a főztjével van baj, csak az én tekintélyes méretű gyomrom rendetlenkedik ma...

Lesétáltam a súlyom ellen nem kissé tiltakozó recsegéssel ellenkező lépcsősoron. Körbe néztem, de mivel mindenki az igazak, vagy éppen a balekok álmát aludta, nem volt okom további óvatosságra. Az altató szer, amit tegnap a szakáccsal beszélgetve az ételbe kevertem mindenkit ájulásszerű álomba sodort. Pontosan meg is felelt ez így nekem. Csak nem képzelik, hogy fizetek is a szobáért? Minek tanultam akkor a tudományom...
A vasútállomásra tartva vettem egy újságot és elégedetten olvastam a hírt, miszerint egy fiatal fiút holtan találtak a helyi bankkirendeltség mellett. Nos igen. Az a méreg valóban óvatos kezelést kíván. Főleg mert ha felnyitják az üveget a levegővel érintkezve gázneművé válik. De hát sohasem szerettem az elvarratlan szálakat meg a tartozást emlegető tolvajokat. Jobb mindenkinek ha nem tudják, honnan értesültem az üzletről. Na persze a kölykön kívül, de hát... a gyengék sorsa, hogy halálukkal éltessék az erősebbeket. Talán bizony én írtam meg a természet törvényeit? Szidják érte azt aki nálam pár emelettel magasabb polcon ül. Még akkor is mosolyogtam, mikor felültem a vonatra Web Valley felé...

...Most pedig itt ülök ebben a füstös kis késdobálóban. Nem igazán tetszik a környezet, sem az ahogy a kocsma törzsközönsége végigmért az érkezésemkor. Én ennél finomabb helyekhez szoktam. De nem lepődtem meg. Az ilyen lebujokban sokkal kevésbé feltűnő üzletet kötni, mint egy jobb szállodában. Nyugodtan felraktam a tarisznyámat az asztalra és hagytam kinyílni, hogy látszódjon benne az italtartó tasak, apró célzásként a szakértelmemre, ha feltűnne itt a toborzó. Addig is most belemélyedek ennek a konyaknak magasztalt híg trágyalének a fogyasztásába... Meg sem próbálom azzal elütni az időt, hogy a feladaton gondolkozzam. Felesleges, majd ha elém kerül az ügy. Addig sokkal vonzóbbak a pincérnők lenge ruhái alól felsejlő idomok meg a helyi fauna. Kicsit úgy érzem magam, mint egy rovarkutató, aki apró hangyák életét figyeli meg. Ezek az alakok mondjuk azt a fáradtságot sem érik meg, hogy rájuk tiporjak...

// Bocsi, az off-ért, csak gondoltam szólok, hogy Nerthus a Raven Tail tagja, nem a Grimmoire Heart-é, vagyis nem egy mesterük és a székhelyük is, ezért ha nem gond, úgy írtam meg a postott, hogy nem a másik két Jk-val együtt mentem!//

Hát ez a reggel nem éppen a legtökéletesebb volt. A kora reggeli, a fülsértő varjak károgása nemcsak zavaró, már már fájdalmas volt. Pont olyan, mind amikor az ember hazamegy és észre veszi hogy valaki cigizett a szobájának, ami még nem lenne zavaró, de amikor a büdös füsttel teli szobában végre a délutáni pihenésre adná a fejét, valakinek kopoghatnékia támad, ami a fájdalmas alváshiány és a zavaró süt kíséretében, egyre jobban belevési azt az aprócska kis gondolatot az emberbe, hogy ölni kell.
Én is így éreztem, mikor álmos arccal felültem az ágyon és kitöröltem az utolsó, apró kis könnyeket a szememből. A nap is alig kelt fel, ezt tisztán lehetett látni az ablakon keresztül, épphogy az apró kis narancssárga, vakító kis félkör előbukkant a horizont mögül. A fáradt izmok, a görcsös viselkedés, a kialvatlanság és a hiányérzet keveréke, melyen a reggeli nyújtózkodás sem segít, sőt egyre éhesebbé teszi az embert.
Apró kopogás, csak ennyit hallottam, semmi mást. Mondjuk nem mintha mást is akartam volna jobban ennél, de a sors valahogy mindig megtalál az apró kis cseszegetéseit nálam, mely ellen valahogy sohasem tudok semmit tenni. De sebaj. A test akkor a legfrissebb, mikor kora reggel van, még ha alig pihent néhány órácskát csak. Felpattantam, hú de milyen gyorsan és nesztelenül, mind egy macska, mely az egérre vadászik, úgy settenkedtem az ajtóhoz, ahogyan újra hallottam a kopogás zavaró hangját.
- Ki az? -kérdeztem az ajtónak támaszkodva, halkan és sejtelmesen. Hát igen, a vadász is valahogy becsalogatja az áldozatát a számára felállított csapdába.
- Gilbert vagyok.- oh igen, a fancsali képű kis kölyök, ami fiatalon úgy feltörölte velem a padlót, hogy annak szálkáit máig nem sikerült kiszednem a fogaim közül. De így a legjobb a vadászat, nem máshogy.
- Nincs rajtam semmi ugyan, de gyere csak be! -mondtam kuncogva, ahogyan behátráltam az ajtó mögé, mely lassan kinyílt, fénnyel árasztva el a szűkös kis lyukat, melyet szobámnak szoktam nevezni. Tisztán kivehető az árnyéka, ahogyan az ajtóban áll, ahogyan megmozdul befelé.
~Ez az!~ milyen jó móka lesz, a kezem már az ajtón, az erőmet is összeszedtem. Tökéletes csapda, belép, az ajtót meglököm és eltalálom a kicsi kis órát. Milyen jó reggeli vadászat. De minden jó tervbe hullik apró kis baki. Áh, igen, emlékszetek, mondtam hogy hogyan feltörölte velem a padlót régen, nos a szálka, melyet sikerrel kiszedtem, most újra apró kis gonosz lett a szememben, ahogyan az ajtó szétrobbant és újra láthattam azokat az apró , de tüzes szemeket, amivel rám né mindig. ~ De szeretem ezt az arcot!~ borsoztam bele, ahogyan végigmérve az ajtó maradékait, nos rájöttem, hogy nem lesz olcsó, újat csináltatni.
- Akkor miért keresel...- hát igen, ő az a fajta, aki mindig okkal jön, És ha ok, akkor gyilkolás, ha gyilkolás vér, ha vér, nos az öröm számomra. És bár nem vettem ballet leckét, mindig is jól tudtam játszani és szórakozni és valahogy éreztem, hogy milyen jó ide-oda táncolva elsietni az én drágaságaim egyikéhez. Éjfekete köpeny, hosszú ballonkabátú fazon, szaténból és ehhez vörös belső felület. Oh, régi szép emlékek, mennyi szabót kelet megcsonkítanom, mire kész lett. És milyen jó érzés, ahogyan az emberen megpihen, egyszerre hideg és borsódzóan meleg. - … csak nem munka?
- De, egy nagyon is kényes! Egy volt társunk...- mindig olyan mogorva és kimért, pedig én mennyiszer megpróbáltam megnevettetni vagy éppen kínkeserves sikollyá változtatni, nagyon is kevés sikerrel. - ... Iván mester már vár ránk!
- Akkor menjünk!

Iván mester, nos ő nem az a fajta, akivel szeretek tréfálkozni, vagy éppen viccet csinálni. Egyszer próbáltam meg és nem szívesen emlékszek vissza arra, milyen is kilógva nézni a tájat a torony tetejéről. De legyek, ugyanolyan kimért és rideg mind Gilbert, vagy valamivel vidámabb. Nos nem mindegy, hiszen itt vagyok előtte.
- A gyengék és a gyávák kihullanak előbb utóbb mindehonann, de ekkora gondot még sohasem okoztak azok a selejtek. A kis férgek szövetkeztek egymással és bár megpróbáltak némi borsot törni az orrunk alá eddig is, a gyerekes játszadozásik semmire sem voltak méltóak. Azonban nemrég egy megbízható forrásból tudjuk, hogy az apró kis légypiszok elég veszélyes fenyegetéssé lépett elő. Azt akarom, hogy menj oda, épülj be köréjük és ha már biztos vagy a dolgodban,pusztítsd el őket. -oh igen, ő, pont olyan, aki miatt a hideg végigfut a hátamon.
- Nemrég, Web Valley környékén láttunk néhányat abból a bandából. Szerintem ott kezd a nyomozást, bár konkrétumokról nem tudunk.- pont neki kell közbeszólnia. Gilbert! Az ő szájából ezek az utasító szavak, felidegesítenek. Talán mert fiatalabb nálam?
- Akkor beszélhetnék ezzel a biztos forgással. Biztos tud segíteni.
- Nem hiszem. Csak azután mondta el ezeket, mikor kitéptem mindkét kezét. - oh, igen. Iván mester lenyűgöző mind mindig, bár néha túloz, vagy én becsülöm alá?
- Akkor nincs mit tenni, Gilbert-el elintézzük őket mester...- és egy újabb hiba a könnyű melót illetően.
- Csak te mész Nerthus. Csak belőled nézhetik ki a múltad miatt, hogy elárulnád a Raven Tail-t. Most magadra leszel hagyva...- remek. De legalább úgy csinálom ahogyan én akarom, és nem úgy, ahogyan ők.
- Akkor mentem is! - csak egy pá és semmi több? Minek több reakció, egy egyszerű viszlát intésen kívül. Nem rendítene meg, ha meghalna akármelyikőjük is, és ez fordítva is igaz.

És a vonat, arra még térjünk ki. Annyira, de annyira nem szerettem. Zajos, koszos és csak zakatol és zakatol és zakatol és ettől, olyan áááálmmmooosss leszek. Néznem kellene a tájat, vagy éppen az emberek boldog arcát? Á, hányni nem akarok, ezért is alszok mindig, ha utazok. Gyorsabb, biztonságosabb és ha valaki megpróbálna meglopni, akkor az eledelem lesz vacsorára. De álmodni közben? Eddig sem álmodtam semmit, bár ha arról a visszatérő álomról nem beszélhetünk, mely során látok mindenkit, minden áldozatomat, engem néznek és várnak, hogy a másvilágon ők ölhessenek meg engem nap mind nap. Elég hosszú menet lesz az biztos, mert nem látom, hol a sor vége, de csak annyit mondok, hogy várniuk kell. Még egy darabig várniuk kell.
De mégis, a vonat már elment, itt állok az álmoson és nézem Web Valley városát és a csak annyit tudok, hogy irány a kocsma. Ott mindig találni érdekes dolgot, biztos forrást és ha unatkozok némi csetepatétt. Csak várni kell, várni, mind a kígyó, mely az ürgére vár a lyuka ellőt.

Morogva fordultam a másik oldalamra, és hatalmasat sóhajtottam. Itt volt már fél dél – ergo fél tizenkettő – de még mindig nem voltam hajlandó kimászni az ágyból. Félreértés ne essék, aludni nem aludtam, legalább 3 órája hentergek jobbra-balra álmatlanul. De olyan jó meleg és puha az ágyam, hogy nincs azaz Isten, aki innen képes lenne kiszedni engem. Itt fogom eltölteni az egész napom. Nem viccelek, ha egy napig nem eszek, az még nem árthat meg… ugye?
Hirtelen irdatlanul hangos dörömbölés rázott fel nyugalmamból, mire nemes egyszerűséggel a fejemre rántottam a párnám.
- Húzz el! Alszik, fürdik, öltözik, amőbázik a pormacskákkal, vagy akár halott, amelyik neked tetszik, a lényeg, hogy nem ér rá! – kiáltottam ki felettébb mérgesen.
- Az utolsó verzió be is jönne! – hallottam meg Zancrow hangját, mire akkorát nyögtem fájdalmamban, hogy azt a szobán kívül is biztos hallani lehetett. – A Mester hívat, kapard össze magad, vagy bemegyek!
Szóval ennyit a békés, párna alatt töltött óráimról. Vagy kimászok magamtól, vagy bejön ez a vadparaszt és kirángat engem. Azt hiszem, nincs választásom.
- Megyek már, megyek… - sziszegtem, ahogy alkarjaimra támaszkodva félig négykézlábra ügyeskedtem magam.
Itt visszaroskadtam egyszer, de mikor meghallottam a kilincs lenyomódását, pillanatok alatt ülésbe helyezkedtem. Hogy én mennyire utálom ezt az alakot…
- Mondom, hogy megyek már, ne gyere be! Át is kéne öltöznöm – szóltam ki felettébb agresszív hangnemben.
- Ha nem leszel kint 10 percen belül, rád uszítom Kaint, szóval csipkedd magad!
Zancrow ennél jobb ösztönző szöveget ki sem találhatott volna. Rekordsebességgel kapkodtam magamra a ruháimat, átsuhantam a fésűvel a hajamon meg a fogkefével a fogaimon, és mire hármat lépett az ajtóm elől, én már ki is rontottam rajta.
- Ké… ké… kész vagyok – lihegtem, ahogy nekivetettem a hátamat az ajtónak, és lecsúsztam a földre.
Hú… harminc másodperc! Nem vagyok semmi! Bár többször nem szeretném megismételni…
- Na azért. Indulás, a mester már csak rád vár – intett a fejével, majd sietős léptekkel tovább is állt.
Még kiöltöttem rá a nyelvem, de legnagyobb szerencsémre nem fordult meg. Még jó, különben azt hiszem, egy fejjel kevesebbel járulnék a mester színe elé. Egy perc levegő után kapkodást követően megiramodtam Hades irodája felé. Kicsit kacskaringóztam a folyosókon, de igazából tudtam, merre kell menni. Csupán annyi volt a bökkenő, hogy kimondhatatlanul nem volt kedvem semmilyen feladathoz. De ha Hades egyszer keres, akkor nincs, mi kimentsen alóla… szar ügy.
Kopogás nélkül rontottam be a szobába, és nem féltem kimutatni, milyen szinten nincs kedvem ehhez az egészhez.
- Mi kéne már megint? – sóhajtottam fel mérgesen, ahogy összefontam a karjaim.
- Én is üdvözöllek téged – jegyezte meg. – Egy kisebb feladatom lenne a számotokra.
- „Számotokra?” Miért, ki van még itt? – néztem körül, majd az egyik sarokban kiszúrtam a falat támasztó Sorov-ot. – Ááá… így már világos.
- Nos, akkor, fel is vázolnám nektek, mi lenne a feladat.
- Nem érdekel, de hajrá – nyögtem fel, hogy lehuppantam a földre, mert úgy éreztem, hosszú beszéd lesz.
- Nálad lelkesedésből sosincs hiány.
- Tudom – válaszoltam egykedvűen.
- Néhány céheikből kirúgott mágus összeverődött, és a bosszú céljával hadsereget toboroznak, hogy összehangolt támadást indítsanak a sötét céhek ellen. Nevetséges kis terveiket eddig senki nem vette komolyan, én meg főleg, így hagytuk hadd szervezkedjenek. Most azonban az a hír járja, hogy talán mégis számolni kell velük. Állítólag megtalálták a módját, hogyan tudnak viszonylag gyorsan, nagy hatalomra szert tenni. A feladatotok felettébb egyszerű: keressétek meg a főhadiszállásukat, tudjátok meg mik a módszereik, és végezzetek az egész bandával kivétel nélkül.
- Hát ez tényleg nem valami megerőltető feladat – húztam el a számat. - Esetleg van valami konkrét pont, ahol kezdhetünk?
- Web Valley környékén több tagot is láttak a közelmúltban, Blader városában, arra vegyétek az irányt. Most pedig elmehettek.
Feltápászkodtam a padlóról, és nagy sóhajjal megtoldva az ajtó felé indultam. Sorov-ra pillantottam, aki még mindig csak a falat tartotta.
- Nem jössz?
Válaszul csak biccentett egyet, majd elrugaszkodott és utánam indult. Út közben az első utunkba eső függönyt megtépázta és magával hurcolta a tetőre. Kíváncsi voltam, mihez akar kezdeni vele. Annyira csak nem lehet hülye, hogy így ugrik le… ~ És lehet! – tátottam el a számat, ahogy ejtőernyőt formázva az anyagból levetette magát a mélybe. Ez mind szép és jó… de hogy akar majd visszajönni? Na, mindegy…
- Sas kapuja, szólítalak! Aqulia! – rántottam elő a kulcsomat, mire a gyönyörű magár egy mágikus kör keretében alakot öltött előttem.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.
- Ismét utazásról lenne szó. El kéne jutnom Blader városába, Web Valley környékén található – magyaráztam, ahogy felszálltam a hátára, és szorosan belemarkoltam puha tollaiba. – Tudsz segíteni?
- Ez csak természetes. Kapaszkodj – bólintotta, ahogy csapott kettőt a szárnyával, aztán a magasba emelkedett.
Ahogy elhagytuk a léghajót, megkértem, hogy ereszkedjünk kicsit lejjebb. Szemmel akartam tartania társamat. Nem vagyok egy túl kedves nőszemély, de felelősség érzet van bennem.
Sorov landolt a talajon – na, jó, ha pontos akarok lenni, akkor igazából egy lovas katona fején kötött ki, ledöntve őt az állatról. Ez után se szó, se beszéd – vagy csak én nem hallottam, az már más dolog – felugrott a paripára, és irány egyenesen előre.
- Most már nem kell lassan haladnunk, szerintem tartani fogja a tempót – jegyeztem meg Aqulia-nak, mire bólintott, és kicsit ereszkedve még, pontosan Sorov mellett haladva a magasban gyorsított egy kicsit.

