Magánküldetés: A karaván

Kezdtek eléggé unalmassá válni a napjaim. Semmi előrelépés sem történt a bátyám ügyében, így nem igazán tudtam mit kezdeni magammal. Ezen felül, bár az anyagiak miatt egyenlőre nem kellett még aggódnom, de azért nem ártott volna, ha egy kis pénz áll a házhoz. Innen jött az ötlet, hogy vállaljak el egy küldetést.
Még korán reggel volt, de én már beértem a céhbe és a küldetésfalra meredtem. Fürkésztem, hogy vajon melyik megbízás illene legjobban hozzám, amikor is megpillantottam egy felhívást a Lendis bolt jóvoltából:

"Fiore mágusai!

A Lendis Varázsbolthálózat egy szállítmányhoz keres biztonsági csapatot, amelyet az acalypha-i üzlethez kell elkísérniük a vállalkozó szellemű mágusoknak! A Fiorei Orvosok Szövetsége által megállapított kleptománia kizáró ok a küldetés elvállalása alól!
Jelentkezés helye: Merenni városa."

- Ez jól hangzik. – gondoltam, majd levettem a falról a cetlit.
Ekkor egy rántást éreztem a nadrágom szárán, amire önkéntelenül is, de lenéztem.
- Hé, te! Figyelj ide! – szólt hozzám egy kiskutya szerű szőrgombóc.
- Szevasz kishaver. Mi kéne? – kérdeztem kedvesen.
- Azt a kettőt ott – mutatott mancsával két céhtársamra, akik éppen le voltak kötve egymás csépelésével. - Szétszednéd? Az a valaki rá akar mászni az én gazdámra... – jelentette ki a szőrpamacs.
- Egek, hogy miért kell nekem mindig minden bunyóba beleavatkoznom. - dünnyögtem, majd közelebb sétáltam a két verekedő félhez.
Egy pillanatig csak személtem őket, aztán egyet sóhajtva lezártam a vitát egy Steel Rapier-rel, melyet megidéztem, majd úgy dobtam el, hogy pont a két idióta között fúródjon bele a földbe úgy, hogy lehetőleg ne sebezze meg egyiküket sem.
- Hé, ez meg mi a szar volt?! – förmedt rám a lány.
- Ez a kis szőrpamacs kért meg, hogy csináljak valamit. Nos, csináltam. Céhtársaknál általában nem szokásom beszélgetni, mivel úgy sincs semmi értelme. Ez hatásosabb. – jelentettem ki szinte közönyösen.
Látásból már ismertem a két tagot, egyiküket Cassidy-nek a másikat pedig Tony-nak hívták, legalábbis én erre emlékeztem.
- Cassy, cassy! – kiabálta a kisöreg, miközben odafutott a lányhoz.
- Tehát akkor az ő neve kipipálva. – gondoltam.
Eközben a pillanatkép, melyet a fegyverem okozott felbomlott, mivel a lány, aki egészen eddig a fiú hasán ült és úgy csépelte, lekászálódott róla, hogy ölbe kaphassa a kisfickót.
- Rákfaló perverz. – folytatta a kicsike, miközben már a srácra nézett.
- Hope, nem kell mindig mindenkit elrángatnod, Tudok vigyázni magamra, de köszi. – mondta a mondat végét már nekem.
- Tehát a szőrpamacs Hope. – pipáltam ki egy újabb nevet, mivel az állatka nevéről még csak tippem sem volt.
- Izé...Hope...úrnődet hibáztasd, elvégre ő volt az, aki majdnem kiütötte a gerincoszlopom. – mondta, majd megfogta az állat fejét és Cassy felé fordította azt.
Mint kiderült, ez hatalmas hiba volt, ugyanis egy szép kis harapást zsebelhetett be ezen tette miatt.
- Nos, mivel látom túlteng bennetek a... tenni akarás, nem akarnátok inkább elmenni egy küldetésre? - ajánlottam fel a dolgot.
Voltaképpen csak egy hirtelen ötlet volt, hogy nem egyedül megyek a megbízásra, de kezdetben nem is tűnt olyan rossznak, mivel nem szeretek túlságosan egyedül mászkálni.
- Mocskos dög! – emelte kezét pofonra Tony, de megállt, mikor eljutott a tudatáig, hogy mit is mondtam neki. - Mondtál valamit Josh? – kérdezte.
Igen, rosszul fogalmaztam ez előbb, akkor állt meg, amikor eljutott az agyáig, hogy egyáltalán mondtam valamit.
- Teszed le a kezed de azonnal! Nem mocsok dög! – mérgesedett fel ismét a lány, aki eközben bokán is rúgta szegény Tony barátunkat.
- Nem lennék a helyébe. – gondoltam némi együttérzéssel.
- Amúgy milyen küldetés? – érdeklődött most már Cassy is.
- Igen, mondtam és igen, küldetés. Ezt találtam az imént a falon, mielőtt jöttem volna... takarítani. – magyaráztam, miközben odanyújtottam nekik a felhívást a felhívást. - Nem szeretnék egyedül menni. Nincs kedvetek elkísérni?
- Mutasd! – vette ki a kezemből a lapot a lány. - Részemről rendben. – folytatta, miután elolvasta a felkérést.
- Mehetek, ugye? – kérdezte a szőrmók is.
- Persze. – felelte a gazdája.
- Azt már nem! – tépte ki Tony Cassy kezéből a papírt majd felrepült vele. - A kis dög itt marad! Persze van itt egy feltétel... – mondta sejtelmesen.
- Egek, hová csöppentem. – bánkódtam már azon, hogy miért is kértem meg őket erre. - Részemről, beérem egyikkőtökkel is. - ajánlottam fel a lehetőséget, hogy mentsem, ami még menthető.
- Hope is jön és én is megyek! – jelentette ki határozottan Cassidy.
- Ohh...nem is érdekel a feltétel? Pedig tök egyszerű. – magyarázott tovább Tony.
- Mi... – nézett vádlón a másik.
- Bocsánatot kér. – fejtette ki valóban nem túl bonyolult feltételét a fiú.
- Hope? – kérdezett vissza a lány.
- Igen, Hope. – kapta meg a választ.
- Nem! – jelentette ki Hope határozottan. - Te kérj bocsánatot Cassytől a nőmániás természeted miatt! – szabta immáron ő a feltételeket.
- Hogy én miért nem gondolkozok, mielőtt beszélek. – kérdeztem halkan és költőien.
- Mi az hogy én kérjek bocsánatot Cassytől?! – háborodott fel Tóniló a póniló. - És mi az, hogy semmi rosszat nem tett?! – mutatta a bepirosodott ujját. - Megharapott!!
- Tudom. Makarovot is meg szokta harapni, bár őt üdvözléskép... – felelte félvállról a vadangyal.
Ez volt az a pont, ahonnan már nem bírtam szó nélkül hagyni a jelenetet:
- Ha gondoljátok, kaphattok még egy kardot, mert van még ott, ahonnan ez jött. – mondtam, miközben odasétáltam az imént eldobott fegyveremhez. - Van még bármi vitás ügy? – néztem a két kakaskodó alakra, várva, hogy lecsapjak.
- Vakarcska....leszel oly' szíves bocsánatot kérni? Josh bácsi bántani fogja Cassyt is és engem is. Tudom, hogy engem nem sajnálsz, na de úrnődet... – vakarta meg az állát Tony. - Nos?
- Ha bántja, megharapom. – felelte merészen a kicsike.
- Hope! – kezdett bele Cassy. - A kardos emberekkel nem szívózunk. Vedd úgy, hogy ő... Makarov megharapásáért kérsz épp bocsánatot. – okította a picúrt.
- Jó... bocsánat. – nyögte ki az állatka, majd ki is öltötte a nyelvét.
Eddig türtőztettem magam, és ekkor eldobtam az imént felvett kardot, méghozzá úgy, hogy Tony feje mellett állt bele egy oszlopba.
- Ezt a bácsiért kaptad! – mondtam sértődötten.
Tony teljesen le volt döbbenve, és miután megnézte a kardot a fegyvert a feje mellett, ismét nekem kezdett el nem túl hízelgő szavakat mondani:
- Hát te hülye vagy?! – hebegte, majd védekező pózba vágta magát.
- Úgy látszik tényleg ki akarja érdemelni, hogy pontosabban célozzak. – morogtam magamban.
- Szép dobás! – szólt közbe a lány lelkesen.
- Szép, szép! – ismételte a házi kedvence.
- Inkább induljunk már! – zsémbelődtem.
- Igenis! – húzták ki magát Cassy és Hope.
- Reeendben, menjünk... – felelte Tony is, majd visszaadta a papirost. - Tessék főnök!
- Köszönöm. – feleltem, majd eltéve a fegyverem máris készen álltam az indulásra. - Hopp, most jutott eszembe valami: Mivel megyünk mi a helyszínre? - érdeklődtem. - Pontosabban szólva... ti, vagy… nem is tudom.
- Én a mágikus deszkámmal tudok menni a megállóhelytől. – jelentette ki Cassidy.
- Ameddig tudok, én repülök... de ha megbocsájtotok elugranék a táskámért. Benne van a tojásom. – mondta Tony, amit kissé furán vettem ki, tekintve, hogy ez a kijelentés meglehetősen kétértelműre sikeredett. - Alig várom kikeljen, ami benne van és harapja le a kis farkincádat, nyenyenye! – gúnyolta Hope-ot, majd rohant a táskájáért, ami nem túl elővigyázatosan egy padon hever, majd már nyargalt is vissza hozzánk.
Én már hátat fordítottam a két jómadárnak, de közben hallottam, hogy még mindig forró a helyzet a fronton.
- Rendben, akkor ez eldőlt, én ez esetben én motorozok. - vigyorodtam el, majd felpattantam az épület előtt álló járgányomra. - Tony, ha netán elfáradnál, szólj valahogy, és felveszlek. - vigyorogtam továbbra is.
- Hidd el, szólni fogok... Azért túl sokáig még nem bírom. – ismerte be a srác.
- Lovag, a pasinak mondja nem a nőnek. – fintorodott el Cassy, majd mégis csak elvigyorodott, és felpattant a deszkájára.
- Tekintve, hogy neked kevesebb erődbe telik repülni... Meg amúgy is, nem szeretném magam megharaptatni a szőrmókkal. – vágtam ki magam.
- Háhá! Szőrmók! Ezt megkaptad te kis vakarcs! – nyújtotta ki ismét a nyelvét Tony.
- Nem szőrmók... Hope a neve. – mondta a lány.
- Rákverte nőcsábász! – átkozódott tovább a szőrpamacs.
- Tudod mit Josh... Inkább vigyél most. Biztonság kedvéért szerintem jobb, ha nem pazarlom az erőmet... – ecsetelte útitársam.
- Potyás. - jegyeztem meg halkan, majd intettem, hogy szálljon fel.
A megbeszélt felállás szerint deszkával illetve motorral mentünk el a vasútállomásig, majd a lehető legközelebbi megállóig váltottunk jegyet. Ezt követte egy vonatút, majd további motorozás illetőleg repülés, míg végül megérkeztünk a célállomásra, Merenni városába.
Megtaláltuk a helyet, ahová „hivatalosak” voltunk, és be is mentünk. Pont akkor érkeztünk, mikor hallani lehetett, hogy egy fickó megegyezik a boltossal, miszerint elkíséri a karavánt, amelyre mi is pályáztunk.
- Remélem még nem késtünk el. - szóltam oda a tulajnak. - Örvendek, Josh Sharpblade. – mutatkoztam be készségesen, meg szem várva a reakciót, s közben leszállva a motoromról.
- Az én nevem Cassidy Angel, ő pedig itt Hope. Örvendek! – mutatkozott be Cassy is.
- Üdvözletem! A nevem Tony Smith és ez itt a Fairy Tail! – zárta be a kis felvonulásunkat Tony.
- Hasvadász... – mondta morcosan Hope.
- Az nem has... hatásvadász. – javította ki gazdája, melytől máris több értelme lett a kijelentésnek.
- Akkor az...
- Későn jöttetek tündérkék... – jegyezte meg enyhe gúnnyal a másik srác. - Már megköttetett a megbízás.
- Ugyan Maximilián! Minél több tapasztalt mágus kíséri a karavánt annál nagyobb biztonságban leszünk. – vágott közbe a megbízó.
- Ez hülyeség! Ezekből egyedül kiteszek hatot! Csak láb alatt lesznek, ha harcra kerül a sor. Küldje őket haza az öregjük szoknyája mellé! – tetőzte tovább az ellenszenvemet a másik mágus.
- Sündisznó... – mondta a kis háziállatunk.
Szerencsére nem én voltam az egyetlen, aki nem értette a kijelentést.
- Parancsolsz? – tudakozódott tőle a lány.
- Így nevezik a szurkálódó, szemét alakokat, nem? Ő pedig ilyennek tűnik. – fejtette ki mondandóját a kutyus.
- Én más szót használnék rá, de abba inkább ne menjünk bele. – gondoltam elmélázva.
- A.. aha... – felelte Cassy.
- Már megbocsáss... Maximilián, ha nem tévedek, de nem beszélhetsz így a céhünkről! Alapvetően nyugodt alkat vagyok, de ha a céhet, vagy engem szidnak, akkor azt nem viselem jól. Pláne, ha egyszerre mind a kettőt. - kötöttem bele az alakba.
- Osztom főnök. – állt mellém Tony is karba font kézzel.
- Én is. – jelentette ki Cassidy is.
- Végre valami, amiben egyet értetek. – derültem kicsit jobb kedvre.
- Cöhh... – nyújtotta Tony az állatka felé a kezét. - Pacsi?
Vonakodva ugyan, de megteszi.
- Indulásra itt leszek! – mordult fel Maxi, majd morcosan elviharzott, szinte felöklelve mindnyájunkat.
- Ezt a tahót. – jegyeztem meg a fickótávozását követően.
- Szemét Sündisznó! – helyeselt Hope is.
- Egyszerűen egy Seg... akarom mondani Sündisznó. – fokozta Cassidy is.

