Magánküldetés: A Darkenhoff kastély

Nagy nehezen elértem a falat, és neki támaszkodva sikerült felállnom, bár a térdeim eleinte erősen rogyadoztak, de miután már talpon voltam, nem volt annyira vészes az állás.
Amikor felemeltem a fejemet nagy meglepetésemre pont Ulrikával néztem farkasszemet. Már majdnem meg is örültem neki, amikor megláttam, hogy néz rám. Nem igazán tudtam mire vélni a reakcióját.
- Nyugalom, mi a jó oldalon állunk – Próbálkozott a mögöttem lévő srác, akinek időközbe ugyan csak sikerült feltápászkodnia. Azonban Ulrikát egyáltalán nem hatotta meg, mintha nem is hallott volna.
Már mozdult, mintha szét akart volna tépni, úgy meredt rám, alig volt időm reagálni, csak hátralépni tudtam, de Ulrika már nem ért el hozzám, elterült a padlón, mögötte a vérző fejű szőke fickó állt, akit előttünk az idegen elintézett egy ütéssel. Nyilván leütötte Ulrikát, nehogy ártson nekem.
Ezután még egy pislantásnyi idő sem telt el, egy csapat fegyveres csávó jelent meg a színen, és szétoszlottak, hogy sikeresen kimenekítsenek minket a kastélyból. Egy ideig még eltartott, míg rájöttem, hogy a nő emberei azok.
Az egyik fickó odasietett hozzám, jól megtermett egy fickó volt, és meglepően jó erőben volt. Úgy kapott fel, mintha egy kis tollpihe lennék, meg sem erőltette magát.
A nő és a testőre már eltűntek a szemem elől, de láttam, hogy a társamat két férfi támogatja ki a kastélyból.
- Siessetek! Mindjárt a nyakunkba dől a kastély! – Üvöltötte az egyik férfi, mire még gyorsabbra vették a tempót.
Alig értünk át a befagyott tavon, amikor a kastély összedőlt. Már nem bírtam tovább, eddig is alig bírtam ébren maradni, de a kastély összedőlését látva engem is teljesen elhagyott az erő. A külvilág egyre homályosabb, és homályosabb lett, míg nem teljesen elsötétedett minden.

Pár nappal az este után…


A szemhéjamon át is éreztem az erős fényt, ami próbált a kellemes meleg lebegésből kirángatni, és sikerült is neki, halk nyöszörgés kíséretében nyitottam ki a szememet, zavart az erős fény, ami az ablakon át szűrődött be.
- Jó reggelt – Köszönt nekem mosolyogva a mellettem fekvő ismerős arc. A srác volta az, akivel a kastélyban találkoztam. - Mivel eddig nem volt szerencsém bemutatkozni, engedd meg, hogy pótoljam e hiányosságot. Itachi Sadamesu, örülök, hogy megismerhettelek – Elmosolyodtam én is és afféle üdvözlésként intettem neki egyet. Itachi kipattant az ágyból, mire egy nővér jött oda hozzám. Ekkor vettem csak észre, hogy a sérüléseimet valaki ellátta.
Itachi elutasította a nővér segítségét, és hozzám irányította a nőt, hogy nekem segítsen, ám én is visszautasítottam a segítségét, de azért megkérdeztem tőle, mióta vagyok az ágyban eszméletlenül. A nő közölte velem, hogy már egy pár nap eltelt azóta, hogy a kastély összedőlt. Megköszöntem neki a segítséget, aztán a nő elhagyta a termet. Ekkor láttam meg, hogy Ulrik tőlem jobbra egy harmadik ágyon fekszik s most már jóval jobb passzban volt, bár még mindig eszméletlenül feküdt az ágyon.
Ezután Iatchi elkezdett felöltözni, én gyorsan a fejemre húztam a takarót, erre az időre, aztán amikor végzett kibújtam a takaró alól. Ekkor már a kötést tekerte le a fejéről. Hirtelen egy férfi rontott ránk.
- Öröm látni, hogy felépültek! El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok önöknek, hogy kiszabadították és megmentették a lányomat! Köszönöm.
- Álljon fel kérem, felesleges hálálkodnia – Itachi próbálta lenyugtatni a térdeplő bőgő férfit, több kevesebb sikerrel. Miután viszonylag lenyugodott, elmondta, hogy miként hoztak minket ide. Én több részlettel is tudtam volna veszekedni, de inkább nem mondtam semmit sem, csak végig hallgattam a férfit. Ezután kiosztotta a fizetségünket, így Itachinak s, nekem se volt okom a maradásra. Elbúcsúztunk egymástól, bár én úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg Ulrika felébred, és csak azután megyek haza. Itachi elköszönt, s felajánlotta, hogy ha Shirotsuméban járok, akkor nyugodtan keressem meg, erre én is felajánlottam, hogy ő is keressen fel, ha felénk jár, aztán elindult a vonatállomás felé, én pedig pihentem még egy kicsit.
Másnap Ulrika felébredt, de nem emlékezett az esetből semmire sem azon kívül, hogy elrabolták. Ezután én is elköszöntem mindenkitől, és elindultam én is a vonatállomásra