Fekete viharom

Tárgy: Fekete viharom Vas. Jan. 22, 2012 11:59 pm

Fekete viharom...

Leena nyúzott arccal bámult ki az ablakon. A vonat halkan zötyögött alatta miközben a nap félig betűzött kabinjába, ahol egyedül ült, nagy örömére. Ahogy az üvegen bámulta visszatükrözött képmását, egyre inkább ledermedt attól, amit látott. Mintha nem is ő maga lenne, csak egy gyötört üres arc. Üveges kissé feldagadt szeme, szürke karikái szeme alatt egyértelmű nyomok volt az elmúlt napok álmatlanságaira és borzalmaira. Haja megfakult, és ziláltam hullott vállára, görnyedten ült a puha párnás ülésbe. Az elmúlt napok kemény nyomai arcába égetek, szeme fényét vesztette.
Nyomasztó, fullasztó fájdalom telepedett rá, sokszor már érezni vélte a jég hideg ujjakat, ahogy nyaka köré fonódnak és fojtogatni kezdik. Képtelen volt megszabadulni saját félelmétől és kétségbe esésétől. Kevesebb, mint két hete, boldogan és gondtalanul élte életét, egyszerű világban ahol a minden csak egy szerű szabály szerint működik, jók és rosszak szabályai szerint, de mostanra ez a világ szétomlott, a hite szertefoszlott, és nem maradt más utána, mint feneketlen üresség. Mindenhol csak a fájdalmat, haragot és bosszút látott, a világ sötét és kegyetlen arca tárult fel előtte és már képtelen volt meg látni bármi mást is rajta kívül.
Az elmúlt pár hét eseménye érthetetlen volt számára, mind az, ami történt, megbénította testét. A félelem a nyomasztó érzés, a gyomorgörcs állandóvá vált számára, mint a gondolatok, amik szüntelenül kergették egymást a fejében. Talán azért sem tudott szabadulni tőlük mert nem értette, nem értette miért ilyen a világ miért van benne ennyi fájdalom hazugság és ármány. Mindig is a saját képmására alkotta meg a világot, ahol a benne élő ember pontosan úgy gondoltak a gyilkosságra vagy a rosszra, mint ő. De most mégis, rá kellett jönnie, hogy puszta álomvilágban élt, az emberek egyáltalán nem jók, mind romlott gonosz és önző alak, aki csak saját magával törődik. Lassan önmagában is kételkedni kezdett, nem értette már miért gondolta, hogy mások jók, egyáltalán miért gondolja, hogy ő jó.
A legrosszabb még is az egészben az a tehetetlenség volt, ami nehéz hideg ködként telepedett rá. Tehetetlen volt a világgal szemben, az emberekkel szemben, minden rosszal szemben. Úgy érezte magát, mint mikor egy rossz álom után felriadva félig még az álomba járva nem tudja meg különböztetni a valóságot és a képzelgést. A különbség az volt, hogy ez nem múlt el néhány perc alatt, ott maradt, és mint egy illetlen vendég rá telepedett.
Pascal szomorúan tekintett rá fel, majd miután Leena még mindig a tájat bámulta befészkelve magát ölébe elaludt. A vonat nap sütötte tájakon haladt át, egymást követték a zöld mezők, hatalmas hegyek, kanyargó patakok, de Leena ebből semmit sem vett észre. Talán a vonat monoton hangja miatt vagy a több napos kialvatlanság miatt, de végül sikerült elaludnia.
Álmában különös helyen talált magát, egy mocsár kellős közepén áll a süppedő iszapos földben. A sár ragadós anyagként tapad bőréhez és szép lassan húzta lefelé a mélybe. A levegő fülledt és meleg volt, odvas fekete fák álltak körülötte, eleinte alig látott valamit a szürkületi homályban.
Ő maga a mocsár közepén állt, a félhomályban térdig elmerülve a büdös iszapban. Arcát lassan emelte fel, hogy keressen magának valami kapaszkodót, amikor észrevette Pascalt tőle nem messze egy kövön ülve. A kis kaméleon üveges tekintettel nézte őt.
- Pascal! – szólt kissé megkönnyebbülve Leena. - Segíts, nem tudok ki menni! - kérte, ahogy kezét nyújtotta felé, de a kaméleon nem felelte csak üveges szemmel nézte őt.
- Pascal? Pascal segíts, nem tudok ki menni! - kérte újra Leena Pascal meg se moccant. Ekkor észrevett más alakokat is, egy másik kövön Sebastián ült, tőle nem messze pedig Ba’al mester. Leena hozzájuk fordult segítségért, de ők sem feleltek.
- Seb… kérlek segíts… - kérte kétségbe esve. Óvatosan megpróbált felé lépne, de csak még mélyebbre süppedt a mocsárban.
A félelem egyre nőtt benne, és lassan elveszítette önuralmát. Hiába tudta, hogy nem szabad hirtelen mozdulatokat tenni, még is, a pánik úrrá lett rajta és forgolódni kezdett kapaszkodó után kutatva. Ekkor vette észre a több embert, akik most mind mind őt nézték. Gabriel, Nick, Axel, Yason csupa ismerős arc látott, de mindannyian ugyan azzal a rideg fagyos tekintettel meredtek rá.
- Kérlek, segítsetek! - tört ki Leenából a félelem és elkeseredettség. – Könyörgöm!
A mocsár immáron nyakáig ért, és minden perccel lejjebb és lejjebb húzta magához, Leena testén hideg borzongás futott át, és megértette, meg fog halni.
A halál jeges lehelete teljesen elvette józan eszét, arcán könnyek gördültek le.
- Kérlek… Pascal! Sebatian segítsetek! Nem akarok meghalni, könyörgöm! - zokogta, de a segítség nem jött, csak álltak és nézték őt ahogy lassan belefullad a mocsárba. Leena kapálózni kezdett, minden erejét megfeszítve küzdött a mocsár ellen, de hiába. Arca éppen csak hogy kilátszott, szájába büdös sár csurgott, ahogy utolsó szavaival és barátait hívta.
- Pas..cal… - nyögte, majd még vett egy utolsó levegőt és feje elsüppedt a mocsárba. Hiába borította sötétség, elméjébe bele égett a társai rideg pillantása.
” Miért? Miért történt ez? Miért nem segítettek?” - kérdezte magától Leena, érezte arcán a hideg érdes sarat. Izmai égni kezdtek az oxigén hiánytól és tudta nem fogja tudni sokáig elfojtani reflexeit. Teste megrándult, de ő nem engedte kinyílni tüdejét, majd újra megrándult most még hevesebben, és újra és újra. Képtelen volt tovább kontrolálni izmait, és száját kitátva levegőért kapott, de csak fullasztó tömény sár tódult szájába, hirtelen borzalmas égető fájdalmat érzett testében…

… - LEENA! – hallotta Pascal hangját. – ÉBREDJ FEL! – kiáltotta újra és egy apró kis kéz ütését érezte arcán.
Szemeit kinyitva levegőért kapva hajolt előre. Egész testében remegett és verejtékezett.
- Leena nyugi! Csak álom volt! – szólalta meg Pascal, ölébe ugorva és onnan nézve rá föl.
Leena zihálva meredt kis barátjára.
- Pascal…
- Szerezni fogunk neked valami nyugatot, amitől tudsz aludni mert, kezdesz totál bekattanni. – mondta aggódva.
- Aha… - nyögte.
- Megint a sárkány? – kérdezte Pascal.
- Nem… most a mocsáros volt. – felelte elhalva.
Pascal nem felelt, fejét csóválva ugrott fel az ablakhoz és rátapadt.
- Nem sokára meg érkezünk, de én azt mondom, hagyjuk most ezt a munkát. Menjünk inkább vissza és beszél Xaundarus mesterrel. Ő biztos tud neked valamit adni.
Leena nem felelt, csak dermedten bámult ölébe és az álmon járt az esze.
- Leena! Figyelsz rám? – kérdezte Pascal kissé ingerülten.
- Mi? Ja igen… - zökkent vissza a valósába.
- Azt mondom, hogy hagyjuk a munkát…
- Szó sem lehet róla! – szakította félbe Leena. – Nem megyek haza! – jelentette ki.
- De…
- Nincs, de Pascal! A munka segít abban, hogy ne gondolkodjak! – mondta kissé ingerülten Leena.
- A munkáid miatt vagy taccson! – vágott vissza most már erélyesebben Pascal.
- Nem érdekel! – vágta rá Leena
- De érdekeljen! – kontrázott rá Pascal, de ebben a pillanatban felhangzott a sípszó. Leena kihajolva az ablakon megismerte az állomást és már indult is lefelé. Pascal mélyet sóhajtva bújt bele táskájába.
Ahogy lelépett a vonatról elő is vette térképét és belemélyedve haladt a tömeggel. Egyre lassabban és lassabban lépkedett, azon gondolkozva, hogy lenne a legegyszerűbb megközelíteni a falut. Eközben egész nagy tömeg gyűlt össze a leszálló emberekből körülötte, de mind ez Leenának fel se tűnt.
- Ha erre mennék, akkor levágnák az út egyharmadát... - mondta hangosan, miközben ujjával követte a kinézett útirányt.
- Ha az utat néznéd, akkor meg haladnánk is. - jegyezte meg zsörtölődve Pascal, miközben kidugta fejét táskájából. Leena nem vette fel Pascal szavait, továbbra is belemélyedve a térképbe haladt előre, míg nem hirtelen ki nem csúszott előle a térkép. Egyensúlyát vesztve borult el, a tömegben karjaival kapaszkodót keresve kalimpált a levegőben, értelmetlenül. Nagyot csattan a földön.
- Én mondtam. - szólalta meg közömbösen Pascal.
- Hé! – szólalt meg egy ismerős hang.
- Ehh... - nyögte Leena miközben keresni kezdte a hang forrását. - Raizen? - nézet rá meglepődve.
- Leena? –nézett rá a fiúhasonló meglepődöttséggel. - Bocsi – szólt miközben kezét nyújtotta. Leena elfogadva a segítséget feltápászkodott.
- Ő.. szia! - mosolygott rá. - Semmi gond, én sem figyeltem.
- Szevasz! – köszönt Pascal is.
- Hogy hogy itt? - kérdezte.
- Hát én egy faluba tartok, innen nem messze. – nézet sejtelmesen Leena szemébe.
- Faluba? – lepődött meg Leena.
- Igen. Állítólag, valami lázongás van ott vagy mi, ha jól emlékszem Illyen a neve. – mondta miközben előhalászta papírját. Leena szava elakadt a név hallatán… ”Talán még is igaz amit Sebastián mondott?” kérdezte magától. Eleinte nem hittel amikor a fiú közölte vele, hogy a faluban újra gondok volt, szentül hitt Shiroban és hogy jó kezekben van Illyen. Rai nem tette szóvá arcán kiülő megrökönyödést. - Rég láttalak... - szólalt meg újra.
- Én is.
Raizen mondata kizökkentette Leenát, nagyon meglepte a fiú, de még is nagyon jól esett neki. Mintha régi barátok lennének, akik most újra találkoznak, még ha ez neki csak áhított illúzió is volt. Egyetlen barátja és társa a kicsi Pascal volt, de még is, neki köszönhette az elmúlt napokban túlélést.
- Amire jöttél egy munka? – Kérdezte kíváncsian.