A sokadik számomra névtelen város, jelentéktelen kocsmájának pultját koptattam a félig üres korsómmal. Már inni sem volt kedvem, csupán komoran ide-oda lökdöstem két tenyerem között a félig gyöngyözve aranyló nedűvel teli korsót. A közelmúlt eseményei után valahogy nem maradt sok motivációm. Csupán egy dolgot akartam, meghalni. Dicső halált halni a lehető leghamarabb, hogy a családom és az én becsületemen esett foltokat véremmel moshassam le. Már csak szeretteimhez akartam csatlakozni a nagy csarnokokban. Akkor talán újra járhatok emelt fővel, talán…
- Ejnye, fiatalember! Mi történt? Csak nem egy lányka fájdítja így a szívét? – kérdezősködött kedvesen a csapos.
Komoran felpillantottam rá, és egy pillanat erejéig tényleg elgondolkoztam azon, hogy beleépítem a fejét a pultba. Végül inkább letettem róla, talán csak jót akart, talán csak fel akart vidítani. Tekintetemet újra a korsóm aljának irányába fordítottam.
- Hűű, komoly lehet a dolog, ha így összetörte a szívedet az a lányka.
Idióta… Szerelmes se voltam egész éltemben.
- De tudod mit? Fel a fejjel, kölyök! Megannyi szebbnél is szebb jár fel, s alá a világban, akik az igazit várják. Ha az egyik megbántott és odébbállt, akkor jön a következő.
Ez olaj volt a tűzre. Ezeknél a szavaknál jelenleg semmi más nem tudott jobban feldühíteni. Megragadtam korsóm fülét, és ahogy volt, úgy széttörtem azt a csapos fején.
- Jön másik, mi? Egy francokat jön! – megragadtam a pult alját és az egészet felborítottam.
A csaposnak nem esett különösebb baja, egy hatalmas dudort leszámítva a homlokán, viszont gyerek módjára sírt a pult alatt és könyörgött azért, hogy ne öljem meg.
- A fenébe is… - morogtam, majd a zsákom után nyúltam. Az erszényemben turkáltam, majd kivettem belőle egy kis pénzt, ami talán a károk egy részét fedezni tudja, noh és a söröm árát. A pénzt letettem az egyik asztalra, majd kisétáltam. – Kellett neked jófejnek lenned, idióta…
Széthullott darabkáimat keresve bandukoltam az utcán, az emberek között, ami tőlem szokatlan dolog volt. Mindig is jobban szerettem az emberektől távol, a háztetőkön közlekedni, ám most még ehhez sem volt hangulatom. Felemeltem tekintetemet, hogy körbe nézzek, hátha meglátom merre lesz érdemes elindulni, viszont ekkor egy üzletet pillantottam meg, aminek kirakatában egy szépséges kétkerekű várta a gazdáját. Talán nem is volna rossz ötlet beújítani egyet, a vonatok úgyse tudnak odavinni, ahová szeretném. Így hát végül bementem az üzletbe. Odabent csak hárman voltak, egy vásárló és két az üzletben dolgozó férfi.
- Mennyibe kerül az a kétkerekű? – tértem rögtön a tárgyra.
Az üzletvezető meglepetten kapta fel a fejét, talán nem volt hozzászokva, hogy a vásárlók ilyen sebesen a tárgyra térnek.
- Azt kérdeztem, mennyibe kerül az a tragacs, ott a kirakatban?
- Szép napot önnek is uram! – szívéjesedett az idiótája. – Hogy a mágikus motor? Az kérem szépen pontosan hetvenötezer Gyémánt.
Éltem a gyanúperrel, hogy a kocsmai afférom után nincs ekkora összeg a zsebemben, így hát le is tettem gyorsan a járgányról.
- Ah… akkor szevasztok! – fordultam meg, hogy elhagyjam az üzletet.
- Kérem, várjon uram! – kiáltott utánam. – Volna az ön számára egy ajánlatom! Kérem, hallgasson meg!
- Nem érdekelnek az akciók és az engedmények – intettem hátra.
- Kinek néz maga engemet? Én aztán nem engedek az árainkból! Egy megbízásom volna a maga számára.
Kezem egy fél arasszal a kilincs előtt megdermedt. Egy megbízás? Pont egy megbízásra volt szükségem, egy megbízásra, ami során megtalálhatom a végzetemet. Az üzletvezető felé fordultam, végigmértem a férfit, majd megszólaltam:
- Pontosan mi volna az a megbízás?
- Úgy gondolom, hogy maga egy nem hétköznapi mágus, aki már sokat látott és tapasztalt a kora ellenére, legalábbis a megjelenéséből erre következtetek.
Legalább a megfigyelő képességei rendben voltak, bár csak egy hülye nem tudta volna megmondani egy csupa sebhely mágusról a prioritását.
- Nemsokára egy karavánt ind…
- Nem érdekel! – szóltam közbe. – Semmi kedve megy bugyuta karaván madárijesztőjének lenni. Menjen és keressen a nyomorék céhek között balekokat erre!
- De kérem! Én aztán szétküldtem a plakátjainkat, de azt hiszem, jól jönne, ha maga is elkísérné a karavánunkat. Tudja nem holmi jött-ment karavánról van szó, igen valószínű, hogy az utunk nem lesz zavartalan.
Hatalmasat sóhajtottam.
- Legalább messzire mennek, és jól fizetnek?
- De még mennyire, hogy messzire! Ha pedig jól végzi a dolgát még a fizetsége is busás lesz!
Lemondóan megcsóváltam a fejemet, de kezdtem hajlani a dologra. Ezen a környéken a legveszedelmesebb vad maximum a vérnyúl lehetett. A karaván pedig jó messzire készült, és talán az út során is lesz némi konfliktus. Talán a karaván portékái között lesz egy különleges ősi varázstárgy, amit egy őrült szekta, vagy egy démon akar megszerezni. Talán… Hiú ábrándokat kergettem.
- Nos, elfogadja a megbízást Mr. … öhm…?
- Max DeLuise. És elfogadom, talán még szerencsém lesz az út során… - nyújtottam a kezemet felé.
- Oh, ez pompás! Köszönöm, hogy csatlakozik Maximilián – rázta hevesen a kezemet, amit aztán el sem akart engedni.
- Max! – szóltam rá. – Utálom a Maximiliánt.
- Rendben Maximilián! – vigyorgott boldogan.
- Remélem még nem késtünk el -szólalt meg vaaki az ajtóban. - Örvendek, Josh Sharpblade. – mutatkozott be készségesen.
-Az én nevem Cassidy Angel, ő pedig itt Hope. Örvendek! – mutatkozott be egy kisiskolás lány a plüssállatkájával együtt.
- És mégis ki a franc kíváncsi rátok? – morogtam magamnak.
- Üdvözletem! A nevem Tony Smith és ez itt a Fairy Tail! –Giccsparádézott egy harmadik tejfölösszájú alak.
A céhük nevét hallva csak elborzadtam. Még csak az hiányzott, hogy a farkatlan tündérekkel kelljen együtt kínlódnom. Aztán még a végén a kezemre nyáladznak.
- Hasvadász... – mondta morcosan a plüss.
- Az nem has... hatásvadász. – javította ki gazdája.
- Akkor az...
- Későn jöttetek tündérkék... – jegyeztem meg gúnyosan. - Már megköttetett a megbízás.
- Ugyan Maximilián! Minél több tapasztalt mágus kíséri a karavánt annál nagyobb biztonságban leszünk. – vágott közbe az üzletvezető.
- Ez hülyeség! Ezekből egyedül kiteszek hatot! Csak láb alatt lesznek, ha harcra kerül a sor. Küldje őket haza az öregjük szoknyája mellé!
Nem volt szükségem még több halott „társra” már így is éppen elegen haltak meg körülöttem.
- Sündisznó... – gyakorolta a beszédet a plüss.
- Parancsolsz? – kezdték a színházi előadást.
- Így nevezik a szurkálódó, szemét alakokat, nem? Ő pedig ilyennek tűnik.
- A.. aha...
- Már megbocsáss... Maximilián, ha nem tévedek, de nem beszélhetsz így a céhünkről! Alapvetően nyugodt alkat vagyok, de ha a céhet, vagy engem szidnak, akkor azt nem viselem jól. Pláne, ha egyszerre mind a kettőt.
- Ettől aztán rettenetesen begyúladtam… - morogtam tovább.
- Osztom főnök.
- Én is.
- Végre valami, amiben egyet értetek.
- Cöhh...
Nekem itt lett elegem az előadásból. más választás híján beletörődtem, hogy ezek a félkegyelműek is a közelben fognak viháncolni. Visszalépni már nem akartam, sőt szóba se jöhetett! Kezet adtam rá, a szavamat, hogy elkísérem a karavánt! Én pedig előbb halok meg, minthogy a szavamat megszegjem.
- Indulásra itt leszek! – horkantottam fel, majd kiviharzottam az üzletből. Miután kiléptem még hallottam, hogy nem díjazzák a picit nyers stílusomat, de mások véleménye már rég nem érdekelt, hasztalanok voltak…
Ám alig tettem meg fél tucat lépést, mikor rájöttem, hogy semmit se tudok az indulási helyről és időpontról. Ezért úgy döntöttem, hogy a közelben, megpihenve kivárom az indulást. Felugrottam az üzlet tetejére, majd aránylag kényelmesen elhelyezkedtem. A kevés holmimmal kitömött bőrzsákomat a fejem alá helyeztem, s behunyt szemmel élveztem a napsütést.

Egy korsó talált fejbe, amitől lebucskáztam a székemről, egyenesen a padlóra. Fájdalmasan és mérgesen nyögtem fel, ahogy megtapogattam a sérült testrészt. Még jó, hogy már ott feküdtem, különben következőnek egy asztal lett volna a következő, ami eltalál engem…
- Cassy, jól vagy? – kérdezte Hope az asztal alól, ahogy megböködött az orrával.
- Tökéletesen… - sziszegtem, majd megragadtam a mellettem heverő korsót, és megszorítottam. – Hope, maradj az asztal alatt. Hé, barmok – ordítottam fel, ahogy állásba ugrottam, majd előre lendítettem a kezem. – Ki dobta ezt?!
Igazából, nem is tudom, miért kérdeztem meg… Elvégre nálam nem számít annyira, ki dobta – akit eltalálok vele, az úgy járt. Nem hiába vagyok gyakran én az, aki kirobbantja a verekedéseket…
A söröskancsó útra kélt, és egyenesen egy srácot találtam fejbe vele. Azt hiszem, Tony volt a neve. Ezt követően egy széket is megragadtam – komolyan nem direkt volt, de hát ez is épp őt találta el. Ezt hívják szívásnak. Úgy nyúlt el a földön, mint a rétestészta.
- Hogyazarohadt?!?! - ordította. - Melyik bazinagy állat volt ez? - ütöttem öklömmel a földbe és szép lassan próbáltam felállni.
- Jelen! – integettem felé gúnyos arckifejezéssel, ahogy megragadtam egy tálcát is. – Kész még?
- Wind Blast! – nyitott azonnal egy mágiával, kiverve a kezemből a tálcát, majd rám vetette magát.
Hátam keményen koppant a földön, de nem kellett félteni – azért nem bikaerősen, de érezhetően belerúgtam a hasába, és igyekeztem lehámozni magamról a kezeit.
- Balhét akarsz, öcsi?! – csaptam homlokom az övének, gyilkos tekintettel.
- Oh, hát attól függ... – nyalta meg a szája szélét, engem pedig elfutott az ideg.
- Olyat, amelyikben úgy beverem az arcodat, hogy fel se kelsz! – jelentettem ki mérgesen, ahogy tovább folytattam az ütlegelését. – Te perverz! – vágtam hozzá, miközben jó erősen lefejeltem.
Észre sem vettem, hogy Hope idő közben elánt az asztal alól, annyira bele voltam merülve a balhéba.
- Áucs – simogatta meg a fejét. - Oh, és mondd csak... Addig én mit fogok csinálni? Olvasom az újságot?
~ Hű, hogy ez a pofátlan kis…! Megölöm!
Mielőtt még tovább folytathattuk volna a balhét, kettőnk között egy kard fúródott a földbe, megállítva minket a verekedésben. Rémülten rántottam hátra a kezeimet.
- Hé, ez meg mi a szar volt?! – förmedtem a támadóra, akiben Josh alakját véltem felfedezni.
Hope pedig ott csüngött a nadrágszárán.
- Ez a kis szőrpamacs kért meg, hogy csináljak valamit. Nos, csináltam. Céhtársaknál általában nem szokásom beszélgetni, mivel úgy sincs semmi értelme. Ez hatásosabb. – jelentette ki, eléggé érdeklődéstől mentesen.
Őt és Tonyt is csak látásból ismertem, meg névre hallomásból. Mira sokszor mesélt nekem a tagokról mikor egyedül ültem és unatkoztam a pultnál. De nem hiszem, hogy a legjobb módja az ismerkedésnek az, ha az egyikkel verekedésbe bonyolódok, a másik meg majdnem felnyársal.
- Cassy, Cassy! – kiabálta Hope lelkesen, ahogy hozzám futott.
Lemásztam Tony hasáról, és elkaptam a felém repülő szőrmókot. Boldogan dörgölőzött hozzám, majd gyilkos szemeket meresztett korábbi ellenfelemre.
- Rákfaló perverz – sziszegte mérgesen, Tonynak címezve az új nevet.
Na, igen… az egy dolog, hogy ezeket a szavakat tőlem hallja, mert nem akarok káromkodni előtte olyan nagyon durvákat, és ilyesmivel helyettesítem a csúnya szavakat, de akkor is mindig megdöbbent, miket tud összehozni.
- Hope, nem kell mindig mindenkit elrángatnod. Tudok vigyázni magamra, de köszi – fordultam a mondat végén Josh felé.
- Izé...Hope...úrnődet hibáztasd, elvégre ő volt az, aki majdnem kiütötte a gerincoszlopom. – jegyezte meg a srác, majd olyat tett, amire én a helyében tuti nem vetemedtem volna.
Megfogta Hope fejét, és felém fordította. Első probléma: Hope utálja, ha hozzáérnek az idegenek. Második: Tony férfi, akivel az előbb épp elég félreérthető helyzetben voltunk… Hope pedig utálja a férfiakat a közelemben. Harmadik: az egésznek a tetejében még morcos is volt.
Ezen okokból kifolyólag szerintem nem csoda, hogy egy elég szép harapással gazdagodott a kezére.
- Nos, mivel látom túlteng bennetek a... tenni akarás, nem akarnátok inkább elmenni egy küldetésre? – ajánlotta fel Josh, de akkor hirtelen még nem tudatosult bennem a kérdés.
- Mocskos dög! – emelte fel a kezét Tony, vélhetőleg egy pofonra készülve, de aztán megdermedt. - Mondtál valamit Josh?
Mérgesen szorítottam magamhoz Hope-ot, úgy, hogy majd’ megfojtottam szegényt. Mi az, hogy meg akarja ütni őt ez a kis senkiházi?!
- Teszed le a kezed, de azonnal! Nem mocsok dög! – dühödtem fel ismét, és a kontra kedvéért bokán is rúgtam. - Amúgy milyen küldetés? – jutott el végre a tudatomig a korábban elhangzott mondat.
- Igen, mondtam és igen, küldetés. Ezt találtam az imént a falon, mielőtt jöttem volna... takarítani – magyarázta, miközben felénk nyújtotta a lapot. - Nem szeretnék egyedül menni. Nincs kedvetek elkísérni?
- Mutasd! – vettem el a felhívást, majd olvasni kezdtem.
A Lendis boltból érkezett.

"Fiore mágusai!

A Lendis Varázsbolthálózat egy szállítmányhoz keres biztonsági csapatot, amelyet az acalypha-i üzlethez kell elkísérniük a vállalkozó szellemű mágusoknak! A Fiorei Orvosok Szövetsége által megállapított kleptománia kizáró ok a küldetés elvállalása alól!
Jelentkezés helye: Merenni városa."


- Részemről rendben – bólintottam, miután végigfutottam a sorokat.
- Mehetek, ugye? – csóválta lelkesen lompos kis farkát Hope, mire elvigyorodtam.
- Persze.
- Azt már nem! – tépte ki a kezemből a lapot Tony, majd felrepült. - A kis dög itt marad! Persze van itt egy feltétel...
~ Mi az, hogy dög?! Én ezt a gyereket komolyan szétverem!
Részemről, beérem egyikkőtökkel is - ajánlotta fel Josh, gondolom, nem lett volna kedve hallgatni, ahogy egész úton civakodunk. Valamiért ezen nem csodálkoztam…
- Hope is jön és én is megyek! – jelentettem ki határozottan.
- Ohh...nem is érdekel a feltétel? Pedig tök egyszerű.
~ Örüljél annak, hogy ilyen kíváncsi vagyok… - morogtam magamban.
- Mi... – kérdeztem vádló tekintettel, és a lehető legkevesebb érdeklődéssel.
- Bocsánatot kér – jelentette ki a legkönnyedebb hangnemben.
- Hope? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
- Igen, Hope.
- Nem! – jelentette ki a társam határozottan. - Te kérj bocsánatot Cassytől a nőmániás természeted miatt!
- Hogy én miért nem gondolkozok, mielőtt beszélek – hallottam meg Josh halk kérdését.
- Mi az hogy én kérjek bocsánatot Cassytől?! – háborodott fel az ellenfelem. - És mi az, hogy semmi rosszat nem tett?! Megharapott!!
- Tudom – rántottam meg a vállam nemtörődöm módon. - Makarovot is meg szokta harapni, bár őt üdvözléskép...
Úgy tűnik, Josh már egy kicsit kezdett besokallni...
- Ha gondoljátok, kaphattok még egy kardot, mert van még ott, ahonnan ez jött – mondta, miközben odasétált korábban elhajított fegyveréhez. - Van még bármi vitás ügy?
Szemeiből egyértelműen ki tudtam olvasni, ha tovább kakaskodunk, akkor bizony nem lesz jó vége.
- Vakarcska....leszel oly' szíves bocsánatot kérni? Josh bácsi bántani fogja Cassyt is és engem is. Tudom, hogy engem nem sajnálsz, na de úrnődet... – próbálta jobb belátásra téríteni a jószágot a szélmágus. - Nos?
- Ha bántja, megharapom – felelte Hope szokásához híven túlcsorduló büszkeséggel és bátorsággal.
- Hope! – szóltam rá kissé rosszallóan. - A kardos emberekkel nem szívózunk. Vedd úgy, hogy ő... Makarov megharapásáért kérsz épp bocsánatot
Igyekeztem valahogy megnyugtatni és kierőltetni belőle azt az átkozott szót. Nem, mintha kifejezetten gyengének éreztem volna magam, de mégse akartam, hogy esetleg Josh komolyabb fenyítésbe kezdjen.
- Jó… bocsánat – nyögte ki a picike, de a nyelvét azért még kiöltötte mellé.
A következő pillanatban Josh eldobta a fegyvert. Egy ezredmásodpercig megijedtem, hogy minket céloz, de aztán Tony feje mellett állt bele egy oszlopba. Mégse nekünk szólt.
- Ezt a bácsiért kaptad! – jelentette be sértődötten.
Szegény srác enyhén szólva le volt döbbenve. Szemrevételezte kicsit a kardot a feje mellett, majd védekező pózban hitetlenkedni kezdett.
- Hát te hülye vagy?!
- Szép dobás! – lelkendeztem, és a pillanatnyi együttérzésem hamar semmivé lett.
- Szép, szép! – kontrázott Hope is.
- Inkább induljunk már! – szólította fel a csapatot nem épp legjobb kedvében a fegyvermágus, mire Hope-pal kihúztuk magunkat.
- Igenis!
- Reeendben, menjünk... – egyezett bele Tony is, miközben visszaadta a papírt. - Tessék főnök!
- Köszönöm – felelete, s eltette a fegyverét. - Hopp, most jutott eszembe valami: Mivel megyünk mi a helyszínre? – nézett végig rajtunk, mire azonnal a kabátzsebembe nyúltam. - Pontosabban szólva... ti, vagy… nem is tudom.
- Én a mágikus deszkámmal tudok menni a megállóhelytől. –mutattam fel a pici dobozt.
- Ameddig tudok, én repülök... de ha megbocsájtotok elugranék a táskámért. Benne van a tojásom.
Ennek a srácnak van társa?! jesszusom, szegény állat…
- Alig várom kikeljen, ami benne van és harapja le a kis farkincádat, nyenyenye! – gúnyolódott az én kicsi Hope-omra, s ha nem tűnt volna el olyan sebesen, akkor garantálom, hogy beverem a pofáját.
Közben én is felvettem a kis táskámat az asztal alól, aminél bunyóztunk. Csak pár apró dolog volt benne, mint váltóruha, gyufák, a fejhallgatóm, stb.
Ahogy Tony visszatért, mérgesen összenéztünk vele, de Josh csak hátat fordított nekünk. Azért jó lenne nem nyársra tűzve végezni ezzel a feladattal…
- Rendben, akkor ez eldőlt, én ez esetben én motorozok. – vigyorodott el, majd felugrott az épület előtt álló járműre. - Tony, ha netán elfáradnál, szólj valahogy, és felveszlek.
- Hidd el, szólni fogok... Azért túl sokáig még nem bírom. – ismerte be a másik fiú.
- Lovag, a pasinak mondja nem a nőnek. – fintorodtam el, de végül elvigyorodtam, és a mellkasomon átvetett kis táskájába tettem Hope-ot.
Mindig itt utazott, ezért soha nem vetem le magamról a válltáska-szerűséget.
- Tekintve, hogy neked kevesebb erődbe telik repülni... Meg amúgy is, nem szeretném magam megharaptatni a szőrmókkal – felelte Josh, és végre volt valaki, aki komolyan vette az én kicsikémet.
- Háhá! Szőrmók! Ezt megkaptad te kis vakarcs! – öltötte ki a nyelvét rá Tony.
Olyanok voltak ezek ketten, mint az óvodások. Hope-tól teljes mértékben oké, de tőle…?
- Nem szőrmók... Hope a neve. – mondta a lány.
- Rákverte nőcsábász! – átkozódott tovább a szőrpamacs.
- Tudod mit Josh... Inkább vigyél most. Biztonság kedvéért szerintem jobb, ha nem pazarlom az erőmet... – ecsetelte útitársam.
- Potyás. - jegyezte meg halkan a vezető.


