A tükörbe zárt hercegnő (Arai, Eddard, Shou, Mateus, Kato)

Teljesen kivagyok. Ez a mai nap olyan szinten leszívott, hogy arra szó nincs. És még most is folyamatosan csapolja az energiámat, mint valami energia-vámpír, amit konkrétan az én lényemnek találtak ki, és addig nem enged el, amíg nem végzett velem. Nagy nehezen, legyőzve a gravitáció vonzását, amit rám gyakorol, és az ágy felé húz, sikerül felállnom. Egész nap aludtam, de hogy miért, arról fogalmam sincs. Ha valaki most meglátna, sírva menekülne ki a világból. A hajam csapzott, az arcom gyűrött. A tudatmódosító szer-használók kinézete hozzám képes bakfity. Amint fogalmam volt magamról, rájöttem, hogy nincs kaja. Ahogy kinyitottam a hűtőt, rögtön tudatosult bennem, hogy be kell vásárolnom, ugyanis, ha valaki bekiabált volna a hűtőmbe, akkor fél pillanat múlva már hallhatta is volna a visszhangot, és ha igazán peches, akkor a fagyasztóból megindul egy mini lavina, pont, mint a hegyekben. Az utolsó, amit most magam tömök, hogy legyen valami energiám, egy szendvics, ami ki tudja mikor került oda. Felpakoltam és a nyakamba veszem a várost, hogy legalább egy napra elegendő élelmem legyen. De hogy sose gondoltam volna, ami ekkor történik, az biztos. Végeztem a bevásárlással, a következő utam a céh épület. Mostanában nem unatkoztam, sok érdekes megbízás érkezett, és reméltem, hogy a mai nap is tartogat valami ilyesmit.

A céhbe beérve nem épp szokványos látvány fogadott. Az épület elég üres volt, és ehhez én nem voltam hozzá szokva. Amikor leültem a pulthoz, Lizlet köszöntött. Észre sem vettem szerencsétlen lányt.
- Oh, szia. Bocsi, elbambultam. Mi ez a nagy pangás? – tudakoltam a lánytól. Amint végzett a pohár törölgetésével, és kezébe vett egy másikat, válaszolt.
- Te sem voltál sokat itt mostanság. A sok különböző és érdekes megbízást viszik, mint a cukrot. – így már értettem. Ma ez a második hely, ahol, ha elkurjantom magam, a visszhang visszaköszön.
- Van még valami a falon? – tettem fel a következő kérdésem, mire Lizlet bólintott. Felpattantam, hátha találok olyat, ami jól jön. Volt. Egy Sekkai nevű szigeten eltűnt az uralkodónő. Valamilyen oknál fogva, amikor elolvastam a megbízást, rájöttem, hogy miért voltam olyan nyomott egész nap. Kint szakadt az eső. Én annyira elvoltam magamban, hogy észre sem vettem ezt az apró, de igen fontos részletet.
- Lizlet, elmegyek a Sekkai szigetre. – letettem a pultra a megbízás papírját, amit az imént levettem a falról.
- Sok sikert hozzá. – mosolygott a lány, elköszöntem, és amilyen gyorsan csak tudtam, kisiettem az állomásra, hogy Hergeon-ba menjek, ahol hajóra szállva eljutok a Sekkai szigetre. A vonat csak olyan volt, mint eddig, a különbség csak annyi volt, hogy nem akartam elaludni. A zene szólt a fülembe, miközben a tájat figyeltem. A fák úgy futottak el, mint a versenyfutók, és az ablakra hulló eső eltorzította a kilátást, gyönyörűnek hatott a látvány. Ahogy megérkeztünk Hargeon-ba, leszálltam a vonatról és egy közelben álló kalauzhoz sétáltam.
- Bocsánat, Borgos hajóit merre találom? – a kalauz rám nézett, arcán egy mosoly szaladt végig.
- Hát a kikötőben, fiam, a kikötőben. – hát ezzel nem vagyok beljebb.
- Arra magamtól is rájöttem. Kösz. – nem akartam ennél jobban bele menni, mert nem hinném, hogy dűlőre jutok vele, így egy szó nélkül tovább álltam, és elindultam a kikötőbe. Hargeon hatalmas, de Fiore-n belül talán az egyetlen város, ahol nem a mágiát részesítik előnyben. Pedig mennyivel könnyebb lenne halászniuk, ha egy vízmágus kiemelne egy adag vizet, mélyről, sokkal nagyobb halakat lehetne partra hozni. Király, majd felvetem az ötletet, és szabadalmaztatom a módszert. Elértem a kikötőt, ami még ebben az esős, borús időben is tele volt hajósokkal, matrózokkal és halászokkal, akik vagy most jöttek vissza a vízről, vagy épp indulni készülnek. De láttam olyat is, aki a hajóját takarította. Ki az a marha, aki esőben takarít hajót. Na mindegy, ő tudja, de azt hiszem, jobb elkerülni, különben nagy bajok lehetnek még, ha szövetkezünk vele. Az ilyenben sosem szabad bízni. A legközelebbi vén tengeri medvét találom be, és teszem fel a kérdésem.
- Hey, merre találom Borgos hajóját? – elváltoztattam a hangom, hogy érdes legyen, mint a kalózoknak. A hajós kérdőn nézett rám, és az arcán semmiféle grimasz vagy érzelem nem látszott.
- Innen a harmadik mólónál állnak azok a hajók, fiam. – válaszolt, de már tovább is állt. Nem igazán vette a lapot, ez van. A világon élnek olyan emberek, akik nem értékelik, ha valakinek jó a kedve, akár még ilyen időben is. Nem is mondott hülyeséget, Borgos hajói tényleg ott voltak, ahol mondta. Körbe jártam vagy háromszor, mire megtaláltam magát Borgost.
- Üdvözletem, Borgos úr. Szeretnék eljutni a Sekkai szigetre. – a férfi először kérdőn nézett rám. Kezdem azt hinni, hogy van valami olyan van rajtam, ami sokaknak nem tetszik. Lehet, hogy zeller darab a fogam között, bár a ma elfogyasztott ételeknek köze nem volt a zellerhez, de akkor mi, mák? Áh, az tuti nem. Nem tudom, feladom.
- Oszt, mié’ mennél te oda? – kérdezett vissza, és meg is lepett vele rendesen. A hangja markáns volt, és mély, és én sem panaszkodtam, de hozzá képest, én kivágom a magascét.
- Mágus vagyok, és hallottam a Sekkai szigeten történt eseményekről. – ennél többet nem is kell tudnia.
- Oh, hogy mágus. Hogy oda ne csónakázzak. De nem te vagy az első, kölök. – remek, társaságom is lesz. Lerendeztem a kényesebb dolgokat Borgos-szal, majd felszálltam a hajóra, és mikor mindenki jelen volt, a hajó kifutott. Mindenki inkább a kabinokban húzta meg magát, esetleg enni mentek ki, így nem lehetett elkerülni egy-egy embert, hogy össze ne fuss vele. Beálltam egy másik srác mellé.
- Hello, Kato vagyok. Te is a szigetre mész? – ez elég gyér kezdés volt, de ez van, ebben sosem voltam jó. A bézs zakós fickó reakciója után, megszedtem a tányérom, de rendesen, majd félre álltam.
- Van már tipped, hogy mi történt pontosan? – tettem fel az újabb kérdésem Mateus-nak*. Amint végeztem a flamóval, visszatértem a kabinomba, és aludtam egyet. Mire felébredtem, meg is érkeztünk a szigetre. Ahogy leszálltunk a hajóról, az első, ami feltűnt, hogy a város konkrétan üres. Egy-két ember lézeng, de inkább zombik, mint emberek. Az arcuk sápadt és nyúzott, mintha napok óta nem aludtak volna.
~ Vegyetek ki szabadnapot. – elhaladtunk mellettük, és a palotába vezetett utunk, ahol a Főtanácsos már várt minket. A palota önmagában egy külön látványosság, hátha nem egy külön város a városban. Óriási volt, és életemben nem láttam még ekkorát, pedig megfordultam már pár helyen. A palota lakói, ha lehetséges, akkor kétszer annyira zombik, mint az utcán. Az udvaron áthaladva a főbejáraton egy nagy csarnokba értünk. Az ablakokon egy nő képe volt kirakva. A főtanácsos már várt minket, ráadásul egy terülj-terülj-asztalkámmal. Amos, a főtanácsos összefoglalta, hogy mivel állunk szemben, közben pedig kaptunk tőle egy térképet, amin ki volt emelve a nyomok által jelölt útvonal. Rögtön kattogni kezdtem, hogy mi történt és miért, majd egy mondat visszarántott a valóságba: A szigetnek befellegzett? Miért is?
- Hogy érti, hogy a szigetnek befellegzett? – volt egy sejtésem, hogy egy babonás nép, és ezzel lehet kapcsolatban.
- A hercegnő van az ablakokon? – mutattam az épület falaira, ahol az apró üvegből egy hölgy képe rajzolódott ki. Ez bár fölösleges kérdés, jobbnak láttam tisztázni, hisz így már nagyjából tudni fogjuk, hogy hogy néz ki a hercegnő. Igazából nekem több kérdésem nem volt. Amint elindultunk, odasúgtam a többieknek.
- Tuti, hogy a komornyik volt. – a térképet követve kiérünk az erdőbe, ahol meg is találtuk a nyomokat, amiket követtünk. Egy ideig. Ugyanis eltűntek, ahogy a főtanácsos is mondta.
- Na és innen merre? – hátha valakinek van valami ötlete arra, hogy miként haladjunk tovább. Mellesleg ebből, ha nem lesz egy kiadós tüdőgyulladás, akkor semmiből.

//*A kari nem tudja a nevet, amíg el nem árulod, csupán megcímeztem a dolgot.//

A mai nap nem igazán vándorlásra való nap. Az ég beborult és fújt a szél is. Én épp egy Hargeon nevű kis kikötővárosban voltam, ahol a híres 8 Island étterem is található. Nem titok, hogy ez volt talán az egyetlen okom, hogy megálltam itt, hiszen köztudott, hogy a városban alig élnek mágusok. Leültem hát az étterem egyik asztalához. Nem volt nagy nyüzsgés, szinte alig volt egy fél tucat ember az étteremben így szinte azonnal elém ugrott egy lelkes pincérfiú, majd mosolyogva a kezembe nyomott egy étlapot.
- Nah lássuk mi a felhozatal! Blue Sky Bolognese? Nem is néz ki rosszul. - mormogtam magamnak miközben véletlen elkaptam a fülemmel a mögöttem lévők beszélgetését:
- ...és most már ott tartanak, hogy mágusokat bérelnek fel, hogy felkutassák a hercegnőt.
- De hogy tűnhetett el csak úgy hipp-hopp?
- Páran azt rebesgetik, hogy megszökött vagy, hogy egyszerűen csak úgy tesznek mintha eltűnt volna.
- Miért?
- Politikai szempontból van értelme. A Sekkai szigeten mindenki szereti az uralkodónőt. Ha az emberek látnák, hogy egy nagy veszedelemből megmenekült kedvenc hercegnőjük, az még jobban megveti a lábát a hercegnőbe vetet hitük.
- Ez elég nagy baromságnak hangzik ha engem kérdezel.
- Szerintem is. Ha engem kérdezel szerintem elrabolták őt, csak titkolják előlünk a Sekkai-ak. Mi más miatt bérelnének mágusokat?
- Mondasz valamit...
Egy percig csend volt. Én úgy tettem mintha nagyon elmerültem volna a mágikus ételek listájában, de valójában két füllel hallgatóztam. Egy hercegnőnek nyilván sok pénze van, és nem lepne meg ha ez is a szokásos felvonás lenne azaz, hogy holmi egyszerű emberek egy csoportja rabolta el őt, magas váltságdíj reményében. Ez magában elég ok nekem, hogy elmenjek hercegnőt menteni. Ha pedig még fizetnek is érte az már csak hab a tortán.
Bár sajnáltam itt hagyni az éttermet merthogy az ételek tényleg nagyon varázslatosan néznek ki, de végül rendelés nélkül felálltam és kisétáltam a főútra.
A fickó mintha a Sekkai Szigetet említette volna így aztán második dolgom az volt, hogy a kikötő felé vettem az irányt. Hogy miért a második? Mert üres hassal mégsem lehet hercegnőt menteni. Bementem a legközelebbi közértbe és vásároltam egy zacskó friss kiflit és egy csomag gyümölcs ízű rágót. Sose lehet tudni mikor kíván meg az ember egy kis rágót. Ezenkívül még beugrottam a város egyetlen mágus kereskedésébe ahol vettem egy feneketlen kulacsot is amit később meg is töltöttem egy utcai kútnál. Ezek után már készen álltam az indulásra.

Egyetlen probléma csupán az volt, hogy senki sem akart közvetlenül oda indulni, én pedig nem akartam kerülőket tenni. Már már arra gondoltam, hogy a békés megoldás ezúttal sem fog működni mikor megvillant valami harsány kék előttem. Egy nálam jóval alacsonyabb termetű ember haladt el mellettem akinek épp csak vállig érő fényes ősz haja eltakarta az arcának oldalát. Talán csak a szemem káprázott, de mintha tőle jött volna az kék jelenség. Vagy csak a szemem káprázott? Nem morfondíroztam sokat rajta, mert hát nem is igazán számít az ilyesmi, a fickó viszont eléggé feltűnő volt a hajával így hát követtem a szememmel.
Épp nem messze tőlem állt meg az egyik hajó kapitánya előtt akivel most szóba elegyedett:
- Üdvözletem, Borgos úr. - mondta csevegő hangon, mintha már évek óta ismerné az alakot. - Szeretnék eljutni a Sekkai szigetre. - Erre felkaptam a fejem. ~ Ő is a szigetre akar menni. Vajon ugyanabból az okból mint én? ~
- Oszt, mié’ mennél te oda?
~ Mily frappáns válasz. ~ gondoltam magamban szórakozottan, majd folytattam a hallgatózást.
- Mágus vagyok, és hallottam a Sekkai szigeten történt eseményekről.
~ Bullseye! ~ mosolyodtam el magamban. ~ Megvan a hajóm a szigetre. ~
- Oh, hogy mágus. Hogy oda ne csónakázzak. De nem te vagy az első, kölök.
Ez már nem tetszett annyira. Ha van egy másik mágus is az ügyön az egy dolog, de ha többen is vannak az azt jelenti, hogy a baj talán nagyobb mint elsőre gondoltam. Nos akárhogy is, jobb ha én is beszélek ezzel a Borgossal.
- Maga Borgos? - szólítottam meg, miután barátunk elindult a hajóra.
- Én lennék! Na mi van te is hajókáznál?
- Úgy hallottam egyenesen a Sekkai szigetre tart a hajóival.
- Ma nagyon forgalmas ez az útvonal. Te vagy a sokadik aki ma oda akar indulni.
- Remek, tehát nem bánná, ha én is csatlakozom? - szóltam nyájas hangon
- Persze, persze, nemsokára indulunk úgyhogy fizess és irány a hajó!
Miután elrendeztem az anyagiakat Borgossal, felszálltam a hajóra és indulás után szinte azonnal elkezdett esni az eső így inkább úgy döntöttem, hogy bemegyek a bérelt kabinomba és csak inkább megvárom ott az út végét.
Odabent rögtön egy kisebb ebédlőbe léptem ahol ki-ki ette a saját ebédjét vagy a hajószakács által kiosztott trutyit. ~ Ha már úgy is ebédlő, én is elfogyasztom a kis ebédemet. ~ Célba vettem az egyik asztalt, de ekkor elém került az előző kölyök akit korábban kihallgattam.
- Hello, Kato vagyok. Te is a szigetre mész? - szólt. Ahogy ránéztem egyből láttam egy harsány kék foltot az arcán, ami mintha egy szimbólum lenne, de haja takarja nagy részét, így nem tudtam kivenni, hogy mi az.
- Mateus, és igen mint láthatod én is oda tartok. - válaszoltam röviden, majd elfordultam és leültem az asztalhoz. Elővettem szerény kis kiflis zacskómat és elkezdtem eszegetni az egyik kiflit belőle.
Ezzel telt szűk 5 perc majd megint elém állt Kató, ezúttal egy tálcányi trutyit is magával hozott a konyháról.
- Van már tipped, hogy mi történt pontosan?
- Halvány lila gőzzöm sincs, de biztos nem lesz apróság ha ennyi mágus kell hozzá. - mondtam majd felálltam, ezzel jelezve, hogy a beszélgetésünknek vége és elindultam a kabinom felé.
Az út viszonylag csendes volt, pár óra alatt elértük a szigetet és az eső is rendesen eleredt.
Összesen öten indultunk el a sziget kastélya felé. Rajtam és Katon kívül még egy kócos kék hajú aki talán Katóval egykorú lehet, egy vörös hajú fiatal kislány, és egy öregebb kinézetű, átlagnál magasabb, komor férfi.

Az városban szinte alig akadt pár ember amit nem igazán furcsálltam hiszen zuhog az eső de, ami jobban feltűnt az az, hogy akik mégis kint voltak azok egytől-egyik olyan búval béleltek voltak mint a kisgyerek akinek elmesélték hogy a Mikulás nem létezik.
Elértük a kastélyt ahol az őrök eleinte nem akartak be engedni, de miután értesítettük őket szándékunkról, elkísértek minket a Főtanácsoshoz aki már várt minket egy terített asztal mellett.
Leültünk csendben majd ki-ki evett-ivott amennyi neki jólesett. A Főtanácsos türelmesen megvárta míg mindenki végez majd bevezetett minket egy nagyobb, de kevésbé díszesebb terembe ahol ugyan úgy hatalmas ablakok voltak amelyeken egy női alak díszelgett, itt viszont nem volt más említésre méltó mint egy hosszú asztal és székek sokasága. Mindenki leült majd munkaadónkra szegeztük tekintetünket aki azonnal belekezdett mondanivalójába:
- Üdvözöllek benneteket! Amos vagyok, a főtanácsos. Nagyon hálásak vagyunk, hogy el tudtatok, jönni és ilyen hamar. Mint már tudjátok, szeretett hercegnők, Jorukoi tegnap éjszaka eltűnt és minden jel arra mutat, hogy rablás áldozata lett. A nyomokat egy ideig lehetett követni, de csak a közeli erőhöz vezettek a hegy aljában. Onnantól kezdve, már semmi nem utalt a hollétére. – mondta aggódó tekintettel, majd egy térképet nyújtott át nekünk. – Ezen részletesen le van írva és rajzolva a sziget minden létező kis zuga, csak ez az egy példány van belőle, mert most készítették az írnokaink. Ha majd jobban megnézitek, látni fogjátok, kiemeltük azt az útvonalat, ameddig a bizonyítékok elvittek minket. Nagyon kérlek titeket, találjátok meg a hercegnőt, különben a szigetünknek befellegzett. A nép is kezdi elveszteni a hitét és ez kétségbeesést szül, ki tudja mi fog történni, ha netalántán…- kissé elcsuklott a hangja, majd mély levegőt vett és folytatta. – A lényeg az, hogy bármi áron kerítsétek elő Jorukoi kisasszonyt. Remélem minden információt elmondtam a dologról. Vigyázzatok magatokra az úton.
- Hogy érti, hogy a szigetnek befellegzett? – szólalt meg Kato. - A hercegnő van az ablakokon?
Nem válaszolt senki, és valószínű Ő sem várt választ hiszen, ez az elejétől kezdve nyilvánvaló volt.
Megkaptuk a térképet és azonnal meg is kezdtük a nyomkövetést. Bár a térképen rajta volt nyomok útvonala, de nagy szükség nem volt rá hiszen még mindig jelen voltak mindenütt, az erős eső ellenére is.
~ A nyomokat az eső már rég el kellett volna mossa! Hogyan lehetséges, hogy még mindig jelen vannak? Talán mágikus úton megtartották őket? De ki, és miért? A szigetiek tették volna? Akkor miért jelölték be a térképen is az útvonalat? Nem, valaki azt akarja, hogy ezeket a nyomokat kövessük. Talán csapda? ~
- Tuti, hogy a komornyik volt. - szólt megint Kato.
- Naná, majd pont Ő. Nem nézted egyik itt élő arcát se? Itt mindenki, kivétel nélkül szereti a hercegnőt. Akárki is rabolta el Őfelségét, szinte biztos, hogy nem idevalósi. - adtam választ majd elértük a pontot ahol a nyomok elfogytak és már a térkép se mutat utat.
- Na és innen merre?

Sűrű koppanásokra ébredtem. Felkeltem és kinéztem az ablakon. Odakint szakadt az eső. ~Milyen egy borús, unalmas nap. Ha ma itthon maradok, úgyis egész nap csak unatkozni fogok. Inkább elütöm at időt valamivel. Mondjuk elvállalok egy munkát !~ Azzal felöltöztem és elsiettem otthonról. Az utcán persze -esernyő nélkül- csurom víz lettem, egyetlen öltözetemmel együtt. Pedig a végén még futottam is. A Fairy Tail céhépülete elé érve berontottam az ajtón és köszöntem:
- Halihó !
A bent ülők csak felém fordították szemüket egy pillanatra, majd elfordultak, de nemigen köszöntek vissza, leszámítva egypár kedvesebb tagot. ~Hát, ez van, úgy látszik őket is megfertőzte a mai napi égszakadás.~ Azzal a küldetéses tábla felé vettem az irányt. Útközben a pult előtt megálított egy kedves, fehér hajú lány.
- Várj csak ! Úgy látom eléggé eláztál, nem kérsz egy törölközőt ?- kérdezte.
- Nem, köszönöm.
- Miért ?
- Mert hamarosan úgyis megint elázok. Nem maradok ám sokáig, csak addig amíg keresek egy szép küldetést.
- Oh, értem.
Azzal a küldetéses tábla ellé értem. Mellette nem tudtam nem észre venni egy nálam, hát... jóval nagyobb férfit, aki úgy állt ott, mint egy szobor, akit ott helyben faragtak, és ott is hagytak. De azért jól láttam tőle a méretes táblát, amin a szokásos rabló-elkapós és szörny-vadászós meg szállítmány-kísérős küldetések között feldeztem valami érdekeset. ~Hercegnő, sziget, rejtély ?!~ Na, ezt alaposabban is szemügyre veszem !

Fiore Mágusai!

Sekkai szigete borzasztó reggelre ébredt. Pánik, félelem és szenvedés tört a lakókra, kiknek uralkodónője, rejtélyes körülmények között eltűnt a kastélyból. Minden szabad mágus, aki tudna azonnal jelentkezni a feladatra, az a kastélyban a Főtanácsosnál megteheti. Az idő ellenünk dolgozik. Kérem siessenek!

Tisztelettel
Amos főtanácsos

~Nahát ez aztán érdekesnek hangzik ! Egyszerűen ki akarom deríteni mi van emögött !~ Azzal elkaptam a papírdarabot és a pult elé vittem. Jöttemben az utóbbi fickó elég furán nézett rám. Csak nem azt téptem le, amit ő is nézett ?
- Ezt vállalom el !- csaptam le az asztalra a megbízás papírdarabját.
- Áh, a Sekkai sziget ? Rendben, akkor ezt elteszem.- szólt a pultos lány.- Sok sikert !
- Köszönöm !
Ezután elrohantam, ahogy jöttem, ki az esőbe. ~Sekkai sziget volt, igaz ? Még sosem hallottam róla. Vajón milyen hely az ? És egyáltalán hol lehet ? De ha nem tudom, akkor hogy fogok oda eljutni ?... Lássuk csak, jobb, ha megkérdezek egy embert, hiszen ez a múltkor is segített.~ Kiszemeltem magamnak egy elég idős, görnyedt öregsszonyt. ~Áh, ő öreg, ezért bölcs is, ő biztosan tudja.~ Odasétáltam hozzá, és udvariasan megszólítottam:
- Kezit csókolom ! Nem tudja véletlenül, hogy kell eljutni a Sekkai szigetre ?
- Nehogy tudom, aranyom ! Még sohasem hallottam róla. Itt éltem Magnoliában, mióta csak a világra jöttem. De azt viszont tudom, hogyha sokáig sétálsz ilyen csurom vizes ruhában, akkor nagyon meg fogsz fázni ! Inkább most menj haza !
- Áh, azt nem lehet, a küldetés, a munka ! Ezért kell eljutnom a Sekkai szigetre !
- Oh, értem, értem. De sajnos nem segíthetek. Esetleg egy kis retket nem kérsz, aranyom ?
- Jaj, dehogyisnem, köszönöm, ma még úgysem ettem semmit !
- Száz gyémánt lesz, aranyom !
- Öhm..., akkor inkább nem kérem.- húztam vissza a kezem.- Ami most pénzem van, kevéske, azt inkább elteszem, hátha kell valahol a küldetésen is. Ami az ennivalót illeti, azt majd kérek valakitől a küldetés közben, aki ingyen odaadja.
- De kislányom, az egészség, az egészségeddel mi lesz ?
- Ne aggódjon, majd olyasvalakitől kérek, aki ad az egészségére. De most megyek, csókolom !
Azzal elsétáltam. ~De várjunk csak, ha ő sem tudja, merre van a Sekkai sziget, akkor kitől kéne megkérdeznem ?... Megvan ! Az a pultos lány ! Ő vette el a munka papírját, akkor ő is rakhatta ki, és ha ő rakta ki, akkor tudnia kell, hogy hol van a Sekkai sziget ! Megkérdezem őt !~ Elkezdtem futni az utcán, hogy mielőtt visszaérjek a Fairy Taul-be, kerülgettem a járókelőket, eközben a csizmám csupa sár lett, én pedig már libabőrös lettem az esőtől és a széltől. Odaérve ugyanúgy jöttem be az ajtón, ahogy néhány perccel ezelőtt is, most azonbam a pultos lányhoz siettem.
- Ugye te tudod, merre van a Sekkai szigwet ?- kérdeztem tőle.
- Látom, hamar visszajöttél ! A Sekkai sziget ? Oda legegyszerűbben Hargeonból juthatsz el, hajóval. Ja, és úgy hallottam, hogy egy Borgos nevű ember szokott fuvarozni a Sekkai szigetre.
- Hargeon ? Az meg hol van ?
- Hargeonba elvisz a fiorei vonat is. A második megállónál kell leszállnod.
- Ah, értem ! Köszönöm, de most rohanok !
- Rendben, mindent bele !
Ezzel távoztam. A "vonat" szó hallatán viszont összeszorítottam a fogam. Nem túl kellemes élmények jutottak eszembe. Felelevenedett előttem, amikor legelőször utaztam vonaton, és a kalauz leparancsolt róla minket a mesterrel. ~Inkább hazamegyek és veszek jegyet pénzért.~ Mikor végre hazaértem, nem tudtam megállni, hogy ne törölközzem meg, pedig tudtam, hogy úgy is felesleges, mert amint kilépek a házból, úgyis megint vizes leszek. Hát, pontosan ez történt, megint beborítottak az esőcseppek. Az állomásra érve megváltottam a jegyem és felszálltam a vonatra. ~Itt legalább nem esik az eső, és még meleg is van !~ A felhők sajnos Hargeonban is ott voltak, ott is esett, mintha dézsából öntenék. ~Kicsi város ez a Hargeon. Ez pedig azért jó, mert így nem tudok eltévedni benne ! Már látom is a tengert, ott lesz a hajóm is !~ Ott is volt. Pontosabban ott is voltak, mindjárt vagy egy tucat hajó várakozott Hargeon városának partján. ~És ebből vajon melyik az enyém ?~ Megkérdeztem a legközelebbi hajó egyik matrózát:
- Jó napot ! Ez a hajó megy a Sekkai szigetre ?
- Nem, ez egy kereskedelmi hajó, Oak Town-ba megyünk.- felelte.
- Köszönöm.
Azzal már mentem is a következő hajóhoz.
- Jó napot ! Ez a hajó hova megy ?
- Ez a hajó Hosenkába megy, de téged bárhova elvinnélek, kislány !- mosolygott rám a fiatal matrózlegény.
- Nem, én csak a Sekkai szigetre mehetek...
- A Sekkai sziget ? Azt hiszem, oda Borgos hajója megy. Nézd, innen a harmadik tengerjáró, ott !- mutatta a kezével.
- Köszönöm !
- Jó utat, kislány.
Ezek után a kiszemelt hajó felé vettem az irányt. Rögtön fel is szálltam volna rá, ha nem állít meg egy mély, mogorva hang:
- Hová'ja séta, ifjú hölgy ?
Visszafordultam, és megláttam egy kalapos, kabátos tengerészt. ~Biztos ő lehet Borgos, a kapitány ! Tisztelettudóan kell felelnem neki, ha azt akarom, hogy felengedjen !~
- Fel a hajóra, uram !
- Azt én is látom, az ég áldjon meg, de minek ? Hová akarsz menni ?
- Sekkai szigetére ! Maga is odamegy, ugye ?
- Hógyne ! Na, de ha te is oda akarsz eljutni, csak fizesd meg az árát, kisasszony !
- Igen.
~Valahogy éreztem, hogy ezen a járművön is fizetnem kell, akárcsak a vonaton.~ Odaadtam Borgosnak a kért gyémántot és felszálltam a tengerjáróra. Az út csendesen, békésen telt, leszámítva azt, hogy még a fedélzeten is esett az eső ! De nemsokára észrevettem, hogy a hajónak van ám kabinja is, ahová nem ér el az eső, és belül megláttam valami még fontosabbat: ~Ennivaló ! Micsoda szerencse, még ma nem is ettem semmit !~ Nyomban berohantam a kabinba, azon belül is az étteremnek látszó helyiségbe, ahol várt rám az elkészített étel meleg, étvágygerjesztő illata. Annak érdekében, hogy az ételt minnél hamarabb el is érjem, átszlalomoztam a kerek alakú asztalok között és megkerestem a legnagyobb tál ételt, amit csak a pulton láttam. Még ott állva megkóstoltam a főztöt. Valamilyen káposztából-húsból készített, tejfölös étel lehetett. Nem volt valami különleges étel, de nekem nagyon is ízlett. Azonban léptemben hirtelen nekiötköztem valakinek. Felnéztem: egy magammal nagyjából egykorú, rövid, kék hajú fiú állt előttem.
- Bocsi, de ez finomabb, mint a retek.- mondtam neki bocsánatkérés céljából.
Ezután leültem egy szabad asztalhoz, és elfogyasztottam az ennivalómat. A hajóút nem volt hosszú, viszonylag hamar odaértem a szigetre. Miután leszálltam a hajóról, az első dolog ami rögtön feltűnt, az az, hogy az amúgy a hargeonihoz képest nem túl forgalmas kikötőben csak komor, bús és elcsüggedt emberi arcokat lehet látni. ~Ennyire megviselte a sziget minden egyes lakóját a hercegnőjük eltűnése ? Akkor biztosan egy nagyszerű hercegnő volt, akit szeretett a nép. "Volt!?", nem remélem, hogy még él ez a személy.~ Filozofáltam, miközben a sziget legnagyobb építménye, egy kastély felé vettem az irányt. Ja, és a másik ami rögtön feltűnt... na jó, kellett egy kis idő, mire észre vettem, az pedig, hogy néhányan, akik még a hajóról szálltak le, valamiért engem követnek. ~Biztos ők is a kastélyhoz jöttek, na mindegy.~ A kívülről egész romosnak tűnő palota előtt néhány őr strázsált. Gyanakvóan néztek rám, mire én rögtön megszólaltam:
- A küldetésre jöttem, miszerint az eltűnt Jorukoi hercegnőt kellene megkeresni.
Ezután az őrök beengedtek. És nemcsak engem, hanem azt a négy másik fickót is, akik idáig követtek. ~Tehát ezek nem turisták, hanem a küldetésre jöttek, mint én !~ A kastély belülről sokkal szebb volt, mint kívül, festmények, díszek ékesítették mindenhol. Majd megérkezett a főtanácsos is, akinek nevét már a küldetéses papírról ismerem: Amos. Ezek után a nevezett Amos főtanácsos bevezetett minket a tanácsterembe. Ott pedig elkezdte ismertetni a küldetés részleteit:
- Üdvözöllek benneteket! Amos vagyok, a főtanácsos. Nagyon hálásak vagyunk, hogy el tudtatok, jönni és ilyen hamar. Mint már tudjátok, szeretett hercegnők, Jorukoi (név jelentése = éjsötét) tegnap éjszaka eltűnt és minden jel arra mutat, hogy rablás áldozata lett. A nyomokat egy ideig lehetett követni, de csak a közeli erőhöz vezettek a hegy aljában. Onnantól kezdve, már semmi nem utalt a hollétére.
Megnéztem a térképet, amit elénk nyújtott. ~Ez elég részletes... és bonyolult.~
– Ezen részletesen le van írva és rajzolva a sziget minden létező kis zuga, csak ez az egy példány van belőle, mert most készítették az írnokaink. Ha majd jobban megnézitek, látni fogjátok, kiemeltük azt az útvonalat, ameddig a bizonyítékok elvittek minket. Nagyon kérlek titeket, találjátok meg a hercegnőt, különben a szigetünknek befellegzett. A nép is kezdi elveszteni a hitét és ez kétségbeesést szül, ki tudja mi fog történni, ha netalántán… A lényeg az, hogy bármi áron kerítsétek elő Jorukoi kisasszonyt. Remélem minden információt elmondtam a dologról. Vigyázzatok magatokra az úton.
- Ne aggódjon ! Biztosan megtaláljuk őt ! Ja, és köszönjük a térképet !- mondtam, majd a kezembe vettem a térképet.
- Tuti, hogy a komornyik volt.- szólalt meg az egyik fiú a négy közül.
- Miért pont a komornyik ?- kérdeztem.- A komornyik egy hercegnő legszemélyesebb szolgái közül való. Akkor biztos ki kellett köztük alakuljon valamilyen bizalmi kapcsolat... Amúgy, ki vagy te ?
Nemsokára kiértünk a városból, ahonnan már látszott a közeli erdő. Elmentünk egészen a rengeteg kezdetéhez.
- Hát, idáig vezetett a térkép.- mondtam inkább csak magamnak és felnéztem a térkép ikszéről az erdőre.

