Magánküldetés:Ameddig a halál el nem választ, vagy még addig se?

Valahogy éreztem, hogy az út a palotába nem lesz sétagalopp, és a kislányból, meg a két gorillájából előtörő gonosz kacaj is ezt a gyanút erősítette bennem. ~ De vajon mi lehet ilyen vicces? ~ tűnődtem magamban, amikor is a két nagydarab fickó megindult Ayame felé, akinek arca azonnal álváltott gőgös nagymacskából, félős nyuszira. Sophy-val rögtön a remegő lábú védencünk, és a keményfiúk közé álltunk.
- Tűnés az útból kislányok!! – dörmögte a hozzám közelebb lévő, én pedig úgy döntöttem kár lenne húzni az időt, hiszen ha gyorsan eltakarítjuk az útból ezeket a majmokat, akkor hamarabb megszabadulhatok Ayame-tól is, ami igencsak időszerű volt már.
- Sand Magic! – lendült a karom, és indult a homokbomba, egyenesen a fickó gyomrába, amitől néhány métert arrébb repült, de még mielőtt földet ért volna, megállt a levegőben, egyenesbe hozta magát, majd lassan leereszkedett a talajra. ~ Szóval mágusok. ~ állapítottam meg, miközben megiramodtam felé, Sophy pedig kezelésbe vette a másikat. Mielőtt támadhattam volna, a fickó felém lendítette karját, és varázsigét mormolt. Ismeretlen erő taszított, egyenesen az egyik fa törzsének. Nagyot nyekkentem, majd a földre hullottam, kezemet pedig a fűre tapasztottam, és megidéztem mágikus futóhomokomat. Számításaim nem jöttek be, ugyanis mire varázslatom aktiválódott, az ember már néhány centivel a föld fölött lebegett, és ismét felém csapott. Újabb szép repülés, és kényelmesnek egyáltalán nem nevezhető elterülés az avarban, ezúttal azonban nem vártam, meg az újabb csapást. Felpattantam, futásnak eredtem, hogy nehezebben találjon el, és ráküldtem egy tucatnyi homokgömböt. Párat kivédett, de az egyik végre az oldalába talált. ~ Ez az! ~ elégedetten a levegőbe öklöztem, de az öröm túl korai volt, a fickó ugyanis mintha meg sem érezte volna, felegyenesedett, és felém fordult.
- Force Push!! – kiáltotta, de ezúttal szemfülesebb voltam, és még időben kikerültem a lökéshullámot.
- Crystal Magic! – emberméretű kristályfalat idéztem meg a levegőben, majd egyenesen ellenfelemre hajítottam. Két kezét maga elé tartotta, és éppen a becsapódás előtt sikerült megállítania. Erőt gyűjtött, majd visszaküldte rám a kristályt, de az félúton köddé vált, ahogy megszüntettem a varázslatot. Megálltunk, és egy percig lihegve figyeltük egymást.
- Nem adod fel inkább? – érdeklődtem, és lassan elindultam felé.
- Azt lesheted. – felelte cinikusan, és ő is felém lépdelt, miközben ujjait ropogtatta ökölbeszorított kezén.
- Pedig nem engedlek a hárpia közelébe. – közöltem, és szinte egyszerre futásnak eredtünk. Harci kiáltással ugrottam felé, s jobb kezembe koncentráltam mágiámat. Éreztem, ahogy telekinetikus energiái próbálják ellökni testemet, de minden maradék varázserőmet összeszedtem, és összesűrített homokkal bevont öklömmel az arcába csaptam. A fickó repült néhány métert, majd belecsapódott egy fába, és ájultan elterült a földön. Sóhajtottam egyet, és visszafordultam Ayame felé, akinek szerencsére nem esett bántódása, sőt Sophy is elbánt a másik gorillával. Elégedetten visszasétáltam a karavánunkhoz, és reméltem, hogy most már semmi nem állja utunkat.