A mágikus felszerelésekkel haladtunk a megállóig, majd onnan vonattal. Acalyphától ismét a mágiára hagyatkoztunk, s így jutottunk el Merenni városába.
Korábban soha nem jártam ebben a városban, így ahogy haladtunk, Hope-pal mind a ketten kíváncsian tekintettünk körbe. Végül megállt a kis csapat a bolt előtt. Éppen akkor léptünk be, amikor egy ismeretlen alak megegyezett a pultossal valamiben… mégpedig ugyanabban a feladatban, amiért mi voltunk itt.
- Remélem még nem késtünk el. - szólt oda Josh a tulajnak. - Örvendek, Josh Sharpblade – szállt le a motorról.
- Az én nevem Cassidy Angel, ő pedig itt Hope. Örvendek! – mutatkoztam be én is tisztelettudóan, ahogy „visszacsomagoltam” a deszkát.
- Üdvözletem! A nevem Tony Smith és ez itt a Fairy Tail!
~ Hatásvadász majom… - jegyeztem meg, de csak magamban. E
Ellenben a bébi hangosan is kifejtette a gondolatmenetem, noha kisebb nyelvbotlással.
- Hasvadász... – morogta morcosan.
- Az nem has… hatásvadász. – javítottam ki egy kisebb mosollyal.
- Akkor az... – hagyta rám kelletlenül a dolgot, hisz soha nem szerette, ha kijavítom.
- Későn jöttetek tündérkék... – jegyezte meg kissé gúnyosan az ismeretlen srác. - Már megköttetett a megbízás.
- Ugyan Maximilián! Minél több tapasztalt mágus kíséri a karavánt annál nagyobb biztonságban leszünk – vágott közbe a megbízó, mire bólintottam.
- Ez hülyeség! Ezekből egyedül kiteszek hatot! Csak láb alatt lesznek, ha harcra kerül a sor. Küldje őket haza az öregjük szoknyája mellé!
Lehet, hogy korábban nem láttam ezt a parasztot, de akkor is, az ellenszenvem egyre magasabbra ugrott iránta…
- Sündisznó... – morogta Hope, és egy pillanatig le se esett, hogy ezzel melyik káromkodásom is helyettesítettem.
- Parancsolsz? – kérdeztem tőle kissé értetlenül.
- Így nevezik a szurkálódó, szemét alakokat, nem? Ő pedig ilyennek tűnik – felelte, mintha legalábbis a legegyértelműbbre kérdeztem volna rá.
~ Áh, emlékszem! A sündisznóval helyettesítettem azt a bizonyos s-el kezdődő és fej-re végződő kifejezést.
- A.. aha... – feleltem kissé zavart vigyorral.
- Már megbocsáss... Maximilián, ha nem tévedek, de nem beszélhetsz így a céhünkről! Alapvetően nyugodt alkat vagyok, de ha a céhet, vagy engem szidnak, akkor azt nem viselem jól. Pláne, ha egyszerre mind a kettőt. – fejtette ki a véleményét Josh, és teljes mértékben egyet kellett értenem vele.
- Osztom főnök. – csatlakozott Tony is, ahogy összefonta a karjait.
- Én is. – csatlakoztam.
- Végre valami, amiben egyet értetek. – Úgy tűnt, mintha Josh ettől kicsit jobb kedvre derült volna.
- Cöhh... – nyújtotta a kezét Hope felé Tony. - Pacsi?
A picike egy ideig gyanakodva és fintorogva méregette a felé nyújtott jobbot, de aztán hümmögve elkapta a fejét a másik irányba. Végül azért mégiscsak odanyújtotta a mancsát.
- Indulásra itt leszek! – mordult fel a srác, majd úgy viharzott el, hogy szinte fellökött bennünket.
- Ezt a tahót. – jegyezte meg Josh, és ismét csak egyetértettem vele.
- Szemét Sündisznó! – helyeselt Hope is nagy bőszen.
- Egyszerűen egy Seg... akarom mondani Sündisznó. – javítottam ki magam, mielőtt kimondtam volna a káromkodás cifra oldalát.

Amint a barátságtalan fazon lelépett, a megbízó elkezdte ismertetni a feladatot, miközben felkapcsolta a hangszórókat is, melyek a tetőn helyezkedtek el:
- Hölgyem és uraim, néhány perc múlva elkezdődik a készülődés, a karaván egy óra múlva indul útjára, méghozzá Acalypha felé. Az indulás helye a város északi víztornya alatt található. A város elhagyásáig az őrség vigyáz a szállítmányra, utána már maguk felelnek az áruért. Tizenöt ponyvás szekérből áll a csoport. A legtöbbje általános felszerelést szállít - fegyvereket, deszkákat, motorbicikliket, térképeket. Három tartalma azonban különösen fontos: az egyik robbanó lacrimákkal van megrakva. Ezt onnan lehet felismerni, hogy a kocsis mindig feltűnően ideges és izzad. A második nyers lacrimákat szállít, a harmadik rakománya pedig a Lendis legdrágább árui. Önök határozzák meg majd a kocsik sorrendjét. – fejezte be a monológot.
- Hmm.. ez érdekesen hangzik. Mit csináljunk ennyi ideig? – fordultam a két céhtársamhoz.
- Van itt minden. Szerintem csak találunk valamit, ami lefoglal. – mondta Tony, aki jelen pillanatban úgy festett, mint kisgyerek a játékboltban.
- Ez egy jó kérdés. – nézett körbe Cassy.
- Én játszani akarok! – szólt közbe lelkesen Hope. - Megehetem Tonyt? – vetette fel az ötletet a szőrpamacs, miközben a srácot méricskélte.
- Ne tedd. Elrontod vele a gyomrod. – vágott közbe a lány mosolyogva.
- Melléfogtál. Bacon ízem van. – mondta félvállról Tony, anélkül, hogy végiggondolta volna a kijelentése értelmét.
Természetesen kis barátunknak máris csorogni kezdett a nyála, Cassy pedig hangosan felnevetett.
- Rendben, akkor csináljatok, amit szeretnétek, de nem az én részemből fogják levonni a károkat. - jelentettem ki, majd egy fához sétáltam, és a tövébe ledőltem az árnyékba.
- Induljon a Banzai!! – fordított nekünk hátat Tony, majd egy rövid gondolkozás után visszafordult: - Na? Ki tart velem? – tette fel a kérdést, melyre határozottan emlékeztem, hogy nemleges választ adtam.
- Hova is? – kérdezte Cassidy, felvont szemöldökkel.
- Mész a nyársra, hogy megsüssünk és megegyünk? – egrecírozta a kishaver már megint a szélmágust.
A gazdája erre a kijelentésére megint csak nevetett, én azonban nem találtam annyira viccesnek, bár lehet, hogy az én humorérzékemmel volt a baj.
- Nem. Igazából még nem ettem Silvernight húst...hmm... - emelte fel fejét. - Rossz azért nem lehet. – nézte az apróságot sátáni mosollyal az arcán.
- Kannibál! – fakadt ki a lány, és még szorosabbra ölelte Hope-ot, már ha ez lehetséges volt.
- Egek. Ti sosem tanultok? - mordultam fel. - Még mindig van elég vasam nektek, szóval ne provokáljátok egymást, mert velem gyűlik meg a bajotok. Jelenleg egy csapat vagyunk, próbáljatok meg úgy is viselkedni! – oktattam ki a két veszekedőt.
- Rendben, Főnök. – engedett Cassy, de azért egy nagyot sóhajtott.
- Rendben Josh. Ha már ennyire jó lelkű vagy, meghívhatnád a bandát ebédelni... vagy mi. – vetette fel az ötletet Tony.
- Ha megígéritek, hogy legalább ma nem marjátok tovább egymást, akkor nem bánom. - tápászkodtam fel.
Hosszabb időt nem mertem mondani, hiszen azt már világosan láttam, hogy ha őket kettőjüket egyedül egy hétre összezárnák, akkor valamelyikük tuti feldobná a pacskert a végére, méghozzá valószínű, hogy a másik keze által.
- Tony? – szólt közbe Cassidy.
- Bacon? – fokozta a dolgot a picúr.
- Ne tereld a témát! – korholta a fiút, majd Hope-ra nézett. – Szóval?
- Rendben hölgyem, uram és ööö... vakar… izé Hope-ocskám....Megígérem! – hajolt meg.
- Azért ennyire véresen nem gondoltam a tiszteletet. – merengtem el.
- Én is. – fogadta el a feltételeimet a lány is.
- Én nem. – felelte Hope.
- Khm... – köszörülte meg a torkát Cassy.
- Jó.. megpróbálom. – adta be a derekát a szőrgombóc.
- Több, mint a semmi. – próbálta kivágni magukat a lány.
- Legyen. De mellékesen megjegyzem, a méret nem nyújt védelmet. – jegyeztem meg utalva arra, hogy ha gond van a kishavert is megdominálom. - Akkor irány az étterem! – vezényeltem a társaságot.
- Még az sem, hogy ennyire édes? – tért vissza az előző gondolatomra Cassy, odanézve az apróság pedig bocsi szemekkel nézett rám.
- Szeretem az állatokat, de a veszekedést nem. Ebből következőleg... az aranyosság sem nyújt védelmet. - jelentettem ki szigorúan.
Erre egy nyelvöltés volt a reakció, amit szerencsére a gazdája meg is torolt egy szájára koppintással.
- Óvatosan, a végén még levágja a nyelved. – korholta, majd mellém sietett. - Pontosan hova megyünk? – kérdezte tőlem.
- Tényleg... hova is megyünk? – kérdezte a fejem felett Tony is, aki éppen repkedni kezdett.
- Ennyit arról, hogy spóroljunk a varázserővel. – gondoltam. - Mit gondolsz? A te ötleted volt, hogy kajáljunk valamit. Éppen éttermet keresünk. - mondtam.
- A Rákfaló perverz Bacon megint menőzik a repkedésével... – mordult rá a kisállat.
- Josh-sama! A kis mitugrász kezdi...nyugtass meg, hogy kaja nélkül hagyjuk. – kezdte a nyafogást a srác.
- Lassan kezdem úgy érezni, hogy ez reménytelen. Talán csak egy órára kellet volna kérnem őket? - gondolkodtam hangosan, majd rövid szünet után folytattam: - Nem Tony, természetesen Hope is kap enni. Elvégre mégis csak élőlény. – zártam le a vitát.
- Hope, viselkedj... tudom, hogy nehéz, de próbálj meg nem beugatni mindenért. – mosolygott rá Cassidy a csöppségre.
- Bocsánat, Rákfaló perverz bacon... – kért nem túl kedvesen elnézést a kishaver.
- Bezzeg ha én kezdtem el volna.... – morogta Tony.
- Szerintem neked is megszavaztam volna a kaját. - mondtam viccelődve, hogy oldjam a feszültséget.
- Oh… akkor nem szóltam. – kezdett dudorászni.
- Ki mennyi pénz hozott magával? – érdeklődött Cassy.
- Hé, nem meghívásról volt szó? – vágott közbe Tony.
Nem akartam felvágni az anyagiakkal, így hát csak sejtelmesen válaszoltam, bár hozzáteszem, nem volt benne semmi hazugság.
- Nem túl sokat, de egy bőséges ebédre biztosan elég lesz. - jelentettem ki nyugodtan.
- Remélem nekünk is elég lesz, és egy bizonyos valaki – pöckölte meg Hope fülét. - nem akarja majd túlzabálni magát, hogy aztán egész úton ki legyen ütve. – ecsetelte a dolgokat a lány.
- Persze, hogy elég lesz. Különben nem hívtalak volna meg titeket. - értetlenkedtem. - Amúgy, ha már a személyes kérdéseknél tartunk... szeretném tudni, hogy ti milyen mágiában vagytok otthon, és milyen szinten? Mint láttam Tony, te szélmágus volnál, de többet nem tudok. – érdeklődtem én is.
- Igen. – bólintott Tony. - Szélmágia. Kezdő szinten állok még, ellenben elég jártas vagyok a harcművészetekben. Nagyon jártas... – tette hozzá.
- Na, ezt majd egyszer leteszteljük. – jegyeztem meg magamnak a dolgot.
- Én személy szerint Kristálymágiát és Tűzmágiát használok... nem teljesen kezdő, de bőven nem profi szinten. Emellett van pár mágikus tárgyam, amik jól jöhetnek. – válaszolt a kérdésemre Cassidy is.
- Hát, a tárgyak tekintetében én is jól állok, ezen felül, mint már láthattátok, fegyvermágiát használok. Ugyan bő a repertoárom, de sajnos még nem vagyok benne valami profi. - ismertem el én is a hiányaimat.
- Nem leszünk mi rossz csapat akkor. – mosolygott megint a lány. – Kezdők.
- Emberek, emberek! Étterem a láthatáron. A következő kanyarnál jobbra! – jelzett Tony kutya, hogy szagot fogott.
- Nagyszerű, akkor irány arra! – adtam ki az utasítást vidáman, mivel már én is kezdtem éhes lenni.
- Kajaaa!!! – kiáltott fel az eddig mellettem sétáló Cassy, majd rohanni kezdett. - Josh, egyébként, egy angyal vagy, kösz a meghívást! – vigyorodott rám hátrafelé.
- Ugyan, szóra sem érdemes. - jegyeztem meg, és továbbra is változatlan tempóban baktattam tovább
Ezután bementünk a vendéglátó ipari egységbe, majd helyet foglaltunk az egyik szimpatikus asztalnál.
- Na akkor mindent bele, ne szerénykedjetek. Annyit ehettek, amennyit csak akartok! - mondtam nagylelkűen, miután elhelyezkedtünk.
- Imádlak, Josh, köszi! – csapta össze a kezeit Cassy.
- Köszi, köszi! – hálálkodott Hope is.
- Oh, kihívás elfogadva! - dörzsölte össze a kezeit Tony. - Amúgy én még meg sem köszöntem, mester! Köszönjük!! – csapott rá az asztalra. - Hoppá.
- Jaj! – sóhajtott nagyot Cassidy, majd a fejére tette a kezét. - Nem kéne azonnal egy kártérítési számlával nyitni. – vigyorodott el.
- Nyugi na! Nem kell egyből rosszra gondolni... – emelte fel a fejét a srác és körbenézett, hogy valaki nem figyelte-e. - Vagy mégis? - nézett tovább.. - Áh, nem. – dőlt hátra nyugodtan, majd elkezdett himbálózni a székkel.
- Na, egy kikötésem azért még volna, még mielőtt mindenki szabadjára engedi magát. Bár nem tudom, hogy az alkohol mennyire népszerű nálatok, de a lényeg, hogy legfeljebb egy korsó sörnek megfelelő mennyiséget ihattok, tekintve, hogy ma még dolgoznunk is kell. - mondtam komolyra fordítva a szót. - Persze ez rám is vonatkozik. - tettem hozzá lehangoltan.
- Öhm...máglyára vethettek, de én még a céhházban is tejet iszok. – nevette el magát Tony.
- Ez egyszer egyetértünk. – nevetett fel a lány is. - Ez meg itt, - böködte meg Hope fejét. - szigorúan bele se szagolhat.
- Akkor ezt hiszem ezzel nem is lesz problémánk. - mosolyodtam el, majd hívtam a pincért.
Tony egy normál adag étellel indított, míg Cassidy nem szerénykedve a rendeléssel ötféle kaját rendelt, és végül jómagam három fogásos ebédet és természetesen egy korsó sört rendeltem.
- Amúgy, Josh, nem vagy te fiatal az iváshoz? Csak mellékesen. – kérdezte, miközben lenyelte a falatot.
- Ugyan már, nehogy ilyeneken fennakadjunk. Szerinted Cana mikor kezdte? - vetettem oda kissé morcosan, aztán felhörpintettem a felét a korsónak.
- Szerintem kábé... tizenkét évesen? – kuncogott. - Vagy már korábban.
- Akkor nem hiszem, hogy velem kéne itt vitatkoznod. - jelentettem ki immáron kissé jobb hangulatban.
- Igeni~~s – emelte fel megadóan a kezét, majd folytatta az evést.
Éppen elfogyasztottuk a kajánkat, amikor is egy éles füttyszó hallatszott, amely, mint kiderült azt jelezte, hogy ideje indulnunk.
- Na fene, ezt jól beidőzítettük. – állt fel Tony, majd a vállára vette a motyóját.
- Menjetek csak, én még fizetek. - dobtam oda, miközben a tárcámat kerestem.
- Jobb lesz rohanni. – kapta fel Hope-ot Cassy, mire a kis állat egy szép nagy büfit produkált. - Édes Istenem, neked is túl kellett zabálnod magad... figyelmeztettelek. Na siessünk. – korholta a lány, majd megindult.
Mikor odaértünk a kocsikhoz, Max már egy közeli víztorony tetején várakozott.
- Önök ugye a felbérelt mágusok? – jött oda hozzánk az egyik kocsis, mire mi csak bólintottunk. - Kérjük foglalják el a helyüket a kocsik mellett. – adta ki az utasítást nekünk.
- Akkor azt hiszem, hogy én a fegyvereket fogom őrizni. Elvégre ez testhezálló feladatnak tűnik. - mosolyodtam el. - És ti? – kérdeztem a társaimat.
- A robbanó lakrimák megfelelnek. – válaszolt Tony, majd elindult a választott kocsijához, de néhány lépés után megállt és visszafordult. - Cassy, Hope...velem tartotok? – kérdezte.
- Hát... – tanakodott egy rövid ideig a lány. - Persze. Végül is, miért ne? – adta meg a feleletet.
- Cassy! – nyüszítette Hope. - Megint vele kell lenni? – problémázott a kishaver.
- Ne nyavalyogj. – mosolygott rá a lány. - Inkább próbálj meg megbékélni vele, együtt leszünk még jó ideig.
- Végre valaki értelmesen áll hozzá a dolgokhoz. – könyveltem el magamban egy piros pontot Cassy-nek. - Azért fél szememet rajtatok is rajtatok tartom. - mondtam már távolabbról a bandának.
- Amúgy még most sem tudom Hope mi a bajod velem... Na de mindegy, majd megbékélsz. – indult el Tony is a választott kocsi felé.
- A baja egyszerű... nem szereti a fiúkat a közelemben. – rántotta meg a vállát a lány. - És te rosszul mutatkoztál be neki alapból is.
- Hmph… neked köszönheti a csúnya bemutatkozásom. – kezdett vitába már megint a fiú. - De megígérem, jóváteszem. – hallottam a hátam mögött a folytatást.
- Ezt már szeretem! – gondoltam, bár látni már nem láttam őket, csak hallottam.
- Majd megbékél. – hallottam még Cassidy válaszát is.
- Talán nem is lesz olyan nehéz a közös munka. – kezdtem egyre optimistábban látni a dolgokat.
Így tehát mindenki elfoglalta a helyét, és útra kelhettünk az célunk felé. A kocsik nem haladtak valami eszeveszett tempóban, de azért egészen jó ütemben haladtak el mellettünk a házak, majd kiértünk a városból. Azután a házak elkezdtek egyre kisebbek és kisebbek lenni, míg végül minden eltűnt mögöttünk.