Aránylag hamar elértük Blader városát. Sorov rántott egyet a lovon, aki nagy nyerítéssel lefékezett. Én jóval kecsesebb megállást produkáltam csodaszép csillagszellememmel, majd leugrottam róla, és megsimítottam a hátát.
- Köszönöm. Hívlak, ha szükségem lesz a segítségedre.
- Rendben, vigyázz magadra, Lea-san – válaszolta, majd kis fényjátékkal vissza is tért a világába.
- Erről a „san”-ozásról az életben nem fogom tudni leszoktatni… - sóhajtottam fel. – Jobb lesz, ha beletörődök. – Ez után a társam felé fordultam.
Köztudottan nem volt egy nagydumás, de most már valamit igazán kérdeznem kellett tőle.
- Hol kezdjük a keresést, van valami ötleted?
- Részemről a város legnépszerűbb kocsmáját választanám. Könnyű információhoz jutni, miközben nem keltünk túl nagy feltűnést. – felelte, mire bólintottam egyet.

Szokásom szerint ma is korán keltem, és megpiszkáltam a plafonról lelógó csontokat. Előzőleg találtam pár csavart, amire remekül föl tudtam kötni néhány damilt, azokra pedig a csontokat. Egész pofás lett. Ha majd ráérek, mindenképp meg kell oldanom egy csengőt is csontokból. Olyasfajtát, amit a kinyíló ajtó indít be, és zenél. Persze ehhez kéne néhány új áldozat, és mindenképp friss.
Öreg csontot nehéz üregesre faragni, a jó hangzáshoz viszont feltétlenül szükség van pár üregre. Érdeklődnöm kéne a mesternél, hátha akad valami érdekes.
Az ebédlő felé veszem az irányt, meleg reggeli reményében. Ennek ellenére csak kihűlt rántottához sikerül hozzájutnom. Nem valami szívderítő látvány, ha valakinek volt már szerencséje hozzá. Ilyen állapotban az íze sem az igazi, ráadásul az az élmény is elmarad, a franc egye meg. Mégis nekem kell megennem.
- Sorov! - szól felém valaki.
- Mit akarsz... - kérdezném, amikor meglátom a hang tulajdonosát. Zancrow az. - ... akarom mondani, igen?
- Tojok rá mit akarsz mondani, a mester hívat. Ajánlom, siess.
- Legyen, úgyse akartam ezt megenni. - mondom a jéghideg rántottára tekintve. Megkérhetném, hogy melegítse meg, de félek inkább megsütné, velem egyetemben. Gyorsan elhúzom a csíkot, de egy ideig még érzem a hátamon Zancrow parázsló tekintetét.
Könnyedén megtalálom a szobáját, övé a legnagyobb ajtó. Nem túl előnyös, ha rajtaütnének a céhen, még jó, hogy ilyen sose fordulhat elő. Elismerem, egy léghajón lakni védelmi szempontból a legjobb ötlet. Gratuláció a mesternek.
- A rendelkezésére állok, Hades mester! - mondom neki, ahogy belépek a hatalmas ajtón. Remélem nem bánja, hogy elfelejtettem kopogni.
- Foglalj helyet Sorov, ameddig megvárjuk a társadat.
- A társamat?!? De hát mester, nincs az a feladat, amivel ne boldogulnék el egyedül!
- Talán valami baj van?
- Nem, dehogy... - próbálom menteni a menthetőt, miközben az egyik falhoz hátrálok, és ott elhelyezkedem. Hogy képzelem, hogy kötözködni merek Hades-szal. Elment az eszem?!?
A fal árnyéka megnyugtat, jól érzem magam a sötétben. A katanám fogóját piszkálgatom, kapirgálom róla a rászáradt vért. Előbb kellett volna, de akkor lusta voltam, aztán meg elfelejtettem. Jobban kéne ügyelnem a fegyvereimre, ha nem szeretnék feleslegesen költekezni. Talán elég lenne valami rongyba csavarni a fogót, és már nem lennének efféle gondjaim. A penge megtisztítása amúgy is gyors folyamat. Már épp a második dobótőr kapirgálásába fognék be, amikor belép a szobába Leanna. Ha ő lesz a társam, akkor nincs is miért panaszkodni. Van kurázsi a csajban, erről már volt alkalmam meggyőződni.
- Mi kéne már megint? – szólt Hades-hez. Tényleg van benne kurázsi, de ez már egy kicsit túlzás.
- Én is üdvözöllek téged – válaszolta a mester. – Egy kisebb feladatom lenne a számotokra.
- „Számotokra?” Miért, ki van még itt? – csodálkozott, aztán felfedezett engem a falnál. – Ááá… így már világos.
- Nos, akkor, fel is vázolnám nektek, mi lenne a feladat.
- Nem érdekel, de hajrá – mondta panaszosan, és leült a földre.
- Nálad lelkesedésből sosincs hiány.
- Tudom – válaszolta.
- Néhány céheikből kirúgott mágus összeverődött, és a bosszú céljával hadsereget toboroznak, hogy összehangolt támadást indítsanak a sötét céhek ellen. Nevetséges kis terveiket eddig senki nem vette komolyan, én meg főleg, így hagytuk hadd szervezkedjenek. Most azonban az a hír járja, hogy talán mégis számolni kell velük. Állítólag megtalálták a módját, hogyan tudnak viszonylag gyorsan, nagy hatalomra szert tenni. A feladatotok felettébb egyszerű: keressétek meg a főhadiszállásukat, tudjátok meg mik a módszereik, és végezzetek az egész bandával kivétel nélkül.
- Hát ez tényleg nem valami megerőltető feladat. Esetleg van valami konkrét pont, ahol kezdhetünk?
- Web Valley környékén több tagot is láttak a közelmúltban, Blader városában, arra vegyétek az irányt. Most pedig elmehettek.
Jó feladat, élvezni fogom. Egy egész banda mágussal való leszámolás sok élvezettel kecsegtet, nincs is jobb annál, mint látni pár halálra rémült arcot. Egyet el fogok akasztani, lesz néhány nyaktörés, gerinctörés, estleg koponyatörés, és szeretnék egyet felnyársalni is. Ó, de sok remek lehetőség!
- Nem jössz? - kérdezi Leanna, ő már indulásra kész. Igaza van, ne húzzuk az időt. biccentek neki, és elrugaszkodom a faltól. Út közben leszakítom a folyosó egyik, teljesen felesleges, függönyét, és Leannát követve kimegyek a tetőre. Tudom, hogy társam csillagmágus, neki nem lesz gond a lejutás. Láttam mire képes Den, vele biztos hasonló a helyzet. Megragadom a függöny négy sarkát, és leugrom, miközben igyekszem átalakulni. Ha sikerül a lábam démonizálása, akkor siklóernyőt varázsolhatok a függönyből. Hamarosan karmokkal felszerelt lábakkal rendelkezem, ezt sikernek könyvelem el. A mellkasom nagyobbik része is átalakult, de ez nem lényeges. Mivel szabadon siklok előre, így módom van alaposabban körülnézni. Lenn, egy úton egy katona lovagol magányosan. A páncélból és a ló peckes járásából következtetek erre. Fölé siklom, elengedem a függönyt, és rajta landolok. Zuhanáskor előkaptam egy kést, és most a nyakában helyeztem el. Feleszmélni se volt ideje. A testet nem szükséges elrejtenem, úgyis rég messze leszek, mire felfigyel rá valaki. Felpattanok a jó formában lévő harci ménre, és vágtába kezdek. Leanna fölöttem repül egy sassal, egyenesen egy bizonyos irányba, tehát tudja merre van a cél. Őt követem. Egy kicsit később lejjebb ereszkedik, és már mellettem repül. Szép az a sas.

Blader városa nem i volt olyan messze, mint gondoltam. Nagyot rántok a lovon, mire az nagy nyerítéssel lefékez. Most még nem engedem szabadon, visszafelé lehet, hogy szükségem lesz rá.
- Hol kezdjük a keresést, van valami ötleted? - kérdezte Leanna.
- Részemről a város legnépszerűbb kocsmáját választanám. Könnyű információhoz jutni, miközben nem keltünk túl nagy feltűnést.
~ A kocsmatöltelék mindig szolgáltat információkkal. Ha magától nem is, de egy kis "rábeszélés" után biztosan.

Kényelmesen hátra dőltem a recsegő-ropogó alkotmányon amit helyileg széknek szoktak azt hiszem titulálni, majd lassú, ráérős mozdulatokkal megtömtem a pipámat és rágyújtottam. Az egyik tündérke aki az asztalok között libegett fel-alá megrendelések után felvette a kiürült poharamat, majd amíg kértem egy másikat ugyanebből gyors ám értő oldalpillantást vetett a tarisznyámból kilógó mérgekre. Hmm... Na lássuk mi lesz ebből.
Visszatért a pulthoz és csak a szemével intve felém magyarázott valamit a csaposnak, aki hamarosan egy sötét sarok irányába vonszolta hozzám hasonlóan vaskos testét. Magas, karóvékony, szikár férfi ült ott dohányfüstbe burkolózva, arcán sztoikus nyugalom, de a szeme élénken cikázott fel-alá a helységben, egyszerre tűnt ragadozónak, ki préda után les és riadt prérikutyának ki veszély után kajtat. Nem ma kezdte a szakmát, az biztos. De ennek ellenére is kissé feleslegesnek tűnt ez a túlbonyolított játszadozás, itt szerintem nincs élő ember jelenleg, akinek nem lenne valami vaj a füle mögött. Na persze, kérdés mekkora is az a vaj és milyen fajta. Minél nagyobb, minél rondább, annál jobban odafigyel az ember... és annál több gyémántot jelenthet, engem pedig ez a része érdekelt a legjobban a dolgoknak.
Felállt az asztalától és egy táncos könnyed lépteivel indult meg felém, hosszan húzva maga után a szájából kiáramló kékes füstöt. Félúton kivette a konyakomat a pincérlány kezéből s egy kézmozdulattal elzavarta az útjából. Igen... Ragadozó...
Ebben a kocsmában egymás mellett szorongtak mindazok, akikre a szerencsésebb népek egy pillantást vagy egy nyálcseppet sem fecsérelnének. Koldusok szorongtak koszlott rongyaikban a kandalló környékén, átfagyott ujjaik közt forgatott híg leves vagy kupa forralt bor a mindenük, mely egy cseppnyi meleget ad az átfagyott ízületeknek, még egy pár perc életet. Megfizettek érte. Minden garasért a becsületük, az önérzetük, az emberi gerincük kellett feladniuk, alázattal csúszva a porban mindenféle gondtalan aranyifjak s jó házból való festett lánykák előtt, kik, ha valaki én csak tudtam, könyörtelenebbek tudnak lenni, mint akármelyik trágyadombról szalasztott szakmabeli hurkos. A koldus kívül esik a törvényen, vele senki nem törődik. Bárki beletörölheti a lábát, bárki megalázhatja, megverheti. Még a jobb akaratúak szemében villanó szánalom, vagy undor is lángoló sebet fakaszt a lelken, mit alig-alig enyhít valamelyest az elé hajított érme. Az ember könyörtelen állat, ha kiszakadhat az erkölcs s a jog által felállított normákból. Márpedig a koldust egyik sem védi. Most hát sárba tiport lelkük maradványai közül kikapart érméiket elverve egy tál levessel vagy borral melengetik a tagjaikat s egy percre elfeledik, hogy holnap ugyanígy megszűnnek embernek lenni mint ma, alázatos féregként könyörögnek bárkinek, ki ha érdemeire nézve nem is, de egy pár garassal mindenképp felettük áll. Miért? Hogy csillapítsák háborgó gyomruk éhségét, holnap is, s tovább vonszolják lesoványodott, egyetlen üszkös sebként lázban lüktető testüket. Tovább, csak tovább. Bele a reménytelen, penészes, dohszagú jövőbe. Na persze a jobb házakból kiöregedett örömlányok se különbek, kik már féláron adják használt értékeiket, azt is több kiló kence alá rejtve, bármit megtesznek, bármit megadnak pár érméért a kuncsaftnak, csak a lelküket nem. Az már akkor meghalt, mikor először adták el magukat s szerelmüket a pénzért. De testük is lassan megsínyli a lélektelen létet. Még csak belülről rothadnak el lassanként az aranyló álmokat hozó áfiumoktól, mikben nem kísért alkohol s dohánybűzös csókok, villámló fájdalom s perverz örömöktől kitáguló férfiszemek emléke. Nem keveredik verejték s olcsó lőre szaga az orrukban, nem köpnek savanykás ízű s mégis keserű nyálat, mikor a távozó ügyfél már nem látja. Nem koptatja el arcukon a festéket az alápergő sós könnyek áradata, Hiszen minden ízt ismernek, csak az édest nem. Azért fizetniük kell. Nem csak pénzükkel, hanem azzal is amit árulnak. A testükkel. S ha mérgek befejezik aljas munkájukat kínok közt, nyomorultul pusztulnak, na persze ha előbb nem ugranak egy kocsi kerekei alá, vagy valamelyik alkalmai partnerük nem akar különösen véres élvezetet, aminek a vége egy jeltelen sír valahol a temetőkert mellett. Hisz az alávaló foglalkozásúak nem pihenhetnek meg a szentelt földben sem. Az a tisztes polgároknak van, kik undorral fordulnak el tőlük az utcán, vagy éppen éjszakánként megfizetik a testüket. Ne beszéljünk akkor a piti tolvajról ki nagy legényként támasztja a falat éhes gyomorral s ideges tekintettel, a kivénhedt hamiskártyásról, ki alkoholtól remegő kezeivel már csak a leglecsúszottabbakat tudja megtéveszteni, a kereskedő, ki már régen csak pár olcsó, lopott vagy csempészett portékával üzletel állandóan rettegve a hatóságtól, meg a többi árnyékról a sikátorok színes világából. Nyomortelepek nyomorékjai.
A fickó láthatóan úr volt a saját kis szemétdombján. Nem tartozott egészen a reménytelen páriák sanyargó tömegébe. Köztük élt, ismerte őket, de több is volt náluk... Olajosan csillogott a verejtéktől a haja a füstös, meleg kis kocsmában ahogy végigsimított rajta ösztönösen s az asztalomhoz telepedve elém lökte a konyakot:
- A vendégem vagy, öreg - közölte az italra biccentve.
- Köszönöm - recsegtem vissza, s további szó nélkül pipázgattam tovább. Az alakot egy idő után kezdte idegesíteni a csend, rám vetette fakó tekintetét:
- Hogy hívnak?
- Orson. Téged? - néztem rá kérdőn.
- Az mindegy. Hívj mondjuk Ösvénynek, míg mást nem mondok - rázta meg a fejét.
- Ösvény? Érdekes. És hova vezet ez az ösvény ha szabad tudnom? - dobtam felé a labdát újra, de nem jött zavarba, láthatóan élvezte, hogy rátérünk végre a részletekre:
- Az attól függ... A táskádban mindenféle üvegcsék vannak. Patikaszerek? - kérdezte.
- Ha kell akár azok is lehetnek - göcögtem vizenyős hangon. - De sok mindent képes vagyok kikeverni, ha megfizetnek érte.
A fickó elmerengve hátra dőlt és összefonta a karjait a mellkasa előtt. Úgy vizsgált mint a piaci portékát szokás:
- És honnan tudjam, hogy értesz is hozzá, nem csak a szád akkora mint a gyomrod? - érdeklődött érzelemmentes arccal.
- Miért kéne mondanom neked bármit is? - tártam szét húsos karjaimat.
- Igaz... Talán mert az Ösvény végén jó fizetség várhat rád, ha meg tudsz győzni, hogy érdemes engednem végigjárnod azt az utat Orson - nézett a szemembe.
- Mit jelent a jó fizetség? - kérdeztem.
- Azt, hogy közelebbit is megtudsz róla, ha elindulsz az ösvényen - vigyorgott szélesen.
Rezignált sóhajjal fogadtam a játékszabályokat, majd biccentettem:
- Na jó, legyen. Évek óta a tudásomból élek, nagyjából két tucat nagyváros főbb tolvajklánjai bizonyíthatják, hogy a nekik eladott mérgeim hatásosak voltak. Ne kérdezd mire használták, amíg megfizetnek, addig elkészítem őket. És meglehetősen jó vagyok abban amit csinálok.
- Túl fiatal vagy, hogy komoly tapasztalatod legyen - csóválta a fejét lebiggyesztett ajkakkal.
- Ez igaz lenne, ha egy egyszerű alkimistával beszélnél Ösvény. De a mágikus tehetségem én nem tűzlabdák vagy földrengések megidézésére fordítom, hanem a halálos áfiumaim megalkotására. A mesterem, akitől tanultam egy kihalt rend utolsó túlélője volt, még én sem tudom a nevét, így nem használhatom a meggyőzésedre. De legyen elég annyi: nem szokványos módon hirdettétek meg ti ezt a munkát, mégis tudok róla. A vardoni tolvajcéh viszont nincs itt, akiktől az információt szereztem. Merem remélni, ennyi elegendő? - pillantottam sárgás szemeimmel kérdőn a ficsúrra, aki kimérten bólintott:
- Az. Az ösvény végén pedig 50.000 gyémánt és néhány különleges alkimista keverék, mérgek és netán egyéb szerek is várnak rád, ha belevágsz. Ha vagy olyan jó, mint amennyire vered a melledet, akkor egy hétnél nem tart tovább az egész. Merem remélni, ennyi elegendő? - ismételte a szavaim savanykás gúnnyal.
- Na és mi a munka? - kérdeztem.
Ösvény körbepillantott a füstös lebujban majd a fejét rázta:
- Nem. Itt nem. Ha többet akarsz tudni, akkor kövess. Túl sok a fültanú - rázta a fejét.
Az egekre! Ez sohasem fog leszokni erről a titokzatoskodásról? Bár... egyelőre végül is csak ő tudja, hogy mi is a munka, ki tudja? Még a végén kiderül, hogy neki van igaza. A sötét hajú jómadár intett a csapos felé:
- Írd a számlámhoz! - mutatott az asztalomra majd a beleegyező biccentés után felkeltünk és elindultam a táncos léptű szikár férfi nyomában.
A városból kifelé indultunk azt hiszem, legalábbis amennyire a hold alapján tudtam tájékozódni. Nem véletlenül állt itt a Félkezűhöz címzett fogadó, nem éppen a legjobb környék volt. Penészes falak, dohszagú utcák, ijedt állatokként egymáshoz simuló épületek, melyek úgy festettek düledezve, foltokban hiányzó vakolatukkal az éjben mint halódó, félig megnyúzott állatok dögei. Úgy tűnt Ösvény jól ismeri ezt a fajta dzsungelt, gyors iramban haladtunk, míg el nem tűnt mellettünk az utolsó épület összeomlott maradványa is. A sötétben egykori fák csontvázai meredeztek az éjszakában kísérteties paródiája s mementójaként az egykori életnek, könnyű szél játszadozott a száraz avarral, elhalt növények összeaszott torzóit görgetve mint játékos istenség hajigálta a kínban elhaltak lelkeit s maradványait. A férfi hosszú léptei aztán elhaltak, ahogy egy masszív sziklafal tornyosult előttünk. Zsákutcának látszott, de eddigi magabiztossága alapján ebben valahogy nem hittem. Türelmesen vártam míg felfedi a rejtekajtót vagy akármit amiért idehozott. Hogy aggódtam-e? Nem szokásom. A figurának kellett a tudásom. Amíg meg nem kapja nem fog ok nélkül az életemre törni. Érdeklődve néztem a mozdulatait.

