Sam Wareel

Név:Sam Wareel
Nem: Férfi
Kor: 19
Mágia: (Állat) Seidr mágia
Céh: -
Kinézet: Középmagas, szálkás testalkat. Indigókék haj és szem. Szeplős arc. Rendhagyó hajszíne mellett további külső jellegzetessége a fehér dzsekije, amit zöld prém szegélyez, s szivartartókkal van ellátva, amikben apja szivarjai sorakoznak. Dzsekije alatt nem hord semmit. Deréktól lefelé az egyszerű farmernadrág és a barna, hosszúszárú bakancs a rá jellemző viselet.
Jellem: Végtelenül naiv és optimista, annak ellenére, hogy végtelenül szerencsétlen. Igyekszik mindenkivel barátságos viszonyt kialakítani, bár valami oknál fogva mindig megtalálja az olyan embereket, akik jól elgyepálják.
Felszerelés: Ruházata, apja szivarjai.



Arthur és Sara fia az én egyszerű és rövidke történetem főhőse, aki egy átlagos tavaszi délelőtt látta meg a napvilágot. Nem volt benne semmi különleges. Ugyanúgy sírt, mint a legtöbb újszülött és ugyanolyan sután próbált kapálózni, mint halandó életünk kezdetekor a többségünk. Átlagosabb és unalmasabb újszülöttet keresve se találhatnánk. Igaz az apja és az anyja igazi nagymenők voltak, híres neves hősök, akik messze földekre eljutottak. A mai napig nem értem hogyan sikerült összehozniuk egy ilyen semmitmondó kölyköt. Anno éltem is a gyanúperrel, hogy valami nomádok vagy zsiványok hagyták a kis Samet a küszöbön. Persze kételyeim eloszlottak, mikor teljes pompájában kibontakoztak azok a fránya indigókék hajszálak… Így legalább az anya kiléte biztos volt. De hogy a híres lovagnak, Arthurnak mi köze volt a porontyhoz az máig is titok. A kardoz nem értett, hacsak nem arról volt szó, hogy ki kaszabolja vele jobban össze magát. Egyetlen jellegzetes külső jegyet sem hordozott magán, ami az apján fellelhető volt, sőt még jelleméből se ragadt rá… bezzeg a koszból… Talán ezért is volt az, hogy a kicsi Sam az édesanyja nevét kapta meg.
Egy nap ez a halom szerencsétlenség - mikor hazatért a városból az általa már szokványos körútról, ami alatt össze-vissza törte a szervezetét a fél lakosság előtt, s újra csak hülyét csinált magából -, egy kis meglepetés várta. Az apja várta őt a bejáratban, hátán kardjával, s hátizsákjával, míg kezében egy csomaggal.
- Sam! – szólalt meg szigorú hanghordozással Arthur.
- Tessék apa? – vigyorodott el a betört orrú félkegyelmű.
- Ez a csomag a tiéd. – guggolt le, miközben átnyújtotta a csomagot. – Most hosszú időre elmegyek, és ha nem jönnék, vissza mire felnőtt leszel, akkor gyere utánam!
- Akkor siess, mert holnap már felnőtt leszek! A haverok holnap avatnak felnőtté a városban.
Arthur lehorgasztotta a fejét, és száját mosolyra húzta.
- Oh, te istenbarma! Én nem arra gondoltam… Amint betöltöd a tizennyolcat, bontsd ki ezt a csomagot és hozd utánam a tartalmát!
Áhh, ez egy unalmas rész, amiben még a klasszikus nyáladzás sincs jelen, mert a kis bolond fel se fogja, hogy apja örökre kisétál az életéből… A továbbiakban annyiból állt az egész, hogy elmondtak még néhány mondatot, majd könny nélküli búcsút vettek egymástól. A kis naiv kölök pedig megfogadta, hogy ha eljön az idő, akkor követi apját, történjék bármi.

