Magánküldetés: A Darkenhoff kastély

A hideg vízben a vér is majdnem megfagyott. Mozdulni sem bírtam egy ideig. Szerencsére nem a levegőhiány volt ennek az oka, mivel még a nagy csobbanás előtt sikerült vennem egy nagy levegőt. A hideg miatt váltam mozdulatlanná, eközben a testem egyre süllyedt, de nem tudtam ellene tenni, mert a vízben olyan volt, mintha kések et nyomtak volna a testembe. Eltartott egy ideig, mire végre mozdulni tudtam és az első, amit tenni tudtam, az a kétségbeesett kapálózás volt, de végül sikerült összeszednem magam és a felszín felé úsztam. azonban az teljesen be volt fagyva, mintha az előbb az a valami nem is törte volna el a jeget. Jobban megnézve mintha valaki állt volna , de ennél sokkal nagyobb gondjaim voltak. Már nagyon kevés levegőm volt, és a víz is hideg volt. Kétségbeesetten püföltem az üveget, aztán a fire magic-al próbálkoztam. Azt tudtam, hogy nem lesznek lángok, de hő az volt. Sajnos azonban nem volt annyi időm, hogy megvárjam, míg sikerül kiolvasztanom a jeget.
Ekkor vettem észre, hogy a nagy valami, ami betörte alattunk a jeget felénk úszik. Leginkább egy tengeri szörnyre emlékeztetet. Azonnal elkezdtem úszni a másik irányba, de mégis mekkora esélye lehetne egy kis embernek egy hatalmas szörnnyel szemben? Nagyjából, mint egy hógolyónak a pokolban. Ráadásul a hatalmas tengeri szörny egy kis tóban úszkált. Hátrafordultam, szemeimmel Crow-t kerestem, de a vízben alig láttam valamit, de azért sikerült kiszúrnom, nem messze tőlem úszott. Mögöttünk a szörny sebesen úszott felénk, s amikor legközelebb hátrafordultam, megláttam a szörnynek mind a három sor borotvaéles fogakból álló fogsorát. Úgy látszott a szörny elég éhes. Híretlen felgyorsított és kilőtt felénk, de sikerült félreúsznunk az útjából. Azonban ahogy elúszott mellettünk magával sodort minket. Láttam, ahogy a farkával egy jó nagyot lekevert Crow-nak. Reméltem, hogy nem esett semmi baja, jól van, de úgy tűnt minden rendben vele. Ekkor vettem észre, hogy nem messze tőlünk lentebb egy vízi alagutat. Crow is abban a pillanatban vehette észre, mint én, mert elkezdett úszni az alagút irányába. Követtem és sajnos a szörny is követte. Nagyon gyors volt, hamar utolért minket. Hátra fordultam, s közben megidéztem a mágikus kaszát a kezembe. Többször is felé suhintottam vele, mire a szörny egy- egy másodpercre sikerült megállítanom, s közben Crow is igyekezet lelassítatni a nagy szörnyet, csak hát így mi is lassabban haladtunk. Eléggé aggódtam. Már alig volt levegőm, és a szörny is elég kitartó volt, de szerencsére sikerült elérnünk a z alagutat. Ez az alagút szerencsére túl szűknek bizonyult a szörny számára, nem tudott minket tovább követni.
Innentől már csak felfelé tudtunk úszni. A levegőm szinte már teljesen elfogyott, homályosodott a látásom és alig tudtam már mozgatni a karomat. Szúrt a mellkasom is. Valahogy mégis sikerült elérnünk a felszínt. Alig, hogy felértünk, mind a ketten levegőért kezdtünk kapkodni. Még sosem örültem ennyire a friss oxigénnek. Amikor már jobban voltam, csak akkor néztem körbe. Valami kútból bukkantunk elő, egy nagy csarnok közepén. A hely gránitlapokból voltak kirakva, mind gyönyörű darab volt, eddig el se tudtam képzelni, hogy van olyan ember, aki képes ilyen mestermunkára. Olyan volt az egész, mintha készítőjének több száz éve lett volna rá, hogy elkészítse a remekművét. Idebent nagy volt a sötétség, amit eddig láttunk azt is csak a kéklánggal világító fáklyáknak köszönhettük.
-Amúgy jól vagy? – Jutott eszembe, hogy társamat nemrég elég rondán arcon csapta a szörny a farkával.

Körbenéztem a terembe, ám a tompa, kissé zavaró kék fénybe kicsit nehezen vettem észre a teremből kivezető egyetlen kiutat.
-Úgy látszik, innen csak egy irányba van tovább… -Motyogtam, majd kikászálódtam a kútból.
Elindultam abba az irányba, de fél úton furcsa hangokat hallottunk valahonnan előröl, s dübörgő hangok egyre csak közeledtek, majd hirtelen egy velőtrázó üvöltést hallatott a jelenleg azonosíthatatlan jelenség. A hátamon a szőr úgy állt fel, mint egy zajfóbiás macskán, amikor a Csim-Bum cirkusz vonul végig az utcákon. Megdermedtem.
Hirtelen a kivezető ajtó kitört a keretéből, s egy hatalmas három ember magas szörny lépett be. A lény teljesen csontból volt, akár csak a buzogánya, amit magánál tartott. A szemüregeiben kék lángok égtek. A csontváz elég ismerős volt. Kis gondolkodási időm azért volt átgondolni, hogy honnan, de pár másodperc után feladtam a dolgot, jobb dolgom is volt, mint ezen agyalni, amikor beugrott. Egy könyvben már láttam ezekről a csontokról egy képet, ami alá az volt írva, hogy az ősi élőhalott Minotaurus csontjai. Akkoriban csak kitalációnak gondoltam, nem is foglalkoztam vele.