Kellett egy kicsit bolyongani a városban, mire végre elértük a bizalomgerjesztőnek nem mondható épületet. Az épület falain itt-ott leváló félben volt a vakolat, de több időt nem fektettem bele abba, hogy tanulmányozzam a felépítését. Sokkal jobban lekötött az ajtót elálló két füstbe burkolózó alak. Éppen azon voltam, hogy valamelyiket bikából bokán rúgom, mikor végre arrébb vánszorogtak. Nem tudtam, hogy kik voltak vagy mit akartak, de nem is érdekelt.
Beléptünk a füsttel terített helységbe, és én köhögtem egy jó sort. Sorov csendben, minden felesleges szó vagy mozdulat nélkül sétált mellettem, egészen a pultig. Nem kaptam valami beszédes társat, de hát így jártam. Majd én beszélek kettőnk helyett is, azon ne múljon.
A kocsmáros éppen néhány poharat törölgetett el, majd feltette a kérdést, hogy mivel szolgálhat nekünk. Egy ideig gondolkodtam, majd gyorsan felhoztam az első eszembe jutó kérdést.
- Mondja, Ön látott errefelé mostanában gyanús alakokat? – kérdeztem talán a kelleténél nagyobb lendülettel és érdeklődéssel.
Ha már egyszer úgy adta a sors, hogy küldetésre kell jönnöm, legalább megpróbálok némi érdeklődést kicsikarni magamból. Szívesebben punnyadtam volna a szobámban, de ha ez a Mester akarata… ám legyen. Végül is egy banda felszámolása nem tűnik rossz melónak.
- Gyanús alakok? Ááá én még sosem láttam erre gyanús alakokat, kisasszony. – nevetett fel hangosan – és szerintem kissé gúnyosan – amihez csatlakozott néhány iszogató gyanús alak is.
Ha most nem nyelném le a haragom, itt helyben a fejét venném ennek a köcsögnek. De úgy, hogy… na, jó, inkább nem részletezem. Nem lennének szép szavak,. legyen elég ennyi.
- Mit tud a környéken szerveződő mágusokról? – szólalt meg kisebb meglepetésemre Sorov.
~ Jé… tud beszélni. Na, jó, ezt eddig is tudtam, de hát olyan ritkán szólal meg, hogy ezt néha történelmi pillanatnak érzem.
- Nem tudok semmilyen szerveződésről. Ritkán látni erre mágusokat, nincs itt semmi dolguk. Bár most, hogy így belegondolok, pár napja láttam több furcsa szerzetet is erre kószálni. Tudja egy ilyen kis városban feltűnőek az idegenek – nézett végig rajtunk, én pedig keményen ökölbe szorítottam a kezem.
Vettem egy mély levegőt, majd nagy sóhajjal ki is fújta. ~ Rendben, nyugalom. Nem négyeled fel, nem szúrod ki a szemét, nem szeded le a másik lábát is, ha már az egyik így is fából van, nem csonkítod meg sehol… mély levegő, kibírod – nyugtattam magam.
- Mennyien vannak nagyjából? – tettem fel a következő kérdést aránylag normális hangon, és próbáltam nem feszült lenni, remélve, hogy ez úttal már nem fog poénkodni velünk, mert cseszettül nem volt kedvem hozzá.
Kirángattak a jó puha ágyamból, gyors felöltözésre késztettek, fésülködi is alig tudtam, erre még most ez az undormány is itt húzza az idegeim. Nagyon nem lesz ennek jó vége…
- Lássuk csak... – mozgott a szája, mintha magában számolgatna. - úgy öten lehetnek, legalábbis a szóbeszéd szerint.
~ ÖTEN?! Ez most megint gúnyt űz velem?! Mindjárt szétszedem, itt helyben, ahogy van! – a kezem már lendült is volna, de Sorov kérdése megállított benne.
- Nem tudja esetleg, merre találjuk őket?
- Hát persze, hogy tudom. A város nyugati peremén táboroznak. Ha rögtön jobbra fordulnak, akkor az út egyenesen kiviszi kegyedéket a városból – nézett rám, és lenyeltem egy nagy szitkot. - Valahol az út menti erdőkben bujkálnak.
- Rendben, köszönjük – válaszoltam, majd villámgyors léptekkel kimasíroztam a kocsmából lehűteni a fejemet, mielőtt cirkuszt rendezek. Lehet, csak én reagálom túl a dolgokat, de ez eléggé olyan volt nekem, mintha ez a férfi szimplán hülyének nézett volna minket. Öt ember? Ez most komolyan, valami rossz vicc?
Sorov is kilépett, majd ismét megállt mellettem.
- Szóval akkor irány a nyugati perem, ugye? – indultam el előre.
- Nyugat a másik irányba van – bökött az ujjaival Sorov az említett hely felé.
- Ó, hogy az a jó ég nem…! – füstölögtem, majd gyors léptekkel irányt váltottam.
Mire viszont kimondhattam volna a szitkot, kezdtem picit lehiggadni. Ilyenkor a friss levegő mindig segít rajtam, odabent a füstben csak még könnyebben lehet táncolni az idegeimen.

Ez a város biztos régen épült, és átépítésre került, ezt bárki megmondhatja. Utólag adtak hozzá utcákat, tereket, és ennek az lett az eredménye, hogy könnyű eltévedni. Vagy ha éppen nem tévedünk el, az utat akkor is meghosszabbítja. A kocsmák általában olyan helyen szoktak lenni, ami a legtöbb munkásnak útba esik. Na itt ez nem igaz. Hosszasan bolyongtunk, mire megtaláltuk az épületet. Ha akart se lehetett volna feltűnőbb. Alkoholbűz, hangos kiáltozások, és az elmaradhatatlan dohányfüst. Maga az épület elég rozoga volt, bár ez a legtöbb kocsmára igaz. Pár feles után úgyse izgat senkit az állapota. A kocsmaajtó előtt két alak állt, dohányfüsttel vastagon bevonva. Egyrészt tekintélyt ad, másrészt tüdőrákot. Az ő bajuk. Biztos jól megnéztek minket maguknak, arrébb álltak, és beengedtek minket. Szerintem arra következtettek, hogy nem vagyunk veszélyesek. Ez még jól jöhet.
Beléptünk a tömény füstbe. Leanna szabályosan fuldokolni kezdett, óhatatlanul is felvonva ránk a figyelmet. Vigyázni kell mit teszünk, csak semmi gyanús mozdulat. A pult felé vettem az irány, hogy először rendeljek valami italt. ha nem teszem, hamar rájöhetnek, hogy egyáltalán nem szórakozni vagyok itt. A kocsmáros egy koszos poharat törölgetett az egy fokkal tisztább rongyával. Felesleges művelet, ide inni jönnek az emberek, nem a poharak tisztaságát firtatni.
- Mivel szolgálhatok? - tette fel a kérdést.
Várok egy kicsit, hadd lássa, hogy megfontolt vendég vagyok.
- Mondja, Ön látott errefelé mostanában gyanús alakokat? - tette fel hirtelen a nem túl diszkrét kérdést Leanna.
~ Ebből még baj lehet. ~ hasított át fejemen a gondolat, de a kocsmáros megcáfolta eme elméletemet. Hahotázásban tört ki.
- Gyanús alakok? Ááá, én még sosem láttam erre gyanús alakokat, kisasszony. - erre több iszogató is felfigyelt, aztán együtt röhögtek vele. Ezt megúsztuk, ráadásul sikerült mosolyt csalnunk az arcára. Itt az idő, most már nem vesz komolyan minket.
- Mit tud a környéken szerveződő mágusokról? - teszem fel a kérdést.
- Nem tudok semmilyen szerveződésről. Ritkán látni erre mágusokat, nincs itt semmi dolguk. Bár most, hogy így belegondolok, pár napja láttam több furcsa szerzetet is erre kószálni. Tudja egy ilyen kis városban feltűnőek az idegenek.
~ Mit nem mond!
Szeretném kitekerni a nyakát. Láthatóan a társam is, de utólag lehiggad, és tovább faggatózik.
- Mennyien vannak nagyjából? - kérdi kissé feszengve.
- Lássuk csak... – kezdi a kocsmáros.
~ Ebből nem lesz semmi.
- Úgy öten lehetnek, legalábbis a szóbeszéd szerint.
~ Ez gyakorlatilag semmi. ~ ebből nem szerzünk használható infót. Vagy talán....
- Nem tudja esetleg, merre találjuk őket? - bököm ki hírtelen. Egy számot könnyű hazudni, de helyszínnel más a helyzet. Nézzük erre mit lépsz.
- Hát persze, hogy tudom. A város nyugati peremén táboroznak. Ha rögtön jobbra fordulnak, akkor az út egyenesen kiviszi kegyedéket a városból. Valahol az út menti erdőkben bujkálnak.
~ Nyilvánvaló csapda. Sétáljunk bele!
- Rendben, köszönjük. - mondta felé Lenna, és gyorsan kiment a helységből. A kocsmáros, vagy a légkör mehetett az idegeire. Talán mindkettő. Jól végigmérem a kocsmában ülő alakokat, hátha még összefutunk velük. Többnyire izomagyúnak nézem őket, és ez megnyugtat. Az ilyenek ellen meg sem kell erőltetnem magam.
- Szóval akkor irány a nyugati perem, ugye? – nézett rám Leanna, és elindult egyenesen előre, kelet felé.
- Nyugat a másik irányba van. – mutattam meg neki a helyes irányt.
- Ó, hogy az a jó ég nem! – szitkozódott, és irányt váltott. Egy kiadós csetepatéra lenne most szüksége, ott kiélhetné magát. Remélhetőleg lesz is egy a közeljövőben. Rámarkolok a katanámra, aztán ellenőrzöm a többi fegyvert. Minden a helyén van. Még egy darab füstbomba is maradt nálam.
~ Megvan a belépőnk ~ vigyorodom el, miközben a kis gömböcskét vizsgálom.

