A makrancos hölgy (Naomi és Jona)

Virágok árasztják kellemes illatukat szerte a réten. Végre egy kis csend. Csak a szél süvít untalan, s a hosszú fűszálak mind egyként hajlanak meg, mintha csak tiszteletüket fejeznék ki a nagyérdemű előtt. Lágy szellő csap arcomba, bogár zümmög fülembe, ám ez engem mit sem zavar, élvezem, hogy végre szabad vagyok. Moi egy apró pillangót hajkurászott jókedvűen, hol elkaptam, s majd szabadon eresztve újra nyomába eredt az apró kis szárnyasnak, hol az járt túl kis familiárisom eszén. Bukdácsolva esett földre, majd feltápászkodva lerázta magáról port, és ismét támadásba lendült. Játékos kis társra lelt, s én vidáman fürkészte az apróságok szertelen játékát. A Nap sugarai csiklandozták arcomat. Rég éreztem már ilyen felszabadultnak magam, ismét önmagam lehettem. Nincs több titok, nincs több kín és szenvedés. Legalábbis egyelőre. Semmi sem zavarhatja meg eme csodálatos idillt.
Ám csupán hiszékenységem erőltette rám ezt a csipetnyi magabiztosságot, hisz a következő pillanatban - magam sem hittem annak, amit látok - egy fehér selyem bugyi libbent át orrom előtt. Tökéletesen meg tudtam figyelni minden egyes mozzanatát, a finom vonalaktól a remekre szabott anyagig. Gyorsan elillant, de illatát emlékeimbe véstem. A szoknyás leányt két árny követte, melyek szintén fejem fölött suhantak el. Mi vagyok én, futópálya akadály?
- Bocsi - kiáltott hátra bársonyos hangján, s felemelve fejem néztem a gyönyörű teremtés után. Úgy tűnik, bajban van, s akár egy lovag pattantam fel, bár lovam nem volt, de a szelek szárnyán repültem utánuk. Nem tellett sok időbe beérni a két üldözőt. Két jókor maszkos férfi volt, tán behajtók, vagy hasonlók. Nem hagyhattam bajban egy hölgyet, nem lett volna hozzám méltó. Szélmágiámra támaszkodva mindkettőt falnak kentem, s szúrós szemekkel közelítettem feléjük. Kicsit a szart is ki akartam belőlük ijeszteni, így tűzmágiát használva lángokba borítottam jobb kézfejem.
- Hagyjátok békén a hölgyet - sziszegtem, s a parancsot megértve mindkettő nagyot nyelt. Csökkentve a nyomást leeresztettem őket a sziklafalról, s akár a nyulak úgy iszkoltak tova. És ím én vala a hős, ki megmenté a gyönyörű kisasszonyt a gonoszok karmai közül. Gondoltam én, de ki hitte volna, hogy saját magam is gonosszá válok?
- Elmúlt a vész. Gyere felsegítelek - nyújtottam kezem a földre huppant leány felé, ám óvatlan voltam, és zavaromban teljesen megfeledkeztem arról, hogy kézfejem még igencsak erősen ég. Akaratlanul is bugyiig perzseltem a lány szoknyáját, s ő dühösen kiáltott rám:
- A kedvenc ruhám!

- Elmentem kikapcsolódni Haruval! Pár nap múlva jövök! – értesítettem Natit, hogy ne számítson rám az elkövetkezendő pár napban, vagy netalán egy hétben.
Untam már az egyforma napokat, és kikapcsolódás gyanánt, úgy döntöttem bejárok pár közeli várost. Elsőként Oshibanába akartam menni, hogy meglátogassam rég nem látott apámat, bár be kell valljam nem túlzottan lelkesedtem a dologért, mert biztos voltam benne, hogy leszedi majd a fejem a sok éves távollét miatt.
Mikor a vonat az unalmas út után befutott Oshibanába, lefelé igyekeztem a járműről, de két maszkos illető az utamat állta.
- Segíthetek? – kérdeztem flegmán őket, és próbáltam megkerülni a két majmot, de azok nem engedtek.
- Egy ilyen szép kislánynak nagyon veszélyes egyedül mászkálnia a nagyvilágban! – hajolt hozzám közelebb az egyik alak, mire automatikusan hátráltam, de a szája bukéját sajnos így is megéreztem.
- Egy ilyen ronda alaknak legalább a fogait rendben kellene tartania! – hessegettem el kezemmel a bűzt.
- Nézzenek oda, hogy felvágták a nyelvét! – nevetett össze a másik maszkos állattal – Gyere csak velünk, mi majd megtanítunk a jó modorra.
A kezem után nyúlt, mire én gyorsan egy kinyitott ablak felé rohantam, és kiugrottam rajta.
~ Remélem Haru ezt megúsztad törés nélkül… ~ bizakodtam magamban, de nem volt rá időm, hogy megbizonyosodjak tojásom épsége felől, ugyanis a két férfi a nyomomban volt.
Teljes erőmből rohanni kezdtem, minél nagyobb tömegen átgázolva, hogy üldözőim fennakadjanak az emberekben.