- Igen, pontosabban a mesterem szólt, hogy nézzek utána. És te? Mi járatban a világ szélén? - kérdezte mosolyogva.
- Hát, én is Illyenbe indultam, nekem Sebastian szólt, hogy valami gond van és jöjjek el megint. – tette hozzá.
- Megint? - kérdezte meglepve. – Már jártál ott?
- Aha. - felelte tömören, nem nagyon akart kitérni hirtelen a részletekre, talán Raizen ezt megérezte mert nem firtatta tovább a dolgot. Leena arcán széles vigyor terült el, és ekkor döbbent rá milyen rég is mosolyodott el.
- Akkor most együtt fogunk dolgozni! - jelentette ki arcán széles vigyorral hirtelen.
– Úgy nézki. - mosolygott rá. - Viszont ez azt is jelenti, hogy át kell mennünk a sivatagon... – tette hozzá nem túl nagy kedvel.
- Ennyire messze van? - kérdezte Rai.
- Igen. - válaszolta szomorúan, de ekkor hirtelen megállt és homlokára csapott. - De most lerövidítjük az utat! – felelte vigyorogva, majd Raizenoz fordult, és mielőtt a fiú megkérdezhette volna hogyan meg is adta a választ – Lovagolunk!
- Hmm, nem is butaság... de honnan szerzünk lovat? – kérdezte miközben elővett egy sötét színű üveget és nagyot húzott belőle. Leena orrát eddig számára ismeretlen illat csapta meg. Raizen felé nyújtotta az üveget, és ő megköszönve vette át. Fogalma sem volt róla mi lehet benne, de úgy gondolta, ha Raizen ivott belőle, nem lehet olyan rossz.
Hát nagyon tévedett…. „ BLÁÁÁÁ FÚJ MI EZ A BORZALOM?” – Kérdezte magában, ahogy bele kortyolt.
- Bááá - nyögött fel - még is mi ez? - kérdezte miközben fintorodva adta vissza az üveget Raizennak.
- Eredeti házi recept alapján készült cseresznyés ízesítésű szake .– felelte Raizen büszke hangon. Leena nem osztotta a fiú véleményét. „Eredeti házi recept? Hát nem agyaltak rajta sokat…” – jegyezte meg magába.
- Ehhh azt hittem víz! – köhögte.
- Víz? Aaah, víz... hallottam már róla... finom? – kérdezte poénkodva, majd fejével a kijárat felé biccentett.
- Haha, nagyon vicces … De inkább, keressünk lovakat.
A pályaudvar körül hatalmas bazárt sor fogadta őket, teli kereskedőkkel. Nem tartott sokáig találni egy ló árust, akitől két erős mént szereztek be. Amíg Leena a lovakat nézegetett, Raizen komoly alkudozásba kezdett az eladóval, melynek végén Raizen elégedett mosollyal ült fel paripájára.
Leena meglepődve tapasztalta mennyire gyorsan haladnak a lovakkal. Vágtázásuk közben még a forróságot se érezte annyira borzalmasnak. Gondolatiba mélyülve haladtak a falu felé.
A képek és a gondolatok szó szerint kergették egymást a fejében, hatalmas zűrzavart alkotva. Bár a lovak vágtázása nem kevés zajjal járt, ő nem hallott belőle semmit, a fejében lévő zsongás elnyomott mindent.
„ Felesleges emésztened magad” – szólalt meg Carmen.
„Na mert te aztán tudod?”
„ Leena, megváltozik ettől valami? Nem, fogadd el ahogy van, úgy sem tudsz tenni ellene. A világ ilyen nem lesz jobb és soha nem is volt jobb.”
„Fogadjam el? Persze, üljek ölbe tett kézzel és nézzem ahogy embereket gyilkolnak le, gyerekeket kínoznak vagy éppen kifosztanak valakit. Természetesen ez a megoldás!” – felelte keserű hangon Leena.
„ LÉPJ TOVÁBB!” – kiáltott rá Carmen –„ Az a te hibád, hogy megakadsz ezen, mindenkivel történnek rossz dolgok, senkivel sem igazságos az élet, de ez nem a TE bajod! Neked meg van a saját magad problémája, nem az a dolog hogy igazságot tegyél! Nem vagy se isten se király se bíró!”
„ Akkor még is mi az én dolgom, Carmen?!” – fakadt ki Leena. – „Még is miért élek? Mire vagyok jó?”
„Azt neked kell tudnod!” – jelentette ki ridegen Camren. Leena nem szólt semmit, nem akart tovább erről beszélni, az igazság az volt, hogy nem akart szembe nézni a ténnyel, hogy nem tudja miért él. Már nem tudta ki ő, és mi a célja ebben a világban. Elveszetett, és elvesztette mindenét, ami volt, a hitét az emberek, a reményét a világban. Üres megtört kőnek érezte magát, amiben már nincs semmi. Elege volt ebből, elege volt a folytonos kérdésekből, a szűnni nem akaró nyomasztó gondolatokból, egy kiutat akart találni, hogy elmenekülhessen ebből a világból.
Mikor maga elé tekintett meg látta a falu apró vonalait. A pindurka házak között vékony csíkban gomolygott a fekete füst az ég felé. Leena gyomra görcsbe rándult, szíve elszorult. „Hát még is csak igaza volt Sebastiánnak…” – nyögte magában.
Eleinte nem akart hinni Sebastiánnak, mikor reggel beszélt vele.
„ Állítólag a faluban kitört a káosz, fosztogatnak, gyújtogatnak. Ba’al azt mondta mivel te jártál ott először neked kell vissza menned. „ – hangozottak fel benne Sebastian szavai. Leena jó pár percig veszekedett Sebastiánnal, hogy ez hazugság, bizonygatta, hogy Shiro nem hagyná, hogy ez megtörténjen, de a pincér hajthatatlan volt.
- Leena, ez a felkérést a mesteredtől kaptad! Ő nem szokott szórakozni, ha ezt mondja, akkor ez így is van!– mondta Sebastián.
Leena gyorsított a tempón, és aggódva figyelte a felfelé gomolygó füstöt. Nem vette észre az arcát firtató Raizent.
- Te, szerinted mi az a füst? Főznek? – törte meg a csendet.
- Tessék? – zökkent ki gondolataiból - Hát szerintem ez kicsit nagy tűz a főzéshez. – nézett a fiúra. - Rossz előérzetem van. – tette hozzá gondterhelt arccal.
- Hát, de lehet, hogy tudják, hogy szeretek enni... – felelte ártatlan szemekkel Raizen.
- Raizen - sóhajtott fel Leena, - hogy tudsz ilyen optimista lenni?. – mosolygott a fiúra.
- Csak próbálak jobb kedvre deríteni. – kacsintott Leenára, mire ő elmosolyodott.
„ Egész jó fej!” – jegyezte meg Carmen.
Ahogy közelebb értek, már látszottak meg rogyott házak, kitört ablakok, beomlott tetők.
- Hát srácok, azt hiszem nem a fogadó bizottság vár ránk. - szólalt meg Pascal, hátra nézve a ló fejéről, mikor közelebb értek.
Leena már halotta a puskalövések és verekedések zaját is, és gyomor görcse egyre erősebb lett. Erősen markolta a kantárt, miközben szemével az ellenséget kereste.
„De ki az ellenség?” – villant át a fején. A kérdés jogos volt, most hogy nincs itt a pap, Leenának fogalma sem volt róla ki harcolhat ki ellen.
- Na de én komolyan éhes voltam... – morogta Raizen mire Leena újra kizökkent a gondolataiból, bár most borzalmasan hálás volt ezért neki. A fiú csalódott arccal nézett a falu felé. Beérve Leena megállította lovát és kantáron vezet maga mellett haladt előre. A házak üresen tátongtak, több helyen betörték az ajtókat, vagy az ablakokat. Egy két házon már díszt alkottak a falba fúródott puskagolyók. Elborzadva lépkedett. „Mi történt itt?” – tette fel magába a kérdést, de választ nem kapott rá.
- Hát, nem túl bíztató hely, pedig én egy turista paradicsomra számítottam. – szólalt meg Raizen, lován ülve.
- Nem tetszik ez nekem Raizen. – sóhajtott Leena és gondterhelten pillantott fel a fiúra. Ekkor a feltámadó szellő vérszagot hozott magával. Leena teste megdermedt és fejét a szag irányába fordította. Raizen kérdőn meredt rá ahogy elindult a mögötte lévő sikátorba, ahol egy gyerek összecsuklott testét látta meg.
Szó nélkül futott hozzá, de mielőtt még megérinthette volna már tudta, a gyerek halott. Érezte a halál bűzös szagát a gyermeken, még is meg érintette apró kis kezét, reménykedve valami isteni csodában, de az nem jött.
- Mi az…? - kérdezte utána érkezve Raizen de hangja el csuklott a gyermek láttán. A kis lány jég hideg kezét hatalmas foltok borították, ahogy az egész testét is. Fején mély seb tátongott, és a vére egész testén végig folyt. Leena szemébe könnyek gyűltek, és remegő kézzel szorította a halott kislány kezét.
„Ereszd el ő már halott.” – szólalt meg Carmen.
Leena továbbra is fogta a kis kezet. Üreges szemmel nézte a gyereket, nem akarta látni, be akart csukni a szemét, de nem tudta. Elege volt, úgy érezte nem bírja tovább elviselni ezt a világot, össze roppan súlya alatt. Túl sokat fájt a szíve, túl sokat látott már az emberi gyarlóságból és gonoszságból. A tehetetlenség érzése át járta szívét, ledermesztette, miközben görcsösen szorította a kislány kezét pedig tudta semmi értelme.
„Leena „ – dörrent rá Carmen – „ ENGEDD EL A KEZÉT! Ez a gyerek már vagy egy órája halott! Nem tudsz tenni érte semmit! Láthatod agyon verték! Ahelyett hogy itt bőgsz, inkább menj és keresd meg az a szemetet! „
Ekkor egy éles csattanás térítette észhez Leenát. Raizen széttörve az üvegét a sikátor falán állt mögötte. Szemében ugyanaz az izzó harag éget, mint az övében, ami most az ő lelkét is égette. Elengedte a kislány kezét és mellé lépett. Maga se tudta meg mondani miért ölelte át Raizenot, tudta ő már elég erős ahhoz, hogy túlélje a világot. Ő még is dereka köré kulcsolta karjait, és mellkasába fúrta arcát, talán nem akarta, hogy a fiú lássa könnyeit.
Mellkasában lévő szúr fájdalom nem akart elmúlni, és könnyei is egyre erősebben patakzottak. Eközben a város hangjai újra utat törtek tudatába, újra érezte az égő hús szagát és tudta, ez nem állaté hanem emberé. A sikolyok melyek bezengték a távoli utcákat, fájdalmas halálról adtak tanúbizonyságot. Végül Raizen magához ölelte Leenát és magához szorította.
- Keressük meg őket. – mondta halkan, arcát még mindig a fiú mellkasába fúrva.
- Meg fogjuk,– súgta fülébe határozottan - és nem fognak örülni nekünk, ezt garantálom...
Leena bólintott majd kibontakozott Raizen karjaiból. Eközben Pascal vállára ugrott és halkan, de még is hallhatóan jelentett.
- Kelet felöl, jön a füst, a házak arra az irányba teli vannak égési nyomokkal. Arra lesznek! – mondta, hangján érezhető volt őt is ugyan úgy megérintette a dolog.