Az erdő sötét volt és nedves, mivel még mindig szakadt az eső. Az erdő most tiszta saras. Ennek ellenére, amikor odaértem a nyomok még mindig olyan világosan ott voltak, mint a patyolat. Egy kicsit sem változtak. Nem tudtam mi lehet az oka. Illetve csak egy lehetőség állt meg a fejemben: ~Biztos mágiával tartósították öket...~ Mivel más nem jutott eszembe, elkezdtem körülnézni az erdőben. ~Elvégre ez mégiscsak egy bűntett helyszíne, hátha találok még nyomokat.~ Ezután belekezdtem a keresésbe a bokrok között. Rengeteg bokor volt itt, ez pedig megnehezítette a dolgomat. Benéztem minden cserje alá. Ennek következtében még sarasabb lettem, mint voltam. De ez nem igazán zavart. Különben is, ha sokáig itt tartózkozok az eső előbb-utóbb mindent le fog rólam mosni. Nem úgy, mint azt a kendőt, amit a nyomok közelében találtam. Bár ázott volt, de az eső még mindig nem mosta le róla a vért. Elkezdtem jobban szemügyre venni a talált tárgyat. Egy finom kis zsebkendőcske volt, legalábbis biztosan az lehetett új korában. Nyilván a hercegnőé. Ennél többet már nem tudtam róla megállapítani, ezért odavittem a társaimnak, hogy ők is megnézzék. Már messzebbről is láttam, hogy ők is találtak valamit.
- Hé, szerintetek ez a hercegnőé ?- kérdezte Mateus.
- Elképzelhető. Lehet, hogy valami családi örökség, vagy ilyesmi.- mondtam.
- Ez semmi jóval nem kecsegtet.- felelt rá Kato.
Egy zsebóraféleséget tartott a kezében.
- Szerintetek ez megsérült, és ezért állt meg az idő, vagy itt van valami furcsaság ?- kérdezte Kato.
- Szerintem a törés miatt nem jár az óra. Hacsak nem már azelőtt megállt, hogy eltört volna !- válaszoltam.
- Hadd nézzem csak ?- kérdezte Mateus.
Kato átnyújtotta Mateusnak az órát, amit ő a füléhez tett. Eközben én is rápillantottam az órára. "A halál markában mindörökké..." szöveg van belevésve.
- Nem nézek ki semmi különlegeset az órából. Szerintem szimplán eltört. De ilyen bevéséssel, nem valószínű, hogy a hercegnőé lenne.- állapította meg Mateus.
- Szerintem ez a stílus amúgy sem a hercegnőé. Valahogy nem tudom elképzelni egy ilyen zsebórával flangálni.- mondta Kato.
- Akkor minden bizonnyal azé lesz ez az óra, aki elrabolta Őnagyságát. Hé, Kato, tudod kik flangálnak zsebórával mindenhová ? A komornyikok.- jegyezte meg viccelődve Mateus.
- Én megmondtam.- tette hozzá Kato, majd karbafont kézzel, felsőbbrendűen nézett ránk, végül elnevette magát.- Jó, menjünk tovább, folytassuk.
- Van még egy kesztyűnk is, amit nem messze, a földről szedtem fel. Szép fehér, és nőies. A hercegnőé, talán ?- kérdezte Mateus.
- Meg lehet. Hacsak nem egy nő a tettes.- fejtegette Kato.
- Csipkés kesztyűben ?- kérdezte Mateus.
- Akár. Sosem lehet tudni, hogy milyen módon akarnak kevesebb nyomot hagyni.- felelte Kato.
- Én nem tudom. Arai, ha te embert rabolni mész, felveszed a csipkés kesztyűdet ?- kérdezte meg tőlem Mateus.
- Öhm... nem is tudom, az attól függ, milyen kedvem van épp, de egy csipkés kesztyűt ? Emberrabláshoz inkább bőrkesztyűt vennék. Bár az is számít, mennyire fontos az a kesztyű. De nem, akkor vigyáznom is kéne rá. Úgyhogy inkább nem.- válaszoltam.
- Látod, én se tenném. Egyébként, te mit fogdosol ott a kezedben ?- kérdezte Mateus.
- Mi ? Ja, ez egy kendő. A földön találtam, ott, a nyomoktól nem messze. Ez ugye szerintetek is vér rajta ?- kérdeztem.
Majd Kato elvette a rongyot, és elkezdte ízlelgetni. Szó szerint. Ennek végeztével, ő is megállapította, hogy:
- Ez vér.
- A vér típusát is megállapítod, vagy ahhoz több minta kell ?- kérdezte Mateus.
- Ahhoz végig kéne nyalnom, és meg kéne forgatnom a számban, hogy pontosan érezzem. De ezt sokak gyomra nem biztos, hogy birná.- mondta Kato.
- Míly figyelmes. Lehet, hogy a hercegnőé. Vagy talán a hercegnő tényleg nem egyszerűsítette meg a dolgunkat, és ez az emberrablóé ?- kérdezte Mateus.
- Nem hiszem, hogy az emberrabló vére. Hercegnő, gondoljatok bele. Milyen egy hercegnő ? Elég kevés az esély rá, hogy akkorát tud ütni, hogy vér serkedjen. Kivéve, ha kaparta. Az rosszabb.- mondta Kato.
- De attól még lehet az emberrabló vére. Hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy a hercegnő nem tud varázsolni. Lehet, hogy a hercegnő ellenállt, és így szerezte a sérüléseit.- vetettem fel.
- Akárhogy is, valamit nem értek. Valami, ami már a nyomkövetés legeleje óta böki a csőröm.- vetette fel Mateus.
- És mi az ? Megosztod velünk is, vagy most barkóbázunk ?- kérdezte Kato.
- Nem vagyok jó barkóbában, úgyhogy inkább mondom. Az böki a csőröm, hogy hogyan lehetséges, hogy a lábnyomok még mindig láthatók, mikor ekkora eső zuhog ? Talán a helyiek tartósították őket ? Meglehet, de akkor hogy nem vették eddig észre ezeket a nyomokat, amit most összeszedtünk ? Szerintem valaki szándékosan akarja, hogy itt legyünk.- gyanakodott Mateus.
- Vagy tényleg megállt az idő.- mondta Kato.
- Tegyük fel, hogy tényleg megállt az idő. Még mindig nem magyarázza azt, hogy a helybeliek hiába keresték nagy erőkkel a hercegnőt, nem találták meg azokat a nyomokat, amiket mi pár perc alatt összeszedtünk. Ez nekem nagyon nem tetszik.- magyarázott Mateus.
- Öhm... ne már ! Istemen, add hogy ne legyenek olyan erősek, hogy meg tudják állítani az időt !- kiáltottam fel.
- Nem, ezt őszintén szólva kétlem. Egy törött órára alapozni egy ilyen mágia fennlétét, ostobaság.- mondta Mateus.
- Ez megnyugtató.- szóltam.
- Miért? Sosem tudhatod!- kacsintott Kato Mateusra.
- Ez igaz, de én inkább azt akarom hinni, hogy nem ilyen erősek.- mondtam.
- Na jó, inkább találgatás helyett nézzünk szét még egyszer. A helyiek itt hagytak egy csomó fontos nyomot. Talán van itt még valami amit nem vettek észre.- vetette fel Mateus.
- Rendben, én megnézem, ott, a bokrok között.- mutattam a közeli bokrok közé.
Rövid keresés után felfedeztem egy csapóajtót a bokrok között.
- Nézzétek, találtam valamit ! Egy ajtó, egy járat, egy titkos pincelejátó !- kiáltottam fel.
- Egy erdőben ?- kérdezte Mateus.
- Igen ! Ez nem lehet más ! Biztos el akarták rejteni.- mondtam.
- De miért? Minden esetre érdekes.- szólt Kato.
- Ez már tényleg hihetetlen. Hogy nem vettek észre egy csapóajtót? Jó persze, el van rejtve, de akkor is. Nekünk nem jelentett problémát megtalálni.- csodálkozott Mateus.
- Visszatérve reklamáljunk az alaposságukra. Kérem a panaszkönyvet!- viccelődött Kato.
- Azt nem tudom. De ha én el akarnék rejteni egy szigeten valamit, akkor azt biztos a sziget erdős részén tenném. Menjünk le és nézzük meg mit !- ajánlottam fel.
- Támogatom, a javaslatot! Lassan úgy átázok, hogy két hét után is mohás lesz miatta a hátam.- értett egyet Mateus.
- Most komlyan ezért sírsz ?- kérdezte Kato.
- Nyugodtan kint maradhatsz, ha neked tetszik idekint! Nekem viszont elegem van a vízből mára.- panaszkodott Mateus.
- Jó, aki jön, jön, én mindenesetre megyek.- mondtam.
- Hülyéskedtek, egyedül nem maradok, nem mellesleg, itt már úgy sincs semmi.- állapította meg Kato.
Ezután felhúztam a csapóajtót, és előrementem. Odalent nagyon sötét volt, nem volt semmi fény, ami világított volna. A járat szűk volt, így csak egymás után mehettünk. Amíg mentem, közben végig a falon tettem előre a kezem, egyiket a másik után.
- Valakinél esetleg, gyertya, lámpa ?- tudakolta Kato.
- Semmi ilyesmi.- válaszoltam neki.
- Nálam sincs semmi ilyesmi.- felelt Mateus.
Körülbelöl fél órát sétálhattunk, mire végre pillantottam meg az alagút végén. És, ahogy még közelebb mentünk, egyre tisztábban véltem hallani suttogásokat és nevetéseket. ~Milyen furcsa. Vajon mit csinálhatnak idelent ?~
- Ezt ti is halljátok, vagy csak nekem cseng a fülem az eső miatt ?- kérdezte Mateus.
- Sajnos én is hallom, de nem értem mit mondanak.- mondtam.- Várjatok, mindjárt odaérünk.
Azonban amint ezt kimondtam, a talaj és a falak hirtelen remegni kezdtek, és a járat egyszerre csak beomlott alattunk !
- Ááh !- sikítottam, mivel nagyon megijedten, sosem tapasztaltam még földremgés. Az egyik kezemmel megpróbáltam elérni a terem padlóját, ahonnan a fényforrás jött, de nem tudtam elérni, túl távol volt.
Viszont ekkor váratlanul úgy éreztem meglök valaki, valószínűleg a mögöttem lévő Mateus. Akkorát taszított rajtam, hogy épp el tudtam érni a fényes terem padlóját, és megkapaszkodtam benne. A kezeim és a lábaim segítségével fölhúztam magam a padlóra. Ezután letekintettem oda, ahonnan jöttem. Már semmi sem volt ott, csak a mély sötétség, és a társaim eltűntek benne.
- Egyedül maradtam.- állapítottam meg.
Ezután körbenéztem a teremben ahol voltam. És... mindenhonnan saját magam nézett rám vissza. A terem teli volt tükrökkel, illetve csak azok voltak benne. Ezek a tükrök végtelen képeket képeztek rólam. Azonban itt a teremben már sokkal hangosabban hallottam a suttogásokat és a nevetéseket. A hangok azt mondták, amit már az órán is láttam:
- "A halál markában mindörökké..."- ezt ismételték folyamatossan.
- Valaki ? Van ott valaki ?- kérdeztem.- Illetve, tudom, hogy van ott valaki ! Válaszoljatok ! Minek ez a tükörterem ? Kik vagytok ti ? Ti vezettetek minket erre a helyre ? És ti raboltátok el a hercegnőt ?... Válaszoljatok !
Dühömben megütöttem a tükörfalat, de egy karcolás sem esett rajta, sőt inkább mintha még engem lökött volna vissza valami. Leültem a földre. ~Ki kell találnom valamit, hogy hogy szabaduljak innen ki. Ezek nem válaszolnak egy kérdésemre sem.~ Visszamentem oda, ahol a terem bejárata volt. Megtapogadtam a falakat alul és jobbra, balra. Nem találtam semmi fogódzkodót. Visszamentem a terem közepére. ~Na jó, úgy látszik, semmi mást nem tudok tenni, minthogy erővel jutok ki innen.~
- Ex-quip: Two-handed swords / Ölt-vált: Kétkezes kardok /Steel Great Sword / Acél Nagy Kard / !-mondtam ki, a kezemben lévő karddal megpróbáltam áttörni a tükörfalon.
Ekkor azonban egy ugyanolyan kard visszaverte a támadásomat. Hiába próbálkoztam, nem tudtam kikerülni. Mindig úgy támadott, ahogy én. ~Ezzel nem megyek semmire.~ Állapítottam meg, majd eltettem a kardomat is. Közben egyre fáradtabb lettem. Kénytelen voltam leülni, hogy kipihenjem magam.
- Hé, maguk ! Mi van ezzel a tükrökkel ? Mit akarnak azzal elérni, hogy itt tartanak ?- kiáltottam oda nekik.
Válasz most sem érkezett. Csak azokat az idegesítő suttogásokat és nevetéseket hallottam egyre, amit már mióta, és egyre jobban megfájdult tőle a fejem. De nem akartam feladni. Még nem. Újra a kezembe idéztem a fegyveremet. Ezúttal azonban egy dárdát. ~Tehát a tükrök áttörhetetlenek. De a tükrök véget érnek valahol. Megpróbálom átszúrni a tükrök között.~ Azzal belevágtam a dárdám két tükör közé, a találkozási pontjukhoz. De nem történt semmi. Meg se karcolódtak. Még akkor sem, amikor teljes erőmből próbáltam. Közben a fejfájásom már szinte elviselhetetlenné vált. Elejtettem a dárdát, lefeküdtem a földre és a saját szemembe bámultam.
- Legalább hagyjátok már abba ezt az ostoba kántálást, majd' széthasad tőle a fejem ! Már mióta csináljátok ! Mi értelme van ennek ? Legalább tarthatnátok egy kis szünetet !- kiátottam levegőért kapkodva.
Ezután azt vettem észre, hogy már annyira fáradt vagyok, hogy fel sem tudok kelni a földről. ~Mi ez ? Amióta itt vagyok, egyre csak fáradtabb és erőtlenebb leszek ! Ez pedig nem természetes, alig használtam a mágiámat és fizikai képességeimet ! Biztos van itt valami, ami elszívja az erőmet ! De mi ?~ Körbenéztem a teremben, szemügyre vettem a tükröket. Megpróbáltam felfedezni bennük valami furcsát, valami nem oda illőt. De nem találtam semmit. Csak a saját alakom volt előttem. Pár perc múlva már az is egyre homályosulni kezdett, alig láttam már valamit. Közben egyre szédültem, a fejemben kavargott a fájdalom. Már csak foltokat láttam. Végül már azt sem, mert rámborult a megnyugtató sötétség, és elvesztettem az eszméletemet.

Az eső egy darabig elfér mellettem, de amikor már mindenemből folyik, mit folyik, ömlik a víz, az már idegesítő tud lenni. A hajam lassan ki fog hullani, úgy szétázik, de még most is itt dekkolunk a zuhogó esőben. Ahogy a nyomokat bámultuk, nagy dolog nem történt. Ugyanaz, az eső ugyanúgy nem mosta el őket, és ugyanúgy voltak ott, mintha még frissek lennének. A dolog kezdett egyre bűzleni, de egyelőre szó nélkül két felé váltunk. Arai egyik irányba, Mateus meg én pedig egy-egy másik irányba mentünk el, hogy nyomokat keressünk, amikből elkezdhetjük összerakni ennek a nyomorult kirakósnak a darabkáit. A térkép szerint itt értek véget a nyomok és ez igaz is volt. További nyomok után kutattunk, amiket mások esetleg nem vettek észre. Volt egy pár, vagy valamilyen oknál fogva direkt helyezték ki őket, hogy mi direkt megtaláljuk, és fel tudjuk használni őket, de lehetnek akár elterelések is. Mindegy, ez most lényegtelen. Ahogy lépdeltem és a földet vizslattam, hátha találok valamit, belerúgtam egy kisebb tárgyba. Nem volt komoly, inkább csak súroltam, és nem is mozdult el a helyéről. Lehajoltam és felvettem, kicsit letörölgettem, majd konstatáltam, hogy találtam egy zsebórát. Mielőtt szólhattam volna, Mateus is megtalálta a maga nyomát, ami egy sáros kesztyű képében öltött formát. Eközben Arai is visszatért közénk, ő egy véres zsebkendőt tartott a kezében.
- Hé, szerintetek ez a hercegnőé?- kérdezte Mateus. Közelebb sétáltam és jobban megvizsgáltam a kesztyűt, és szerintem simán elképzelhető, hogy a hercegnő viselt ilyet.
- Elképzelhető. Lehet, hogy valami családi örökség, vagy ilyesmi – vetette fel Arai, majd én is felmutattam az órát, amit találtam
- Ez semmi jóval nem kecsegtet. – az óra össze volt törve, és meg is állt.
- Szerintetek ez megsérült, és ezért állt meg az idő, vagy itt van valami furcsaság? – tettem fel a kérdést.
- Szerintem a törés miatt nem jár az óra. Hacsak nem már azelőtt megállt, hogy eltört volna! – szólt Arai.
Hadd nézzem csak? - Mateus elkérte tőlem az órát, amit készséggel át is adtam neki, mire a füléhez emelte, hogy meghallgassa, de valószínűleg ugyanúgy nem talált semmit, mert elvette a fülétől.
- Nem nézek ki semmi különlegeset az órából. Szerintem szimplán eltört. De ilyen bevéséssel, nem valószínű, hogy a hercegnőé lenne. – állapította meg, de nekem még akkor is kicsit gyanú volt, hogy egy ilyen semmitmondó sérüléstől megállt.
- Szerintem ez a stílus amúgy sem a hercegnőé. Valahogy nem tudom elképzelni egy ilyen zsebórával flangálni. – vittem tovább az óra témáját. Ez volt talán a legfurcsább, és egyben a leghasználhatóbb nyom is a közül a három közül, amit eddig találtunk.
- Akkor minden bizonnyal azé lesz ez az óra, aki elrabolta Őnagyságát. Hé, Kato, tudod kik flangálnak zsebórával mindenhová ? A komornyikok. – vetette fel a végén Mateus.
- Én megmondtam! – tettem karba a kezem és néztem rájuk felsőbbrendűen, elégedett vigyorral az arcomon. De nem bírtam sokáig magamban tartani, és elnevettem a végét. - Jó, menjünk tovább, folytassuk. – adtam ki a végszót, bár nem állt szándékomban átvenni a vezető szerepét, én sokkal jobban kedveltem a demokráciát.
- Van még egy kesztyűnk is, amit nem messze, a földről szedtem fel. Szép fehér, és nőies. A hercegnőé, talán? – tette fel a kérdést Mateus. A kesztyűt is megnéztem bár különösebb valamit nem láttam rajta, azon kívül, hogy igen durván sáros.
- Meg lehet. Hacsak nem egy nő a tettes. – nem kizárt a dolog, manapság a nők is tudnak ilyen kemények, és durvák lenni, így itt is simán lehet egy nő a tettes.
- Csipkés kesztyűben? – fejtegette tovább Mateus.
- Akár. Sosem lehet tudni, hogy milyen módon akarnak kevesebb nyomot hagyni a tettesek manapság. – felteltem a kérdésére, bár ha én el akarok vinni valakit, akkor nem csipkés kesztyűben teszem, de ettől még nem zárja ki, hogy más nem abban teszi meg.
- Én nem tudom. Arai, ha te embert rabolni mész, felveszed a csipkés kesztyűdet? – fordult a csapatunk egyetlen lány tagjához Mateus.
- Öhm... nem is tudom, az attól függ, milyen kedvem van épp, de egy csipkés kesztyűt? Emberrabláshoz inkább bőrkesztyűt vennék. Bár az is számít, mennyire fontos az a kesztyű. De nem, akkor vigyáznom is kéne rá. Úgyhogy inkább nem. – részben igaza volt, és ahogy az előbb én is ezen agyaltam, de ettől független nem tartottam kizártnak, viszont az, hogy a kesztyű a hercegnőé, sokkal racionálisabb elképzelés volt, így ezt nem firtattam tovább.
- Látod, én se tenném. Egyébként, te mit fogdosol ott a kezedben? – folytatta Mateus.
- Mi? Ja, ez egy kendő. A földön találtam, ott, a nyomoktól nem messze. Ez ugye szerintetek is vér rajta? – kérdezte Arai. Ekkor egy kicsit morbid, és undorító módszerre szántam el magam. Átvettem a kendőt Arai-tól, majd épphogy csak a nyelvemmel hozzáérve mintát vettem belőle, majd ízlelgetni kezdtem, végül kiköptem.
- Ez vér. – állapítottam meg.
- A vér típusát is megállapítod, vagy ahhoz több minta kell? – kérdezte az incidens okán Mateus, amire így feleltem:
- Ahhoz végig kéne nyalnom, és meg kéne forgatnom a számban, hogy pontosan érezzem. De ezt sokak gyomra nem biztos, hogy bírná.
- Míly figyelmes. Lehet, hogy a hercegnőé. Vagy talán a hercegnő tényleg nem egyszerűsítette meg a dolgunkat, és ez az emberrablóé? – Mateus egye jobban vészmadárnak tűnt hármunk közül, és amennyire én nem aggódtam, annyira ő igen. De ez így van rendjén: az egyensúly.
- Nem hiszem, hogy az emberrabló vére. Hercegnő, gondoljatok bele. Milyen egy hercegnő? Elég kevés az esély rá, hogy akkorát tud ütni, hogy vér serkenjen. Kivéve, ha kaparta. Az rosszabb. – válaszoltam a kérdésére, és itt viszont az volt a reálisabb, hogy tényleg a hercegnő vére, de ezt itt sajnos nem tudjuk megmondani, így ez azt hiszem, rejtély marad.
- De attól még lehet az emberrabló vére. Hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy a hercegnő nem tud varázsolni. Lehet, hogy a hercegnő ellenállt, és így szerezte a sérüléseit. – Arai lő, gól! De még mindig ragaszkodom az előző eszmefuttatásomhoz. A hercegnő minek tudjon varázsolni? Lényegében felesleges. Nagyrészt a tróntermében ül, vagy legalábbis a kastély falain belül tanyázik, a testőrein kívül nem kell más, hogy védve legyen. Szerintem.
- Akárhogy is, valamit nem értek. Valami, ami már a nyomkövetés legeleje óta böki a csőröm. – mondta baljóslatúan Mateus.
- És mi az? Megosztod velünk is, vagy most barkóbázunk? – kérdeztem, bár egy percig néma csend volt, és nem kaptam választ.
- Nem vagyok jó barkóbában, úgyhogy inkább mondom. Az böki a csőröm, hogy hogyan lehetséges, hogy a lábnyomok még mindig láthatók, mikor ekkora eső zuhog? Talán a helyiek tartósították őket? Meglehet, de akkor hogy nem vették eddig észre ezeket a nyomokat, amit most összeszedtünk? Szerintem valaki szándékosan akarja, hogy itt legyünk. – nem tetszett, és inkább ne tudtam volna, mit akart mondani.
- Vagy tényleg megállt az idő. – vetettem fel ismét ezt az ötletem.
- Tegyük fel, hogy tényleg megállt az idő. Még mindig nem magyarázza azt, hogy a helybeliek hiába keresték nagy erőkkel a hercegnőt, nem találták meg azokat a nyomokat, amiket mi pár perc alatt összeszedtünk. Ez nekem nagyon nem tetszik. – folytatta Mateus.
- Öhm... ne már! Istemen, add hogy ne legyenek olyan erősek, hogy meg tudják állítani az időt! – siránkozott kicsit Arai. Én erre nem vettem volna mérget, de majd kiderül.
- Nem, ezt őszintén szólva kétlem. Egy törött órára alapozni egy ilyen mágia fennlétét, ostobaság. – én nem tartom ostobaságnak, de ahogy feljebb is, majd kiderül a dolog.
- Ez megnyugtató. – fejezte be Arai.
- Miért? Sosem tudhatod.
- Ez igaz, de én inkább azt akarom hinni, hogy nem ilyen erősek. – hát, ha az igazság és a hamis ábrándok között kellene választanom, akkor inkább a kőkemény igazság. Legalább felkészülhetek a legrosszabbra.
- Na jó, inkább találgatás helyett nézzünk szét még egyszer. A helyiek itt hagytak egy csomó fontos nyomot. Talán van itt még valami, amit nem vettek észre. – támogatom az ötletet.
- Rendben, én megnézem, ott, a bokrok között. – mondta Arai, majd el is indult egy bokor csoport felé.
- Nézzétek, találtam valamit! Egy ajtó, egy járat, egy titkos pincelejáró. – ahogy meghallottuk Arai felkiáltását, nem sokat tétováztunk, odasiettünk, főleg, hogy talán tovább tudunk menni, és nem csak itt rostokolunk az esőben, nyomok nélkül.
- Egy erdőben?
- Igen! Ez nem lehet más! Biztos el akarták rejteni. – mondta Arai. A meglátás helytálló, de ha sikerül minket lecsalogatni oda, akkor szinte bármit megtehetnek velünk, és az nem biztos, hogy pozitív dolog lesz.
- De miért? Minden esetre érdekes. – kezdett nekem sem tetszeni, de kevésbé voltam oda, mint Mateus.
- Ez már tényleg hihetetlen. Hogy nem vettek észre egy csapóajtót? Jó persze, el van rejtve, de akkor is. Nekünk nem jelentett problémát megtalálni. – nem voltak elég alaposak, ennyi. Könnyebb felbérelni valakit, aki elvégzi helyettük a piszkos munkát, itt nem kell miérteket keresni.
- Visszatérve reklamáljunk az alaposságukra. Kérem a panaszkönyvet! – nyögtem be mosolyogva.
- Azt nem tudom. De ha én el akarnék rejteni egy szigeten valamit, akkor azt biztos a sziget erdős részén tenném. Menjünk le és nézzük meg mit! – Arai ötlete egyszerre volt jó és rossz is. De haladni kell, különben ha a hercegnő nélkül megyünk vissza, akkor a helyiek fognak minket kicsinálni, ebben biztos vagyok.
- Támogatom, a javaslatot! Lassan úgy átázok, hogy két hét után is mohás lesz miatta a hátam.
- Most komolyan ezért sírsz? – rökönyödtem meg. Senki nincs cukorból, és én kicsit másra fókuszáltam, nem arra, hogy az elázottság mérőmet figyeljem.
- Nyugodtan kint maradhatsz, ha neked tetszik idekint! Nekem viszont elegem van a vízből mára.
- Jó, aki jön, jön, én mindenesetre megyek. – mondta határozottan Arai.
- Hülyéskedtek, egyedül nem maradok, nem mellesleg, itt már úgy sincs semmi. – válaszoltam sietve. Arai felhúzta a csapó ajtót és rögtön előre is sietett a lefelé vezető lépcsőn.
- Valakinél esetleg, gyertya, lámpa? – kérdeztem, mert odalent vaksötét volt, és nem láttam semmit sem, valószínűleg a többiek is így voltak vele.
- Semmi ilyesmi.
- Nálam sincs semmi ilyesmi. – de nagy az egyetértés. Így maximum a falat fogva tudunk előre menni, de semmit nem fogunk észrevenni, így egy esetleges csapdába simán belesétálhatunk és akár simán ki is nyiifanhatunk.
- Ezt ti is halljátok, vagy csak nekem cseng a fülem az eső miatt? – tette fel a kérdést Mateus, és erre rögtön én is fülelni kezdtem, mert nem figyeltem eddig, hogy hallok-e valamit vagy sem.
- Sajnos én is hallom, de nem értem mit mondanak. – mondta Arai, majd én is hallani véltem valamiféle hangot. És nem tetszett.
- Várjatok, mindjárt odaérünk. – Arai ki sem mondta, a talaj megmozdult alattunk, és a mélybe zuhantunk. Amilyen gyorsan csak tudtam, megidéztem a khkuri-t, és a sziklába vágva próbáltam lassítani a sebességem, hogy minnél puhábban landoljak. Hamarosan leértünk, és Mateus is velem zuhant.
- Tudtam, hogy csapda. – ezen kicsit felvontam a szemöldököm. Feltápászkodtunk és leporoltuk magunkat.
- Fura. Miért akarnának szétszakítani? Vagy mivel aktiválhattuk a csapdát? Nem értem ezt az egészet. – és tényleg. Nekem baromi fura volt. Így sem vagyunk sokan, mégis ketté kellett válnunk. Ez igazából bennem azt az érzést keltette, hogy gyengébbek, mint mi, de azért nem bízom el magam.
- Szétszakítani? Nem ezt nem hiszem, ha nem lököm arrébb a kicsilányt, Ő is velünk zuhan. A csapdába pedig már akkor beleestünk, mikor lejöttünk ide. – mondjuk ezt kétlem. Egy rejtett pince ajtó az erdőben nem feltétlen jelent rögtön csapdát.
- Ennek akkor sem látom értelmét. Bűzlik az egész. – úristen! Kezdek olyan lenni, mint Mateus odafent. Szerepcserével járt, hogy lejöttünk ide, vagy mi?
- - Egy csatornában vagyunk. Ez magaslabda. - szóltam vicceskedve. - De inkább koncentráljunk arra, hogy hogyan jutunk ki innen! – folytatta.
- Őszintén? Kötve hiszem, hogy hagynának minket csak úgy kijutni innen. Főleg, hogy valószínűleg sejtik, kik lehetünk. – lassan tényleg kezdek olyan lenni, mint Mateus a felszínen. Ezen sürgősen változtatnom kell.
- Akkor mire várunk még? Törjük szét a kis kalitkánkat! - vigyorodott el. Majd felállt és mágikus támadásra készült.
- Hülye vagy?! Várjál már! Ránk omlasztod az egész hóbelebancot. – siettem, hogy leállítsam, mielőtt ránk dönti az egész barlang rendszer, izét.
- Ó, igaz is, mélyen a föld alatt vagyunk... Jó rendben akkor mi a terv? – mázli. Az utolsó pillanatban sikerült rájönnie, hogy pontosan mi is a probléma.
- Irány előre! - kiáltottam fel, és meg sem várva a választ már neki is indultam.
- Te vagy a főnök! Bár kétségeim vannak afelől, hogy csak úgy találunk egy kijáratot innen. – úgy látom kezd visszatérni minden a régi kerékvágásba. Helyes. És egyáltalán nem vagyok főnöknek való, csak határozott vagyok, de eszem ágában sincs senkinek sem parancsolgatni.
- Igen, akkor mi az a négy út arra? - hívtam fel a figyelmét az előttünk tátongó négy járatra.
- Jó jó, mindegy csak haladjunk! Kezd túl bajossá válni ez az egész hercegnő história.
- Mostmár nekem is. Ennek nem látom értelmét, hogy szétválasztottak minket. – mondtam ismét.
- Mert nincs értelme.Teljesen mindegy, hogy szétválsztottak minket vagy sem, már akkor csapdába estünk, amikor lejöttünk a csapóajtón. – folytatta Mateus.
- Én azt hiszem, nem biztos. Lehet, hogy csak nálunk gyengébbek, és ha megosztjuk erőinket, nem lehetünk olyan hatékonyak. – vetettem fel az elméletem Mateus-nak. Eközben, hogy haladjunk, megindultunk az egyik úton, hátha kijutunk valahová.
- Heh, mi az nem bízol a saját erődben? Ha harcra kerülne a sor nyugodtan elbújhatsz mögöttem, én nem bánom. - cukkoltam Kato-t.
- Nem én hallgattam el, hm, bizonyos dolgokat a társaim előtt. - vágtam vissza.
- Jó rendben, van nálam egy öngyújtó, de akkor sem fogok vele neked világítani! Nagyobb haszna van annak a gyújtónak, mint holmi egyszerű fényforrás. – azt gondolom, hogy nagyon szeretheti azt az öngyűjtót.
- Aha. – válaszoltam szkeptikusan. A következő témába már nem mentünk bele, mert elértünk négy újabb járatot. Vagy talán ez az, ahonnan indultunk? Mindenesetre valahogy meg kéne jegyezni, de Mateus megzavarja a gondolataimat.
- Nah és most merre?
- Bal kettes? - teszem fel a kérdést, de nekem kissé ismerős a hely. Odalépek az első és második járatot elválasztó falhoz, és egy keresztet húzok rá.
- Mehetünk.
- Nekem jó. – felelte Mateus. Bementünk a járatba, és végig rajta, megint. Nem volt épp szívderítő, hogy egy nagyjából az előzővel megegyező járatban vagyunk.
Amint kiértünk a járatból, körbe néztem, és megláttam az imént felvésett jelet. Megböktem Mateus-t, majd a keresztre mutattam:
- Nézd csak! – Mateus oda is nézett és csodák meglepetésére ott volt a jel amit nem rég véstem a falba. Körbe-körbe sétálunk.
- Fura kalitka. Észre sem vettem, hogy megtettünk egy kört. Azt hittem végig egyenesen mentünk.
- Hát ez, az. Én is ebben a hitben voltam. Egészen mostanáig. – értettem egyet vele.
- Mi lenne, ha megnéznénk a másik kettőt is? Lehet, hogy csak három ilyen cseles, és az egyikben ott a kijárat. – kérdeztem Mateus-t.
- Igen, valószínű az egyik a kijárat lesz. Ha te csapdát állítasz, te is csinálsz egy kijáratot belőle?
- Az attól függ. Ha én nem megyek bele, akkor nem kell kijárat. – válaszolom a kérdésére.
- Oké. Szerintem menjünk tovább. Hátha az, aki csapdába ejtett minket, gyakran esik bele a saját vermeibe.
- Reménykedj. - egyetlen kijáratot tudtam csak: ahol bejöttünk. Ez lehet, hogy nem épp a legjobb ötlet, de nem hülyeség. Amint befejeztem a mondatom, kiértünk a harmadik járatból. Aha, csak épp megin a saját farkunkat kergettük, mint valami autista kígyó, akinek ez napi rendszerességgel létszükséglete. Úgy éreztem, mintha kilométereket futottam volna. Teljesen kifáradtam, és a levegőt is némiképp szaporábban vettem. Nem légszomj volt, csupán, mintha ásítanom kellett volna.
- Te is érzed? - kérdeztem Mateust.
- Te is? Akkor nem a zuhanás miatt vagyok ennyire kiütve?
- Hát nem hiszem. Mintha leszívtak volna. – válaszolom neki.
- Vázoljuk a helyzetünket! Van egy vég nélküli csatornarendszerünk, és közben a mágiánkat is szipolyozzák. Előbb utóbb feldobjuk a pacskert, ha ez így megy tovább. – ezt én is éreztem, de nem tudtam hova tenni a dolgot.
- Azt hiszem, az hamarabb eljön, mint gondolnád. – suttogtam, végül elsötétült mindent.