Élveztem a környék viszonylagos csendjét, ami megnyugtatott. Régen volt már alkalmam megpihenni legalább egy kicsit is. Persze nyugalmam nem tartott soká, hiszen valami közvetlenül fülem mellett felzúgott.
- Hölgyem és uraim, néhány perc múlva elkezdődik a készülődés… - hangzott a fülem mellett elhelyezett hangszóróból az üzletvezető hangja.
Nem dühből, vagy bosszúból, csupán ösztönből ököllel belecsaptam a hangszóróba, mire az sisteregve megadta magát. A viszonylagos csend viszont nem állt vissza, mert a tetőn több hangszóró is volt. Szerencséjükre azok már messzebb voltak, nem bántották a fülemet.
- … a karaván egy óra múlva indul útjára, méghozzá Acalypha felé.
Jó volt megpihenni, de igazából nem bántam, hogy nem napokat kell várnom. Szerettem volna túl lenni már az egészen, mivel a nyálcsorgató tündérekhez semmi kedvem se volt.
- Az indulás helye a város északi víztornya alatt található. A város elhagyásáig az őrség vigyáz a szállítmányra, utána már maguk felelnek az áruért. Tizenöt ponyvás szekérből áll a csoport.
Oh, így már érdekesebb volt a játék, és nem kis felelősség zuhant a vállamra. Én és három csipp-csöpp farkatlan manó egy egész karavánra. Jó, ott volt még az a szánalmas plüss is, amit biztos az egyik sarki játékboltban szereztek. Utáltam a csipogó játékokat, amik ráadásul az igazi élőlényeket igyekeztek utánozni, szánalmas sikerrel.
- A legtöbbje általános felszerelést szállít - fegyvereket, deszkákat, motorbicikliket, térképeket. Három tartalma azonban különösen fontos: az egyik robbanó lacrimákkal van megrakva. Ezt onnan lehet felismerni, hogy a kocsis mindig feltűnően ideges és izzad.
Remek, egy idegbeteg ül a robbanószerek tetején. Még a végén egy picit élvezni is fogom ezt a túrát, ha kellő távolságot tartok a sírógörcsös csapattól.
- A második nyers lacrimákat szállít, a harmadik rakománya pedig a Lendis legdrágább árui. Önök határozzák meg majd a kocsik sorrendjét.
És végre befejeződött a nagy tájékoztató és újra csend állt be. Csend, ami fél pillanatig sem tartott, mert a kis csipogó tündérkék azonnal rázendítettek. Képtelenek voltak befogni azt a hatalmas csőrüket. Kit tudja… lehet megállt volna a szívük, ha nem jártathatják a szájukat. Lehet csak úgy képesek levegőt venni, ha közben dumálnak, mert nem tudják, hogyan kell még lélegezni, és egy szellőztető rendszerre van szükségük. Az öreg törpe porontyaiból ezt is kinéztem. Beteg volt ott mindenki…
Tovább feküdtem, s megvártam, míg a kisiskolás menet eltávolodik, még csak az hiányzott, hogy engem is megpróbáljanak bevonni a nyáladzásukba. Mikor már kellően messze jártak felkerekedtem, motyómmal együtt leugrottam a tetőről és visszamentem az üzletbe. Az üzletvezető meglepetten nézett rám.
- Mi történt, Maximilián? Talán volna még pár kérdése?
A pofám leszakad az ilyen záptojásagyúaktól. Képtelen megjegyezni, hogy Max a nevem nem pedig „Maximilián”?!
- Tényleg muszáj volt ezt a három vackot felfogadnia mellém?
- De hiszen az előbb ön is hallhatta, hogy a karaván jóval nagyobb, mint amit egy mágus egyedül képes lenne megvédeni.
- Biztos vagyok benne, hogy nélkülük könnyebb dolgom lenne! Csak galibát fognak okozni, ha esetleg harcra kerülne a sor. Ezek rinyálni fognak egymás után, és képesek lesznek a karaván épségét kockáztatni egymásért! Ezek egymást és önmagukat többre tartják, mint az adott szavukat, miszerint elkísérik a karavánt!
- Ugyan-ugyan! Ne ítéljen ilyen elhamarkodottan, Maximilián! Hiszen még nem is ismeri őket. Jóravaló, megbízható mágusok ők.
Elsötétült tekintetemet a férfi szemébe fúrtam.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy én nem vagyok megbízható? – kérdeztem, baljóslatúan.
- Nem, nem! Erről szó sincs! Nem kételkedem abban, hogy maga is egy remek mágus, viszont ők is azok. Ők és maga pont annyira különbözik, mint az ég és a föld.
- Ne kezdje a bölcselkedő rizsát! – szóltam a férfira, miközben kezeim ökölbe rándultak. - Hallottam már elege… - szavam elakadt, mert az üzletvezető háta mögött megláttam valamit. Valamit, ami megbabonázott.
Tekintetemet le se vettem a formás vonalairól. A pultig sétáltam, majd átlendültem fölötte.
- Maximilián?! Maga meg mit…? – rikkantott riadtan a férfi, de torkára fagyott a szó, mikor irányába nyúltam.
A férfi már majdnem sikoltott, de aztán hangosan fellélegzett, mikor észrevette, hogy a kezem elhaladt a torka mellett és a mögötte nyújtózkodó gitárnyakat ragadtam meg.
- Ezt kipróbálom – jelentettem ki, ahogy magamhoz vettem a gitárt.
- Oh, csak nyugodtan, rajta! Képzelje ez egy egészen új típusú ebből a sorozatból! Mágikus lakrimák vannak a gitártestben! Ráadásul önhangoló! Sajnos többet nem tudok mondani erről a hangszerről, mert ez inkább Davis szakterülete, aki ma szabadnapos.
- Mindegy… Lényegtelen.
Igazából nem is érdekelt a férfi szövegelése. Szemeim le sem vettem a hangszerről. Leültem vele az eladói pultra. Ujjaimat finoman végighúztam a nyakon, s a testen, majd a húrokon is. Ahhoz képest, hogy ezt a gitárt már a technika megfertőzte egészen szép volt, bár nyomába se érhetett az én öreg akusztikusomnak, amit Erik fején vertem szét, hogy lerázhassam.
- Kér egy pengetőt?
Válaszul csak úgy szimplán megpengettem a hangszert.
- Rendben, értem.
Kissé mesterséges hangja volt a gitárnak, bár a benne dolgozó mágikus fejlesztések igyekeztek a lehető legtermészetesebb hangot adni. Már régen játszottam, tudtam, hogy sokat kophatott a tudásom, ezért valami egyszerűbb dalt igyekeztem játszani. Először a kiválasztott dal akkordjait pengettem végig, szépen egymás után, hogy tudjam mennyit sikerült kopnia az ujjaimnak. Ám meglepetten vettem észre, nem felejtettem annyit, mint azt vártam. Halványak elmosolyodtam, majd mély levegőt vettem és belekezdtem a dalba. Ám hamar megszakadt a dal, mert a harmadik akkordváltásnál megbotlottak az ujjaim. Halkan felmordultam, de aztán másodjára is nekiestem, és most már minden tökéletes volt. Csak pengettem és pengettem. Miközben körülöttem a megannyi régi emlékkép megelevenedett és keringőt kezdtek járni egyre jobban feltámadott a régi tudományom. A dal felénél már szólózni is mertem, de torkomat egy hang sem hagyta el, én nem voltam az éneklős típus, mint Felix. Behunyt szemmel élveztem, ahogy a feledni akart régi emlékek, most körbe-körbe röpködnek körülöttem, s magukkal hozzák azoknak a régi pillanatoknak a nosztalgikus ízét.
A bélpokos Csipasz, aki folyton a fejét tömte, ha volt két szabad minutája. Megannyit hülyéskedtünk együtt. Probulus, aki megbízható bajtársam volt mindig akárhová is sodort a szél, még annak ellenére is, hogy ő nem volt harcos. Anoya, a hisztérika jéghercegnő, akit úgy faképnél hagytam anno, már azt sem tudom, hogy hol és miért. Erik, aki bátyámnak hitte magát és igyekezett a helyes úton tartani. A kis Alice, aki egész beütésmentes volt, amíg Csipasz nem gyakorolt rá rossz hatást az egyik közös megbízásunkon. Varens, a kukacos Nebáncsvirág, akitől képtelenség volt szabadulni. Arthur, aki megannyi dologra megtanított, mikor még kis porbafingó voltam. Sagat, aki magához vett, mert látott bennem valamit. Apa, aki…
Pengető kezem hirtelen ledermedt, s a gitárra csaptam vele. A hangszer azonnal elhallgatott, mire az emlékképek riadtan szétszaladtak, s semmivé foszlottak.
- Kérem, ne hagyja abba! Olyan kellemes kis dalt játszott.
Az órára néztem, és meglepetten vettem észre, hogy jól elrepült az idő, már alig volt negyed órám.
- Tudja ez a dal emlékeztetett egy krónikásra, aki az országot járta, s hősökről énekelt a város főterén. Ő is hasonlóan játszott, mint maga, Maximilián.
Gyilkos pillantásokat vetettem a férfire, mire az összerezzent, s elnémult. A gitárt finoman a pultra helyeztem, elvégre nem a hangszer ártott nekem.
- Ideje mennem… - azzal sarkon fordultam, s elhagytam az üzletet.
Mivel tudtam hová kell menni nem pazaroltam az időt, felugrottam az első szemközti ház tetejére és elindultam a víztorony tetejére. Még bőven időben voltam, ezért nem rohantam sehová, kellemes kissé kocogós tempóban haladtam, s ugráltam a tetőkön, mígnem elértem az utolsó házra, ami legközelebb volt a víztoronyhoz. Egy átlagos embernek távol lett volna a víztorony, de nekem nem. Az én rugóimban volt annyi erő, hogy egészen a torony létrájáig ugorjak. Hátrasétáltam a tető pereméig, majd nekifutottam és elrugaszkodtam. Jobbomat előrenyújtottam, s éppen hogy, de pont meg tudtam kapaszkodni az egyik létrafokban.
A torony tetején süttettem magamat a hátralévő pár percben, amíg a lagzis menet meg nem érkezett. Akkora zsivajjal érkeztek meg, hogy el sem lehetett téveszteni őket. Mivel idő volt felkerekedtem, s leugrottam mögéjük, hogy a kocsisok legalább ne essenek teljes pánikba, hoyg néhány tejfölösszájú fogja óvni őket.
- Önök ugye a felbérelt mágusok? – a csipetcsat nagyokat bólogatott. - Kérjük, foglalják el a helyüket a kocsik mellett!
Amíg az óvodás brigád megbeszélte, hogy ki melyik kocsit kíséri én egy lépést sem tettem. Még véletlenül se akartam közelebb lenni egyikükhöz se, mint amennyi feltétlenül szükséges volt. Bőven sok volt az irritáló illatfelhő, amit maguk után húztak. A fegyvereket és a robbanó lakrimákat lestoppolták, így maradt a drágaságrakomány… Elfoglaltam a helyem, s rövidesen el is indult a díszmenet. Egészen jól haladtunk, hiszen szép lassan eltűnt mögöttünk a város.

Spoiler:

//Bocsi srácok a késésért. Többet nem fordul elő.//

Örültem, mikor végül a bunkó srác lelépett. Nagyon unszimpatikus volt, és ahogy elnéztem, nem csak nekem, de a társaimnak is. A megbízónk ezt követően belefogott a teendőink felvázolásába.
- Hölgyem és uraim, néhány perc múlva elkezdődik a készülődés, a karaván egy óra múlva indul útjára, méghozzá Acalypha felé. Az indulás helye a város északi víztornya alatt található. A város elhagyásáig az őrség vigyáz a szállítmányra, utána már maguk felelnek az áruért. Tizenöt ponyvás szekérből áll a csoport. A legtöbbje általános felszerelést szállít - fegyvereket, deszkákat, motorbicikliket, térképeket. Három tartalma azonban különösen fontos: az egyik robbanó lacrimákkal van megrakva. Ezt onnan lehet felismerni, hogy a kocsis mindig feltűnően ideges és izzad. A második nyers lacrimákat szállít, a harmadik rakománya pedig a Lendis legdrágább árui. Önök határozzák meg majd a kocsik sorrendjét.
Igyekeztem mindent megjegyezni, de valamiért volt egy olyan érzésem, valamit el fogok felejteni. Vagy már el is felejtettem. Mi határozzuk meg a sorrendet… azt hiszem, a robbanós részleg felügyeletét inkább átpasszolnám valaki másnak. Gyerekkel vagyok.
- Hmm… ez érdekesen hangzik. Mit csináljunk ennyi ideig? – fordult felénk Josh.
Na, igen, ez egy jó kérdés. Én semmi esetre sem akartam végigülni az egészet. Nem is bírnám ki… legalábbis bajkeverés nélkül biztos nem.
- Van itt minden. Szerintem csak találunk valamit, ami lefoglal. – mondta Tony, aki jelen pillanatban úgy festett, mint kisgyerek a játékboltban.
- Ez egy jó kérdés. – néztem körbe.
- Én játszani akarok! – jelentette be Hope nagy lelkesen. - Megehetem Tonyt? – vetette fel a kérdést, miközben elég erőteljesen méricskélte Tonyt.
Erre picit megpöcköltem a jószág fülét.
- Ne tedd. Elrontod vele a gyomrod – mosolyodtam el kedvesen.
- Melléfogtál. Bacon ízem van – felelte Tony, de szerintem nem gondolta végig a mondat jelentését Hope számára.
A törpének szinte szabályosan csorogni kezdett a nyála, és komolyan úgy bámulta a fiút, mint aki azon gondolkodik, hogy egye meg. Ezt látván muszáj volt elnevetnem magam.
- Rendben, akkor csináljatok, amit szeretnétek, de nem az én részemből fogják levonni a károkat – jelentette be Josh, miközben az egyik fához sétált, és leheveredett a tövébe.
- Induljon a Banzai!! – kiáltott fel lelkese Tony, hátat fordítva nekünk. - Na? Ki tart velem? – kérdezte, mire elgondolkodtam egy kicsit.
- Hova is? – vontam fel a szemöldököm.
- Mész a nyársra, hogy megsüssünk és megegyünk? – kérdezte Hope, mire legszívesebben fejbe kólintottam volna, de csak nevettem rajta egy kisebbet.
Tényleg szigorúbbnak kéne lennem vele. Túl sok gúnyos megszólalást és harapdálást engedek neki.
- Nem. Igazából még nem ettem Silvernight húst...hmm... - fordult felénk. - Rossz azért nem lehet – terült el egy ördögi mosoly az arcán, miközben Hope-ot méregette.
- Kannibál! – förmedtem rá, és még jobban magamhoz szorítottam a pöttömöt, noha így szinte megfojtottam.
- Egek. Ti sosem tanultok? – Mordult fel elégedetlenül Josh. - Még mindig van elég vasam nektek, szóval ne provokáljátok egymást, mert velem gyűlik meg a bajotok. Jelenleg egy csapat vagyunk, próbáljatok meg úgy is viselkedni!
- Rendben, Főnök –sóhajtottam fel megadóan.
- Rendben Josh. Ha már ennyire jó lelkű vagy, meghívhatnád a bandát ebédelni... vagy mi
~ Valaki nem fél kajáért kuncsorogni…
- Ha megígéritek, hogy legalább ma nem marjátok tovább egymást, akkor nem bánom. – kelt fel a helyéről.
Ez egy szívatós kérés volt… és magamból kiindulva lehetetlen. Vagyis inkább Hope-ból kiindulva, mert Tonyval nekem nincs bajom.
- Tony? – vontam kérdőre válaszügyileg.
- Bacon?
- Ne tereld a témát! – korholtam Hope-ot, majd a srácra néztem. – Szóval?
- Rendben hölgyem, uram és ööö... vakar… izé Hope-ocskám....Megígérem! – hajolt meg, de annyira nem volt meggyőző.
- Én is. – egyeztem bele kissé nehézkesen, bár nem tudtam, mennyire fogom tudni teljesíteni a követelményt.
- Én nem. – vetett ellen Hope.
- Khm... – köszörültem meg a torkom figyelmeztetően.
- Jó.. megpróbálom. – adta meg magát a picike.
- Több, mint a semmi – sóhajtottam fel.
- Legyen. De mellékesen megjegyzem, a méret nem nyújt védelmet. – Na ez nem volt bíztató… jobb lesz vigyáznom Hope szájára… - Akkor irány az étterem!
- Még az sem, hogy ennyire édes? – emeltem fel Hope-ot s felé fordítottam, a pici pedig tündéri szemekkel nézett.
- Szeretem az állatokat, de a veszekedést nem. Ebből következőleg... az aranyosság sem nyújt védelmet. - jelentette ki szigorúan.
Asszem ez egy különbség a férfiak és a nők között. Én például soha nem tudok ellenállni annak, ha ilyen aranyosan néz rám Hope.
A töpszli erre kiöltötte a nyelvét, mire kissé rémülten koppintottam rá a szájára.
- Óvatosan, a végén még levágja a nyelved – figyelmeztettem, majd Josh mellé siettem. - Pontosan hova megyünk? – kérdezte tőlem.
- Tényleg... hova is megyünk? – kérdezett rá Tony is, ahogy repkedni kezdett.
És akkor ne pazaroljuk a varázserőnket. Hát, egészségére.
- Mit gondolsz? A te ötleted volt, hogy kajáljunk valamit. Éppen éttermet keresünk. – felelte Josh.
- A Rákfaló perverz Bacon megint menőzik a repkedésével... – mordult rá Hope, mire megint bepöcköltem.
Az előbb volt szó arról, hogy ne kötekedjünk, erre ő máris kezdi. Agyam eldobom…
- Josh-sama! A kis mitugrász kezdi...nyugtass meg, hogy kaja nélkül hagyjuk. – köpte be azonnal a Silvernightot Tony.
- Lassan kezdem úgy érezni, hogy ez reménytelen. Talán csak egy órára kellet volna kérnem őket? – mélázott el hangosan Josh, majd folytatta, ezúttal hangosabban. - Nem Tony, természetesen Hope is kap enni. Elvégre mégis csak élőlény.
- Hope, viselkedj... tudom, hogy nehéz, de próbálj meg nem beugatni mindenért. – mosolyogtam rá a társamra.
- Bocsánat, Rákfaló perverz bacon...
Hát ez nem volt túl kedves… de a bocsánat szó ott volt… ez haladás.
- Bezzeg ha én kezdtem el volna....
- Szerintem neked is megszavaztam volna a kaját. - mondta kicsit viccelődve Josh, szerintem ezzel akarta oldani az érezhetően egyre nagyobb feszültséget.
- Oh… akkor nem szóltam.
Ez aztán gyors váltás volt…
- Ki mennyi pénz hozott magával? – érdeklődtem végül.
- Hé, nem meghívásról volt szó? – vágott közbe Tony szinte azonnal.
- Nem túl sokat, de egy bőséges ebédre biztosan elég lesz. - jelentettem ki nyugodtan.
- Remélem nekünk is elég lesz, és egy bizonyos valaki – pöcköltem meg Hope fülét célzásszerűen. - nem akarja majd túlzabálni magát, hogy aztán egész úton ki legyen ütve.
- Persze, hogy elég lesz. Különben nem hívtalak volna meg titeket. – jegyezte meg. - Amúgy, ha már a személyes kérdéseknél tartunk... szeretném tudni, hogy ti milyen mágiában vagytok otthon, és milyen szinten? Mint láttam Tony, te szélmágus volnál, de többet nem tudok.
Igen, ez egy jogos kérdés volt, és már nekem is megfordult a fejemben. Azért jó lenne tudnunk egymás képességeiről, hátha valami tervet is össze lehet hozni belőle.
- Igen – bólintotta Tony is. - Szélmágia. Kezdő szinten állok még, ellenben elég jártas vagyok a harcművészetekben. Nagyon jártas...
Kis felvágós. Láttam Hope-on is, hogy erre gondol, de kivételesen nem szólalt meg, kapott is érte egy bíztató simogatást a fejére.
- Én személy szerint Kristálymágiát és Tűzmágiát használok... nem teljesen kezdő, de bőven nem profi szinten. Emellett van pár mágikus tárgyam, amik jól jöhetnek – feleltem, végiggondolva képességeim listáját.
- Hát, a tárgyak tekintetében én is jól állok, ezen felül, mint már láthattátok, fegyvermágiát használok. Ugyan bő a repertoárom, de sajnos még nem vagyok benne valami profi – Ő legalább nem fél elismerni a hiányosságait.
- Nem leszünk mi rossz csapat akkor. – mosolyodtam el ismét. – Kezdők.
- Emberek, emberek! Étterem a láthatáron. A következő kanyarnál jobbra! – riadoztatott minket Tony, mire felcsillantak a szemeim.
- Nagyszerű, akkor irány arra! – utasította a bandát Josh, de nekem mondani se kellett volna.
- Kajaaa!!! – kiáltottam fel teljes lelkesedéssel, majd rohanni kezdtem előre. - Josh, egyébként, egy angyal vagy, kösz a meghívást! – vigyorogtam még hátra rá.
- Ugyan, szóra sem érdemes – hárította a hálálkodást, és ő velem ellenben továbbra is nyugodt tempóban folytatta az útját.
Amint beléptünk az épületbe, én levetettem magam a törpével az első utunkba kerülő, normálisan kinéző helyre.
- Na akkor mindent bele, ne szerénykedjetek. Annyit ehettek, amennyit csak akartok! – jelentette be Josh nagylelkűen, mire legszívesebben a nyakába ugrottam volna.
Imádom a meghívásokat! Főleg a „zabálj, amennyit bírsz” kategóriájúakat!
- Imádlak, Josh, köszi! – csaptam össze a kezeim.
- Köszi, köszi! – hálálkodott heves farkcsóválással Hope is.
- Oh, kihívás elfogadva! – dörzsölte össze a tenyereit Tony is. - Amúgy én még meg sem köszöntem, mester! Köszönjük!! – csapott rá egy nagyot az asztalra. - Hoppá.
- Jaj! – sóhajtottam fel, majd a fejemre tettem az egyik kezem. - Nem kéne azonnal egy kártérítési számlával nyitni. – vigyorodottam el, bár aztán valójában bagoly mondja a verébnek eset.
Szerit nem még mindig én voltam hármunk közül az a céhben, akinek a nevén a legtöbb szék és egyéb bútor halála virít.
- Nyugi na! Nem kell egyből rosszra gondolni... – nézett körbe, hogy valaki nem figyelt-e fel ránk. - Vagy mégis? – vizslatta tovább a terepet - Áh, nem. – dőlt hátra végül teljes nyugalomban, majd himbálózni kezdett a székével.
- Na, egy kikötésem azért még volna, még mielőtt mindenki szabadjára engedi magát. Bár nem tudom, hogy az alkohol mennyire népszerű nálatok, de a lényeg, hogy legfeljebb egy korsó sörnek megfelelő mennyiséget ihattok, tekintve, hogy ma még dolgoznunk is kell – fordította komolyra a szót Josh, bár engem ez a veszély nem fenyegetett. - Persze ez rám is vonatkozik - tettem hozzá nem épp a legnagyobb lelkesedéssel.
- Öhm...máglyára vethettek, de én még a céhházban is tejet iszok – nevetett fel Tony.
- Ez egyszer egyetértünk– csatlakoztam hozzá én is. - Ez meg itt, - böködtem meg Hope fejét megint. - szigorúan bele se szagolhat.
- Akkor ezt hiszem ezzel nem is lesz problémánk – mosolyodott el a fegyvermágus, majd hívatta a pincért.
Én kapásból ötféle dolgot rendeltem – persze itt kell Hope-ra is gondolni – míg a társaim jóval ésszerűbb adagokkal kezdtem. Azért elég érdekes, hogy lány vagyok, mégis én zabáltam a legtöbbet… mondjuk nem, mintha különösebben érdekelne.
Felfigyeltem rá, hogy Josh egy korsó sört is rendelt.
- Amúgy, Josh, nem vagy te fiatal az iváshoz? Csak mellékesen – jegyeztem meg, miközben lenyeltem egy falatot.
Bár az is tény, hogy amint ezt kimondtam, bevillant az agyamba Cana képe. És a társam is vele példálózott.
- Ugyan már, nehogy ilyeneken fennakadjunk. Szerinted Cana mikor kezdte? – vetette felém kissé morcosan, majd felhajtotta a korsó tartalmának legalább a felét.
- Szerintem kábé... tizenkét évesen? – kuncogtam el magam. - Vagy már korábban.
- Akkor nem hiszem, hogy velem kéne itt vitatkoznod - jelentette ki mér valamivel jobb kedvben.
- Igeni~~s – emeltem fel egy hosszabb időre a kezeim megadóan, majd folytattam az érkezést.
Éppen végzett mindenki az evéssel, mikor éles füttyszó szelte át a levegőt. Beletelt egy pillanatba, amíg tudatosult bennem, hogy ez az indulásunkat jelenti.
- Na fene, ezt jól beidőzítettük – állt fel Tony azonnal, majd a hátára vette a cuccait.
- Menjetek csak, én még fizetek - mondta Josh, miközben gondolom a tárcája után kutatott.
- Jobb lesz rohanni – kaptam fel Hope-ot az asztalról, mire egy hatalmasat böfögött.
Mondtam neki, hogy ne egye tele magát… de hát így hallgat a gyerek az „anyjára”.
- Édes Istenem, neked is túl kellett zabálnod magad... figyelmeztettelek. Na, siessünk. – korholtam meg szigorúan a picit, majd elindultam.
Mikor odaértünk a kocsikhoz, a víztorony tetején kiszúrtam a negyedik… vagyis ötödik… nem is, Tony tojásával a hatodik tagot.
- Önök ugye a felbérelt mágusok? – lépett elénk egy kocsis, mire egyszerre bólintottunk. - Kérjük foglalják el a helyüket a kocsik mellett – utasított minket.
- Akkor azt hiszem, hogy én a fegyvereket fogom őrizni. Elvégre ez testhezálló feladatnak tűnik – mosolyodott el Josh, és erre csak helyeselni tudtam. - És ti?
- A robbanó lakrimák megfelelnek – válaszolta Tony, majd elindult a kocsihoz, de pár lépés után visszafordul hozzánk. - Cassy, Hope...velem tartotok?
- Hát... – gondolkodtam el egy kis ideig.
Pont a robbanó lakrimákat nem akartam, elvégre azokkal gond lehet. De ha ketten vagyunk, úgy már talán nem olyan macerás… majd vigyázok a pöttömre, ahogy eddig is.
- Persze. Végül is, miért ne? – adta meg a feleletet.
- Cassy! – nyüszítette Hope nem épp helyeslően. - Megint vele kell lenni?
- Ne nyavalyogj – mosolyogtam rá bíztatóan. - Inkább próbálj meg megbékélni vele, együtt leszünk még jó ideig.
- Azért fél szememet rajtatok is rajtatok tartom – figyelmeztetett még minket kicsit távolabbról Josh, én pedig tudtam, ezt komolyan kell venni.
- Amúgy még most sem tudom, Hope, mi a bajod velem... Na de mindegy, majd megbékélsz – lódult meg újra a robbanó lakrimák felé Tony.
- A baja egyszerű... nem szereti a fiúkat a közelemben – világosítottam fel, miközben rántottam egyet nemtörődöm módon a vállamon. - És te rosszul mutatkoztál be neki alapból is.
- Hmph… neked köszönheti a csúnya bemutatkozásom. – ~ Vitaszagot érzek a levegőben… ennek nem lesz jó vége. - De megígérem, jóváteszem.
- Majd megbékél – biccentettem végül barátságosan, és megborzoltam a pöttöm fejét.
Úgyis össze leszünk még zára jó ideig… pukkancs kis pöttöm, de előbb-utóbb ő is meg fog nyugodni. Csak egy kis idő kérdése.
Még láttam, hogy Max is leugrik a helyéről, majd a tőlünk legtávolabb lévő rakományhoz megy. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel az antiszoc sráccal nem fogunk sokat beszélgetni…
Kényelmes tempóban haladtunk, de én végig percenként szemeztem a mellettünk lévő kocsival. A robbanó lacrimák veszélyesek… nem kéne közbejönnie semminek. A várost aránylag hamar magunk mögött hagytuk, és ettől éreztem csak igazán úgy, hogy a küldetés elkezdődött.

Jó ütemben haladtunk, a kocsik ritmusosan gördültek végig az úton, és bár a rázkódás nem volt éppen ínyemre, mégis az eseménytelenség miatt majdnem leragadt a szemem. Hogy előzzem az álmosságot, úgy döntöttem, hogy inkább beszédbe bonyolódom a kocsissal, hátha el tudjuk ütni az időt ketten.
- Mondja csak jóember, nem tudja, hogy milyen fegyvereket is szállítunk? Tudja, fegyvermágusként érdekelnek az ilyesmik. – mondtam.
- Hát… Mindenfélét. – mondta nem túl kimerítően.
- Nos, azt hiszem erről ennyit. – lombozódtam le kissé, de hát mit volt mit tenni, inkább új beszédtéma után kutattam a fejemben, de sajnos nem jutott eszembe semmi más, amiről az öreg kocsissal beszélgethettem volna, tehát inkább csöndben maradtam.
Még csak állatok sem nagyon voltak az erdőben, jobbára csak madarakat láthattam, azokat is csak alig, mivel a nap olyan hevesen tűzött, hogy majd kiégette a szememet. Még jó, hogy a kocsikon volt némi ponyva, így a rám verődő napsugarak jó részét elnyelte.
Az unalom tehát tökéletesen biztosított volt, viszont volt egy olyan érzésem, hogy ez még mindig jobb, mint ha túl mozgalmas lenne a helyzet.
Elég hosszú utat sikerült megtennünk estére, és egy táborhelyhez értünk, ahol is lepakoltunk. Jól látható volt, hogy a helyet már nem egyszer használták efféle céllal, hiszen nagy, közel térdig érő kövek voltak szanaszét szórva, melyek ülőalkalmatosságként funkcionáltak, valamint a tűzrakó hely is szépen elő volt már készítve, szintén kövekkel kirakva.
- Egész takaros kis hely. – gondoltam, miközben leszálltam a szekérről.
Kissé megnyújtóztattam elgémbeCrimsonett tagjaimat, majd a többiekhez mentem.
- Na, milyen volt az út? - kérdeztem érdeklődően, remélve, hogy ők talán jobban élvezték, mint én.
- Unalmas. – vágta rá egyszerre Cassy és Hope.
- Na, na, na! Ennél azért több! – szólt közbe Tony, és Hope-ra nézett. - Csendes! – folytatta, miután megköszörülte a torkát.
- Akkor ennek örülök. - kacsintottam Tonyra, hiszen értettem a célzását. - Na de akkor ne is ácsorogjunk itt tovább, inkább segítsünk a kocsisoknak lepakolni! - javasoltam a dolgot, majd egy nagy levegőt vettem és odaléptem Max-hoz. - Nos, bár nem indult valami jól az ismerkedésünk, de remélem, azért tudunk majd együtt dolgozni. – mondtam neki, mivel jobban szerettem volna, ha nincs a csapaton belül ellentét.
- Ha nem lesztek láb alatt, akkor nem lesznek ilyen gondjaink. – felelte, miközben csak a szeme sarkából sandított rám.
- Ó hogy az a kis… - nyeltem vissza a dühömet, és egy mély sóhajtással adtam csak hangot nem tetszésemnek.
A skacok erre csak hátat fordítottak, és éreztem, hogy nekik sincs zúl jó véleményük az alakról, de hát mit lehet tenni? Ez van.
- Bocs, hogy nem borulok sírva a nyakatokba... – morogta Max, melynek címzettjei nagy valószínűséggel a mögöttem álló Tonyék voltak.
- Egyáltalán nem vártam ilyet. – vágta rá helyből Cassy, és inkább ott is hagyta a fickót, és az egyik tábortűz felé indult.
Tony vele tartott. Nem tudtam már magam sem, hogy mit kéne csinálnom, így hát csak még egyet sóhajtottam, és elindultam a többiek után.
- Nem jó hely ez. – hallottam meg az egyik kocsis szavait, aki éppen a söröcskéjéből húzott egyet, miközben mi elhaladtunk mellett.
- Ugyan miért nem? – kérdezett rá egyből Cassy, aki meglehetősen rossz szemmel figyelte a pasast.
- Azt beszélik Merenniben, hogy szörnyek lakják ezt a vidéket. Én ugyan még egyet sem láttam, de már nappal is a hideg ráz mindenkit ettől a helytől. Ez lesz az első, hogy megállunk itt éjszakára. Nem jó ötlet ez, én mondom. – rázta meg a fejét az öreg, mire a végére ért az anekdotának.
- Miféle szörnyek? – kérdezte Max teljesen feltüzelve, hiszen ő is közelebb jött, hogy hallja a szóbeszédet.
- Hát miféle szörny lehet egy szörny? A szörny az szörny! – válaszolta rá a férfi.
Jól láthatóan Max-ot sem elégítette ki ez a válasz, ahogyan engem sem, de hiába is faggattam volna a kocsist, nyilván nem mondott volna többet, hiszen jó eséllyel nem is tudott semmi mást.
Eközben antiszoc barátunk horkantott egyet, majd néhány ágat szedett, és a szájából tüzet lehelve csinált magának egy privát kis tábortüzet.
- Idióták... A szörnyek azok nem csak "szörnyek".- morogta.
- Osztom a véleményedet, - szóltam oda Max-nek, hiszen ez a válasz nem volt válasz. - bár én nem szívesen futnék velük össze. – tettem hozzá sietve.
- Szintén! – bólintott rá Cassy is.
- De ha már ez így kitudódott, szerintem nem ártana, ha őrséget állítanánk. Szerintetek? – kértem ki a többiek véleményét is.
- Szerintem jó ötlet. – válaszolta a lány, miközben nyújtózott egyet. - Egyenként?
- Enyém az éjszaka közepe! – jelentettei ki ellentmondást nem tűrően Max, mellyel el is döntötte az iménti kérdést is.
- Oké. – engedett Cassy.
- Miért pont az? Amúgy oké. Kezdek én! – ajánlkozott Tony, és szerencsére a kérdését nem firtatta sokáig, mivel nem hiszem, hogy jó vége lett volna a sok faggatózásnak.
- Hadd én! – nézett rá Cassidy. - Nem vagyok jó az éjszakázásban.
- Én nem szólok bele, bevállalom, ami marad. - jentettem ki és nyitva hagytam a kérdést.
- Rendben Cassy. – mosolygott rá a fiú.
- Köszi! – mosolygott vissza.
Így hát sikerült beosztani a menetrendet, és jómagam el is helyezkedtem egy nagyobb fa tövében, melynek nekivetve a hátamat, félig ülő helyzetben el is nyomott az álom.