Menjünk. – mondta Raizen is, és kézen fogva Leenát, indultak a hangok irányába. Minden lépésnél hangosabban hallotta a csata zajait, erőseben érezte a puskapor illatát és az abban kevergő vért. Érzet ahogy izmai megfeszülnek, mellkasából pedig szétárad a jól ismert feszültséggel és félelemmel teli érzés. Túl sokszor érezte mostanában ezt a fájdalmas érzést, és erre már ő maga is rájött. Legszívesebben lovára ugrott volna és elvágtatott volna, olyan messzire ahol senki sem találhatja meg, ahol nincs harag, nincs gyilkolás, nincs fájdalom, de még sem tette. Haladt tovább Raizen kezét fogva az utcán várva a pillanatot, amikor meglátja a gyilkosokat. Bár Leena nem fogta fel tisztán, de lelke mélyén bosszút akart, egy vadállat bent a lelkében zárva kegyetlenül rázta ketrecének ajtaját, vérre vágyott, és nem is oly soká Leena meg is adta neki.
Ahogy kifordultak a következő utcára, Leena és Raizen feje között egy puskagolyó süvített el, és szinte rögtön utána jött a második is.
- Szemetek! – sziszegte Rai, és kilépett a golyók záporába. Árnyéka ekkor megnyúlva előtte pajzsot formált, megvédve őket a golyóktól. Leena követte őt, ugyan is egy ismerős illat vált ki a vér és verejték szaga közül.
- Ne kérlek! HAGYJÁTOK ABBA!- hallotta egy lány kiáltását az utca kellős közepén. A támadók mintha meg se hallották volna hangját lőttek tovább. Azonnal felismerte a lányt, Ayame volt az Shiro húga, gondolkodás nélkül lépett ki az oltalmazó pajzs mögül.
„ LEENA!” – kiáltott rá Camren de őt ez nem érdekelte. Szelet formálva mind két keze körül, egy egy szél löketett indított meg jobbra és balra. Maga elé téve kezét pedig egy újabb lökéssel a lány döntötte el, így az kikerült a felé száguldó golyók útjából.
- Elég volt! - ordította Leena és a fiat lányhoz rohant, miközben Raizen újabb mágiát küldött a támadók felé. Ahogy mellé ért, és meglátta arcát, Ayaméra ismert. Ledöbbenve meredt a lányra, fején mély seb tátongott és erősen vérzett.
- Ayame! - nézett rá elborzadva - Mit csinálsz te itt? Elment a józan eszed? Megakarsz hallni?– kérdezte kitérve hitéből.
- Bagoly mondja verébnek… - jegyezte meg szurkálódva Pascal és Raizen egyszerre.
Leena tenyerét a sebre tapasztotta, és gyógyítani kezdte a lányt, közben szemével menekülés utat keresett a tűzharc közepéből.
- Te... te vagy az? – kérdezte ijedten.
- Igen, de ne aggódj. Pascal keress, valami helyet ahova behúzódhatunk! – szólt Leena. Pascal biccentve felvette a homok színét és már ugrált is. Leena bár tudta, hogy Pascal tud magára vigyázni, még is nagyon féltette. Raizen közben fedezte őket, de tudta ezt nem tarthatják soká.
„Üsd ki őket egy csapással aztán tűnés!” – szólt Carmen, és ő engedelmeskedett.
- SKY DRAGON ROAR! - ordítja egyenesen a bal oldalt lévő támadókra. Szájából hatalmas szélvihar tőr elő és jó néhány méterre repítette támadóikat. Leena dühtől fűtötten nézett utánunk.
- Jól vagytok? – kérdezte Raizen.
- Hát most már határozottan! - ropogtatta meg kezét Leena.
- Leena! – kiáltotta Pascal visszatérve - abban a házban ott – lihegte miközben felmászott kezére. – van Shiro. Leena tágra nyílt szemmel meredt Pascalra. „Még is mit keres ilyenkor a házban?” – villant át a agyán, kérdőn tekintett Ayamera, akit Raizen ekkora felsegített a földről.
- Gyere, hölgyem. – mondta gyengéden hangon és a megszeppent lányt támogatva elindultak.
- Ayame mi történ itt?
- Azt hiszem ezt nem tőlem kéne tudnotok, - felelte halkan a földet bámulva - de kérlek, segíts Shiron.
Hangjában Leena mély fájdalmat érzett, és inkább nem kérdezett többet, csak csöndben baktatott mellettük, miközben fejében ezer kérdést tett fel. Beérve a romos házba Leena orrát az égett hús szaga csapja meg. Akaratlanul is elfintorodott, miközben a szag irányába fordul. A szedett-vedett házon látszottak a csata nyomai, az ablakokat bedeszkázták és csak néhány gyertya adott világosságot. Az asztalnál három ember ült, bár Leena nem látta jól az arcukat, még is mikor beléptek sietve ugrottak fel. Ayame halkan magyarázkodni kezdett miközben egy magas fiú fejét csóválva segítette az asztalhoz.
„Mi az isten folyik itt?” - villant át Leena fején. Hallotta, hogy Raizen egy újabb üveget vesz elő és meglendíti majd a következő pillanatban már felé nyújtotta. Leena nézte egy pár másodpercig az üveget majd elvette. „Egy kis víz jól fog jönni…” – mondta magában, de amikor meghúzta és az égető szesz végig marta a torkát, szemei könnybe lábadtak. Hevesen köhögve adta vissza Raizennak az üveget.
- Jó ég… - nyögte miközben kissé meggörnyedve a falnak támaszkodott.
- Már csak pár korty, és hozzászoksz. - vonta meg a vállát vidáman miközben könyökével oldalba bökte.
- Ehhez soha nem lehet hozzá szokni. – nyögte, miközben rosszalló pillantást vetett rá.
- Ugyan, nézz rám, így! – felelte és újra meghúzta az üveget, Leenának már csak a látványtól is émelyegni kezdett a gyomra. „Blleee, hogy bírja?!” Raizen viszont büszkén húzta ki magát Leena előtt.
Ráhagyta a dolgot és inkább a ház belső terét vette szemügyre, hiszen orra újra jelzett neki, a szoba felől.
A szobán ajtó nem volt, csak egy kopott szakad pokróc takarta el, Leena óvatosan húzta el, és bekémlelt. Egyetlen ágy volt a szobába mellette egy kis komódon gyertya és a tál víz. De ami igazán megrémisztette őt az ágyon fekvő alak volt. Lassan lélegzetét visszafojtva lépkedett az ágyhoz.
- Shiro… - nyögte – Minden sárkányra …
Shiro teste szinte a felismerhetetlenségig volt összeégve, arcát hatalmas gennyes hólyagok borították. Egésztestében remegett, hangosan zihálva vette a levegőt.
- Leena… - suttogta Pascal aggódva. – Tudsz rajta segíteni?
- Megteszem, amit lehet. – válaszolta halkan. Az ágyfölé hajolva kinyújtotta bal kezét Shiro arca fölé, míg jobb kezét mellkasa felé helyezte. Mindig is fájdalmas volt számára a gyógyítás, mintha lassan de biztosan szívnák életét, de most valahogy más volt. Mellkasában kínzó fájdalmat érzett, ami minden perccel csak erősebb lett. Leenát a bűntudat mardosta, amiért nem volt itt, hogy megvédje Shirot.
„Már megint magadra veszed más baját!” – szólt rá Carmen.
„Mi az hogy magamra veszem? Te is láttad azt a férfit, nem lett volna szabad itt hagynom, amíg minden rendbe nem jön. „
„Az hogy elmentél innen életed legjobb döntése volt!”
„Ezt meg hogy érted?” – kérdezte ingerülten. Nem bírta elviselni Carmen hozzá állását.
„Ez a hely átkozott Leena! Most se kéne itt lenned, már bánom, hogy hagytam…”
„Mi van? Te aggódsz értem?!” – hökkent meg. Már az átkozott szó is furán csenget szájából, eddig egy szóval se mondott ilyet.
„Na, ide figyelj bazd meg! Igen aggódom, és? Ne mond, meg nekem mit csináljak, jól van? Inkább tűnjünk innen!”
Leena dermedten állt, Shiro teste fölött, soha nem hitte volna, hogy ilyet hall majd Carmentől. Nem igazán értette Carmen miért nevezi elátkozottnak a helyet. Gondolaiból Shiro rántotta vissza, ahogy a fiú hangosan fellélegezett. Remegése elmúlt, bár még voltak sebeke a testén. Leena érezte nem tudja már sokáig fent tartani mágiáját, nem fogja tudni teljesen meggyógyítani. Végül szomorú arccal fordult meg és indult el kifelé. Az ajtóban Ayame várta, Raizen mellette támasztotta falat.
- Köszönöm – kezdte halkan - nagyon köszönöm.
- Nem köszönd, inkább azt mond el mi történt.
Arca komoly volt, most már tudni akarta miért történik ez a sok borzalom ebben a faluban. Érezte, ahogy belül fűti a harag, és tenni akart valamit. Elege lett abból, hogy tehetetlenül nézi a sebesülteket, halottakat, mészárolókat, zsarnokot és semmit nem tehet.
- Hát... - kezdte kissé megszeppenve, de ekkor egy magas fiatal fiú lépett be a szobába.
- Mióta Morten elment kitört a pánik. – adta meg tömören a választ. Arca kemény volt, szemében még is fájdalom tükröződött.
- Tessék? – kérdezett vissza Leena, szinte kitört belőle a kérdés, egyszerűen nem akart hinni a szemének. – De hát Shiro….
- Ki az a Morten? - vágott közbe Rai.
- Amikor először jöttem ide ő volt a megbízom. Azt akarta öljem meg Ayame bátyát Shirot, mert nem Shiro nem hitt a prédikációban. - vágta rá gyorsan Leena.
- Örült egy fazon volt - tette hozzá Pascal sokat mondó pillantással- – Valami különös istent imádott, Ayamét felakarta áldozni.
- Mi történt? Azért küldtek ide minket, mert állítólag lázongás tört ki, de miért? – fordult újra a lányhoz Leena.
- Miután Morten elment egyre nehezebb idők jöttek, - kezdte a fiú - Eleinte csak az eső késett, aztán kiapadtak a kutak, egyetlen egy kutunk volt már csak, amikor a vizet meg mérgezték. Aztán jött a dögvész. - mondta szomorúan fiú miközben kilépett a szobából a főhelységbe. - Az emberek egymást kezdték gyanúsítani, szinte pillanatok alatt egymásnak estek.
Leena nem akart hinni a fülének, dermedten mered a magas fiatal fiúra. „Ez nem lehet… ilyen nem lehet… „
- De hát Shiro? Ő miért nem tett valamit? – fakadt kis egy kis csend után.
- Próbált tenni ellen, de ez lett az eredménye. Voltak, akik úgy gondolták Shiro az oka ennek, ő hozta rájuk a rontást. Az utóbbi pár napban már mindenki öli a másikat. Nincs élem se víz, csak ha mástól vesszük el.
– Tehát rá kenték az egészet.- összegezte Rai.
Leena arcán döbbenet és éretlenség keveréke uralkodott.
„Most ezen mit vagy úgy kiakadva?!” – kérdezte Carmen
„Hogy mit vagyok kiakadva?” – csattant fel Leena – „Te még is normálisnak tartod ezt?”