Megbeszéltük, hogy szétnézünk a közelben, hátha találunk még valami érdekeset. Őszintén szólva voltak kételyeim, hiszen ha maradt is volna bármi más nyom hátra, azt a helyiek megtalálták volna. Ebben a hitben sétáltam körbe egy közeli fát mikor szemet szúrt valami fehér dolog a földön. Egy fél pár kesztyűn tapostam lábammal, és nem is akármilyennel. Ahogy felvettem láttam, hogy ez egy drága, finom érintésű csipke kesztyű. Minden bizonnyal egy gazdag, vagy nemes nőé lehetett. A hercegnő lenne?
- Hé, szerintetek ez a Hercegnőé? - emeltem a magasba a kesztyűt ahogy visszafordultam a többiek felé
- Elképzelhető. Lehet, hogy valami családi örökség, vagy ilyesmi.
- Ez semmi jóval nem kecsegtet. - szólt Kato, miközben egy sáros és törött zsebórára mutatott.
- Szerintetek megsérült, és azért állt meg az idő, vagy itt van valami furcsaság?
- Szerintem a törés miatt nem jár az óra. Hacsak nem már azelőtt megállt, hogy eltört volna!
- Had nézzem csak? - nyúltam az óráért.
Kató átadta. Ahogy belenéztem a következő szöveg volt belevésve: "A halál markában mindörökké...". Ezután a fülemhez emeltem, hogy meghallgassam kattog-e még. Valóban nem járt, bár most hogy belegondolok, ezt megmondhattam volna annyiból, is hogy ránézek a mutatókra.
- Nem nézek ki semmi különlegeset az órából. Szerintem szimplán eltörött. De ilyen bevéséssel, nem valószínű, hogy a hercegnőé lenne.
- Szerintem ez a stílus amúgy sem a Hercegnőé. valahogy nem tudom elképzelni egy ilyen zsebórával flangálni.
- Akkor minden bizonnyal azé lesz ez az óra aki elrabolta Őnagyságát. - hirtelen beugrott egy vad ötlet ami eddig ostobaságnak tűnt és most is az, de nem bírtam megállni, hogy ne említsem meg.
- Hé, Kato, tudod kik flangálnak zsebórával mindenhova? A komornyikok. - feleltem szórakozottan.
- Én megmondtam. - szólt nagy komolyan, karba tett kézzel Kato, de nem bírta sokáig és elnevette magát.
- Jó, menjünk tovább, folytassuk!
- Van még egy kesztyűnk is, amit nem messze a földről szedtem fel. Szép fehér, és nőies. A Hercegnőé talán?
- Meglehet. Hacsak nem egy nő a tettes.
- Csipkés kesztyűben? - emeltem fel az egyik szemöldököm, Kató véleményére.
- Akár. Sosem lehet tudni, hogy milyen módon akarnak kevesebb nyomot hagyni.
- Hát én nem tudom. Arai, ha te embert rabolni mész, felveszed a csipkés kesztyűdet?
- Öhm... nem is tudom, az attól függ, milyen kedvem van épp, de egy csipkés kesztyűt? Emberrabláshoz inkább bőrkesztyűt vennék. Bár az is számít, mennyire fontos az a kesztyű. De nem, akkor vigyáznom is kéne rá. Úgyhogy inkább nem. - válaszolt arai szemeit összehúzva.
- Látod, én se tenném. - fordultam Katohoz majd vissza Arai felé, mert láttam, hogy Ő is szorongat valamit.
- Egyébként te mit fogdosol ott a kezedben?
- Mi? Ja, ez egy kendő. A földön találtam, ott, a nyomoktól nem messze. Ez ugye szerintetek is vér rajta?
Kato kivette Arai kezéből a kendőt majd maga elé emelte, szagolgatta és még meg is nyalta, majd kommandós kutyát megirigylő biztossággal megállapította:
- Ez vér.
- A vér típusát is megállapítod, vagy ahhoz több minta kell?
~ Komolyan már, nyilván nem paradicsom szószt locsoltak ki. Minek ehhez megnyalni egy kendőt ami egy perce még a sárban hevert? ~
- Ahhoz végig kéne nyalnom, és meg kéne forgatni a számban, hogy pontosan érezzem. De ezt sokak gyomra nem biztos, hogy bírná. - felelt Kato
- Mily figyelmes...- forgattam a szemem. - Lehet, hogy a Hercegnő vére?
- Vagy talán a Hercegnő tényleg nem egyszerűsítette meg a dolgukat, és ez az emberrablóé
- Nem hiszem, hogy az emberrabló vére. Hercegnő, gondoljatok bele! Milyen egy Hercegnő? Elég kevés az esély rá, hogy akkorát tudna ütni, hogy vér serkenjen. Kivéve ha kaparta. Az rosszabb. - érvelt Kato, és még ha nem is mondott hülyeséget, márpedig ez valakinek a vére.
- De attól még lehet az emberrabló vére. Hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy a hercegnő nem tud varázsolni. Lehet, hogy a hercegnő ellenállt, és így szerezte a sérüléseit
- Nos, akárhogy is, valamit nem értek. valami már a nyomkövetés óta böki a csőröm.
- És mi az? Megosztod velünk is, vagy most barkóbázunk?
- Nem vagyok jó barkóbában, úgyhogy inkább mondom: - úgy gondoltam most már muszáj elmondanom nekik azt ami az orrunk előtt van. Talán már Ők is észrevették, de ha mégsem, akkor nem akarom, hogy ennyin múljon a megbízás bukása.
- Az böki a csőröm, hogy hogyan lehetséges, hogy a lábnyomok még mindig láthatóak, mikor ekkora eső zuhog? Talán a helyiek tartósították őket? Meglehet, de akkor hogy nem vették észre ezeket a nyomokat amiket most összeszedtünk? Szerintem valaki szándékosan akarja, hogy itt legyünk.
- Vagy tényleg megállt az idő. - mutatott Kato a zsebórára.
- Tegyük fel, hogy tényleg megállt az idő! - melegedtem bele - Még mindig nem magyarázza azt, hogy a helyiek hiába keresték nagy erővel a Hercegnőt, nem találták azokat a nyomokat, amiket mi pár perc alatt összeszedtünk. Ez nekem nagyon nem tetszik.
- Ne már ! Istenem, add hogy ne legyenek olyan erősek, hogy meg tudják állítani az időt!
- Nem, ezt őszintén szólva kétlem. Egy törött órára alapozni egy ilyen mágia fennlétét, ostobaság. - nyugtattam Arait.
- Ez megnyugtató.
- Miért? Sosem tudhatod! - viccelődött Kato
- Ez igaz, de én inkább azt akarom hinni, hogy nem ilyen erősek.
~ Hogy én már megint, milyen hihetetlen emberekkel vagyok körülvéve. Egyikük előbb vagy utóbb a sírba visz. ~ gondoltam magamban.
- Na jó, inkább találgatás helyett nézzünk szét még egyszer! A helyiek itt hagytak egy csomó fontos nyomot. Talán van itt még valami amit nem vettek észre.
- Rendben, én megnézem, ott, a bokrok között. - szólt lelkesen Arai
Katonak sem volt ellenvetése és Ő is gyorsan elindult a szélrózsa egyik irányába. Én speciále nem voltam ennyire lelkes. Bőrig vagyok ázva, és nem úgy tűnik, hogy az eső el fog állni a közel jövőben.
~ Ajánlom, hogy nagyon hálásak legyenek a szigetiek azért mert visszaszerezzük a kis király kisasszonyukat. Nem szeretek önként bőrig ázni, minden nemű fizetség nélkül. ~
Ilyen és efféle gondolatok közt járkáltam az ösvény mellett, mikor Arai kiállott fel.
- Nézzétek, találtam valamit ! Egy ajtó, egy járat, egy titkos pincelejáró!
- Egy erdőben?
- Igen ! Ez nem lehet más ! Biztos el akarták rejteni.
- De miért? Minden esetre érdekes.
- Ez már tényleg hihetetlen. Hogy nem vettek észre egy csapóajtót? Jó persze, el van rejtve, de akkor is. Nekünk nem jelentett problémát megtalálni.
- Visszatérve reklamáljunk az alaposságukra. Kérem a panaszkönyvet!
- Nem tudom. De ha én el akarnék rejteni egy szigeten valamit, akkor azt biztos a sziget erdős részén tenném. Menjünk le és nézzük meg mit!
- Támogatom, a javaslatot! Lassan úgy átázok, hogy két hét után is mohás lesz miatta a hátam.
- Most komolyan ezért sírsz?
- Nyugodtan kint maradhatsz, ha neked tetszik idekint! Nekem viszont elegem van a vízből mára
- Jó, aki jön, jön, én mindenesetre megyek.
- Hülyéskedtek, egyedül nem maradok, nem mellesleg, itt már úgy sincs semmi.
Odalent egy szűk lépcsősor vezetett mélyen a föld alá. Fény szinte semmi, így Arai és Kato a falat markolva tipegtek lefelé. Én személy szerint nagyon jól láttam a lépcsőket, így magabiztosan jártam őket, Arai mögött.
- Valakinél esetleg, gyertya, lámpa? - kérdezte Kato mögöttem.
- Semmi ilyesmi.
- Nálam sincs ilyesmi. - hazudtam szemrebbenés nélkül, mert az igazság az, hogy van nálam egy gyújtó de arra szükségem van, hogy használhassak füst mágiát. Nem kockáztathatom, hogy kimerítem míg idelent világítok nekik.
Röpke fél óra néma sétálgatás után elérünk egy hosszú folyosószerűséghez. A hely ugyan olyan sötét volt, mint a lépcsősor viszont a folyosó végén egy halvány fényforrást pillantottunk meg. Ez magában nem volt elég hogy többet lásson az ember, de elindultuk az irányába.
Ahogy közelebb érünk a fényfoszlányhoz, mintha halk sustorgás ütötte volna meg a fülem. Nem a közelemből jött a hang, tehát nem lehetett, hogy Kato vagy Arai motyogott volna valamit. Folyton csak hallom, mintha valakik halkan beszélgetnének, és kuncognának a falak mögött.
- Ezt ti is halljátok, vagy csak nekem cseng a fülem az eső miatt?
- Sajnos én is hallom, de nem értem mit mondanak.
- Nem tudom, mi ez, de elég idegesítő.
Ekkor megláttam a folyosó végét. Egy kapuban végződött ami egy másik terembe vezethetett, ahonnan a fény is kiszivárgott. Szólásra akartam emelni a számat, de ekkor megremegett a föld és éreztem ahogyan megmozdul a padló. Nem tudtam mi fog történni, de abban az egy másodpercben éreztem, hogy csak egy dolgot tehetek. Felemeltem a lában és teljes erőből belerúgtam Arai-ba aki ettől elrepült pár métert, éppen a folyosó végéig. Épp időben, ugyanis a következő lélegzetvételnél, szétnyílt alattam a föld és elkerülhetetlenül zuhantam a mélységbe.
Minden érzést felülmúlt mikor lenéztem, és a nagy fekete semmi nézett vissza rám. Megállíthatatlanul zuhantam, és semmit sem tehettem ellene. Szétnéztem amennyire tudtam így éppen láttam Kato-t akinek valahogyan sikerült megkapaszkodnia a falban és lelassítania, így aztán gyorsan el is hagytam őt. Ámulva néztem, ahogy eltűnik a szemem elől, majd ismét lenéztem és azonnal lefejeltem valami keményet... talán egy kósza csövet vagy egy kiemelkedő sziklát. Nem is törtem sokat a fejem rajta, hiszen azonnal elvesztettem az eszméletem, és a következő dolog amire emlékszem az az, hogy minden végtagom fáj, és hogy Kató néz le rám.
Tehát földet értünk, és úgy tűnik élünk...
- Tudtam, hogy csapda. - szóltam majd megpróbáltam felülni. Annak ellenére, hogy fáj mindenem, úgy tűnik nem tört el egy csontom se.
Már akkor tudtam, hogy nem stimmel valami amikor a nyomokat követtük. A csapóajtó. Annyira nyilvánvaló csapda, hogy észre sem vettük. Ez nem egyszerű hercegnőrablás, itt valaki nagyban játszik.
- Fura. Miért akarnának szétszakítani? Vagy mivel aktiválhattuk a csapdát? Nem értem ezt az egészet.
- Szétszakítani? Nem ezt nem hiszem, ha nem lököm arrébb a kicsilányt, Ő is velünk zuhan. A csapdába pedig már akkor beleestünk, mikor lejöttünk ide.
- Ennek akkor sem látom értelmét. Bűzlik az egész!
- Egy csatornában vagyunk. Ez magaslabda. - szóltam vicceskedve. - De inkább koncentráljunk arra, hogy hogyan jutunk ki innen!
- Őszintén? Kötve hiszem, hogy hagynának minket csak úgy kijutni innen. Főleg, hogy valószínűleg sejtik kik lehetünk.
- Akkor mire várunk még? Törjük szét a kis kalitkánkat! - vigyorodtam el majd erőt véve magamon felálltam és mágikus erőt gyűjtöttem a kezeimbe.
- Hülye vagy?! Várjál már! Ránk omlasztod az egész hóbelevancot.
- Ó, igaz is, mélyen a föld alatt vagyunk... Jó rendben akkor mi a terv?
- Irány előre!
- Te vagy a főnök! Bár kétségeim vannak afelől hogy csak úgy találunk egy kijáratot innen.
- Igen, akkor mi az a négy út arra? - mutat egy széles elágazás felé, ami - ahogyan azt Kato mondta - négy különböző irányba vezetett.
- Jó jó, mindegy csak haladjunk! Kezd túl bajossá válni ez az egész hercegnő história.
- Most már nekem is. Ennek nem látom értelmét, hogy szétválasztottak minket.
- Mert nincs értelme. Teljesen mindegy, hogy szétválasztottak minket vagy sem, már akkor csapdába estünk amikor lejöttünk a csapóajtón.
- Én azt hiszem, nem biztos. Lehet, hogy csak nálunk gyengébbek, és ha megosztjuk erőinket, nem lehetünk olyan hatékonyak.
- Heh, mi az nem bízol a saját erődben? Ha harcra kerülne a sor nyugodtan elbújhatsz mögöttem, én nem bánom. - cukkoltam Katot.
- Nem én hallgattam el, hm, bizonyos dolgokat a társaim előtt.
- Jó rendben, van nálam egy öngyújtó de akkor sem fogok vele neked világítani! Nagyobb haszna van annak a gyújtónak, mint holmi egyszerű fényforrás.
~ Persze nyilván nem az öngyújtóra gondolt Kato, hanem arra, hogy honnan tudtam náluk hamarabb azt hogy csapdába estünk. De nem akarom kikiabálni mindenkinek a képességeimet, így inkább tereltem. ~
- Aha. - zárta le Kato a témát, bár hallatszott a hangján, hogy tudja, hogy csak terelek.
Ekkor elértünk egy újabb elágazódást amely hasonlóan az előzőhöz, 4 külön irányba vezetett.
- Nah és most merre?
- Bal kettes? - mondta majd előkapta hajlott végű csatakését és megjelölte a két út közötti falat egy kereszttel.
- Mehetünk.
- Nekem jó. - szóltam és elindultunk a balról a második úton.
Nem telt bele sok elértünk egy újabb elágazódáshoz.
~ Egyre több elágazódásba ütközünk. Ez lecsökkenti az esélyeinket a helyes út megtalálásához. ~
- Nézd csak! - mutatott Kato a falra. A falon pedig ott volt a kereszt amit előzőleg belevésett egy kicsivel arrébb. Tehát körbe-körbe jártunk.
- Fura kalitka. Észre sem vettem, hogy megtettünk egy kört. Azt hittem végig egyenesen mentünk.
- Hát ez, az. Én is ebben a hitben voltam. Egészen mostanáig. Mi lenne, ha megnéznénk a másik kettőt is? Lehet, hogy csak három ilyen cseles, és az egyikben ott a kijárat. – kérdezett engem Kato.
Ezt én személy szerint, ezt nem tartottam lehetőségnek.
- Igen, valószínű az egyik a kijárat lesz. Ha te csapdát állítasz, te is csinálsz egy kijáratot belőle?
- Az attól függ. Ha én nem megyek bele, akkor nem kell kijárat.
~ Ki megy bele a saját csapdáiba? ~
- Oké. Szerintem menjünk tovább. Hátha az, aki csapdába ejtett minket, gyakran esik bele a saját vermeibe.
- Reménykedj! - zárta le Kato a témát. Pont amikor elértünk a következő azazhogy az előző elágazódáshoz. A jel ismét ott ragyogott a falon, bizonyítva, hogy megint csak körbe mentünk.
Ekkor valami furcsát éreztem. Fáradt voltam, rendkívül fáradt. Nehezen vettem a levegőt, mintha mindvégig futottam volna. Eleinte azt hittem, hogy csak az előbbi zuhanás miatt, de valószínűleg Kato is így érzett.
- Te is érzed?
- Te is? Akkor nem a zuhanás miatt vagyok ennyire kiütve?
- Hát nem hiszem. Mintha leszívtak volna.
Tehát megtörtént amitől a legjobban féltem. Sose gondoltam volna, hogy képesek rá de tényleg a mágikus erőnket szívják.
- Vázoljuk a helyzetünket! Van egy vég nélküli csatornarendszerünk, és közben a mágiánkat is szipolyozzák. Előbb utóbb feldobjuk a pacskert, ha ez így megy tovább. - szóltam fáradt hangon majd leültem.
- Azt hiszem, az hamarabb eljön, mint gondolnád. - hallottam egy halk suttogást Katótol, aki ezután mint egy zsák krumpli úgy dőlt el.
- Hé, be ne add a kulcsot! - akartam mondani de ekkor nálam is elsötétült minden és ültemben beájultam.

Nem tudom mi történt addig amíg ki voltam ütve se azt, hogy mégis meddig. Csak arra emlékszem ahogyan felébredek egy szűk kockába zárva melynek falait az utolsó négyzetcentiméterig tükrök fedik. Se egy ablak, se egy ajtó, vagy rács. Mint egy tükörkoporsó aminek bebetonozták a fedelét. Minden jel erre mutatott, ugyanakkor mégsem hiszen a levegő nem volt állott, szinte olyan friss volt mintha csak odakint az erdőben lennék, és fény is van, bár fogalmam sincs hogy hol van a forrása. A kezdeti fejfájásom lassan elmúlik, és a folytonos motyorgás a tükrök mögül is kezd egyre kevésbé zavarni. Persze ettől függetlenül az agyamra megy az egész börtöndologgal együtt.
- A halál markában mindörökké... - ez az egyetlen mondat amit ki tudok venni a sutyorgásból.
~ Ez volt a zsebórára is írva. De mit jelent? ~
- A halál markában mindörökké... - hallatszik ismét el a mondat a falak mögül.
Ez az egész hercegnőrablás jóval nagyobb mint azt először hittem.
~ Itt valaki nagy tétekben játszik, és nem szándékozik kockáztatni. ~
- A halál markában mindörökké...
- Elég már! - kiáltottam fel, minden hidegvérem eldobva. Sajnos nem működött, és a motyogás tovább folytatódott, amire most a saját kiáltásom elnyújtott visszhangja is rátett egy lapáttal.
- A halál markában mindörökké...
~ Nem ha rajtam múlik! ~ mondtam magamban, majd felálltam, hogy felrajzoljam a levegőbe az Amaterasu pecsétjét.
Épp csak elkezdtem mikor az egyik fal megmozdult, és mint egy ajtó kinyílt. Bár örültem, hogy végül mégsem ez lesz a koporsóm, kicsit csalódott voltam, hisz már megint megállítottak abban, hogy használjam az Amaterasu pecsétet, pedig már nagyon ki szeretném próbálni.
Gyorsan, mint akit egy rugóból lőttek ki, kipattantam a szűk szobából csak azért, hogy belépjek egy másik zárt de jóval tágasabb szobába. A teremben is elvoltak helyezve tükrök, ám jóval kevesebb mint az előző szobában. Ahogy szétnéztem, a terem másik végén egy ismerős alakot láttam, és ahogy közelebb léptem már rá is jöttem miért olyan ismerős. Kato volt az, ott állt a terem végében, mintha más dolga se lenne egész nap.
- Jé, ez csak nem Kato? Téged is bezártak? - szólítom meg
- Mi, engem? Ja, nem dehogy zártak be. - feleli fura vigyorral az arcán, amit eddig még egyszer sem láttam rajta.
~ Valószínűleg azért mert rohadtul nem áll jól neki. ~ jegyeztem meg magamban.
- Akkor mit csináltál egész idáig? Engem majd' egy órán át bezárva tartottak! - emeltem fel a hangom. Engem bezártak egy tükörkoporsóba, Ő meg úgy áll itt mintha fizetnének érte.
Viszont beugrott egy másik dolog is.
- Hé, és hol van a Kicsilány? - kérdem, már teljesen nyugodt hangon.
- Én már itt voltam, mikor magamhoz tértem. - szabadkozott, miközben felém sétált, még mindig ugyanazzal a zavaró tekintettel az arcán.
- Jó mindegy, jussunk ki valahogy aztán majd felkapjuk őt is félúton a hercegnő felé! - mondtam ahogy körülnéztem alaposabban, majd valami kiút után kutatva léptem egyet előre, csak azért, hogy hasító fájdalom és hideg fém érzése vágjon a nyakamba.
- Mi a...!?
Hátra pillantottam, és Katot láttam ahogy csatakését a kezében tartva próbált meg lenyakazni. Olyan szinten meglepődtem, hogy elbotlottam a saját lábamba és a földön kötöttem ki, Kato mellett. Nyakamhoz kaptam, szerencsére nem vágott el semmi létfontosságút, bár nem sokon múlott. Ha nem lépek előre, lenyakaz mielőtt egy szót tudtam volna szólni. De miért akarna megölni, hiszen nem vagyunk ellenségek.
~ Megsértettem volna? … Jó igen, de ez még nem ok erre. ~
- Eszednél vagy!? Ne hadonássz már a bicskáddal mindenütt! - Utolsó reményem még az volt, hogy ez csak egy félreértés. Talán csak szórakozott a fiú, és ezért lóbálja a fegyverét.
- Béna vagy, és mindig is az voltál! - Szólt mialatt kezéből eltűnt a kés, és egy íj került a helyére, aminek nyilával most felém célzott.
- Pusztulj!
~ Oké, nem félreértés! B terv! ~
Szerencsére, ekkor nálam volt az előny. Oldalra vetettem magam, még épp idejében, így a nyíl a testem helyett a földbe szúródott bele. Gyorsan felugrottam, és kirúgtam Kato kezéből, fegyverét még mielőtt újra rám foghatta volna.
- Pont neked mondjam, hogy az íj nem közelharci fegyver? Mi ütött beléd?
- Nem is mondta senki, hogy közelharcba akarok bocsátkozni veled. Azt akarom, hogy félholtan heverj a földön, mint egy partra vetett hal. - Katoból sugárzott a gyűlölet. Mintha én lennék a rég halott szüleinek gyilkosa vagy ilyesmi lennék.
- Nem tudom mit csináltak veled, de kiverem belőled, így vagy úgy! - szóltam majd bal kezemet magam elé tettem, majd jobb kezemmel pedig egy tükröt idéztem meg ami intésemre darabokra hullott, a szilánkok pedig vészesen tartottak Kato irányába.
Kato ügyesen kitért a legtöbb szilánk elől, csupán pár kisebb darab karcolta meg a vállát. A következő pillanatban már ismét felém célzott, és három darab nyilat lőtt rám.
Ő legalábbis ezt hiszi.
~ Imádom, hogy sose figyelnek, miközben kivédenek egy támadást. ~ Bal kezemmel egy tükör ábrát idéztem, még a támadásom előtt. A tükörben bár úgy mutat, hogy Kato előtt állok, de valójában a földön lapulva készítettem elő a füstölőmet, amit mint katalizátor használok a füstmágiához. A tükrön keresztül fúródott három nyíl, engem viszont aki a földön volt, egy se talált el. Mikor eltűntek a nyilak felőlem, felugrottam és egy füstből készült ököllel támadtam Katora.
Kato egy pillanatra meglepődhetett, hogy mégsem engem talált el, hanem a Tükör Ábrámat, de ez nem volt elég ahhoz, hogy elvonjam elég időre a figyelmét. Idejében észrevette a bejövő támadást, újra lecserélte a fegyverét a késére és egyenesen nekirontott a füsttömegnek, késével átszúrva azt.
Az ököl tartott egy darabig, majd minden Katora ható sebzés hiányában szertefoszlott. Nekem ez a kis idő elég volt, hogy csökkentsem a kettőnk közötti, időközben megnőtt távolságot és az ökölből keletkező füst takarásában egy újabb Tükör Szilánk támadást adtam le rá. Ezt már sehogy sem tudta elkerülni, a szilánkok egyenesen a testébe fúródtak, hátralökve Katot aki így már a földön heverve kiáltott fel ismét.
- Kinyírlak, esküszöm, hogy kicsinállak, és a fejed kilógatom a városba, hogy mindenki láthassa! - kiáltott teli tüdőből, olyan meggyőződéssel mintha szavakkal ezt véghez tudná vinni.
Ismét a füstmágiához nyúltam. A füstből egy öklöt formázva, míg a földön volt egyenesen gyomorszájon vágtam. A kellő hatást meghozta, Kato abbahagyta a fenyegetőzést, és míg levegő után kapkodott én felkaptam a kését és ráfogtam.
- Kapjál már észhez! Mi bajod van? Nekünk a hercegnőt kéne keresnünk, nem egymást nyirbálni! - próbáltam egy kis józan észt belebeszélni, de mikor a szemébe néztem, egy őrült ember tekintetét láttam. Egy őrült emberét aki mindennél jobban akar engem holtan látni.
- Gyűlöllek! Utállak és ki nem állhatlak! - Ordított, olyan őrült hangon, hogy a teremben még másodpercekkel később is lehetett a visszhangját hallani. Persze nem mintha számoltam volna, ugyanis ekkor Kato a a hátán heverve, elővarázsolta az íját és rám lőtt vele.
Reflexszerűen hátraugrottam, de ezúttal nem volt szerencsém, a nyíl átment a bal vállamon. Ezzel egy időben jobb kezemmel a füst öklöt irányítva egy újabb erőteljes ütést adok le amitől Kato már csak azért nem repül hátra egy métert, mert már amúgy is a földön van.
Ekkor eltöltött a harag. Nem nagyon ismertem Katot, és nem mondanám, hogy bármi bajom lenne vele, de most betelt a pohár. Küldetés ide vagy oda, egyikünk most meghal.
- Ha ennyire gyűlölsz, minden ok nélkül... - szóltam miközben magasba emeltem a jobb kezem, amitől a füstököl is a magasba emelkedett. - akkor adok neked okot rá!
Szóltam majd Kato sorozatos püfölésébe kezdtem. Először még próbált ellenállni de a helyzeti hátrány miatt ez felesleges volt. Egyik csapást a másik után küldtem felé, mígnem teste már-már a földdel volt egy szintben.
Nem egy szép látvány ami a testből maradt, nem is részletezem...