Bosszantóan lassan haladtak a szekerek. Éltem is a gyanúperrel, hogy soha nem érünk célt. Eseménytelenebbnél eseménytelenebb órák követték egymást, melyek során a kerekek által felvert por volt talán a legnagyobb és legkülönösebb esemény. Mindenesetre a környezetemre nagy figyelmet fordítottam. Szaglásom és hallásom segítségével mindig résen voltam, nehogy belerohanjunk egy rajtaütésszerű támadásba. Sajnos érzékszerveim megfeszítése is felesleges volt, hiszen a legnagyobb veszélyt a vadonélő állatok jelentették, akik a biztos távolságot megtartva szemlélődtek. Magamban mérgelődtem is nem keveset, hiszen bíztam egy támadásban, ami sehogy se akart eljönni. Egyetlen, parányi vigaszom csak a forrón tűző nap volt, ami engem közel sem kínzott annyira, mint a farkatlan brigádot.
A kocsis már az után levette, hogy velem nem érdemes társalognia, amint első alkalommal végigmért. Jól is tette, semmi kedvem se volt a „kérdezz-felelek” játékhoz.
Estefelé elérkeztünk egy fenyvesbe, ami bizakodásra adott okot a magamfajtának. Egy ilyen baljóslatú, zord erdőben bármiféle rém megbújhat, ami fél karral széttépheti az útjába kerülő bolondot. Vacsoraidőre elértünk egy már jól bejáratott táborhelyet, ahol megálltunk, hogy holnapra kipihenhesse magát a puhány banda.
- Ezt a helyet ebédlőnek általában szoktuk használni – törte meg a csodálatos csendet a kocsis. – De mivel későn indultunk, így most itt is éjszakázunk.
- Mikor is voltam én erre kíváncsi? – morogtam, miután újra visszaállt a csodálatos csönd.
Az emberek az instant tábort állították fel, és a csipp-csöpp trió is megkezdte jópofizást. Igazából nem értettem, hogy mi értelme az ilyen cukormázaskodásnak, undorítónak és felesleges képmutatásnak tartottam. Zsigerből taszítottak az ilyen emberek, talán féltem, hogy én is elkapom tőlük ezt a gusztustalan vírust. Bár biztosra vettem, ha ez megtörténne, akkor a golyóimnál fogva felkötném magam az első fára, nyakamban egy üllővel.
A bagázstól félrehúzódva letelepedtem egy kőre, ami tökéletes ülőalkalmatosság volt. Mindig azt krákogták az emberek, hogy létezhet olyan ember, aki szereti az egyedüllétet, de olyan már nem, aki a magányt is. Nos, én mind a kettőt szerettem, főleg, ha irritáló emberek közelségét kellett kiállnom.
- Nos, bár nem indult valami jól az ismerkedésünk – lépett hozzám az egyik tündéri srác. -, de remélem, azért tudunk majd együtt dolgozni.
Hát én mit nem mondjak rettenetesen nem osztottam a véleményét, mert pont sikerült beletenyerelni egy csendes és nyugodt pillanatomba.
- Ha nem lesztek láb alatt, akkor nem lesznek ilyen gondjaink – válaszoltam ridegen, miközben csak szemem sarkából méltattam pillantásra.
A válaszom természetesen nem tetszett a srácnak, sőt a másik két társának sem, akik a fejlemények után hallgatóztak.
- Bocs, hogy nem borulok sírva a nyakatokba... – köptem oda a kisiskolásnak és a tejfölösszájúnak.
- Egyáltalán nem vártam ilyet.
Csak vállamon rántottam egyet, magasról tettem ezekre a taknyosokra. Reménykedtem, hogy távol maradnak tőlem, ugyanis semmi kedvem se volt őket is eltemetni. A tündérek ezek után le is koptak, talán rájöttek, hogy hiába kopogtatnak ezen az ajtón.
- Nem jó hely ez. – hallatszott az egyik kocsis szájából, mire rögtön felkaptam a tekintetemet.
„Nem jó hely”? Ez csak azt jelentheti, hogy a lehető legjobb helyen vagyok! Csak egyféleképpen tudtam elképzelni, hogy ez a fenyves nem jó hely.
- Ugyan miért nem? – tette fel magára a szőkenő parókát a kis tyúk.
Felálltam és közelebb sétáltam, hogy a férfi válaszát tökéletesen hallhassam, kíváncsi voltam, hogy miféle végzettel szolgálhat ez az erdő.
- Azt beszélik Merenniben, hogy szörnyek lakják ezt a vidéket. Én ugyan még egyet sem láttam, de már nappal is a hideg ráz mindenkit ettől a helytől. Ez lesz az első, hogy megállunk itt éjszakára. Nem jó ötlet ez, én mondom.
Szörnyek… Már megint szörnyek. Mikor legutóbb dolgom volt velük akkor majdnem otthagytam a fogam, de valahogy mégis túléltem. Én túléltem, de szinte valamennyi bajtársam ottmaradt.
- Miféle szörnyek? – tettem fel a kérdést, miközben éreztem, hogy a testemben a harci vágy fellángol. Ez érthető volt, hiszen talán a szemközti fa mögött lesett rám az áhított végzetem.
- Hát miféle szörny lehet egy szörny? A szörny az szörny!
Ennél rosszabb választ nem is kaphattam volna. Nincs két egyforma szörny, ezt jól megtanultam, amikor a Gyémántszem céhet visszafoglaltuk, de hülyékkel kár vitatkozni. Inkább fogtam magam és a pihenőhely szélén gyűjtöttem magamnak pár ágat. Találtam pár, talán vihar által letördelt ágat, míg néhány másik, alacsonyabban növőt letördeltem. Az összegyűjtött ágakat pedig az általam kiszemelt privát táborhelyemre vittem, kellemesen távol az idiótáktól, de kellően közel a kocsikhoz, ha baj van. Se perc alatt összetördeltem a frissen szerzett ágakat, majd előkészítettem belőlük a tábortüzemet. Eszem ágában sem volt a többiek tüzéből kérni, különben is, friss fenyőágakat aztán tarthattam volna egy ideig a tűzbe, hogy meggyúljanak. Ezért is volt jó, hogy mindig volt nálam tűz, sárkány tűz, aminek nem tudott semmiféle fa se ellenállni. Tüzes leheletemmel pillanatokon belül meggyújtottam a saját tábortüzemet.
- Idióták... A szörnyek azok nem csak "szörnyek" – morogtam olyan hangosan, hogy jól hallják a többiek is, miközben tekintetemet le se vettem a tűzről.
- Osztom a véleményedet - szólalt meg a korábbi srác. -, bár én nem szívesen futnék velük össze.
- Szintén!
- Gyávák… - morogtam magamban.
- De ha már ez így kitudódott, szerintem nem ártana, ha őrséget állítanánk. Szerintetek?
Szerintem őrségre mindig is szükség van, akárhol is táborozzunk, főleg ha értékes rakományunk van, de lehet ez a tündérországban máshogy megy.
- Szerintem jó ötlet.
- Enyém az éjszaka közepe! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.
Semmi kedvem se volt olyankor őrködni, mikor bárki más is ébren lehet, ráadásul bíztam benne, hogy ha megtámadnak minket, akkor azt az éjszaka közepe felé teszik meg.
- Oké.
Engem tovább nem is érdekelt a beszélgetésük, még abból is nyáladzást csináltak, hogy ki mikor őrködjön, szánalmas… érződött rajtok, hogy idáig anyjuk, vagy a vén trottyos csöcsén lógtak. Tudtam, hosszú lesz még ez az utazás.
A korábbi ülőalkalmatosságként szolgáló kő és a tűz közé ültem le. Hátamat a kőnek vetettem, karjaimat összefontam a mellkasomon, szemeimet pedig lehunytam, megpróbáltam elaludni.

Meglehetősen jó tempóban haladt a menet, minden zökkenőmentesen zajlott. Ennek még örültem is, annak viszont sokkal kevésbé, hogy ekkora a csend. Senki nem szólt a másikhoz, és nem láttunk semmi érdekeset. kalandra vágytam. Az akartam, hogy végre történjen valami! Ehelyett csak néztünk ki a fejünkből és meneteltünk, mint valami robotok… Hope annyira unta magát, hogy el is aludt a kis szállító-táskájában. Így még vele se tudtam beszélgetni. Hogy Tony? Nos, ő legalább annyira unta a fejét, mint én, még se nagyon jutott eszembe semmi, amit felhozhatnék közös témának. Egy dolgot kivéve, amit egyszerűen muszáj volt megemlítenem. Bár semmi újat nem mondtam vele.
- Á, Istenem, ez unalmas... - sóhajtottam fel fáradtan, ahogy megvakartam a tarkóm.
- Csak nem ugrándozó nyuszikra számítottál? - vonta meg szemöldökét Tony, miután rám nézett.
- Nem, de nem is ekkora unalomra - vettem ki a táskámból a mágikus fejhallgatóm, miután kissé hátradőlve kiropogtattam a csontjaim, majd a fejemre tettem a készüléket. - Te talán nem unatkozol?
Jobb dolgom nem lévén reméltem, hogy legalább értelmes zenét találok. Na meg persze belekérdeztem az egyértelműbe, hiszen süt róla, hogy szétunja az agyát, akárcsak én.
- Hát, mint látod, nem vagyok a legszórakozottabb állapotban, de hát tudtuk, hogy ez ilyen feladat. U-NAL-MAS! – követte a példám, és ő is nyújtózott egyet.
- Hope is bealudt - pillantottam le a táskából kilógó kis fejre. - Csak fel ne ébreszd, mert harap.
- Ugyan már, nincs kedvem egy kisördöggel vitatkozni – nevetett fel, mire csak mosolyogtam egyet.

Az út hátralévő részében a táborhelyig alig bírtam megállni, hogy ne aludjak el sétálás közben az unalomtól. Nem tudom, hogyan, de végül csak sikerült.
Estére értünk a táborhelyhez, melyen látszott, hogy korábban sokan használták. Mélyen bent voltunk már a sűrű fenyvesben.
A tábortűz helye kövekkel volt körberakva, itt futottunk újra össze huzamosabb ideig a másik két kísérővel. Bár bevallom, a Max nevezetű továbbra se volt a szívem csücske.
- Na, milyen volt az út? – kérdezte Josh, ahogy megállt mellettünk.
- Unalmas – vágtuk rá egyszerre Hope-pal.
- Na, na, na! Ennél azért több! – szólt közbe Tony a kis társamra nézve - Csendes! – folytatta egy torokköszörülést követően.
- Akkor ennek örülök – kacsintott Josh Tonyra, értve a célzást… csak éppenséggel én is értettem, de nem szóltam bele. - Na de akkor ne is ácsorogjunk itt tovább, inkább segítsünk a kocsisoknak lepakolni! – javasolta, majd egy nagy levegőt vett, és Maxhez lépett. - Nos, bár nem indult valami jól az ismerkedésünk, de remélem, azért tudunk majd együtt dolgozni.
Én erre valahogy kevés esélyt láttam. De ez személyes vélemény.
- Ha nem lesztek láb alatt, akkor nem lesznek ilyen gondjaink. – felelte, csupán a szeme sarkából sandítva ránk.
~ Köcsög állat! Megverem!
Indulataimat lenyelve végül csupán hátat fordítottam neki, szinte Tonyval egyszerre.
- Bocs, hogy nem borulok sírva a nyakatokba... – morogta felénk, de csak megrántottam a vállam.
- Egyáltalán nem vártam ilyet – vágta vágtam rá azonnal, majd Tonyra néztem, hogy ő is követ-e engem?
Ugyanis én szerettem volna inkább elhagyni a helyszínt. Azonnal követett, láthatóan neki se tetszett az alak.
Valamiért nem éreztem magunkat összekovácsolódott csapatnak. Jó lett volna előrukkolni valami csapatmunka-szerűséggel, különben féltem, komoly bajok lesznek.
Josh végül csak sóhajtott egyet, és utánunk eredt ő is.
- Nem jó hely ez – füleltem fel az egyik kocsis szavaira, aki éppen ivott valamit, azt hiszem, talán sört.
Pont mellette haladtunk el. Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá.
- Ugyan miért nem? – fordultam felé.
- Azt beszélik Merenniben, hogy szörnyek lakják ezt a vidéket. Én ugyan még egyet sem láttam, de már nappal is a hideg ráz mindenkit ettől a helytől. Ez lesz az első, hogy megállunk itt éjszakára. Nem jó ötlet ez, én mondom. – rázta meg a fejét a beszéd végére érve.
- Miféle szörnyek? – kérdezte Max, és meglepetésemre most először láttam valamilyen érdeklődést felőle valami iránt.
- Hát miféle szörny lehet egy szörny? A szörny az szörny! – válaszolta a férfi.
Ez a válasz egyikünket se elégítette ki, de úgy tűnt, tényleg nem tud többet.
- Idióták... A szörnyek azok nem csak "szörnyek".- morogta és mire észbe kaptam már tábortüze volt.
- Osztom a véleményedet, – szólt felé Josh. - bár én nem szívesen futnék velük össze.
- Szintén! – bólintottam rá én is-
- De ha már ez így kitudódott, szerintem nem ártana, ha őrséget állítanánk. Szerintetek? – fordult felénk.
Ezzel egyet kellett értenem, bár nem szerettem az éjszakázást.
- Szerintem jó ötlet– bólintottam, majd nyújtóztam egyet.
- Enyém az éjszaka közepe! – jelentette ki Max ellentmondást nem tűrő hangnemben.
Az éjszaka közepére úgyse pályáztam, felőlem aztán…
- Oké – feleltem végül.
- Miért pont az? Amúgy oké. Kezdek én! – ajánlotta Tony, de gyorsan közbevágtam.
- Hadd én! – pillantottam fel rá. - Nem vagyok jó az éjszakázásban – ismertem be kissé vonakodva.
- Én nem szólok bele, bevállalom, ami marad. – hagyta ránk a dolgot Josh.
- Rendben, Cassy – mosolygott rám a srác, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Köszi! – vigyorogtam vissza rá.
Erre Josh leheveredett egy nagyobb fa tövébe, és a többiek is szétszóródtak. Én magam lehuppantam a földre, hátamat nekidöntve egy kivágott fatörzsből ácsolt ideiglenes ülőhelynek, és az ölembe vettem Hope-ot. Már megint aludt… pedig egész nap semmit nem csináltunk a menetelésen kívül, amit ő meg is úszott a táskában heverészéssel. Majd ha már fáradt leszek, felébresztem valamelyiküket. addig is re remélem, hogy minden rendben fog menni…

Elég jól haladtunk, megfelelő tempóban, ezért nem is nagyon fáradtunk el. Volt viszont valami, ami kihozta belőlünk a fáradtságot… ez nem volt más, mint a semmittevés. Így van, ez tényleg igaz, hogy a semmittevésbe is el lehet fáradni. Beszélgetni sem beszélgettünk, én személy szerint inkább a tájat bámultam, ami elég szép volt. Pár óra után, viszont Cassy megtörte a csendet, aminek örültem is, habár értelmesebb témára számítottam.
- Á, Istenem, ez unalmas... – sóhajtott fel
- Csak nem ugrándozó nyuszikra számítottál? – vontam meg szemöldököm.
- Nem, de nem is ekkora unalomra – erre elkezdett matatni a táskájában, és elővett egy füllhallgatót - Te talán nem unatkozol? - kérdezte
- Hát, mint látod, nem vagyok a legszórakozottabb állapotban, de hát tudtuk, hogy ez ilyen feladat. U-NAL-MAS! – jegyeztem meg.
- Hope is bealudt – mondta, én meg ránéztem a kis vakarcsra, hogy lássam tényleg alszik-e. Tényleg aludt, ezért inkább nem is szóltam hozzá, meg hát Cassy már azelőtt szólt, hogy ne szólítsam a drágát, még mielőtt szándékoztam volna - - Csak fel ne ébreszd, mert harap.
- Ugyan már, nincs kedvem egy kisördöggel vitatkozni – nevettem fel, ő pedig csak mosolygott, jelezve, hogy ez tényleg nem a legjobb ötlet lenne.

Az út teljesen eseménytelen volt, egyetlen perc sem említésre méltó, leszámítva azt, amikor négy madár elrepült felettünk, mert azon kívül egyet sem láttam. Lehet volt, de én csak azokat láttam. A táj persze szép volt, csak túl csendes. Nem voltak benne meg azok a motívumok, ami egy tájt érdekessé tesz.
Amikor már a nap lement javában, akkor érkeztünk meg a táborhelyre, ami egy használt táborhely volt, mert szépen el volt igazítva minden, mindennek meg volt a helye. A tábortűz helye körül gyűltünk össze ismét a többiekkel.
- Na, milyen volt az út? – kérdezte Josh érdeklődve, mert rajta is látszott, hogy halálra unta magát.
- Unalmas – vágta rá Hope és Cassy.
- Na, na, na! Ennél azért több! – javítottam ki őket, amire ők rám néztek meglepődve, hogy vajon mit akarok mondani, én pedig egy torokköszörülés után válaszoltam - Csendes!
- Akkor ennek örülök – kacsintott Josh - Na de akkor ne is ácsorogjunk itt tovább, inkább segítsünk a kocsisoknak lepakolni! – mondta Josh, majd lassan odalépegetett Maxhoz - Nos, bár nem indult valami jól az ismerkedésünk, de remélem, azért tudunk majd együtt dolgozni.
- Ha nem lesztek láb alatt, akkor nem lesznek ilyen gondjaink. – mondta, de ismét nem volt valami illemtudó, mert csak hátat fordítva szándékozott kommunikálni velünk. Erre én is csak ennyit tudtam tenni, hátat fordítottam neki és hozzá sem szóltam.
- Bocs, hogy nem borulok sírva a nyakatokba...
- Egyáltalán nem vártam ilyet –vágta rá Cassy, majd elindult, közben figyelte, hogy követem-e. Hát ez csak természetes volt, hogy követem, mert ennek a fickónak a társaságában nem szándékoztam tovább maradni. Josh is követett minket egy idő után.
- Nem jó hely ez – mondta az egyik kocsis, aki mellett elhaladtunk. Cassy fel is kapta a fejét, és rákérdezett.
- Ugyan miért nem?
- Azt beszélik Merenniben, hogy szörnyek lakják ezt a vidéket. Én ugyan még egyet sem láttam, de már nappal is a hideg ráz mindenkit ettől a helytől. Ez lesz az első, hogy megállunk itt éjszakára. Nem jó ötlet ez, én mondom. – rázta meg a fejét a beszéd végére érve.
- Miféle szörnyek? – kérdezte Max érdeklődő tekintettel.
- Hát miféle szörny lehet egy szörny? A szörny az szörny! – válaszolta a fickó.
Nem mintha kielégítő válasz lett volna, de azért több volt, mint a semmi.
- Idióták... A szörnyek azok nem csak "szörnyek".- morogta Max.
- Osztom a véleményedet, – biccentett felé Josh - bár én nem szívesen futnék velük össze.
- Szintén! – bólintott rá Cassy is, én pedig csak halkan figyeltem a többieket.
- De ha már ez így kitudódott, szerintem nem ártana, ha őrséget állítanánk. Szerintetek? – javasolta Josh. Az ötlet jó volt, és ha már ilyen küldetést vállaltunk, tudni való dolog volt, hogy ez is benne van a pakliban. Ha meg már a nappal hót unalmas volt, akkor hát eljött az ideje az akciónak.
- Szerintem jó ötlet
- Enyém az éjszaka közepe! – jelentette ki Max ellentmondást nem tűrő hangnemben.
- Oké – feleltem végül.
- Miért pont az? Amúgy oké. Kezdek én! – ajánlottam fel, habár jobban szerettem volna éjszaka, de ha már Max lefoglalta, legyen vele boldog. Legfeljebb én is fennmaradok és hátha sikerül vele megbarátkoznom.
- Hadd én! – szólt közbe Cassy - Nem vagyok jó az éjszakázásban – mivel csak egy kamasz kislányról volt szó, persze, hogy nem mondhattam neki nemet.
- Én nem szólok bele, bevállalom, ami marad. – mondta Josh.
- Rendben, Cassy – egyeztem bele.
- Köszi! – vigyorogtam vissza rá.
Ezután én fogtam magam és Josh példáját követtem, aki egy fa tövébe lehuppant és elkezdett aludni. Én egy másik fához mentem, eleinte csak meditáltam kicsit, habár nem annyira elmélyülve. Csak pihenni akartam, nem teljesen aludni. Vártam, hogy rám kerüljön a sor.