Szép kis városka volt, de a környék még szebb. Szikár és repedezett talaj, hatalmas kősziklák, némi növény és a semmi más, csak a nagy üresség. Főleg így, az éjszaka közepén, a városka néma utcáin járva gondolkodik el azon az ember, hogy ilyenné lesz a világ, ha a sötétség elfogja borítani. Szürke házak, sötét világ, sehol a fény és a jókedv, csak az érzés az emberben, hogy de jó lenne végre újra ölni.
Sötét köpenyem teljesen eltakarta a a testem, a kapucni pedig az arcomat is. Olyan voltam mind egy szellem a sötétben, ahogyan néha néha felbukkantam a hiányosan elhelyezett, néhol csak pislákoló utcai fényekben, ahogyan újra eltűntem az azon kívül eső sötétségben. Egy kislány a szoba ablakából látta is, ahogyan feltűnök a sötétből és mintha táncot lejtenék, úgy lebegtem végig a házuk ellőt, ahogyan felnéztem rá egy pillanatra és szegényke lassú volt. Meglátta az arcát, a rémült kis arcát, pont olyan volt, mind amikor valaki egy kísértett lát a sötétben. Biztos végigfutott a hátán a hideg, de ez így van rendjén. Az ember ösztönösen fél attól, amit nem ért, vagy amit nem akar megérteni. De nem volt időm törődni szegénnyel.
Tovább igyekeztem célom felé, melyre a vasútállomáson az egyik teljesen legyengült és kiéhezett utcai szemét világított rá. Hát igen, olyan jó kis szívecském van, mit ne mondjak. Gusztustalan és büdös volt, az emberi lét legalja, akinek semmilyen célja ebben az életben már, egyik napról a másikra él és ha akarna se tudna kijutni abból a nyomorból, amelybe a saját, vagy más hibájából esett és mely teljesen felőrölte az akaratát. Szegény félnotás, arra tökéletes volt, hogy csillapítsam vele a lassan eluralkodó vérszomjat. Lassú voltam, de nem kegyetlen. A kicsikéim lassan fojtották meg a közeli sikátorban őt, de nem volt idő arra, hogy fel is falják teljesen, csak arról gondoskodtak, hogy soha többé ne tudja meg senki, hogy ki is volt ő.
Talán ez miatt is voltam boldog. A férfi jól elmagyarázta, merre menjek és nem hazudott. Már a másik sarokról halottam a a szokásos és elengedhetetlen zsivajt, ahogyan végigsétáltam azon az utcán. A falnak részeg emberek szánalmas látványa tárult elém, a földön csúszó kis patkányok arca, ahogyan azt sem tudják, hogy hol vannak és mit csinálnak. Az egyik azt hiszem el is akarta kapni a lában, de nem volt túl szerencsés. Igaz, szeretem a papucsot, míg a tűsarkút nem igazán, hiszen abból nehezen lehet kibújni, bántja a lábba is és ez volt az ő nagy szerencséje is. Ha a tűsarkú lett volna rajtam, akkor csak egy úja bánta volna az a kis mozdulatot de így az egész keze, melyre mosolyogva ugrottam rá és melyre egy kisebb reccsenés volt a válasz csupán.
De a tekintettem más figyelt. A jól látható kis bejáratra, ahonnét két alak éppen a másik irányba indult el, hát mit ne mondjak, szerencséjük volt, mer a korábbi, apró de jól halható ujjak roppanása, felcsigázta a rosszabbik énemet. De a tekintetem, nem őket figyelte, hanem a másik kettőt, akik éppen akkor mentek be. Elfogott az a jó kis érzés, melyet mindig éreztem ha egy mágusra néztem. Talán a hatodik érzékem, talán az istennőm ajándéka volt, hogy ráleljek könnyedén az áldozataimra, de az is meglehet, hogy csak a női ösztönök, de mindig végigfutott a hátamon a hideg, mikor egy mágusra nézte. Ezért is nem mutatkoztam, a céhben olyan sokat, mindig a hideg rázott, az amúgy is komor és rideg falak közt.
Végre a a lábaim is jelezték, hogy siessek, légies és annál elegánsabb lebegéssel futottam oda az ajtóhoz, hangtalanul, ahogyan a nagydarab kidobó méregetni kezdett. Arcomra széles mosoly ült ki, miközben az arcom feltárult előtte. Csak egy pillanatra nézett rám, ahogyan azonnal a kinti üres terepet kezdte pásztázni azokkal a mogorva kis szemeivel. Olyan volt mind egy nagy megtermett gorilla és valószínűleg a neve és a hangja, na meg az agyi kapacitási is megegyezett a rokonával.
- Hihi...- nevettem el maga kacéran, ahogyan besétáltam a kocsmába, végig libbentem tömött sorok között, ahogyan helyett foglaltam a pult melletti egyik félig üres asztalnál. A velem szemben ülő férfi idegesen és furcsán nézett rám.
- Csak nem ismerkedni akarsz babám...- nézett rám úgy mind egy kutya a falat húsra. De a tekintetem és a figyelmem nem rá, hanem a két, korábban belépő alakra fókuszált, akik nem messze tőlem,a pultnál által. - … figyelsz te rám, kis ku...- szegény csak eddig jutott. Zavart a hangja, túl sértő volt a fülemnek és miatta még lemaradtam volna az ismeretlenek társalgásáról.
A legféltettebb kincse lassan összeszorult, ahogyan az egyik kis barátom ajaki közé került. A férfi összerezzent, ahogyan a fejét az asztalnak csapta a fájdalom miatt, a szemei lassan kezdtek kiakadni, ahogyan a szorítás egyre erősebb lett. Tisztán látta, ahogyan rám néz, ijedten, míg én csak jeleztem neki, hogy csendet és a szorítás abbamaradt.
- Ssshhh! - a férfi visszafoghatta a kiáltozást és elnyomta a fájdalmat, ahogyan máris úgy viselkedett, mind egy kiskutya és ez igazán tetszett nekem.
Hátradőltem a székben és jól hallottam minden egyes szót, melyet a pultossal váltottak az új „barátaim”. ~Ez vicces!~ nevettem fel magamban ~ Gyorsabb lenne, hogy erővel szednétek ki belőle az információkat és ezzel talán feltűnést is kelthetnétek, ami még több előny lenne nekem. Mert ti is azt akarjátok mind én, őket... de vajon az én, vagy az oldalukon vagytok?~nem néztem rájuk, csak ültem a székben, szótlanul, ahogyan a kellő információkkal felvértezve még megvártam, mi ők elhagyják a terepet. Nem volt kérdésem a pultoshoz, megtudtam amit akartam, egy nyom, melyen elindulhatok és ha hamis is, akkor is visszajöhetek az öreg fejéért, aki átvert engem. Én sohasem felejtek.
Felkeltem és elindultam kifelé, ahogyan a kicsikém visszacsusszant a köntös alá. De a már félig halott, addig velem szemben ülő férfi mellé érve, nem tudtam megállni, hogy ne szóljak hozzá.
- Rossz helyen, rossz időben! Súgtam a fülébe, ahogyan egy búcsúpuszit nyomtam az arcára és magára hagytam. Kisiettem a gorilla mellé, ahogyan az arcomat újra eltakarta a csuklya. - Van odabent agy részeg fazon aki alszik, szerintem kidobhatnád! -kuncogtam halkan, ahogyan vártam, hogy azok ketten eltávolodjanak tőlem egy kicsit, majd követni kezdtem őket, hogy vajon mennyire is van szerencséjük, vagy inkább nekem mennyire van.

A kocsmáros elmondása alapján egy kisebb földútra kerültünk, majd onnan Web Alley sziklafalai közé. Nem mondhatom, hogy nem találom kellemesnek ezt az árnyékot, de valahogy rossz érzés fog el tőle. Túl könnyű préda vagyunk így. Nincs lehetőség nagyon oldalra menekülni, csak előre vagy visszafelé haladhatunk. Résen kell lennem. Ez a földút se éppen kecsegtető, de egy erdő felé haladunk. Egy csatánál ez az előnyömre van, de ha üldözésre kerülne a sor, akkor igen nagy hátrányban leszünk. Leanna, mit csillagmágus nem hiszem, hogy jól bírná a tartós megerőltetést. Ha cselekszünk, akkor azt minél gyorsabban kell megtegyük.
Már eltelt vagy két óra, a beígért máguscsoportnak viszont nyomát se leljük. Lábnyomokat már nem tudok keresni, időközben túlságosan sötét lett. Nagyobb nyom viszont sehol se látható. Semmi letört ág, megrongált bokor, vagy bármi egyéb. Az éji madarak élénkségéből azt szűröm le, hogy nincs más ember a közelben, legalábbis túl aktív biztosan nem. Le kell ellenőriznem.
- Csak még egyszer lássam meg azt a kibaszott kocsmárost, és én úgy falba verem a fejét, hogy még az agya is szétloccsan! Nem elég, hogy kiröhög, burkoltan kritizálja az öltözetem és hamis adatokkal szívat, még el is tévedtünk miatta! Pusztuljon meg! - csattan fel hirtelen Leanna, mikor egy lelógó inda kerül az útjába. Puszta kézzel széttépi a jobb sorsot érdemlő növényt.
~ Ej-ej, ebből még baj lehet... ~ jegyzem meg magamnak, és egészen halkan a következő szavakat suttogom.
- Birth of a Demon!
A bennem lévő varázserő átalakítja testem egy részét, bár sajnos nem éppen azt, amire szükségem lenne. ~ Egy orr kéne, egy nyavalyás orr! Hallod Astaroth az orrod kell!
~ Pofa be, nekem is kell!
~ Na tudod kivel szórakozz! ~ szidom gondolatban, és ide-oda rángatom a fejemet. Határozottan érdekes egy látvány lehetek.
~ Birth of a Demon! Birth of a Demon! Birth of a Demon! ~ mondogatom, és átalakul egy kar, a bal hónaljam, és nő a hátamon rengeteg sűrű szőr.
~ Hé, ha így fojtatod bele fogsz halni! Bár ha jobban belegondolunk... ~ kezdi megint.
- Te meg mi a rákot csinálsz?!? inkább próbálj meg valami szállás után kutatni a hülyéskedés helyett! - csattan föl Leanna.
~ Van falevél. ~ mondanám ki, de inkább megtartom gondolatnak.
~ Birth of a Demon! ~ kezdem megint, ezúttal végre sikerrel járok, a fejem alakul át. Ideje körbeszaglászni. Figyelnem kívül hagyom az épp egy szerencsétlen bokrot taposó társamat, lehunyom mindkét szemem, és az engem körülvevő világra koncentrálok. Szagok hada vesz körbe, bár nagy részük állati. Viszont van itt emberi is, ó de még mennyi! Három, négy, öt, hat, hét! Előttünk vannak néhány száz méterrel, talán 300? Nem, nem ,nem, várjunk csak, egy az ellenkező irányból jön. Társaságot kaptunk volna? Végül is nem furcsa, hiszen a mester is mondta, hogy ez a céh sokaknak gondot okoz. Nem szólok Leannának, biztos csak felizgatná rajta magát. Ha eddig nem támadott ránk, akkor most sincsen oka rá.
A vezetésemmel igyekszünk a máguscsapat felé menni, bár ez egyre nehezebb. Jól lefogyasztottam a varázserőmet, így a szenzációs szaglásom jelentősen gyengült, ráadásul ránk is sötétedett. És ez nem az a fajta kellemes sötét, ez olyan szinte harapható, átláthatatlan sötét. A letáborozáson gondolkodom, amikor hirtelen füstöt látunk meg. Úgy látszik Fortuna mellénk szegődött. Szag alapján nagyon közel vannak, de valahogy pont nem voltak láthatóak. ~ Kellemetlen tud lenni egy kis füst, nem igaz? ~ teszem fel a költői kérdést, utána informálom Leannát, és együtt odalopózunk a táborhoz. Hat férfi, számunkra egyik sem ellenfél. Hangosan nevetgélnek, gyaníthatóan egy kis alkohol van a dologban, vagy értékes zsákmány. Így vagy úgy, de mindkettővel jól fogunk járni.
- Hátulról támadunk, kihasználva a meglepetés erejét. Legalább egy maradjon életben, rendben?

Miután sikerült megtalálnom a helyes irányt, lány létemre nagy erővel törtettem előre, és nem voltam hajlandó megengedni, hogy Sorov legyen a vezető. Itt és most legszívesebben minden utamba kerülő tárgyat apró darabkáira szeletelnék fel. „Jó” hangulatom még csak fokozódott, ahogy minél tovább bolyongtunk a semmiben, annál jobban kezdett sötétedni. Hogy jutottunk-e valahová? Ugyan már, ez a kérdés egy rossz vicc. Egy balfa… vagyis balfék kocsmáros igazított útba minket, aki mindennek tetejében még a hülyét is játszotta. Ölni lett volna kedvem, de mivel Sorov volt az egyetlen ember a közelben, aki jelenleg a társam, ezért visszafojtottam az indulataim.
Volt merszem minden erőmet az idegességbe fektetni, ugyanis tudtam, hogy ő majd koncentrál az ellenségre, és figyelmeztet, ha erre tart valaki. Vagy hát… legalábbis reméltem, hogy így lenne. Végül is nem kutyakötelessége a céhben mindenkinek megvédeni a másikat… konkrétan Zancrow előbb tenne el engem láb alól, mint az ellenség.
Már teljesen besötétedett, alig lehetett látni valamit, belőlem pedig kirobbant a rég felgyülemlett feszültség.
- Csak még egyszer lássam meg azt a kibaszott kocsmárost, és én úgy falba verem a fejét, hogy még az agya is szétloccsan! Nem elég, hogy kiröhög, burkoltan kritizálja az öltözetem és hamis adatokkal szívat, még el is tévedtünk miatta! Pusztuljon meg! - csattan fel elég kemény hangon.
Éppen ekkor a pofámba lógott egy inda. Fél pillanatig szemeztem vele, aztán megragadtam, és teljes erőből kettétéptem, majd a földhöz vágtam.
~ Rohadt nénikéd neked is! – kiáltottam rá gondolatban.
Csak azért nem hangosan, mert nem akartam, hogy Sorov még annál is nagyobb idiótának nézzen, mint amilyen amúgy vagyok.
Hallottam, hogy társam suttog valamit mögöttem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb figyelmet. Felőlem aztán azt csinál, amit akar. Amúgy miért is húztam fel magam ennyire? Már rég lehiggadhattam volna, egész nap puffogok. Tessék, ez is csak azért van, mert az a Vörös Átok felkeltett engem reggel.
Sorov egy jó ideig próbált átváltozni, vagy legalábbis valami hasonlón ügyeskedett, ahogy fél szemmel meg tudtam állapítani. Kis ideig tűrtem még… elviseltem… nem hisztiztem… de aztán ismét elegem lett.
- Te meg mi a rákot csinálsz?!? Inkább próbálj meg valami szállás után kutatni a hülyéskedés helyett!
Sejtettem, mit jegyezhetett meg erre magában, de úgy döntöttem, itt az ideje, hogy megkezdjem a lehiggadást. Sötét van, én pedig nagyon félek a sötétben… de semmi baj. Fingom nincs róla, hogy hol vagyunk, de ez sem gáz. Na, jó… inkább nem nyugtatom magam, mert csak még jobban felmegy bennem a pumpa. Ahogy picit kezdtem lehiggadni, az az érzésem támadt, hogy valaki Sorov-on kívül is követ engem. Hogy ki az, azt nem tudtam volna megmondani… de egyelőre nem súgtak veszélyt az ösztöneim.
Sorov démonfejjel tört előre, amit jobb esetben nem díjaztam volna, de most ráhagytam. Gondolom jelenleg jobbak az érzékszervei ilyen formában, mint nekem.
Láthatóan határozottan lépdelt előre, ezért bíztam benne, hogy nem csak menőzésből jár ilyen biztosan. Annyira sötét volt, hogy szinte összefejeltem a hátával, annyira mögötte bujkáltam. Utáltam az éjszakákat, mikor semmit nem láttam.
Ahogy így haladtunk, a holdfényben hirtelen füstöt pillantottam meg, ami nem is olyan távolról emelkedett a magasba. Sorov a tudtomra adta, hogy együtt lopakodunk előre. Megbújtunk az egyik aránylag közeli bokor mögött, és érdeklődve vettem szemügyre a társaságot.
Önfeledten nevetgéltek és viccelődtek, nem tudom, hogy pia tette-e vagy csak valami nagyra tettek szert, de különösebben nem is érdekelt. Hatan voltak, ennyit ki tudtam venni.
- Hátulról támadunk, kihasználva a meglepetés erejét. Legalább egy maradjon életben, rendben? – fordult felém Sorov, mire csal bólintottam egyet.