Az mindent körül ölelő sötétség mintha foszlani kezdett volna. Lassan, de biztosan érzem, hogy a tudatom ébredezik, és nem sokkal utána a testem mozgása is megindul. Gondolkodni kezdek, és már tudatában vagyok annak is, hogy még lélegzem, ami azt jelenti, hogy még nem haltam meg. Ez eddig jó jel. Amikor kinyitom a szemem, saját magammal nézek farkasszemet.
- Tükrök. Tükrök mindenhol. – körbe fordulok, de folyamatosan saját magammal találom szemben. Megidézem a khukri-t és az életlen felével neki estem az egyik tükörnek, de majdnem betörtem a fejem, arról nem beszélve, hogy ezután hanyatt is vágódtam.
~ Bakker. – feltápászkodtam, kicsit megdörzsöltem a fejem, és gondolkodóba estem. Estem volna, ha ment volna. Folyamatos sutyorgást hallottam, de nem tudtam kivenni, hogy mit akar mondani, egyedül egyetlen mondat hangzott tisztán:[color:92a6= darkcyan]A halál markában mindörökké…. Megőrjít ez a mondat. Valamit jelent, és biztos, hogy a köretként használt sustorgás is értelmes mondat, de lehetetlen kivenni, és inkább meg sem próbáltam. Fogtam magam, leültem, a hátamat neki döntöttem az egyik tükörnek, ami a börtönöm egyik fala volt, és víg fütyörészésbe kezdtem, várva a sült galambra, ami a számba hullik, és elhozza a csodát is magával desszertnek. Volt elég időm, egy kis matekozás után rájöttem, hogy a börtön nem nagyobb három lépésnél. Nos, egy embernek tökéletes, ketten szerintem már szűkösen lennénk itt. Mikor már elültem a tomporom, felálltam sétáltam, amíg a falak engedték, megint leültem, lefeküdtem, végül annyira monotonná vált a sustorgás, hogy elnyomott az álom. Ha a többiek beszéltek is hozám, egy szót sem hallottam, így ezzel nem nagyon akartam húzni az időt. Lefeküdtem, elhelyezkedtem, lehunytam a szemem és átléptem az álomvilágba.
Pár órával később ébredtem, és teljesen kipihentem magam. Amikor teljesen magamhoz térek, az első, amit feltűnik, és eddig nem tűnt fel, az az, hogy a sustorgó hang egy nő hangja. Ez egy igen komoly fejlemény, mert akkor nagy a valószínűsége, hogy ennek a hangnak a tulajdonosa nem más, mint maga a hercegnő. Azonban ez egy elég komoly problémát vet fel? Él-e még vagy sajnálatos módon már eltávozott az élők sorából és örökre egyesült a közös mágikus erővel. Jójó, ezek rossz gondolatok, a hercegnő él, és vissza fogjuk őt juttatni a családjához, és esküszöm, lecsapom a fejét annak, aki egy nőt ilyen brutális módon rabol el. Nyomorék! Nem sokkal később, mikor a gondolatmenetem végére érek, az egyik tükör felemelkedik, és egy járatot nyit meg.
- Most komolyan?! Bezártatok, hogy órákkal később kiengedjetek? Ennek mégis mi értelme volt? – tettem fel a költői kérdést, de rájöttem, hogy egyedül vagyok, és mint ilyen, szépen magamban beszélek, király. Megindulok, még mielőtt meggondolják magukat és megint rám zárják, amihez nagyon nem volt kedvem. Ahogy átértem a nyíláson, egy újabb terembe érkeztem. A terem valamivel nagyobb volt, mint az előző, de tükrök azok voltak.
- Megint tükrök, remek. – megráztam a fejem, valahogy meg fogom utálni a tükröket, és az összes létező tükröt a lakásomban ki fogom dobni a fenébe. Ahogy tovább haladtam a teremben megpillantottam egy ismerős alakot, egy nő alakját.
- Arai! Legalább te megvagy, Mateus-ról van hír? – kérdeztem. Arai egy szót sem szólt, inkább egy kard megidézésével volt elfoglalva, és egyetlen szó nélkül támadt rám. Az utolsó pillanatban ugrok félre a támadás elől, és totál összezavarodtam.
- Meghibbantál? Mi a frász bajod van?! – háborodom fel a reakcióján.
- Semmi, mi lenne? – kérdez vissza, de rögtön támad is, méghozzá egy lentről felfelé indított vágással.
- Semmi?! Ember térj már észhez, meg akarsz ölni? Elvileg mi egy oldalon állunk. – itt valami nagy gebasz lesz. Megidézem a khukri-t és blokkolom a támadását, majd félre vezetve a pengéjét, egy köríves rúgást indítok meg az oldalát célozva. A támadásom elől hátra ugrik, és elkerüli.
- Semmi. Csak meg akarlak ölni. Ennyi – arca mindvégig kifejezéstelen marad, és nem tudom hová tenni ezt.
~ Ez nem viccel. – állapítom meg, majd a hátra ugrását kihasználva megidézem az íjamat és rögtön három nyilat lövök Arai irányába.
- Megölni? Mi a…? – olyan hideg és kifejezéstelen tekintettel mondta, hogy már azon voltam, hogy elhiszem neki.
- Ha ez valami vicc, akkor jobb, ha most leállsz vele. – nem fejeztem be, de ha be kéne, akkor a vége az lenne, hogy úgyis kicsinálom, legyen akármekkora fegyverarzenálja. A nyilakat sikerül elkerülnie, és ezzel együtt rögtön meg is idézi az egyik lándzsáját. Ez remek alkalom, hogy eltűnjek a szeme elől, és oldalról a háta mögé kerülve újabb nyilakkal bombázzam meg, remélve, hogy ezzel meglepem, és talán egy-kettő még be is talál.
- Utálom a vicceket. – mondja, miközben a lándzsája a kezében terem, ám kiszúr valahogyan és még idejében képes blokkolni a támadásom.
~ A fene vinné el! – szitkozódom magamban.
- Nem tudtad, hogy az íj távolsági fegyver? Hülye leszek a közeledben maradni. – mosolyodtam el, miközben az íjat ismét a khukri-ra cseréltem le.
- És azt tudtad, hogy a dárda leggyengébb pontja hozzád van legközelebb? – nos, ezt én magam sem értettem, hát még ő, szerencsétlen, de rögtön demonstráltam is, hogy pontosan mire gondolok: ahogy szúrt a dárdával, a khukri pengéjével félre csapom a lándzsa hegyét, majd amennyire csak tudok, közel kerülök hozzá és megpróbálok a dárdát tartó kezén egy komoly sebet ejteni. Sikerült meghátrálásra kényszerítenem, és ezzel együtt sikerült a khukri-val elég komolyan megszúrnom a karját. A fegyverét most egy egykezes kardra cserélte le, és ez sokkal jobb volt az én szempontomból, mint a dárda.
- Te olyan unalmas vagy, hogy nem szólsz egy szót sem. – jegyeztem meg. Tetszik neki vagy sem, ez a jellememből adódik, és aki velem száll szembe, ezt is megkapja hozzá grátiszként. A támadását, amit a karddal intézett – egy vágást – a khukri-val blokkoltam, majd megpróbáltam kigáncsolni, remélve, hogy hanyatt fog esni.
- A beszéd hasztalan. – válaszolta, majd felemelte a lábát, így bakot lőttem, és előnybe került. Egy fentről lefelé irányuló vágást indított meg, amit a khukri-val hárítottam, és ahogy annak lennie kell, az ő pengéje becsúszott a khukri pengéjének töréséhez. Itt volt a nagy lehetőségem, de csak egy pillanat, így gyorsan ki kellett használnom.
- Dehogy hasztalan, feldobja a hangluatot, te nem érzed? – incselkedtem, közben a mosoly az arcomra fagyott. A khukri-val eltolom a pengéjét, mintha el akarnám dobni, így a lendület majd el fogja vinni a kezét, és itt a nagy lehetőségem. Ez rendre meg is történik, feltolom a khukri-t, a pengéje repül a karjával együtt, majd a saját fegyverem pengéjét a gyomrába mélyesztem. Lazán hatol bele, nem gondoltam volna, hogy ez ilyen könnyen átmegy rajta. Ahogy a fájdalom szétárad a testében, ellazul, és a kezéből kiesik a kard. Csörömpölve ér földet, ami igen csak bántja a fülemet.
- Kedveltelek, de hidegre akartál tenni, és Kato Brightmore sosem hagyja magát. – tettem még hozzá, amolyan lezárásként. Itt a vége. Arai elterül előttem a földön, én pedig körbe vizslatok a termen, hogy merre tudnék tovább menni.
- Hahó! Te sustorgó balfék, most merre menjek? Mutass utat, óh, hatalmasságos névtelen… - hm, mi lenne ide a jó szó, tahó? Nem, az túl erős, valami más.- Valaki. – na ennyit erről.

Amint felébredtem, egy újabb tükrös szobában találtam magam. ~Jaj, ne, már megint tükrök ! Azt hittem, mire felébredek, valami normálisabb helyen találom magam, de nem ! Már migint egy tükör-szoba !~ És még egy dolog, ami nem változott: a fejfájásom. Még mindig nem múlt el. Ahogy körbenéztem, láttam, hogy most egy téglalap alakú helyiségben vagyok. ~Remek, mondhatom. De egyáltalán mi értelme volt ennek ? Egy lyukas tükrös szobából átvittek egy zárt tükrös szobába !~
- Halljátok, ti kántálók ! Mi értelme volt ennek ?- kiabáltam.
Választ nem kaptam, bár nem is igazán vártam. Illetve, még mindig ugyanazt ismételgették:
- "A halál markában mindörökké..."
~Még mindig, ugyanaz az egy mondat. Még mindig nem unják ? Én viszont igen, úgyhogy igazán kiengedhetnének már innen !~ Gondoltam, és felálltam a földről. Az egyik tükörfal elé léptem, és megütöttem ököllel. De az még csak meg se mozdult, sőt inkább ugyanaz történt, mint az előbbi teremben: a fal hátra lökött engem, én pedig leültem. ~Ha legalább valahol a szabadban lennék, akkor biztos hamar elmúlna a fejfájásom a friss levegőtől...~ Odaültem a szoba egyik sarkához, és nekitámasztottam a fejem a tükröknek. A hideg tükör kellemesen hűtötte a halántékomat. ~Tényleg, a levegő... valamiért itt is olyan friss, minha kinn a szabadban lennék... hogy lehet ez... ? És a hercegnő... vajon ő is itt van valahol... egy ilyen tükörszobában... ?~ Gondolataimba mélyedtem, majd észre sem vettem, hogy elaludtam.
Nem tudtam mennyi idő telt el, amikor hirtelen felébredtem. Azonnal észrevetem egy fontos változást a szobában: az egyik tükörfal végre kinyílt ! ~Végre meghallgattatak az imáim ! Bár még nem is imádkoztam senkihez... hát, talán álmomban.~ Felálltam, és kisétáltam a másik terembe. ~Hmm... ezt nevezem haladásnak ! Úgy látszik, alább hagyott a tükör-mániájuk, mert ebben a szobában már csak elszórtan helyezkednek el tükrök !~ A tükrökön kívül megpillantottam még valamit: egy alak sétált felém.
- Te vagy... Mateus, igaz ?- felismertem benne az egyik társamat. ~Micsoda megkönnyebbülés, ezek szerint van még itt más is rajtam kívül.~ - Hál' a jó égnek, hogy előkerültél, már azt hittem, nem is látlak titeket Kato-val, mikor leestetek oda a szakadékba !- mondtam megkönnyebbülve.
- Igen, így hívnak.- válaszolta, miközben felémsétált és megállt előttem.- És ne aggódj, látni fogod Kato-t nemsokára !- ahogy ezt kimondta, váratlaul egy hatalmasat behúzott az orromba, és pedig hátraestem.
- Áh ! Mégis mi csinálsz ? Ez fájt ! Miért támadtál rám ? Nem szövetségesek vagyunk...vagy ilyesmi ?- kérdeztem felháborododtan, miközben feltápászkodtam a földről. ~Mégis mi ez így hirtelen, megbolondult ?!~ - És mi az, hogy látni fogom Kato-t ? Te tudod, hol van ?- kíváncsian néztem rá.
- Mostanra már valószínűleg ott van, ahova most te is kerülsz...- ekkor azonban Mateus hirtelen megragadott, és gyomorszájon térdelt. Összegörnyedtem, és inyekeztem minnél több levegőhöz jutni.- A pokolban !- fejezte be a mondatot, és ellökött magától.
- Mi ? Akkor Kato halott ? De miért ? Nem tudom elhinni...- mondtam, miközben hátráltam pár lépést, majd felemeltem a fejem. ~Akkor Kato tényleg halott ? Az esés közben halt meg ? Vagy talán ő ölte meg ? De az is lehet, hogy scak hazudik...~ - De te miért támadsz rám ? Magyaráz meg ! Én nem akarok veled harcolni ! Tedd meg, hogy félreállsz, és utamra engedsz, hogy végre kiderítsem mi folyik itt, és megtaláljam a hercegnőt ! Ez volt a munkánk, nem emlékszel ? ... Csak azt ne mondd, hogy átálltál az ő oldalukra ! Megvesztegettek ? Meggyőztek ? Vagy ... valami mágiával átmosták az agyad ? Válaszolj nekem !- követelőztem. ~Mostmár aztán igazán elmondhatná, mi a fene folyik itt ! Mire ez a nyagy titkolózás ?!~
- Álljak félre? Mész valahová? Ne siess, csak most kezdődik a móka !- kiáltott fel, majd újabb ütésre emelte a kezét. ~Mégis mi van vele ? Talán elfelejtette, miért löttünk ide ?~
- Igen, állj félre, mert mennék valahová ! Tudod, van egy hercegnő, akit elraboltak, és meg kéne mentenünk, vagy valami ilyesmi ! - mondtam, miközben felemeltem a tenyerem, és úgy állítottam meg az újabb ütését.- És, miért nem árulod már el végre, hogy miért csinálod ezt ? Most nincs idő szórakozni !- mondtam, ezután ellöktem magamtól az öktét oldalra. Mateus viszont engedett a lendületnek, megfordulta saját tengelye körül, és a bordáim közé rúgott.
- Nem mész innen sehova !- mondta Mateus.
Hátráltam pár lépést, miközben az oldalamat fogtam.
- Hé... tényleg nem akarod abbahagyni a harcot... mindezek ellenére, amiket most mondtam ?- kérdeztem tőle, miközben fürkésző tekintettel néztem rá. ~Ha ez tényleg harcolni akar... akkor nem tehetek mást, nekem is harcolnom kell, ellene !~ Ezek után megidéztem egy kétkezes buzogányt, és védekezésképp függőlegesen magam elé tartottam.
- Cöh, igaz is, te egy mágus vagy. Ki hinné el a te korodban ? De ez még kevés !- gúnyolódott Mateus.
- Heh... ?? Mi az, hogy az én koromban ?- kérdeztem tanácstalanul. ~Hát ennek meg mi baja a korommal ? Én már nem vagyok gyerek !~ - Hisz én már tizennégy éves vagyok !- mondtam, majd Mateus hirtelen elém lépett, megfogta a buzogány nyelét, és a vállamra mért egy ütést.
- Hiába az a nagy fegyver, ha nem mered használni ! Csak halj meg !- szólt Mateus.
Hátradőltem a lendülettől és kirántottam a kezéből a fegyvert.
- Ch... még hogy nem merem használni ! A fegyverek arra teremtettek, hogy használják őket, természetesen ! - kiáltottam fel, majd hátrább léptem párat. - Csak nem akartam egy olyan ellen használni, aki korábban a szövetségesem volt... vagy annak tűnt... De úgy látszik te mindenáron harcolni akarsz ! Akkor majd megadom neked ! - mondtam, majd rátámadtam a buzogánnyal. Ellöktem magam a földtől az egyik lábammal, és egy függőleges csapást indítottam felé, föntről lefelé.
- Túl sokat beszélsz, de beszélj csak ! Nemsokára úgyis örökké elhallgatsz !- mondta Mateus.
Ellenfelem kilépett egyet oldalra, hogy a támadásom ne találja el.
- Mi az, hogy túl sokat... nem is ... - nem fejeztem be a mondatot. Ekkor Mateus ismét megragadta a buzogányomat, és hátralökött engem, elválasztva ezzel a fegyveremtől. ~A fene... !~
- Ezt most elveszem !- mondta, majd két kézzel felemelte a buzogányt.
- Azt nem kéne.- mondtam, majd a //Weapon Moving: Fegyvermozgatás// nevű mágiával úgy kilőttem Mateusra a fegyvert, hogy az hasba találta. Majd vízszintes ívben visszahúztam magamhoz a fegyvert. Ezután újra rátámadtam, egy lentről fölfelé irányányuló csapással. Mateus azonban ügyesen kitért a támadásom elől.
- Hát persze, gondolhattam volna erre. Ti mágusok már csak így játszotok.- mondta, majd váratlanul előttem termett, és újabb ütésre emelte a kezét. Ez ellen én úgy védekeztem, hogy az ökle elé kaptam a buzogányt. Mateusnak nem volt ideje megállítania az öklét, egyenesen a vasba ütött. Ezután hirtelen egy vízszintes csapást indítottam ellene, ami mellkason találta. Mateus azonban nem esett hátra, sikerült visszanyernie az egyensúlyát. De ezután újabb támadásokat indított ellenem: ütése, rúgása célt értek. Ezek után hátráltam pár lépést. Úgy döntöttem, ideje a fegyveremet lecserélni egy könnyebbre: egy egykezes rövidkardot idéztem meg a buzogány helyére, azzal támadtam Mateusra. Egy felülről lefelé irányuló, átlós vágást indítottam felé. Mateus a kezével állította meg a kardomat, így sikerült megvágnom. Ezután viszont újra gyomorszájon ütött, és én összegörnyedtem.
- Ideje befejezni, Máguska !- kiáltotta Mateus.
Hátráltam pár lépést, majd felnéztem rá. Felém szaladt, és megpróbált rám lépni. Ilyen helyzetben csak egyet tehetek: támadnom kell. A kardommal egy vízszintes vágást indítottam a közeledő lábai felé, közben felálltam. Nem tudhattam, hogy ez mennyire fogja megvágni, de gyorsan kellett cselekednem. Szerencsére Mateus a lábát már nem tudta visszahúzni, így mély vágást ejtettem rajta. Ezután gyorsan egy vízszintes vágást indítottam felé. Ezt már csak úgy tudta kikerülni, hátradőlt, ennek következtében viszont nem tudta elkerülni, hogy ne essen el.
- Jól esik, Mágus ?- kérdezte a földön ülve.- Jól esik nézni, ahogy diadalittasan állsz ellenfeled felett ? Hát persze, hiszen ti másra nem is vagytok képesek !- vágta a fejemhez Mateus. Színtiszta megvetést láttam a szemében.
- Nem, nem igazán.- válaszoltam neki, és mellé léptem.- De te akartál mindenáron harcolni, ez a következménye, amint látod.- mondtam szemrehányóan.- Érthetetlen számomra a megvetésed a mágusokkal szemben. Úgye nem azt akarod mondani, hogy ezért támadtál rám ?- kérdeztem fürkésző tekintettel.
Választ azonban nem kaptam. Ehelyett ellenfelem váratlanul megragadta a lában, és kirántotta alólam, erre én meg hátraestem, és a földre kerültem. Mateus pedig rámmászott, és megragadta a nyakamat.
- Gyűlölöm a fajtádat !!- ordította, majd teljes erejéből fojtogatni kezdett. Alig tudtam levegőhöz jutni, ráztam a fejem, hogy kiszabaduljak. De a kardom még mindig mellettem volt. Oldalra néztem, felkapta a kardot, és átszúrta vele Mateust. Ezek után levetettem magamról a testet, és gyorsan fölpattantam. Még így sem tudtam azonban elkerülni, hogy rámömöljön a vére. Tettem egy lépést hátra, és ránéztem ellenfelemre. A földön feküdt. Nem mozdult. Meghalt. ~Szent egek ! Mit csináltam ? Ez nem lehet... meghalt ! ... Dehát én nem is akartam... csak védekezni akartam !~ A fejem fogtam, miközben eltávolodtam a holttestől. A megidézett kard közben eltűnt, mert nem akartam tovább fenntartani a varázslatot. ~Dehát miért... hogy történhetett ez ?~ Megpróbáltam végiggondolni az eseményeket. ~Először is jött Mateus. Mateus gyűlöli a mágusokat. Én mágus vagyok. Ezért Mateus rámtámadt. Én védekeztem. Aztán védekezés közben leszúrtam. ... Igen, így volt. Ez történt. Nem tehettem mást. Hiszen önvédelem volt ! Igen. Hisz végülis ő támadt rám. Igen, minden ezért történt. ... De akkor is, Mateus meghalt !~ Ránéztem a testre.
- Sajnálom !- mondtam a holttestnek.- Bocsánat, de nem tehettem mást !- mondtam. ~A szelleme talán még itt van.~
Ezután el akartam hagyni a szobát. A szemeimmel elkezdtem egy kijáratot keresni...