Rettentő erősnek tűnt, valószínűleg a legerősebb lény volt, amivel eddig találkoztam.
Azt hiszem, az most mindegy, hogy kinek a csontja ez, a kérdés az, hogy mit fogok vele kezdeni. Egyértelmű, hogy meg kell tőle szabadulnom, mielőtt ő szabadul meg tőlem. Először derítsük ki, mire képes.
Megdobtam a sípcsont és a lábtőcsont között a szörnyet, a lábfeje leesett, de alig, hogy feleszméltem, már össze is rakta magát.
-A fene, ez eltart egy darabig. – Morogtam dühösen. – Red Carpet!
A szörny fölé repültem.
-Fire Magic! – Lényegében a koponyáját sikerült elintéznem, de a csontváz megint összekaparta magát.
-Rendben, akkor ezt az izét egy az egyben el kell pusztítanom, különben sosem végzek… - Még mielőtt bármit is tehettem volna, a lény eltűnt a szemem elől, s a semmiből mellettem termett, a buzogányával pedig gyomorszájon csapott, de olyan erővel, hogy nekirepültem a terem másikvégben a falnak. Összegörnyedve köhögtem, és kapkodtam levegőért, de még ezelőtt a lény megint megjelent és elrúgott jobb irányba. Tehetetlenül repültem egy kis ideig, aztán egy ronda földet érés után maradtam mozdulatlanul a földön.
Eltartott egy ideig, míg felbírtam állni, de a csontváz megint megjelent, de ezúttal résen voltam. Amikor a buzogánnyal felém csapott, A Fire Magic-al a lángokat felhasználva gyorsan hátrébb repültem nagyjából két métert, s ezután újra a Red Carpet-el megint felé kerültem, és felülről mind a két karját tőből lelőttem egy- egy Fire Ball-al. Már éppen összeszedte volna magát, de sikerült még előtte porrá égetni a csontokat. Ezután a hírtelen karja vesztett szörnynek a lábait intéztem el ugyanezzel a módszerrel.
A lény azonban még mindig nem volt hajlandó elpusztulni. A következő célpontom a farka volt, amit feleannyi idő alatt sikerűt elpusztítanom. A fejét hagytam utoljára. Egy Fire Ball-al lelőttem a fejét, ami nagy ívben lerepült, és azt is elpusztítottam. A többi részével nem kellet foglalkoznom, mert ezután magától szétesett a csontváz, de azért a biztonság kedvéért azokat is elégettem.
Ezután muszály volt leülnöm egy kicsit pihenni.

Itachi: Szabad a pálya! Viszont ellenfeled most is van, hiszen az idő ellened van. Felfelé tartasz, és mivel tényleg nem veszed, félvállról a dolgot elsőként érsz a harmadik szintre, ahol a kék szemű alak figyeli az odalent folyó küzdelmeket.
Ha távolsági támadással próbálod meglepni, az még a célba érés előtt szertefoszlik, a férfi pedig feléd sem néz. Viszont, ha megindulsz felé, lassan irányodba fordul. Arcát csak akkor tudod pontosabban kivenni, mikor már csak féltucatnyi lépés választ el tőle.
A titokzatos ellenfél lassan felemeli fejét, megmutatva ezzel fagyos arckifejezését, szemeit melyben kék lángok égnek. Hófehér arca vonásai szabályosak voltak, míg bőre a selyemmel vetekedhetett volna. Egy szempillantás alatt végigmér, majd elmosolyodik, és ajkai közül természetellenesen hosszúra nőtt szemfogai villannak elő.
- Örvendtem a találkozásnak. – Akcentusa arra enged következtetni, hogy egy nemessel lehet dolgod.
Ám nem tudsz tovább erre koncentrálni, mert lábaid alatt hangosan recsegni kezdenek a deszkák, majd hirtelen mintha levegőben állnál. Az ellenfeled csapdába csalt, és ő már sehol sem volt. A fizika törvényeinek engedve, azonnal zuhanni kezdesz, de nem sokáig, mert egy vaskos kar utánad kap, és visszaránt.
- Egyedül talán már egyikünknek sem volna esélye ellene! Alfonz immáron túl erős lett. – Jelenti ki az előtted álló grófnő, akinek szolgája mentett meg a zuhanástól. – A túloldali teremben lesz.
- Nincs veszteni való időnk! Nemsokára megszerzi a medál erejének a felét! – ekkor a szőke férfi nyakán két pontot veszel észre.
A grófnő és szolgálója azonnal elindulnak.


Alice: Elpusztítottad a szörnyeteget, és most éppen pihensz, ám nem feledkezhetsz meg a küldetésedről sem! Egy fiatal lány arra vár, hogy megmentsd. És ekkor, mintha így lett volna megírva, felnyílik egy rejtett csapóajtó. Először újabb ellenségtől tartasz, de egy fiatal lány bukkan elő. Szőke haja a válláig ér, teste karcsú és izmos. Szemei pedig, mintha jéggé fagyott édesvíz világoskék színben játszik. Mikor meglát, téged kissé meghökken, majd visszafordul, és elviharzik a csapóajtón keresztül, viszont azt nem zárja be maga után.
Nem kell sok, hogy rájöjj kit is láthattál. Mivel egy ilyen zord kastélyban nincs sok helye egy bájos női teremtésnek, ezért valószínűleg Ulrika Magdovát láttad. Hogy miért futott el azt nem tudod, de azt ki lehet deríteni. Utána eredsz a csapóajtón keresztül.
A járatban meglepő módon nincs sötétség, mert kék lánggal égő fáklyák világítanak. Így esik meg az, hogy látod az előtted 30-40 méterrel rohanó lányt. Hiába kiáltasz utána, az tovább rohan. Egy óvatlan lépésed során az egyik gránitlap megsüllyed alattad, mire fogaskerekek kezdenek kattogni. A következő pillanatban pedig alattomos csapdák törnek az életedre. A csapdák pontos kilétét rád bízom, légy kreatív, és meglesz a jutalma!