Lomhán leengedett szempilláim árnyékából néztem Ösvény ténykedését. Rejtett ajtóra számítottam, s most komoran gondoltam a hibámra. A férfi fellépése, öltözete, modora egy sikeresebb tolvajt, valamelyik árnyklán utcák mocskából felkapaszkodott ostorral és vérrel élő embermocskát idézte, el is kerülte a figyelmemet az az apróság, hogy milyen gyorsan lépett túl a beszélgetésünkben azon, hogy a varázserőmmel támogatom meg az alkimista képességeim. A fickó nem biztos, hogy mágus, de legalábbis elméleti szinten komolyan képezhették. Természetes könnyedséggel használta az illúzió mágiát. Tisztában volt vele mi, hogy működik. Villámsebesen értékeltem át magamban alkalmi kísérőmet és határozottan követtem az illúziókapun keresztül.
Azonnal megcsapta az orromat a nehéz, nyirkos, dohos szag. Fintorogva néztem körül, nagyokat pislogva, míg a szemem hozzá szokott a félhomályhoz. Szűkek voltak a barlangjáratok, mint egy gigantikus féreg belei, szinte vártam, mikor húzódik össze a bélfal s ernyed el újra, hogy a földmélyi förmedvény bezabálja magát a célunkig, ahol majd távozunk belőle, pedig nem volt más az a giliszta, mint az idő. Az örök érzéketlen lárva, kinek arca sincs, nem hogy érzelmei, ő rágja lustán és mohón egyszerre ezeket a gránitfalakat, míg be nem roskadnak magukba, eltüntetve még a mementóját is ennek a hegycsúcsnak, mit talán a világot teremtő erők dicsőségük múlhatatlan emlékművének szántak, s mégis erőt vesz rajtuk legridegebb s leghatalmasabb szörnyfattyuk, mit az ember mellett kínok közt vonagló izmokkal a világra vajúdtak sikoltozva. Az idő, mely még az ő emlékük is elsöpri erről a világról...
A puszta falaknál nem nyújtott impozánsabb látványt az a férfi sem, kire aztán a pillantásom esett. Volt már olyan érzése az életben talán mindenkinek, hogy ránézve valakire egy állatot lát. Egy állatot emberbőrben. Ez sem volt más. Nem mágia, vagy okkult hatalom munkált ez ügyben, óh nem! Ez a férfi lélekben állatnak született meg. Egy hiéna éhes tekintete sütött át mély fekvésű szemének sötét lencséjén, egy hiéna döghús rothadó cafataitól sárgára festett fogai villantak a húsos ajkak mögött. A hiéna nem csak dögevő. Ragadozó is. De görnyedten jár, szeme kutatja a prédát s az oroszlánt. Nem nemes, nem büszke. Hazug tolvaj, nyihogó, szadista gyilkos, kiben nincs könyörület. Elkerüli a büszke, harcos oroszlánt, s Önnön maga előtt igazolja saját erejét, mikor könyörület nélkül töri nyakát az antilop gidának. S ha tudja meglopja a bátrat, falkáva verődve hajtja el jogos zsákmányától, ocsmány röhögésétől visszhangzik az éjszaka, s fájdalmas vonyításától ha osztozkodásra kap társaival. Hiába a kopaszodó, verejtékcseppektől terhes fej, a valaha régen csúnyán tört s még randában forrt orrcsont, a pergamenszerű bőr, a recsegő, de értelmes szavakat formáló hang, ez az alak semmi más, mint egy két lábra állt hiéna. Ki tudhatná ezt jobban egy másik hiénánál? A maradék szemébe néztem s meg is kezdődött köztünk egy párbeszéd. Nem szavakkal, nem is mágiával. Azon ősi, ember előtti ösztönök, vér, pillantások és gesztusok nyelvén, mire oly büszkék a magukat jóságosnak, vagy törvényesnek tituláló emberek, hogy feledni tudtak, amiket csak a magam fajták, a birtoklási, párzási, zabálási ösztöntől vezérelt emberállatok értenek, de ők minden másnál jobban...
Ki vagy? zihálta felém a sötét tekintet, melynek mélyén csak egy puszta, mély ám kiszáradt kút örök csendje lakozott, melyből kifogyott az érzelmek vize, nem maradt más, csak a puszta téboly, mi minden ragadozót vezérel. Ezt a sötétséget jól ismertem, s rég nem féltem már. Éltem benne.
Rokon dübörgött fel bennem a vér s az ösztönök szava.
Segítséget hozol?
Vagy halált.
A gesztusnyelv szavai mellett tökéletesen feleslegesen, de lejátszódott még egy beszélgetés ugyanerről, csak kísérőm s a toprongyos, fél szemű strázsa között.
- A fickó méregkeverő. Leszerződött a munkára, megvan végre az emberünk, ha nem csak az a bitang csúzli szája volt olyan nagy - kezdte Ösvény. - Leviszem a laborba, úgyis az lesz az otthona a következő héten.
A hiéna válasz helyett csak biccentett befelé a fejével. Mehetünk. De még soká éreztem a hátamban a gyanakvó, hidegen perzselő tekintetet, ami talán gesztusaim, talán a szakértelmem, talán az életem dobja egy serpenyőbe, s ahol csak reménykedhetek benne, hogy a végelszámolásnál az értékes kategóriába fogok kerülni, mert különben bicskát vág a gyomromba, ebben szinte biztos voltam. Elvégre elég magamból kiindulnom...
Az első elágazás után aztán elvesztett szem elől, megszűnt a kellemetlen, bizsergő érzés, mely ezer hangya módjára kúszott fel a tarkómon. Ösvény lépteire koncentráltam, aki egy lobogó fáklyával, a tőle megszokott könnyed léptekkel ment előttem, magabiztosan fordulva be az elágazásokba. Fertályóra telt el így az egyhangú kőfolyosókon, melyeket csak kicsit tett érdekesebbé pár ide illő színfolt. Döglődő denevér csapkodásának hangja, benne a kín, az agónia örök szimfóniája, mitől csupán azok irtóznak el, kik nem ismerik a természetet, vagy nem képesek elfogadni, hogy a részesei. Állati ürülék halmai erre-arra. Néhány riadtan menekülő patkány, magunk féle ösztönállat, ki erőt, s veszélyt lát, s pontosan azt teszi, mi miatt élő lény, új nemzedékek nemzője s túlélő lehet, ahogy az életösztön parancsolja. Mert aki az ellen küzd, vagy elfojtja azt, nem más, mint szánalmas bolond, kit tébolydába kéne zárni. Ezt teszik persze az igazi hősök is, mikor az igaz ügyért, hitért, célért harcba szállnak. S persze ők sem mások, mint önnön halálukat kergető elmebetegek, csak tőlük még a halál is elundorodik, ezért életben maradnak, hogy példájuk újabb és újabb bolondokat elljen.
A második fertályórában már azon szórakoztam, hogy alakokat próbáljak kivenni a koromcsíkokban, mit az erre járók fáklyája ragasztott a falakra. Éhes voltam, nyomasztott a reánk nehezedő hegy, szívesebben ültem volna a kocsmában jó bor és a pincérnők között. Nem meglepő, hogy elmém fácánsültet, fedetlen női kebleket, boroshordót, koponyákat, sikoltozó arcokat vízionált leginkább az élet színével, a reménytelen gyászfeketével hímzett falakra.
Majdnem neki is mentem a hirtelen megtorpanó Ösvény hátának, annyira megült a kanyargós út monotóniája. Erős, reteszelhető ajtót lökött be, melynek túloldalán tekintélyes barlangcsarnok fogadott minket. Odabenn egész asztalsorok, védőfelszerelésben és tipikus alkimista laborruhákban feszítő férfiak és nők sürögtek ezek körül. Hmm... Talán drogokban utazik a helyi céh? Nem lenne meglepő s nem is zavarna, de akkor minek nekik a méregkeverő? Gyors pillantás az asztalokon... Hmm. A növényi származékokat innen azért nem lehet megismerni s annyi féle van, hogy szaguk tömény, kárhozatos miazmaként üli meg a termet, nem lehet elkülöníteni egymástól. Könyvek hevernek szerte-szét, ampullák, kések... Eddig rendben is volna, de látok néhány lakrimát, emberi és állati testrészeket, számomra is ismeretlen rendeltetésű mechanikai eszközöket, melyeket több tanult kollégám összefoglalóan a "kütyük és egyéb bizbaszok" nagy kategóriájába sorol. Nem, ezek ugyan nem hallucinogéneket kotyvasztanak itt. De akkor...? Hmm... Persze vezérelhetne a nem kérdezek, csak elvégzem a munkát vezérelv is, de az az esetek többségében gyors halálhoz meg jóval kevesebb gyémánthoz vezet, amit egy kis zsarolással megszerezhetne az ember.
Pillantásom tovább vándorolt a teremben, melyből természetes kisebb "szobák" nyíltak. Az emeletes ágyakkal zsúfolt hálóra nem sok időt vesztegettem, valamelyik alsó ágyat majd megszerzem magamnak, általában nem szokott ebből vita lenni, kevesen akarnak az én testem alatt aludni. A zárt ajtók jobban felkeltették az érdeklődésemet, de ezt majd azt hiszem a munkatársaimtól érdeklődöm meg, nem a felhúzott íj idegére emlékeztető szemű és mozgású Ösvénytől. Bennem, a hősökkel ellentétben, munkál az a bizonyos életösztön. Egy másik étkezőnek, megint más meg mintha leginkább egy üres, foglyok nélküli tömlöcnek tűnt volna. A macskamozgású alak viszont a terem túlfelén nyíló vasalt faalkotmányra bökött:
- A mögött az ajtó mögött találod a laboratóriumot, javaslom rendezkedj be mihamarabb, mert piszok sok munka vár rád - kezdte gonosz vigyorral. - Ott fogsz dolgozni a következő héten, a szükséges alapanyagokat, üvegeket meg ilyesmit már odavittük, ha mégis kellene valami, akkor csak szólj, megkapod, de kézzel fogható eredményeket akarunk, mégpedig igen sebesen! Remélem megértetted?!
Eddig sem volt éppen szimpatikus ez az alak, de most még tovább esett a személyes ismerősi listám első részétől, na nem mintha számítana, ha megfizet. Meg gyanítom őt sem kergetné melankóliába a hír. A szemébe néztem és rekedten közöltem:
- Rendben van Ösvény, de a játéknak vége. A tieid között vagyunk, nincsenek fültanúk, akiknek nem szánnád az információt - mutattam rá. - Emellett ha munkát vársz tőlem, akkor meg mindenképpen szükségem lesz annak céljára is. Tehát ki vele: mit kell csinálnom? Mi a megbízás?

//Bocsánat a késésért! //

A sötétség leple mindig azoknak kedvez, akik elakarnak benne rejtőzni. És most nekem kedvezett. A város fényei lassan eltűntek a messzi homályban, kialudtak, ahogyan én tisztán láttam mégis az előttem haladó két személyt. Nem teljesen, nem tudtam miről beszélnek, de ez igazából lényegtelen is volt. Nem nagyon foglalkoztam azzal, hogy kiderítsem azt, milyen emberek is azok ketten, mit akarnak. Megvolt a saját tervem és célom, melyet végig akartam vinni és ez bőven elég is volt.
Nem vettek észre, vagy ha igen, akkor sem izgatta őket, ami jó dolog, én is csak azért voltam ott, hogy megtudjak pár dolgot, nem azért, hogy megöljem azt a két személyt. Az erőd sűrűjében, azonban elég nehézkessé vált ez a kövedösdis játék, mely lassan bújócskába ment át, de nem volt komoly próbatétel. Talán ha csak egyszer vesztettem el őket, de akkor is megmentette valami.
A tűz fénye és a kiabálás, az miatt vesztettem el őket, mert nem akartak lelepleződni és ezzel tisztává vált, hogy azok ketten nem tartoznak a célpontok közé. A fa érdekes felszíne kicsit vakarta és zavarta a hátamat, ahogyan nekidőltem és néztem, mit is csinálnak azok ketten. Nem azt mondom, hogy feszülten figyeltem minden apró kis mozdulatukat, hanem egyszerűen csak vártam egyet, pihentem ha az úgy jobban tetszik, ahogyan a helyzet éppen azt hozta, hogy éppen így alakultak a dolgok a legjobban.
Megmozdultak és lehetett valami tervük, mert elég magabiztosan és célratörően használtál ki a sötétséget.
- Ezek az emberek! -löktem el magam a fától. Nem nagyon szerettem az ilyen egér macska játékot, persze az más volt, mikor elkellet játszadoznom valakivel, de ez már más dolog volt, mikor valakit hátba akarunk támadni a sötétség leple alatt. - Olyan gyávák és ostobák! -sóhajtottam fel, ahogyan lassan elindultam. Az addigi halk és csendes énem helyett, most már nem akartam leplezni azt, hogy jelen vagyok. Megkaptam amit attól a kettőtől akartam, hogy idevezessenek és már nem volt semmi hasznom abból, hogy csendben meglapulok.
Kiléptem a bozótból, úgy, hogy azok hatan már tudták, hogy közeledek! Hogy honnan? Nem a letört ágak miatt, vagy a néha előrecsenő apró kis gallyak miatt, melyek nem bírták el a karcsú vonalaim miatti súlyomat. Nem, már miatt, egy sokkal hangosabb és érthetőbb kifejezés miatt.
- Végre megvagytok! -boldog volt az arcom, nem örült, hanem tényleg boldog! Mind amikor az ember rátalál arra, melyet olyan rég keres. -Jól elbujtatok barátaim, de engem nem könnyű lerázni és átverni ám! - léptem ki a bozótból, ahogyan mind a hatan, vagy talán csak öten talpon voltak.- Nyugalom! -emelte fel a kezeit!- Nem a ti fejetek miatt vagyok itt! -engedte le közben- Egyszerűen csak szeretem az olyanok társaságát, akik gyengék! Talán azért, mert azok a saját maguk miatt is, de összetartanak! -csóválta meg a fejét- Mert ilyen az élet, de legalább nem kell tűrni az erősek elnyomását igaz! -mosolyodott el- Szóval ti is azoknak lennétek a társai, akik a sötét céhek ellen akarnak vonulni és már az erejük is megvan hozzá? Mert ha igen, akkor csatlakoznék és...- nézett a bokorra- … ajándékot is hoztam! Bár mágus akik titeket akarnak, pont mind én, de velem ellentétben ők a ti ellenségeitek és jelenleg is itt vannak a bokrokban!
~Gondoltam, hogy hasznosak lesznek még azok ketten! Ha eltudom nyerni a bizalmukat és bevesznek maguk közzé, akkor már csak arra az eszközre van szükségem, mely miatt felkeltették Ivan mester figyelmét és melyet ha megszerzek, gyerekjáték lesz velük végeznem! ~ mosolygott barátságosan, ahogyan szembennállt a hat emberrel, akik már tisztában lehettek azzal, hogy ketten is jelen vannak még!

