Meredith

A kanapén nyugodtan feküdtem, és néztem az asztalra kitett tojást, mi már hetek óta nálam volt, és bármivel is próbálkoztam, nem akart kikelni. Ültem rajta tyúkként, ültem rajta emberként, még a szomszéd kutyáját is beidomítottam, hogy feküdjön rá, de nem volt hatásos egyik módszer sem. Mindennap paplanok takarásába volt, esténként magam mellé tettem, de semmi nem történt. Tűz alá még sem akartam tenni szegényt, de kezdtem félni, hogy már rég megzápult az ártatlan teremtés.
Felugorva az ágyból kaptam az ölembe, és indultam el a Céh épületébe vele. A szokásos utamat tettem, nem változtattam semmit se, tán még a mozdulataim is ugyanazok voltak, azonban a gyönyörű szökőkutat elérve megállítottak engem.
- Pete! Pete!
- Pete! Pete!
- Pete!
- Pete!
- Pete! Pete! - visszhang hatását keltette e sok szó egymás után.
Mosolyogva fordultam meg, minthogy ismerős hangok szólítottak a nevemen. A kis óvodás csoport sétált erre, kiket nem rég mentettem meg egy elszabadult lovas kocsitól, mi átgázolt volna rajtuk, ha nem lépek közbe és állom az útját hamarabb.
Közelebb sétáltam, és guggoltam le hozzájuk, hogy egy szintbe legyek velük.
- Sziasztok. – mosolyogtam a lányokra, és nyújtottam férfiasan a tenyerem az apró ifjúknak, kik lelkesen rázták meg azt – Hogy vagytok? – kérdeztem tőlük.
- Jól.
- Jól.
- Nagyon jól.
- Még jobban.
- Még annál is jobban.
- A legjobban. – nevettem fel, hogy valakinek mindig nagyobbat kellett mondani a másiknál.
- Meredith hogy van?
- Nem is Meredith, hanem Esmeralda.
- Nem Esmeralda, hanem Estel.
- Nem Estel, hanem Dora.
- Nem Dora, hanem Barbie.
- Hé, hé, hé álljatok meg. – szóltam rájuk lelkesen – És ha nem is lány, hanem fiú lesz? – kérdésemen elgondolkoztak egy kicsit, de nem jutottak előrébb.
- Az nem lehet, mert lánynak kell lennie! – mondták egyszerre, min elnevettem magam, hogy nem adtak választási lehetőséget szegénynek.
- És mikor kell ki? – érdeklődött Mrs. Jazmin is, kik a gyermekekre vigyázott.
- Igen, mikor?
- Mikor?
- Mikor?
- Az jó kérdés, nem akar megmozdulni szegényke. – nyújtottam eléjük, hogy lássák a tojás mozdulatlanságát.
- Az kár. – húzták a szájukat, majd meredten nézték, hogy nem e ebben a pillanatban fog e kikelni, de sajnos nem történt semmi se.
- Rendben gyerekek, menjünk. Ne tartsuk fel Petert. – törte meg a csendet Mrs. Jazmin.
- Renden.
- Oké.
- Rendben. – majd a kis Sophie búcsúcsókot lehelt a kis tojáskára.
Bár ajkaival gyengéden ért hozzá ijedten lépett hátra, amint egy hosszabb repedés keletkezett rajta a csókja pillanatába. Meglepettségemben majdnem elejtettem a tojást, de végül szorosan tartottam azt a tenyereim fogságában.
- Eltörtem! Eltörtem! – kezdett el sírni a kislány, de miután hirtelen a kis madár dugta át a fejét a tojás héján, megakadt a hangja – Ez, ez Meredith. – mondta remegő hangon.
Mozdulni nem mertem, hogy egy még valóságosabb élőlényt tartottam a kezeim közt, mint eddig.
Hogy eltűnt a tojáshéj az állat testéről, csodálva szemléltem a törékeny kis testét, és a nedves pihéit, mi a testét takarta. Végül hamar felébredve a tehetetlenségből, a pulcsimba takartam őt, és elköszönve a kis barátaimtól siettem a Céhházba, hogy mi a teendőm ilyenkor.

Nati vendégszereplésével, amit Köszönök Neki!