Hamnir lépett egyet hátra, az arcán továbbra sem lehetett felfedezni semmiféle érzelem jelét. Birkózó módjára vetődtem rá, és hanyatt taszítottam őt, majd a következő pillanatban már a lábam szétvetve, lovagló ülésben ültem barátom hasán. Balommal letéptem, és elhajítottam a nyakéket, aztán a fejszét magasba emelve, fenyegetően bámultam Hamnir arcába. barátom nyugodtan pislogott fel rám, és mélyet sóhajtva megkérdezte:
- Hát akkor te fogsz megölni, Max DeLuise? Annak idején esküt tettél, hogy addig fogsz védeni engem, amíg egyikünk meg nem hal.
Leírhatatlan fájdalom hasított belém, olyan, amihez hasonlót, soha sem éreztem. Kitépték, feldarabolták és elégették a szívemet ugyan abban a pillanatban.
- És kudarcot vallottam… - nyögtem fuldokolva. - Te már halott vagy! - Azzal keményen összepréseltem két fogsoromat, és legjobb barátom mellkasába vágtam volna a fejszét, de karjaim, mintha kővé váltak volna a levegőben. Képtelen voltam megtenni. Nem tudtam megölni a legjobb barátomat, még annak ellenére se, hogy az életemre tört.
Hirtelen úgy éreztem, mintha két láthatatlan kéz vállon ragadt volna és rángatni kezdett volna. Körülöttem a tér milliónyi apró darabra robbant, s tűnt el nyomtalanul.

Még alig, hogy felébredtem az álmomból, de már azonnal, reflexszerűen az ébresztőm arca után kaptam. Az arc puhaságából ítélve a plüsskutyás lány lehetett az. Szép lassan toltam el magamtól a kis hülyét, de időközben a szorításom egyre erősebbé vált. Ezt nem akaratosan tettem, valószínűleg az álom volt ilyen hatással rám.
- Nyugi már! - sziszegte ujjaim között. - Csak szólni akartam, hogy te jössz...
- Észrevettem… - morogtam, majd ellöktem magamtól.
Felkeltem, s tekintetemet végigjárattam a táboron. Elsőre nem vettem észre semmi változást, ami azt jelenti, hogy még nem maradtam le semmiről.
- Tudom, hogy ezt nem neked kéne mondanom, de figyelj oda. Furcsa zajokat hallani az erőből, nem hiszem, hogy csak állatok lennének ott.
- Igen, tudom. Három farkatlan tündér is lófrál a kocsik környékén… - reagáltam rá se nézve.
Hatalmasat köptem oldalra, hogy megszabaduljak az alvás közben a számban felgyülemlett nyáltól. Megmozgattam tagjaimat, hogy a vérem gyorsabban áramoljon szét bennem, nem szerettem volna kábán őrködni.
Fel, s alá járkáltam a táborban, miközben érzékszerveimet megfeszítve figyeltem. Elsősorban szaglásomra akartam támaszkodni, hiszen az az összes többi érzékszerveim közül is a legkiemelkedőbb volt. Ám mindhiába volt rendkívül kifinomult a szaglásom, semmit sem értem vele, mert a széljárás ritka szeszélyes volt. Néha percenként fordult a szél, és minden honnan összehordott mindenféle szagot. Szaglásom majdhogynem még hátrányt is jelentett számomra ezek után.
Szaglásomhoz képest a hallásom szánalmas volt, bár egy átlagemberhez képest kiváló volt. Talán ezért is támaszkodtam inkább a hallásomra, ha már nem használhattam az orromat. Többször is hallottam a tábor széléről furcsa, oda nem illő hangokat. Legalábbis átlagos erdei állatok nem szoktak ekkora zajokat csapni. A hangok forrásának irányába indultam el, de mire odaértem már semmit se találtam ott. Se egy kósza lábnyomot, se egy illatfoszlányt, se egy szőrdarabot, semmit! Szitkozódva indultam vissza, mikor ismét hallottam a hangokat, de immáron a tábor túlsó oldaláról.
Miközben a hang után eredve keresztülvágtam a táboron vetettem egy pillantást a tündérkékre, hátha ők szórakoznak velem. Ám nem ők voltak, mind a hárman nyáladzva aludtak a helyükön. Mire ismét a helyszínre értem újfent nem találtam semmit. Vagyis… Pontosabban szólva mégis találtam valamit. Az egyik fa törzsén furcsa horzsolásokat találtam, amik sehogy sem illettek oda. Közelebb hajoltam a sérült fához, és megszagoltam azt. Állati eredetűnek tűnő szagot éreztem rajta, viszont sehová sem tudtam tenni a titokzatos lényt az általam ismert állatok listáján. Bár hozzá kell tennem, hogy nem voltam túl ismeretes az ország állati élővilágában, leszámítva persze a két lábon járó marhákat. Feltekintettem a Holdra, hogy megtudjam, mennyire járhat az idő, és esetleg van-e időm utána járni az állatnak, de már nem volt időm rá. Eljött a váltás ideje.
Visszasétáltam a táborba, ahol szemmel megkerestem a tejfölösszájút. Lassan odalépdeltem elé és vele szembe leguggoltam. Egy fél pillanatig végigmértem az arcát, majd hirtelen meglendítettem a tenyeremet és lekevertem neki egy gigászi pofont, amitől még egy sárkány is felébredne.
- Te jössz! - morogtam, mikor láttam, hogy magához tért.
A reakcióját meg sem várva visszasétáltam a saját helyemre, ahol kényelembe helyeztem magam és vártam, hogy újra elkapjanak az álmok.

- Úristen! - rikácsolt valaki.
Utáltam ilyen és ehhez hasonló kiabálásokra ébredni. Mikor felnyitottam a szememet észrevettem, hogy eléggé nagy sürgés-forgás alakult ki körülöttem. Látszólag már az induláshoz készülődtek.
- A robbanó lakrimák!
- Mi történt velük? - kérdezett vissza valaki, meglepetten.
- Nincs meg az összes! - válaszolt valaki kétségbeesett hangon.
- Ahogyan az üresekből is hiányzik pár darab! - csattant fel egy másik hang is.
- Remek… - morogtam bosszankodva.

Alig telt el néhány perc, és rajtam kívül mindenki mély álomba merült. Csendesen simogattam az ölemben szunyókáló kis Hope-ot, közben ügyelve arra, hogy ne aludjon el a tűz. Kifejezetten unalmas volt ez az őrség...
Mikor már nagyon úgy éreztem, hogy el fogok aludni, előhalásztam a táskámból a Mágikus Fejhallgatót, és a nyakamba akasztottam. Így, hogy nem a fülemre tettem, és a zene se volt a leghangosabb, tudtam figyelni a környezetemre is. Mégiscsak őrségben voltam.
A tűz túl halvány volt ahhoz, hogy mindent lássak az erdőből. csak homályos körvonalakat tudtam kivenni, és néma csend volt.
- Ez az egész szörnyes dolog csak valami ostoba gyerekmese... - morogtam magam elé unottan. - Semmi nem történik...
Elég volt ezt kimondanom, és az éjszakai neszek hirtelen ugrásszerűen növekedni kezdtek. A bokrok alja susogni kezdett, és mindenfelől gyors motoszkálást hallottam.
- Cassy... morogta Hope álmosan, mire lenéztem rá. - Mi ez?
Körbenéztem a táborban. Rajtunk kívül mindenki aludt, senki nem kelt fel a zajokra.
- Nem tudom - suttogtam neki. - Ne félj. Biztos csak állatok, aludj nyugodtan, utána járok a dolognak.
Éppen keltem is volna fel a földről, mikor szárnycsattogást hallottam, és egy bagoly repült el felettünk. Őt követte még egy másik, és egy harmadik is, de ez után már több tucat érkezett.
Hope ijedten rezzent össze és bújt közelebb a mellkasomhoz, én pedig nyugtatóan magamhoz öleltem. Nem, mintha rám nem hozták volna a frászt...
A bokorból érkező susogás is mg erőteljesebb lett, majd fejvesztve menekülő kisállatok árasztottak el minket. Még sikítani is elfelejtettem döbbenetemben. Volt nem egy, ami annyira ijedt volt, hogy még rajtam is átfutott.
Hope nyüszítve kapaszkodott belém, én pedig döbbenten kapkodtam össze-vissza a fejem. Azonban, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is szűnt meg ez a vadállat-áradat. Ismét csend telepedett a tájra.
- Mi... mi volt ez? - pillantott fel Hope óvatosan.
- Fogalmam sincs... - ráztam meg a fejem. - Szívesen utána járnék, de... - Hátranéztem a távolban szunyókáló Maxre.
Váltásidő van, pedig most aztán pláne utána akarok járni a dolognak. De ha nem keltem fel, tuti hogy rohadt mérges lesz és kicsinál... vagy ha előbb kel fel, mint én szólnék neki.
- Hé - érintettem meg a vállát, de gyorsan el is kaptam a kezem. Nem hiányzott, hogy leharapja vagy ilyesmi. - Itt a te időd.
A következő pillanatban az arcomhoz kapott, és eltolt magától. Az pedig pláne nem tetszett, hogy a szorítás egyre erősödött.
- Nyugi már! - sziszegtem, de higgadt maradtam. - Csak szólni akartam, hogy te jössz...
- Észrevettem… -morogta,. majd ellökött magától.
Hátratántorodtam, de nem estem el. Hope ellenségesen morgott Maxre, de gyorsan befogtam a száját, mielőtt lábtörlőt csinál belőle.
- Tudom, hogy ezt nem neked kéne mondanom, de figyelj oda - jegyeztem meg. - Furcsa zajokat hallani az erőből, nem hiszem, hogy csak állatok lennének ott.
- Igen, tudom. Három farkatlan tündér is lófrál a kocsik környékén…
~ Csezd meg te bunkó... - mordultam fel magamban, de ezt hangosan inkább nem ismételtem meg.
Mikor meggyőződtem róla, hogy rendben lesz, ledobtam magam az élelmiszeres kocsi mellé, és a kerekének dőltem. Próbáltam elaludni, de először nem ment valami zökkenőmentesen.
A történtek után igazából azt se hittem volna, hogy másnap reggelig egy szemhunyásnyit is aludni fogok. Mégis végül, a tudat, hogy valaki őrködik, annyira megnyugtatott, hogy pár perc alatt elnyomott az álom...

//elnézést, hogy még nem színeztem, később pótolom//

- Hé, ébredj...váltás van. – ébresztett fel álmomból Tony.
Kicsit kábán kinyitottam a szeme, majd meg is dörzsöltem. Lassan kezdett bennem tudatosodni, hogy hol vagyok és hogy miért, aztán felálltam.
- Oké, érkezem. - válaszoltam.
- Josh... légy nagyon figyelmes. Itt valami nincs rendben...
- Ezt hogy érted? – lettem egyre éberebb.
- Lehet paranoiás vagyok, vagy képzelődöm, de... furcsa suttogásokat hallottam, és az a legirritálóbb az egészben, hogy épp csak annyira halk, hogy semmit sem sikerült kivennem abból, amit mondani akarnak. – fejtette ki.
- Rendben, odafigyelek rá. – feleltem.
Egy ideig nem történt semmi. Miután felkeltem, a tábor közepe felé húzódtam, és ott leültem. Nagyjából beláthattam a teljes helyet, így tökéletes pozíciónak ígérkezett a várakozáshoz. Csak csendben és nyugodtan teltek a percek, mindaddig, amíg nem kezdett hajnalodni. Ekkor a szemem sarkából el-elsuhanó fehér alakokat véltem látni, de mire oda fordultam, már nem volt ott senki és semmi.
- Biztosan csak fáradt vagyok. – gondoltam, és annyiban hagytam a dolgot.
De aztán újra és újra láttam azokat a valamiket, ráadásul kezdett olyan érzésem lenni, mintha valaki ott állna mögöttem és figyelne, de nem láttam sehol senki. Az eddigi őrpozíciómból, ahol eddig ültem, felálltam, és nagy nyugodtsággal abba az irányba mentem, amerről a jelenségeket észleltem, mintha csak könnyíteni szeretnék magamon az egyik bokornál. Persze valójában kifejezetten ideges voltam, de kínosan ügyeltem rá, hogy ez ne látszódjon egy külső személőnek.
Mivel már a nap felkelőben volt, így a látási viszonyaim nem voltak túl rosszak, így egyre több és több árnyat féltem felfedezni, akik ide-oda cikáznak a környező bokroknál, de egyeszrűen egyikre sem mertem volna azt mondani, hogy valóban ott volt. Megdörzsöltem a szemem is, hátha csak az játszik velem, de nem éreztem különbséget. Aztán elértem egy, a pihenőhely szélén lévő bokorhoz, ahol a terveim szerint elintéztem a természet hívását. Részben azért, mert valóban kellett, részben pedig azért, hogy ne ijesszem el azokat a valamiket, vagy valakiket, akiket láttam.
- Jobb lenne elfogni, mint sem elkergetni, bármi legyen is. – gondoltam.
Dolgom végeztével azonban, ahogy a földre pillantottam, észrevettem, hogy valami valóban nincs rendjén, mivel emberi lábnyomokat láttam minden irányban a tábor körül. Ez önmagában még nem lett volna gyanús, hiszen bárki járhatott ott közülünk akár csak egy éjszakai vizelés nyomán, vagy lefekvés előtt fáért. Ami sokkal jobban aggasztott, az az emberi nyomokkal vegyülő furcsaságok. Azok a lábnyomok nem embertől származtak, de mivel még sosem láttam még csak hasonlót sem, így nem tudtam volna megmondani, hogy mik lehetnek azok.
Közben kezdtek mozgolódni a táborban a kocsisok, és amint az első egy-két férfi felkelt, és nekilátott, hogy reggelit gyártson, az érzés, mely szerint figyelnek, s amit egészen eddig éreztem, hirtelen eltűnt.
- Ahogy Tony mondta, itt valami nincs rendjén. – gondoltam, és visszamentem a többiekhez. – Mindenképpen hasznos lesz majd egy kis csevegés. Hátha a többieknél is akadtak problémák. – terveztem előre, mivel nem hagyott nyugodni az egész őrség alatt tapasztalt furcsaság.
A többiek is kezdtek ébredezni, az élet visszaköltözött a táborba.
- Úristen! – hallottam az egyik hajtó kiáltását. - A robbanó lakrimák!
- Mi történt velük? – érdeklődött egy másik.
- Ez biztosan nem jelent semmi jót. – morogtam magamban.
- Nincs meg az összes! – válaszolta kétségbe esve.
- Mondtam én, nem jó. – bosszankodtam, hogy már megint igazam van.
Ilyenkor jobb szerettem volna, ha nincs igazam, hiszen akkor sok problémától megszabadulhattam volna, mintsem, hogy igazam legyen és egy csomó gond szakadjon a nyakamba.
- Ahogyan az üresekből is hiányzik pár darab! - kiáltott fel egy másik hang is.

/Bocsi, hogy ilyen rövid, de nem sikerült többet kihoznom belőle. Színezés még ma, vagy legkésőbb holnap várható./

/Josh, általában sejtem én is, milyen hosszú posztokat lehet kihozni abból, amit írtam. Nem a szavak mennyisége alapján bírálok el, úgyhogy no para./

Tony kikerült a küldetésből.

Ahogy a Fairy Tail-es kolléga meghallja a hírt, hogy eltűntek a lakrimák, bánatában bemenekül az erdőbe, ahonnan hangos csámcsogást hallotok, majd hamarosan egy vérteknős baktat végig elégedetten és jóllakottan a bokrok alatt. A rövid közjáték után visszatértek a feladathoz.
A kocsisok kétszer is ellenőrzik a táborhelyet, hátha csak elkeveredtek valamerre a lakrimák, de végül be kell látniuk: valaki tényleg meglovasított néhányat az árukészletből.
- Mondtam, hogy szörnyek tanyáznak itt! - kiabál nekivadulva a tegnapi fickó.
- Azok elég ritkán lopnak lakrimát. - torkollja le egy józanabb gondolkodású hajtó.
Sajnos egyelőre nincs mit tenni, semmi nyoma nincs annak, hogy merre távozhatott a tolvaj. Morogva ugyan, de elindul a karaván - és láthatóan nem kímélik a lovakat, gyorsan döcögtök előre a tegnapi tempóhoz képest. Az emberek feszültek, és fojtott hangon beszélgetnek egymással. Néhány szót elkapva rájöhettek, hogy ugyan mindegyikük hallott a szóbeszédekről, de idáig tényleg csak mendemondának hitték a szörnyek létezését. De a tegnapi történtek után kételkedni kezdtek benne, hogy ne lenne semmi valóságalapja..