A post egészen addig tartson, amíg egy felfelé vezető csigalépcsőig érsz, aminél már nincsenek csapdák.

/ Elnézést a késésért, valamit elnéztem nagyon, és elkerülte figyelmemet, hogy már postoltál/

Fogam összeszorítva rohantam felfelé a lépcsőn. Meg kellett állítanom azt az alakot, az erkélyen, és tisztában voltam vele, hogy nincs túl sok időm rá. Izmaim minden lépcsőfoknál keményen megfeszülve hajtották végre akaratomat, s vittek felfelé. A lépcsőkön felérve csak egy fél pillanatig pihentem meg, mialatt kifújtam kissé magam. A célpontom tisztán kivehető volt, így késlekedés nélkül gyűjtöttem össze energiáimat, és kezdtem bele mágiám kibontakoztatásába.
- Lightning Bolt! - emeltem jobbom az illető felé, s ujjaimból kicsapódott a halálos villám nyaláb.
Tudtam, hogy ezt nem kerülheti el. Szemeim kidülledtek helyükről, mikor még a férfi előtt talán egy lépésnyire, a nyalábom apró szikraesővel tűnt tova, mintha valami rejtélyes akadályban akadt volna el. Értetlenül néztem a férfit, majd meglepettségemből fölocsúdva, erősen markoltam a kardot, és rohantam az illető felé. Amaz lassan feltekintett rám. Közeledtem, és közeledtem. Ha a mágiával nem tudom megsebezni, akkor felnyársalom a pengémmel -futott át agyamon a gondolat. Ahogy közelebb értem hozzá, tisztán láthatóvá vált arcszerkezete, a szemében égő kékes lángnyelvek, s rémisztő hideg tekintetén, csak a természetellenesen hosszú szemfogak tudták lekötni figyelmemet. Egy pillanatra megálltam, amíg megemésztettem a látottakat, ám ekkor a férfi megszólalt.
Örvendtem a találkozásnak. - közölte, nemesi akcentussal, higgadt hangsúllyal.
A szívem kalapálni kezdett, amint recsegést hallottam magam alól. Természetesen, ilyen helyzetben automatikusan magam alá néztem, majd a látottak után újra ellenfelem tekintetét kerestem kétségbeesetten, de hűlt helyét találtam csak.
- Áárgh!!!! -üvöltöttem, ahogy elveszett a lábam alól a talaj, és zuhanni kezdtem.
Arra eszméltem, hogy a vállam nagyot rándult a következő másodpercben. Égő fájdalom rázta meg a testem, fogcsikorgatva nyögtem fel, majd felnéztem. A megbízóm szőke szolgálója tartott erősen, majd húzott vissza. Neki köszönhettem, hogy még nem zuhantam alá a mélybe, és haltam szörnyet. A fájdalomtól eltekintve, örültem, hogy láttam a férfit. Éppen időben ért ide, amiért nagyon hálás voltam neki, s megfogadtam, hogy ha majd vége ennek, meghívom egy italra viszonzásképp.
- Egyedül talán már egyikünknek sem volna esélye ellene! Alfonz immáron túl erős lett. - szólalt meg a Grófnő, a szőke mögül. – A túloldali teremben lesz. - tette még hozzá bölcsen.
- Nincs veszteni való időnk! Nemsokára megszerzi a medál erejének a felét! -szólalt fel a megmentőm. Ahogy megindultak a terem felé, megpillantottam két pontot, amit nem tudtam hova kötni. Elvégre vámpírok csak a kitalált rémtörténetben szerepelnek, a valóságban nem, biztos valami fegyver ejtette seb, egyeztem ki magammal, majd megnyomkodva fájó vállam, utánuk siettem.

A szörny elintézése nem volt egy egyszerű feladat sőt, rettenetesen kifárasztott. Sajnos nem volt időm a pihenésre, mert éppen egy küldetés közepén jártam, sürgetett az idő, de nagyon nehezemre esett felemelkedni a földről. Már előre sajnáltam a lányt, aki talán egy hős megmentő férfira vár, erre egy csaj menti meg, de ez van ezt kell szeretnie. Ekkor hírtelen felnyílt egy csapóajtó, olyan zajjal, és olyan hírtelen, hogy majdnem szívrohamot kaptam. Felpattantam, harcra készen, ha esetleg megint egy szörnyeteg jönne, de helyette egy szőke, karcsú, gyönyörű világoskék szemű fiatal lány bukkant elő. Amikor meglátott, meglepetten nézett rám egy ideig, majd visszafordult és eltűnt a csapóajtóban, de azt elfelejtette bezárni maga után. Nem kellett sok idő, hogy felfogjam, kit is láttam az imént, hisz egy ilyen helyen nem sok fiatal, szőke, kékszemű szépség szaladgál.
-Szóval ő Ulrika Magdova. – Motyogtam halkan. Fogalmam sincs, hogy miért futott el előlem, de nem is volt időm ezzel igazán törődni. Odaszaladtam a csapóajtóhoz, és a lány után eredtem.
Szerencsére, és meglepő mód, odalent is kék lángú fáklyák égtek, amik bevilágították nekem a járatot. Ez megkönnyítette a helyzetemet, mert így láttam az előttem 30-40 méterre futó lányt, és tudtam követni.
Meg kell hagyni, bátor lány!- Gondoltam magamban, ahogy követtem a lányt. A lobogó fáklyák fényében az árnyékok ijesztően eltorzultak, és megnőttek. Az ő helyében rettegtem volna idelent.