~ Miért nem támadok rájuk?! ~ szegeztem magam felé a kérdést, de inkább hanyagoltam a kérdést és menekültem tovább.
Hátra néztem, két fószer lassan kezdett beérni. Ismét előre kaptam a tekintetem, és egy fiatal srác került az utamba. Mivel már nem volt időm kikerülni, egy szökkenéssel átugrottam felette, remélve, hogy a maszkos pasasok belerohannak, és nyerek magamnak még egy kis egéridőt.
- Bocsi! – kurjantottam hátra egyrészt, mert átugrottam felette, másrészt, mert akadálynak akartam használni üldözőim ellen. A tervem sajnos nem jött be, mert ők is simán átugrották szerencsétlen ifjút.
Nem néztem többet hátra, nem akartam szembesíteni magam a ténnyel, hogy a két gorilla egyre közeledik felém. Ahogy csörtettem előre, magamhoz híven felbuktam saját lábamban és elnyúltam a földön.
- Hagyjátok békén a hölgyet! – hallatszódott a szigorú hang mögülem.
Hátra néztem, és a nem rég átugratott srácot láttam, amint épp feltrancsírozta üldözőimet egy falra. Pár pillanattal később azok rémülve szaladtak világgá, s hősies megmentőm szapora léptekkel sietett oda hozzám.
- Elmúlt a vész. Gyere felsegítelek. – nyújtotta felém kezét, de akkor valami furcsa meleget éreztem a hátsóm körül. Megvizsgáltam magam, és rá kellett jönnöm, hogy egy szál bugyi híján kivolt az egész hátsóm.
- A kedvenc ruhám! – ordítottam mérgesen a fiatalemberre. Haruval eltakarva bugyimat, egy fenyegető lépést tettem felé, mire a srác hátrált egy kicsit.
- Ne haragudj, nem direkt volt! - emelte maga elé védekezőn a kezeit.
- Ezért megfizetsz... - mormoltam az orrom alatt, s a magasba emeltem egyik kezem.

Egy tojást halászott elő és azzal takarva kilátszó fehérneműjét, fenegetően közelített felém. A biztonság kedvéért tettem hátra én is egy lépést.
- Ne haragudj, nem direkt volt! - szabadkoztam, és készülve, hogy a lány lecsap rám, magam elé emeltem kezeimet.
- Ezért megfizetsz... - sziszegte, s kezét a magasba emelve, készen állt, hogy lesújtson rám büntetése. Ám ütés helyett kabátomba markol, közel húz magához, s éktelenül ordítani kezd. - Lemerem fogadni, hogy ez direkt volt! Nézd meg mit csináltál a ruhámmal! - mutat rá a ruhára, ami helyén, már csak a fehér csipkés bugyi ékeskedik, aztán egy fél másodperc gondolkodás múlva elpirul arca, hirtelen rájön, hogy ez nem jó ötlet. - Ne! Mégse nézd! - s teljes zavarában minden dühét rám szabadítva oly erőre tesz szert, hogy simán elhajít. Szerencsére nem kapcsoltam ki teljesen, míg ő házisárkány módban ontotta a szitkokat, így lankadó éberségemet újjá élesztve a levegőben álltam meg, s ott is maradtam, félvén újra megtámad. Márpedig én hölgyekkel nem verekszem.
- Esküszöm nem direkt volt. Ne haragudj. Mivel engesztelhetnélek ki?
- Veszel nekem egy hajszál pontosan ugyanilyen ruhát! Ha akár egyetlen cérnája nem úgy áll, mint amilyen ez... - érkezik a szigorúan kimért válasz, s úgy éreztem nehéz lesz ezt a leányt kiengesztelnem, hacsak nem játszom kicsit a fejével. Gonosz volnék elvileg.
- Rendben, megegyeztünk. De mégis hol találnék egy ugyanilyen ruhát? - kérdezem értetlenkedve.
- Hát mondjuk itt lent a földön! - céloz arra, hogy talán le kéne ereszkednem a földre, s ott megbeszélni. Bár félvén, hogy újra rám támad, de leereszkedtem mellé, s egy barátságos mosolyt eresztettem el, mire ő még durcásabb arcot vágott.
- Bocsáss meg. Szóval merre is induljak el?
- Arra! - mutat előre a messzi távolba, s közben alig győzködi elvörösödött fejjel takargatni kilátszó fehérneműjét.
- Parancsolj - nyújtom át a kabátom, ami jóval nagyobb nála, így eltakarja a hiányos részeket.
Duzzogva veszi fel, s úgy dönt elindul. Fel emelt fejjel, mint valami durcás úri hölgy sétál előttem, s én mosolyogva élvezem ezt a napsütéses tavaszi időt, a virágok illatát, s a szél gyenge áramlatát, ami meg-meg emeli kabátomat, s rátekintést enged az előttem sétáló lány fenekére. Már egy ideje kutyagolunk, mikor eszembe jut milyen modortalan vagyok, még be sem mutatkoztam kicsiny áldozatomnak: - Egyébként Jonathan vagyok - mosolyogok rá.
- Izééé... én Naomi... - kicsit elpirulva mosolyog vissza, úgy tűnik nem bánja, ha kicsit barátkozni próbálok.