Várakozóan néztem Ösvényre, aki határozott, rekedt hangon kezdett bele:
- A feladatod mondhatni roppant egyszerű. – közölte miközben a szivarjával utánozhatatlan eleganciával mutatott körbe a teremben. Jól megjegyeztem ezt a gesztust. Furcsa volt egy csatornapatkányból felkapaszkodott bérenctől. Ismertem kiterjedt feudumok urai között olyat, aki nagyobb vagyonokat adott volna azért, ha képes ilyen eleganciával mozogni. Érdekes... Az ilyesmi általában nem velünk született dolog, legfeljebb a kecses mozgás. Ezt inkább tanulni szokás. Valaha, valamikor, lehet, hogy egészen máshonnan kezdte a pályafutását ez a csak elsőre ránézésre oly egyszerű férfiú? Érdekes lesz megfigyelni még, ha módom adódik rá... – A tőled telhető legerősebb mérgeket kell kikeverned, amíg itt tartózkodsz. Bénítsanak, altassanak, vakítsanak, öljenek, és hassanak gyorsan! De a legfontosabb, hogy sok legyen belőlük. Ez lesz a TE munkád – mutatott a mellkasomra a parázzsal, majd nagyot szívva a dohányba folytatta, közben élvezve ahogy az ajkain dől kifelé a kékes füst: – mással nem kell törődnöd. Ez a te dolgod, a többieké nem tartozik rád. Fél óra múlva kaptok vacsorát, aztán tízkor takarodó. Addig nézz körül ebben a porfészekben.
Megcsóváltam a fejemet, udvariasan bár, de határozottan:
- Ez így nem megy - jelentettem ki, mire döbbenten vonta fel a szemöldökét. - Ha csak nem akarsz több kiló használhatatlan patkánymérget, akkor preferenciákat kérek. Csak emberek elleni mérgeket akarsz, vagy állatoknak is keverjek ki? Fegyvermérget, ételmérget, légimérget, kontaktmérget? Vagy mindből kell? Hatóidő felszívódás után számít, vagy sem? Észlelhetőség? Ezeket nem ártana tudnom, ahhoz, hogy nekiállhassak.
A szikár férfi szemében zavar villant, ahogy megpróbálta a helyére tenni magában, milyen információkat is kérek tőle. A szokottól sokkal lassabban és bizonytalanabbul csengő hangon kezdett bele a válaszába okfejtésem után:
- Nos... - vakarta meg idegesen az állcsúcsát. - Ki tudja mi jöhet még, jobb lenne ha emberre, állatra is hatnának a mérgeid, tőlem még a csillaglelkekre is, ha van egyáltalán ilyen szer - vonta meg a vállait. - Öhmm... ha valaki hozzáér, az haljon meg, vakuljon meg, aludjon el vagy valami. Az fontos, hogy ne kelljen órákig várni a hatásra, ha valakit megmérgezünk az haljon is meg, na. Lehetőleg azonnal. Ha ez könnyebbség, akkor sehova se akarom becsempésztetni a cuccot, nem érdekel ha hupilila és bűzlik, mint a trágyadomb, csak hasson! Más kérdés?
- A gyakorlati tesztalanyok beszerzésének nehézségei okán, ha jól tudom, csillaglelkekre ható méreggel még senki emberfia nem kezdett kísérletbe, így e célra bizonyosan hatásos mérget nem fogok tudni keverni, a többi megoldható lesz, azt hiszem - feleltem öntudatosan. - Ha valamilyen alapanyagra szükségem lenne, azt kitől kérjem?
- Szólj valamelyik strázsának itt a falnál. Bármelyik is az, el fogja juttatni hozzám. Khmm... tudod nem éppen az eszük miatt van fegyver a kezükben, még a végén elfelejtenék pontosan mi is kell, jobb lenne ha felírnád nekik - mormogta, bár volt egy erőteljes gyanúm, hogy saját maga miatt is kéri az írásos formát, neki sincs több fogalma minderről, persze nem vigyorogtam a képébe. Csak akkor jelent meg egy kis mosoly az ajkamon, mikor már a hátát bámultam, ahogy távolodott.
Lassú léptekkel a terem közepébe sétáltam és reszelős hangomat megemelve köszöntöttem az itt dolgozókat:
- Szép jó estét mindenkinek! A nevem dr Orson van der Hobbelheim, a laboratóriumba osztottak be. Van esetleg akivel szorosabb munkakapcsolatban fogok állni? - érdeklődtem.
Néhány helyről halk mormogás, talán bemutatkozás jött, de senki nem volt, aki jelentkezett volna. Ergo a labor az én saját magán birodalmam lesz. Hát ennek is vannak előnyei és hátrányai is. Részben lassabban fogok haladni. Részben viszont nem leszek közvetlen, figyelő tekintetek súlya alatt. Hmm...
Leültem egy székre. Ez a kimerítő, hosszú gyaloglás nem nekem való, tekintélyes súlyom alatt ugyancsak tiltakozva sajogtak a lábizmaim. Nehézkes szörcsögéssel léptem ezen túl, majd érdeklődve forgattam meg az ujjaim között egy nyers lakrimát, ami a közeli asztalon hevert, egy félig-meddig preparált végtag társaságában. Érdekes és értékes. Fehéres színe és golyó formája mint egy megvakult szem... Néha az élet tényleg olyan, mint isteni jelzések és sugallatok kincstára, amelyeket persze vagy nem értünk meg, vagy nem veszünk észre. Erről szól a világ... Ennek lehetne akár a metaforája is eme játéka a természetnek, a kristály, mi míg a hatalom esszenciája meg nem tölti, addig épp oly vak, mint maga az emberiség. De minket embereket általában a hatalom az, mi igazán elvakít. Vagy éppen a hatalom talmi illúziója... De persze nem csak metafora ez, hanem az isteni humor kis sugallata is. Az intések és jelzések metaforája, mi maga a sugallat. Már csak azt nem tudom, nekem kell elvakítanom másokat, vagy épp magamnak kéne vakká lennem az örökké valók szerint. Nem is nagyon firtattam soha. A szabad akarat volt az egyetlen értékelhető adománya az isteneknek felénk emberek felé. Használom is. Főleg arra, hogy semmibe sem veszem az intéseiket. Általában csak utólag van értelme. Akkor meg már mit számít? Nem hagyom másokra a saját sorsom intézését.
A lakrimával játszadozva léptem oda az egyik nőhöz, aki elmélyülten bütykölt valami kütyüt és udvariasan megkérdeztem:
- Mondja, esetleg a laboratóriumba kérhetnék kölcsön ebből egyet-kettőt? - érdeklődtem. - Már ha nem túl fontos Önöknek itt a... munkájukhoz.
Megdöbbenve kapta fel a fejét, mint aki nem szokott hozzá, hogy megszólítják itt munka közben. Idegesen söpörte ki az arcából a félhosszú, barna hajszálakat:
- Nem szükséges doktor. Csak kérje az őröktől - felelte idegesen, majd már fordult is volna a szerkezethez, de gyorsan az egyik végtagra mutattam:
- Van ilyesmi élőben is? Foglyok? Nem ártana a mételyeim tesztfázisa alatt... - indokoltam meg gyorsan.
- Fogalmam sincs - felelte cseppnyi undorral a hangjában.
- Értem, de mégis...
- Doktor! - szólt közbe határozottan az egyik alabárdos fickó aki a falat támasztotta. - Ha kérdései vagy kérései vannak, akkor nyugodtan forduljon hozzánk, lehetőségeinkhez mérten megteszünk mindent, ami csak a munkája elvégzéséhez szükségeltetik. Az itt dolgozókat viszont kérem ne zavarja, meglehetősen feszített az ő munkatempójuk is. Legyen szíves átnézni a laborrészt, minden a rendelkezésére áll-e, amire csak szüksége van.
Megadóan emeltem meg a karjaim és bólintottam, utána bementem a kis magánbirodalmamba. Kicsi volt, levegőtlen, dohszagú a levegő és kevés a fény. Ellenben jól felszerelt. Tüzetesen végignézegettem az alapanyagokat, füveket és állati eredetű mérgeket, ásványi sókat, stb. Hmm... Már tudom is mivel fogok kedveskedni Ösvény barátomnak. Eléggé meggyőző lesz azt hiszem. De... tartogatok egy kis meglepetést is. Agua Toffana... Ellenőriztem mindent, majd papírt és tollat kerítve rövidke listát írtam össze:
"4 db erős fényű lámpa
15 db kutya, ketrecekben (kíséreti állatok, lehetőleg nem nagy testűek)
Egy séta a város, vagy valamelyik környékbeli falu dögkútjához, lehetőleg embereket is kérek, akik képesek kiemelni és elcipelni pár állati tetemet.
1 üveg édes bor"
Kimentem és a korábban engem rendreutasító őrszem kezébe nyomtam a papírt, hengerré csavarva:
- Tessék, ez a kívánságlistám. Juttassa el kérem a főnökének - jegyeztem meg.
- Még ma este meg fogja kapni - válaszolta szűkszavúan.
Bólintottam és visszatértem a szentélyembe. A felhalmozott alapanyagok közül kikerestem amit nekem kellett. Vaskos, szürkés színű piritkristályt vettem a kezembe, majd egy légmentesen zárható fémdobozba tettem amelynek felső részére gyoháncokat pakoltam. Ez az apró növény kiválóan köt meg magába mindenféle gázokat, s nekem most éppen erre volt szükségem. Beállítottam egy csepegtetőt fölé és meggyőződtem, hogy a bevezetett cső ellenére mindenképpen teljesen zárt az edény. Helyes. Elindítottam a csepegtetőt, hisz nem akartam, hogy a gyoháncaim kiszáradjanak, majd az egész alkotmánynak alá raktam egy erős borszeszégőt, ami elkezdte hevíteni a fémdobozt. Hamarosan a meleg miatt az arzenopirit kristálya reagálni fog a hőre és tiszta arzéngázt fejleszt, amit a növény megköt magába. A többihez már kellenek majd a kutyák és a dögök is... Hiába a halálos mérgekhez nem kell mágia, csak szakértelem. A varázserő csupán biztosíthatja, hogy még a legerősebb szervezet is biztosan megfertőződjön, de az emberek 99,99%-hoz erre nem feltétlenül van szükség. Na meg a mágiához nem kellenek ennyire speciális alapanyagok. De én még nem vagyok ennyire képzett. Viszont annyira igen, hogy a profán mérgeim hatását maximalizáljam.
Érdekes. Ösvény nem ért a mérgekhez s abban biztos voltam, hogy az őrök sem. A kint dolgozók inkább tűntek mechanikusoknak, még akik az élettan iránt érdeklődnek, azoknak is az anatómia s nem a toxikológia lehet a szakterülete... De itt valaki tudatosan halmozott fel meglehetősen komoly összetevőket. S ehhez szakértelem kell. Nem is kevés. Magamban határozott tisztelettel gondoltam az elődöm szaktudására. Nos ez a kulcsszó. Az elődöm. Vajh mi történt vele? Nem voltak elégedettek a munkájával? S ha igen milyen körülmények közt történt a felmondás? Valami azt súgta, kellemetlen lehetett...
Reggelre mindenesetre elkészülnek az arzénos virágaim, az Aqua Toffana alapanyagai egyike. De talán a hálóban, az őrök tekintetétől elzárva valamivel okosabb is lehetek, talán... talán ott többet mondanak a kényszerű kollégáim.
Ettem valami hideg, de tápláló ételt, ami még volt az étkezőben, na persze alapos kézfertőtlenítés után, elvégre nem akarom, hogy a saját vegyszereim áldozata legyek. Utána a hálóba mentem és elhelyezkedtem az egyik alsó priccsen, ami szabadnak tűnt, de nem aludtam el. Várakoztam... Hamarosan el is kezdtek beszállingózni a fáradt férfiak és nők is...

// Bocsánat a késésért! Átsiklottam felette, hogy itt is jelen vagyok //

Olyan aranyosak voltak, mind egy gazdáját váró apró kis kiskutya, egy kiskutya ami nagyobb volt a gazdájánál és kétszer izmosabb, de mi nem idébb, mind egy kutyus, ami megtudja védeni a gazdiját. Bár ez nem egyedül volt, hanem hozta a barátait. Hat, hatalmas kiskutya pedig már annyi, ami elég bajt tud okozni a háztartásban, ezért is lettek kiparancsolva az udvarra és ott marakodva a vízen és az ételen, ütöttek tábort és vették át a táj feletti kis uralmat, mondhatni az lett az ő kis magán világuk.
És mi a közös ezekben az emberekben, akik itt vannak előttem és a kiskutyák között? Nos az én szememben, ezek csak kutyák, rühes kutyák, akiket én, mind a hely sintérje, jó modorra kell hogy neveljen. Bár azt mondják, hogy egy kutya, olyan mind a gazdája és csak annyira okos, mind amennyit foglalkoznak velük. Hát ki tudja, hogy ez mennyire igaz, mert ahogyan ezekre az állatokra nézzek, nos önkénytelenül is az jut eszembe, hogy csak kóbor ebek, gazda nélkül és tanító nélkül, aki megtaníthatná nekik mi az a jó modor. Bár én beszélek mi? De belém szorult valami, ami beléjük nem. Fegyelem és önbecsülés, én tudom hol a határ és ez bizony már róluk, nem igazán mondható el.
Marakodnak a vízen és rajtunk is. Mintha csak egy apró kis csont lennék, melyet ha akarnak megkaphatnak. Bár, elgondolkozok azon, hogy is a fontosabb nekik, mi vagy az a kis tüzes vizecske, ami a földre hullt a nagy kavarodásban. Hát igen, minél tovább figyelem ezeket a kóbor ebeket, annál jobban rájövök, hogy rájuk csak a farkastörvény érvényes, igazi vezető, igazi alfa hím nélkül nem mennek semmire. De, azt hiszem itt félregondoltam valamit. A kutyáknál, nem alfa nőstény van? De azt hiszem igen, és én tökéletes lennék ennek, bár először meg kell tanítom őket, hol a helyük.
- Hahaha...- nevettem fel hangosan, mind egy aranyos kislány, mikor feltették nekünk az ajánlatukat. Igen, nekünk, mert az én kettő kicsi kis ütőkártyám, ami a bokorban lapult, előbújt, bár sajnálatos módon az ütőkártya a bejutásra, hamar mind kolonc jelent meg a nyakamon, melyet gyorsan le kell vernem magamról. - Ez jó...- arcomra széles vigyor ült ki, ahogyan kinyújtottam a kezemet feléjük- … akkor lássuk, ki olyan tökös legény közületek, aki képes túlélni a csókomat...-és ahogyan vártam. A kivert ebek veszélyesek tudnak lenni a megvadulnak. Főleg, ha azoknak az ebeknek katana, bárd, pisztoly és még jó néhány tárgy is kerül a kezükbe.
~Nyami... fegyvermágusok! Mindig szeretem őket, hiszen a közelharcnál nincs jobb móka. Na játszunk el velük...~ ragadtam meg a testemet eltakaró ruhát. Mindig is ezért szerettem ezt a ruhát. Nem gombos, csak patentos volt, nem eresztette át a fizet és ami ennél is jobb volt, elrejtette a mágiám alapjait is. De a harcban, főleg egy többjátékos kis mókában, csak az utamban volt, zavart a tiszta és gyors mozgásban.
A hozzám legközelebbi, a többiekhez képest kissé véznább, bár még így is elég markáns kiállású férfi volt. Hosszú sötét hajú és igencsak jóképű, bár azért valljuk be, nem éppen az én esetem, de a nyugodt tekintete és azok a szúrós szemei tisztán jelezték a számomra, hogy a kezében megjelenő katana-t nem a jó kinézette miatt vette. Egy pillanat alatt játszotta ki a köztünk lévő, kicsi kis távolságot, ahogyan a mozdulatai tisztán jelezték, nincs meg benne az a gyilkos szándék, mely egy éles harchoz kell. Bár a mozdulatai gyorsak és pontosak voltak, ha nem éppen én lettem volna az ellenfele, a felülről indított haránt vágása könnyedén felhasíthatta volna a csodálatos kis bőrömet. De mind mondtam, nem más, hanem én voltam az ellenfele. Villámgyorsan rugaszkodtam el a földről és ugrottam hátra, ahogyan a kard nem is olyan távol vágta keresztül a csak a köztük lévő levegőt. A kezem meglendült, ahogyan egy gyors mozdulattal kaptam le magamról a ruhát és hajítottam el a férfi elé. Ugyan az anyagja átlátszó volt, de a sötétben és azon kevés kis megvilágításban, melyet a tábortűz adott, tökéletesen eltakart az ellenfelem elől.
A kard újra táncot lejtett a kezében, ahogyan kettévágta a ruhát, de ezúttal már én voltam előnyben. Oh igen, mennyire szerettem, mikor a kicsikéim játszani mennek. Az én jobb kezemen lévő kis apróság villámgyorsan ragadta meg a kardot tartó kezét, ahogyan lefelé rántotta, ezzel szinte megbénítva az ellenfelemet, aki meglepődve nézte a levegőben úszó kígyót.
- Pedig olyan jóképű voltál...- kiáltottam örömtől ittasan, ahogyan a bal kis kedvencemnek is megjött a kedve a vérhez. De egyvalamin átsiklottam, valami fontoson. Az ellenfelem nem volt egyedül és hiába volt gyors az én kis bábucskám, a balta meg átszelte a levegőt, egyben őt is keresztülvágta, sőt még engem is rákényszerített, hogy lehajoljak a balta elől, mely a fejem fölött zúgott el. És ha ez nem lett volna elég, ki gondolta, hogy az a jóképű kis fiúcska, tényleg tud valamit. Vagyis inkább, ki gondolta, hogy ilyen gyorsan felméri a helyzetet. Egy pillanat alatt váltott kezet a katana, ahogyan keresztülvágta a másik kis kedveskémet. Milyen egy szívtelen kis pojáca. - Gyertek csak! - emelte fel a kezemet maga elé. Már csak egyetlen egy kis barátom maradt.
Én nem kellet sokat várnom. A fiatalabb fiú megindult felé, de ezúttal, egy mellkas magasságában végrehajtott oldalirányú vágása elől ezúttal levegőbe menekültem, felhúzva a lábaimat is a földről és a kard élét szinte éreztem a lábaim alatt. Arcomra széles mosoly ült ki, a fiú hátrányba került, de a következő pillanatban már csak a markos kezet láttam a levegőben. Na jó, már korábban láttam azt az ősz szakállú északi férfit, aki úgy öltözött mind egy vadember és akinek a kezeiben korábban két fejsze is volt. Hosszú szőke haja és fonott szakálla volt és olyan teste hogy beleremegtem. De ezúttal csak a vasmarkát ízlelhettem meg. Ráfonódott az arcomra, ahogyan éreztem, hogy az arcom elkezd zsibbadni a folyó kezeit között. Összeszedte minden erejét, hallottam az izmai megfeszülését, ahogyan a legközelebbi fának hajított és én erőtlenül vettem tudomásul, hogy ez fájni fog.
Nem kellett csalódnom. A fa érdes felszíne elzsibbasztotta a hátamat, sőt egy erős ütést is éreztem a fejemen, ahogyan a következő másodpercben csak a hideg föld nagyon furcsa érzését éreztem az arcomon. Halottam, ahogyan a vér végigfolyik az arcomon, biztos az ütés miatt, ami a fejemet érte.
- Ha... haha...- néztem fel rájuk, ahogyan lassan közeledtek felém. Boldog voltam, hogy vér folyik végre, még ha az enyém is. - … most aztán tényleg belezős hangulatomban vagyok!- üvöltöttem boldogságtól ittasan, ahogyan felugrottam a földről és szembenéztem a két férfival.- Gyerünk! Játszunk egy kicsikét... Még... még... többet akarok!