-Hé! Állj Meg! Hé! - Kiáltottam utána, de nem hallgatott rám, futott tovább. Nem álltam meg én sem pihenni, tovább követtem. Egyszer csak az egyik gránitlap a lábam alatt megsüllyedt, ahogy ráléptem.
Abban a percben a falból, minden irányból hegyes fa dárdák repültek elő, egyenesen felém.
-Fire Magic! - A dárdák még mielőtt elértek volna, szénné égtek.
-Csak ennyit tud a fickó? Ilyen idejét múlt csapdákkal nem fog semmire sem menni, bárki könnyedén túlélné… - Ráztam meg a fejem lemondóan. A következő pillanatban hangos durranást hallottam a hátam mögül.
-Mibe, hogy egy nagy guruló kerek szikla lesz az… - Tippeltem, és megfordultam. Nem csalódtam, valóban az volt. Megszaporáztam a lépteimet, az előttem futó lány is, és amikor elért egy olyan részhez az alagútban, ahol kétfelé is lehetett menni, befordult balra. Követtem, de a szikla becsapódott az előző folyosóval szemben álló falba.
A lány tovább futott, de vicces mód ő egyetlen csapdába sem lépett bele.
Én bezzeg össze visszapattogtam, mert minden második, hatodik és tizenharmadik gránitlap egy- egy csapdát rejtett. Egyszer csak hirtelen a negyedik lap is beindított egy csapdát beindított:
A két oldalt a falon lévő fáklyák lángja hirtelen megnőtt és nagy tűzgolyókat lőttek ki felém. A dolog úgy meglepett, hogy alig volt időm kitérni az első négy lövedéktől. Ezután csak rohantam és rohantam, hátra se néztem. Nagyon megkönnyebbültem, amikor elértem a sarkot, ahova már nem tudtak a fáklyák utánam lőni. Eloltottam a kéklánggal égő kabátom alját, ám ekkor a fáklyák megint kilőttek egy- egy tűzlabdát, de azok befordultak a sarkon és megálltak velem szemben a levegőben, majd hirtelen elindultak felé.
Alig győztem futni. Emiatt arra sem volt időm, hogy a többi csapdával törődjek. Sorra léptem rá a megfelelő lapokra, amik beindították a csapdákat. kígyók zuhantak alá a mennyezetből, a falat benövő indák utánam kaptak, amiket a tűzgolyók szerencsére helyettem elintéztek, a padló is többször be akart szakadni alattam, és még a folyosó is átrendeződött előttem egyszer, alig tudtam utána megtalálni a lányt, és a tűzgolyók továbbra is követtek. Szerencsére sikerült rálépnem egy olyan lapra, aminek hatására a plafon beszakadt, és éppen sikerült megúsznom, hogy ne essenek rám, de a tűzgolyók pont becsapódtak.
-Na végre! – Muszáj volt megállnom egy percre, nekitámaszkodtam a falnak, de a kő, aminek nekitámaszkodtam, megint besüllyedt.
-Jaj, ne már!- Felettem egy nagyobb fa törzsének egy része volt felakasztva, amit eddig nem vettem észre. A fából körbe vastag pengék álltak ki, és egyik részéhez egy kötél volt erősítve, a másikon csak meg volt támasztva, és amikor nekitámaszkodtam a lapnak, a fa legurult a támasztásról, és a kötélnél fogva fellógatva gyorsan közeledett felém.
- VÁÁÁÁÁ! - Sikítottam fel, és arrébb akartam lépni, de megbotlottam és fenékre estem. a rönk közeledett, nem volt időm kitérni, csak behúztam a nyakam, és vártam a halált. Szerencsémre az elmúlt években nem nőttem sokat, szóval így behúzott nyakkal a rönk pont elment felettem és beleállt a falba. Ügyesen kikerülve a rönköt felálltam és továbbindultam. Biztosra vettem, hogy nem lesz több csapda, hisz az eddigieket, ha sikerült is valakinek túlélnie, ezt az utolsót aligha. Nekem is csak mázlim volt. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Kettőt se léptem, megint ráléptem egy csapdára, és a plafonból pár kerek kis dolog esett le, amik fejmagasságba megálltak a levegőbe.
Négy Lakrima volt az, villám lakrimák. Megint futásnak eredtem, a felém kilőtt villámokat alig tudtam kikerülni. Szerencsére ezek nem kezdtek el követni, viszonylag hamar leráztam őket.
-Még valami? – Néztem körbe, de ez után tudtam, hogy már nem lesz semmi sem, mert pár lépésre tőlem megláttam egy felfele vezető csigalépcsőt. Felsiettem a lépcsőn. Tudtam, hogy jó irányba jöttem eddig, mert nemrég még láttam a lányt.
A lépcső egy csarnokba vezetett. A lány sehol se volt.
Egy pasi egy gránittrónon terpeszkedett, nyakában egy kékfénnyel világító medállal. Vele szemben egy srác állt, láthatóan nem az ücsörgő férfi egyik haverja. Körülötte óriási denevér tetemek feküdtek.
A nyakában lévő medálból egy fénycsóva tört elő, ami az egész termen végigsöpört. A srác két társa közül az egyik, aki egy nő volt összerogyott, mintha fájdalmai lennének. Hamarosan a egy másik fickó akit eddig nem vettem észre ott térdelt mellette, hogy segítsen rajta.