- Jól sejtem, hogy te is mágus vagy? Mondd melyik céhhez tartozol? - kíváncsiskodom.
- Na-na-na! Nem barátkozunk! Súlyosan megsértettél, nem beszélek veled! Amúgy a Blue Pegasushoz. - Ahhoz képest eléggé közlékenyen el mondta, hogy hova is tartozik. Szerencsére felőlem nem érdeklődött, így nem kellett azt hazudnom, hogy a Quatro Cerberos mágusa vagyok. Nem tudom miért ez a törvényes céh jutott épp eszembe. Talán csak azért, mert az utolsó ember, akivel együtt kalandoztam Omeron volt, ő tartozott ehhez a céhhez.
Ebben a pillanatban meg is érkezünk a ruhás üzlethez, ahová egy gonosz vigyorral cibál be. Azt hiszem hibát követtem el, hogy vásárolni mentem ezzel a lánnyal.

Meglendítettem a kezem, de ahelyett, hogy pofon vágtam volna, megragadtam a fiú ruháját, és közelebb húztam magamhoz, hogy minden egyes szavamat kristálytisztán érthesse.
- Lemerem fogadni, hogy ez direkt volt! Nézd meg mit csináltál a ruhámmal! – mutattam magamra, hogy felfogja a tönkretett ruha súlyosságát, de ismételten elfelejtettem, hiányos ruházatú voltam, és meggondoltam a dolgot.
- Ne! Mégse nézd! – förmedtem rá, és nagy zavaromban olyan messzire hajítottam magamtól a srácot, amennyire csak tudtam.
- Esküszöm nem direkt volt. Ne haragudj. – állt meg a levegőben, mintha az a föld lett volna - Mivel engesztelhetnélek ki?
- Veszel nekem egy hajszálpontosan ugyanilyen ruhát! Ha akár egyetlen cérnája nem úgy áll, mint amilyen ez… - a fenyegetést abbahagytam, mert semmi ötletem sem volt, mivel tudtam volna megbüntetni ruhagyilkosom.
- Rendben, megegyeztünk. De mégis hol találnék egy ugyanilyen ruhát? – kérdezte jogosan, mert igazándiból én sem tudtam, hol találnánk még egy ilyen ruhát.
- Hát mondjuk itt lent a földön! – sugalltam feléje, hogy igazán leszállhatna az én szintemre, mert kissé zavaró volt úgy kommunikálni.
- Bocsáss meg. Szóval merre is induljak el? - nézett körbe.
- Arra! – mutattam a város felé, ahol emlékeim szerint rengeteg ruhabolt volt. Indultam volna utána, de moccani sem mertem fél-pucéran, csak maflán álltam egy helyben, és takargattam alsóneműmet.
- Parancsolj. – nyomta kezembe hatalmas kabátját. Durcás fejet vágva, de belül mosolyogva felvettem a kabátot, ami tökéletesen elrejtette lenti nőiességem. Nagyképűen a magasba emeltem a fejem, hogy megértse, milyen jó modorú leány vagyok –semmilyen- , és elindultam.
Csendben haladtunk, figyeltem a felettünk elhaladó hófehér felhőket, és csodáltam a madarak kecses szárnyalását, amiről Nati barátnőm bénázásai ugrottak be.
- Egyébként Jonathan vagyok! – lépett mellém aranyos mosollyal az arcán.
- Izééé… én Naomi… - árultam el a saját nevem kicsit zavarban Jona kedvességét tapasztalván.
- Jól sejtem, hogy te is mágus vagy? Mondd, melyik céhhez tartozol? – érdeklődött felőlem.
- Na-na-na! Nem barátkozunk! Súlyosan megsértettél, nem beszélek veled! Amúgy a Blue Pegasushoz! – próbáltam tartani a haragot, de nem igazán sikerült.
Megérkeztünk a butikhoz, ezért elhalasztottam a kérdezősködést, és sietősen belökdöstem Jonát az áruház ajtaján
- Te csak kövess engem, nem értesz a ruhákhoz… - mosolyogtam, és sorban felkaptam minden tetszetős ruhát, ami a szemem elé került. Beszökelltem a próbafülkébe és próbálni kezdtem. Jonát a fülke elé állítottam őrködni, nehogy valami idióta belessen hozzám.
- Ne merészelj leskelődni! – figyelmeztettem, hogy nem ajánlatos próbálkoznia…

- Te csak kövess engem, nem értesz a ruhákhoz... – mosolygott a lány, és sorban kapdosta fel a szebbnél szebb ruhadarabokat. Mikor jól megpakolta magát velük, a próbafülkék felé vette az irányt. Engem a fülke elé állított, mondván ne leskelődjenek be az arra járók.
- Ne merészelj leskelődni! - figyelmeztetett, de mindhiába tette. Hiszen kíváncsi természetem és perverzségem által vezényelve, „véletlenül” nem háttal álltam a függönynek, hanem arccal előre. Egy csöppet elhúztam, csak annyira, hogy rajtam kívül senki ne lássa, a fehérneműben izgő-mozgó lányt. Persze nincs olyan nagy szerencsém, mint hittem, hisz pillanatok múlva észrevesz. Valószínűleg számított rá, hogy próbálkozok, mert arcán a meglepetésnek még csak pillanatnyi nyoma sem volt.