Ahogy lapultunk a bozótban, egyre inkább gyanús lett nekem ez a pár ember. Hova tartanak innen? Mi okból teszik ezt? Nem tudtam megérteni őket. Csendben próbáltam kiötölni valami használható tervet, hiszen hiába néznek mot ki ártalmatlan idiótáknak, bármikor okozhatnak meglepetést. Meglepetés lett is, bár furcsamód nem tőlük, hanem a mögöttünk lopódzó illetőtől. Szinte észrevétlenül haladt el mellettünk, és lazán besétált a kis csoport közepébe
- Végre megvagytok! - kiáltott fel örömtelien. - Jól elbujtatok barátaim, de engem nem könnyű lerázni és átverni ám! - lépett ki a bozótból, hátborzongató vigyorral az arcán. A hideg kiráz tőle.
- Nyugalom! - emelte fel a kezeit! - Nem a ti fejetek miatt vagyok itt! - engedte le közben - Egyszerűen csak szeretem az olyanok társaságát, akik gyengék! Talán azért, mert azok a saját maguk miatt is, de összetartanak! - csóválta meg a fejét. - Mert ilyen az élet, de legalább nem kell tűrni az erősek elnyomását igaz! - mosolyodott el. - Szóval ti is azoknak lennétek a társai, akik a sötét céhek ellen akarnak vonulni és már az erejük is megvan hozzá? Mert ha igen, akkor csatlakoznék és... - nézett a bokorra. - … ajándékot is hoztam! Pár mágus, akik titeket akarnak, pont mind én, de velem ellentétben ők a ti ellenségeitek és jelenleg is itt vannak a bokrokban! -adta tudtukra.
Nagy bajban vagyunk, és ez a féleszű is, bár még nem tud róla. Semmi sem garantálja, hogy ők szövetkezni fognak vele. A kis naiv. Rápillantottam Leannára, és komótosan kisétáltunk a bozótból. Semmi értelme egy kitörésnek, ha nem támadunk egyből, akár közelebb is kerülhetünk hozzájuk. A terv bejött, nem tettek semmit. Látszott, hogy forgatnak valamit a fejükben, de egyelőre nem tettek semmit. Persze aztán undorító ajánlattal álltak elő, amit nem lehetett szó, vagyis inkább cselekedet nélkül hagyni. Az egyik kapott egy kést a lábába. Megvolt a kezdés, innen már nincs visszaút. Leanna kezében villant egy ezüstszín kulcs, és amint láttam a követőnk is akcióba lendült, egy igazi pszichopata. Vérben forgó tekintet, és vérben úszó harcmező.
~ Ha már így állunk, akkor én is engedek a csábításnak. ~ húzódott mosolyra a szám.
- Astaroth, tedd a dolgod! Birth of a Demon! - hangzottak el a szavak. A fejemben felcsendült a démon vészjósló vihogása. ~ Már régóta vártam erre. ~ dörmögte rekedt hangján. A bőröm megvastagodott, és felvette azt a jellegzetes, szürke árnyalatot. Testem megnőtt, csontjaim megvastagodtak, és jóval keményebbek lettek. A látásom kiélesedett, aztán elhalványult. Elnyelt a sötétség, és így Astaroth teljes irányításhoz juthatott. Azzal tisztában van, hogy egyetlen céhtársamat nem bánthatja, de a másik mágus isten óvja, ha netalántán harcba keveredik vele. Én búcsúzom.

- Táncoljatok fiúk! - kiáltott fel a szörnyeteg, és kitátotta borzalmas száját, felfedve ezzel a tépőfogait. Élvezte a pillanatnyi sokkot, amit sikerült okoznia, és rögtön munkához is látott. Egyetlen ütéssel a levegőbe repített egy mágus, egy másikat pedig csúnyán megkarmolt. Szerezz egy vágást az arcára, és végképp bekattant. Kinyújtotta villás végű nyelvét, és lenyalta a számára oly édes nedűt. Szemei kidülledtek, aztán vigyorog a saját testébe mártotta karmait, majd sebesen kirántotta. Tíz lyukból spriccelt ki fekete vére, amit ő örömmel szemlélt, nem zavarta semmi. A teremtmény felugrott az egyik fára, majd vissza, krátert ütve a földbe. lassan körbenézett, míg két fegyvermágus összevissza vagdosta. nem érezte a fájdalmat, vagy csak nem vette figyelembe, estleg mindkettő. Boldog volt, hogy irányíthat egy testet.
- Hamm! - kiáltotta, és ráharapott egy kard pengéjére, aztán szétroppantotta azt. orrlyukain keresztül a félelem szagát szívta magába, és ez még jobban feltüzelte. megfogta a letört pengét, és a tömeg közepébe hajította, aztán ő is kiosztott néhány pofont. össze-vissza verte a mágusokat, de nem járt sikerrel. Túlerőben voltak.
- Pusztuljatok hitvány férgek! - ordította, és puszta kézzel ragadott meg egy kardot, elvesztve ezzel három ujját. - Engem nem lehet legyőzni! Én vagyok Astaroth, a némaság megtestesítője! Tudjátok miért kaptam ezt a nevet! Amerre én jártam, ott csak csendet hagytam magam mögött! Nem maradt senki, aki hanggal szolgálhatott volna, hát boruljatok le előttem, és könyörögjetek! Könyörögjetek a nyavalyás emberek, mert én vagyok a ti halálotok!!!
A szája habzani kezdett, és igazán sötét aura telepedett köré. Ráugrott egy mágusra, végignyalta az arcát, és továbbállt. Görnyedt testtartást vett föl, miközben körbe-körbe forgatta a szemét. Számos sebből vérzett, és több vért vesztett, mint amivel egy átlagos ember rendelkezik. Kinyújtotta karját egy számára sok élvezettel kecsegtető mágus felé, és lassan megindult felé, de már nem ért célba. Bal bokája kiugrott a helyéről, ő pedig a földre zuhant. Kénytelen volt térdelni, térdelni egy ember előtt. A démon büszkesége kénytelen egy ilyen feldolgozni, azonnal lábra akart állni, de képtelen volt rá. Nem tudta elhinni a történteket. Ez lehetetlen, ilyen egyszerűen nincs. Nem lehetséges, hogy ő valaha is térdre kényszerüljön, pláne nem egy ember előtt. Kérdőn tekintett fel az égre, életében először érezte gyengének magát. Nem mozdult, nem tudta feldolgozni ezt az érzést.
Egy puskalövés érte a testét, ez kissé visszarántotta a valóságba. Most mereven bámult előre, várva a következő csapás. Egy idősebb mágus rohant felé, kezében buzogánnyal.
- Erre nem lehet képes ember... - mondta maga elé, és elszenvedte a csapást, ami az állát érte. Csontjai törtek, és merő kínt érzett, amint állkapcsa levált róla. Szürke húsa felszakadt, és fekete vére megállás nélkül ömlött a földre. Tudta, hogy ezt már csak egyféleképp élheti túl, de nem volt benne biztos, mit is kéne tennie. Változzon vissza, hogy megmentse az életét, és mondjon le az irányításról? nem, ez szóba se jöhetett. Mégis, ahogy egyre közelebb került a halálhoz, meghozta a drasztikus döntést. Visszaváltozott, és reménykedett benne, hogy hordozója talán több sikerrel jár, mint ő.

- Ho..hol vagyok? - tettem fel a haszontalan kérdést. Pontosan tudtam, hol vagyok. Bajban. A tábortűz körül ülő mágusok mind körülöttem gyülekeztek, én magam pedig le voltam győzve, akárcsak Leanna, és az ismeretlen mágus. Egy csepp varázserőm se maradt, bár úgyse venném most hasznát. átgondoltam a helyzetet, és elhatároztam magam. Megmentem a céhtársamat, kerül amibe kerül.
- Ide mind, ti idióták! ne higgyétek, hogy végem van! - rántottam elő a katanámat. ~ Mivel úgyis meghalok, hát legyen szép az a halál. ~ mondtam magamnak, és leakasztottam két mérget az övemről. Egy fájdalomcsillapító és egy kis plusz, amitől boldog leszek. Így kell távozni.

~ Hú, hogy fordulna fel ez a liba ott helyben, ahol van! – sikítottam gondolatban, ahogy ökölbe szorult a kezem.
Összenéztem Sorov-val, és próbáltam nem kimutatni, mennyire, de mennyire felhúzott az a csaj. Elősétáltunk a bokrok közül, és eleresztettem egy „kapjalak el és helyből kitekerem a nyakad” pillantást a szőke felé.
Hatalmas káosz tört ki az emberek között. Jobbra-balra kiabáltak egymásnak, miközben harci készültségbe vágták magukat. Legnagyobb bajuk az volt, hogy idő közben kiborult a bor, ezt legalábbis többször kihallottam a szitkozódásokból. Ha őszinte akarok lenni, rendesen eltátottam a számat azon, hogy milyen ajánlatot tettek fel nekem és a másik nőnek. Nem azért, mert mennyire jót, hanem mert mennyire szánalmasat és mocskosat. Most már aztán igazén felhúzták az agyam. Erre a kijelentésre az egyik egy késsel gazdagodott a lábába, ezzel pedig megvolt a kezdőszó.
Azonnal Vulpecula kulcsa után nyúltam. Nem figyeltem különösebben arra, ki mit csinál, de még hallottam Sorov szavait, mielőtt végleg csak a saját harcomra koncentráltam volna.
- Astaroth, tedd a dolgod! Birth of a Demon!
- Kis róka kapuja, szólítalak! Vulpecula! – nyújtottam előre a kulcsot, mire a csillagszellem egy kecses mozdulat keretében kiugrott a mágikus pecsétből.
- Vul, ezúttal harcolni kell – közöltem a rókával, aki egy farok lendítéssel díjazta a kijelentést. – Számítok rád!
Nagy levegőt vett, majd egy kisebb tűzcsóvát lehet két férfi felé. Azok egy könnyed mozdulattal kikerülték, és legnagyobb döbbenetemre a jobb oldalon álló megidézett egy lőfegyvert.
~ Fegyvermágusok?! – hasított a gondolatomba.
De mér késő volt: lőtt, és egyenesen a vállamba talált. Felszisszentem, majd hátratántorodtam néhány lépést. Vul egy pillanatig ijedten nézett rám, ahogy a vállamon lecsordult a vér, majd morogva egyenesen a felém lövő férfi karjának ugrott. Teljes erőből ráharapott, mire az felordított, és a fegyverével ütlegelni kezdte a csillagszellemem.
- Elég, ereszd el! Vul! – kiáltottam kétségbeesetten.
Azonban figyelmetlenségem kihasználva az egyik ellenfél egyenesen mögém surrant. Mire észbe kaptam és megfordultam volna, már egy durva hátba csapással lettem gazdagabb, amitől előre repültem, és belecsapódtam a földbe. Villámgyorsan megfordultam, és arrébb gurultam, ezzel pedig sikerült kikerülnöm az alabárd csapását. Előrántottam a hátamról a kardom, és, noha tudtam, hogy egy ilyen fegyver nyomába sem érhet egy fegyvermágusának, megiramodtam felé vele. A pengék összecsaptak, de egy nagyobb suhintással hátrálásra kényszerített engem.
Igyekeztem koncentrálni és kivédeni a csapásokat, de nagyon nehéz volt. Aggódtam Vulpecula-ért, akit közben még mindig püfölt az a fazon. Oda kéne jutnom valahogy…
A vállam is egyre jobban csípett, pont a jobb sérült, így a kardot is fájdalmas volt forgatni. Hirtelen nyekkenést hallottam, mire majdhogynem emberfeletti gyorsasággal - a rémületnek hála – fordultam a szellemem felé. A férfi elunta a dolgot, és egy lövést indított felé, ami súrolta a lábát. Nem tudta időben kikerülni.
- Vulpecula! – sikítottam az ellenfelem figyelmen kívül hagyva, ahogy felé rohantam.
A fegyveres alak rám nézett, elvigyorodott, majd a szellemre tartotta a pisztolyt.
- Ne! – kiáltottam, hogy elrugaszkodtam, és egyenesen a rókára vetettem magam.
Arrébb gurultam vele, de a lövedék így is eltalálta a lábam. Fájdalmasan húztam össze a szemem, ahogy az egyik fának csapódtam. A francba, ez nagyon fájt!
Láttam, hogy a többieknek sem áll jobban a szénájuk. A szemetek körbevettek minket – az, hogy vesztésre állunk, egyértelmű volt.
Meg akartam idézni Aqulia-t. De nem mertem. Remegett a kezem, és kétségbe voltam esve. Vulpecula csúnyán megjárta, nagyon csúnyán. A csillagszellemek arra vannak, hogy védjék a mesterüket, tudom. De… ha Aqulia-nak is valami baja esne, én…
- Ide mind, ti idióták! Ne higgyétek, hogy végem van! – hallottam meg Sorov kiáltását, ami visszarázott a gondolataimból.
Felé fordulva láttam, hogy előrántja a kardját. Ökölbe szorítottam a kezem. Ő nem adta még fel. Egyikük sem adta még fel. Hiába állunk vesztésre, nem dobhatom be ilyen könnyen a törölközőt. Biztos van valami megoldás, ennyire nem lehetek hasznavehetetlen!