– Hiába küzdesz ellenem Mirabel! Vagy inkább a vámpírcsászárnőnek hívjalak? – Felkacagott. – A tudatod pillanatokon belül az enyém lesz, ahogy a többi hozzánk hasonlóé is! Az élőholt és vámpír seregemmel én leszek a császárok királya! Már akkor elkéstetek, mikor beléptetek a birodalmamba! De a hódítás előtt még félresöpröm ezt a pondrót! Cerberus!! - Ordította el magát, mire valahonnan hangos vonyítás hangzott fel, az épület pedig remegni kezdett. Hirtelen a padló egy hatalmas szörnyeteg törte át. Olyan volt mint az a csontváz, amit nemrég nekem is lekellett győznöm, csak ez éppen cerberus csontváza. Tudtam, hogy segíteni kéne nekik. A nő nem volt jó passzban, a mellette lévő férfi éppen a nőn próbált segíteni, de így nem tudott harcolni, az állva maradt srác pedig egyedül nehezen boldogult volna.
-Hé! Vigyázz vele, nagyon veszélyes! - Mire felfogtam, hogy mit teszek előbújtam rejtekemből és odaszaladtam a sráchoz, aki láthatóan meglepődött. Ezzel nem volt egyedül, mindenkit megdöbbentett hirtelen felbukkanásom.
-Ki vagy te? - Kérdezte tőlem a srác.
- Alice, de ez nem lényeges most! Ezt a szörnyet addig nem lehet legyőzni, amíg le nem választjuk a végtagjaitól, beleértve a farkát és a fejét, és el nem pusztítjuk őket. Hidd el nekem, veszélyes ez az izé, ráadásul több feje van.
-Jobb lesz, ha elmenekülsz, mielőtt még bajod esne! Nem tudom garantálni a biztonságodat, de köszönöm, hogy megosztottad ezt az információt. – Felém biccentett, és jelezte, hogy húzódjak fedezékbe, de eszem ágában sem volt.
- Nem is néz ki úgy, mint egy aranyos plüssfigura – mondta gúnyosan. - Látom, nem fogsz fedezékbe húzódni.-Te tereld el egyelőre a figyelmét, én addig megpróbálom elpusztítani néhány végtagját. Ha már hiányzik neki pár, akkor már könnyebb lesz.
- Rendben, de légy óvatos, nem venném jó néven, ha baja esne, egy ilyen gyönyörű hölgynek, amíg eljátszadozok a kutyussal.A srác rátámadt a szörnyre Lightning Bolt -al, amivel sikerült magára vonnia a szörnynek két fejét. A Cerberus azonnal elindult felé, én eközben megkerültem, és a harmadik fejére összpontosítottam.
- Red Carpet! – Felrepültem a szörny harmadik feje fölé, az követett engem a szemével. Amikor elég magasra értem megszüntettem a mágiát, és elkezdtem felé zuhanni. Úgy éreztem a fejeit kellene először elintézni.
-Ex- Quip: Magic Scythe! - A kezembe megidézett kaszával a kellő pillanatban lecsaptam a fejét a helyéről, ami leesett a földre, én mellette landoltam és villám gyorsan összezúztam a koponyáját.
Eközben a srác továbbra is próbálta elterelni a fejek figyelmét. Ugyan azt a trükköt kíséreltem elkövetni a második fejjel szemben, de nem jött össze. A harmadik fej a második segítségére sietett, és felém kapott, kénytelen voltam menekülőre fogni a Red Carpettel. Bár a kísérletem kudarcba fulladt, de ennek is meg volt a haszna, mert a srác a kardját egyenesen nekihajította a ami beleállt a koponyába, ezután egy erőteljes Lightning Boltot eresztett el a fegyverbe, ami a szörnyetegbe vezette a mágikus csapás erejét, és belülről robbantotta szét a koponya csontot. Már csak a középső fej maradt.
-A lábait! – Kiáltottam, mire egyszerre vettük célba a szörny lábait. Egyesével pusztítottuk el a szörny lábait, de közben sikerült a fejét is egy időre ártalmatlanná tenni, mert amikor a hátsó lábát elpusztítottuk a szörny elesett és a feje leesett, de ezután nem sokkal a fej újra a helyére került.
Miután a lábait és a farkát is elpusztítottuk a srác leválasztotta a Cerberus fejét a szörny testéről, amit én a kaszámmal ugyanúgy összezúztam, mint az előző kettőt. Ezután a testét felgyújtottam.

Már megint meg kellett szerezni valamit… Nem értettem, hogy az a sütnivaló bolond miért nem fogta még fel, hogy erre nem én vagyok az ember. Mindig is gyűlöltem, mikor vissza kellett magam fogni, hogy nehogy megsérüljön az áhított csecsebecséje. Az ilyen feladatokra megvoltak az emberei, és én nem voltam köztük! Én rombolni és ölni csatlakoztam a bandába, nem pepecselni. Legszívesebben betörtem volna fejét. Gyűlöltem, de próbáltam gátat szabni indulataimnak, mert még a végén valami hasznos is kisülhet a dologból.
Tombolt a hóvihar, de ez engem nem hatott meg. Kabátomat nem voltam hajlandó összehúzni, hiszen nem is fáztam. A hóval pedig nem volt gondom, mert azt folyamatosan olvasztottam magam körül. Néha egy-egy fenyő is áldozatom lett, de nem érdekelt.
Nagysokár megláttam azt a nyamvadt kastélyt, ahol az a magát vámpírnak gondoló félkegyelmű lakott. Fogalmam sem volt, hogy mi vehet rá egy embert, hogy ilyen pocsék helyen éljen, de az emberi marhaság végtelennek látszott. Nem szórakoztam a csapóhíddal, inkább átvágtam a jégen. Az utolsó néhány lépésnél a jég megrepedt alattam és valami túlméretezett aranyhal ugrott elő. Jobb kézzel rávertem egy nagyot, mire összes foga kihullott, majd ballal elküldtem a csillagok közé. Nem volt időm háziállatokkal pocsékolni az időt. Le akartam rombolni az egész épületet, miután megszereztem a medált.