- Gondoltam, hogy nem bírod ki. És most TÜNÉS A FÜLKÉMTŐŐŐŐŐL! - próbál tenyérrel taszítani
- Ez csupán férfias kíváncsiság volt! Nem kellett volna, képen törölnöd. Gonosz vagy, kicsi Naomi.
- Nem vagyok kicsi! - dühe érzékelhető volt. Azt hiszem nem kéne még jobban felhúzni. - És ha most megbocsátasz - húzza be maga után a függönyt, hogy tovább próbálgassa azt a temérdek ruhát.
- Oké-oké - türelmesen megvárom, míg bent ügyködik. Már egy jó tíz perce, hogy ki sem jött, a ruhák csak cserélődnek. Bár leskelődni lenne kedvem, inkább maradok a seggemen, és unott arccal várom, hogy végre előjöjjön. Ekkor a függönyt elhúzza egy kecses női kéz, s mögötte egy ámulatba ejtően csinos lány jelenik meg.
- Szerinted van olyan jó, mint amit felgyújtottál? - Egy fekete ruhát visel, szinte leesik az állam, olyan csinos benne. Tetőtől talpig végig mérem. Csodás darab, szépen kiemeli a szeme szépségét, és a melleit is egész szépen előnybe helyezi.
- Hmm... Igazán csinos vagy benne - mosolyogom elégedetten.
- Öhm, izéé, köszi. - fordul meg hirtelen, és visszapillantás nélkül bereppen a függöny mögé.
- Ugyan, nincs miért zavarban lenned - kiáltok utánad, hogy egy csöppet incselkedjek vele.
- Nem is vagyok zavarban! - kiált vissza, de már a hangján érzem, hogy sikerült zavarba hozni.
- Ha te mondod. De láttam, hogy elpirultál.
- Nem is! Egyébként ebben a ruhában megyek tovább. A bugyi-kabát stílus nálam nem menő. - Pedig még szívesen nézegettem volna azt a fellibbenő kabát alól kilátszó feneket.
- Rendben van. Örülök, hogy ilyen gyorsan tudtál választani - mosolygok. - És hű, de csinos lettél - ámulok el. - Várj... Egy kis piszok még maradt az arcodon. Talán mikor elestél akkor kerülhetett oda. - Törlöm le egy apró ruhazsepivel. Majd amíg meglepetten áll egyhelyben, kifizetem a ruhát és az összekent zsepit is. Ezután elhagyjuk az üzletet. Az utcán mindenki szinte utána néz a mellettem sétáló Naominak, úgy látszik, az új ruha kellő hatást gyakorol.
- Jajj, ne haragudj! - kap hirtelen a semmiből a szájához. - Szörnyen bunkó voltam! - Mintha egy kis pukedlit csinálna, vagy próbálná utánozni, hogy kimutassa háláját. - Kö-khöö-kö. Na. Kö-köszönöm, hogy megmentettél azoktól a fickóktól! És sajnálom, hogy úgy ordibáltam veled. És a ruhát is... köszönöm. - Az utolsó köszönömre már teljesen levitte a hangerőt. - Hálám jeléül, meghívlak egy ebédre. - mosolyog, ahogy rám tekint.
- Aranyos tőled - mosolyogom ismét, a kínálatot meghallva. - Elfogadom a meghívást, de én fizetek.
- Kizárt dolog. - utasítja vissza kedvességemet rezzenéstelen arccal. - Merre is van a legközelebbi étkezde? - néz körbe-körbe, úgy tűnik nem ismerős errefelé. Én már többször is megfordultam Oshibanában.
- Tudok egy jó helyet. Istenien főznek. Kövess.
- Oké - bólint. Furcsa, én tudom az utat, de ez a lány mégis előttem megy. Mindenesetre legalább ismét csodálhatom formás hátsóját, anélkül, hogy észrevenné. Majd egyszer csak megtorpanok, észreveszi ő is.
- Hopsz. Az előbb jobbra kellett volna fordulnunk. Bocsi, kicsit elvonta a figyelmemet... a... látvány - sajnálkozom. Majd visszafordulunk, elfordulunk a helyes irányba és ott is vagyunk.
- Mondd csak, mit ennél? - adom át udvariasan az elsőbbséget.
- Ööööö... nem tudom, nincs étvágyam. Te mit kérsz?
- Nem, nem. Előbb rendelned kell. Addig nem vagyok hajlandó választani.
- De nem vagyok éhes. Rendelj előbb te, akkor biztosan megéhezem!
- Legyen. Akkor kérek egy nagy tál sült húst, némi körettel, mondjuk... krumplival. Salátát, zöldségeket, hmm.. paradicsom, paprika. Annyi legyen, hogy a kishölgy is tudjon csipegetni belőle.
- Tch! Miből gondolod, hogy "csipegetnék" ÉN a TE tányérodból?! - látszott rajta, hogy most aztán megfogtam.