Telt-múlt az idő, de ez a kék majom egyáltalán nem jutott sehová, ígyhát Sara egy nap Solom mester kezei alá adta. Ez egy logikus döntés volt, ha már a huligán nem értett a fegyverforgatáshoz, viszont fogékonyságot mutatott a mágiára. Solom egy rendkívül szerteágazó tudással rendelkező mágiatanár volt. Igaz sohasem pusztított el zombi hordákat, sohasem ölt démonokat, vagy egyéb szörnyeket, hiszen egész életét arra tette fel, hogy az általa ismert mágiákat továbbadja a következő generációknak. Ő egy klasszikus megkeseredett tanító volt, a módszerei pedig kiválóak voltak. Az öreg folyton Sam-et pofozta fel, ha az óráján rendbontás történt, még annak ellenére is, hogy a kis taknyos rendesebben viselkedett, mint egy papucsállatka. Sam pedig szó nélkül tűrte a pofonokat, körmösöket, kokikat és seggbe rúgásokat, sőt még vigyorgott is mellé. Valamiért annyira elkötelezett volt, hogy az efféle apróságok nem tudták kedvét szegni. A szerencsétlenje végül a szellemeknél kötött ki, azok közül is az állatok, talán az értelmi szintje meg is felelt melléjük.
- Koncentrálj! Hozd egyensúlyba a mágikus erőidet! – Parancsolta Solom mester a meditálni próbáló Sam-nek.
- Oké! – válaszolt a kölyök.
A mester az oldalán pihenő bot után kapott, majd kíméletlenül fejbe vágta vele a tanítványát.
- Csak semmi duma!
Mialatt a fején a harmadik púp is kidudorodott, Sam nagyot nyelt éj újra nekilátott, hogy a belsőjében egyensúlyba hozza a mágikus erőit. Első ránézésre nem volt nehéz dolga, hiszen az a csöppnyi mágikus ereje még az egyik tenyerében is elfért volna, de az olyan kusza volt, mint ő maga. Az össze-visszacsapdosó és nyaláboló mágiát nem is volt olyan könnyű számára megragadni és lenyugtatni, s végül egyensúlyba hozni. Elméjének végtelen labirintusában hosszú órákon keresztül kergette a kis csíntalan mágiagócot, mígnem végül elkapta. Elkapta, de lecsitítani majdhogynem ugyan olyan nehéz volt számára, mint elkapni. A szökni próbáló kis gócot, viszont nem engedte, makacsul kapaszkodott belé, szorította, birkózott vele, mígnem maga alá nem gyűrte.
- Rendben, és most ezt az erőt harmonizáld a környezeteddel!
Sam meg akart szólalni, de még sikerült időben elharapnia a szót, s csupán vigyorgott, miközben követte tanítója utasítását. A korábbi két izzadságos feladat után a harmonizáció gyerekjáték volt. Talán azért is, mert szabadidejébe annyi idejét szentelte annak, hogy az erdőben törje össze miden egyes porcikáját.
- Ez gyors volt… - hangzott a kissé elégedetlen hang. – Most nyisd ki a szemed!
Több sem kellett az idiótának, szemei olyan sebességgel nyíltak fel, mintha rémálomból ébredt volna.
- Na mi van, öcskös? Végre látsz már? – tette fel a kérdést egy áttetsző borz, a hősünk előtt ücsörögve.
- Wáóóóó! – kurjantott fel Sam, miközben szemei felcsillantak és szájából szinte literszámra ömlött a nyál. – Ez most azt jelenti, hogy sikerült, mester?
- Mégis mi a szart képzelsz, ha három éve keseríted a mindenapjaimat?! – és már csattant is a pofon, ami a földre fektette a tökkelütött srácot.
A kis majom majdnem leharapta a saját nyelvét, miközben nagy port verve elterült a földön, de mosolya még mindig a füléig ért, annyira örült a sikerének.
- És többé ne is lássalak, te anyaszomorító! Mostantól a magad mestere vagy! – Solom mester így búcsúzott el, és rohant tova. Örömében pedig fütyörészett és szökdécselve haladt tova.