Alig egy óra telik el, mindenki idegei pattanásig feszültek. Minden előzetes jel nélkül a legelöl haladó robbanó lakrimás szekér alatt a föld felrobban. A rajta ülő Cassyt és Hope-ot a lökéshullám lerepíti az ülésről, de a kocsisnak nincs ilyen szerencséje. A rakomány nem bírja tovább néhány pillanatnál a megterhelést. Egy vörös tűzgolyó kíséretében megszűnik létezni a kocsi, vezetőjével együtt. Csak néhány, a véletlennek köszönhetően megmenekült lakrima repül szerteszét.
A pánikba eső lovakat alig kezdik megnyugtatni a sokkolt kocsisok, mikor emberek kezdenek özönleni a környező fák közül. Ahhoz képest, hogy nem rendelkeznek varázserővel, komoly kihívást jelentenek számotokra, néhány üres lakrimának köszönhetően. Valahogy megváltoztatták őket, ami miatt a rájuk mért mágikus támadásokat beszippantják, és visszalökik a támadóra, de ők nem sietnek megölni titeket. (Max, téged ugyan nem sebez a saját tüzed, de a szemed felé irányított lángnyelvek elvakítanak.) Csak időt akarnak nyerni azoknak a fegyvertelen társaiknak, akik a szekereket rohamozzák meg, és egy-egy ládával megrakodva visszafelé futnak az erdőbe.
Már épp kezdenétek hozzászokni a fura harcmodorhoz, mikor egy hangos füttyre visszavonulót fújnak támadóitok. Az eredmény: az egész rakomány felét elvitték, és egy-két akadékoskodó kocsist is levágtak a banditák. Így már nem érkezhettek meg a Lendishez.. Max tündesárkányölő-szemeivel követni tudja a banditák nyomait. De felvetődik a kérdés: ki megy? Mindenki? Ki marad megvédeni a rémült kocsisokat, ha marad egyáltalán? Döntsetek! (Maxnak nem muszáj az üldözőkkel tartania)

Megtudva, hogy eltűnt néhány dolog, a kocsisok lázas keresgélésbe kezdtek, hogy megleljék őket. Azt sejtették, hogy hátha csak máshová tették őket, vagy valami hasonló.
- Mondtam, hogy szörnyek tanyáznak itt! - kiabálta hevesen az egyik kocsis, az, amelyiktől tegnap a táborhely történetét hallottuk.
- Azok elég ritkán lopnak lakrimát. - torkolta le egy józanabb gondolkodású hajtó.
Nekem ekkor már rossz érzésem volt, így hát úgy döntöttem, hogy megosztom az éjszakai és a hajnali élményeimet a társaimmal is:
- Én most nem rég, mikor körbejártam, egészen sok lábnyomot találtam a tábor körül, ami eléggé aggasztó. - mondtam a többieknek.
- Hope, te nem érzel valami furcsa szagot? – érdeklődte Cassy a kis barátjától.
- Nem mondhatnám… - szimatolt a levegőbe párszor. - Itt még soha nem jártam, minden ismeretlen... Nem nagyon tudom megmondani, mi a furcsa szag ezek közül. – felelte őszintén.
- A plüssel ellentétben én éreztem... - morogta Max - És találtam pár furcsa horzsolásnyomot a fákon. – közölte velünk is észrevételeit.
- Horzsolásokat? Mégis miféléket? - tudakoltam.
- A fák éjszakánként futni járnak, csak eléggé ügyetlenek ezért folyton elesnek és lehorzsolják a térdüket... - hangját maró gúny hatotta át, szinte kedvem lett volna képen törölni. - Ugyan mégis miféle horzsolásokat? – fejezte be végül Humor Herold.
- Lassan a gúnyolódásod is van olyan erőteljes hogy kárt okozzon a környezetben... – morogta erre Cassidy. - Amúgy meg, mivel lassan tovább indulunk, - nézett a kocsisok felé. - sok időnk nem lesz még a körülnézésre. – állapította meg, mellyel egyet kellett, hogy értsek, bár nem éppen így fogalmaztam volna meg a mondatomat.
- Sajnálom, de belőlem hiányzik a tündéri szeretet és türelem. – kaffogott vissza Max.
- Köszönöm a felvilágosítást. – motyogtam magam elé mérgesen.
Erre már senki nem szólt semmit, mindössze a céhtársam sóhajtott egy mélyet, ezzel lezárva a beszélgetésünket.
A kutatás azonban teljesen eredménytelenül zárult, így hát nem volt mit tenni, mint hogy szedjük a sátorfánkat, és tovább menjünk. A menetrend megmaradt úgy, ahogyan az előző nap utaztunk. A kocsik meglehetősen gyorsan gurultak előre, még a tegnapi tempót is sikerült felülmúlnunk, pedig már akkor sem voltunk valami csigák.
Ellenben a hangulat meredeken zuhant a legutóbbihoz képest, ami nem is csoda. Mindenki halkan, már-már suttogva mert csak a másikkal beszélni, mintha attól félne, hogy a fának is füle van. Valamint mindenkin látszott az idegesség és a ezt még csak tetézte az, hogy a suttogás miatt egy hang sem hallatszott, legalábbis én kifejezetten rossznak éreztem a csöndet.
Közel egy óra telhetett el a totális semmi érzésével, mígnem egy hatalmas robbanás rázta fel a hangulatot, meg azt a szekeret, melyen Cassy, Hope, meg a robbanó lakrimák utaztak. A hirtelen légnyomástól a lány és kis kedvence szinte katapultáltak, és lerepültek a bakról, majd a szekéren tárolt lakrimákra is ugyan az a sors várt, mint ami alattuk történt: a robbanás. Hatalmas tűzcsóva lobbant fel és csapott az égig, magával együtt elégetve a kocsit, és a szerencsétlen fogathajtót is, aki még mindig a kocsin ült.
A lovak, akik a többi kocsit húzták, mint teljesen megijedtek, és megbokrosodtak, mire a kocsisok megpróbálták megnyugtatni őket, elég kevés sikerrel, jobban mondva elég lassú sikerrel. Én lepattantam a deszkáról, melyen eddig ültem, és az elhamvadt jármű irányába rohantam, hogy megnézzem, hogy vannak-e túlélők, és ha igen, akkor kell-e nekik segítség.
- Jól vagytok? - kérdeztem, mikor megtaláltam a céhtársaim a földön, nem messze a felrobbant kocsitól.
- Egyben vagyunk... – mondta Cassy ahogy felkelt a földről, szorosan magához ölelve Hope-ot. - Jól vagy? – nézett le ő is az ölében gubbasztó szőrmókra.
- Megvagyok... - prüszkölte ijedten. - Mi volt ez?
- Nem tudom... – kapta meg a kimerítő válasz gazdájától, mellyel a baj csak az volt, hogy senki sem tudta, ami nem jelent jót.
- Viszont ha nincs bajotok, akkor kezdenünk kéne velük is valamit! - mutattam az erdő felé, ahonnan közben emberek tömkelege rohant felénk.
Már akkor megindultak, mikor mi még beszéltünk, de csak most sikerült eljutnom odáig, hogy meg is induljunk ellenük.
- Máris! – keveredett talpra, és a táskájába visszatuszkolta Hope-ot. - Te maradj itt és nehogy hősködj! – utasította csatlósát.
- Jó... – engedelmeskedett morcosan.
- Lássuk, mennyire tudnak harcolni! – gondoltam, és megidéztem a Flame Emperor Sword-ot, s segítségével egy Flame Slash-t kreáltam, amelynek számítottam a hatékonyságára, csakhogy nem így történt.
A láng, mely a rohamozó erdei emberek felé suhant, hirtelen eltűnt, majd ismét előbukkant, de immáron úgy, hogy egyenesen felém robogott.
- Ez így nem lesz jó! – gondoltam ijedten, miközben félre ugrottam a saját mágiám elől. - A francba! Ezt meg mégis hogyan csinálták? – ugrottam talpra, és ezúttal ugyan ilyen támadást vetettem be, csak éppen vízzel, melynek hatása teljes mértékben megegyezett az iménti lobogó vágással.
- Lakrima van náluk de amúgy... nem tudom! – válaszolta Cass, miközben kikerülte a saját kristálylándzsáit, melyeket hasonló módon, mint az én támadásaim, visszalőttek.
Közben, bár nem sok időm volt a bámészkodásra, de azt fel tudtam mérni, hogy két csoportra oszlanak. Az egyik csoport velünk foglalkozik, míg a másik a szekerek irányába lohol, majd onnét vissza egy-egy ládával a kezükben, ami annyit jelent, hogy ők is a rakományunkra pályáznak.
Így hát, mivel hogy a hatékonyabb mágikus támadásaim nem váltak be, harcmodort váltottam, és mindkét kezembe idéztem egy-egy Steel Long Sword-ot, és ezekkel rohamoztam meg az ellenséget. Hozzám hasonlóan Cassidy is taktikát váltott, és kezébe kristály kardot teremtve kezdett harcba.
A vasat már nem tudták hatástalanítani a banditák, így egymás után hullottak. Természetesen, mivel nem voltam gyilkos, egyikükön sem ejtettem halálos sebet, sőt, a legtöbbjüket meg sem sebeztem, pusztán a kardom életlen felével, vagy a markolatával ütöttem meg különböző testtájaikon, mely azt eredményezte, hogy vagy eszméletlenül, vagy fájdalomtól görcsölve elterültek a földön és nem jelentettek többé problémát.
Csakhogy, hiába sikerült legyőzni néhányukat, a háborút mégis csak ők nyerték. Rövidesen visszavonultak, méghozzá egy füttyöt követően, az eredményeink pedig… siralmasak voltak. Nemcsak, hogy több kocsist megöltek, de ráadásul a gyors szemrevételezés után kiderült, hogy a rakomány legalább felét, ha nem többet el is vitték.
- Nem hagyhatjuk, hogy elmeneküljenek ennyi szajréval! - kiabáltam. - El kell őket kapnunk.
- Én itt maradok a többiekkel, valakinek rájuk is vigyáznia kell. - nézett rám Cassy.
- Egy plüsskutya és egy kisiskolás... Még mit nem! - csattan fel erre Max, aki a külön lefojtatott harc után ismét mellénk keveredett. - Még csak az hiányzik, hogy egy karaván is az én lelkemen száradjon!
- Na jó, Cassy, akkor te tartsd a frontot, én pedig követem őket, amíg még lehet. - mondtam, és máris futásnak eredtem, megtorlatlanul hagyva a sértéseket, és figyelmen kívül hagyva a fiú álláspontját.
A hátam mögött már nem hallottam a többieket, és szép lassan a karaván teljes hangja is elhalkult mögöttem, én pedig csak futottam a nyomokat követve.

- Mondtam, hogy szörnyek tanyáznak itt! - kiabálta az egyik kocsis, hogy még véletlenül se forduljon elő, hogy nem hallom meg a rikácsolását.
- Azok elég ritkán lopnak lakrimát. – szállt vitába vele az egyik társa.
Nem is olyan régen volt dolgom szörnyekkel, akik a közhiedelemben létező szörnyekkel ellentétben, félelmetesen intelligensnek bizonyultak. Alábecsültük őket, túlzottan is, és ezért bajtársaim az életükkel fizettek.
- Én most nem rég, mikor körbejártam, egészen sok lábnyomot találtam a tábor körül, ami eléggé aggasztó. - szólalt meg az egyik tündérke.
- Hope, te nem érzel valami furcsa szagot? – folytatta a kislány.
- Nem mondhatnám… Itt még soha nem jártam, minden ismeretlen... Nem nagyon tudom megmondani, mi a furcsa szag ezek közül.
Egy kölyökplüss… A tündérek bűzén kívül semmit sem érzett még létezésének során. ostoaság volt, az ő tapasztalatlan, és szánalmasan silány orrára támaszkodni. Ennyi erővel egy darab bottal is megpróbálhattam volna megkerestetni a lakrimákat.
- A plüssel ellentétben én éreztem... - morogtam - És találtam pár furcsa horzsolásnyomot a fákon.
- Horzsolásokat? Mégis miféléket? – vette fel a szőkenős parókát, amitől falnak tudtam volna rohanni. Fel nem érhettem épséges elmével, hogy miért kell a nyilvánvaló dolgokra rákérdezni.
- A fák éjszakánként futni járnak, csak eléggé ügyetlenek ezért folyton elesnek és lehorzsolják a térdüket... - reagáltam, hangomban maró gúnnyal. - Ugyan mégis miféle horzsolásokat?
- Lassan a gúnyolódásod is van olyan erőteljes, hogy kárt okozzon a környezetben... – szólt tudálékosan a naiva. - Amúgy meg, mivel lassan tovább indulunk, [color=blue]sok időnk nem lesz még a körülnézésre. darkred] - Sajnálom, de belőlem hiányzik a tündéri szeretet és türelem.
- Köszönöm a felvilágosítást. – motyogta.
Kisvártatva sikerült a karavánnak túltennie magát a hiányosságokon, s továbbindultunk, amiért igazán hálás tudtam lenni. Persze, ahogy annak lennie kellett, nyugalmas sétánk, illetve kocsikázásunk csupán egyetlen óráig tartott, utána beindultak az események.
Az elől haladó robbanó lakrimás szekér alatt a föld felrobbant. A lakrimák persze nem bírták ezt a csekélyke terhelést, azért azok is felrobbantak, hatalmas lángoló tűzgolyóvá változtatva a kocsit.
- Ezt már nevezem! – néztem elismerően az eseményeket. – Valami hasonlóra számítottam.
Éreztem, ahogy szívem nagyot dobban, a pillanatokon belül esedékes összecsapás lehetőségének tükrében. A káosz pillanatokon belül teljessé vált. Én már azonnal a környezetünket kezdtem figyelni, hiszen tudván tudtam, hogy nem véletlen baleset volt az a robbanás, és a támadok, bármelyik pillanatban előbukkanhatnak. Nem is várattak sokat magukra, néhány pillanaton belül előözönlöttek a fák közül.
Nekem több sem kellett, azonnal feléjük iramodtam. Látszólag egyiküknél sem volt fegyver, így először arra a következtetésre jutottam, hogy mágusokkal állok szemben, de feltételezésem nem egészen volt helyes. Erre akkor jöttem rá, mikor az első utamba kerülő alakot egy lángoló ökölcsapással próbáltam eltalálni. Ellenfelem az utolsó pillanatban az öklöm elé tartotta a tenyerét, s a lángjaim egy szempillantás alatt eltűntek. Eleinte értetlenül néztem az alakra, de aztán, amint arcomba nyomta a tenyerét megláttam benne a lakrimát. A lakrimát, amiből a saját lángjaim törtek elő. A lángok persze nem bántottak, elvégre képtelenek voltak rá, viszont teljesen elvakítottak. Gyorsan kiugrottam a lángok közül, hogy újfent megpróbáljak elbánni ellenfelemmel, de próbálkozásom kudarcot vallott, ismételten. Az újabb kiszemelt ellenfelem rám sem hederített, szimplán elrohant mellettem, a kocsik irányába. Mikor utána próbáltam csapni, egy társa ugrott elém, s lakrimájával szívta el ismételten a lángjaimat. Szabad kezemmel félrelöktem a férfi kezét, mielőtt az még újfent elvakítana a saját lángjaimmal, és a korábbi alak után indultam. Tervem nem sikerült, ugyanis váratlanul két másik támadó került elém, feltartóztatva engem.
- Időt akartok nyerni a többieknek? – morogtam, kissé ingerülten.
Át akartam törni a két alak között, de azok a lakrimáikból elősugárzott lángjaimmal ismét elvakítottak. Vakon rohantam előre, mígnem valami jól mellkason rúgott és a földre terített.
- Na jól van, ti akartátok! – csattantam fel, majd talpra ugrottam. – Fire Dragon’s Secret…
Váratlanul egy fütty hangzott fel, mire az összes támadó azonnal visszavonulásba kezdett. Az eredmény siralmas volt. A szállítmány felének lába kelt, és pár hősködőt levágtak a banditák.
- Nem hagyhatjuk, hogy elmeneküljenek ennyi szajréval! – rikácsolta a tündérke. - El kell őket kapnunk.
- Én itt maradok a többiekkel, valakinek rájuk is vigyáznia kell.
Még csak az keleltt nekem, hogy egy kislány és a plüsskutyája vigyázzanak a szerencsétlen karavánra.
- Egy plüsskutya és egy kisiskolás... Még mit nem! Még csak az hiányzik, hogy egy karaván is az én lelkemen száradjon!
- Na jó, Cassy, akkor te tartsd a frontot, én pedig követem őket, amíg még lehet.
- Remek… Jobban jártunk volna, ha én megyek utánuk… - morogtam magamban, majd oldalra köptem egy jó nagyot.

Nos, akkor már csak ketten maradtatok, én pedig igyekszem újfent aktivizálni magam...

Max nyomkövető képességeivel nem esik nehezetekre követni a rablókat. Megakadályozni nem is próbálnak titeket ebben, de egy nagyobb teherkocsi motorja dübörög fel, mielőtt beérhetnétek őket. Útját letaposott növények és kidöntött cserjék övezik. Néhány perces üldözést követően egy erdei tábort pillantotok meg, habár a várható faépületek helyett fekete, illetőleg sötétszürke, csillogó fémből épültek a falak. A járműre tökéletes rálátásotok nyílik, a rablók láthatóan nem számítanak arra, hogy bárki is követte volna őket: nagy a mozgolódás, folyamatosan pakolják le az újabb ládákat. Ezeket a tábor közepén fekvő épületbe viszik.
A raktár az egyetlen épület, ami anyagán kívül is kitűnik: míg a többi négyszögletű, és falaikon csak ablakok vannak, ez kör alapú, oldalából szinte méterenként apró kémények, világító műszerek, és valamilyen szerkezet fura alkotóelemei állnak ki. Halk zümmögés hallatszik belsejéből.
Mivel megvan annak az esélye, hogy a lakrimákat a gépbe építik be, nincs sok időtök tervezni. Ideje visszaszerezni mindent, mielőtt tönkretennék őket!
A nem várt támadás összezavarja a rablókat, de hamar összeszedik magukat. Nagyjából a felük hullhat el, mielőtt újfent bevetnék az előbb megismert visszaverőket. Ezen felül, ahogy észrevehetitek, minden, a csillogó fémet érő mágikus erő visszaverődik, méghozzá pontosan rátok, úgyhogy óvatosan a célzással!
Ugyan hullanak a fickók, mint a legyek, de lassan sarokba szorultok. Mindkettőtökre nagyjából tíz ember jut, mikor az egyik falhoz tudnak titeket lökni. Mintha csak áramütés ért volna titeket, izmaitok lemerevednek, és hang nélkül összeestek.
Egy idáig nem látott fekete hajú, óriási termetű férfi lép fölétek, és végigmér titeket.
- Mágusok.. - köp oldalra. Az undor és gyűlölet összes árnyalat sikerült belevinnie ebbe a szóba. - Vigyétek őket! - Éles fájdalom hasít fejetekbe, és jön a sötétség..


Nem érzem úgy, hogy az eddigiek fényében jogom van határidőt szabni, de ha siettek, bőven végezhetünk még az idén!

Zárás!

Vegyes érzéseim vannak a küldetéssel kapcsolatban, sajnos csak a feléig jutottunk el, részben önhibámból. Egyrészt magammal elégedetlen vagyok, hiszen hagytam befagyni, másrészt miattatok, mert volt olyan, hogy ritkásan írtatok, de akkor remekül szórakoztam a posztokon. Ha valaki szeretne VE-t kapni pénz helyett, szóljon.

Cassidy Angel: 110 VE, 100.000 gyémánt.
Max Deluise: 250 VE, 4.500.000 gyémánt.
Josh Sharpblade: 140 VE, 200.000 gyémánt.
Tony Smith: 90 VE, 80.000 gyémánt.