Kato teste ekkor szétporladt, én pedig magamra maradtam, egy kijárat nélküli teremben.
~ Nem! Lennie kell egy kijáratnak, hiszen mégis csak elrángattak ide valahogy... ~
Alaposan szétnéztem de végül arra jutottam, hogy ha valahol kijárat van az az egyik tükör mögött lesz, mint legutóbb. Megpróbáltam ököllel szétütni az egyiket, de ekkor hasító fájdalom szúrt a vállamba.
Talán az adrenalin miatt, vagy pusztán azért mert szerencsémre semmi életbevágó részt nem ért a testemben, de eddig nem is éreztem, hogy Kato nyílvesszője még mindig a vállamban van. Most viszont kezd egyre jobban fájni, így azt hiszem ideje lenne kihúzni. Egy hirtelen mozdulattal letörtem a hegyét, majd megfogtam a végét és kirántottam. Szinte azonnal vér kezdett csorogni kifelé, mintha csak egy földalatti forrásból szivárogna friss víz. Nyomban levettem a zakómat, és pólóm ujját letépve bekötöztem a sebet, még mielőtt túl sok vért vesztettem volna. Nem volt valami egyszerű, de végül is sikerült egy szoros csomót rákötni. Tartós ideig nem valami hatásos, de egyenlőre ez is megteszi.
~ Ezt még visszakapja Kato! ~ mondtam magamnak, majd beugrott, hogy az előbb öltem meg, így a bosszún már túl vagyok.
- … VÁRJUNK CSAK! A halottak mióta porladnak el maguktól!!? - kiáltottam pár másodperc csend után.
Odaléptem, ahol Kato holtteste kellene legyen, de semmi sem volt már ott, se por se hamu, se semmi.
~ Ez nem normális még egy mágustól se, pláne nem fegyvermágustól! Lehet, hogy mégsem halt meg, csak elmenekült? Vagy ez valami másolat volt talán? Apám könyvében olvastam, néhány ilyen mágiát, de egyik se lenne képes ilyen erős másolat létrehozására. ~
Csak egyetlen dolog jutott az eszembe, a holttest hirtelen elporladásával kapcsolatban. Az, hogy Kato még mindig él.
~ Remek, csak ez kellett. Vajon a Kicsilány is benne van, és el akar majd tenni láb alól? ~ gondolkoztam magamban, majd a tükör felé fordultam, amit az előbb akartam szét törni.
- Ha az egyik tükör mögött kijárat van, én megtalálom! Ne legyek Tükörmágus többé, ha nem! - mondtam majd kitártam a karomat és megpróbáltam mágikusan berobbantani az egyik közeli tükröt. Eleinte semmi sem történt, de egyszer csak megroppant az üveg, és a következő pillanatban a terem összes tükre darabokra tört, és szilánkjai sebesen száguldottak felém.
Én azonnal a földre vetettem magam, de nem voltam elég gyors, néhány szilánk egyenes utat talált a testem különböző pontjaiba. Kedvenc (és egyetlen) zakómat szitásra lyuggatták, és én is csupa kosz, seb és vér lettem.
Sajgó vállal felálltam és szétnéztem. Kicsit ironikusnak tartottam a helyzetemet, és talán nevettem is volna rajta, ha nem velem történt volna. A tükrök berobbanása nem az én művem volt ez biztos, azt viszont soha el nem mondom senkinek, hogy tükörmágusként tükrök bántak el velem ilyen módon.
Előbbi nem túl szerencsés helyzetemet, viszont ellensúlyozta a tény, hogy igazam volt. A szemközti falon az egyik törött tükör mögött ott van a kijárat, egy sötét és kínosan szűkös járat.
Más szituációban simán passzoltam volna az efféle járatokat, de szükséghelyzet szükségmegoldást követel, így besétáltam a lyukba.
Vaksötétség volt, ami nem is zavart hisz én így is láttam mindent amit látni lehetett a járatban, azaz a nagy semmit, de nem is ez volt a lényeges dolog ami miatt a frászkarika kerülgetett hanem a furcsa érzés a testem minden szabad porcikáján. Mintha hajszálakat, vagy pókfonalat húzgálnának a karomon. Többször is odakaptam, de se nem láttam, se nem fogtam semmit ami ezt az érzést kelthetné. Az idegeim tömegpusztítását már csak toldja az egyre hangosodó, monoton szöveg: “A halál markában örökké...”. Komolyan már annyiszor halottam, hogy már semmi értelmet nem tudok belőle kihámozni.
~ Van egyáltalán marka a halálnak? És ha a markában vagyok, akkor az azt jelenti, hogy meghaltam? De ha meghaltam akkor mi az hogy örökké? ~
Kezdtem túlságosan is belebonyolódni, ami nem tesz túl jót a mentális egészségemnek, így hát megráztam a fejem és próbáltam másra gondolni.
~ Valami nem stimmelt Katoval. Nem hinném, hogy a kezdetektől ellenünk dolgozott volna, teljesen más volt még a tekintete is amikor a hajón, vagy az erdőnél beszéltünk. Lehet, hogy amikor beájultunk átmosták az agyát, de akkor az enyémet miért nem? Akárhogy is van ez, sürgősen meg kell találjam Arai-t, ha az Ő agyát nem mosták át akkor együtt legyűrjük Kato-t és megkeressük a hercegnőt. Ha viszont Őt is ellenem fordították, számomra kívül tágasabb, nem érdekel kinek a hercegnője marad itt. ~
Így gondolkoztam magamban, mikor egyszer csak elértem egy tágasabb terembe ahol nem mást pillantottam meg, mint Kato-t és Arai-t. Látszólag Ők is ugyanolyan meglepetnek tűnnek mint én, így aztán elsőként kapcsolhattam:
- Tudtam! Tudtam, hogy rendes ember nem porlad szét ha meghal! - kiáltok Katora mikor meglátom. - Maradj a helyeden Kicsilány, különben rólad is azt fogom gondolni, hogy az ellenségem vagy! - szólok oda Arainak is, majd felkészülök a mágiám használatára.
Ezt mondtam, de titokban nagyon reméltem, hogy nem kell Arai-t is ellenségként kezeljek, és a helyén marad. Kato még egy dolog, de ha ketten rám támadnak abból én kerülök ki vesztesen.
Arai reakciója meglepő volt:
- Én ? Ami azt illeti te támadtál rám, vagy a klónod, így inkább nekem kellene ugyanezt mondanom neked ! - mondta majd hátrébb lépett tőlem egy lépést.
- Állj, állj, állj! - szól bele Kato - Most ha te rá támadtál, én pedig rád, Arai, te pedig én rám, akkor itt most mi is van? - egy másodpercre mindenki elhallgatott majd ismét Kato szólalt meg:
- Nem mellesleg Arai teste is szétporladt.
- Nem én támadtam rád. Te támadtál rám! - válaszoltam Katonak majd Araihoz fordultam.
- Én pedig még csak nem is láttalak amióta lezuhantunk a csatornába... És miféle klónról beszélsz? - szóltam fennhangon mert még mindig nem bíztam egyikükben sem.
- Arról a klónról, akiről azt hittem, hogy te vagy, de kiderült, hogy nem mert szétporladt, amikor már halott volt. Ja, és onnan tudom, hogy klón volt, hogy teljesen olyan volt, mint te, de nem lehetett, te, ha egyszer már szétporladt ! - Hadarta egy levegővétellel Arai.
- Ja, és igenis te támadtál rám, határozottan emlékszem ! Különben miért harcoltunk volna ? - tárta szét kezeit.
- Hogy támadtam volna rád, ha én közben Arai-al voltam elfoglalva? - szegezte felém a kérdést Kato. - Milyen voltam, vagyis milyen volt az a másik Kato?
- Hogy hogy azt hitted, de aztán mégsem?
~ Defektes ez a lány? ~
- Nem lehettem én! Én Katoval harcoltam, nem veled. - mondtam majd Katohoz fordultam. - Mi az, hogy milyen? Te voltál, még a nevedre is hallgattál.
Ahogy a történtek egyre jobban összezavarodtak, úgy forrt bennem is az agyvíz, pedig ritka nyugodt embernek tartom magam.
- Miért ne hittem volna azt ? Az a valami vagy valaki teljesen olyan volt, mint te, csak állandóan harcolni akart, meg utálta a mágusokat. Ezt leszámítva semmiben sem különbözött tőled, aki most velem beszélsz ! Még meg is kérdeztem, azt mondta, hogy ő Mateus.
- Nem, nem úgy értem. Viselkedésre is olyan volt, mint én? Vagy voltak eltérések? - kérdezett tovább Kato. - Mert Arai nem sokat beszélt, legalábbis az az Arai akivel én küzdöttem.
Egy picit ez elgondolkodtatott. ~ De Arai mindig sokat beszél. Lehet, hogy valójában nem is egymás ellen küzdöttünk, hanem valami olyan másolat ellen ami képes önmagában harcolni? ~
- De hát én nem utálom a Mágusokat., én az... mindegy. Ha ezt mondta akkor az biztos nem én voltam. - mondtam majd ismét Katohoz fordultam, hogy megválaszoljam a kérdéseit:
- Utáltál. Mindennél jobban halottnak akartál tudni. Plusz itt egy nyíl egyenesen a vállamból. - mondtam majd elé dobtam egy kettétört nyílvesszőt amit a vállamból operáltam ki. - Ismerős?
- Így hát az a valami valóban csak egy klón volt. - mondta megkönnyebbülve magának Arai.
- Ez fura. Én sosem mondtam, hogy utállak. És egy nyíl nem bizonyít semmit. Mondjuk tény, hogy nem vagy a szívem csücske. - mondta mire, felvontam az egyik szemöldököm.
- Na jó, ezt nem kell komolyan venni. Vicc volt. Szóval, akkor volt egy harmadik típusú találkozásunk a másik klónjával. Király. Hogyan tovább? - Kato meglepően könnyen vette ezt, pedig ez nem tréfadolog.
- Megmondom. - szóltam magabiztosan - Először is bizonyítod, hogy te vagy az igazi Kato. Egy nyíl bőven elég volt mára, és nem szívlelném ha megint hátba támadna... egyikőtök. - utolsó szavammal gyanakvóan néztem Araira.
- Egyikünk ? Mégis hogy bizonyítsam, hogy én vagyok én ? - Háborodott fel Arai.
- Mellesleg azt sem szívesen venném, ha te a továbbiakban a hátam mögött járkálnál, végül is, te támadtál rám, vagyis a klónod. - ha a szemöldököm nem lett volna már így is felvonva, most ismét megtettem volna.
- Ha ennyire biztos vagy ebben a klón dologban, akkor mitől félsz? - szólt lényegre törően Kato.
- Hogy győzzelek meg? Egy nyíl pedig bárkié lehet. Tudod, hány fegyver mágus használ íjat? Ez kevés lenne a bíróságon. - szabadkozott tovább Kato.
Én pedig csak egyetlen dologra tudtam gondolni, kérdezni kell valami olyasmit, amit csak az igazi tudhat, a másolat pedig nem.
- Hogy hívták a hajó kapitányát, aki elhozott mindannyiunkat a szigetre? - szegezem a kérdést Katónak.
- Hogyhogy mitől ? Akivel harcoltam, az valószínűleg klón volt, de az előttem álló Mateus sem bizonyította még be, hogy ő nem az ! - magyarázta Arai Katonak, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy én épp Katóval beszélek.
Kato egy pillanatra elgondolkozott, majd végül fény gyúlt a fejében:
- Borgos hajóin jöttünk ide, és a főtanácsost Amos-nak hívják. Egyéb kérdés? Nekem van: miért is csak én vagyok letesztelve?
- Mert neked nem jutott eszedbe. - szóltam Katóhoz immár normális hangnemben hiszen nálam átment az eredetiség teszten. - Komolyan, ha rajtad múlt volna akár egy másik klón is lehetnék és észre sem vennéd. Egyébként én csak veled harcoltam... vagyis a te klónoddal. De lásd kivel van dolgod: Mikor elindultunk nyomokat keresni az esőben, én egy félpár kesztyűt találtam, míg te egy órát amibe bele volt vésve, hogy 'A halál markában mindörökké'. Arainál pedig egy véres kendő volt. Ez megnyugtatott?
Arai fellélegzett, láthatóan megnyugtatta, hogy egyikünk se fogja őt hátba támadni, bár amikor elkaptam a tekintetét, egy kicsit mintha még gyanakodna rám.
- Legyen, de csak most az egyszer. - válaszolt Kato
- Na és akkor most merre is?
- Nem látok más utat mint amiken jöttünk. Talán ha lenne egy tükör valahol...én azon keresztül jutottam ide. - mondtam majd elpróbáltam lépni pár lépést, hogy szétnézhessek kicsit jobban, de nem bírtam megmozdulni. ~ Mi a fene? Csak nem...? ~ próbáltam Kato felé nézni, de fejem nem mozdult, mintha láthatatlan betont öntöttek volna rám ami megszilárdult és most nem enged mozdulni.
- Szerintem menjünk egyenesen előre ezen az alagúton, egyszer csak vége kell, hogy legyen ! - Szólt Arai mit sem sejtve állapotomról, majd megpróbált Ő is elindulni az egyik irányba de azonnal megtorpant - Mi ? Nem tudok megmozdulni!
~ Ő sem? ~
- Királyak vagytok. Akkor én már meg sem próbálom. - okoskodott Kato, bár valószínűleg igaza volt és Ő is ledermedt.
- Oké, és akkor most már előléphet az, aki ezt tette. Csapdába ejtett, elkapott, úgyhogy mostmár nyugodtan előjöhet. - kiáltotta a semminek Kato arra várva, hogy majd csapdába ejtőnk előjön és megmutatja magát.
- ... de én nem is mondtam, hogy nem tudok mozogni. - jegyeztem meg. ~ Honnan tudta, hogy én sem tudok mozogni? Az előbb Arai slisszolt ki a bizonyítás alól, most meg ez. Lehet hogy a dolgok mégsem azok amiknek látszanak? ~
Ekkor viszont a semmiből előterem egy ember körvonala, majd teste lassan láthatóvá is válik.
- A halál markába mindörökké... A halál markában mindörökké - mondogatja olyan ördögi hangon amitől felállt a szőr a hátamon. Amikor végre teljes egészében ide materializálódott, abbahagyta a motyogást, előre lépett és így szólt:
- Üdvözöllek titeket a birodalmamban! Nagyon nagyon rosszul döntöttetek, hogy bemerészkedtetek az oroszlán barlangjába! - szólalt meg magabiztos, szinte fennhéjázó hangon majd odalépett Araihoz, hogy közelebbről is megnézhesse.
- Imádon a friss húsokat, főleg a te fajtádból. Igazán jól fogok veled szórakozni. - szólalt meg undorító mosollyal az arcán.
Összeráncoltam a homlokom.
~ Úr Isten, kifogtunk egy pedo-t. ~
Épp csak kigondoltam ezt, a fickó intet a karjával.
- Kaleidoscope. - mondta majd Arai köré minden irányból egy-egy tükör materializálódott, amik aztán összeálltak és bezárták Őt..
Ezután közelebb lépet hozzánk, és fürkésző szemekkel így szólt:
- Nem tudom nektek mi lesz a sorsotok, erről csak is az úrnőm dönthet. Ahogy elnézlek titeket nem vagytok valami ínyenc falatok, szóval nem tudok nyilatkozni jövőtökről. - A félszemű fickó alaposan körbenézett minket, mintha valami hibát akarna felfedezni, egyszer csak viszont egy második alak is megjelenik a semmiből, pont előttünk pár méterrel.
Csendes, nyugodt léptekkel közeledett felénk, egy gyönyörű női alak. Senki sem tökéletes, de ha létezne is ilyesmi, ez a nő állna hozzá a legközelebb. Teste karcsú mégis formás, haja még az enyémnél is hosszabb, szeme pedig szinte rikítóan zöld. Kellemes látvány volt a szemnek, azt meg kellett hagyni. Mindezek ellenére, az a mód ahogyan előttünk termett, és a tény, hogy Pedro nem tűnik meglepődöttnek jötte láttán, azt mondatja velem, hogy hiába gyönyörű, Ő bizony nem a mi oldalunkon áll.
~ Hát szabad első látásra így megítélni valakit? Ha hiszed ha nem én szeretném a legjobban, ha jóba lehetnénk egymással! Tudom, hogy te is így gondolod. ~
~ Hát ez meg mi volt? ~ kérdeztem magamtól, ugyanis hirtelen a fejemben kezdtem hallani a nő hangját. A nő nem szólt többet, így inkább én is csak ignoráltam a dolgot, és bebeszéltem magamnak, hogy csak beképzeltem a dolgot.
- Hát megjöttél úrnőm? Már nagyon vártam, hogy mit fogsz hozzájuk szólni. - szólalt meg váratlanul Pedro
- Köszönöm Zeil, ~ Szóval Zeil a neve ~ hogy vigyáztál rájuk, bár megsebezted őket, aminek nem nagyon örülök, de ezért majd megkapod a méltó büntetésed. - szólt a Nő ugyanazon a hangon amit én a fejembe behallucináltam.
Egy röpke pillanatra megfagyott a levegő, Zeil tekintete megváltozott majd azonnal meghajolt a Nő előtt.
- Nagyon sajnálom, nem akartam csalódást okozni! Legközelebb figyelni fogok.
- Ajánlom is! Nos hát akkor ideje, hogy elvigyem őket egy kicsit kényelmesebb környezetbe.
És monda Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. Körülbelül ugyan ilyen módon, a nő csettintett egyet és azonnal eltűnt a földalatti terem, Arai-val és Zeillel egyetemben. Erre a gondolatra a hideg végigfutott a hátamon, így inkább hanyagoltam Arai sorsát, és a sajátomra koncentráltam.
Egy fényes szobába kerültünk Katoval és az ismeretlen szépséggel. Az utóbbi egy laza kézmozdulattal, feloldja a varázst ami mozdulatlanná tett minket, így már jobban szétnézhettem.
A szoba rikítóan fényes, mintha a reggeli napfény közvetlenül ide sütne, ablakot viszont sehol sem láttam. A hófehér falakon, egyenletes arányban csinos kis arany minták futnak végig,
A bútorok, is mind világos színűek voltak, az utolsó zongoráig. A falakon mesteri készítésű festmények lógtak, melyek egy-egy gyönyörű tájat ábrázolnak. Az egészet már csak tetézte az óriási, giccses csillár ami a plafonról nézett le ránk. Szép volt szép, bár én gazdag családból jöttem, így sok újdonságot nem láttam, ellenben Katoval aki elismerően füttyentett egyet ahogy szétnézett.
~ Jó, el kell ismerni van ízlése a Hölgynek. Talán valami gyűjtő lehet. ~ gondoltam magamban a szekrényben lévő különböző ritka és egyedi csecse-becsékre pillantva.
- Foglaljatok helyet! Milyen itallal szolgálhatok? - kérdezi a nő illedelmesen.
Kellett egy másodperc mire leesett, hogy hozzánk szól, és furcsálltam is, hogy az ellenség itallal kínál, hiszen ki tudja miféle mérgeket helyezhetett a poharak szájára, vagy épp egyenesen az egyik üvegbe.
- Úgy vélem nem ez a megfelelő pillanat az ilyesmikre. - szóltam csevegő hangon mire Kato ugyancsak visszautasította az ital lehetőségét.
- Igyon maga, úgy is olyan rosszul néz ki.
~ … ~
A nő erre látszólag nem reagált, továbbra is megtartotta nyugodt, kedves hangját.
- Ugyan már, egy ital még sosem ártott senkinek, de ha így gondolják, kérem legalább egy kis ülőhellyel had kínáljam meg önöket!
- Szerinted? - néz rám Kato, mire én csak a vállam vontam, és leültem az egyik ülőalkalmatosságra.
Kato ugyanígy tett de még szinte kényelembe se helyezte magát, láncok törtek fel a semmiből és a székhez szorítottak mindkettőnket.
Még jó, hogy az italt nem fogadtuk el...

Na na na! Ilyen biztos nincs. Arai teste még szinte le sem ért a földre, már szét is porladt.
- Porból leszünk, porrá leszünk, mi? – valahogy nekem nem tetszett ez az egész dolog. Arai miért támadott meg, mi volt vele a célja? És a végén MIÉRT PORLAD SZÉT?! Kezdem elveszteni a fejem. Talán csak attól félek, hogy kicsapnak a céhből, ugyanis törvényes céh tag nem gyilkol. De bizonyos szemszögből nézve ez nem volt más, csak önvédelem. Méghozzá jogos és azonos mértékű, mert ő is fegyverrel támadt rám, és én is fegyverrel támadtam vissza rá. Jó, mondjuk az ő fegyvere nagyobb volt, mint az enyém, de ez most mellékes. A fenéket mellékes, még így is lenyomtam, hogy az ő „botja” nagyobb volt, mint az enyém. De hogy fogom én ezt kimagyarázni a céhnél. Bob mester biztos átlát majd a szitán, és ha ő nem, majd megteszi más. Mondjuk aki ért a telepátiához, az tuti kiolvas minden gondolatot és eseményt a fejemből, még azt a pillanatot is, amikor épp kifele jövök a…na jó, ezt hagyjuk. Gondolkodóba estem, hogy mi a fene történhet. Mágust nem láttam még meghalni, mi van, ha mindegyik így végzi? Én is így fogom végezni. A tudat, hogy a halál után elporladok hideg fuvallatként húzott át rajtam, és beleremegtem ebbe az érzésbe. Borzasztó. Kicsit megpiszkáltam a lábammal az Arai-port, mert tartottam attól, hogy valami morbid csoda folytán összeáll. Igazából vajmi keveset számítana a dolog, mert ha a terem két végébe söpröm is el, ha össze akar állni, akkor össze is fog állni, független attól, hogy milyen messze van egymástól a két kupac, ám mégis valamiféle elégedettséggel töltött el, hogy láttam szétcsúszni a maradványokat. Ahogy a teremben tűnődtem, mivel nem volt egyelőre semmiféle útvonal, amin továbbhaladhattam volna, hogy itt nem is mágia folyik, hanem egy villámgyors krematórium. Mennyi pénzt kaszálhatnak. Ha itt így hamvadnak az emberek, mint előbb Arai teste, akkor nagy sikerük lehet, és valami ultra spéci cuccot használhatnak. Végül már totál beleuntam a dologba, és leültem az Arai por mellé, ügyelve arra, hogy még egy kicsit se üljek bele.
- Ne haragudj ezért. Nem ezt akartam, és nem így. Alapjáraton semmi bajom nem volt veled, de meg kellett védeni magamat valahogy, és sajnos ez lett a vége. De remélem, hogy nincs harag. – tudtam, hogy úgysem fog válaszolni, de azért vártam a sült galambot hátha. Végül nem érkezett meg, sőt, egy út is nyílt. Az egyik tükör mögött egy hosszú folyosó húzódott. Maga az út tök sötét volt, de annyira, hogy ha lenne nálam egy szentjános bogár, biztos, hogy rengeteg fényt adna. Végül neki indultam a vak sötét alagútnak, és eleinte halkan, majd egyre erősebben hallottam megint azt az idegesítő hangot, és a mondatot: ”A halál markában mindörökké...”. Komolyan mondom, ha ez így meg tovább becsavarodom, ha még esetleg nem tettem volna meg ezt. És tényleg, ahogy az alagútban haladok, tisztára, mintha simogatnának? Most komolyan én kaptam a „melegek alagútját”? És akkor mi jutott a többieknek? Jó fél órányi séta, vagy több, de lehet, hogy kevesebb, után kiérek a folyosóról és meglátom Arai-t és Mateus-t. Mind a hárman meg voltunk lepődve, és én nem is értettem, hogy mi van.
- Tudtam! Tudtam, hogy rendes ember nem porlad szét, ha meghal! – kiált rám Mateus, szinte azonnal, hogy meglát. Én csak bambán nézek rá, mert halvány lila fogalmam nincs, hogy mi a fenéről hablatyol.
- Maradj a helyeden Kicsilány, különben rólad is azt fogom gondolni, hogy az ellenségem vagy! – mondta Arai-nak címezve.
~ Én meg azt gondolom, hogy Mateus megkattant.
- Én? Ami azt illeti te támadtál rám, vagy a klónod, így inkább nekem kellene ugyanezt mondanom neked! – kontrázott vissza Arai is. Én csak kapkodtam a fejem kettejük között, hogy mi az istenről vakerálnak. Arai hátrált egy lépést Mateus-tól, mintha tartott volna tőle.
- Állj, állj, állj! – intek le mindenkit baromi gyorsan. - Most ha te rá támadtál, én pedig rád, Arai, te pedig én rám, akkor itt most mi is van? – síri csend és hullaszag. Abból mára elég volt, egyébként.
- Nem mellesleg Arai teste is szétporladt. – szólaltam meg ismét.
- Nem én támadtam rád. Te támadtál rám! – mondta nekem Mateus, majd Arai felé fordult: - Én pedig még csak nem is láttalak amióta lezuhantunk a csatornába... És miféle klónról beszélsz? – valaki oltári jól szórakozhat rajtunk csessze meg. Két kézzel fogom eltekerni a nyakát háromszázhatvan fokban, ha megtudom, hogy ki volt az a mocsadék.
- Arról a klónról, akiről azt hittem, hogy te vagy, de kiderült, hogy nem mert szétporladt, amikor már halott volt. Ja, és onnan tudom, hogy klón volt, hogy teljesen olyan volt, mint te, de nem lehetett, te, ha egyszer már szétporladt!
~ Ezt tisztelettel vitatnám. Attól, hogy szétporladt, még nem következik, hogy klón volt. A Jedik is eltűnnek a haláluk után, legyen a Jedi akármi is, és jelentsen ez akármit is.
- Ja, és igenis te támadtál rám, határozottan emlékszem! Különben miért harcoltunk volna? – tárta szét a kezét Arai.
- Hogy támadtam volna rád, ha én közben Arai-al voltam elfoglalva? – szegeztem a kérdést Mateus-nak. - Milyen voltam, vagyis milyen volt az a másik Kato?
- Hogy hogy azt hitted, de aztán mégsem? – ismét egy perc néma csend.
- Nem lehettem én! Én Katoval harcoltam, nem veled. – fejezte be, majd felém fordult.
- Mi az, hogy milyen? Te voltál, még a nevedre is hallgattál. – valami nekem nem tetszett itt. Valami nem stimmelt.
- Miért ne hittem volna azt? Az a valami, vagy valaki teljesen olyan volt, mint te, csak állandóan harcolni akart, meg utálta a mágusokat. Ezt leszámítva semmiben sem különbözött tőled, aki most velem beszélsz! Még meg is kérdeztem, azt mondta, hogy ő Mateus. – ja, mondani bármit lehet. Akkor én azt mondom, hogy én vagyok Fiore királya. Na ehhez mit szólsz, Arai?
- Nem, nem úgy értem. Viselkedésre is olyan volt, mint én? Vagy voltak eltérések? - kérdeztem tovább Mateus-t. - Mert Arai nem sokat beszélt, legalábbis az az Arai akivel én küzdöttem.
- De hát én nem utálom a Mágusokat., én az... mindegy. Ha ezt mondta akkor az biztos nem én voltam. – zárta le részéről a témát Mateus, majd újra felém fordult.
- Utáltál. Mindennél jobban halottnak akartál tudni. Plusz, itt egy nyíl egyenesen a vállamból. – egy kettétört nyílvesszőt dobott elém. Látszatra valóban az enyém, de hány fegyver mágus használ még íjat, jézusom, már jönnek a tévképzetek.
- Ismerős? – nem válaszoltam, csak bólogattam.
- Így hát az a valami valóban csak egy klón volt. – jegyezte meg Arai is.
- Ez fura. Én sosem mondtam, hogy utállak. És egy nyíl nem bizonyít semmit. Mondjuk tény, hogy nem vagy a szívem csücske. – böktem ki végül. De valami még ekkor sem volt teljesen rendben.
- Na jó, ezt nem kell komolyan venni. Vicc volt. Szóval, akkor volt egy harmadik típusú találkozásunk a másik klónjával. Király. Hogyan tovább? – tért vissza a régi énem, bár ez egyeseknek (Mateus-nak) nem igen tetszett.
- Megmondom. – kezdett bele. - Először is bizonyítod, hogy te vagy az igazi Kato. Egy nyíl bőven elég volt mára, és nem szívlelném, ha megint hátba támadna... egyikőtök. – a végén Arai-ra nézett, de ezek a szavak nekem is szóltak, valamint ez visszafelé is igaz volt, akármennyire is fejes.
- Egyikünk? Mégis hogy bizonyítsam, hogy én vagyok én? – háborodott fel Arai. Tény, hogy nekem sem tetszett a feltételezés.
- Ha ennyire biztos vagy ebben a klón dologban, akkor mitől félsz? – tettem fel a következő helyénvaló kérdést.
- Hogy győzzelek meg? Egy nyíl pedig bárkié lehet. Tudod, hány fegyver mágus használ íjat? Ez kevés lenne a bíróságon. – nem nagyon akartam már hozzáfűzni semmit.
- Hogy hívták a hajó kapitányát, aki elhozott mindannyiunkat a szigetre? – most komolyan? Na ne már.
- Hogyhogy mitől? Akivel harcoltam, az valószínűleg klón volt, de az előttem álló Mateus sem bizonyította még be, hogy ő nem az! – JACKPOT!!!! A nyertes Arai, Mateus mindenkiről meg akar bizonyosodni, de ő maga nem fedi fel az igazi kilétét.
- Borgos hajóin jöttünk ide, és a főtanácsost Amos-nak hívják. Egyéb kérdés? Nekem van: miért is csak én vagyok letesztelve?
- Mert neked nem jutott eszedbe. – mondta Mateus immár normálisan.
~ Aha, szüljél sünt.
- Komolyan, ha rajtad múlt volna akár egy másik klón is lehetnék és észre sem vennéd. Egyébként én csak veled harcoltam... vagyis a te klónoddal. De lásd kivel van dolgod: Mikor elindultunk nyomokat keresni az esőben, én egy fél pár kesztyűt találtam, míg te egy órát amibe bele volt vésve, hogy 'A halál markában mindörökké'. Arainál pedig egy véres kendő volt. Ez megnyugtatott? – Arai fellélegzett, és én is, végre mindegyünkről kiderült, hogy saját magunk eredeti kiadása vagyunk.
- Legyen, de csak most az egyszer. – válaszoltam, és megengedtem egy félmosolyt is.
- Na és akkor most merre is?
- Nem látok más utat, mint amiken jöttünk. Talán ha lenne egy tükör valahol...én azon keresztül jutottam ide. – mint mindenki más közülünk. Szerintem.
- Szerintem menjünk egyenesen előre ezen az alagúton, egyszer csak vége kell, hogy legyen! – mondta Arai, majd megpróbált elindulni.
- Mi? Nem tudok megmozdulni! – aha, király. Ez egyre jobb lesz.
- Királyak vagytok. Akkor én már meg sem próbálom. – közöltem velük az álláspontom. Baromi egyszerű, hárman vagyunk, társak, ha ők nem tudnak mozogni, én sem. Felesleges próbálkozni is.
- Oké, és akkor most már előléphet az, aki ezt tette. Csapdába ejtett, elkapott, úgyhogy mostmár nyugodtan előjöhet. – mondtam a nagy semminek, bár sejtettem, hogy van ott valaki, hisz egy ilyen csapdához, nyilván a közelben kell lennie a tettesnek.
- ... de én nem is mondtam, hogy nem tudok mozogni. – akadékoskodtt Mateus. Ő nem is mondta, de Arai igen. És se Arai nem tud, sem én, így valószínűleg ő sem. Kisakkoztam, nem vagyok teljesen hülye. Végül megjelent egy tag. Először csak a sziluettjét láttuk, aztán szépen lassan láthatóvá vált a teste egésze. Tudtam, hogy itt kell lennie valahol.
- A halál markába mindörökké... A halál markában mindörökké. – még mindig ez a szöveg. Kezd az agyamra menni. Ezt tudatván vele, meg is forgattam a szemem, ahogy az unottak szokták. Mikor végre teljes egészében láttuk, végre abba hagyta.
~ Köszönöm Istenem. Legyél bármelyik is! – végre. Már kezdett idegesíteni, és nem csak szimplán untam.
- Üdvözöllek titeket a birodalmamban! Nagyon, nagyon rosszul döntöttetek, hogy bemerészkedtetek az oroszlán barlangjába! – remek. Egy újabb gyökér, aki azt hiszi, hogy ő itt a Jani. Tuti, hogy csak egy csíra talpnyaló, aki próbál felülkerekedni a csapdába esett, tehetetlen nyuszikákon. A pasas közelebb lépett Arai-hoz.
~ Csak engedd ki, rögtön letépi a fejed. Ahogy én is, vagy Mateus is megtenné.
- Imádon a friss húsokat, főleg a te fajtádból. Igazán jól fogok veled szórakozni. – anyád! És még mosolyog is hozzá. Kétszeresen is a jó édes szülő anyukád. A fickó intett a karjával.
- Kaleidoscope. – ahogy kimondta ezt a szót, Arai körül tükrök materializálódtak, és közre fogták a lányt. Ezután közelebb lépett hozzánk, és így szólt:
- Nem tudom nektek mi lesz a sorsotok, erről csak is az úrnőm dönthet. Ahogy elnézlek titeket, nem vagytok valami ínyenc falatok, szóval nem tudok nyilatkozni jövőtökről. – őszintén? Cseszd meg a nyilatkozatodat a jövőnkről. A pasas rendre felmért minket, majd kicsit hátrált. Nem sokkal ezután egy női alak közeledett felénk. Formás, telt idomokkal rendelkezett, és nem lehetett túl nagy panasza az alakjára. Ha nem tudnám, hogy totál evil a csaj, lehet, hogy még be is próbálkoznék nála.
[color:abad= mediumslateblue]~ Ennek semmi értelme, Kato. Szeretném, ha egy kicsit lazítanál. Ha kell, ebben segíthetek. Nagyon jól el tudlak lazítani. – na igen, azt gondolom. De nekem még az életemtől is elment a kedvem, hogy a nő hangját konkrétan a fejemben hallottam. Totál, mintha a belső gondolataimba merültem volna, és saját magammal vitatnám meg a problémákat, csak most az én hangom helyett ennek a nőnek a hangja hallatszik.
- Hát megjöttél úrnőm? Már nagyon vártam, hogy mit fogsz hozzájuk szólni.
- Köszönöm Zeil, hogy vigyáztál rájuk, bár megsebezted őket, aminek nem nagyon örülök, de ezért majd megkapod a méltó büntetésed. – tudtam, hogy csak egy rohadt csicska. E mellett a félelemtes a nő hangja volt. Bár nem tudom mire számítottam, hisz a fejemben már hallottam, de mégis valahogy a fülemmel hallani teljesen másképp hatott.
- Nagyon sajnálom, nem akartam csalódást okozni! Legközelebb figyelni fogok. – dehogy fogsz. Ugyanígy fogsz eljárni. Mazohista perverz állat. És még a fél szeme sincs meg. Totál kattant a csávó, ez biztos.
- Ajánlom is! Nos, hát akkor ideje, hogy elvigyem őket egy kicsit kényelmesebb környezetbe. – még annyit sem tudtam mondani, hogy „fapapucs”, a nő csettintett, és a földalatti terem, ahol eddig voltunk semmivé lett Arai-val és Zeil-el együtt. Ennek nem örültem különösképp. Szegény Zeil. Egy fényes szobába kerültünk mind a hárman. A nő egy laza legyintéssel feloldotta a fogva tartó varázst, és végre ki tudtam nyújtóztatni elgémberedett tagjaimat. A szoba tisztára olyan volt, mintha saját napja lenne belül. Éppcsak nem égette ki a retinámat a fény mennyiség. Ezen felül a falakon arany díszítés futott végig, bár ennek remélem nem lesz szerepe a későbbiekben. A bútorok is ugyanilyen világosak, a falakon tájképek festménybe öntve. Király. Mondjuk az a csillár, ami a plafonról lógott, nekem nem tetszett. Ez valakire rázuhan, az tuti, hogy szörnyethal. Mateus nem látszott túlságosan meglepettnek, én viszont elismerően füttyentettem egyet a fényűzésre. Mert abból ez a terem eddig csillagos ötös.
- Foglaljatok helyet! Milyen itallal szolgálhatok? – na még mit nem. Elkapnak, végigszenvedjük magunkat ezeken a hülyeségeken, és most még italt is fogadjunk el. Bocs, ha kicsit nem bízom benned, csajszi.
- Úgy vélem nem ez a megfelelő pillanat az ilyesmikre – udvariaskodott Mateus.
- Igyon maga, úgy is olyan rosszul néz ki. – de tényleg. Mint aki három napja nem aludt. Vagy nem tudom. Lehet, hogy előnytelen számára ez a sok fény.
- Ugyan már, egy ital még sosem ártott senkinek, de ha így gondolják, kérem, legalább egy kis ülőhellyel had kínáljam meg önöket! – nem kell! Mit nem értesz? Nem vagyok szomjas. Vagyis igen, de tőled nem fogadok el semmit.
- Szerinted? – néztem Mateus-ra. Végül úgy döntöttünk, hogy leülünk végül. Ja, persze. Ahogy leültünk rögtön láncok fontak körbe, és megint nem tudtunk mozdulni. Képzeld el, mi lett volna az italban.