- Attól még szabad, ha már nem rendelsz semmit. Óh és pincér, ne hagyja a hölgyet fizetni - vártam kirobbanó reakcióját, de csendben vette tudomásul a dolgot. Legalábbis azt hittem. Az asztalra csapott.
- Én hívtalak meg téged, úgyhogy én rendezem a számlát, mint említettem hálám jeléül - makacskodott. - Kérem kisasszony, én fizetek. - mosolyog, de a mögött a mosoly mögött gyilkos ösztön lapul meg. Még én is érzem.
- De te nem eszel, így nem fair. - És ahogy megérkezik a rendelt étel, egy gyémántokkal teli kis zsákot adok át a pincérnek, úgy hogy ne vegye észre. - Bár, ahogy akarod. Egy ilyen gyönyörű lánynak nehéz nemet mondani - mosolygok ártatlan kisfiúként.
- Gyanús vagy te nekem - méreget. - Akkor, most megyek fizetni. - Erre nem számítottam. Gyorsan kellett cselekednem, ki kellett valamit találnom, különben megtudja, hogy már fizettem.
- Nem szükséges. Átvertem a pincért, ingyen eszünk - lódítottam szemrebbenés nélkül.
- He? Okos... és ravasz. - huppant vissza a székre. Egy hajszálon múlt, de sikerült. Fellélegeztem.
- Nos, akkor szolgáld ki magad - tolom közelebb a tálat, mire mindketten enni kezdünk.
- Nos, a beszélgetés a céhek körül maradt abba. Szóval, te melyikbe tartozol?
- Tudsz titkot tartani? - hajolok közelebb.
- Neeem, az első szembejövő porcicának kikotyogok mindent... Na, de igen tudok.
- A Blackened Tears mágusa vagyok. Nem tudom, hallottál-e már róluk.
- Hallottam róluk... valahol. Nem gondoltam, hogy a világ legrosszabb céhébe ilyen jó kisfiúk járnak. - Láttam arcán, hogy majdnem kicsúszott egy kisebb nevetés. Nem tudtam megállni, hogy ne vágjak vissza.
- Koránt sem vagyok olyan jó. Vagy szeretnél a nagy közönség előtt is bugyiban ücsörögni? - nevetek vissza.
- Elintézem, hogy gatya nélkül feszíts a megrontásra váró fiatal hölgyeknek. - kis szünetet tart. - Bár, ha jobban belegondolok, nem sújtanám ezzel a nagyvilágot. - Ez gonosz volt.
- Nyugalom, csak vicceltem. Nem ám átrendezed még a végén a környéket - nevetek.
- Most, hogy említed... talán kifaragtatom a szobromat márványból és a főtérre helyeztetem. Egész jól mutatna, nem? - nevet velem együtt. Na ez aztán felkelti az érdeklődésem. Kíváncsisággal próbálom elérni, hogy vajon megteszi-e, ha eléggé felhergelem.
- Ugyan, csak a szád jár. Akkor csináld, gyerünk - vigyorgok a hitetlenek nyugalmával.
- Ne parancsolgass nekem! Akkor csinálom, amikor akarom - húzza magasba orrát ismételten, mint valami makrancos hölgy.
- Rendben. Akkor most, hogy végeztünk, elkísérhetem a kisasszonyt egy kellemes levezető sétára? - állok fel, kezet nyújtva, hogy felsegítsem.
- Köszönöm, Mr. Nőcsábász, de egyedül is fel tudok állni - utasítja vissza könnyűszerrel segítségem. - Viszont a sétát elfogadom.
Elindulunk a délutáni napsütésben. A város nagyja már nagyban sziesztázik, így nagyjából üresek az utcák. Visszatérünk a főútra, a vasútállomás felé, oda tervezem a séta végét. Hisz nem időzhetek el ennyi időt egy lánnyal, még hogyha vonzódom is hozzá. Más kötelességeim is vannak. Séta közben beszélgetéssel próbálom lekötni és remélem, többet megtudhatok róla.
- És mondd csak, hogy érzed magad a Blue Pegasusban?
- Hát, elvagyok... - Meglep válasza.
- Oh, ez nem hangzott túl meggyőzően - mosolygok. - Tán máshová vágysz?
- Nem, csak a célom... nem épp egy Blue Pegasusoshoz illő.
- Mi a célod? - kérdem, felkeltette az érdeklődésem.
- Tudsz titkot tartani? - Mintha egyszer már elhangzott volna ez a sor a mai nap folyamán.
- Már, hogy ne tudnék. Ki vele - kíváncsian várom, mit válaszol.
- A bosszú. - Érzem rajta, hogy szinte megkönnyebbül, amint kimondja ezt az oly nagy terhet jelentő szót.
- Bosszú? - ámulok el. - Mégis ki ellen?
- Te most boncolgatsz engem? - háborodik egy csöppet fel, de azonnal lenyugtatom.
- Csupán kíváncsi természet vagyok. Valamint az sem egészséges, ha egy ilyen csinos lány, ekkora terhet cipel. Szívesen segítek.
- Nem kell, egyedül is elintézem azokat a fickókat. Ha segítenél, nem lenne az igazi.