„ Leena…” – sóhajtott fel megjátszott drámaias hangsúlyban – „ A buta ember ilyen… Még is mit vársz a sok tanulatlan paraszttól? Mint a birkák, egyik hülye kitalál valamit és mivel a többi gondolkodni se tud meg utána…”
„Ez nem igaz!”
„Nem? Akkor ami itt van mivel magyarázod?! Az emberek ezért választanak vezetőket, mert képetlenek gondolkodni, ez mindig is így volt!”
- De a másiknak hogy van vize? Ha nincs senkinek, akkor nincs kitől elvenni. – kérdezte Raizen.
- Vannak tartalékaink, de már nem húzzuk sokáig. – felelte - Állítólag a templomban vannak még raktáron dolgok, de oda senki nem mer be menni.
- Miért nem? – kérdezte meglepődve Raizen. Leena igazat adott neki, ő maga sem értette miért nem mernek be menni oda, az csak egy ős öreg templom.
- Démonok lakják – súgta a fiú - Morten óta senki nem lépett oda be, még is éjszakánként valaki van ott, hallani a zongorát vagy épp látni a fényeket.
Leena szája tátva maradt, itt már komolyan kezdett kételkedni abban, hogy a fiú ép elméjű.
Ekkor viszont fura érzés támadt benne, nem igazán értette miért lett ideges, csak néhány perc múlva jött rá, hogy Carmen aki ideges.
- Biztos hogy démonok? - kérdezte Leena kétkedve.
- Igen. – felelte a fiú.
- Akkor azt hiszem meg kéne látogatnunk őket. – nézett Raizenra.
- Egyetértek, ugy se láttam még démont élőben.
Leena fején egy kis izzadság csepp jelent meg.
- Ehhh… Hát én nem konkrétan erre gondoltam. – nézett rá vigyorogva.
- Na gyere aranyom, nem sokára sötétedik, és nekünk meghívónk van!
- ARANYOM?- akadt fent Leena szeme, és pislogva nézett Raizenre, de a fiú nem sokat törődött vele, elkapva kezét már indult is ki a lakásból.
Leena meglepődve pillantott kezére, és halvány pír jelent meg az arcán, ahogy tovább haladt csendesen Raizen mellett. Ahogy elérték az utca végét a gyenge szellőben vérszagot érzett. Hallotta már az utcán vívott harcok hangjait, és félelem szétáradt testében. Nem attól félt, mi lesz vele, nem attól félt mi fog történni, hanem attól, amit látni fog. Érezte, ahogy bénító feszültség átjárja testét, nem akarta látni az emberek értelmetlen tetteit, nem akarta hallani ahogy egymás ellen fordulva harcol barát és család.
- Mi történik? - kérdezte Pascal kis fejét kidugva táskájából.
- Gyilkolnak. – mondta alig halhatóan, ahogy léptei akarta ellenére is gyorsultak. Kilépve a következő utcára borzalmas látvány tárult a szeme elé, emberek egy kisebb csoportja verte egymást kíméletlenül. Szitkozva, kiáltozva támadtak egymásra, vasvillával, késsel, kalapáccsal. Leena elborzadva nézte, ahogy egy középkorú nő egy jó formán még épp hogy lánynak nevezhető kislány fejét verte szét.
- HAGYJÁTOK ABBA! – kiáltotta hirtelen. Nem bírta tovább nézni az értelmetlen mészárlást, de az emberek ügyet sem vetettek rá. Mélylevegőt véve egy kisebb hurrikán tőrt ki a szájából mire a legtöbben egyensúlyukat vesztve estek a földre. Mintha egy álomból ébrednének fel értelmetlenül tekintett felé.
- ELÉG VOLT! – kiáltotta - Még is mit csináltok? – ordította, könnyekkel küszködve.
- Lee, biztos, hogy jó ez? - szól halkan Pascal mikor felért vállára.
- Ne szólj bele Pascal! – felelte ridegen. - Ember hagyjátok abba! Nem veszitek, észre mit csináltok? Ahelyett hogy segítenétek egymáson, ölitek egymást! – hangjában vegyes érzelmek csengtek. Egyszerre szomorította és dühítette, amit tettek.
- Ki vagy te, hogy meg mond, mit csináljunk? – kiáltotta vissza neki az egyik férfi és kapáját felemelve indult meg felé. Leena nem ijedt meg tőle, egy kisebb széllöketet újra a földre „ültette”.
- Ne mond, meg nekünk mit tegyünk! – ismételte meg egy másik idősebb férfi, kezében lévő bárdot vörösen színezte meg a vér.
- Miért teszitek ezt?! – kérdezte ügyet sem vetve a két férfira – Támogatnotok kellene egymást a nehéz időkben! – kiáltotta.
- Mit tudsz te a nehéz időkről? Egy messziről jött kósza vagy semmi több! – vágott vissza egy nagydarab nő, kontyba kötött haja félig szétziláltan lógott vállára, egész teste tiszta mocsok volt, és arcáról a téboly tükröződött. Leenát megrémítette a nő szemében csillogó gyilkolás vágya, látta benne, hogy ölni akar, a téboly ami elméjére ült, az őrület ami hangjából hallatszott egész testében megdermesztette.
- Ez a lány nem is olyan rég megmentett titeket! Legalább hallgassátok meg! – szólt közben Raizen.
- MEGMENTŐI? – nevetett fel a nő.
Leena dermedten meredt a nőre, testében bénultság érett szét. Maga sem tudta mit várt, de még is az emberek szavai egyre jobban a földbe döngölték. Értetetlen arccal meredt rájuk, és a belőjük áradó harag nehézsúlyként nehezedd rá. Jég hideg tekintetűk átfúrta őt, mint ha kést döfnének belé. Ismerte már ezt a rideg és kemény tekintet, és egyszeriben újra gyengének és gyámoltalannak érezte magát.
„Mire számítottál? Hogy majd hisznek neked?” – szólalt meg Carmen, hangja kimért volt, de még sem bántó. „ Nem értheted meg őket… „
- Mit tudtok ti az életünkről? – fordult Leenához vasvillával a kezében egy fiatal férfi, kezén mély seb éktelenkedett, de láthatóan nem törődött vele.
- Én... Én nem állítom, hogy pontosan tudom min mentek keresztül, de amit tesztek akkor is nem helyén való! – felelte kissé bátortalanul.
- HEH MERT TE TUDOD MI A HELYÉN VALÓ?- visított vissza egy asszony. Leena megrettenve hátrált egy lépést, a nő hangjában olyan gyűlölet csengett, ami még őt is eltántorította. Érezte bőrén gyilkos pillantását, a belőle áradó haragot. Soha életben eddig nem érzett ilyet, és most teljesen meg bántotta.
„Hagy őket hagy öljék meg egymást!”
„De hát…” – kezdte elkereskedett hangon.
„Nincs de hát Leena! Fog már fel végre az emberi természetet. Mindig másban keresik a hibát, mert túl fájdalmas lenne belátni nekik, hogy ők tették tönkre a saját életüket!”
- Asszonyom kérem, tudom, hogy nehéz de... - kezdte el Leena kérlelő hangon szavába vágtak, és fegyveriekt vészjóslóan emelték fel.
- Most már elég legyen… - szólt halkan, de vészjóslóan Raizen, ahogy újabb képletet fekete árny jelent meg előtte.
- Shadow Orochi!- mondta halkan és kezéből két kígyó lépett ki, egyenesen az emberek felé haladva. A kígyók bele kapaszkodtak a két legközelebbi féri fegyverébe és kitépték kezükből.
- Hé ez a lány nem az aki Mortent elüldözte? - kiáltott közbe egy hang. Leena nem látta a férfi arcát, de ledermedt. Nem gondolta volna, hogy emlékeznek majd rá
- Az a fiú robbantotta fel a csillárt! - kiáltotta egy másik ember a tömegből.
„Mi? De hiszen Raizen itt se volt, ők Ralfról beszélnek!” – akadt meg magában.
- Nem tudom milyen csillárról beszéltek, de nem is érdekel, teljesen mindegy ki volt itt és ki nem… - szólalt meg vészjósló hangon Rai.
„Leena nem mondom még egyszer, tűnés innen!”
„Nem…”
„Hát még mindig nem érted? Ezek a barmok csak bűnbakot keresnek, akin ki élhetik a dühüket,és most ti lesztek a bűnbak!” – kiáltotta Carmen de Leena egy tapodtat se mozdult.
- De ezek azok! Ők azok! - kiáltotta hevesen egy fiatal fiú.
„Leena most azonnal tűzz el innen!” – szólt közben erényes hangsúllyal Carmen. „Ez mind nektek fognak esni!”
„De hát mi nem tettünk semmi rosszat!” – érvelt Leena elkeseredetten –„Én csak segíteni akartam rajtuk…”
„DE EZ ŐKET KURVÁRA NEM ÉRDEKLI!” – ordította közbe Carmen. „Fogd már fel végre! Nekik csak egy bűnbak kell, valaki, akit megölhetnek, akin ki élhetik a dühüket!”
„De mi nem tettünk semmi rosszat!” – hebegte Leena
- Ajjaj... ez nem lesz jó. – aggodalmaskodott Pascal, és Leena újra visszatért a valóságba. Raizen a tömeg előtt állt, és kezét egy férfi vállán nyugtatta.
- És? Ha mi vagyunk akkor mi van? – kérdezte tőle fagyos hangon miközben mélyen a szemébe nézett.
- Ők tehetnek róla! - kiáltott fel egy öreg férfi szinte rögtön.
„LEENA TŰNÉS INNEN!” – kiáltotta Camren szigorúan.
- MI? MÉG IS MIRŐL? – kiáltotta, a szavak szó szerint ki törtek belőle. Mintha meg se hallotta volna Carmen szavait, csak az öreg fickóét. Arcán megrökönyödés ült, és kezei remegni kezdtek. Furcsa érzések kavarogtak benne, testét elárasztott a bénultság.
- Ti űztétek el Mortent! Ti tettétek ezt velünk! – sipította a nő szinte azonnal.
Ebben a pillanatban egy újabb képlet jelent meg a levegőben egyenesen a nő felé haladva. A falba csapódó támadás ökölnyi méretű darabokat röpített fel. Leena nem sokat érzékelt mind ebből, a nő szavai továbbra is ott visszhangoztak a fejében. „Ti tettétek ezt velünk… ti tettétek ezt… ti tettétek…” – a szavak jelentése lassú ködként terjedt szét agyában, és bejárta egész testét.
- Hogy mit tettünk mi? – kérdezte elhűlve, miközben testében leírhatatlan érzés kavargott. Düh, harag fájdalom, kétségbe esés, csalódottság egyszerre kaparták elméjét. Egyszeriben úgy érezte szét szakad, mozdulni akart, de nem tudott, nem tudta merre lépjen, mit tegyen. A viharként kavargó érzések megbénították izmait. A gondolatok kavarogtak a fejében, nem értette miért történik ez az egész. „Én csak segíteni akartam… én….” – kezdte kétségbe esetten. „Mi meg mentettük őket… mi segítettünk rajtuk” – mondogatta egyre kétségbe esetten.