Minthogy a kis Meredith napok óta nem akart megszólalni, bárhogy is próbálkoztam szóra bírni, kezdtem megijedni, hogy talán már nem is fog.
A puha, pihés testét lepedőbe takartam, és elindultam segítségért.
Csak egy személy jutott eszembe, ki segítségemre lehetett, és ő nem volt más, mint a céhtársam, és egyben a jó barátom: Nati.
Miután nehezen eltaláltam hozzá, kopogtattam az ajtaján.
- Szia, gyere beljebb. Mi járatban? – szokásos jókedvébe nyitott ajtót nekem.
- Tanítsd meg beszélni. – próbáltam könnyeket előcsikarni a szememből, hátha segít az is a lány meggyőzésébe, és nyomtam az arcába az ártatlan teremtést.
- Jaaaj de drága! Mikor kelt ki? Mi a neve, istenem de aranyoooos! – úgy tűnt lelkesedése továbbra se csüggedt.
- Meredith, és nem rég, de nem akar beszélni. – szomorodtam el a tudattól - Segíts.
- Persze, hogy segítek!
- Köszönöm. - léptem be hozzá, és meglepődve személtem, hogy egyedül volt otthon.
Monán kívül még állítólag volt két újabb házi kedvence, de ők se voltak most itt, így gond nélkül ültem le az egyikük fekhelyére, a kanapéra, és tettem Meredithet az asztal közepére.
- Öööö... még sosem tanítottam senkit beszélni, szóval azt hiszem kicsit nagyon nehezen fog menni... –mondta Nati, de én bíztam benne, hogy neki nem fog nehézséget okozni ez.
- Öhm... Szép hangod van, énekelj neki. - ötletteltem hangosan.
- Hát, rendben. – térdelt le az asztalhoz, hogy szembe legyen a kis állattal.
Számomra eddig ismeretlen dalt kezdett el énekelni, és bár hallottam már így a hangját, mégis, még most is csak csodáltam a hangos, de még is kellemes énekét. Meredithre nézve csalódottan vettem észre, hogy ő másképp vélekedett erről, talán még félt is szegény.
- Lehet más módszer kell, vagy másik ének. – szóltam Natinak.
- Vagy nem tetszem neki... lehet egy kis eleség változtat ezen. – égett fel a láthatatlan villanykörte a fej felett, és szinte futott is ki a konyhába.
Egy marék maggal és még egy tenyérnyi morzsával tért vissza, és vágódott le a korábbi helyére, majd tartotta az ujján az ételt Meredithnek. A madár meglepő elevenséggel, szinte Nati ujjait is elfogyasztva kapdosta le onnan a magokat, és a morzsákat.
- Nekem bezzeg nem eszik ilyen lelkesedéssel. – jegyeztem meg.
- Neked bezzeg megmarad az ujjad... – rázta meg a fájó ujjait.
- De ízlik neki. Milyen ízed van? – fordultam kérdően hozzá, mire sokáig csak értetlen nézést kaptam válaszul.
- Természetesen... szerintem kalács! Mert azt sütöttem. – magyarázkodott - Tényleg, kérsz ameddig én próbálok egy húron pendülni Meredith-el?
- Ühüm. - bólogattam hevesen - Meg egy receptet is akkor, hátha nem fog tovább koplalni. – mondtam, majd kacagott fel Nati.
Egy újabb dal következett. Lassabb volt, mint az előző, és valamivel halkabb is, mit Meredith is boldogan díjazott. Nati hangsúlyos éneklésére elkezdett „táncolni” a kis madár: a fejét, és nyakát ritmusosan mozgatta.
A dal vége felé, még a csőrét is hangra nyitotta, de hang nem jött rajta, talán ha hosszabb lett volna az ének.
- Már majdnem. Csodálatos vagy Nati. – dicsértem meg, hogy már ennyit is elért Ő!
- Pete. – mutatott rám hirtelen.
Meredith a szemével követte a kezét, és még tovább is nézett, rám, de nem szólalt meg.
- Nati. – mutattam én is a lányra, de most a tekintette csak az ujjaink találkozásáig jutott, hova viszont gyorsan harapott.
- Áúú! Na jó, azt hiszem inkább tovább énekelek neki, hátha az nem ilyen életveszélyes.
- Lehet jobb ötlet. – és kezdődött a harmadik felvonás.
Meredith újra „táncolt” és élvezte az éneket, majd hirtelen csodás hang hagyta el a torka végét és jött ki csőrén. A madár ismételte Nati szavait, és csodás érzés volt a gyönyörű dalt kánonba hallani. A két legszebb hang énekelt együtt a szobába.
- Azta, milyen szép hangja van! – jegyezte meg Nati a dal végén.
- Azta... - ismételte szavát.
- Sikerült! - örültem fel.
- Sikerül...
- Megszólalt!
- Jaaaj de jóóóó!
- Jó... – ismételte, bár valószínű még nem tudta, hogy mit jelentett.
- Énekeltek még? - fordultam a társamhoz.
- Természetesen.