Kijáratot azt nem találtam, viszont más valamit rögtön sikerült észrevennem: Mateus teste elkezdett porrá válni ! A porok a szemeim előtt hullottak a földre, én pedig értetlenül néztem ezt, azonban gondolkodni már nem volt időm: a szobában lévő tükrök váratlanul szétrepedtek, és szilánkjai úgy repültek szét, mintha puskacsőből lőtték volna ki őket, ezer irányba. Reflexből legugoltam, a fejemet a karjaimmal igyekeztem védeni, pár tükördarab azonban így is eltalált, pár helyen felsértették a bőrömet, néhol elszakadt a ruhám, és a fru-frumból is leesett egy tincs, szerencsére azonban nem tettek komolyabb kárt bennem. Ezek után viszont egy sötét alagutat fedeztem fel magam elött. Sosem szerettem a kivilágítatlan és szűk helyeket, ezért próbáltam más kijáratot találni a szobából. Körbenéztem, de nem találtam semmit. Csak azt a bizonyos mondatot hallottam egyre hangosabban: "A halál markában mindörökké..." ~Ez őrjítő ! Ha ez még mindig hangosabb lesz, én bele fogok bolondulni ! Nincs más választásom: el kell indulnom azon az alagúton, nincs más kijárat !~ Gondoltam, és elindultam a sötétbe. Miközben az alagútban sétáltam, az egyik kezemmel végig fogtam a falat. ~Nem látok a sötétben, és már így is elég veszélyes és furcsa ez a hely... Mateus teste csak szétporladt az előbb. Márpedig egy ember teste nem szokott csak úgy magától porrá válni ! Ha így lenne, nem tudnánk őket eltemetni, és akkor nem is lennének temetők. Igen, ez így van. Viszont akkor az a test nem is lehetett igazi ! Biztos csak egy másolat volt, az igazi Mateus klónja !~ Gondolkodtam, és eközben mintha úgy éreztem volna, hogy hajszálak simogatják a testemet. Megpróbáltam lesöpörni őket, de nem volt ott semmi. A hajszálakat pedig még azután is ugyanúgy éreztem. Egy idő után viszont már nem tettem különössebb jelentőséget neki, úgy hittem, nyilván csak képzelődök. Végül a hosszú séta után végre megláttam a fényt az alagút végén, és megkönnyebbültem tettem meg az utolsó lépéseket. A helyiségben, ahová értem, megdöbbenésemre megláttam a társaimat, akikkel a küldetésre jöttem: Katot és még Mateus is ! Döbbentem néztem rájuk. ~Ezek itt most az igazi Mateus és Kato, vagy ők is csak... másolatok ?~ Végülis Mateus szólalt meg először:
- Tudtam! Tudtam, hogy rendes ember nem porlad szét ha meghal ! - kiáltott rá Katora. - Maradj a helyeden Kicsilány, különben rólad is azt fogom gondolni, hogy az ellenségem vagy !
~Most rólam beszél...?~
- Én ? Ami azt illeti, te támadtál rám, vagy a klónod, így inkább nekem kellene ugyanezt mondanom neked ! - válaszoltam felháborodottan Mateusnak, és hátrébb léptem tőle.
- Állj, állj, állj ! - kiáltotta Kato. - Most ha te rá támadtál, én pedig rád, Arai, te pedig én rám, akkor itt most mi is van ? - kérdezte Kato. ~Jó, ez így tényleg nagyon zavaros. Ezek szerint mindannyiunk harcolt valamelyikünkkel.~ - Nem mellesleg Arai teste is szétporladt. - közölte Kato.
~Az enyém ? Az nem lehet. Akkor az nyilván csak egy klón volt Az is.~
- Nem én támadtam rád. Te támadtál rám ! - válaszolt Mateus Katonak, majd felém fordult. - Én pedig még csak nem is láttalak, amióta lezuhatunk a csatornába... És miféle klónról beszélsz ?
- Arról a klónról, akiről azt hittem, hogy te vagy, de kiderült, hogy nem, mert szétporladt, amikor már halott volt. Ja, és onnan tudom, hogy klón volt, hogy teljesen olyan volt, mint te, de nem lehetett te, ha egyszer már szétporladt ! - magyaráztam izgatottan Mateusnak. - Ja, és igenis te támadtál rám, határozottan emlékszem ! Különben miért harcoltunk volna ? - tártam szét a kezeimet.
- Hogy támadtam volna rád, ha én közben Arai-al voltam elfoglalva ? - tette fel a kérdést Kato Mateusnak. - Milyen voltam, vagyis milyen volt az a másik Kato ? - tette fel a kérdést.
- Hogy hogy azt hitted, de aztán mégsem ? Nem lehettem én. Én Katoval harcoltam, nem veled. - magyarázta nekem Mateus, majd Kato felé fordult. - Mi az, hogy milyen ? Te voltál, még a nevedre is halgattál.
- Miért ne hittem volna azt ? Az a valami vagy valaki teljesen olyan volt, mint te, csak állandóan harcolni akart, meg utálta a mágusokat. Ezt leszámítva semmiben sem különbözött tőled, aki most velem beszélsz ! Még meg is kérdeztem, azt mondta, hogy ő Mateus. - bizonygattam neki a saját igazamat. ~Azok után, amit átéltem, legalább higgyenek már nekem !~
- Nem, nem úgy értem. Viselkedésre is olyan volt, mint én ? Vagy voltak eltérések ? - kérdezte Kato Mateust. - Mert Arai nem sokat beszélt, legalábbis az az Arai akivel én küzdöttem.
~Hát akkor az a klón pont az én szemályiségem ellentéte lehetett.~
- De hát én nem utálom a Mágusokat, én az... mindegy. Ha ezt mondta akkor az biztos nem én voltam. - állította Mateus, majd válaszolt Kato kérdéseire is. - Utáltál. Mindennél jobban halottnak akartál tudni. Plusz itt egy nyíl egyenesen a vállamból. - mondta, majd egy kettétört nyílveszzőt dobott elé. - Ismerős ?
- Így hát az a valami valóban csak egy klón volt. - szólaltam meg nyugodtan. ~Végül helyes volt a következtetésem !~
- Ez fura. Én sosem mondtam, hogy utállak. És egy nyíl nem bizonyít semmit. Mondjuk tény, hogy nem vagy a szívem csücske. - mosolyodott el Kato. - Na jó, ezt nem kell komolyan venni. Vicc volt. Szóval, akkor volt egy harmadik típusú találkozásunk a másik klónjával. Király. Hogyan tovább ?
~Jó kérdés. Egyáltalán hol vagyunk ezúttal ?~
- Megmondom. - válaszolt Mateus. - Először is bizonyítod, hogy te vagy az igazi Kato. Egy nyíl bőven elég volt mára, és nem szívlelném ha megint hátba támadna... egyikőtök. - nézett rám gyanakvóan Mateus.
~Én ? Méghogy én ! Mit képzel ez rólam ?~
- Egyikünk ? Mégis hogy bizonyítsam, hogy én vagyok én ? Mellesleg azt sem szívesen venném, ha te a továbbiakban a hátam mögött járkálnál, végülis, te támadtál rám, vagyis a klónod. - mondtam Mateusnak.
- Ha ennyire biztos vagy ebben a klón dologban, akkor mitől félsz ? - kérdezte Kato tőlem. ~Hogyhogy mitől ? Azt hiszem, ez a fiú még mindig nem érti rendesen a dolgokat.~ - Hogy győzzelek meg ? - tette fel a kérdést Kato Mateusnak. - Egy nyíl pedig bárkié lehet. Tudod, hány fegyver mágus használ íjat? Ez kevés lenne a bíróságon.
~Ez igaz, de most nem a bízóságon vagyunk. Egy bíróságon törvények vannak, én viszont a saját elveim alapján gondolkodok.~
- Hogy hívták a hajó kapitányát, aki elhozott mindannyiunkat a szigetre ? - szegezem a kérdést Mateus Katonak.
~Mégha válaszolni is tud, akkor sem biztos, hogy ő az. És ez Mateusszal kapcsolatban is igaz. Majd mindját el mondom én neked, hogy mitől félek !~
- Hogyhogy mitől ? Akivel harcoltam, az valószínűleg klón volt, de az előttem álló Mateus sem bizonyította még be, hogy ő nem az ! - magyaráztam Katonak.
~Ha már egyet csináltak, kettőt mért ne tudnánk ?~
- Borgos hajóin jöttünk ide, és a főtanácsost Amos-nak hívják. - válaszolt kis idő múltán Kato Mateusnak. - Egyéb kérdés? Nekem van: miért is csak én vagyok letesztelve ?
- Mert neked nem jutott eszedbe. - szólt Mateus Katohoz. Úgy látszik, őt meggyőtzék a hallottak. - Komolyan, ha rajtad múlt volna akár egy másik klón is lehetnék és észre sem vennéd. Egyébként én csak veled harcoltam... vagyis a te klónoddal. De lásd kivel van dolgod: Mikor elindultunk nyomokat keresni az esőben, én egy félpár kesztyűt találtam, míg te egy órát amibe bele volt vésve, hogy 'A halál markában mindörökké'. Arainál pedig egy véres kendő volt. Ez megnyugtatott ? - kérdezte Mateus Katotól.
Engem személy szerint megnyugtatott Mateus válasza, bár még mindig ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha a klón is tisztában volt Mateus emlékeivel ? Ezt már nem tudhatom meg.
- Legyen, de csak most az egyszer. - válaszolt Kato. - Na és akkor most merre is ?
- Nem látok más utat mint amiken jöttünk. Talán ha lenne egy tükör valahol...én azon keresztül jutottam ide. - mondta Mateus.
- Szerintem menjünk egyenesen előre ezen az alagúton, egyszer csak vége kell, hogy legyen ! - mondtam, majd megpróbáltam megmozdulni, de nem ment. A testen nem mozdult. - Mi ? Nem tudok megmozdulni !
A szó szoros értelmében, egyik pillanatról a másik nem tudtam megmozdítani még a legkisebb ujjamat sem.
- Királyak vagytok. Akkor én már megsem próbálom. - jelentette ki lemondóan Kato. - Oké, és akkor mostmár előléphet az, aki ezt tette. Csapdába ejtett, elkapott, úgyhogy mostmár nyugodtan előjöhet. - mondta bele a sötétségbe Kato.
- ... de én nem is mondtam, hogy nem tudok mozogni. - jegyezte meg Mateus.
Ezután a hátam mögül egy férfi hangját hallottam, aki a már jól ismert mondatot hajtogatta, nevetéssel: "A halál markában mindörökké..." Ahogy közeledett, végül kirajzolódott az alakja: egy fiatal, huszonéves férfi volt az, hosszú, szőke hajjal, sárga szemmel, a bal szemét egy fekete szemkötő takarta, és egy díszes, kék-fehér-fekete talárt viselt. Hideg szemekkel bámult ránk.
- Üdvözöllek titeket a birodalmamban! Nagyon nagyon rosszul döntöttetek, hogy bemerészkedtetek az oroszlán barlangjába !- szólalt meg a férfi, majd odalépett hozzám, megfogta az arcomat, és maga felé húzta. Nagyon ellenemre volt ez a mozdulat, de nem tehettem ellene semmit. A rosszabb viszont az volt, hogy így most teljesen kiszolgáltatottak voltunk neki... - Imádon a friss húsokat, főleg a te fajtádból. Igazán jól fogok veled szórakozni. - A szavai semmi jót nem sejttettek. És már cselekedett is: fölemelte a kezét, majd a tenyerével egy félkört írt le a levegőbe. - Kaleidoscope.
Erre megjelent körülöttem egy tükörbörtön, de megmozdulni még mindig nem tudtam. Ezután az a férfi a többiek felé fordult.
- Nem tudom nektek mi lesz a sorsotok, erről csak is az úrnőm dönthet. Ahogy elnézlek titeket nem vagytok valami ínyenc falatok, szóval nem tudok nyilatkozni jövőtökről. - nézegette a társaimat az idegen. Ezután egy női alak tűnt fel a látóteremben, lassan közeledett felénk. A nő nagyon szép volt, egy ideál szépség: hosszú, csillogó fekete haja volt, smaragzöld szeme. Az alakja tökéletes, és az ő ruhája is, akárcsak a férfié, gyönyörűen díszített volt, és ő is szemkötőt viselt. Egyszerűen minnél többet néztem, annál tökéletesebbnek láttam.
- Hát megjöttél úrnőm ? Már nagyon vártam, hogy mit fogsz hozzájuk szólni. - szólt hozzá a férfi.
~Tehát ez a nő is az ellenségünk. Milyen kár.~
- Köszönöm Zeil, hogy vigyáztál rájuk, bár megsebezted őket, aminek nem nagyon örülök, de ezért majd megkapod a méltó büntetésed. - szólalt meg a nő, és én úgy hallottam, hogy egyenesen a fejemben szólalt meg a hangja. Majd megsimogatta a férfi, vagyis Zeil arcát, az pedig meghajolt előtte.
- Nagyon sajnálom, nem akartam csalódást okozni ! Legközelebb figyelni fogok. - szabadkozott a férfi.
- Ajánlom is! Nos hát akkor ideje, hogy elvigyem őket egy kicsit kényelmesebb környezetbe. - mondta a nő, majd csettintett egyet, és én rögtön egy másik helyen találtam magam, mintha valami bűvésztrükk lett volna. Egy gyönyörű, díszes szobában voltam, ami hozzá hasonlóan szép bútorokkal volt berendezve, a falakon még festmények is voltak. De amint megérkeztem, éreztem, hogy láncok fonódnak rám, és azok lekötöztek. Megpróbáltam lefeszíteni magamról a láncsokat, de nem ment. Körbenéztem a szobában: de nem volt ott senki, rajtam és Zeilen kívül. De az egyelőre nem csinált semmit, csak egy mondatot intézett hozzám:
- Várj itt türelmesen, mert a halál markában maradsz mindörökké... - mondta a férfi sejtelmesen, és ijesztően.

Ha még csak egyszerű láncok lettek volna, még meg is emeltem volna a kalapom és talán még kitörni se próbáltam volna eleinte, de ahogy megfeszültek a láncszemek úgy éreztem, hogy gyengül az erőm.
~ Mágia-blokkoló láncok? Ez nagy divat manapság. ~
Kato felé pillantottam akinek ugyan úgy nem tetszett a dolog, hogy megfosztják a mágikus erejétől, és most feszülten kezdte rángatni a karját, már amennyire engedi a lánc.
Dühösen a Nő felé pillantok. Tudtam jól, hogy ez a barátságos megjelenés csak álca, de ettől most egyáltalán nem éreztem jobban magam.
- Tudjátok, ez csak biztonsági eljárás. - szabadkozott - Nem akarlak titeket bántani, de azt sem szeretném, ha ellenem fordulnátok, azt meg kell akadályozzam. Nem a szigeten élők vagytok…erre már akkor rájöttem, amikor beléptetek a barlangba. ~ Mondtam, hogy már az eleje csapda volt ~ Jót szórakoztunk rajtatok, főleg, amikor a klónjaitokkal harcoltatok! - nevetett fel
~ Szóval tényleg az Ő műve volt. Tekintve helyzetünket, a Kato aki mellettem van akkor tényleg valódi. ~
- Azt is tudom, miért vagytok itt! De szeretném, ha elmondanátok, hogy ki volt a megbízótok?
~ Tudja miért, de nem tudja kitől? Ezt most hogy? ~ gondoltam magamban majd hirtelen minden eltompult, kellemes melegség öntött el, és akaratlanul is de abbahagytam a láncok feszegetését.
A nő felém fordult majd kezével megérintett. Érintése olyan volt mint tomboló forróságban a lágy szellő... vagy legalábbis erre emlékeztetett. Hirtelen egy pillanatra elfeledkeztem helyzetemről és szólásra nyitottam a szám:
- A szigeten élők kerestek fel minket. Valami Álmos főtanácsos adta ki a felkérést.
- Nem véletlen Amos? - javított ki Kato.
- Ő küldte a felkérést és útközben találkoztunk. - tette hozzá.
- Sose voltam jóban a nevekkel. - ismertem el, mert hát nincs mit tagadni rajta, ez van.
Ekkor egy teljesen idegen hang ütötte meg a fülemet. Nem, azt hiszem nem is ez a jó szó rá. Inkább mintha a fejemben hallottam volna, olyan volt mint bármely másik gondolatom, csak ez nem az enyém volt. Valaki más hangját hallottam a fejemben:
~ Kérlek, segítsetek!!! Halljátok a hangomat…tudom! Ne engedjétek, hogy a fejetekbe férkőzzön! Próbáljátok kizárni a hangját és mindent, amit csinál! ~
~ M-most mi van? ~ Az idegen női hang, gombostűként szúrta ki körülöttem a buborékot ami eltakarta előlem a valóságot. A valóságot, hogy le vagyok láncolva, a valóságot, hogy blokkolják a varázserőm, és a valóságot hogy nekem itt dolgom van és nincs időnk bájcsevegni! Meg kell találni a hercegnőt és kivinni innen amilyen hamar csak lehet!
A felismerés lámpásként gyulladt bennem.
~ A Hercegnő! ~
- Ez király. - szólt Kato teljesen váratlanul.
- Parancsolsz?
~ Király? Mégis mi lehet olyan nagyszerű? ... Várjunk csak, a Hercegnő többesszámban beszélt tehát neki is hallania kellett! ~
- Ja, semmi, csak ez az egész helyzet. Tudja, akció meg rabság, meg ilyenek. - magyarázkodik Kato, amint rájött hogy a kelleténél két szóval többet mondott.
- Legközelebb az én részemet is átveheted! - szólok rá szúrós szemmel jelezve, hogy most már eleget beszélt mára.
A nő úgy tűnik nem gyanít semmit, felállt a helyéről, majd mikor tekintete nem minket figyelt éreztem, hogy gyengülnek a láncok és kezdem vissza szerezni a varázserőm.
~ Mit is mondott a Hercegnő? Próbáljuk kizárni a hangját, és a tetteit. Gyerünk, menni fog ez! ~ unszoltam magam.
Éreztem, ahogy a Varázserő lassan visszatér hozzám, de ez még kevés, és a láncok is túl szorosak ahhoz, hogy kiszabaduljak.
~ A szempánt…a szempánt alatt…szabaduljatok ki és vegyétek le a szempántját!!! ~ hangzott ismét a hercegnő hangja.
~ Mi? De hogyan? Mi se jó dolgunkban nem teszünk semmi. ~ válaszoltam gondolatban, de úgy tűnik ez csak egy egy irányú kommunikációs lehetőség. Hiába mondok, azaz gondolok bármit is, csak siket fülekre találok.
- Sosem fogom engedni, hogy a Hercegnő visszatérjen ennek a szigetnek az uralkodásához. - kezdett bele a mesedélutánba a nőszemély, én pedig éreztem ahogy a láncok ismét csak egyre lazábbak lesznek. - Tönkretett és száműzött ide…mint valami leprást…pedig semmit sem kértem tőle, csak had legyek a szerelmemmel…engedje át nekem őt…de még erre sem volt képes…a szüleink mindig is őt szerették jobban. Mindig ő volt a tökéletes és mindent ő kapott meg. Bármit csinálhattam nekik semmi sem számított.
Fogva tartónk kezdett egyre feldúltabb lenni, és már-már egyáltalán nem figyelt ránk. Ránk akik eközben már lassan visszaszereztük teljes Varázserőnket, és már csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy kitörhessenek.
~ Nos ez sok mindent megmagyaráz. ~ gondoltam majd szólni akartam hogy húzzam még kicsit az időt, de Kato gyorsabb volt:
- Hm, véletlen nem Zeil volt a szerelme? - kíváncsiskodott.
- Kizárt, Zeil most lépett le a Kicsilánnyal. - szólok bele.
- És szerinted ez jelent valamit?
~ Ilyen felfogással biztos nyerő a komolyabb kapcsolatok terén ~
- Mindenképpen azt, hogy Zeil pedofil, ergo nem izgatják az ilyesféle nők. - mondom csevegő hangon teljesen figyelmen kívül hagyva a Nőt előttünk.
- Felteszem te is hallottad amiket Arai-nak mondott. - mondom enyhe undorral a hangomban.
- Ha pedofil lennék, akkor is félre tenném az ilyen nézeteimet. - szólt szemét fogva tartónkon pihentetve.
- Csendet! - emelte fel a hangját a nő majd elkezdett fől-alá járkálni a szobában.
Lassan itt az idő cselekedni, bár nem néztem rá, nehogy gyanús legyen, de biztos vagyok benne, hogy Katonak már nagyon szabadulhatnéka van.
- Igaz is, nem beszélhetünk így egy hölgy előtt. Szegénynek így is elég baja van a hugicájával. - folytattam a bájcsevejt, mire a nő felém fordult. Ekkor éreztem ahogy a láncok megfeszülnek, de nem törődtem velük. Ideje bevetni egy kis pszichológiai hadviselést.
- Beletaláltam, igaz? A hercegnő a kicsi hugica akinek mindent megengedtek a szülei, míg magát semmibe vették. - érzem ahogy a láncok egyre feszülnek, ahogy felém közelít a nő, szemét le nem eresztve rólam.
- De ez nem volt elég, még az egyetlen szerelmét is elvették, mit elvették elcsábították magától. Persze maga mindent megpróbált, de mire ment vele? A hugica trónra lépett, magát meg elfelejtették! Kitörölték, mintha csak egy hibás feljegyzés lenne a családfán. - éreztem, hogy egyre jobban feszítem a húrt, a következő mondatom akár az utolsó is lehet.
- Nem is hibáztathatja senki azért amit tesz.
- Dehogynem, én igen. - vág közbe Kató láncaitól megszabadulva. - Értjük, mit akartál, de ennyi elég lesz. Ez nem mentség a tettekre. Majd megérted, ha bekerülsz egy céhbe.
Azzal megidézte fegyverét - valami csatakést vagy ilyesmit - és vadul rátámadt vele a nőre.
Úgy tűnik a nő nem minden ok nélkül volt képes arra amire. Kato meg se tudta érinteni, nem hogy megsebezni.
Míg ketten harcoltak, én gyorsan kibújtam a láncok alól, majd eszembe jutott amit (feltételezhetően) a hercegnő mondott.
~ A szemkötője kell nekünk! ~
Nem is haboztam sokat, a szoba fala mentén megkerültem a nőt majd hirtelen lefogtam hátulról.
A nő látszólag nem számított rám, így aztán sikerült meglepnem és ezzel elég időt nyerni, hogy megszerezhessük azt a szemkötőt.
Erősebb mint hinné az ember, alig bírom tartani de végül sikerült levenni róla Kato segítségével.

Spoiler:

A baj az volt a láncokkal, hogy nem szimplán láncok voltak. De nem ám! Mágikusan megerősített, varázserő elszívó, megbuherált védelmi rendszer biz-basz láncok. Azok kötöztek minket oda a székhez. Bevallom, beparáztam, és meg is lepődtem. A karomat kezdtem el rángatni, mintha ez valamit segítene, de persze semmire sem mentem vele. Remek. Mateus kissé dühösen nézett a nőre, de ez korántsem tükrözött minden, szerintem. Az én részem legalábbis nem volt benne.
- Tudjátok, ez csak biztonsági eljárás. – kezdett bele a nő, de ez nem volt más, csak magyarázkodás. Hittem is neki, meg nem is. Ott volt a szememben a tüske, hogy ha lekötözött, akkor valamennyire tart is tőlünk, ami nekünk jó hír, ám erre rátett egy lapáttal, hogy még a varázserőnket is elszívatja. A másik oldalról meg ott volt, hogy tényleg csak biztonsági eljárás, ami viszont érthető. Egy bizonyos fokig.
- Nem akarlak titeket bántani, de azt sem szeretném, ha ellenem fordulnátok, azt meg kell, akadályozzam. Nem a szigeten élők vagytok…erre már akkor rájöttem, amikor beléptetek a barlangba. Jót szórakoztunk rajtatok, főleg, amikor a klónjaitokkal harcoltatok! – itt egy kicsit felnevet, én meg csak felhúzom a szemöldököm. Azért ennyire nem volt vicces. - Azt is tudom, miért vagytok itt! De szeretném, ha elmondanátok, hogy ki volt a megbízótok?.
~ Nem szívesen adom ki a megbízóim nevét. Óvintézkedés, tudja? – gondolom magamban, de hangosan már nem mondom ki, nehogy felbosszantsam. A nő odalép hozzánk, és először Mateus, majd az én arcomon simít végig a kezével. Az érintése kellemes, és melegség tölt el, de megint az a fránya kettősség, ugyanis van benne valami hideg is, és egy fura érzés. Mintha meg akarna babonázni. Az a tippem, hogy hasonló történt Mateus-szal is, már a reakcióiból ítélve. Az enyémek is pont ugyanazok voltak: ellazultam, mintha kissé megnyugodtam volna, és nem próbáltam tovább én sem kitörni. Hát ennyi volt, itt a vég Kato, nincs tovább. Az öreg fekete csuhás, a Kaszás eljön érted, és nem menekülhetsz. Ez a nő tuti kicsinál. Két dolog biztos; egy: nem adom könnyen a bőröm, és kettő: ha mégis itt a vég, akkor utoljára majd jól a Kaszás képébe röhögök.
- A szigeten élők kerestek fel minket. Valami Álmos főtanácsos adta ki a felkérést. – kezd bele Mateus, és úgy dalol, mint egy nádi poszáta. A baj az, hogy nem nagyon foglalkozom vele, sőt, még folytatom és rá is kontrázom.
- Nem véletlen Amos? – javítom ki Mateus-t. - Ő küldte a felkérést és útközben találkoztunk. – folytatom és fejezem be.
- Sose voltam jóban a nevekkel. – ezen kicsit elmosolyodom, de semmi több. Mielőtt szólni tudnék, egy teljesen más hangot hallok a fejemben. A nőét már ismerem, és hallottam elégszer, hogy felismerjem. Ez biztos, hogy másé.
~ Kérlek, segítsetek!!! Halljátok a hangomat…tudom! Ne engedjétek, hogy a fejetekbe férkőzzön! Próbáljátok kizárni a hangját és mindent, amit csinál! – mi a fene? Ez kinek a hangja. Zavartan körbenézek, de csak a szemem mozog, a fejem nem, nehogy gyanút keltsek.
~ Ki vagy te? És mit keresel a fejemben? Már az előzőt is utáltam, téged sem foglak jobban megtűrni. – válaszolom a hangnak a fejemben.
- Ez király! – kiáltok fel hirtelen. Úgy érzem, hogy az erőm kezd visszatérni. Mintha a láncok elvesztették volna ellenséges erejüket, és nem szívnák többé a varázserőm.
- Parancsolsz? – kérdezi a nő értetlenül.
- Ja, semmi, csak ez az egész helyzet. Tudja, akció meg rabság, meg ilyenek. – próbálok improvizálni, és ezzel remélhetőleg kivágtam magam, ugyanis majdnem sikerült lebuktatni az erőnk visszatértét. Kato, te gyökér!
- Legközelebb az én részemet is átveheted! – Mateus nem tűnt túl boldognak, de hát ez van, istenem. De végeredményben jól jöttünk ki, mert nem buktunk le.
~ A szempánt…a szempánt alatt…szabaduljatok ki és vegyétek le a szempántját!!! – hallom megint a hangot. Ellenség nem lehet, ha támadásra buzdít, bár még nem zárom ki a lehetőségét. Szerezzük meg a szempántját.
~ Remek, de hogyan? A láncok gyengülnek, ez stimmel, de ez nem jelenti azt, hogy el is tudunk bánni vele ketten. – válaszolom a hangnak.
- Sosem fogom engedni, hogy a Hercegnő visszatérjen ennek a szigetnek az uralkodásához. – szólal meg a nő. Éreztem, hogy most jön a története, így a láncok további gyengülését figyelmen kívül hagytam, és inkább hátradőltem, kényelmesen, már amennyire ilyen helyzetben lehet kényelmesen ülni, és vártam, hogy had szónokoljon.
- Tönkretett és száműzött ide…mint valami leprást…pedig semmit sem kértem tőle, csak had legyek a szerelmemmel…engedje át nekem őt…de még erre sem volt képes…a szüleink mindig is őt szerették jobban. Mindig ő volt a tökéletes és mindent ő kapott meg. Bármit csinálhattam nekik semmi sem számított. – klasszikus. A történetére megforgattam a szemem. Azt hittem valami izgalmasabb lesz.
- Hm, véletlen nem Zeil volt a szerelme? – kérdeztem kíváncsian.
- Kizárt, Zeil most lépett le a Kicsilánnyal.
- És szerinted ez jelent valamit? – firtattam tovább.
- Mindenképpen azt, hogy Zeil pedofil, ergo nem izgatják az ilyesféle nők. – kötötte az ebet a karóhoz Mateus. - Felteszem te is hallottad amiket Arai-nak mondott. – miért ne hallottam volna. Kérdőn néztem rá.
- Ha pedofil lennék, akkor is félre tenném az ilyen nézeteimet. – vázoltam fel az elméletemet.
- Csendet! – úgy látszik nem bírta tovább. Mintha sikerült volna kihozni őt a sodrából. Vajon ez most jó, vagy rossz lesz nekünk?
- Igaz is, nem beszélhetünk így egy hölgy előtt. Szegénynek így is elég baja van a hugicájával. – tett rá Mateus még egy lapáttal. A nő Mateus felé fordult, és úgy néz ki, hogy rá kezdett koncentrálni, mert a láncaim még tovább lazultak. Nekem ezek szerint jót jelentett a nő dühe, bár abban nem voltam biztos, hogy Mateus-nak is hasonló tapasztalata lenne ezen a téren. Magánakcióba kezdett, én pedig kíváncsi voltam, hogyan sül el a kis játéka majd.
- Beletaláltam, igaz? A hercegnő a kicsi hugica akinek mindent megengedtek a szülei, míg magát semmibe vették. – a nő egyre közelebb került Mateus-hoz, aki folytatta.
- De ez nem volt elég, még az egyetlen szerelmét is elvették, mit elvették elcsábították magától. Persze maga mindent megpróbált, de mire ment vele? A hugica trónra lépett, magát meg elfelejtették! Kitörölték, mintha csak egy hibás feljegyzés lenne a családfán. – pattanásig feszültek a húrok. A levegő is megfagyott a teremben. Azt vártam, hogy a nő mikor cselekszik, és Mateus feje mikor hull alá a testéről. Megérdemelte volna.
~ Méghogy nem beszélünk így vele. – végülis mindegy volt már.
- Nem is hibáztathatja senki azért amit tesz.
- Dehogynem, én igen. – itt égető szükségét éreztem közbe szólni, bár lehet, hogy botor döntés volt. - Értjük, mit akartál, de ennyi elég lesz. Ez nem mentség a tettekre. Majd megérted, ha bekerülsz egy céhbe. – néztem Mateusra a végén, remélve, hogy nem egy törvénytelen céh tagja lesz majd a jövőben. Mivel a láncaim most voltak a leglazábbak, itt volt az idő. Nem tudom miért cselekedtem így, de ha ezt mondta a jó hang a fejemben, hát üsse kavics. Megidéztem a khukri-t, amivel rögtön rá is támadtam a nőre, nem hagyva neki védekezést. Nem kicsit lepődött meg, ami érthető, ugyanis gyakorlatilag mostanra nem kellene varázserőnknek lennie, így nem hogy fegyvert megidézni, de még felállni sem kéne bírnunk. Vadul támadtam, de mindet rendre elkerülte. Pokoli jól mozgott, azt meg kell hagyni. Egy csapás balról nyakra, leguggol, egy vágás átlósan a jobb válltól lefelé, elhajol. Egyszerűen nem értettem, hogy hogyan képes ilyen jól felvenni a versenyt. Bár a mágiájáról nem tudtunk semmit egyelőre, az kiderült, hogy nem kispályás, és biztos, hogy iszonyat erős. Mateus egy újabb baloldalra mért csapásnál jelent meg a nő háta mögött, és legjobb tudása szerint le is fogta őt. A nő rángatózott kicsit, ki akart szabadulni, de nem ment neki. Remek munka. Egy darabig csak álltam a nővel szemben. Próbáltam kiélvezni a pillanatot, de nem akartam nagyon elhúzni. a khukri pengéjével a nő szemkötője alá nyúltam, és egyetlen rántással letéptem róla.