- Ők tehetnek róla! - kiáltott fel egy öreg férfi. A benne lévő érzések egyre gyorsabban kavarogtak benne, mintha hatalmas hurrikán tombolna benne, ami egyre erősebben szaggatta elméje határait. Lassan dühe egyre csak fokozódott, nem értette miért őt vádolják, miért őt hibáztatják. Igazságtalan érezte vádaikat, és észre se vette, ahogy szeme megtelik könnyel. Kezeit ökölbe szorította és egész testében remegni kezdett. „Én nem csináltam ezt… én nem vagyok rossz...” – mondogatta magában, egyre kétségbeesettebben, miközben végig nézett az embereken. Rideg megvető szemek szegeződtek rá, érezte bennük a gyűlöletet a meg vetést, szinte már bőrén érezte vérszomjukat. Eszébe jutott családja, akiket oly régen elvesztett, ő tudta milyen fájdalommal jár elveszíteni a helyet ahova tartozott. Ezek az emberek még is önszántukból dobnak el mindent, ami eddigi életük volt, meg megvadulva estek egymásnak, ütötték verték egymást, mint ha megvadult szörnyetegek lennének.
- NEM TETTÜNK ELLENTEK SEMMIT! – szakadt ki belőle végül.
- Ti űztétek el Mortent! Ti tettétek ezt velünk! - kiáltott újra a nő.
Ekkor egy újabb robbanás törte meg a nő hangját. Raizen arcán mérhetetlen düh ült, és hangja pengeként metszett a levegőbe.
- Hogy mit tettünk mi? – kérdezte. Hangjában volt valami vészjósló, valami félelmetes. Pascal kissé ijedten rázta meg Leena karját de a lány nem felet neki. Továbbra is csak dermedten állt és nézte a tömeget.
- RONTÁST HOZTATOK RÁNK!
- MIATTUK KELL SZENVEDNÜNK! – kiabálták, egyre többen és többen. Leena nem vette észre vagy talán nem akarta látni, de egyre több és több ember jelent meg körülöttük. Haragjuk és vérszomjuk már már tapinthatóvá vált a levegőben. Szemükben rideg megvetés ült, ahogy lassan besötétedett, és a fáklyák fényében meg csillantak fegyveriek.
- Miről beszéltek? - kérdezte lassan Leena - Mi csak segíteni akartunk!
- Segíteni?!– kiáltott fel egy fiatal lány, hangjában érezhető volt a felháborodás és a megvetés is egyszerre - TI ÜLDÖZTÉTEK EL MORTENT!
- AZ AZ EMBER TETT TITEKET TÖNKRE! - kiáltott vissza Leena, idegesen. Egyszerűen képtelen volt felfogni, ami körülötte történik.
- HAZUDSZ! Amíg ő itt volt legalább volt mit ennünk! – vágott vissza egy idősödő férfi. Leena döbbenten meredt rá. „Volt mit enniük?” – kérdezte - „ Akkor hát még is én tettem volna ezt velük?” – kérdezte magától – „Az én hibám lenne hogy ide jutottak? Ha nem hittem volna Shironak Morten még mindig itt lenne…”– hebegte magában. „ Ha akkor nem mondom el nekik az igazat Mortenről, akkor most békében élnének?” – minél több kérdést tett fel magának annál jobban hibásnak érezte magát. Fagyos homály lassan beférkőzött elméjébe és nem engedte szabadulni a gondolattól. „Az én hibám… miattam van… miattam történik ez… ha nem jöttem volna ide… ha…”
„ELÉG LEGYEN!” – ordított fel hirtelen Carmen. Hangja metsző késként hatol át elméjére nehezedő ködben.” Nem a te hibád! Fogd már fel, ezek az emberek csak egy bűnbakot keressenek! Túl hülyék ahhoz, hogy belássák ők a hibásak! Nézz rájuk Leena!” – parancsolta. „ Semmi nincs már bennük, ezek már nem emberek csak bábok, amiket csak a harag és bosszú mozgat!”
- Minket hibáztattok a saját hibáitokéért… nem mi mérgeztük meg a vizeteket, nem mi öljük gyermekeiteket… – mondta közben Raizen.
- TI TEHETTEK MINDERŐL! – ordított fel újra a tömeg.
„Nem! Nem! Nem!” – mondogatta kétségbeesetten Leena. A világ kezdet teljesen szétesni körülötte, már nem tudta kinek van igaza is kinek nem. Fejében a visszhangozottak a szidalmak, Raizen szavai, Carmen kiáltásai, de egyiknek se tudott hinni. Képtelen volt gondolkodni, fejében egy éles karcoló hang kezdett el kibontakozni. Éles csikorgó hangot hallott fejében, mintha valaki hegyes körmét lassan végig húzná koponyája falán.
- ELŰZTÉTEK ŐT! TI HOZTÁTOK RÁNK A RONTÁST! – kiáltották újra.
- Nem... nem.... mi... mi segítettünk rajtatok! – kezdte halkan kétségbeesett hangon, ahogy könnyei lassan lecsordultak arcán. - Morten csak kiszanált titeket! – abban a pillanatban, hogy ki mondta, kételkedni kezdett szavában. „Tényleg kihasználta őket? Tényleg helyesen tettük? „ – kérdezte magától és minél jobban kételkedet az éles csikorgó kaparás elméjében egyre hangosabb lett. Már nem is egy, hanem vagy tíz ujj kaparta volna koponyáját. Érezte ahogy a határok körülötte lassanként felszakadoztak, érezte, ahogy gondolatai szétesnek és elsüpped az emberek fullasztó gyűlöletébe.
- Morten segített rajtunk! - vágott vissza a hozzá legközelebb eső férfi, és hatalmas késést meg lengette felé.
- Leena... – hajolt Raizen a lány felé - menjünk innen, ők már rég elvesztek, nem tehetünk értük semmit.
- Nem. - rázta meg a fejét - Nem... Mi nem tettünk semmi rosszat! – mondta görcsösen, megmakacsolva magát és az emberek felé fordult - Azért jöttünk ide, hogy segítsünk! Shiro is...
- HAZUDSZ! TI HOZTÁTOK RÁN EZT, NYOMORT!
- ŐK AZ IGAZI DÉMONOK! - kiáltotta egy nő. Leena elméjében a kaparászás egyre hevesebb és hevesebb lett, és egyre több hangot zárt ki fejéből. Teste reszketni kezdett, mellkasában izzó fájdalom áradt szét. Tudta, Carmen beszél hozzá, még is hangját elhaló foszlányokban hallotta, és képtelen volt kivenni mit mond. Mintha egy börtönben lenne, ami elzárja mindentől.
- ELÉG! Ne vádoljátok őket! – hangozott fel egy éles hang, és Ayame sziuletje bontakozott kis a sötétből. - Ők nem tehetnek erről! – kiáltotta a tömegnek és védekezőn Leena és Raizen elé állt. Arcán szikla szilárd elszántság ült, Leena pedig megdermedve meredt a lányra. Gyenge és törékeny teste, magabiztosan és erősen magasodott elé.
- TE CSAK HALLGAS! A TE BÁTYÁD CSAK HAZUDOTT NEKÜNK! Megmérgezte a vizünket! – ordított rá az öregember.
- IGEN! Még az esőt se tudta vissza hozni! – helyeselt a tépett külsejü asszony.
Ayamét nem törték meg a szavak, szinte rezzenéstelenül állt a tömeg előtt.
- A bátyám mindent meg tett értetek!- vágott vissza Ayame, és Leena most először látott dühöt arcán.
- Elhallgass te mocskos kis ribanc! – kiáltotta a férfi.
- Mit mondtál? – szólalt meg Raizen. Hangjában volt valami félelmetes, arcát árnyék borította, Leena soha nem látta még így a fiút, de érezte mérhetetlen dühét- - Ribanc? – lassan elindult a férfi felé. – Hogy merészelsz így beszélni vele? – kérdezte, hangjából pedig érezhető volt fagyos gyűlölete a férfi iránt. Egy fekete kígyó jelent meg a levegőben a férfi arca előtt, majd egy éles reccsenés hallatszott. A férfi teste ernyedten omlott össze, és a tömeg összerezzent. Egymásután szegeződtek a tekintetek Raizenra. Leena lélegzete elakadt, dermedten nézte a fiút, szinte tapintani vélte a benne kavargó dühöt.
- Esetleg akar valaki Shirora is panaszkodni? Szívesen meghallgatok mindenkit. – mondta halkan a hullát nézve.
- Rai... - suttogta Leena, de valahogy nem tudott rá haragudni, pontosan tudta milyen dühöt érezhet most.
- Kérlek ne! - futott Raizenhoz Ayame, és karjába csimpaszkodott. - Ne tedd ezt, ezzel csak mé...
- DÖGÖLJ MEG! - ordította fel egy férfi.

Tárgy: Re: Fekete viharom Vas. Jan. 22, 2012 11:59 pm

Leena látta, ahogy a véres konyhakés felemelkedik izmai megfeszültek elrugaszkodott a földtől, és elméje egyszerre kitisztult. A kés úgy hatolt át Ayame mellkasán mintha csak vajba döfték volna, át fúródva a lány mellkasán bukkant fel. A lány megdermedt egy pillanatra majd tekinteté lassan a mellkasán megcsillanó véres késre szegezte és összerogyott. Leena esésközben kapta el gyenge testét, érezte izmainak apró rángását, gyengülő szívverését. Raizen dermedten nézte őket, arcára fekete árnyék vetült. Ayame sebe körül rohamosan növekedő vérfolt jelent meg, és légzése elakadt. Leena bal karjára fektette a lányt és keze körül kék fény jelent meg. Minden idegszálával összpontosítani kezdett a lányt keresztülvágó késre, és markolatára markolt.
Ayame rémült szemekkel meredt Leenára, miközben kezével kezét kereste.
- Nem lesz semmi baj, meggyógyítalak! – súgta remegő hangon. Vette egy mély lélegzetet és gyorsan kirántotta a lány testéből a kést. Ayame felnyögött fájdalmában, és vérzés tovább erősödött.
„Nem! Nem! Nem halhat meg!” – pánikolt magában Leena. A seb mindkét oldalára tette kezét, de hiába erősödött a fény, a vérzés nem állt el. Érezte, ahogy a meleg vér végig csorog alkarján, végül combjára csepeg.
Ayame teste egyre vadabbul remegett, hangosan hörgött, miközben esdeklőn meredt rá.
„Állj már el!” – mondta magán Leena. „Miért nem áll a vérzés? Meg fog fulladni! Miért? Miért?” – kérdezte magától kétsége besetten. Minden erejét összeszedve még erősebben koncentrált és keze alatt vakító fény jelent meg, de a vérzés nem apadt el. Légzése zihálás torzult, végtagjaiban érezte a már ismert fájdalmat, de nem törődött vele.
” Leena hagyd abba! „ - hallotta meg Carmen hangját – ” Leena, túl sok erőt hazsnálsz fel! Nem tudod meg megmenteni hagyd abba!” - kérlelte de Leena nem akart figyelni szavaira.
- Nyugodj meg! Minden rendben lesz!
A sérülés túl nagy volt, a vér ekkora átszivárgott tüdejébe, nyelőcsövébe, eltömítette légutait, megakadályozva ezzel, hogy levegőhöz jusson. Ayame lassan feladta a harcot és szempillái egyre lejjebb ereszkedtek. Ahogy Leena a haldokló lányt nézte újra éles csikorgást hallott elméjében, valaki lassan végig húzta éles körmét egy falon, talán az ő elméjének falán.
- Ayame! Ayame, maradj velem! – kérlelte kétségbe esetten. – Ayame kérlek… - könyörgött.