Meredithel a tóparton ültünk, hol megtaláltam őt, és az Anyja szépségéről meséltem neki.
- Csodás lehetett. – szólt selymes hangján és fejét óvatosan tette le a puha fűre.
A földön elterülve szemlélte a vízben úszkáló nagyobb társait, én meg az Ő csodás alakját, rózsaszínes, halvány pirosos pihéit néztem.
Az idő csodás volt, nem fújt a szél, és a nap sem sütött annyira, hogy egy pulcsiba melegem legyen. Kellemes idő volt, és tiszta volt a levegő, mi igazán csak jól esett most nekem.
- Apa. – fordult felém Meredith.
Bár szokatlan volt, hogy így hívott, nem elleneztem. Tudta a teljes nevemet, de Ő mégis így nevezett.
- Igen? – figyeltem rá kíváncsian.
- Én mikor fogok meg tanulni repülni?
- Nem tudom, - húztam el a számat – most még gyengék a szárnyaid, ha nagyobb leszel, erősödsz egy kicsit, akkor majd megtanulunk.
- Értem. – sóhajtott gyengén, majd egy kis fészkelődés után a combjaimra tette a nyakát, és lehunyva a szemeit pihentette rajtam a fejét.

Olyan volt, mint egy hercegnő, és úgy is bántam vele. Elkényeztettem, de mégse volt kényes. Kecsesen járt, de mégse volt beképzelt. Úgy igyekeztem nevelni, hogy mindenből meglegyen neki a legjobb, de mégis tudja, hogy miért, mennyit kell dolgozni.
Valamennyire féltem tőle, mert lassan, mint ahogy Ő az apjaként tekintett rám, én mintha a lányom lett volna, úgy vigyáztam rá, és hát a felelősség eddig nem tartozott a legjelentősebb jellemzőim közé. Féltem az újtól, féltem, hogy elrontok valamit, féltem, hogy nem tudom fel nevelni Őt.

/ajánlanám Arlene-nek és Naominak/

- Apa… Apa… - keltett Meredith selymes hangja – Apa… Apa… kelj fel, reggel van.
A hasamon feküdtem, míg ő a könnyű testével a hátamon sétált.
- Korán van még. – közöltem a tényt, és húztam fejemre a paplanom.
- Tényleg felkelhetnél. – állt a hattyú oldalára Cathrine.
Bár a pajzsom esténként megvéd a gonosztól, reggelre elveszti az erejét, így egy könnyed rántással gyorsan le is került rólam a takaróm.
- Gonosz vagy. – jegyeztem meg a tettesnek.
- Tudom. – volt tisztába mivoltával.
- Mesélek neked. – nézett fel a paplannal együtt földre kerülő Meredith.
- Te nekem? – fordultam felé, és néztem rá az álmos szemeimmel.
- Igen, én neked. – mondta határozottan.
- De mesélni esténként szoktak.
- Nem baj. – két szavával eldöntötte a reggeli programunk.
- Ám legyen. – egyeztem bele, majd a paplannal együtt felvettem őt a földről.
Felültem, és burkolóztam bele a még meleg takarómban. Cathrine a reggeliével együtt vetődött mellém és kezdtük hallgatni az ölemből fészket csináló Meredtihet.
- Miről szóljon?
- Azt hittem már tudod. – lepődtem meg.
- Á, még nem. – közölte.
- Szóljon egy királylányról. – válaszolt Cathrine.
- Szóljon kettőről. – bővítettem a kívánságunk.
- Rendben. – értette, majd gondolkozott el egy kicsit.
Pár percig csak Cathrine rágcsálását lehetett hallani, majd miután a teraszról is elrepültek a csiripelő cinegék, végül Meredith is belekezdett a történetbe.
- Egy kastély sötét ablakán két királylány kiabált.
Várva várták a csodát, hogy egy herceg arra jár.
Vártak ők ott sokáig, hajuk ért már bokáig. – tartott kis szünetet, és néztünk egymásra Cathrine-nel, hogy rímelve próbált fogalmazni.
Éjjel egy terven eszelve, ültek ki a háztetőre.
Kezükben egy csészével feküdtek a cserépen.
- Ez így nem jó. – szakította félbe a mesélését.
- Folytasd, kérlek szépen. – nem akartam, hogy befejezze.
- De…
- Folytasd. – mondtam, mielőtt valami buta kifogással állt volna elő.
Nagyot sóhajtva nézett fel rám, de nem engedtem, hogy itt vége legyen. Ő akart mesélni, és én hallgatni akartam őt.
- Szemük csillogott a fényben, a hold kékjében. – folytatta.
Végül az eget bálmulván, váltak csillagokká.
- Ez igencsak rövid lett. – jegyeztem meg.
- De szép volt. – dicsérte Cathrine.