Utáltam lépcsőzni, tehát elrugaszkodtam a talajról, s a megfelelő emelet magasságában beütöttem a falat. Odabent kellemes látvány fogadott, éppen javában állt a bál. A vámpír pasas pedig önelégülten fölényeskedett még annak ellenére is, hogy csontos kedvencét az imént intézték el.
Amíg a lefáradt mágusok magukat kuporgatták össze a földön, s engem bámultak odasétáltam a trón mellé.
- Te meg ki vagy?!
- Neked már az mindegy! Ide a medállal!
A férfi, hangosan felnevetett.
- Bolondnak nézel, te tetovált majom?! Na, takarodj innen! – ujjaiból fekete csápok nőttek ki, amik azonnal megtámadtak.
- Fire Dragon's Kick! – tüzes rúgásomtól a csápok menten szertefoszlottak, sőt gazdájuk is kirepült a trónjából.
Lassan a félnótás után indultam, aki kúszni-mászni próbált előlem.
- Ki vagy te? Tűnj innen! Hagyjál engem békén! – hangja oly mértékű félelemről árulkodott, ami mosolyra fakasztott.
- Ide azt a nyamvadt medált! – ledobtam kabátomat, mert nem szerettem volna, hogy véres legyen. Vállainál megragadva felállítottam a férfit, majd gyermeteg könnyedséggel kétfelé szakítottam. Csupán egy kezdetleges halálsikolyra volt ideje, mielőtt jobb és bal felé válaszoztam. A vár mindent beborított közvetlen környezetemben, még engem is.
Eldobtam a maradványokat, majd nyakamba tettem a medált, a keresztem mellé. Szemem sarkából észrevettem egy nőt, akit egy szőkeség pátyolgatott. Elindultam feléjük. Alig néhány lépésre voltam tőlük, mikor a szőke férfi felkerekedett és elém ugrott.
- Útban vagy! – alkarommal félreütöttem a férfit, aki azonnal beépült a falba.
Nagysokára elértem a nőt, akit egy pillanatig végigmértem.
- Te is vámpírnak képzeled magad? – tettem fel a költői kérdést. – Akkor te következel! – Torkánál megragadtam a némbert, és fölemeltem.

Már semmi erő sem volt bennem. A lábaim nem bírták már el a testemet, fáradtan rogytam össze.
Szinte pont ebben a pillanatban a kastély falát valaki kívülről beütötte. Egy srác ugrott be a falon keletkezett lukon át. Magas elég masszívnak látszott, egy zöld kabátot viselt, felsőtestének egy jó részét tetoválás borította, nyakában pedig egy kereszt medálos lánc függött. Maximum két évvel lehetett nálam idősebb.
Jaj ne, ugye nem kell vele is megküzdenünk? Már teljesen kivagyok… - Néztem, ahogy az idegen odamegy a grófhoz.
- Te meg ki vagy?!
- Neked már az mindegy! Ide a medállal!A gróf hangosan felnevetett, a kastély csak úgy vízhangzott tőle.
- Bolondnak nézel, te tetovált majom?! Na, takarodj innen! – Az ujjából fekete csápok nőttek ki, amik rátámadtak a srácra.
Fire Dragon's Kick! – A srác tüzes rúgásával könnyedén eltűntette a csápokat, már- már nevetségesen könnyedén. A gróf is kirepült a székéből, majd kétségbeesetten próbál menekülni a felé közeledő idegen elől, de képtelen volt lábra állni, csak mászott, mint valami féreg a földön.
- Ki vagy te? Tűnj innen! Hagyjál engem békén! – Kérdezte kétségbeesetten, hangjából kiérződött a jeges rettegés, az idegen csak elégedetten vigyorgott a gróf szenvedésén, látványosan élvezte a helyzetet.
- Ide azt a nyamvadt medált! – Ledobta a kabátját, majd a két vállánál fogva talpra állította a grófot, majd a legkisebb erőlködés nélkül kettészakította a gróf testét, akinek csak egy rövid sikolyra volt már csak ideje. A kezemet a szám elé kellett tennem, mert úgy éreztem, menten kitaccsolok. Mérhetetlen undort éreztem, és a gyomrom is felfordult ettől az alaktól. A vér mindent elborított, még a srácot is, aki eldobta a gróf maradványait, aztán a nyakába tette a medált, ami eddig a gróf nyakában függött. Ezután elindult egyenesen a nő felé, akivel a szőke fickó is volt, s aki az idegen elé ugrott, miután az túl közel került hozzá, hogy a nőt megvédhesse.
- Útban vagy! – Egy könnyed ütéssel arrébb tessékelte a férfit, aki ezután szinte annak a falnak a részévé vált, amibe az idegen egy csapással beleverte. Amikor odaért a nőhöz végigmérte.
- Te is vámpírnak képzeled magad? – Választ se várt. – Akkor te következel! – Felemelte a nőt a nyakánál fogva a levegőbe.
A szívem kihagyott egy ütést. Szinte már láttam is magam előtt, hogy ez a nő, aki nem is csinált semmit, ugyanarra a sorsra jut, mint a gróf is az imént.
-Hagyd őt békén! – Hallottam saját hangomat. Teljesen reflexszerűen hagyták el az iménti szavak a számat, jól meg is leptem vele magamat.
Én hülye… na most már mindegy. – Nyeltem egy nagyot.

- Hagyd őt békén! – hallatszott, egy női kiáltás, amire ügyet sem vetettem.
Mélyen a szenvedő prédám szemeibe néztem, amik kínról és félelemről árulkodtak. Imádtam az efféle látványt. A némber nagyon jól tudta, hogy annyi esélye sincs megmenekülnie, mint egy patkánynak az acélhordóból. Egy halvány mosolyt engedtem arcomra, s már éppen készültem összeroppantani a nő torkát, mikor valaki újból közbe szólt.