- Rendben, de légy óvatos. Örülnék, ha még láthatnám a jövőben, ezt a csinos arcot.
- Majd kiderül.
- Nos, örültem a találkozásnak. Mit szólnál egy ismétléshez valamikor?
- Talán. Attól függ, hogy milyen állapotban lesz a ruhám. - nyújtja rám a nyelvét, mint egy kis óvódás.
- Akkor szerzünk majd egy újabbat. - Gondolok egyet, zavarba hozom. Gyors puszit nyomok arcára, majd míg a sokk hatása alatt van, megfordulok és elindulok. - Légy jó! - kiáltom vissza.
- Nem dőlök be neked, te szoknyavadász! - morog utánam. - De azért te is! - hallom még a távolból.

Behúztam magam mögött a függönyt, de nem kezdtem bele rögvest az öltözködésbe, hanem mellem alatt összefont karokkal, toporzékoló lábbal vártam a kíváncsi szempárt, ami rövid időn belül, számításaim szerint meg is érkezett. Rezzenéstelen arccal néztem a leskelődő szemébe.
- Gondoltam, hogy nem bírod ki. – mondtam megvető hangnemben. De hát mi is várna az ember lánya egy nőfalótól? - És most TÜNÉS A FÜLKÉMTŐŐŐŐŐL! – tessékeltem arrébb egy „kedves” öklössel, ami Jonathan arcát kínozta.
- Ez csupán férfias kíváncsiság volt! – Jó kifogás, sosem ártANA. - Nem kellett volna, képen törölnöd. – akkor sose mentél volna odébb - Gonosz vagy, kicsi Naomi. – mondta úgy, mintha én lettem volna a nagy, rút boszorka, aki kénye-kedve szerint pofonokat osztogatott. Mondjuk, el tudtam volna fogadni a szerepet, igazán testhezállónak éreztem.
- Nem vagyok kicsi! – reagáltam végül kijelentésére egy fújtatással is. - És ha most megbocsátasz… - berántottam magam előtt a függönyt, hogy az majd’ leszakadt. Biztos voltam benne, hogy Jona nem leskelődik tovább, így nyugodt szívvel bújtam ki a nagy kabát alatt rejtőzködő, ropogósra sütött ruhacafatból. Egy rövid, magamban folytatott vacila után, hogy mit próbáljak fel először – a hatalmas női problémák…-, belemásztam egy egyszerű fekete ruhába. Egyet-kettőt fordultam a tükör előtt, mire természetesen a hajam beleragadt a számba, miközben magamat bámultam, de nem jutottam döntésre. ’’Jó, vagy nem jó?’’
Bizonytalanul lépkedtem Jonathan elé egy kis segítségért, kissé szégyenkezve is, mert általában gond nélkül tudok dönteni, hogy egy ruha megfelel, vagy sem – ismét egy hatalmas női probléma -.
- Szerinted van olyan jó, mint amit felgyújtottál? – kérdeztem kételkedve, és megszólás nélkül hagytam, hogy tekintete végigfusson rajtam.
- Hmm... Igazán csinos vagy benne – mosolygott, mire furcsán kezdtem érezni magam… fiú még sosem dicsért meg ilyen formában, maximum úgy, hogy perverz dolgokat szőtt a sorok közé.
- Öhm, izéé, köszi. – motyogtam, miközben hirtelen megfordultam, és visszapillantás nélkül beslisszantam a függöny rejtekébe.
~ Ahogy gondoltam…~ sóhajtottam, és néztem a tükörben az arcomat, amelyen szépen kivirágoztak az apró tűzrózsák.
- Ugyan, nincs miért zavarban lenned. – hallottam a közelemben a fiú hangját, mire az arcomon a zavarodott pírt, a mérgelődő vörösség vette át.
- Nem is vagyok zavarban! – kiáltottam ki morgós hangon, és értetlenül néztem körbe, hogy pontosan miért is mentem vissza az öltözőbe.
- Ha te mondod. De láttam, hogy elpirultál. – idegesen dobbantottam egyet a lábammal, hogy olyan könnyedén átlátott rajtam. Összekapartam a szenes ruhadarabokat, és pókerarccal kivonultam.
- Nem is! – tettem magamévá az utolsó szót. - Egyébként ebben a ruhában megyek tovább. A bugyi-kabát stílus nálam nem menő. – húztam a szám.
- Rendben van. Örülök, hogy ilyen gyorsan tudtál választani. És hű, de csinos lettél. – utóbbi megjegyzését elengedtem a fülem mellett, nehogy ismét elpiruljak. - Várj... egy kis piszok még maradt az arcodon. Talán mikor elestél akkor kerülhetett oda. – elővarázsolt egy fehér zsebkendőt, és óvatosan letörölte az állítólagos koszt az arcomról, lágy bizsergést hagyva a zsepi nyomán, ahol a pofim érintette. Mire feleszméltem, Jonathan kifizette a ruhámat, és kisétáltunk az üzletből.
Némán meneteltünk, és lefuttattam magamban a nap történteit, és az első pontnál elakadtam, amikor is Jonathan megmentette az irhám. Kellemetlen szorongás lett úrrá rajtam, hiszen meg sem köszöntem neki a segítséget.