Lassan sétáltunk, mert Meredith kicsiny lábaival óvatosan totyogott mellettünk.
- Apa, Apa. – nézett fel Mer.
- Igen? – jeleztem, hogy figyelek rá.
- Mi egy család vagyunk? – kérdezte váratlanul.
- Persze. – válaszoltam gondolkodás nélkül.
- De ha te vagy az Apukám, - tartott egy kis szünetet – akkor kell neked egy lány, hogy legyen egy Anyukám.
Kijelentésére koncentrálva lábaimmal megbotlottam, mit Cathrine és Meredith érdekesen nézett.
- Egy lány, nekem? - kérdeztem vissza, hogy jól értettem e.
- Igen, - válaszolt értetlenül – egy feleség, mint minden családnál.
- Igen, Pete, kell neked egy barátnő. – kuncogott Cathrine.
- Attól én még távol állok. – fejemet vakargatva mosolyogtam.
Valamiért nem voltam sikeres ilyen téren, nem tartottam magamat szerencsésnek a lányoknál.
- Miért? – értetlenkedett.
- Igen, miért? – lett kíváncsi Cath is, bár ő inkább csak jól mulatott a helyzetemen.
- Még nem találtam meg az igazit. – a legalapvetőbb válasszal álltam elő.
- Miért? – ismételte rövid kérdését.
- Mert kik eddig tetszettek, - guggoltam le hozzá – nekik én nem voltam szimpatikus.
- Múlt időben beszéltél. – világított rá a tényre.
- Most tetszik valaki? – egyszerű eldöntendő kérdést kaptam, de nem tudtam, hogy mi a válasz rá.
- Talán. – nem voltam biztos benne.
- Értem.
- Nevet nem mondasz? - érdeklődött Cathrine.
- Nem. – válaszoltam tömören.
- Miért nem? – féltem, hogy kíváncsisága öregíteni fogja.
- Csak jobb szeretném magamban tartani. – tényleg nem akartam senkinek sem elmondani.
- Miért?
- Míg nem kapunk kielégítő választ, ezt fogja kérdezni. – öltött rám nyelvet Cathrine.
- Na jó, hagyjuk a témát, rendben?
- Miért?
- Mert zavarban van.
- Miért? – és ez a szava hamar idegesítővé vált.
- Kell fagyi? - hirtelen ötlettel álltam elő.
- Kell! – gonosz tervem sikerült, és végül az ízek kiválasztására tereltem a témát.

- Tárgy? – kérdeztem Meredithtől.
Játékunk egyszerű volt, barkóbának hívták. Ő kitalált valamit, nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy mire gondolt, és bár mókás játék volt, sose tudtam rájönni, hogy mire gondolt, vagy inkább csak nem akartam, hisz számomra nem volt rosszabb látvány, mint őt szomorúnak látni.
- Nem, - válaszolt gyorsan – bár lehet, – kezdett kételkedni – nem biztos. – és lett végül teljesen bizonytalan – A fogkefe az tárgy? – kérdezte tőlem, minthogy nem tudta a választ.
- Igen, a fogkefe az tárgy. – válaszoltam egyszerű kérdésére.
- Rendben, köszi. – lelkesedett – Igen, tárgy. – mondta végül a választ a kérdésemre.
- Értem. – tettem úgy, mintha nem hallottam volna a korábbi kérdését – Akkor a következő kérdés, - tartottam kis szünetet, hogy legyen időm gondolkodni – én szoktam használni?
- Ö… - nyújtotta meg a betűt – szerintem nem, de nem tudom. – vallotta be - Szoktál fogat mosni?
- Igen, szoktam. – lepődtem meg kérdésén, és vicsorítottam rá, hogy lássa a fehér fogaim.
- Nem látszik. – jegyezte meg, miközben szinte megcsókoltam a csőrét.
- Jól van. – nyugtáztam szavait – Szóval tárgy, és én szoktam használni? – összesítettem az eddigi tudásom.
- Igen.
- Itt megtalálható? Mármint ebben a lakásban? – tettem fel a következő kérdésem.
- Hát, - gondolkodott - attól függ.
- Mitől? – értetlenkedtem.
- Hol szoktál fogat mosni? – szavait hallva kezdtem kételkedni benne, hogy reggelente ébren szokott úszkálni a kádban.
- A fürdőszobában. – mutattam az ajtajára.
- Akkor igen, megtalálható. – örült, hogy tudta a választ.
- Rendben. – mondtam, és tettem úgy mintha gondolkodtam volna.
- Szólj, ha feladod. – kezdett gúnyolódni.
- Hát, megint valami nehezet sikerült kitalálnod. – füllentettem neki.
- Tudom. – szinte táncolt az ölemben.
- Passz. – adtam fel – Te nyertél.
- Éljen! – bukfencezett le és esett a földre, majd felállva, énekelve ment az ajtó felé – Megyünk fagyizni! Megyünk fagyizni!