Egy kis zene-bona a posthoz :

Bár fogalmam sem volt, hogy Zeil miért hagyta el a szobát, miután fogságba ejtett, de ez történt, és így lehetőségem nyílt meg figyelni a szobát. Körbe néztem, és egy csomó tükröt láttam. ~Hát, ez a szoba sem különb a többitől. Eddig összesen három szobát láttam ebből a helyből, de mindenhol volt valamennyi tükör.~ Az egyik tükröt nézve megláttam Zeilt, amint épp belépett a szobába. Magával hozott egy kis dobozkát is. Elképzelésem sem volt, hogy mi lehet benne.
- Tudod, mi most egy kicsit szórakozni fogunk. - szólalt meg Zeil, miután lerakta a dobozt az asztalra.- Az úrnőm megengedte, hogy bármit csinálhatok veled és ahogy elnéztem nagyszerű kísérleti alany leszel.
~Kísérleti alany ? Mihez ? Vajon miféle kísérleteket végezhet ez az őrült ?~ Borzongás futott végig a testemen, a félelem és az aggódás úgy szőtte be magát egyre beljebb a szívembe, mint valami pók a hálóját. Ösztönösen újra megpróbáltam magamról lefeszíteni a láncokat, de az eredmény úgyanaz maradt, mint az előbb.
- Kár is erőlködnöd, mert nem fogsz tudni innen kiszabadulni.- folytatta mosolyogva a férfi.- Remélem nem voltak nagy terveid a jövőben, mert nemsokára már az én szolgálatomban fogsz állni.
- De igenis voltak, és még vannak is !- kiáltottam fel, miközben anyámra gondoltam. -Nem fogok a te szolgálatodba állni !- kontráztam rá Zeil szavaira.
Ezután a férfi elővett a dobozból néhány furcsa eszközt, majd csettintett, és a szoba átalakult: eltűnt a csodálatos berendezés, és a helyét egy őrült stílusú laboratórium vette át, tele mindenféle fura eszközökkel... És, talán ez irónikus, de ebben a helyiségben valamiért nem láttam egyetlen tükröt sem. Ennek ellenére mégis mehetnékem volt már erről a helyről.
- Remélem nem félsz a tükröktől…ők mindig azt mutatják, ami a valóság…sosem hazudnak…- fordult felém Zeil, őrült mosollyal az arcán.
~Ez valóban így van, kivéve talán... a görbe tükör ! Jaj, egek, miken gondolkodok ilyen helyzetben ! Most mindenáron arra kell módot találnom, hogy kiszabaduljak innen ! Bárcsak segítene valaki !~ Ezután hirtelen furcsán kezdtem érezni magam, és hallottam egy női hangot, de nem kívülről, hanem belülről, a fejemből !
"- Figyelj rám, ha eltávolítod a szemkötőjét a saját maga fogságába esik és belekerül a saját tükör világába! Sietned kell és ne feledd nem nézhetsz a szemébe!"- tanácsolta a hang.
~Ki vagy ? És honnan tudod ezt ?~ Kérdeztem az ismeretlen hangtól, de csak magamban. Választ azonban nem kaptam. ~Nem tudom, ki sietett a segítségemre, de az biztos, hogy igaza van: Zeil egyre közelebb jön hozzám !~ Ekkor valami furcsát vettem lszre: ahogy Zeil közeledett, úgy áramlott belém a mágikus erő ! Nem tudom, hogyan, de valahogy sikerült elszívnom Zeil mágikus erejének egy részét. Ki tudja, talán megint az a titokzatos nő segített, aki megszólalt a fejemben. ~Ezzel az erővel már le tudom szakítani magamról a mágikus láncokat ! De akkor hogyan veszem le a szemkötőjét ? Mert mindenképp gyorsan és meglepetésszerűen kell cselekednem. El kell hitetnem Zeillel, hogy semmi sem változott.~
- Tudod, még a tükrök sem mindig azt mutatják, amit látunk.- kezdeményeztem beszélgetést, de csak azért, hogy eltereljem a figyelmét.
- Miért ? Mégis mire gondolsz ?- kérdezett vissza Zeil, és közben még közelebb lépett hozzám.
- A tükrök talán valós képet mutatnak, de az mégsem az igazság. ... A valóság az az, amit az ember lát és felfog a szemével. ... Minden személy, tárgy, dolog, történés olyan és az, amit az ember lát benne. És ez az igazság.- mondam, komolyan, mélyen a férfi szemébe nézve. ~Egek, mi ez ? Mi a fenét mondam most ? Van ennek egyáltalán értelme ?~
- Így gondolod, kisasszony ?- kiáltott fel Zeil, és kihúzta magát, onnan tekintett le rám.- Ez ostobaság ! Túlságosan gyerekesen gondolkodsz, kislány ! ... De tudod...- kezdte Zeil, majd lehajolt, megfogta az álltam, és maga felé fordította.- ... én szeretem az olyan ártatlan és naiv kísérleti alanyokat, mint te !- mondta a szemembe, miközben végig őrülten vigyorgott.
- Igen... ?- kérdeztem vissza. ~Itt az alkalmas idő ! Most kiszabadítom magam !~ Futott át az agyamon, és összerántottam a karjaimat, letépve magamról a láncokat.
- Mi ?- kérdezte meglepetten Zeil, összehúzva a szemöldökét. Megpróbált felém nyúlni és elkapni, de nem hagytam neki: egy gyors rúgással kigáncsoltam. Az esését kihasználva lerántottam a szemkötőjét, és becsuktam a szemem. Pár másodperc múlva Zeil testének koppanását hallottam a földön. Erre kinyitottam aszemem: a férfi nem mozdult többé. ~Tehát úgy lett, ahogy az a nő mondta: a saját tükrének fogságába esett. Bárcsak megtudnám, ki volt az a titokzatos nő, aki segített...~ Ezután a kijáratot kerestem, talántan is egy ajtót. Odasétáltam hozzá, és lenyomtam a kilincset.

Sikerrel jártunk, és megfosztottuk a nőt a szemkötőjétől. Amint levált ez a kis izé a szeméről, vakító fényesség „robbant” ki belőle és el kellett takarni a szemem, hogy meg ne vakuljak. Amíg próbálok rájönni, hogy hogyan láthatnék, még ha csak minimálisan is, nevetés üti meg a fülem. Furcsa, kárörvendő sátáni kacaj ez, nem az a kellemes, dallamos csengésű, jóízű nevetés. A fény lassan alább hagy, és a látásunk is lassacskán a régi, normális értékekre áll vissza, csakhogy mikor minden tiszta lesz, egy nő áll előttünk, aki bár hasonlít a hercegnőre, mégsem lehet ő, hisz ő ott hever mellette.
- Oké...erre azért nem számítottam. – kezdte Mateus. - Mi folyik itt?
- Ki maga, és mégis hogy került ide? – folytatta Arai, aki valószínűleg az imént toppant be, mikor a fényviszonyok a tető fokára hágtak, mert előtte biztos, hogy nem láttam.
- Te ismered a nőt? – értetlenkedek. Bár hülye kérdés volt, de nagyon úgy tette fel, mintha.
- Nem sosem láttam! – sejtettem. Francba.
- Na, ne olyan hevesen fiatalok...most had élvezzem ki még egy kicsit, hogy megint érezhetem, hús vér ember vagyok! – mondta a nő. - El sem tudjátok képzelni mióta voltam oda bezárva, de végül még is csak sikerült kiszabadulnom, hála nektek. – átverés. Remek!
- Örülök, hogy újra látom Úrnőm. Reméltem, hogy hamar foghatom ismét a kezét. – Zeil jelent meg a falban egy titkos ajtón keresztül, és rögtön a nő lábai elé borult.
- Hálás vagyok, azért, hogy kiszabadítottátok az Úrnőm, azonban most nem hagyhatom, hogy visszatérjetek oda, ahonnan jöttetek. – fordult felénk a fickó.
- Ó hogy az a... – igen Mateus, elcsesztük. Eléggé.
- Ezek szerint becsaptak minket.
~ Hogy te mekkora lángész vagy. – gondolatban még egy aprócska kokit is nyomtam a fejére.
- Hát nagyon úgy néz ki, hogy ezt igencsak elcsesztük, srácok. – mondom ki én is végül a szörnyű igazságot. - És Ziel olyan, mint egy kis pincsi. - jegyzem még meg a végén mosolyogva.
- Elcsesztük királyi módon. – kap a fejéhez Mateus.
- Remek, akkor most ideje, hogy rendbe tegyük ez az egész gubancot. - állapítom meg végül.
- Azt kell mondjam, nagyszerűen belesétáltatok végig a csapdámba. Nem gondoltam volna, hogy ennyire félrevezethetőek vagytok, de nem is bánom. – ismét felnevet, de ez sem tetszik, csak úgy, ahogy az előző sem tetszett.
- Ó istenem, ha most látnátok magatokat kívülről...ne vágjatok már ilyen bugyuta fejet. Nem hiszem el, hogy még mindig nem értitek a lényeget. – akkor nagyon gyorsan magyarázd el aranyanyám, mert én nem értem.
- Rengeteg kérdés lehet most bennetek, melyekre szeretnétek tudni a választ, de szerintem felesleges a szót fecsérelnem, hisz úgy is meghaltok. Ahogy most ő is. – a nő kezében egy kisebb kard villant, és egyetlen mozdulattal fejezte le a mellette heverő testet. Ezen kicsit meglepődtem, elszörnyedtem, és még más érzések kavarogtak bennem, ám a legerősebb az a gyomromból áradó volt. Ja, a kajám megváltotta a visszaútra is a jegyét, pedig erről szó sem volt. Nem kis melóba került lent tartani azt a mennyiséget.
- Hoppá, hoppá... Ezt hogy tervezed rendbe tenni Kato? - kiált fel Mateus meglepetten. Egész jól bírta a jelenetet, szinte acélgyomorral nézte végig.
- Még ha nem is tehetjük rendbe, ezt nem hagyom annyiban. – ebben egyet értek Arai-val.
- Hopp. Na erre nem számítottam. - itt kicsit elgondolkodom. - Nos, kedves Mateus barátom, testvérem, amint láttad, a kardja csak úgy hipp-hopp a kezében termett, amiből az következik, hogy fegyver mágus. És hármunk közül kinek a specialitása a fegyver mágia, és nem Arai az? - viccelődöm el a dolgot, bár ebben a helyzetben, ez nem biztos, hogy tökéletes időzítés.
- Maradj veszteg, ne ugorj fejjel a falnak! - szól rám Mateus halkan, miközben fél kezét a vállamra helyezi, mintha ezzel akarna visszafogni.
- Hidd el, nem a falnak ugranék neki. - vágtam vissza.
- Nem volt már rá szükség, hisz elvégezte a feladatát. – állt neki vigyorogni. Arcátlan némber. - Hmm...ha jobban belegondolok, akkor lehet még is csak szeretnék tudni, mi volt ez az egész nem?
- Ahogy gondolja Úrnőm, bár szerintem is felesleges. – helyeselt a talpnyaló.
- Gondolom tudni akarjátok, hogy ki vagyok, bár szerintem már rájöttetek. – kezdett bele, és cseppet sem voltam meglepve. A vihar előtti csend. Utálom. - Akit az imént megöltem, az a húgom volt...akibe már évek óta be voltam zárva, sajnálatos módon csak most tudtam kiszabadulni a ti segítségetekkel, amit már mondtam. A nyomok, melyek idáig vezettek titeket, csak átverés volt. – mi meg jó hülyék, hogy bele sétáltunk ebbe.
- Én megmondtam, hogy csapda az egész. – „örvendezett” Mateus.
- Csapda vagy nem, ígyis-úgyis le kell győznünk őket. – Arai nem sokat akart cicózni, ez látszott rajta, bár azért egy kicsit jobb, ha visszafogja magát, nehogy valami balul süljön el.
- Szerintem hagyjuk későbbre az „én megmondtam” részt. - a nő felé fordulok. - Mit akarsz? – teszem fel a kérdést.
- Sajnálom, de máshogy nem tudtatok volna megtalálni és az egész színjáték is csak azért volt, hogy elcsaljalak titeket ide. Reménykedtem benne, hogy olyasvalakik jönnek a feladatra, akiket könnyű lesz irányítani, és ez így is lett. Nem hiszem, hogy többet tudnotok kéne, mivel tényleg nem fogtok innen élve kijutni. – Zeil nem tétovázik, rögtön megindul Arai felé, ám Mateus még időben lép közbe és oldalba rúgja Zeil-t, aki apró darabokra törik szét.
~ Nem mondom, ez gyorsan ment.
- Kicsilány, te menj, segíts Kato-nak! Ez a fickó az enyém! – szólt Mateus.
- Rendben! A nőt úgyis jobban utálom! – kontrázott Arai, és Mateus már el is tűnt, de minek? Zeil az előbb darabokra robbant, nem? Végül is mindegy. A khukri-t marokra fogom, és a nőre támadok. A nyakát célzom egy vízszintes vágással, de a kezében tartott karddal simán leblokkolja a támadásom. Arai egy rövid kardot idéz a kezébe és lentről felfelé próbálja meg megtámadni a nőt, ám az a másik kezébe is egy kardot idéz meg, amivel félre csapja Arai pengéjét. Ahogy visszatér rám, hasba rúg, amitől hátra tántorodom, majd Arai-t is hátrébb küldi egy kicsit.
- Ne olyan gyorsan drágáim. Mondtam, hogy ki akarom élvezni a szabadságom – mondja a nő, de Arai nem vár sokat, elrugaszkodik és újabb támadást indít ellenfelünkre. Vízszintesen próbálja meg átvágni és kard úgy hatol át a testén, mint kés a vajon, ám egy pillanattal később, akárcsak a füst, a nő teste semmivé lesz.
- Ti mit néztek? - kérdezi a hátunk mögül. A szemem elkerekedik, hogy ezt hogy csinálta, és most érzem úgy, hogy ez nem lesz sétagalopp. Megfordulok és lecserélem a khukri-t az íjra, majd kilövök felé egy vesszőt, de a nő elkerüli, és mint egy gazella, olyan kecsesen táncol ki a vessző elől, ám így közelebb kerül Arai-hoz. A lány egy csapást indít fentről, de a nő kivédi.
- Én is itt vagyok, ne hagyjatok ki a buliból! - kiáltom oda, mire ismét a khukri van a kezemben, amivel a nő karjára indítok támadást. Arai oldalra ugrik a szúrás elől és újra a nő oldalát célozza meg a pengéjével. A nő blokkolja az én támadásom, majd Arai felé fordulna, hogy ismét blokkoljon, ám a lány gyorsabb és vágást ejt a nő oldalán. Egy hangos szisszenés, ennyivel reagál csak a vágásra, majd az egyik kardját egy pörölyre cseréli, és azzal sújt le Arai-ra. A lány sem volt rest, egy másfél kezes kardra cserélte az előbbi rövid kardot, majd maga elé tartotta a fegyverét, ám a pöröly nehezebbnek bizonyult, és Arai pengéje beleállt a földbe. Itt jött el az én időm. Elrugaszkodtam, és a khukri-val a kardot tartó kezét céloztam meg, és mivel épp Arai-val volt elfoglalva egy igen mély sebet sikerült rajta ejtenem. Nem sok tartotta már a helyén. A kardja kiesett a kezéből, de nem kellett neki sem több, megpördült és a pöröllyel olyat zúzott a mellkasomra, hogy két, ha nem három métert repültem hátra, hogy utána a padlóba épüljek. Egy pillanatig nem kaptam semmi levegőt, csak kapkodtam utána, mint egy asztmás bálna a parton.
- Jóhól...vagyohhok. – mondtam nekik hörögve, és közben intettem, hogy megerősítsem az állításomat. A nőnek épp sikerült Arai mellé kerülnie, és a pöröllyel már épp lesújtott volna, amikor felnyársaltam a khukri-val.
- Megvagy! – mondtam diadalittasan.
- Nem hinném. – szólt a nő, és a kezében tartott pallossal visszafizette az elszenvedett sérülését. Az igazi nő jobbra tőlem állt, pont Arai-val szemben, aki nem habozott és rögtön megpróbálta leszúrni. Mikor láttam, hogy Arai mire készül, nem haboztam, a khukri-val felcsaptam a pengéjét, ami így végigvágta a nő arcát. Mondanom sem kell, Arai nem örült ennek a mozdulatnak.
- Normális vagy? Nem ölhetsz! – rivalltam rá a lányra, de a nő nem várja meg míg befejezzük. Én vagyok a támadási zónájában, ezért megint engem pécéz ki magának, és a pörölyét most a hátamba építi bele, aminek hatására ismét a padlón találom magam, de most meg is csókolom a kövezetet.
- Ezt most komolyan nekem mondtad? Ez a nő megölte még a saját húgát is! Biztos, hogy meg fog ölni! – ordít rám Arai, a nő pedig eltávolodik tőlünk, a lány pedig utána, egy fentről lefelé irányuló csapással.
- Érdekes fordulat. Köszönöm, kölyök. – köszöni meg gúnyosan a nő. Átfordulok a hátamra, de még mindig pokolian fáj, és így most mintha ismét nehezebben jönne a levegő.
- Törvényes céh tagja vagy. Nem gyilkolhatsz, még akkor sem, ha a nő kiírtott egy egész várost. Semmilyen körülmények között nem ölheted meg. - remélem ez eszébe juttatja majd a dolgokat a lánynak, és észhez tér. A nő félrecsapja Arai kardját, majd a pörölyét ismét a kardjára cseréli, és egy nyakra indított támadást intéz a lány felé.
- Mi az, hogy nem ölhetem meg? Hiszen önvédelem volt! Országunk törvényei megengedik az önvédelmet! – önvédelem egy szart.
- Arai, esküszöm neked, ha megölöd, én öllek meg! - válaszoltam, majd felkeltem, és miután sikerült a lánynak ellöknie, és ugyan a karja előtt elhaladt a penge, de a hasán sikerült vágást intézni, így a ruhája azon része lefelé konyult, és a sebből vér serkent. A khukri-val blokkoltam egy, a nőtől érkező csapást, ami fentről lefelé irányult, majd a másik kezemmel az arcába boxoltam, amitől elterült.
- Hogy mondhatsz ilyet? – nézett rám Arai döbbenten. - Ha megteszed, téged is kirúgnak a céhedből. – erre csak elmosolyodtam, mert egyébként nem gondoltam komolyan.
- Vállalom a rizikót. - mondtam vigyorogva Arai-nak. A nő közben felállt, mire a khukri-val felvágtam a hátát, megcsuklott előre, majd ismét megidéztem az íjamat és mindkét vállába egy-egy nyílvesszőt intéztem.
- Vissza kell vinni, hogy bizonyítani is tudjuk.
- Rendben, de csak azért, hogy elmondja, hogy ő ölte meg a hercegnőt, és nem mi. – válaszolt végül. - Ja, és ha nem kellene tanúskodnia, én simán végeznék vele. - a nő pokoli kínok árán megpróbálta kihúzni a vesszőket a vállaiból, miközben Arai-val beszélgettünk.
- Úgysem hagynám.
- Szerintem túlságosan is jószívű vagy. – válaszolta Arai, majd a nő két revolvert idézett meg a kezébe, és Arai-ra villám tölténnyel lőtt, amik a vállába fúródtak bele, felém pedig kristály lövedékeket használt, amik elől nem igen tudtam elugrani és így jó néhány apró kristály darab a testembe fúródott. Égetett, mint a pokol tüze. Felkeltem, az íjamat marokra fogtam az egyik végén, a másik végével pedig a nő feje felé suhintottam. Nagyot csattant, majd a nő elterült a földön, elájult. Féltérdre rogytam, és ziháltam.
- Jól vagy? - kérdeztem Arai-tól, és az ingemet apró vérfoltok színezték pöttyösre, ahogy a kristály lövedékek nyomot hagytak.
- Igen. – válaszolta. - Látod, mondtam én, hogy nem kellene életben hagynunk. – mondtam, miközben a vállát fogta.
Amint végeztünk, egy másik helyiségbe mentünk, ahol Mateus Zeil testén üldögélt békésen, amíg meg nem zavartuk.
- Te... megölted? –kérdezi Arai megdöbbenve. Az előbbi kis izé nem jött be túlságosan.
- Én... meg. De ha ez megnyugtat, szerintem így sokkal elviselhetőbb a fickó. Egyébként jó titeket is látni! Mi a helyzet az őrült királykisasszonnyal? – kérdezte Mateus nagyvidáman.
- És én még azt hittem, hogy mi várunk majd rád. - jegyeztem meg mosolyogva.
- Nos, az van, hogy visszavisszük, és vagy a Mágia Tanács, vagy az itteni törvényhozás dönt a sorsa felől. - válaszolok Mateus-nak miközben az ájult nő testét előrébb nyújtom, hogy láthassa.
- Akkor irány a kastély. Tudja az utat valaki? – itt döbbenünk rá, hogy senki nem jegyezte meg az utat. Bár esélyünk se nagyon volt erre, mivel az út felét nem is teljesen önként tettük meg.
- Hát... talán valahol a föld alatt vagyunk.
~ Arai, ismét megcsillogtattad, hogy mi mindent tudsz, mit mi nem.
- Most ugye ezt nem mondjátok komolyan? Senki nem jegyezte meg az utat visszafelé?
- Bocs, elvesztettem a fonalat miután lezuhantunk egy csatornába. – közli Mateus.
- Az már beomlott.
- Akkor most merre?
- Csak van itt egy kijárat.
- Nem kell pánikba esni, nem egy labirintusban vagyunk. Elindulunk valamerre, aztán majd csak megtaláljuk a kijáratot. – és ezt honnan tudod? Simán lehet labirintus, és az előbb még csak azt sem tudtad, hogy hol vagyunk.
- Jól van, én szétnézek a másik helyiségben. – és Arai már el is indult. A lány megáll egy könyves polcnál, és mintha keresne valamit, elkezdi megnézegetni a könyveket, Megnézi, kihúzza, visszatolja, mintha tudna valamit, amit mi nem.
- Fú, nem gondolod, hogy majd pont egy könyvespolc mögé rejtették a kijáratot? Milyen régimódi már az? – régi, de hatásos.
- Pont ezért nem gondolna rá senki. - vágok vissza.
- Ez legalább egyszerű, ha valaki tudja, hogyan működik. – vágott vissza Arai.
- Nem gondolhatjátok komolyan... - fogom a fejem mire Arai megmozdít egy könyvet, ami tényleg eltolja a könyvespolcot, bár csak pár centire.
- Dehogynem! - válaszolom, és rásegítek kicsit, ahogy látom, hogy a szekrény megmozdult. A két női testet visszavisszük, Zeil pedig nem érdekel senkit úgysem. Én felkapom Ludmillát, Mateus és Arai pedig osztoznak a szerencsétlenül járt hercegnőn.
- Ezt viszem én, Arai te fogd a másik felét!
- Rendben.
- Ez... tényleg sikerült. - mondta Arai vidáman. Átmegyünk a fal mögötti alagúton, ami egy hosszú lépcsőhöz vezet, majd fel a lépcsőn, míg el nem érjük a tetejét, amely egy sötét barlangban van. A barlang végén fényt látunk, így szó nélkül elindulunk felé, majd röpke pár perc múlva már friss levegőt szívhatunk a tüdőnkbe.
- De jó végre a szabadban...
- És tényleg a polc mögött volt a kijárat...
- Ahh, friss levegő. Kicsit dohos volt az a barlang. - mélyet szippantok a friss levegőből.
- Ha kiszipogtuk magunkat a jó levegőből, megkereshetnénk azt a kastélyt is. Lesz mit mesélnünk a Főtanácsosnak.
- Biztos örül majd nekünk. - vigyorodom el.
- Arra emlékeztek, hogy hol volt a kastély. – kérdezi Arai.
- Nincs messze. Ezt véletlenül tudom. – háh, ezt én megjegyeztem.
- Hűha.. szerintem ne erőltessük nagyon a fizetségünket. - mondja Mateus aggódva. - Csak tegyük le a nőt és menjünk innen, ahogy lehet!
- Rendben, akkor vezess oda minket is. – és hol marad a „kérem szépen? Enyje!
- De csak miután elmondod, hogy halt meg Ziel. Csak kíváncsiság. - közben megindulok a palota irányába. Majdnem. Egy kicsit azért parázok is, hogy engem ne támadjon hátba. De majd Ludmilla fedez hátulról.
- Megöltem. – hát ez elég velős válasz.
- De hogy?
- Többször vágtam meg, mint Ő engem. Miért olyan érdekes ez?
- Mondtam, csak kíváncsiság.
- Fura alak vagy, ugye tudsz róla?
- Mások is mondták már. – legyintek.
- Miért nem lep meg? – haha, nagyon vicces. Az út további részét – ami nem volt túl hosszú – néma csöndben töltöttük. Hamarosan megérkeztünk a palotához, ahonnan indultunk. Mikor bebocsájtást nyertünk a főtanácsoshoz, hát mit ne mondjak, eléggé meg volt lepve.
- Maguk meg mit keresnek itt? – ding-dong. Valóban meglepte kissé, hogy itt vagyunk, de szerintem még jobban, hogy egyáltalán élünk.
~ Erre nem számítottál, mi hapsikám? – mosolyodom el.
- Elvégeztük a megbizást. – előre lépek és leteszem az ájult nő testét úgy, hogy a tanácsos is remekül lássa.
- Úgy látom, kissé meglepi, hogy itt lát minket. – lepődöm meg, és felhúzom kissé a szemöldököm.
- Te jó ég, mit tettek vele? – hüledezett a főtanácsos.
- Őm... bocs de az ott nem a Hercegnő. Ő sajnos közel sem volt ilyen szerencsés... - mutatja Mateus a fej nélküli testet.
- Tudom jól, hogy Ő nem a hercegnő. Ő a Nővére akit belé zártak. Pedig már olyan közel volt, hogy kiszabaduljon... – most mi a fene van?
- Bocs, Amos, tesó, de mi folyik itt pontosan? – kérdezem.
- Maga tervezte el ezt? – kérdezte Arai dühösen a főtanácsost.
- A-az egészet az Úrnőm kérésére tettem. – kezdett bele. - Ő parancsolta, hogy küldjek neki néhány könnyen átverhető mágust, de én esküszöm nem akartam semmi rosszat... én csak azt tettem, amit ő mondott. – így azért elég szánalmas látványt nyújtott a fickó.
- Heh... sejthettem volna, hogy ő is benne van. Lottóznom kéne.
- Nem akart semmi rosszat? Pedig tett! A hercegnő halála a maga lelkén is szárad! - kiáltotta oda neki Arai. Kezdték elragadni az indulatok, bár ez nekem nem volt teljesen új.
- Csak a maga lelkén. - mondom ki nemes egyszerűséggel, hidegen, kiemelve a "csak" szót.
- Felteszem, most már végképp nem leszünk kifizetve... – kérdezte reménytelenül Mateus. Ekkor történt az a váratlan fordulat, nos minő meglepő, amit nem várt senki sem.
- Mi folyik itt?
- Maga ki? – kérdezett vissza Mateus.
- Hecados Parancsnok vagyok. Maguk kicsodák?! – kérdezett ismét.
- Elvileg mágusok, gyakorlatilag áldozati bárányok a főtanácsos oltárán. - válaszolom kissé nyersen.
- Mágusok. – válaszolt Arai is, eléggé tömören. Amos teljesen sokkot kapott, és az ájult úrnője mellett térdepelt, mint egy elmebeteg.
- Mi folyik itt Amos? – kérdezte Hecados.
- A hercegnő meghalt. - kezdem a legfontosabbal, és felemeltem a fejet, hogy a parancsnok is lássa. - A nővére ölte meg.
- Nos az van, kérem alássan, hogy Amos főkolompos uraság idecsalogatott minket, hogy tőrbe csaljon, leküldjön a barlangokhoz, hamis nyomokat kövessünk és kiszabadítsuk a hercegnő - isten nyugosztalja - gonosz iker testvérét. Röviden ennyi. – foglaltam össze kissé velősen.
- És kifizetni se fog minket, ha engem kérdez. – siránkozott Mateus.
- Egyébként már bevallott mindent, úgyhogy ha nem haragszik én most már megyek is. – Mateus épp úgy nézett ki, mint aki menekülőre fogta a dolgot, és lehet, hogy igaza van, így én is kissé oldalazva, de megindultam a kijárat felé.
- Na ne olyan gyorsan! - állít meg minket a parancsnok. - Igaz ez az őrület? - fordul megint Amoshoz.
- ...Az egész terv tökéletesen sikerült volna, ha Zeil képes lett volna végezni a munkáját... – totál megzakkant a csávó. Innen már nincs vissza út, nővér, lónyugtatót neki és kényszerzubbonyt, aztán vihetik is, köszönöm.
- Jó kis kaland volt, de azt hiszem, hogy nem nevezek be rá még egyszer. - jegyzem meg.
- Én se. – csatlakozott Arai is.
- Gondolod, van még egy harmadik ikernővér valahol elrejtve? – Mateus…ez még viccnek is rossz.
- Ideje lelépni. Kész őrültek háza volt ez.
- Várjanak! – szólt a parancsnok utáunk.
- Szörnyen sajnáljuk, hogy ilyen módon felhasználta önöket Amos. Ha belegondolok, hogy meghalt Jorukoi kisasszony, és majdnem maguk is emiatt... - hagyta félbe mondatát. - Kérem fogadják el ezt a kis pénzt amiért segítettek lebuktatni Amost. Azt hiszem több mint rászolgáltak.
- Rendben van. – mondta Arai. - Itt hagyjuk a hercegnő testét, hogy eltemethessék. - folytatta, és átnyújtotta a fejet a parancsnoknak. - Hova tegyük?
- Nos, nem tudom, mit mondhatnék. Fogadják őszinte részvétünket a hercegnőért. – kiléptem a palotából és útban voltam a kikötőbe, hogy újra felszálljak a hajóra, ami majd Hargeon felé megy, és onnan egyenesen haza tiplizek. Sok volt ez és nem árt majd, ha végre sikerül kipihennem ezt a sok huza-vonát, amit most átéltem. De túl vagyunk rajta, és minden rendbe jött. Király!