- Jaj, ne haragudj! – kaptam a számhoz - Szörnyen bunkó voltam! – hajoltam meg előtte egy kicsit bocsánatkérésképp, elkerülve a szemkontaktust. - Kö-khöö-kö. – nehezebben ment mint gondoltam. - Na. Kö-köszönöm, hogy megmentettél azoktól a fickóktól! – daráltam le gyorsan a szöveget, még mindig kerülve Jonathan tekintetét. - És sajnálom, hogy úgy ordibáltam veled. És a ruhát is... köszönöm. - az utolsó szót halkan motyogtam, úgy éreztem túl sokat használtam azt a kijelentést egy napra. - Hálám jeléül, meghívlak egy ebédre. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Aranyos tőled – viszonozta mosolyomat. - Elfogadom a meghívást, de én fizetek. – tette hozzá, a számomra ellenszenves feltételt. Nem hagyhattam a dolgot, valahogy meg kellett hálálnom a segítségét, nem akartam adósságba maradni nála.
- Kizárt dolog. – mondtam végül rezzenéstelen arccal. - Merre is van a legközelebbi étkezde? – néztem körül, mert csak a ruhaboltok elhelyezkedését ismertem a szülővárosban, a vendéglőket sosem figyeltem.
- Tudok egy jó helyet. Istenien főznek. Kövess. – győzött meg három rövid mondattal, mire csak egy okéval feleltem, és utána indultam. Magamhoz hűen nem bírtam elviselni, hogy mögötte mentem, ezért megnyújtottam a lépéseim, és könnyedén elébe kerültem, a hátra szorulás esélyét kizárva. Mentem tovább egyenesen, úgy gondoltam, szólt volna, ha rossz irányba megyek.
Egy idő után, úgy éreztem magam, mintha meztelenül kilöktek volna egy emberekkel telt terembe, és tekintetükkel minden mozzanatom figyelték volna. Megálltam, mert boztos voltam benne, Jonathan engem bámult.
- Hopsz. Az előbb jobbra kellett volna fordulnunk. Bocsi, kicsit elvonta a figyelmemet... a... látvány. – jól éreztem, hogy a fenekem stírölte.
Visszafordultunk, bementünk a jobbra kanyarodó utcába, és Jonathan beterelt egy kis vendéglőbe.
- Mondd csak, mit ennél? – kérdezte, miközben leültünk egy asztalhoz.
- Ööööö... nem tudom, nincs étvágyam. Te mit kérsz? – kérdeztem vissza kíváncsian, miközben egy gonosz tervet szövögettem magamban, miszerint el-ellopok majd egy falatot a rendeléséből amikor nem figyel.
- Nem, nem. Előbb rendelned kell. Addig nem vagyok hajlandó választani. – tiltakozott.
- De nem vagyok éhes. Rendelj előbb te, akkor biztosan megéhezem! – továbbra is ragaszkodtam a tervemhez.
- Legyen. Akkor kérek egy nagy tál sült húst, némi körettel, mondjuk... krumplival. Salátát, zöldségeket, hmm.. paradicsom, paprika. Annyi legyen, hogy a kishölgy is tudjon csipegetni belőle. – adta le a rendelést a pincérnek, akinek a jelenléte egész addig fel sem tűnt.
- Tch! Miből gondolod, hogy "csipegetnék" ÉN a TE tányérodból?! – szorítottam ökölbe a kezem, mert a tudat, hogy ismét átlátott rajtam, tovább feszegette az idegeim.
- Attól még szabad, ha már nem rendelsz semmit. Óh és pincér, ne hagyja a hölgyet fizetni. – és itt borult el az agyam.
Felálltam és ököllel az asztalra csaptam. - Én hívtalak meg téged, úgyhogy én rendezem a számlát, mint említettem: hálám jeléül. – artikuláltam minden egyes szót. Csalódtam volna magamban, ha nem viszonoztam volna valahogy a tetteit. - Kérem kisasszony, én fizetek. – mosolyogtam rá nem épp a legkedvesebb formában.
- De te nem eszel, így nem fair. – amint a szavak elhagyták a száját, megérkezett a rendelt étel, majd a felszolgáló furcsa mód szó nélkül távozott. - Bár, ahogy akarod. Egy ilyen gyönyörű lánynak nehéz nemet mondani – nézett rám ártatlanságot színlelve.
- Gyanús vagy te nekem. – méregettem a fiút. - Akkor, most megyek fizetni. – léptem ki a szék elől, mintha fizetni indultam volna, és vártam a reakcióját. Éreztem, hogy valamit csinált a háttérben.
- Nem szükséges. – ismét beigazolódott, hogy a női megérzésben nem lehet csalódni. - Átvertem a pincért, ingyen eszünk.
- [color=indigo]He? - meredtem rá egy pillanatig, nem arra a válaszra számítottam. Okos... és ravasz. – huppantam le a székemre..
- Nos, akkor szolgáld ki magad. – tolta közelebb lassan a tányért. Nem kellett kétszer mondani, megragadtam egy sültkrumplit és a számhoz emeltem.