- Üdvözlöm uram. – nyitott ajtót nekem Cathrine, és köszöntött illedelmesen Meredith.
- Szép jó estét. – viszonoztam a kedvességük.
- Kérem, foglaljon helyet. – mondta a lány, majd mutatott a kipárnázott kanapéra, hol esténként aludni szoktam.
- Köszönöm. – játszottam a szerepem, és kíváncsian figyeltem a további történésre.
- A mai este egy csodás színdarabot láthat, - álltak előttem vigyázzban - melyet kitalált, és színpadra vitt a gyönyörű Meredith Ruw… - mutatta be a meseszép hattyút.
- És nagy segítsége volt benne a legkedvesebb Cathrine Ruwnak, – vette át a szót a rózsaszín csöppség – minthogy nem tudok tollat fogni, s e ok miatt írni se. – vallotta be azért szomorúan.
- Viszont a toll tőled származik. - próbálta vigasztalni Cathrine.
- Ez igaz. – ismerte be, és emelte fel a szárnyát, hogy megmutassa honnan húzták ki a beszédjük tárgyát.
Nem akartam közbe szólni, így nem jegyeztem meg, hogy a mögöttük lévő asztal fiókja csordultig volt ceruzával, csak némán hallgattam és figyeltem őket.
- Na de egy szó, mint száz, dőljön hátra és élvezze a műsort. – szavait hallva fogadtam meg a tanácsát, egy párnát a hátam mögé tettem és helyezkedtem el kényelmesen, tudván, hogy egész estés programot terveztek nekem.
A mű kicsit bonyolult volt, és elég sok szereplő volt benne, annak ellenére, hogy csak ketten alkották a szereplői gárdát. Ezzel kevésbé törődve azért én igazán élveztem az előadást. A hattyú megjelent elrabolt hercegnőként, bűnt üldöző, szívtipró hősként, gonosz vasorrú boszorkányként és patás, fehérszőrű paripaként is, azonban e sok szerep mellett Cathrinere is jutott bőven jelmez, miknek látványát a lányon sosem fogom elfelejteni.
A hajnalig tartó előadás közben egyszer sem nyitottam a számat ásításra, minek szívből örültek a fellépők, és végül a földön fetrengtem a nevetéstől a „bumcsika” kitalált, de mégis különleges szó emlegetésétől, mit fergeteges lábmunkával kísértek.
- Na, milyen volt? – ültek le mellém fáradtan a meghajlásuk után.
- Csodálatos. – ámultam őszintén a teljesítményükön.
- Éljen. – örült, hogy tetszett a produkció, de azért örült is, hogy vége lett.
- És ezt akarjátok holnap előadni a céhben? – kérdeztem tőlük, minthogy látva a szemeiket, tudtam, hogy egyhamar nem állnak fel a helyükről.
- Igen. – válaszolt a kishattyú.
- De ott már te is játszani fogsz. – tájékoztatott Cath.
- Tényleg! – lelkesedett Meredith – Te leszel az elrabolt királylány, meg a csúf elrablója.
- Rendben. – nevetve egyeztem bele, bár még nem tudtam, hogy hogy játszok egy el kétszemélyes jelentett egyes egyedül.

- Háborúban állunk katona! – kiabálta Meredith a felborított fotel mögül.
A kis hattyú hasára egy serpenyőt kötöttünk, jelezvén ezzel, hogy épp egy páncélba van és a fejére a legkisebb műanyag poharunkat tettük.
- Mit tegyek parancsnok? – kérdeztem tőle úgy, hogy szavaim valószínű az utcára hallatszódtak.
- Fedezzen! – válaszolt nekem, majd egy párnát fogva a kezembe vártam a jelére – Most! – kiáltott és miközben felém rohant a párnától megválva küldtem azt a szoba másik végébe, hol a plüss hadsereg tartózkodott a kanapé takarásában.
A parancsnok a futása közben nem nézett a lábai elé, így lábai elakadtak a szőnyeg szélébe és hasra esve, a páncélján, a serpenyőn csúszott mellém.
- Minden rendben? – kérdeztem aggódva tőle.
- Ne miattam aggódjon katona! – szólt – Amúgy nagyon jó volt, mehetek még egy kört? – kérdezte lelkesen.
- Ö… hát épp háborúban állunk. – emlékeztettem a játékunkra.
- Ó, igaz is. – jutott eszébe – Mi legyen a terv? – kérdezte tőlem, mit neki kellett volna mondania.
- Hát a pár… - álltam meg, amint megláttam magunk előtt Cathrine-t, ki leguggolt hozzánk.
- Mi legyen az ebéd? – kérdezte tőlünk és olyan választ várt, miből nem marad maradék.
- A szakács mit keres itt? – vont kérdőre engem.
- Nem vagyok a szakács. – mondta sértődötten, majd megpöccintette Meredith homlokát.
- Bocsi.
- Szóval? – türelmetlen volt.
- Hát, almás pite? – adtam egy ötletet.
- Nekem jó.
- Nekem is. – tetszett nekik.
Hogy ilyen hamar eldöntöttük, Cathrine ki is lépett a tűzvonalba, át a harcmezőn egyenesen a konyhába.
- Akkor mi legyen a terv? – ismét kérdezett.
- A párnáink elfogytak. – tájékoztattam és mutattam az üres sarokra.
- Akkor dobj engem! – adott hangot az akaratának.
- Téged? – kérdeztem, hogy megbizonyosodjak, biztos jól hallottam e.
- Igen. – válaszolt egyszerűen és már fészkelte is magát a tenyereimbe.
- Biztos jó ötlet ez? – nem hittem a sikerbe.
- Csak csinálja katona. Ez parancs!
Hogy a szoba azon felén egy kanapé volt, rengeteg plüss és gyakorlatilag az összes párnánk, így nem féltem, hogy megütheti magát. Kimérve a távolságot, a kis madarat katapult módjára küldtem, repítettem az ellenfél közé, majd szörnyű csatakiáltásokat hallva ijedten futottam hozzá.
- Itt meg mi történt? – meglepetten kérdeztem, amint megláttam, hogy a Cathrine által hőn szeretett plüssök darabokban voltak a hattyú körül. A kezeik, lábaik leszakítva a testüktől, a szemként szolgáló gombok pedig elválasztva a fejektől pihentek a földön.
- Az ellenfél elintézve. – nézett fel boldogan és jelentette, miközben egy pihét fújt ki a csőréből.
- Meredith! Mit csináltál? – közeledett Cathrine hozzánk dübörögve.