A lány szemei lassan megteltek pánikkal, de azért maradt hely a feltörekvő könnyeknek is, ahogy fejét ide-oda kapkodta két harcképtelenné vált gorillája között. Már nincs neki sok hátra… és igen… eltört a mécses. Keserves, furcsa sikongatásokkal teli zokogásba kezdett. Valamit gügyögött is arról, hogy ezt még megbánja az egész világ, de nem értettem pontosan, mert a sikítás rendre megszakította a beszédet. Elengedtem egy elégedett félmosolyt, ahogy végignéztem, amint hisztizve elszalad a falu felé, aztán visszafordultam a csapathoz. A mosoly hamar ráfagyott arcomra, sőt testem egészében elhűltem, mikor megláttam Gina-t. Ayame anyja a földön fekve vergődött, mint akit megszállt egy démon, verejtékezett, és kapkodta a levegőt, mintha nem lenne belőle elég a tüdejében. Megfordult a fejemben, hogy mindjárt feldobja a bakancsot itt a szemünk láttára, az út közepén. Sophy már ott térdelt mellette, és arcát törölgette valami zsebkendővel. Ránéztem Ayame-re, aki látszólag tehetetlenül ácsorgott, és figyelte remegő anyját a földön. Nem tudtam eldönteni mi járhat a fejében. Csillogó szemeiben aggodalom tükröződött, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy nem igazán hatja meg a dolog. Odatérdeltem én is Gina oldalához, és próbáltam besegíteni Sophy-nak.
- Itt van velünk, Gina? Kérem nyugodjon meg. Már nincsenek veszélyben. – na hát ezzel nem sokra mentem. Sophy is próbálkozott, egyelőre kevés sikerrel. Kérdőn néztem Ayame-re, hátha odaeszi hozzánk a fene, a látványa talán megnyugtatná Gina-t, de Ayame meg sem mozdult, sőt már valami madárcsicsergés kötötte le a figyelmét. Odamentem hát hozzá, megragadtam a karját, és csepett sem úri módon, odacibáltam anyjához.
- Nézze asszonyom, itt a lánya is. – mosolyogtam a hullafehér nőre. – Itt van Ayame, ő is jól van, ugye Ayame? – rántottam egyet a lányon, mert nem akaródzott reagálni, és fogaim közt odasziszegtem neki, hogy legyen már olyan kedves, és szólaljon meg.
- Szia anya… ööö…. Igen jól vagyok.. – nyafogta, és úgy tűnt ez bevált, ugyanis lassan, de alábbhagyott a remegés. Felültettük, és Sophy megmutatta, hogy már nem állja senki utunkat, és mindjárt beérünk a palotába. A helyzet gyors javulásnak indult, Gina vérkeringése szépen helyreállt, ezért felültettük a szekérre, és továbbindultunk.

Nem sokkal később el is értük a kúria díszes kapuját, ami azonnal kitárult előttünk, szabad utat engedve a palotához. A hatalmas aulába belépve Gina-nak rögtön visszatért a beszédkészsége is. Őrült rohanás kerekedett egy pillanat alatt, szemmel alig tudtam követni az eseményeket. Pánikhangulat keveredett a vásári zsibajjal. Pincérek száguldoztak tányér, és ételtornyokkal, az egyik majdnem el is gázolt. Gina mindent ellenőrizni próbált, de inkább csak hátráltatta a munkát. Ayame lelkesen száguldozott, a menyasszonyi ruhájában, tíz segítőjével a nyomában, akik sikítozva követték tűkkel, cérnákkal, fátyollal, és egyéb cuccokkal, de a lányt lehetetlen volt megállítani. Valószínűnek tartottam, hogy van benne valamiféle hiperaktivitás gomb, ami bizonyos események hatására magától benyomódik, és ilyenkor elszabadul valami a lányban. Hogy mi azt nem tudom, de hogy veszélyes, és idegesítő az biztos. A vőlegény is hamarosan feltűnt a színen, a káoszhangulat rá is ráragadt. Rohangált, és Ayame-t kereste, de mindig pont elkerülték egymást. Már éppen nevetni készültem a látványon, amikor nyílt a főbejárat. Megérkezett a torta. Mindenki megállt, tán még az idő is, amíg áttolták az aulán keresztül a konyhába a nyolcemeletes, fehérben és rózsaszínben pompázó csicsás édesség kolosszust. Tetején jókora marcipán Ayame ölelkezett marcipán vőlegényével, megdöbbentően élethűre sikeredett. Nyilván pusztán a torta is belekerült annyiba, mint a lakásom kéthavi lakbére, vagy még többe. Inkább el is tereltem gondolataimat a témáról, bár annyira nem tudtam, ugyanis eszembe jutott a fizetségünk, hiszen a mi munkánk itt véget ért. Legalábbis mertem remélni, hogy az esküvő idejére nem kell itt maradnunk. A konyhaajtó csapódott, a torta biztonságban volt, a nyüzsgés egy csapásra visszatért a helyiségbe. Fejem erőteljesen zúgott a zsivajtól, megböktem Sophy-t, és a kijáratra mutattam. Úgy láttam egyetért, így hát feltűnés nélkül kiiszkoltunk a főbejárat elé.