- Nos – ismételtem meg azt az apró szót - a beszélgetés a céhek körül maradt abba. Szóval, te melyikbe tartozol? – fürkésztem kíváncsian sötét szemeit.
- Tudsz titkot tartani? – hajolt közelebb hozzám, mintha a világ leghatalmasabb titkát akarta volna elém tárni.
- Neeem, az első szembejövő porcicának kikotyogok mindent... – forgattam meg a szám előtt egy paradicsomot. - Na, de igen tudok. – tisztáztam, hogy megbízhat bennem.
- A Blackened Tears mágusa vagyok. Nem tudom, hallottál-e már róluk. - suttogta.
- Hallottam róluk...valahol. Nem gondoltam, hogy a világ legrosszabb céhébe ilyen jó kisfiúk járnak. - fojtottam el egy kisebb nevetést.
- Koránt sem vagyok olyan jó. Vagy szeretnél a nagy közönség előtt is bugyiban ücsörögni? – nevetett velem, és mondandójában egy kisebb kihívást véltem felfedezni.
- Elintézem, hogy gatya nélkül feszíts a megrontásra váró fiatal hölgyeknek. – tartottam egy kis szünetet, mialatt átgondoltam a dolgot. - Bár, ha jobban belegondolok, nem sújtanám ezzel a nagyvilágot. –javítottam ki magam.
- Nyugalom, csak vicceltem. Nem ám átrendezed még a végén a környéket. – kacagott tovább.
- Most, hogy említed... talán kifaragtatom a szobromat márványból és a főtérre helyeztetem. Egész jól mutatna, nem? – mondtam, és már fájt a hasam a nevetéstől.
- Ugyan, csak a szád jár. Akkor csináld, gyerünk. – noszogatott.
- Ne parancsolgass nekem! Akkor csinálom, amikor akarom. - emeltem magasra az orrom, elfojtva ismét egy kis mosolyt.
- Rendben. Akkor most, hogy végeztünk, elkísérhetem a kisasszonyt egy kellemes levezető sétára? – állt fel, mire végigmértem a tányért, ami tényleg megüresedett a beszélgetés ideje alatt. Jonathan a kezét nyújtotta, amit természetesen visszautasítottam. Majd hetven éves koromban segíthetnek felállni, de úgy voltam, hogy amíg saját erőmből is megy, nem kell elfogadnom ezt a gesztust.
- Köszönöm, Mr. Nőcsábász, de egyedül is fel tudok állni. Viszont a sétát elfogadom. – toltam be a székem, és kezembe vettem az addig is hurcolt ruhagombócot.
Kifele menet követtem Jonathant, és ha tájékozódási képességem nem hagyott cserben, a vasút állomás felé sétáltunk.
- És mondd csak, hogy érzed magad a Blue Pegasusban? – jött a váratlan kérdés.
- Hát, elvagyok... – feleltem halkan.
- Oh, ez nem hangzott túl meggyőzően. Tán máshová vágysz?
- Nem, csak a célom... nem épp egy Blue Pegasusoshoz illő. – vallottam be, és éreztem, ahogy a kérdések alkotta hurok egyre szorult a nyakam körül.
- Mi a célod? – faggatózott tovább.
- Tudsz titkot tartani? – idéztem fel kérdését, amit az asztalnál tett fel nekem.
- Már, hogy ne tudnék. Ki vele. – mondta természetes könnyedséggel.
- A bosszú. – sóhajtottam kicsit felszabadultan.
- Bosszú – nézett rám tágra nyílt szemekkel sétapartnerem. - Mégis ki ellen?
- Te most boncolgatsz engem? – kérdeztem kissé zavartan, mert már túl szoros volt a ’’kötél” körülöttem.
- Csupán kíváncsi természet vagyok. Valamint az sem egészséges, ha egy ilyen csinos lány, ekkora terhet cipel. Szívesen segítek.
- Nem kell, egyedül is elintézem azokat a fickókat. Ha segítenél, nem lenne az igazi. – utasítottam vissza ajánlatát.
- Rendben, de légy óvatos. Örülnék, ha még láthatnám a jövőben, ezt a csinos arcot.
- Majd kiderül. – adtam rövid választ, hisz a sors szeszélye bármit hozhat még.
Idő közben megérkeztünk az állomásra, és a szememmel már meg is pályáztam, melyik vonattal kell hazamennem.
- Nos, örültem a találkozásnak. Mit szólnál egy ismétléshez valamikor? – fordult felém teljesen.
- Talán. Attól függ, hogy milyen állapotban lesz a ruhám. – nyújtottam rá nyelvem.
- Akkor szerzünk majd egy újabbat.
Mielőtt reagálhattam volna valami frappánsat, Jonathan közelebb hajolt hozzám, és száját gyorsan az arcomhoz érintette, majd elvonult. - Légy jó! – szólt vissza.
- Nem dőlök be neked te szoknyavadász! – kiáltottam utána, miután elnyomtam a pírt az arcomon, és elfojtottam egy apró mosolyt. - De azért te is! – mondtam kicsit halkabban, de azért még érthetően, majd a vonatomhoz igyekeztem.