- Hogy vettél rá erre? – sóhajtottam fel és kérdeztem Meredithtől, miközben aktot ülve terültem el a kanapén.
- Hát… nyávogásnak tituláltad, hogy egész délelőtt erre kértelek és úgy tűnik, nem szereted a cicákat. – mondta, majd vette csőrébe az ecsetét.
- Ó, igaz is. – emlékeztem vissza.
Kényelmetlenül éreztem magam függetlenül, hogy a saját lakásomban voltam és tudatában, hogy Cathrine egy küldetésen volt épp az ország másik végében, Hargeon partjainál.
Nem szabadott mozognom, mi igazán nehezemre esett, mert az ablak nyitva volt a szobában és a konyhában is egyaránt, ezzel kialakítva egy kisebb szellőt, minek a meztelen testem nem igazán örült. Nem egyszer rázott ki a hideg és ilyenkor is szúró, haragos pillantásokat kaptam a kis művésztől.
Egy óra telhetett el, miután Meredith szólt, hogy befejezte a művét és megnézhetem az alkotását. Felállva lepedőbe takartam magam és mentem is a hattyúhoz, azonban nem várt látvány állított meg egy pillanatra. A kis hattyú rózsaszín teste kékbe burkolózott most előttem, minek okát nem értetem, minthogy rajtam minden vörös volt.
- Ha nyerítenél, akkor lehetnél a Blue Pegasus kabalája. - nevettem fel.
- Nyihaha! - próbált utánozni egy lovat és különleges hangját érdekes fejrázással és piciny szárnyai kitárásával kísérte, min akaratlanul is mosolyogtam.
Ahogy a lap mögé mentem, hogy szemügyre vegyem a munkáját, és mondjak róla véleményt, meglepettségem nagyobb volt, mint mikor a kék testét láttam meg. Még a kanapén ültem dicsérő szavakon gondolkoztam, de most csak egy kérdést tudtam feltenni.
- Ez mi?
- Hát te. – lelkesedett és tájékoztatott.
Igazából felismertem magam, hisz a piros pöttyök az arcomon és a vörös szénakazal a fejem tetején elégé megmutatta, hogy kit akart ábrázolni a festmény, nem is emiatt csodálkoztam.
- De ez csak az arcom! Az egész lapon! – akadtam ki.
- Tudom. – pislogott rám, nem értette, hogy minek emeltem fel a hangom.
- De akkor minek kellett levetkőznöm?

- Lángolni fogok! – gyorsan szaladt, totyogott a szobában a kanapé körül a kishattyú, s hangosan kiabált – Lángolok! – nevetett hangosan.
- Mi történt vele? – ült le mellém Cathrine törökülésbe a párnák közé, miközben tenyerei fogságában egy bögre hideg tejet fogott.
- Égek a vágytól! – kacagott.
- Csak olvastam neki egy mesét. - tájékoztattam nemes egyszerűséggel.
- Én leszek a Tűzmadár! – állt meg előttünk hirtelen és felénk fordulva mondta csodálkozva, majd szárnyait kitárva folytatta tovább futkározását.
- Igen? És mi volt benne. – nézte értetlenül Meredith száguldó alakját.
- Tűzmadár!
- Egy madárról szólt, ki tűzben született és lángok fedték testét.
- Tűzmadár!
- Ó, értem. De ő még repülni sem tud. – közölte a tényt, mintha én nem tudtam volna.
- Tűzmadár! – újabb kört írt le a szobába.
- Ezt neki magyarázd.
- Tűzma… - nem fejezte be szavát, minthogy a szőnyegben elesve arccal előre érkezett a földre – Tűzmadár… - hangját most elhagyta a lelkesedés – Elfáradtam.
- A Tűzmadarak sosem fáradnak el.
- Igaz! – értett egyet Cathrine-nel és függőlegesbe szenvedve magát indult neki a második felvonásnak.
- Ezt most muszáj volt? – vontam kérdőre megjátszva a mérgemet.
- Legalább jól fog aludni. – pislogott rám, miközben beleszürcsölt a tejébe.