- Tarts még egy kicsit! Meggyógyítalak! – suttogta neki, de már ő is tudta az igazat. Nem bírta kimondani, de tudta. Ahogy a szemébe nézet tudta, Ayame is tudja számára már nincs többé holnap, teste újra megrázkódott, de ez alkalommal még hevesebb. Még is arcán lévő ráncok kisimultak, és szemébe nyugalom tükröződött, mintha elfogadta volna sorsát. Utoljára még egyszer találkozott tekintetük, Ayame ajka megremegett és hangtalan szavakat formált. „Köszönöm!”
Leírhatatlan fájdalom járt át Leena testét, mintha kitéptek volna belőle egy darabot.
A lány halott testét nézve, érezve hidegét valami elszakadt benne. Képek villództak a fejében, hallotta a falusiak szidalmat, Morten kacaját, a vér vöröslő bíboros csillogást. „Én… nem… nem tudtam meg menteni… az én hibám! Ha nem jöttem volna ide…”
Úgy érezte meg őrül, a képek egyre gyorsabbak lettek, mintha szét akarnák szakítani testét. Elméjét ezer és ezer kéz szaggatta, az éles fülsértő csikorgás mindent elnyomott, teljesen elborította, úgy érezte megsüketül. „Elég!” – kiáltotta magában. – „Elég! Hagyják abban! Nem akarom, én… én nem akarom ezt!- kiáltotta kétségbe esetten – „Legyen vége! Legyen vége! Elég!” – sikította.
Ekkor egy kéz finoman dereka alá nyúlt és húzni kezdte felfelé. Raizen volt az, átölelve oldalról vezette az úton el a tömegtől.
- Egy dögöt már megöltünk! – hallatszott a tömegből egy hang - NE HAGYJUK FUTNI A MÁSIK KETŐT! ÁLJUNK BOSSZÚT! – szavaik hallatán hangos kiáltás halattak, és fegyvereiket a magasba lendítve indultak Raizen és Leena után.
Leena nem igazán bírta felfogni, egyszerűen képtelen volt kizárni a fejéből Ayame halott testének képét. Teste rázkódott a sokktól, ami hatalmába kerítette, hangosan zihálva vette a levegőt míg arcán hatalmas cseppek gördültek végig. Ki akarta zárni a fejébe a hangokat, szemét összeszorítva próbálta elűzni a képeket, de nem tudta. Egyre hangosabbá vált fejében a ricsaj, összemosódtak a képek előtte és úgy érezte az őrület teljesen úrrá lesz rajta. Bénító félelem járta át testét, ahogy valami elszakadt benne végleg. Mintha részének egy darabja kiszakadt volna belőle, érezte, ahogy az apró kis szálak egyenként szakadnak el. Leírhatatlan fájdalom jelent meg mellkasában, majd hömpölyögve áradt szét testében. Izmai elgyengültek, és egyre lassabban és lassabban mozgott.
- Szedd össze magad még egy kicsit. – súgta neki Raizen, ahogy visszafordult a feléjük induló tömeghez. Leena nem mozdult csak állt remegő lábbakkal, üveges tekintettel maga elé meredve.
Leena homályosan hallotta a tömeg moraját, de nem fogta fel. A fájdalom, amit érzet teljesen megbénította érzékszerveit és elméjét. Mélyen valahol lelkében egy mély morgás hangzott fel, valami ébredezett mély álmából.
Raizen körül árnyákok villóztak ahogy a lázadó tömeggel harcolt. Pascal ijedten meredt a fiúra, majd Leenára, halkan szólítgatni kezdte a lányt, de az nem válaszolt. Egyre idegesebben húzgálta haját miközben folyton a közeledő tömeg felé tekintett.
- Áhhh… - nyögte kétségbeesetten és lemászott róla. – El kell jutnunk a templomba! – mondta inkább magának, mint másnak azzal elindult a leggyorsabb út felkeresésére.
A tömeggyilkos kiáltásai elérték Leenát és megfordult. Arcán könnyek potyogtak, ahogy szemét Raizenra emelte, de nem tudott semmit se tenni. Lelke mélyen fekete szurokhoz hasonló anyag bugyogott fel.
A benne lévő nyughatatlan vadállat rázni kezdte láncait, dühösen felordítva. Hangosan vonyított dübörgött, ki akart szabadulni börtönéből és tombolni akart. Leena bénult elméje hallotta a vadállat üvöltését, érezte haragját, és lassan szétáradt benne a pusztításának vágya. Elvesztette önmagát és dühe uralma alá került. Arcán vékony rideg mosoly suhant át ahogy a vadállat teljesen át vette fölötte az uralmat. A harag égető méregként áradt szét ereiben, ahogy lassan lépkedett a tömeg felé. Teste körül forogni kezdett a szél, egyre erősebben és erősebben. Ökölbe szorított kezekkel indult meg lassan Raizen és a rá támadó tömeg felé, és csak egy dolog járt a fejében, ölni. Ahogy kezét maga elé tette, dühtől sugárzó szemekkel tekintett a tömegre, majd hirtelen mozdulattal két hatalmas szél pengét lőtt a tömeg felé. Bal kezével automatikusan nyúlt táskája felé, és előhúzta tőrét. Lendületet véve a legközelebbi emberhez ugorva tövig mártotta benne kését. A férfi ingén erősen növekedő vérfolt jelent meg, de Leena ennyivel nem elégedett meg. A benne felszínre törő vadállat többet akart, sokkal többet és ő engedelmeskedett neki. Megpördülve tengelye körül a mögötte álló nő nyakát metszette át, homályosan érzékelte a kezén végig csordogáló forró vért, de nem érdekelte. Jobb kezével elkapta a felé száguldó kasza nyelét és kését a fiú vállába állította. Hangos kiáltás keretében rogyott a földre vállát szorítva Leena viszont lemondóan lökte arrébb lábával, kigáncsolva ezzel a fiú mögött közeledő nőt. Teste automatikusan mozdult, és könyökével orrba vágta a mellet lesújtani készülő embert, aki ettől fájdalmasan kapott arcához. Leenában a harag mellett jóleső érzés áradt szét, élvezte amit tett. A vér friss illata megtöltötte a levegőt és ő mélyen magába szívta. Az édes illat csak még jobban feltüzelte, mintha kívánná, inni akarna belőle. Úgy hatott a vér illata rá mint az éhes vadra a friss préda látványa. Kését újra meg lendítve a mögötte lévő férfi torkákát egyenesen gégéje alatt metszette át. Újra elöntötte a levegőt az édes vér illata és valami ismeret boldogság áradt szét a testében. Mintha már nem is önmaga lenne, hanem egy vadállat... Kezén pengét formálva támadt újra, lemetszve egy ember kezét. Mélyen magába szívta a hideg esti levegőt és hatalmas tornádót küldött az előtte álló tömegre. Meg fordulva újra lesújtani készült késével, de meg botlott valamiben. Ayame halott testében, egyensúlyát vesztve zuhant a hideg halott teste. Dermedten meredt a lányra, üveges fakó tekintetére és elméje egy pillanat alatt kitisztult. Elborzadva meredt kést szorító véres kezére, egyszerűen képtelen volt felfogni, amit tett. Ayame halott teste visszahozta a világba, ahogy eszébe jutatta miért is halt meg. Ez a lány életét és vérét adta ezekért az emberkért, mikor már ellen fordultak megvetették és szitkokkal illeték ő akkor is kiált értük, akkor is védte őket, de most itt fekszik halottan, megalázva, sárba tiporva minden eszméjével. Leena teste remegni kezdett.
„Nem! Nem!” – mondogatta magában – „Elég volt legyen vége! Nem akarom ezt! Nem akarom! Hagyják abba!”– kiáltotta magába, ahogy hajába túrt. „Valaki… valaki… valaki segítsen!!” – kiáltotta kétségbe esetten.
„FIGYELJ RÁM!” – Carmen éles hangja másodpercekig visszhangozott fejében.
„Carmen?” – hebegte Leena.
- LEENA! RAIZEN! - kiáltotta egy ismerős hang - Túl sokan vannak, erre! - lengett Pascal egy gerendáról lefelé.
„El kell tűnnöd innen! Most Leena! Most!” – parancsolta neki, teste pedig engedelmesen mozdult, bár ő maga még mindig nem tért észhez.
- Már nincs messze a templom, oda már nem jönnek utánunk! – ugrott Leena fejére és maga elé mutatott. Érezte Pascal félelmét és Raizen meleg kezét karján.
„Te lány szedd össze magad! Normális vagy? Meg is hallhattál volna!” – korholta Carmen, de hangja most más volt. Nem volt sem éles se ledegradáló, inkább testvéri volt.
„Nem vagy normális, ilyet nem csinálhatsz ennyi barom között! Csoda hogy még élsz!”
Leena nem felelt, elméje még mindig bódult volt, érzelmek heves vihara hullámzott testében.
„Szedd össze magad!”
„Én nem akarom ezt! El akarom felejteni, nem akarom Camren!” – sírta.
„Ez nem akarás kérdése!”
„El akarok menni innen!”
„FEJEZD BE A HISZTIT! Ez nem kívánság kérdése Leena! Meg kell tanulnod meg birkózni a világgal Leena! Meg kell tanulnod túl élni!”
Szavai percekig visszhangzottak fejében, de képtelen volt felfogni. Nem akart gondolkozni, csak egy kiutat akart ebből a pokolból, minden vágya ez volt.

Fejében káosz uralkodott és képtelen volt figyelni a körülötte levő világra, egyetlen egy dolgot tudott biztosan. El akarta tűntetni minden érzelmet minden gondolatot a fejéből. Ki akart zárni mindent a tudatából, és emiatt kétségbe esetten kereste a megoldást erre.
- Itt balra! – kiáltotta Pascal.
Ahogy kiértek a házak közül már látták is templomot, végig rohantak a kis parkon és amint elérték a templom lépcsőit a hangok halkulni kezdtek. Leena lopva hátra pillantott és látta ahogy a tömeg a park előtt megállt. Az ajtó hangosan csikorogva nyílt ki. Ahogy becsukták maguk mögött sokáig visszhangzott még a templom majd síri csend telepedett rájuk.
- Ah, ennyi stressz és izgalom, nem bírja a szívem... – sóhajtott fel, ahogy hátukat az ajtónak vetve ziháltak. Mélyet kortyolt az üvegből majd Leena felé nyújtotta. A lány a menekvést keresve az üveg tartalmában nagyot kortyolt, de szinte azonnal rá jött nagy hiba volt tőle. Az alkohol égette nyelő csövét és néhány percek alatt szédülést fogta el. Kótyagosan indult el, a padok felé, de már első lépésénél igen nagy kilengést érzékelt.
- Óvatosan! – szólt Raizen.
- Aha. - felelte tömören, mélyeket lélegezve.
- Nem tudom, de nekem ez kissé túlságosan is csendes. – nézet körbe érdeklődve Rai.
- Hát... – kezdte legondolkodva - nem tudom. – felelte. Ő maga is valami másra számított.
- Valami olyasmit mondtak, hogy esténként égnek a fények és zongoráznak nem? – kérdezte, ahogy ledobta magát egy bársonyozott székre, amiről vastag por réteg szállt fel. Leena érzékeny orra azonnal csiklandozni kezdet, és ő hangosan tüsszentett.
- Oh, bocsi, elfejtettem, hogy érzékeny a szaglásod. – nézett rá bocsánat kérően.
- Semmi gond.
Raizen tovább sétálgatott a magas falak között.