- Engedd el, most azonnal! – parancsolt rám valaki.
Elkomorító volt, hogy nem tudtak a sorukra várni. Tekintetemet lassan a hang irányába fordítottam.
- Tedd őt le, és távozz békével! Már nálad van, amiért minden bizonnyal jöttél.
Arcomra azonnal eszelős vigyor kúszott, mikor megláttam a lestrapált srácot szikrázó öklével. Ez már tetszett, egy eleven bokszzsák, aki önkéntesen jelentkezik. A „vámpírvér” egy részét lenyaltam szám széléről, majd egy laza mozdulattal elhajítottam a nőt.
- Te ne merj parancsolgatni nekem! – jobb öklöm lángra gyúlt. - Fire Dragon's Iron Fist! – Egy gyors gyomrossal üdvözöltem az önjelölt hőst, amitől elrepülhetett volna, de balommal megragadtam a vállát és az arcába is küldte megy jobb egyenest, majd egy szimpla talpalással eltakarítottam az utamból.
Higgadtan körbenéztem, és kiszúrtam egy kislányt, aki szintén ki volt már fáradva. Egy pillanat alatt előtte teremtem, hajánál fogva megrángattam, s néhányszor fejbe térdeltem. Mikor ráuntam a térdesekre földobtam a levegőbe. Mikor újra a nekem megfelelő magasságban volt meglendítettem lábamat.
- Fire Dragon's Kick! – az oldalán találtam el a repedtsarkút, aki társába úgy szállt bele, ahogy az meg volt írva.
Lassan elindultam feléjük. Le akartam tudni a dolgot, de nem gyorsan és fájdalommentesen. Lángoló tenyerekkel közeledtem feléjük, mikor is a fejemben megszólalt annak a rohadéknak a hangja. Remekül tudott időzíteni, szinte őstehetségnek számított. Semmit sem utáltam jobban, mint mikor szórakozás közben zavarnak meg.
- Ez a szerencsenapotok... – morogtam nekik, majd megfordultam, elsétáltam kabátomért.
Még egyszer körbenéztem. Végigmértem a négy túlélőt, majd köptem egy hatalmasat a vámpír maradványaira. A trónt fél kézzel kidőltettem a helyéről, majd a helyére álltam. Mély levegőt, mert most egy olyanra készültem, mait nagyon vártam már. Kis terpeszt vettem fel, ökleimet a magasba emeltem, s az egész karom lángokba borult.
- Flame Lotus: Fire Dragon Broadsword!! – Páros ököllel lesújtottam a padlóra, amin úgy hasított végig a tüzem, mint ahogy a kard szeli a vizet. Az egész kastély alapjaiban remegett meg, s kezdett darabjaira hullani.
Tűzből szárnyakat növesztettem, s kirepültem az éppen beszakadt tetőn. Nem az én stílusomhoz illet a megbízás, de majdnem sikerült az enyémre formálni.

A mellettem lévő srác lassan feltápászkodott a földről, és lassú léptekkel elindult az idegen felé.
Így akar harcolni vele? – Néztem utána aggódva. Biztosra vettem, hogy jelenlegi állapotában nem ellenfele a tetovált alaknak, ha teljesen ki tudta volna magát pihenni, akkor még lehetett volna esélye, de így… bár láttam már csodákat.
Engedd el, most azonnal – Parancsolt rá olyan nyugalommal, ahogy én biztosan nem tudtam volna beszélni az ő helyében.
-Lightning Fist! – Mondta, s a jobb ökle körül elektromosság keletkezett.
Néhány lépésre megállt a tetoválttól.
Tedd őt le, és távozz békével! Már nálad van, amiért minden bizonnyal jöttél – Az idege nyakában himbálózó medálra mutatott.
Amikor a férfi meglátta őt az arcán eszelős vigyor jelent meg, a hideg is kirázott tőle. Látszott, akármennyire is gyengék vagyunk, nem fog minket kímélni. Egy könnyed mozdulattal arrébb dobta magától a nőt.
-Te ne merj parancsolgatni nekem. Fire Dragon's Iron Fist! – Alig lehetet követni a lángoló öklű férfi mozgását, annyira gyors volt. Gyomorszájon ütötte az új társamat, majd megragadta a vállát, s a srác hiába próbált védekezni, egy újabb ütést mért rá, amitől ő elvesztette az eszméletét. Az idegen egy könnyed mozdulattal eltakarította az útjából, s ekkor rám esett a pillantása.
Most én jövö… még időm se volt befejezni a gondolatot, már előttem állt, megragadta a hajamat, és párszor megrángatott. Már csak azért sem akartam semmilyen hangot sem kiadni magamból, nehogy már még jobban élvezze, hogy elláthatja a bajomat, mert már egyáltalán nem tudtam ellene semmit sem.
Ezután párszor még fejen térdelt. Éreztem, hogy a vér végigfolyik a homlokomtól egészen az államig. Amikor ráunt, feldobott.
- Fire Dragon's Kick! – Amikor neki jó magasságba értem közvetlenül az oldalamon talált el a rúgása, aminek erejétől nekirepültem a nem messze tőlem eszméletlenül fekvő srácba.
A látásom egyre jobban elhomályosodott, éreztem, hogy nem sokáig tudok ébren maradni, el fogom veszíteni az eszméletemet. Éreztem, hogy valaki megmozdított, de olyan homályosan láttam, hogy nem tudtam kivenni, hogy ki az.
- Meg foglak védeni – Súgta oda nekem valaki, de addigra már teljesen elveszett körülöttem a külvilág, és elvesztettem az eszméletemet, de csak pár percre, még láttam, hogy az idegen felveszi a kabátját a földről, és éppen távozni készül. A trónt fél kézzel vágta tönkre, a helyére állt.