- Apa, mit csinálsz? – szakította félbe cselekvésem Meredith.
- Gondolkodok.
- Mindig gondolkodsz. – hangján hallatszott, nem tetszett neki, hogy most nem vele foglalkoztam.
- Tudom, rossz szokásom. – sóhajtottam fel és álltam fel a kanapéról – Szóval merre menjünk?
- Fagyizni. – mondta egyszerűen és esett is le a párnájáról, majd minden szó nélkül indult meg előttem az ajtó felé.
Ahogy a farát táncoltatta előttem, mit énekével kísért, akaratlanul is elterelte a figyelmem és utánozva őt toltam ki a fenekem, mentem utána nevetve.
- Merre mentek? – jött ki kíváncsian a szobájából Cathrine.
- Fagyizni.
A választ hallva csimpaszkodott az övembe a lány és hangjával segítve Meredithet énekelték együtt a friss költeményt.

- Apa, mit csinálsz? – szakította újból félbe a cselekvésem Meredith.
- Gondolkodok.
- Mindig gondolkodsz. – hangján érezhető volt, hogy ismét unta e rossz szokásom.
- Tudom, de hogy te már kiválasztottad az ízeket, én még nem, várj meg. – korholtam le.
- De sokan várnak mögötted. – tájékoztatott és rá kellett jönnöm, hogy a kicsiny vonatunk, mi a lakásunkból indult, a fél várost felvette utasaként.

- Miért vagyok aranyos? – fordult kérdésével felém Meredith.
- Aranyos vagy?
- Hát a lányok azt mondják. – tájékoztatott egyszerűen – „Jaj, de aranyos!”, „De cuki!” – kacagtam fel, ahogy utánozni próbálta a hanglejtésüket – Nem vicces!
- Bocsánat, – fogtam vissza magam – de miért baj az, hogy aranyos vagy?
- Mert vérszomjas fenevad akarok lenni.
- Miért? – meglepődve csodálkoztam a kijelentésén.
- Mert fel akarom zabálni mindet! – emelte fel a hangját, ugyanakkor érződött, hogy valami komolyabb problémája volt.
- Szívesen adok repetát a desszertből.
- Nem! Én őket akarom!
- Mert mit vétettek ellened?
- Semmit. – rövid válasszal fordult vissza párnájába.
- Ugyan… ha már elkezdted, fejezd be. – emeltem az ölembe a még kisebb testét, hogy ne tudjon elbújni.
- Nem komoly…
- Valamiért csak húsra vágysz, Mer. – néztem rá, hogy tudja nem fogok könyörögni neki.
- Mindig kivételeznek velem. Több sütit kapok, pedig kisebb vagyok, a legkényelmesebbik párnát kapom, mert kicsi vagyok, mindig kedvesen szólnak hozzám, mert aranyos vagyok. Nem akarnak megbántani, pedig egymással boszorkányok módjára viaskodnak és átkokat szórnak egymásra. Olyan mintha felettük repülnék, pedig csak a talpuknál sétálok.
- Csak nem akarnak bántani, szerintem ezzel nincs semmi gond.
- De akkor is, arra tanítasz elméletileg, hogy ne legyek elkényeztetve. Tudom, mert hallom mikor leszidod Cathrine-t, ha plusz csokit ad nekem, de így meg egy elhízott királynő leszek. – sóhajtott nagyot.
- Akkor majd szólok nekik, hogy bánjanak másképp veled. - füllentettem.
- Nem kell, majd megoldom valahogy. –tette le a fejét a térdeimre, majd rövid időre csend állt be a beszélgetésünkbe.