- Hallihó! Van itt valaki? - kérdezte, hangja vizhagot vert a falak között
- És most rögtön elő jön az biztos! - vágta rá Pascal kissé mogorva hangon.
A templomban viszont senki nem felelt, egyedül a visszhang válaszolt neki, majd miután lassan az is eltűnt mélységes csend ült a közéjük. Nyomasztóan rideg csend, amit végül Pascal tört meg.
- Az ebadta! - csapott mérgesen kicsi tenyerébe. Leena elmosolyodott kis barátján miközben a mise asztal körül járkált. Emlékek törtek fel benne, de ő csak megrázta fejét és az asztalra koncentrált. Nem akart gondolkodni ezért minden erejével nyomokat keresett az állítólagos démon jelenlétére.
- Nekem nem úgy tűnik, mintha lenne itt valaki… – panaszkodott Raizen.
Leena mélyet sóhajtott, fáradtan dőlt az egik hideg kő oszlopnak. Arcán egyszerre kiült minden fájdalom, ami szívét nyomta. A fáradtság és elkeseredettség egyszerre tört rajta ki, fejét lehajtva egy könnycsepp hullott a földre. ”Még is mire számítottam? Hogy majd itt lesz amikor belépünk?” - korholta magát – ”Elegem van, elegem van mindenből, gyűlölöm ezt az egész világot, nem akarok tovább itt lenni!
Raizen látva Leenát mellé guggolt és megsimította vállát.
- Hé… nyugodj meg! - hangjának búgása gyengéd volt - Minden rendben lesz!
- Hogy lenne rendben? - szipogta - Azok ez őrültek ott kin… én csak segíteni akartam … ez az egész világ olyan undorító… gyűlölöm ezt! Én nem akarom ezt … mindneki…
Raizen hirtelen magához ölelte, meleg karjai úgy záródtak össze körülötte, mint oltalmazó szárnyak. Leena arcát a fiú pólójába fúrta, nem tudta mennyi idő telt el de a fiú finom illata feledtette vele az elmúlt pár órát. Remegése alább hagyott, izmai elernyedtek, de nem akarta elengedni Rait. Lassan még is csak fel emelte arcát, és a fiú mély szemeibe nézett. Arcuk olyan közel került egymáshoz, hogy érezte Rai forró lélegzetét. Arcán halvány pir jelent meg, de képtelen volt le emelni tekintetét a fiú arcáról. Érezte ahogy szemeiben leveszik, és valami ismeretlen nyugalom járta át a testét.
Ebben a pillanatban viszont egy éles hang törte meg a csendet, ütemesen ismétlődő taps zengte be a termet. Rai és Leena összerezzentek a hang hallatán, és az ajtó felé kapták fejüket.
A sötét félhomályban egy magas alak sziuletje bontakozott kis ahogy egyre csak közeledett feléjük.
- Ó ne hagyjátok abba! - szabadokozott könnyed hangon a különös emberszerű szerzet - Folytassátok, csak mintha itt se lennék! - bátorította őket mosolyogva miközben a mise asztalra tett egy ötágú gyertyatartót és kezében tartott elüt kegyhelyből kortyolt egyet.
Leena testében feszültség áradt szét, és izmai meg merevedtek. Az ismeretlen jó két méter magas lehetett, bőre szürkésfehéren csillogott a homályban. Hosszú fehér haja mattosan csillogva omlott vörös palástjára. Arca természetellenesen nyúlt meg, szeme bíbor vörösen izzottak a gyertyák lángjában. Ajaki penge vékonyak voltak, és ahogy mosolyra húzta őket, kivillantak apró borotva éles fekete fogai. Jobb kezében egy ezüst kupát szorongatott. Rögtön tudta nem ember, hiszen furcsa édes tömény illatot árasztott magából a lény, de emellett egy ismerős szagot is megérzett a levegőben. A vér illatát. „A kehely…” - villant át az agyán.
Mindketten felálltak, de Raizen ösztönösen tolta maga mögé a lányt, mintha csak védeni akarná.
- Ki vagy te ?! - szólalt meg Pascal, harciasan, alakja egyszeriben előtűnt a fehér terítőből és Leenába a vér is megfagyott. Pascal mindössze kartávolságra volt az idegen lénytől.
- Pas menj onnan! - kiáltott rá Leena, és teste már mozdult is érte de Raizen vissza fogta.
- Ne! - súgta halkan.
- Ó milyen különös kis apróság! Csak nem egy kaméleon?– nézett kérdő Leenékra.
- A kérdésre válaszolj! - dörren vissza rá Pascal. Leena izmai görcsösen megrándultak Pas hangjára. „Mi a jó eget csinál? Hát nem érzi a szagát?!”- akadt ki magába Leena – „ Ez nem ember, ki kell mentenem onnan!”
- Gyere elonnan Pascal! - bár próbálta leplezni hangjában félelmét de nem sikerült.
A különös szerzet ekkor felegyenesedett Pascaltól és lemondóan legyintett kezével.
- Hagyjuk inkább a kaméleont, folytassátok, csak amit elkezdtetek! - emelte fel ünnepélyesen kupáját - Mi csak csendes személők vagyunk! - mosolygott rájuk álszenten.
- Te lennél az a bizonyos démon? - kérdezte Raizen.
Az idegen nem felelt azonnal, szemével sokat mondóan fürkészte Leenáékat.
- Ugyan ugyan... - emelete fel kezét - nem akadjunk fel apró kis semmiségeken, folytassátok csak amit elkezdtetek. Mondom, én itt se vagyok! - mosolyában volt valami különleges.
Leena érezte ahogy Raizen izmai egy pillanatra meg feszülnek és megindult felé.
- Raizen ne menj hozzá közel! - kiáltott utána Leena - Ő nem ember!
- Maradj hátul, majd én elintézem. - szűrte fogai között, és keze előtt két fekete kígyó jelent meg és egyenesen az idegent vették célba.
- Nagyon bátor ám a barátod kicsi lány! - szólalt meg mellette az idegen. Leena eleinte azt hitte csak visszhang miatt halja bal oldaláról, de amikor elfordította fejét a furcsa démon lény ott állt mellette.
„De hiszen ez lehetetlen… egy másodperc még ott volt!”
Megütközve bámulta a lényt, aki nem igazán vett erről tudomást. Raizen nem váratott sokat megpördülve újra támadt.
- Ray Of Light! - kiáltotta és kezéből egy vastag fénysugár indult meg.
- Mily botor... - sóhajtott fel színpadiasan a démon aztán eltűnt.
- Te is ilyen kötekedő vagy? - hallotta néhány másodperccel később a hangját. A démon most Pascal mellett támaszkodott az asztalon.
- Pascal! - kiáltott fel rémülten Leena és már ugrott is barátja után.
- Ugyan már! - nyávogta a démon - akkor legalább beszélgessünk egy kicsit! Ezek a falusiak nem túl szorikáztató birkák... - mondta miközben színpadiasan felemelte a kezét. Leenában a vér is meghűlt. „Falusi birkák?!” Egy pillanatra halvány kék aura lengte körbe és szálsebesen iramodott meg Pascal felé, karjaiba kapta a felé ugró kisbarátját és már ugrott is hátra Raizen mellé.
- Ki maga?- szegezte neki ridegen kérdést. - És mi köze a falusiakhoz? Testén jeges félelem söpört végig, de nem értette miért, gyomra olyan erősen rándult görcsbe hogy már fizikai fájdalmat érzett.
”AZONNAL TÜNJ EL!” - kiáltotta Carmen.
- A nevem Emerald, kedves hölgyem és hát hogy is mondjam, elég régóta élvezem áldozó vendégszeretetüket, bár ez már nem tart soká ahogy hallom. - felelte a démon és kezeit füle mellé téve látványosan hallgatózni kezdett az ajtó irányába. Leena csak ekkor vette észre a kívülről jövő öldöklés hangját. - Hm… zene füleimnek!
Raizen kezei ökölbe szorultak és csontja meg roppantak.
- Ez a maga műve? - szögezte neki ridegen a kérdés
- Már mint melyik? A gyilkolásra, a meg mérgezett vízre, a járványra vagy az aszályra gondolsz? - kérdezett vissza széles vigyorral az arcán.
- Tehát a maga műve. - jegyezte meg Pascal fagyosan.
- Talán baj? - kérdezte drámaian - Áh ti nem vagytok olyan szórakoztatóak mint az az ál pap. – legyintett lemondóan.
- Talán nekünk is vért kellene adnunk? - kérdezett vissza csípősen Pascal.
- Hát egy kis vér nem jönne rosszul... - nézett poharába - lassan ki ürül a poharam. - mondta széles vigyorral az arcán és tett néhány lépést feléjük. Leena ijedten hátrált néhány lépést, míg nem elérte Raizent, aki védelmezően ölelte magához.
”Leena! Azonnal tűnjetek el innen! Nem tudhatja meg ki vagy! Hallod nem maradhatsz itt tovább! - kiáltotta újra Carmen, hangjában félelem és kétségbe esés csengett. Leena teljesen ledermedve állt, egyszerűen nem értette mi van Carmennel, soha eddig nem hallotta ilyennek a hangját.
- Szemétláda!
- Jaj ugyan már! - emelte fel kezét védekezően Emerald – Van fogalmatok róla milyen unalmas itt? Legalább jót múlattam amíg befejeztem elődeim művét!
- Hogy tehette ezt?! - szakadt ki Leenából.
- Hát így kedvesem! Hát nem szép ahogy a lángok felemésztik ezt a falut?! - kérdezte hangját kissé megemelve- - Egyébként sincs már hasznomra egyik sem, talán ha tovább áldozták volna vérüket, meg tartottam volna párat, de így hogy voltál kedves gondoskodni, hogy Morten elmenjen… - vállait felhúzva vigyorgott Leenára.
- Te rohadék, te küldted rájuk Mortent is?!
- Ó nem, azt az egyet nem én csináltam, sőt inkább mondhatni ő keresett fel engem! Sosem gondoltam volna hogy vannak köztetek ily leleményes emberek! - nevetett fel. - Képzeljétek az egész falut nekem ajánlotta egy kis erőért!
- A falu nem lesz a tiéd! - kiáltott közbe Pascal.
- Már nem lesz, mert már az enyém! Az összes csőcselé úgy táncol, ahogy én akarom! - nevetett fel újra.
- Miért tette ezt? - tört ki Leenából – Még is mit ártottak magának ezek az emberek?
- Csak szórakozok, de ez a világ pontosan ugyan olyan unalmas mint száz évvel ezelőtt. - mondta szomorkás mosollyal, miközben újra kortyolt kelyhéből.
- Még is mit akar?
- Ó hát sok mindent most hogy így kérded... - mélázott el – elég sok mindent, például nagyon kíváncsi lennék a kishölgy ízére! - hangjában volt valami vadállatra emlékeztetőre, mély halk morgás kísérte szavait, és ahogy szemét Leenára emelte. Tűhegyes fekete fogai ki villantak a gyertyák sercegő fényében egy pillanatra.
” LEENA FUSS!” - kiáltotta Carmen, de már késő volt, Emerald megiramodott Leena felé.
- Permanating Light! - kiáltotta Raizen. Hirtelen mindent vakító fényt töltött be, szemibe égő fájdalom villant, de még látta maga előtt közelítő fekete árnyat.
”HÁTRA!” - hallotta Carmen parancsát, és engedelmeskedett.