Évek teltek el azóta, hogy balekunk egyedül folytatta tanulmányait. Rémesen hosszú, viszont végtelenül kitartó munkájának köszöntően elérte, hogy képes legyen egyesülni némelyik állat szellemével. Végül pedig eljött a tizennyolcadik életévének betöltésének napja is, amire természetesen anyja emlékeztette, mert a szitaagyú sikeresen megfeledkezett róla… Viszont ezt követően… Ezt követően Sam a szobájába rohant. Útközben felbukott két küszöbben is, megfejelt egy könyvespolcot, elcsúszott a frissen felmosott konyhában és rátenyerelt az izzó tűzhelyre is, ám ezek sem zavarták. Megszűnt számára létezni a világ és minden fájdalom. A szobájába érve sebesen kinyitotta az egyik szekrénye ajtaját, ami sikeresen leszakadt, s ráesett a lábára. Felnyüszített, de további sírás helyett inkább előtúrta azt a bizonyos csomagot, amit apja adott neki jópár évvel korábban. Az ágyra huppant a csomaggal, s óvatosan kibontotta az, és amikor meglátta annak tartalmát hangosan, viháncolva felröhögött, aminek következtében ágyának egyik lába kitört, s a földre borult. A nevetésre, vagy talán a zörgésre Sara is benézett a szobába.
- Nézd, anya! – mutatott Sam a felbont csomag tartalmára.
- Oh, az a szemtelen disznó! – fakadt ki Sara, majd ő is hangos nevetésbe kezdett.
- Az aranytartalék szivarok… - vigyorgott, miközben ujjai között megpergette az egyik szivart. A mutatvány persze nem egészen sikerült, így tökéletesen szemen találta magát.
- Így már érthető, hogy miért akarta, hogy utána vidd, ha nem térne vissza.
Arthur, a nagy lovag imádott szivarozni, bár egy évvel azelőtt, hogy elhagyta családját leszokott róla, és a megmaradt szálakat emlékbe félretette.
- Ne is tétovázz tovább, inkább azonnal kapd össze magad és indulj utána, már biztos ki van éhezve a szivarjaira! – mondta önfeledten Sara, miközben kiment a szobából.
A még mindig takonypócnak számító kis hülye, mint mindig most is elképesztően lelkes volt. Bezsongott, hogy újra láthatja apját, aki már valószínűleg nagyon várja őt. Felpattant, a szekrényéhez rohant, hogy összeszedje magát az útra. Ám a hülyéje sikeresen megbotlott a korábban leszakadt szekrényajtóban és így orral sikeresen lekapta a szekrényt. A szaglószerve persze reccsenve adata tudatára, hogy nem tolerálja az efféle mutatványokat. De mit sem érdekelte őt, hogy orrából ömlik a vér, előrántotta kedvenc nadrágját és bakancsát.
- Mi történt? Mi volt ez a csörömpölés? – hangzott a kérdés kintről.
- Jól vagyok!
Mielőtt Sam hátrahagyta volna a családi házat anyja még adott neki útravalóul egy kis ajándékot.
- Nézd csak! Ezt a dzsekit még lánykoromban csináltam apádnak, de mire elkészültem vele már kicsi volt rá – mosolyodott el Sara. – Azt hiszem rád pont jó lesz.
- Hűűű, anyu, ez nagyon szuper! Köszi! – vette magához ujjongva a dzsekit, miután levette a pólóját. Felpróbálta a dzsekit, és tetszelgett benne pár pillanatig szeretett édesanyja előtt. – Hoj-hoj! Még szivartartók is vannak! De klassz! – apja szivarjait azonnal a helyükre rakta.
- Várj, a pól… - elharapta a mondatot, mert amikor fia felé fordul egyszerre legalább ezer emlék és megannyi érzés rohanta meg.
- Oh, nem kell, ez a dzseki magában is elég meleg lesz!
Anyja még utoljára szorosan átölelte Sam-et, majd taszította, hogy eredjen és keresse meg az apját.
És így szabadult egy újabb hülye az országra…