Hamarosan, ahogy számítottam is, minden kinn dolgozó szakember betért a szállásra s kényelmesen elhelyezkedett az ágyakon. Feltűnő volt, hogy továbbra sem nagyon társalognak egymással még itt, az őrök figyelő tekintetétől távolabb sem. Talán már rögzült s általános szokássá vált a munkaidőben kialakul önvédelmi reflex, de sok jót ez sem sejtetett. Mint ahogy itt szinte gyakorlatilag semmi. Na de minden munkának meg vannak a maga nehézségei ugye, ezt az én szakmámban már kénytelen voltam megszokni. Ellenben az élet arra is megtanított: nincs esélyem a munka végén felmarkolni a gyémántokat, ha nem ismerem ki épp úgy az ellenséget mint a munkaadómat. Részben mert a kettő nem mindig különbözik. Részben mert néha az ellenérdekelt fél jobban fizet, s egy jókor jött belső árulásnak mindenki hasznát veszi, ugye. Márpedig információkra csak egy helyről tehettem szert, legalábbis biztos információkra. Na nem valóságtartalmukban, abban soha senki sem lehet teljes mértékig meggyőződve. Abban, hogy legalább esélye legyen a valóságnak, nem pedig előre jól kitalált hazugságokkal traktáljanak. Vagyis a "kollégákhoz" kellett fordulnom.
A felettem lévő ágyon egy középkorú férfi feküdt el, megnéztem már magamnak mikor a lámpák még adtak fényt a hálóteremben. Magas volt és ösztövér. Korán őszbe csavarodó haja és talán a gondok s nehézségek tartotta szablya által vagdalt ráncok idősebbnek mutatták tényleges koránál. Vékony volt és egyenes mint egy karó, arcán savanyú, lemondó mosoly ült mereven, mintha odafagyott volna. Halkan, óvatosan megszólítottam:
- Alszik már kolléga úr? - érdeklődtem, mire azonnal ideges horkantást hallatott s csendesen, fojtottan felelt:
- Csendesebben! - sziszegte. - Nem bölcs dolog a beszélgetés, ha meghallják az őrök, annak nem éppen kellemesek a következményei...
A félelme, amely szinte elemi erővel járta át a hangját egyértelművé tette számomra, hogy csak nagyon óvatosan, finoman kezdhetek hozzá ehhez a beszélgetéshez, le kell nyugtatnom a háborgó lelkű férfit. Épp ezért nyugtató hangsúllyal, halkan feleltem:
- Kérem, nyugodjon meg - kezdtem, s mivel egy tudósról, az elme emberéről volt szó, jobbnak láttam ha az érzelmei helyett az eszére próbálok hatni: - A terem zárt, az ajtó pedig vastag, volt szerencsém megnézni. Elképzelhetetlen, hogy a kinti darabontok bármit is meghalljanak, amíg idebenn robbanás nem történik. Ez egyszerűen képtelenség. Az meg mindenkinek csak jobb, ha néha szót válthatunk másokkal, nem? Ha nem egyedül cipeljük a gondok terhét...
Hagytam, hogy leülepedjenek benne a gondolataim, vártam, noha ilyenkor, tétlenül, a másodpercek percekké, a percek pedig órákká vastagodnak az ember elméjében, de nem akartam elkövetni azt a hibát, hogy sürgetni kezdem. Végül óvatosan, de felelt:
- Igen... Azt hiszem igaza van, egy kis beszélgetés felfrissíti az elmét uram... - válaszoltam, majd gyorsan hozzáfűzte: - Persze, azért mindenképpen érdemes csendben maradni. Vagy legalább halkan...
Elmosolyodtam. Alakul a dolog, de most jön a neheze. Meg kell választani a megfelelő stratégiát ehhez a beszélgetéshez. Talán a legősibb trükkök egyikét kéne bevetnem, a legtöbb esetben hatásos. "Hagyd, hogy kicsit megismerjen és máris közelebb érez magához". Ősi bölcsesség, de persze nem jelenti azt, hogy igazat is kell mondani. Elég ha annak tűnik...
- Természetesen, nyilván nem fogok most részeg tengerész nótákra fakadni - próbáltam egy kis humort csempészni a szavaimba, de a horkantása elárulta, hogy ez nem megfelelő út. Túlságosan fél a vidámsággal kapcsolatos érzelmekhez. Ez esetben jó volt az előző elgondolásom, aszerint haladtam tovább: - A nevem dr Orson van der Hobbelheim. Elsősorban orvosnak tartom magam, aki a vidéket járva keresi a kenyerét az egyszerűbb betegségek gyógyításával. Ugyanakkor alkimista is volnék. Szegény nagyapám nevelt fel, aki mindkét szakághoz értett valamennyit. Sajnos komoly pénzzavarom folytán kénytelen vagyok elvállalni mostanság bizonyos dolgokat. Tudja... az egyetlen gyermekem rendkívül beteg, olyannyira, hogy ahhoz az én tudásom már nem elégséges. Volt egy lehetőség, komoly pénzekbe került, de megérte, ami alapján megfelelő javadalmazásért össze ismertettek egy szent sárkányölő mágussal, aki gyógyulást hozott az én kicsikémnek, de... Nos olyan helyeken vertem magam adósságokba, ahol könnyen árva lehet a kislányom, ha nem találok megoldást. Orvosként borzasztó számomra, hogy méregkeverési ismereteimet kell hasznosítanom, Ösvény nem ezt ígérte eredetileg... - sóhajtottam szomorúan.
Az ösztövér tudós együttérző hanghordozással reagált a szavaimra:
- Borzalmas lehetett doktor - suttogta vissza. - Nincs még gyermekem, de azt hiszem jómagam is bármit megtennék érte, ha lenne. Ne hibáztassa magát, ilyenkor úgy gondolom természetes, hogy átgondolatlan döntéseket is hozunk. Engedje meg kérem részemről is a bemutatkozást: Arcadius volnék, akit alig bő fél éve még a magiszter címmel is megtiszteltek. A hírneves Era-i Egyetemen évfolyamelsőként végeztem Lakrima kutatás szakon, de nem vallottam szégyent, évfolyam második lettem Mechanikából is. Szinte akármilyen állást megszerezhettem, a pályám magasba ívelhetett volna... Kutató vagyok, ezzel foglalkoztam már akkor is, a lakrimák kapcsán elsősorban. Tudja ez nekem igazi szenvedélyem. De... hogy is mondjam csak... történt egy kis félreértés ami azonban profán, a lakrimológiához nem is értő, de döntési jogkörrel bíró személyek közt lavinaként indította el egyre nagyobb félreértések sorát. Nem akarom részletezni, remélem megérti, a legtöbbet úgyis csak e téren képzett személy értené meg ténylegesen. Elég ha annyit mondok, hogy a végére odaveszett az én gyönyörű laboratóriumom és évtizedes munkám minden gyümölcse, épp mielőtt beérett volna. Egyetlen lehetőségemnek tartottam, ha befejezem a kutatásaim és publikálom az eredményeket, ezzel bizonyítva be az ártatlanságomat. Viszont ehhez pénz kell. Rengeteg pénz. A kutatás rendkívül sok forrást igényel. Lakrimákkal dolgozom, mint tudja. Van elképzelése mi az ára egyetlen nyers lakrimának a piacokon? Ötezer gyémánt alatt nem adják, de a nemrégiben történt bányaszerencsétlenség után időlegesen még néha tízezerre is felment az ára! És akkor még nem is beszéltünk a feltöltött, mágusok által kreált darabokról... Rablás, én mondom! Munkát akartam vállalni, amiből fedezhetem a kutatásaimat, de hát olyan ajánlólevéllel kellett távoznom, ami mellett nem sok esélyem nyílt ilyesmire. Egyedül Ösvény és a bandája tett nekem ajánlatot, amit kénytelen voltam elfogadni, úgyhogy már vagy három hónapja dolgozom itt...
Elgondolkodva hallgattam a férfi szavait, amit oly nagy hévvel ecsetelt az alapján könnyen besoroltam magamban egy adott embertípus képviselőjének: született vesztes. De amit magáról mondott, az kifejezetten érdekesnek tűnt, az őt ért csapások részletezésével szemben, persze mindezt hangosan nem mondhattam ki, ha tovább akartam volna folytatni ezt a beszélgetést, márpedig a szándékomban állt.
- Borzalmas azt hallani, hogy egy ilyen kimagasló szaktekintély, mint Ön, Arcadius magiszter olyasmi miatt legyen félreállítva, amit ezen döntés meghozói fel sem fognak igazán - feleltem a lehető legtöbb együtt érzéssel a hangomban. - Azt hiszem, bizonyos székekbe csak hozzáértő elméket szabadna ültetni - csóváltam a fejem sóhajtva. Nem meglepő módon új sütetű "barátom" élénken helyeselt:
- Ahogy mondja, drága doktor, ahogy mondja - suttogta. - De hát ez a világ már rothad a korrupciótól és az úrhatnám kis bírák basáskodásától, mit is várhatnánk? - sóhajtozott.
- Így igaz - feleltem magam is, adva alá a lovat, majd óvatosan terelni kezdtem a témát: - Bár az viszont, ha nem haragszik, szöget ütött a fejembe, hogy relatíve kevés olyan dolog van, amihez szükséges lehet egy lakrimológus, mechanikus és egy alkimista alkalmazása egyszerre... - merengtem, mint aki csupán hangosa gondolkodik.
- Nem találná annak, ha olyan régen itt dolgozna, mint én és tudná, hogy mire is készülnek ezek az elmebetegek valójában - sziszegte maga elé, itt már talán némi dühvel is a hangjában. Érdeklődve kérdeztem:
- Hát nem szeretek a sötétben tapogatózni, de idővel úgy is rá fogok jönni, mint mindenki, ezt Ön is tudja, magiszter - mutattam rá. - Abból nem lehet baj, ha elmondja nekem már most, elvégre akár még hasznos is lehet az ilyesmi. Annyi végtag, lakrima és egyéb mechanikai eszköz volt azokon az asztalokon kint, amikből akár egy teljes gólemhadsereget is fel lehetne állítani... Márpedig úgyis idő kérdése míg megtudom valójában mire valók. Miért nem mondja el magiszter úr? - kértem finoman unszolva.
- Higgye el nekem doktor, addig jár jól, amíg nem tudja mibe keveredett bele - felelte savanyúan, majd felsóhajtott: - Persze valahol igaza van, nagyobb baj már úgysem lesz belőle. A gólemekkel kapcsolatban nem jár messze az igazságtól. De nem gólemeket akarnak itt készíteni, hanem valami... valami egészen mást - mormolta, vagy inkább már csak lehelte talán maga elé, fel kellett ülnöm az ágyban, hogy halljam a szavait. - Egy teljesen új létformát, a gólemekhez képest valami újat és sokkal... hatékonyabbat. Amire senki sincs előre felkészülve. Ezért is lett alkalmazva Ön doktor. Ezért vannak itt anatómiai szakemberek, ezért van külön kovácsműhely, gólemanták... és ezért vagyok itt én is - fejezte be lemondóan. - Az én dolgom a részeket a lakrimák erején keresztül összekapcsolni...
- Egy új létformát? - hökkentem meg, mert ez azért egy kissé merész elképzelésnek hangzott. - Na de... Minek? - tört ki belőlem a kérdés, talán kissé hangosabban is a kelleténél, mert pisszegve azonnal csendre intett a tudós. Így rögvest magam is halkabbra fogtam a hangom: - Miféle új létformát?
- Valamiféle mesterséges lényt - felelte halkan. - Ami erősebb és fejlettebb a szokványos gólemeknél, valamint elég újszerű ahhoz, hogy kellő meglepetést okozva a harcmezőn ne lehessen megállítani.
Elgondolkodtam az új fejleményeken és magamban megpróbáltam elképzelni egy ilyen kutatás összes lehetőségét és buktatóját, de egyszerűen túl nagy szabásúnak tűnt. Szinte elképzelhetetlen nehézségeket jelentett, minden gondolatfoszlány újabb és újabb buktatókra világított rá agyam őrülten forgó fogaskerekei között. Csendesen megpróbáltam ezekre rámutatni:
- Ezek tehát valamiféle hihetetlenül erős, amolyan szuperkatonák lennének - merengtem el. - De ezekkel ugyanaz a fő probléma mint az egyszerű talpasokkal. Nem érnek túl sokat, mert a vitális pontjukat megkeresve egyetlen komolyabb rombolással elpusztíthatóak...
- Ez tény - felelte Arcadius. - De amik itt készülnek... nos ezekben semmi emberi nincs. Semmi - suttogta megborzongva. - Már az is nehézségeket okozhat, amíg rájönnek, hol sebezhetőek. S utána még el is kell érni azt a rombolást, ami végez velük, de ezt hivatottak megakadályozni a kovácsok mestermunkái...
Továbbfűztem magamban a gondolatmenetet és elmerengve feleltem:
- Értem és érdekes amit mond uram, ugyanakkor felvetődik bennem még egy kérdés. A lakrimák a gólemancia alapját képezik, ezek adják a mechanikus teremtmények szívét. De ha ilyen céllal alkalmaznák itt is, ahhoz nem lenne szükség Önre, hiszen ez kutatómunkát nem igényel, régóta ismert tudás már... De akkor...? - hagytam fenn a hangsúlyt kíváncsian.
- Természetesen - helyeselt. - Meg kell mondjam Ön remekül tájékozott doktor. Való igaz, bár azt hiszem ezen lények "szíve" is egy-egy lakrima lesz, de ennél többet is várnak ezen hatalmas és misztikus kövektől. Fegyvereket és páncélzatot kell adniuk hordozóik kezébe és testére. A lényeknek ez által kell képesnek lenniük felvenni a harcot bárkivel szemben. Mindig csodáltam ezeket a különös képződményeket s meg kell mondjam elkeserít a tudat, hogy ilyen célokra kívánják felhasználni. Mágikus fegyverekként üzemelnének a hadseregük kezében. Fegyvereket idézni vagy éppen pusztító elemi varázslatokat tudat nélkül, pusztán a mágia kisugározásával. Ez biztosít mozgató erőt, ez ad fegyvert s vértezetet. S ez az én munkám itt... Összehangolni a részeket egésszé a lakrimákon keresztül - mormolta megtörten, fájdalmasan.
Érdekesnek és zseniális elgondolásnak tartottam amit mondott. Zseniális, de nem biztos, hogy a megfelelő kezekben lesz. Viszont erre egyelőre még nem mertem utalást tenni.
- Ezek szerint lényegében az Ön tevékeny elméjére hárul itt a projectvezető nehéz feladata, meg kell mondjam, örülök neki, hogy nem valami teljesen fanatikus őrült az - jegyeztem meg álságos elismeréssel. Fájdalmasan, de a bók elől nem kitérve felelte:
- Fanatikus őrültekből bőven elég a megbízóink is, elhiheti. Megteszem amit tudok, de mélyen fájlalom, hogy ilyen torz, kifacsarodott kísérleteket kell vezetnem - morogta szomorúan.
- Meg kell jegyezzem: felteszem a valós eredmények még soká váratnak majd magukra, az ilyen kutatás iszonyatosan sok időbe telhet - mondtam ki a legfőbb ellenérvet a dolog iránt.
- Ne higgye! Engem is megdöbbentett a haladás sebessége, de meglehetősen messze jutottunk igen rövid idő alatt - válaszolta talán csipetnyi ambivalens büszkeséggel a hangjában Arcadius. - Három hónapja, amikor ide jöttem, itt még minden szinte embrionális állapotban volt, tőlem kértek tanácsokat ahhoz milyen jellegű szakemberekre lesz szükség, tárgyakra, meg minden hasonló részletkérdés. Ezzel szemben ma már ott tartunk, hogy van egy elméletileg működő prototípusunk, aminek a fő próbája holnap esedékes. Közel sem olyan elmaradott a kutatás mint amilyennek lennie kéne.
Döbbenten hallgattam. Ha három hónap helyett három évet mondott volna, akkor is elképesztő lenne. Majdnem biztos voltam benne, hogy akármilyen kiemelkedő szaktekintély is, ezt nem alkothatta volna meg ennyi idő alatt. Ehhez segítsége volt, talán egy korai kutatás jegyzetei. Nem volt ildomos erre rákérdeznem, szakmai büszkeségében megbántani egy tudóst nem éppen díjnyertes ötlet... Megköszörültem a torkomat:
- Ösvény semmilyen szinten sem képzett a toxikológia területén - kezdtem finoman. - Nyilvánvalóan nem ő szedte össze szakszerűen azokat a komponenseket a laboratóriumban. Itt kell hogy legyen valaki, aki szakszerűen ért az ilyesmihez. Remélem megérti, ha szeretném vele felvenni a munkakapcsolatot. Kisegítene magiszter, hogy kit kell keresnem? - érdeklődtem behízelgően.
- Nos volt itt egy ügyes méregkeverő, igen, de ő sikeresen megszökött valahogy egy jó héttel ezelőtt, ezért is fogadták fel Önt, doktor. Sajnos halvány fogalmam sincs róla, hogyan és miért szökött meg. Talán kém volt, vagy egyszerűen csak megijedt, mikor rájött mi is folyik itt.
- Na igen - mormogtam. - Megszökött. Elég nyilvánvaló, hogy az őrségre nem külső behatolókkal szemben van szükség. Ez a hely eléggé nehezen felfedezhető. Foglyok vagyunk... - mondtam ki halkan.
- A félszemű illúzionista tökéletesen álcázza a helyet - erősítette meg a szavaimat Arcadius. - A fegyveresek a személyzetre, a rabokra vigyáznak, na meg szükség lehet rájuk, ha a végleges üzembe helyezés előtt baleset történne és elszabadulna valamelyik tesztalany - suttogta keserűen.
- Rabok? - vontam fel a szemöldököm. - Eddig azt hittem, hogy a testrészek hűtőkamrából származnak. Olcsóbb és problémamentesebb lenne. Netán tesztalanyoknak szánják őket holnap? - próbáltam végigvinni a logikai szálat.
- Jelenleg nincsenek rabok - jött a fojtott válasz. - De mindig hoznak újabbakat, akik azonban rövid úton be is végzik itt. Sötét céhek gyengébb mágusai, akik a karmaik közé kerülnek. Néhányukat csak indulatból végzik ki... - susogta elborzadva. - Mások a tesztek alatt haltak meg... Vagy éppen pusztán csak... csak... "a megfelelő munkamorálunk biztosítására"...
- Így igaz - kapcsolódott be a szomszédos ágy felől egy idősebb női hang. - Doktor Chaiss vagyok, a boncmester. Én végeztem el a testek tartósítását... Megmondhatom, ha éppen kíváncsi rá kolléga úr: irtózatos haláluk volt azoknak a szerencsétleneknek! Gyűlölöm... gyűlölöm ezt a munkát. De láttam azokat a holttesteket... soha nem mernék innen megszökni.
- Meg nem is tudnánk - kapcsolódott be egy fiatalos, bár ijedt férfi hang. - Én Noldas vagyok, gólemanta. Nekem a legtöbbekkel ellentétben van némi mágikus tudásom, de a teremtményeim nélkül mit sem ér... Esélyünk sincs soha megszökni, soha nem jutunk ki... - váltott lassan a sírás felé a hangja. - Mi nem vagyunk képesek mágiával a harcolni, de a megbízóink... ők...
- Miért? - kérdeztem kiszáradt ajkakkal, rekedten. - Kik a megbízóink? - tettem fel az utolsó lényeges kérdést.
Hosszú hallgatás, súlyos, nehéz csend telepedett a szobára. Olyan csúszós, olajos csend, ami beszivárog az ember fülén, száján át a mellébe, megüli és magába fojtja a szívet, eltompítja és feloldja az agyat. Csend, ami nem eljövendő dalok ígéretét, hanem halálsikolyok csontoratóriumainak súlyos kakofóniájának emlékét őrzi magában. Éreztem, hogy a karomon felállnak az apró szőrszálak, majd végre halkan megszólalt Arcadius:
- Nem beszélnek róla... Nem akarják, hogy megtudjuk, de elég ideje vagyok itt, hogy összerakjam a mozaikokat. Elcsípett félmondatok... figyeltem, doktor. Figyeltem és értelmeztem - mormolta. - Mágusok. Varázslók, akiket törvényes céhekből bocsájtottak el, bár, hogy miért, azt nem tudom. A hadsereget a sötét céhek kiirtására akarják használni. Őket hibáztatják? Abban reménykednek, hogy akkor visszafogadják őket? Nem tudhatom... Őrült düh és szenvedély fűti őket, senki nem térítheti le őket az útjukról. Senki...
A kakofónia őrült csendjében döngve koppanó szavak. Ezerszer hallott vád ezer bűnös s ezer ártatlan fülében, de az ítélet még nem jött el. Várat magára, de ha megérkezik, sokaknak kell felelniük a régi bíró előtt, talán olyanoknak is, kik nem szolgáltak arra rá. Én nem akartam közéjük tartozni. De ehhez sokkal óvatosabban kell játszanom, mint valaha gondoltam volna...