A démon fájdalmasan kiáltott fel, és hátrált néhány lépést, a mágia nem tartott tovább néhány másodpercnél, és mikor kihunyt a fény, a visszatérő sötétségben Leena szeme káprázott.
- Mocskos féreg! - sziszegte a Emeráld Raiznenek, udvariassága nyomtalanul tűnt el, a benne lakozó szörnyetegnek átadva helyét. Félelmetes gyorsasággal vette magát a fiú felé.
- Risposting Shadow!
Raizen előtt újra fekete pajzsok jelentek meg de nem sokat segített rajta. Emerald kezén éles karmok nőttek melyek úgy hatoltak át mint kés vajon.
- Sky Dragon Roar! - kiáltotta Leena az utolsó pillanatban elsöpörve őket a padok közé.
Pascal leugrott válláról és felmászott az egyik kőfalon. Elő kapva kését rontott a romok között álló démonra. Egyenesen a mellkasát vette célba, de egyetlen másodperc alatt szem elől tévesztett, és a következő pillanatban már ott állt mögötte. Leena bár érzékelte a mögötte álló démont, nem tudta kivédeni támadását, erős szűr fájdalmat érzett jobb lapockájában.
- Shadow Spike! – hallotta Raizen hangját és ezernyi tüske indult meg feléjük.
”UGROJ!- kiáltotta Carmen és Leena felszökkent a magasba. Raizen a démon elé ugrott és izzó fény karddal támadt rá. Emerald egyetlen mozdulattal kitár előle és hatalmas ütést már mellkasára. Raizen végig száguldott a termen majd egy falnak csapódva hangosan nyekkent. Leena a levegő megfordulva mind két kezét szélpengévé formálva zuhant egyenesen a démon felé.
- Sky Dragon Heavy Balde!
”NEEEE!”
Emerald kezeit maga elé téve védte testét, a pengék felhasították bőrét és húsába mélyedtek, de ő csak vigyorgott. Azonnal tudta baj van, de már elkésett a meneküléssel. A démon bal karjára markolt, érintése olyan volt, mint a metsző jég szinte érezte, ahogy megfagyasztja bőrét. A démon széles mosolyra húzta száját és magával rántva őt át lendítette maga fölött. Hangos csattanással tört szét alatta néhány pad, Leena hallani vélt csontjai ropogását, tüdejéből minden levegő kiszorult. Minden porcikáját átjárta fájdalom szemei előtt táncot jártak a csillagok, ahogy ruhájába markolva a démon magához húzta. Rémülten meredt a démon szétnyíló penge vékony ajkaira és fekete tűhegyes fogaira.
” LEENA! Ne hagyd, hogy megharapjon! Nem tudhatja meg hogy ki vagy! - hallotta Carmen kétségbeesett hangját, de a fájdalomtól mozdulni sem bírt. Az utolsó pillanatban valami fényes forró sugár hatolt kettőjük közé és a démon ordítva dobta vissza a földre ernyedt testét.
- Shadow Oroci! – hallotta Raizen hangját, és kígyók Emerald derekára fonódva rántották el tőle.
”Leena térj magadhoz hallod! Lélegezz, meg kell gyógyítanod magad! A bőrükön bénító váladékot termelnek!”
Leena számára csak a többes szám maradt meg.
”Bőrükön? Több is van belőlük?” - kérdezte kétségbe esve.
”Sokkal több, el kell tűnnötök innen esélyetek, sincs ellene, túl erős!”
Leena mélyeket lélegezve próbálta össze szedni magát, fájdalmasan tápászkodott fel a romok közül. Látta ahogy Raizen minden erejét latba vetve harcol a démon ellen.
”Segítenem kell neki!” - villant át az agyán, de ekkor valami hihetetlen látott. Hirtelen megjelent előtte saját kép mása, és Raizen leblokkolt. Látta, ahogy ő, vagy is kép mása előtt Raizen karja megdermedt majd hihetetlen gyorsasággal képmás gyomron vágja. Rai hátra hőkölt a fájdalomtól, de képmása már mögötte állt és egyenesen tarkójába ütött. A fiú végig csúszott a padlón, majd a démon lába előtt megállt.
- Vernier! - kiáltotta és a világ felgyorsult mellette, a tárgyak összemosódtak, ahogy végig suhant a termen.
” Leena ne csináld! - kiáltotta kétségbe esetten Carmen, de már késő volt. Késsel a kezében állt Raizen előtt, mely mostanra elveszett Emerald mellkasában. Halványan érezte fekete vérének bűzét, de figyelmét most a démon gonosz mosolya kötötte le.
- Nagyon lelkes vagy… - mondta halkan.
”VÉDEKEZZ!”
Leena kezét szél pengékkel borítva védte ki a démon éles karmainak szúrását, de még így is a karmok mélyen bele fúródtak kezében.
- Permanating Light! - nyögte Raizen, és mindent vakító fény árasztott el. Eemrald szeme elé kapva ugrott el.
-Raizen jól vagy? - kérdezte aggódva a fiútól.
- Voltam már jobban is, de túl élem. - felelte miközben feltápászkodott a földről.
- Ha együtt támadunk… - kezdte Leena de akkor tompa fájdalom nyílalt jobb karjába, és alkarján lévő sebekbe. Ahogy letekintett bőre és a seb környéke sötétedni kezdett.
- Leena! - nézett rá aggódva Raizen.
Felelni akart neki, de egy árva szó sem jött ki a torkán.
”A méreg gyorsan terjed a testben! Leena nem tudjátok legyőzni túl erős, ki kell jutnotok innen! - szólt Carmen sürgetően újra.
Ahogy szemeit a démonra emelte újra, látta a benne tomboló vérszomjat.
”Feldühítettük!” - futott át az agyán.
- Rai, ki kell jutnunk innen… - nyögte.
- Tudom de nem fogja hagyni.
”Használd a gyertyákat! Leena!”
” Tényleg!” Leena táskájára tette a kezét, és bele túrt. Azonnal megérezte benne a gyertyákat és már vette is elő.
Még ki sem vette a Babyloni gyertyát amikor Emerald kiszúrta és szélsebesen támadott rá.
Látta felé közelítő démont, de kitérni már nem tudott előle.
- Way Of Light! kiáltott fel Raizen, de elkésett. Leena hallotta, ahogy bordáig megropognak az ütéstől. mellkasából kiszorult a levegő, érezte, ahogy zuhan, de nem bírt megállni. Fájdalmasan nyekkent egy oszlopon, kezéből a gyertya pedig ki esett.
- Leena! - hallotta Rai kiáltást, de csak foltokban látta a fiút.
Minden erejével küzdött az ájulás ellen, sípolva kapkodott levegő után miközben a homályos foltok között a gyertyára próbált összpontosítani.
Abban a pillanatban, hogy észrevette a gyertyát, látta a fekete árnyat szeme sarkából.
- Sky Dragon Roar! - kiáltotta.
Emerald a terem másik végéig repült, Leena pedig izzó fájdalomtól nyögve négy kézláb próbálta megtalálni a gyertyát.
- Leena jól vagy? - hallotta Raizen hangját.
- Minden rendben? - szólalt meg a másik hang szinte egyszerre.
Ahogy balra tekintett két Raizen közeledett felé kétségbe esett arccal.
- Vigyázz meg akar ölni! - kiáltotta az egyik.
- Leena ne hallgass rá!
Sietve szagolt a levegőbe, de a démon szagát sehol nem érezte.
” De hiszen ez lehetetlen…”
- Leena! - hallotta meg Pascal hangját. – Meg van a gyertya! - kiáltotta ahogy kimászott néhány deszka közül, mely a néhai mise asztal maradványa volt.
- Pascal VERNIER! - kiáltotta kétségbe esetten, hiszen a bal oldali Raizen arca eltorzult a vér szomjtól, és a kaméleon után vetette magát.
- Shadowstep!
Raizen egy pillanat alatt eltűnt és Pascal mögött bújt elő újra.
- Light Shield!
- RAIZEN ARMS! - kiáltották egyszerre.
Hatalmas kör alakú fénylő pajzs jelent meg a démon előtt aki szeme elé kapva kezét hangosan ordítva hátrált.
- Raizen most! VERNIER! – kiáltotta Leena és a fiú szinte abban a pillanatban mellett termett. Leena megmarkolta a gyertyát és szorosan ölelte magához a Raizen tartó Pascalt.
- Haza! - suttogta. Egy másodpercig még látta a templomot, hallotta a sikolyokat, és a démon ördögi kiáltást majd valami furcsa nyomást érzett mellkasában. Képek peregtek el mellettük, de a félelmes gyorsaság miatt amivel száguldottak csak elmosódott foltoknak látta többségét, majd egyszer csak valami kemény szövetnek ütköztek. Egy bolyhos szőnyegnek.
Észveszejtő gyorsasággal száguldottak, képek tájak épületek suhantak szeme előtt, de egyiket sem tudta felismerni ahhoz túl gyorsan eltűntek. Émelygés és hányinger fogta el, majd hirtelen valami keménynek csapódott. Táskája kiesett kezéből, valami hangosan koppant, de ő csak meredt maga elé a sötétségben, még mindig vészes sebességgel szédülve.
- Ehhh... – nyögte fájdalmasan.
Lassan a szédülés múlni kezdett és látása is ki élesedett, valami halvány szürkés, kékes dolgot bámult, de eleinte maga se tudta mi az. Kezei alatt puha bolyos dolgot érzett, és egy édes illat ért el hozzá.
„ Otthon…” – suhant át az agyán és abban a pillanatban már érzet kezének melegét.
Karjai égtek a fájdalomtól, de nem érdekelte a fájdalom. Otthonának édes illatát mélyen magába szívta, érezte Pascal apró kis testét hasán és hallotta Raizen szívének dobogását.
Percekig feküdtek hangosan szuszogva a sötét szobába, míg nem végül felemelte fejét mellkasáról.
- Hol vagyunk? - kérdezte Raizen.
- Nálam. - felelte tömören
- Messze?
- Nagyon messze. - bólintott Leena.
Lassan kissé imbolyogva feltápászkodtak, de az első pár lépés után elvesztette lába alól a talajt.
- Óvatosan! Megsérültél, inkább pihenj még le egy kicsit.- súgta halkan ahogy karjaiba zárta.
- Mondja ezt azt kétszer is a falnak vágtak. - tette hozzá mosolyogva.
Raizen nem felelt, a beszűrődő telihold fényében lassan az ágyhoz támogatta, és lefeküdtek.
- Sajnálom, meg kínálnálak valamivel…
- Ez nekem tökéletesen meg fele. - mosolygott rá ahogy az ágy fölötti tető ablakon át a csillagokat nézte.
Leena is elmosolyodott, és fejét a párnára hajtva mélyeket lélegzett. Görcsös izmai kiengedtek és nyugalom áradt szét a testében. Raizen karját feje alá fúrta, míg ő át ölelte a fiú forró testét. Halkan suttogva beszélgettek még egy ideig, míg nem teljes csend borult rájuk. Pascal nyaka mellé fészkelte magát, és mély álomba merültek.

Elnézést hogy két postba tettem be, ez egy kaland akart lenni de a rendszer egybe nem engedte be. ^^

» Fekete sárkányölő
» A fekete ház (magánküldetés Leanna, Sorov, Den, Lidérc és Akuri számára)
» Fekete mágusok
» Kokuto a fekete nyúl
» Shiki