Spoiler:

Disturbed - Enemy (Kb. a nő feltűnésétől a harc kezdetéig:):

Papa Roach - Wish You Never Met Me (Kb. a harc kezdetétől odáig, hogy Arai és Kato között nézet eltérés támad):

Papa Roach - Walking Dead (Ez meg már belefér a végéig):

Abban a pillanatban, hogy lekerült a Nőről a szemkötő, vakító fény járta át a szobát. Még éppen láttam, hogy valaki kinyitotta a szoba ajtaját, azt viszont hogy ki lépett be már nem láttam a fényáradat miatt. Hirtelen egy önelégült női kacaj ütötte meg a füleimet, majd végre a fény is alábbhagyott.
~ Eggyel többen vagyunk. ~ Állapítottam meg magamban, és ezt nem csak azért mondtam mert mire kinyitottuk szemünket már Arai is mellettünk volt. Nyilván Ő jött be az előbb az ajtón. Az ok az fenti megállapításomra az előttünk lévő fogva tartónk volt, aki most eszméletlenül fekszik a padlón, mellette pedig a Nő kiköpött mása.
~ Mi a... fene! ~ gondoltam majd gyorsan összeszedtem a gondolataim, és így szóltam.
- Oké... erre azért nem számítottam. Mi folyik itt? - nézek kérdően a társaságra, abban a reményben, hogy Ők tudnak valamit.
- Ki maga, és mégis hogy került ide ? - tért a lényegre Arai.
- Te ismered a nőt? - fordult Kato a kicsilány felé.
- Nem sosem láttam !
~ Miért látta volna? ~
- Na, ne olyan hevesen fiatalok...most had élvezzem ki még egy kicsit, hogy megint érezhetem hús vér ember vagyok! - szólt majd kinyújtózott - El sem tudjátok képzelni mióta voltam oda bezárva, de végül még is csak sikerült kiszabadulnom, hála nektek!
Szóhoz se jutottam. Nem értettem mi folyik. Valahol az agyam mélyén tudtam, hogy ott a válasz de egyszerűen nem akartam sehogy sem erre gondolni. Arra, hogy végig igazam volt.
Hátul ekkor megnyílt a fal, majd Zeil lépett ki a titkos ajtóból. A Nő elé térdelt majd kézen csókolta és így szólt:
- Örülök, hogy újra látom Úrnőm. Reméltem, hogy hamar foghatom ismét a kezét. - ekkor felállt, és felénk fordult - Hálás vagyok, azért, hogy kiszabadítottátok az Úrnőm, azonban most nem hagyhatom, hogy visszatérjetek oda, ahonnan jöttetek.
- Ó hogyaza... - szólom el magam.
- Ezek szerint becsaptak minket. - jelentette ki a nyilvánvalót Arai.
- Hát nagyon úgy néz ki, hogy ezt igencsak elcsesztük, srácok. És Zeil olyan, mint egy kis pincsi. - egészítette ki saját magát.
- Elcsesztük királyi módon. - fogom a fejemet.
~ Tudtam, hogy az egész egy csapda de nem voltam képes ennél tovább átlátni rajta. Most aztán megcsináltuk... ~
- Remek, akkor most ideje, hogy rendbe tegyük ez az egész gubancot.
~ Kato úgy tűnik, az az optimista fajta. ~ állapítottam meg.
- Azt kell mondjam, nagyszerűen belesétáltatok végig a csapdámba. Nem gondoltam volna, hogy ennyire félrevezethetőek vagytok, de nem is bánom. - nevetett. - Ó istenem, ha most látnátok magatokat kívülről...ne vágjatok már ilyen bugyuta fejet. Nem hiszem el, hogy még mindig nem értitek a lényeget. - mondta és lenézett a mellette fekvő nőre. - Rengeteg kérdés lehet most bennetek, melyekre szeretnétek tudni a választ, de szerintem felesleges a szót fecsérelnem, hisz úgy is meghaltok. Ahogy most ő is. - a Nő kezében megjelent egy kisebb kard, mellyel egy legyintéssel levágta a mellette lévő fejét, akit a hajánál fogva feljebb húzott.
Mondanom sem kell, a nyilvános kivégzés, nem maradt reakció mentesen. Arai elszörnyedve bámulta a fejetlen testet, Katon látni lehetett, hogy nem számított erre a lépésre de viszonylag higgadt maradt. Ami pedig engem illet:
- Hoppá, hoppá... Ezt hogy tervezed rendbe tenni Kato? - kiáltok fel hirtelen.
- Még ha nem is tehetjük rendbe, ezt nem hagyom annyiban. - szedte össze magát Arai
- Hopp. Na erre nem számítottam.
- Nos, kedves Mateus barátom, testvérem. - szólt rövid gondolkodás után - Amint láttad, a kardja csak úgy hipp-hopp a kezében termett, amiből az következik, hogy fegyver mágus. És hármunk közül kinek a specialitása a fegyver mágia, és nem Arai az? - szólt viccelődve.
Bármikor máskor rávágtam volna szótáram jobbnál jobb beszólásainak egyikét erre a kérdésre, de jelen helyzetben nem éreztem helyénvalónak. Inkább rátettem a vállára kezemet és így szóltam hozzá halkan, hogy ne hallják az előttünk lévők:
- Maradj veszteg, ne ugorj fejjel a falnak!
Bár nekem se lenne ellenemre ha végre nekiláthatnánk az elkerülhetetlennek, de még nem akartam elkezdeni harcolni. Még meg akartam bizonyosodni valamiről.
- Hidd el, nem a falnak ugranék neki. - vágott vissza, de végül is nyugton maradt.
- Nem volt már rá szükség, hisz elvégezte a feladatát. - vigyorgott. – Hmm...ha jobban belegondolok, akkor lehet még is csak szeretnék tudni, mi volt ez az egész nem? - fordult Zeil felé.
- Ahogy gondolja Úrnőm, bár szerintem is felesleges.
- Gondolom tudni akarjátok, hogy ki vagyok, bár szerintem már rájöttetek. - itt hatás szünetet tartott, mintha csak időt akarna hagyni nekünk hogy memorizálhassuk őt - Akit az imént megöltem, az a húgom volt...akibe már évek óta be voltam zárva, sajnálatos módon csak most tudtam kiszabadulni a ti segítségetekkel, amit már mondtam. A nyomok, melyek idáig vezettek titeket csak átverés volt... - nevetett fel.
- Én megmondtam, hogy csapda az egész. - vágok közbe. Lehet, hogy ezzel nem lettünk kisegítve, de ezt muszáj volt kimondanom.
- Csapda vagy nem, ígyis-úgyis le kell győznünk őket. - Arait nem érdekelték a részletek, minden sejtjével harcolni akart már. Nem hibáztattam. A történtek után talán én is ilyen lennék az Ő korában.
- Szerintem hagyjuk későbbre az én megmondtam részt. Mit akarsz? - fordult a Nőhöz.
- Sajnálom, de máshogy nem tudtatok volna megtalálni és az egész színjáték is csak azért volt, hogy elcsaljalak titeket ide. Reménykedtem benne, hogy olyasvalakik jönnek a feladatra, akiket könnyű lesz irányítani és ez így is lett. Nem hiszem, hogy többet tudnotok kéne, mivel tényleg nem fogtok innen élve kijutni. - szólt majd Zeillel együtt nekünk támadtak.
- Tudod kit irányítsál te? Majd mindjárt megmutatom, hogy kivel kezdtél ki. - Dühödött fel Kato majd fegyverét megidézve nekitámadt a Nőnek.
Arai egy pillanatra habozott, ami elég volt arra, hogy Zeil kinézze Őt magának.
~ Azt már nem, te az enyém vagy! ~ mondom magamban, majd mielőtt Zeil elérhetné Arai-t oldalba rúgom.
Zeil teste szilánkokká tört szét, én pedig így szóltam:
- Kicsilány, te menj segíts Katonak! Ezt a fickót elintézem én!
- Rendben ! A nőt úgyis jobban utálom ! - válaszolt majd nyomban el is indult Kato és a Nő felé. Én pedig átmentem az ajtón amin Arai ide talált, elválasztva magamat - és Zeilt - a másik csatától.

- Ketten maradtunk Zeil! Gyere elő, te Tükörmágusok Szégyene! - szóltam fennhangon a semmibe.
Tudtam, hogy itt van valahol. A test amit darabjaira törtem, csak egy Tükörkép volt. Olvastam róla apám könyvében, bár én magam még nem voltam képes véghez vinni.
- Milyen nagy a szád kölyök! De van-e mögötte erő is amivel megtámaszthatod ezeket a szavakat? - szólalt meg Zeil mögöttem.
Nyomban hátrafordultam, majd Zeil egy Tükör Szilánk támadást küldött felém, amit én ugyanazzal a mágiával semlegesítettem.
- Igaz is. Te is hasonló mágiát használsz mint én.
- Jobbat! - javítottam ki Zeil-t.
- Cöh... milyen öntelt vagy. Azt hiszed a kontárkodásod eme tiszta mágiába felérhet az én tudásommal?
- Nem hiszem. Tudom! - feszítettem tovább a húrt.
- Azt most meglátjuk! - mondta majd fél tucat Tükörképet idézett meg maga mellé. - Pontosan tudom a korlátaidat. Azt, hogy mire vagy és nem vagy képes.
- Ugyan honnan tudnál ennyi mindent rólam? - kérdezem miközben puszta kézzel keresztül ütök az egyik Tükörképen.
~ Hm... talán ez mégse volt olyan jó ötlet. ~ gondoltam felsértett kezemre pillantva
- Nem csak a babérjainkon ülve néztük ahogy egymás Tükörképei ellen harcoltok! - szólt ismét a hátam mögül majd egy újabb Tükör Szilánk támadást vitt véghez, míg én a Tükörképekkel voltam elfoglalva.
Oldalra vetődtem mielőtt túl sok szilánk találta volna meg a helyét a hátamban, majd nyomban a táskámba nyúltam az öngyújtóért és egy füstölőért.
- Azt hiszed ha másik mágiához nyúlsz, bármi is változni fog? Kaleidoscope! - kiáltotta mire tükrök vettek körbe minden oldalról, és bezártak egy apró börtönbe.
~ Ezzel csak nekem segítesz, Agyaskám! ~ mosolyodtam el, hiszen a kaleidoszkóp mögött nyugodtan elővehettem a füstölőmet, hogy füstjét felhasználva legyőzhessem Zeil-t.
Pár másodperc múlva már a számban pihent a kellemes illatú füstölő, melynek lágy füstje közvetlen két Füstcsapást táplált.
~ És most kitörünk innen! ~ gondoltam magamban, majd a két Füst csapást egymás körül reptetve nekilőttem a börtönöm falának.
A kettős támadás hatásosnak bizonyult. Sikerült kitörnöm a tükör kalitkámból, sőt majdnem Zeil-t is eltaláltam aki időközben közelebb léphetett hozzám abban a hitben élve, hogy bent tarthat.
- Micsoda? Ez lehetetlen!
- Semmi sem az. - javítom ki, majd egy Füstből készített ököllel gyomorszájon vágom, amitől elrepült egy-két métert, majd fájdalmas landolást hajtott végre a szoba falának tövében.
- Ez nem igaz! Nem kellene képes lenned rá, hogy kijuss a Kaleidoszkópból!
- Ez is csak bizonyítja, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb!
- Ostobaság! - áll fel dühösen. - Te talán képes vagy erre? - szólt majd ismét megidézett egy tucat Tükörképet.
- Nem, de gyorsabban össze tudom zúzni őket, mint te elkészíteni. - mondtam és egy mozdulattal végigmentem az összes Tükörképén, egyetlen Füstcsapással.
- Te kis...
- Kezdjük elveszíteni a fejünket, Zeil? - itt elengedek egy halk kuncogást.
- Ne bízd el magad!
Zeil intett a kezével, mire minden oldalról Tükrök vettek körbe.
- Na ez hogy tetszik? - nevette el magát Zeil.
A szilánkok puskagolyóként repültek felém minden irányból, mire én a földre vetettem magam. Elég jól ismerem a Tükör Mágiát, hogy tudjam a vakfoltok és a gyenge pontok helyét. Ha kikerülni már nem lehet a szilánkokat, akkor azonnal hasra, így minimalizálható a veszélyt jelentő szilánkok száma.
Sajnos ez esetben ez sem volt elég ahhoz, hogy ne szenvedjek több kisebb vágást, főleg a hátamon, de csodák csodájára semmi komoly sérülést nem szereztem.
~ Ez furcsa, egy ilyen támadást nem kellene leráznom ilyen könnyen. ~
Már a kaleidoszkópos incidensnél volt egy sejtésem, de most már szinte biztos.
~ Megtaláltam a gyenge pontod! ~ mosolygok magamban, miközben felálltam fektemből.
Zeilnek ez láthatóan nem tetszett.
- Dögölj már meg! - kiáltott dühösen majd egy újabb tükröt varázsolt elő.
- Hasztalan. - mondtam majd egy füst csapással támadok felé. A csapást elnyelte a tükör, majd az hirtelen vissza verődik rám egy másik tükörből, felettem.
A saját mágiám talált fejen, minek következtében ismét a földön kötöttem ki.
~ Rohadék, gondolhattam volna, hogy ilyesmire is képes. Benne van a könyvben.
- Hasztalan lenne? - vigyorgott kárörvendően.
- Az. - válaszoltam majd a földön fekve felé küldtem egy második Füst Csapást. Ezt már nem volt mivel elhárítania, így a csapás gyönyörűen végig reptette a szobán.
Zeil erre nem számíthatott, így ez nem is holmi hamisítvány volt. Zihálva állt fel a falat támasztva.
- Miért nem halsz már meg? Ilyen közel vagyunk, hogy az Úrnőm végre szabad lehessen. Miért kell az utunkba álljatok!?
~ Ez most komoly? ~
- Hát te nem vagy eszednél! - jelentem ki - Az egy dolog, hogy megöltétek azt a személyt akit nekünk vissza kellett volna vigyünk, de még ránk is támadtok és azt várod, hogy csak úgy hagyjuk magunkat megöletni?
- Elhallgass! - dühödött fel még jobban Zeil, majd ismét felém küldött egy csomó szilánkot, de ezúttal csak egy irányból.
Viszonylag nagy volt közöttünk a távolság, így könnyedén kiléptem a szilánkok általam megbecsült útjáról, arra viszont nem számítottam, hogy a szilánkok az utolsó pillanatban megváltoztatják a röppályájukat, pont annyira, hogy már nem tudjam kikerülni. Éppen ennyi időm maradt, hogy reflex-szerűen eltakarjam az arcom a karommal, de a következő pillanatban már ismét szilánkok szaggatták a ruhámat - és persze a bőrömet is.
- Elég már! - pöccentem be - Tudod te mennyire csíp az ilyen vágás? Megmutatom!
Ekkor visszatámadtam ugyanazzal a varázslattal amit Ő már nem tudott elkerülni. Az én szilánkjaim gyorsabbak voltak, nem volt képes idejében elkerülni őket, hátratántorodott majd térdre rogyott.
- Hogyan... Hogyan lehetséges ez? Nekem kéne erősebbnek lennem. Sokkal több varázslatot ismerek mint amennyit te egyáltalán láttál, akkor miért én maradok alul erőben?
Zeil dühe valamennyire alábbhagyott, és felváltotta az értetlenkedés.
- Pedig tudnod kéne! - cukkoltam tovább - Azért maradsz alul, mert egyszerűen erősebb vagyok nálad.
- Lehetetlen! Mondtam, hogy sokkal több...
- Na és akkor mi van? - vágok a szavába - Mégis csak alig használsz párat, sőt alig használtál többet nálam. Ha valóban olyan sok mágiát ismersz, akkor miért nem használsz egy olyat ami ellen nem tudok semmit sem lépni? - fakadtam ki Zeil-re - Megmondom miért: Azért mert túlságosan is sokat ismersz. Sok olyan mágiát melyet nem szabadna még használnod, de te mégis erőlteted a használatukat és emiatt azok gyengék és hibásak lesznek, azok ellen akik vették a fáradtságot rendesen kitapasztalni a mágikus képességeiket, és nem siették el a tanulást. Saját tudásod okozza a vesztedet Zeil. - utolsó mondatomnál, mutató ujjammal felé mutattam.
Zeilt láthatóan felzaklatták szavaim, de hamar összeszedte magát.
- Még hogy erősebb vagy, mert kevesebb varázslatot ismersz? Ne nevettess! - mondta majd varázslásra emelte a kezét.
Én viszont gyorsabb voltam nála, már amikor kinyújtottam a karomat, megidéztem felé több kisebb méretű tükröt, amik csak az intésemre vártak, hogy apró darabokra törve lecsaphassanak Zeilre. Leengedtem a kezemet, mire Zeilnek még meglepődni se volt ideje, több száz apró szilánk fúrta magát a testébe és a fejébe.
~ Ez remélhetőleg kicsinálta. ~ gondoltam ~ Nem maradt már sok varázserőm. ~
Zeil viszont még nagyon is él, bár nem volt éppen olyan állapotban, hogy folytathassa a harcot. Mindenhol mély sebek tarkították melyek szüntelenül véreztek. Biztosra vettem, hogy nem sokára magától is meghal így a biztonság kedvéért, hogy ne használhasson valami trükkös mágiát ráültem haldokló testére amit Ő csak egy fájdalmas ordítással nyugtázott.
- Semmi személyes Zeil, de ami azt illeti megpróbáltál megölni. - mondom csevegő hangon.
Zeil nem mond semmi, valószínűleg már tényleg végső másodperceit rúgja. Utolsó erejével még kinyújtotta a kezét az ajtó felé, de félúton az is elernyedt, mintha csak ezzel akarta volna jelezni, hogy végre meghalt.
- Kíváncsi vagyok a többiek hogy boldogulnak. Nem lenne jó ha meghalnának, és az az Őrült Nőszemély várna rám a másik szobában.
Tekintve jelenlegi helyzetemet, nem lenne szerencsés most összefutni egy újabb ellenséggel, így hát csak reméltem, hogy odaát Kato-ék elintézik őt. A biztonság kedvéért inkább úgy döntöttem megvárom míg befejezik a harcot és bejönnek ide, hogy megnézzék mi a helyzet ideát.
~ Na meg igazából segíteni sincs kedvem, ha esetleg rosszul állnának. ~
Nem telt bele sok idő, öt-hat perc múlva már nyílt is az ajtó, és nagy megkönnyebbülésemre Arai és Kato jöttek át rajta.
- Te... megölted? - kérdezi megdöbbenve Arai miután meglátja hogy min azaz kin is ülök.
- Én... meg. De ha ez megnyugtat, szerintem így sokkal elviselhetőbb a fickó. Egyébként jó titeket is látni! Mi a helyzet az őrült királykisasszonnyal?
- És én még azt hittem, hogy mi várunk majd rád. - szólt Kato vidáman
- Nos, az van, hogy visszavisszük, és vagy a Mágia Tanács, vagy az itteni törvényhozás dönt a sorsa felől. - mondta majd megemelte a Nőt a vállán jelezve, hogy róla van szó.
- Akkor irány a kastély. Tudja az utat valaki? - álltam fel azonnal.
Tücsökciripelés...
- Hát... talán valahol a föld alatt vagyunk.
~ Zseniális következtetés mondhatom... ~
- Most ugye ezt nem mondjátok komolyan? Senki nem jegyezte meg az utat visszafelé?
- Bocs, elvesztettem a fonalat miután lezuhantunk a csatornába. - vágtam vissza talán kicsit élesebben mint illett volna. De hát mégis hogy várhatja el, hogy tudjam az utat visszafelé mikor az út felét nem is önként tettem meg.
- Az már beomlott.
- Akkor most merre?
- Csak van itt egy kijárat.
~ Na ti akár meg is öregednétek itt, ha rajtatok múlna. ~
- Nem kell pánikba esni, nem egy labirintusban vagyunk. - legalábbis reméltem, hogy nem labirintus. - Elindulunk valamerre, aztán majd csak megtaláljuk a kijáratot.
- Jól van, én szétnézek a másik helyiségben. - szólt majd át is rohant a másik terembe, mi meg mivel jobb ötletünk nem volt követtük őt.
Mire átsétáltunk a másik szobába, Arai már javában markolászta a könyveket az egyik könyvespolcnál, mintha csak arra várna, hogy a polc majd elmozdul és kinyílik a kijárat felé vezető ajtónk mögötte.
- Fú, nem gondolod, hogy majd pont egy könyvespolc mögé rejtették a kijáratot? Milyen régimódi már az?
- Pont ezért nem gondolna rá senki.
- Ez legalább egyszerű, ha valaki tudja, hogyan működik. - magyarázott Arai, de engem ugyan nem győztek meg.
- Nem gondolhatjátok komolyan... - fogom a fejem mire Arai megmozdít egy könyvet, ami tényleg eltolja a könyvespolcot, bár csak pár centire.
~ Ilyen. Nincs. ~ Bámulok a polcra
- Dehogynem! - mondta Kato majd egy kis ‘löketet’ adott a beragadt polcnak, mire az teljes egészében kinyílt, megnyitva előttünk egy folyosót.
Kato azonnal el is indul, hátán az ájult Nővérrel, ami nekem erre eszembe juttatja a szebb napot is megélt hercegnő. Gyorsan felkapom a vállamra a fej nélküli testet, majd odaszólok Arainak is, hogy segítsen.
- Ezt viszem én, Arai te fogd a másik felét! - mutattam a Hercegnő fejére, mire Arai kicsit habozva de felvette azt.
Csendben jártuk az utat a folyosón majd fel a lépcsőn. Nem mintha bántam volna, így legalább volt alkalmam elgondolkodni:
~ Tehát nem ölték meg a nőt? Vajon melyikük hagyta életben? Arai igazságérzete miatt nagyon el akarhatja tenni láb alól azért amit tett, de pont emiatt az igazságérzet miatt akár meg is kímélhette az életét. Kato pedig... nos Őt még nem sikerült ki ismernem, de nem hinném, hogy az az öldökölős fajta, ugyanakkor simán kinéztem volna belőle hogy lelövi a Nőt. ~ meredtem el a gondolataimban,
~ Az Nő azt mondta az elejétől kezdve ez volt a cél, hogy minket felhasználva kiszabadulhasson. Vajon akkor a felkérés is kamu volt? ~
Ekkor elértük a lépcsősor tetejét ami egy barlangba vezetett minket, mindössze pár méterrel a kivezető járattól.
- De jó végre a szabadban... - lélegzett fel Arai mire végre kiértünk, egy sziklásabb tengerparti részre.
- És tényleg a polc mögött volt a kijárat... - ismertem el.
- Ahh, friss levegő. Kicsit dohos volt az a barlang. - mondta majd Ő is mélyet szippant a levegőből.
- Ha kiszipogtunk magunkat a jó levegőből, megkereshetnénk azt a kastélyt is. Lesz mit mesélnünk a Főtanácsosnak.
- Biztos örül majd nekünk. - szólt vigyorogva
- Hűha... szerintem ne erőltessük nagyon a fizetségünket. - mondtam aggódó arccal - Csak tegyük le a nőt és menjünk innen, ahogy lehet!
- Arra emlékeztek, hogy hol volt a kastély. - kérdezi Arai.
- Nincs messze. Ezt véletlenül tudom.
- Rendben, akkor vezess oda minket is!
- De csak miután elmondod, hogy halt meg Ziel. - fordul hozzám Kato - Csak kíváncsiság.
Őszintén szólva nem kicsit meglepett ez a kérdés. Az emberek általában az okát kérdezik egy gyilkosságnak, nem a módszerét.
- Megöltem. - hangzott tőlem a tömör válasz.
- De hogy? - firtatta tovább Kato
- Többször vágtam meg, mint Ő engem. Miért olyan érdekes ez?
- Mondtam, csak kíváncsiság.
- Fura alak vagy, ugye tudsz róla?
- Mások is mondták már. - legyintett
- Miért nem lep meg?
Pár perc múlva el is értünk a Kastélyhoz, ahol aztán meg sem álltunk Amos irodájáig.
- Maguk meg mit keresnek itt? - szólt megdöbbenve a Főtanácsos.
~ Én is örülök, hogy itt lehetek. ~
- Elvégeztük a megbízást. - újságolta Arai
- Úgy látom, kissé meglepi, hogy itt lát minket. - mondta ahogy letette az asztalra az eszméletlen Nőt.
- Te jó ég, mit tettek vele? - háborodik fel.
- Ömm... bocs de az ott nem a Hercegnő. Ő sajnos közel sem volt ilyen szerencsés... - mutattam fel a fej nélküli Hercegnő testét.
A válasz teljesen váratlanul ért minket.
- Tudom jól, hogy Ő nem a hercegnő. Ő a Nővére akit belé zártak. Pedig már olyan közel volt, hogy kiszabaduljon...
~ … Most ez valami vicc? ~
- Bocs, Amos, tesó, de mi folyik itt pontosan? - értetlenkedett Kato
- Maga tervezte el ezt? - kérdezte dühösen Arai a Főtanácsost.
- A-az egészet az Úrnőm kérésére tettem. - kezdett a mesedélutánba. - Ő parancsolta, hogy küldjek neki néhány könnyen átverhető mágust, de én esküszöm nem akartam semmi rosszat... én csak azt tettem, amit ő mondott.
- Heh... sejthettem volna, hogy ő is benne van. Lottóznom kéne.
- Nem akart semmi rosszat? Pedig tett! A hercegnő halála a maga lelkén is szárad! - kiáltotta Arai, és már magam sem tudom mi tartotta őt vissza attól, hogy nekiessen Amosnak.
- Csak a maga lelkén. - jelentette ki Kato, erősen megnyomva a ‘csak’ szót.
- Felteszem, most már végképp nem leszünk kifizetve... - sóhajtok a pénzemet siratva amit soha nem is akartak nekem kifizetni.
Ekkor váratlanul betoppan egy alak a terembe. Úgy tűnik ő is ugyan úgy meg van lepődve amennyire mi, de végül megtöri a csendet ahogy meglátja a fej nélküli testet a vállamon.
- Mi folyik itt? - jön a nemesen egyszerű kérdés
- Maga ki? - kérdezek vissza, mert hát mégiscsak Ő az aki betévedt ide hívatlanul.
- Hecados Parancsnok vagyok. Maguk kicsodák?!
~ Na csak ez kellett... ~
- Elvileg mágusok, gyakorlatilag áldozati bárányok a főtanácsos oltárán. - válaszolt kissé ingerülten Kato
- Mágusok. - ismételte meg Arai tömören.
A parancsnok ekkor Amos felé fordult.
- Mi folyik itt Amos?
- A hercegnő meghalt. - tért a lényegre Arai, majd felemelte a nő fejét - A nővére ölte meg.
- Nos az van, kérem alássan, - magyarázkodott Kato - hogy Amos főkolompos uraság idecsalogatott minket, hogy tőrbe csaljon, leküldjön a barlangokhoz, hamis nyomokat kövessünk és kiszabadítsuk a hercegnő - isten nyugosztalja - gonosz iker testvérét. Röviden ennyi.
~ Uh... ez így hallva eléggé hihetetlenül hangzik. Lassan le kéne lépni. ~
- És kifizetni se fog minket, ha engem kérdez. - tértem vissza a megígért pénzünkre
- Egyébként már bevallott mindent, úgyhogy ha nem haragszik én most már megyek is. - mondtam azzal elkezdtem lassan kijárat felé lépkedni.
- Na ne olyan gyorsan! - állít meg a parancsnok. - Igaz ez az őrület? - szólt megint a Főtanácsoshoz, aki viszonylag lassan vette rá magát a válaszadásra:
- ...Az egész terv tökéletesen sikerült volna, ha Zeil képes lett volna végezni a munkáját...
~ Jó fiú! Ez megkönnyíti a mi dolgunkat, hogy legalább a bilincset ne vágják ránk. ~
Ez után nem kellett sokat magyarázkodni, Amos és a Hercegnő Nővérét azonnal elvitték, mi pedig kihasználva az alkalmat, hogy nem ránk figyelnek kislisszoltunk a teremből.
- Jó kis kaland volt, de azt hiszem, hogy nem nevezek be rá még egyszer. - jegyezte meg Kato mikor már a nagyfolyosón lépdeltünk.
- Én se. - értett egyet Arai.
- Gondolod, van még egy harmadik ikernővér valahol elrejtve? - vicceltem.
- Ideje lelépni. Kész őrültek háza volt ez.
Már majdnem kiértünk a Kastélyból, mikor Hecados megállított minket.
- Várjanak! – szólt a parancsnok utánunk.
- Szörnyen sajnáljuk, hogy ilyen módon felhasználta önöket Amos. Ha belegondolok, hogy meghalt Jorukoi kisasszony, és majdnem maguk is emiatt... - itt mondatát félbehagyta, bár mindannyian tudtuk mit akart mondani - Kérem fogadják el ezt a kis pénzt amiért segítettek lebuktatni Amost. Azt hiszem több mint rászolgáltak.
~ Még szép hogy! ~
- Rendben van. – mondta Arai. - Itt hagyjuk a hercegnő testét, hogy eltemethessék. - folytatta, és átnyújtotta a fejet a parancsnoknak. - Hova tegyük?
~ Még mindig a kezedben van az a fej? ~
- Szerintem vidd magaddal emlékbe! - mondtam szórakozottan majd átveszem a saját részem a pénzből. - Remek, ma sem hiába öltek meg majdnem.
- Nos, nem tudom, mit mondhatnék. Fogadják őszinte részvétünket a hercegnőért. - szólt Kato.
Azzal le is léptünk a szigetről, a legközelebbi hajóval - ami szerencsére gyorsan el is indult - Hargeonba.
~ Nem panaszkodhatok. Bár a munkát nem végeztem el, mégis kifizettek. Ilyen munkából kérek még többet! ~ mondtam magamban, mikor végre leszálltam a Hargeoni kikötőben.