Kezembe egy kistenyérnyi cserepes virágot tartottam, mit felnevelni gondoltam és kapva az alkalmon a lányom is így cselekedet, azonban ő már egy kicsit elszámolta magát a méretekkel.
Szabad kezemmel lelkesen nyaltam a fagylaltomat, majd fordultam vissza, hogy lássam, hol tart a szenvedő hattyú, miként küzd a nála háromszor, talán négyszer nagyobb virággal, a földdel miben volt és a porcelán cseréppel. Segítségül kapott egy kistalicskát, mivel könnyedén lehetett húzni, azonban hogy Mer súlya igen csekély volt a növényhez képest, így inkább tett egy lépést előre és kettőt hátra.
- Adsz a fagyidból? – lihegett, majd esett hasra a fáradtságtól.
Bár nem siettem a lépéseimmel, de szó nélkül mentem, guggoltam le hozzá és tartottam elé a tölcsért, mibe nagyot harapott, majd vett nagy levegőt és fordult a hátára.
- Miért ilyen nehéz ez? – szemlélte a választottját.
- Én mondtam, hogy olyat válasz, mit elbírsz.
- Tudom, de…
- De te kiválasztottad a legnagyobbat.
- Nem, a legszebbet.
- Mi egyben a legnagyobb.
- Lehet. – sóhajtott nagyot - Segítesz? – nézett rám a csillogó szemeivel, azonban hamar elfordulva, most nem estem áldozatul a csapdájában.
- Hát nem is tudom, - gondolkoztam - valamit valamiért.
- Megeszem a fagyidat. – ajánlotta.
- Megeszed a fagyimat, ha segítek neked? – kérdeztem vissza, hogy jól értettem e.
- Igen, átveszem azt a súlyt tőled, te meg ezt tőlem.
- Érdekes gondolkodás… ám legyen, de legközelebb jól gondold meg, hogy mit választasz.
Hiába, nem tudtam ellenállni neki és csak remélni tudtam, hogy legközelebb kétszer is átgondolja, hogy ne válaszon felelőtlenül.

- Cathrine este jön vonattal, ki tudsz menni elé?
- Gondolom, – mondtam, bár nem sok kedvem volt hozzá - de te nem jössz?
- Nem, most nem. Sok elintéznivalóm van. – tájékoztatott nemes egyszerűséggel.
- Sok, és elintéznivaló? – hirtelen egy dolog se jutott az eszembe, mit el kellett volna intéznie neki.
- Igen. – rövid válasza után szokásos mód leesve a kanapéról sétált be Cath szobájába és a szeplős orromra kötötte, hogy ne menjek utána, ne legyek kíváncsi, hogy mit csinál bent.

Bár lakótársam még órákra volt a városunktól, Mer kitessékelve engem a saját lakásomból küldött sétálni, az ok miatt, hogy hátha hamarabb érkezik be a vonat. Nem tudtam mit tervezett, de furán viselkedett, azonban jó Apaként bíztam a lányomban, legalábbis reménykedtem benne, hogy nem csinál semmi problémát.

- Miért mész két bőrönddel egy küldetésre? – akadtam ki, minthogy az állomástól egész hazáig nekem kellett cipelnem azokat.
- Mert hideg volt.
- Óh, értem. Legközelebb inkább menjél Hargeonba, oda biztos nem kellenek nagy kabátok.
- Rendben. – kuncogott magában a lány, majd nézett meglepetten az égbe, a házak fölé – Valahol megint kigyulladt valami. – sóhajtott.
- Úgy tűnik. – néztem én is a füstöt.
Hogy egyre közelebb értünk a lakásunkhoz, a látott füst is egyre nagyobb lett, majd váratlanul egy pillanatra mintha megállt volna a szívem, jutott eszembe egy szörnyű rémálmom.
- A fenébe! – ejtettem el a bőröndöket, majd futottam, ahogy csak a lábam bírta.

- Meredith?! - estem kétségbe amint megálltam a házunk előtt és szemléltem a szürke füstöt, mi tőlünk származott.
Egy pillanat se kellett, hogy meginduljak be az ajtón, fel a lépcsőkön, azonban csak egy lépést tettem meg és egy robbanás kíséretébe repült ki a kishattyú az ablakon. Eddigi életem tán leghosszabb másodpercei telhettek el, ahogy Mer a szárnyait nem használva repült, majd zuhant a föld felé, azonban karomat nyújtva, tenyeremet megduzzasztva kaptam el őt még a levegőben.
- Meredtih! – húztam gyorsan magamhoz a füstben rendesen megfürdetett testét.
- Apa? – csodálkozott, hogy a kezeim közt volt – Apa, Apa! – kezdett sírni és bújt a mellkasomba, csőrével szinte a szívemig akart jutni - Ne haragudj.

A későbbiekben nem mondta el, hogy mit csinált, azonban nem voltam ostoba és jöttem rá, miután a tűz után bementünk a lakásunkba. A plafonról megéget betűk lógtak le, mikből tökéletesen ki lehetett olvasni, hogy „Boldog Születésnapot!” és a gyertyák, mik a falakból álltak ki, megmutatták, hogy egy édesség is készülhetett számomra. Nem értetettem, minthogy még volt hét nap a nevess napig, de nem erőltettem, nem kicsit viselték meg a történések Meredithet.