Flame Lotus: Fire Dragon Broadsword!! – Az ökleiből lángok csaptak elő.
-Nem fogok többet veszíteni. Erősebb leszek, bármi áro! – Hallottam a mellettem lévő fiú hangját. Eközbena kastély megremegett, szép lassan elkezdett szétesni. Kétségbeesetten fordultam át a hasamra. Nem akartam itt, és most meghalni, ráadásul volt még egy kis dolgom is.
Eközben az ellenfelünk egy lángokból álló szárnyakkal a hátán elrepült.
Nem bírtam felállni, csak egy kicsit emeltem meg a testemet a karom segítségével, de azok megremegtek, és kicsúsztak alólam, a padlóra zuhantam.
Dühödten ütöttem egyet ököllel a padlóra.
- Ulrika Magdova! – Kiáltottam, amikor eszembe jutott, hogy még ő is meg kell találjam. - Ulrika Magdova! Itt vagy? - Közben elkezdtem a fal felé kúszni, hátha nekitámaszkodva sikerül felállnom.

- Ulrika Magdova! Ulrika Magdova! Itt vagy? - hallottam Alice-t mellőlem.
Nyugtáztam, hogy viszonylag nem történt benne nagyobb kár, így a példáját követve, megpróbáltam én is talpra evickélni. Kitöröltem szememből, a belé csordogált vért, majd minden megmaradt erőmet latba vetve, valahogy sikerült úgy-ahogy talpra kecmeregnem.
Ahogy felpillantottam, megláttam az ismeretlen nőt, aki nyilván Ulrika lehetett, legalábbis Alice reakcióiból ítélve. A nő szeméből tömör gyűlölet áradt, s ha szemmel ölni lehetne, már valószínűleg egyikünk sem élne.
- Nyugalom, mi a jó oldalon állunk - próbáltam oldani a feszültséget, de a nőt mintha el sem érte volna a hangom.
A nő már éppen ugrott volna, hogy megtépje Alice-t, de ekkor egyszer csak elterült a padlón, s mögötte a grófné testőrének meggyötört alakja állt. A férfi megelőzte a bajt, és leütötte a dühös nőszemélyt, mielőtt még az valami hülyeséget csinált volna. Néhány pillanat múlva, egy marék fegyveres férfi jelent meg, és sietősen oszlottak szét, hogy kivigyenek minket. Az egyik megtermettebb férfi egyenesen a társnőmhöz sietett, és úgy kapta ölbe, mint egy rongybabát, mégis finoman, mintha egy törékeny porcelánváza lenne. A szolgáló, és a grófné hamar eltűnt a szemem elől, hála a sürgölődő harcosoknak, akik körülvettek minket. Engem két férfi támogatott, s cipelt ki az épületből.
- Siessetek! Mindjárt a nyakunkba dől a kastély! - üvöltötte egyik segítőm, aztán még gyorsabbra vette a tempót. Első harcom színhelye mellett haladtunk el épp, amikor az egész épület, hatalmas robajjal összeomlott. Csak hallottam, de már nem láthattam, mivel akaratlanul is, de a világ a szemem előtt elsötétült, és bele vesztem az eszméletlenség kellemes sötétségébe...

... Néhány nappal később...
Nehézkesen nyitottam ki szemeim, s érdeklődve néztem körbe a kellemes hangulatú szobában. Először nem hittem látószerveimnek, hiszen az előbb még épp a kastélyból menekültünk, most meg valami fehér kórteremben pihenek egy kényelmes ágyon. Gyorsan megtapogattam vérző homlokom, amiről hamar kiderült, hogy már egyáltalán nem vérzik, sőt rendesen be van fáslizva. Alaposan szemügyre vettem magam, és elégedetten tapasztaltam, hogy tisztességes elsősegélyben volt részünk. Örömmel vettem azt is, hogy Alice is magához tért időközben, s ránézésre kutya baja sem volt.
- Jó reggelt -köszöntöttem egy mosollyal a lányt - Mivel eddig nem volt szerencsém bemutatkozni, engedd meg, hogy pótoljam e hiányosságot. Itachi Sadamesu, örülök, hogy megismerhettelek -közöltem vele elégedetten, majd kipattantam az ágyból.
Ahogy kikászálódtam a kényelmes fekvőhelyemről, egy nővér jelent meg, hogy segítségemre legyen, de erre nem volt semmi szükség, mivel izmaim kipihentek voltak, s a sérüléseim sem hátráltattak benne, így hát hálásan elutasítottam, és megkértem, hogy inkább Alice-al foglalkozzon. Miután a lány is elutasította, a nővér kiviharzott a szobából. Lassan elkezdtem felöltözködni, s örömmel tapasztaltam, hogy a ruháimat kimosták, és odakészítették nekem. Hamar magamra kaptam a tiszta göncöket, és neki láttam letekerni a fejemről a kötést, hogy közelebbről is megvizsgálhassam magam, de ekkor belépett egy idősebb férfi.
- Öröm látni, hogy felépültek! El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok önöknek, hogy kiszabadították és megmentették a lányomat! Köszönöm!
- Álljon fel kérem, felesleges hálálkodnia - próbáltam lenyugtatni a térdén gubbasztó bőgőmasinát. Miután a férfi kissé lenyugodott, elmesélte, hogy s mint kerültünk ide, ami elég sok ellentmondásba ütközött, de nem kívántam meghazudtolni az urat, így inkább elhallgattam a történteket. Hamarosan a fizetség is előkerült, így elbúcsúztam Alice-tól, és felajánlottam neki, hogy ha egyszer Shirotsuméban jár, nyugodtan keressen fel, szívesen látott vendég lesz, majd elindultam a vonat állomás irányába, hogy végre hazatérjek...