Amint becsuktuk a hatalmas kétszárnyas ajtót magunk mögött, elképesztő nyugalom áradt szét bennem. Megszűnt végre az ordibálás, nem volt több csörömpölés, elhalt a sikongatás. Nagyot sóhajtottam, miközben leültem a lépcsőre, és a burjánzó kertet kémleltem. Tökéletes pázsit, hatalmas virágokkal teli pompás bokrok, és gyümölcsöktől roskadozó életteli fák. Minden olyan tökéletes, és gazdag volt. Talán túlságosan is, akárcsak az odabent sürgő-forgó család. A gazdagság olyan vonzó tud lenni, az emberek csak epekednek érte, közben pedig észre sem veszik mennyire személytelen, és álságos életet élnek ezek az emberek. Azt hiszem itt jöttem rá először, hogy nem számít mennyi pénzem volt, a szabadság, és a boldogság akkor is megtalált, és nincs az a vagyon, amiért ezt eldobnám magamtól. Itt tartottam gondolataimban, amikor ismét nyílt az ajtó, és Gina lépett ki rajta, oldalán egy ismeretlen férfival.
- Elnézést kedveseim. A nagy sietségben majdnem megfeledkeztem magukról. – mosolygott Gina. ~ Ezen egyáltalán nem lepődöm meg. ~ - Ő itt Take úr, a vőlegény édesapja.
- Üdv. – biccentéssel üdvözöltem, és illedelmesen bemutatkoztam. – Atsui Orestes vagyok, a Blue Pegasus mágusa. – miután Sophy is bemutatkozott, zavarba ejtő hálálkodásba kezdtek.
- Igazán köszönünk mindent, Önök nélkül ez az esküvő nem jöhetett volna létre. – mondta a fickó mosolygósan, de kimérten.
- Így van. – vette át a szót kapkodva Gina, nehogy kimaradjon valamiből. – Köszönöm a segítséget, és a türelmüket. Tudom, hogy a lányom nem könnyű eset. – kuncogott. ~ Az nem kifejezés.. ~ gondoltam.
- Ugyan semmiség. Ez a dolgunk. – örömmel nyugtáztam, hogy sikerült a gondolataim megtartanom magamnak, majd elégedetten figyeltem, ahogy leszámolják a munkánkért járó pénzt. A jussomat eltettem gyorsan a táskámba, aztán egy gyors elköszönést követően, az örömszülők visszavetették magukat az előkészületek sűrűjébe, én pedig Sophy-val kényelmes tempóban, immár felszabadultan, visszasétáltam a falu kikötőjébe, ahol szerencsére még ott találtuk a hajót, amivel érkeztünk, a féleszű, perverz legénységgel együtt. Éppen indultak vissza Hargeonba, és azt mondták szívesen elvisznek minket, ami mondjuk nem lepett meg. A hajóút ezúttal kifejezetten kellemesen telt, ráértünk napozni, és kipihenni a megbízás fáradalmait, még Kaoru- nek is sikerült nagyjából lehűtenie magát, így nyugodtan élvezhettük az utazást. Másnap kora reggel érkeztünk meg a kikötővárosba. Sparrow kapitánynak megköszöntük a segítséget, majd kimentünk az állomásra, ahol nemsokára befutott mindkettőnk vonata.
- Egy élmény volt Sophy. Remélem találkozunk még. – mosolyogtam társamra, aztán felpattantam a vonatra. ~ Végre… jó lesz újra otthon lenni. ~