Alex Johnson

Név: Alex Johnson
Nem: Fiú
Életkor: 20
Mágia: Alakváltó mágia - Vortex Infection
Céh: Dragon Fang
Jellem: Viselkedése változatos. Ha gyógyszert szed, akkor bekattan, és megörül. Gyógyszer nélkül nyugodt, de nagyon gyorsan fel lehet idegesíteni, és sok minden kiválthatja belőle az agressziót. Ha van rá ok, ha nincs. Nyugodt viselkedése közben szívesen van lányok közelében. Kedveli a harcot. Szinte minden konfliktust, problémát harccal akar elintézni.
Kinézet: Középmagas, erős termetű ember. Bőre kifakult majdnem hogy fehér, szeme sötétkék színű, haja pedig szőke. Ruhája nem túl változatos. A ruhája fekete színű mely szakadt fazonú. Arcát egy maszkkal takarja el, amin, jobb oldalon egy F betű, baloldalon, pedig egy 23-as szám díszeleg. A maszkot egy ősi hóhér mítosz miatt viseli, mely szerint, ha maszkot visel, az áldozat lelke nem fogja őt megtalálni halála után. Főként harcok közben viseli ezáltal a maszkot.
Felszerelés: Egy talizmán, egy maszk, és a pirulái.

Előtörténet.

„Ott, ahol a vég kezdődik”

A történetem kezdetéről csak néhány emlék foszlány maradt meg. Az első, amire tisztán emlékeszem az-az, hogy egy ágyon fekszem, tétlenkedve. Az ágy kemény, és nedves volt. Mikor körbe akartam nézni valami miatt nem tudtam. Egyből a szememhez kaptam, és éreztem, hogy egy szövetből készült kendő van a szememre kötve. Eleinte nem mertem levenni nehogy bármi történjen. Ekkor körbe tapogattam hátha jutok valamire. Azt vettem észre, hogy a bal kezemnél egy kőfal található, a jobb kezemnél azonban nincsen semmi. Kisebb töprengés és, tétlenkedés után úgy döntöttem, hogy megpróbálok leszállni az ágyról. A próbálkozásom kudarcba fulladt, és egy puffanással ért véget, mivel, mint a végén kiderült egy emeletes ágyon feküdtem. Az esés fájdalmasra sikerült, mivel a padló kőből volt. Miután felálltam, rászántam magamat, hogy egy pillantást vessek a körülöttem lévő világra. A szemkendőt lassan felemeltem a szememről. Eleinte a fény bántotta a szememet, de rövid időn belül hozzászoktam a fényviszonyokhoz. A falak penészesek voltak, és szintén kőből készültek. Jobba a sarokban az ágyak helyezkedtek el, és a szoba alsó részében egy fa asztal díszelgett. Ahogy közelebb mentem az ágyhoz, észrevettem, hogy valaki fekszik az alattam lévő ágyon. Miközben még a szobát néztem, elborzadtam, hogy milyen szörnyű ez a hely. Ezért az jár a fejemben, hogy hogyan jussak ki innen. Míg gondolkodtam a szemem hirtelen fájni kezdett, és minden fényre egyre rosszabbul reagált, ezért úgy döntöttem, hogy visszaveszem a szemkendőt. Ezek után csak a kijutási terv járt fejemben. Arra jutottam, hogy nem tudom egyedül véghezvinni a tervet, és a szemem is rossz állapotba van. Gondolkodásom vége felé, azonban eszembe jutott az a személy, aki az alattam lévő ágyon fekszik. Ekkor viszont hangokat hallottam meg a cella ajtó felől. Odaszóltam az ágyon fekvő cellatársnak.
- Héj, kelj fel, valakik vannak itt.
Erre felkiáltott, és ezt kérdezte.
- Te meg ki vagy? –Kérdezte meglepődötten
- Még én sem tudom biztosan. – mosolyogva feleltem kérdésére.
- Van valami a mellkasodon. Egy 23-as szám szerepel rajta.
- Akkor hívj nyugodtan 23-nak. És téged, hogy hívnak? - Kérdeztem vissza.
- Szám szerint én lennék a 15-ös – Válaszolt barátságosan
Amikor épp a következő beszélgetésünk témáját kezdtük volna el, a cella ajtó kattanására lettem figyelmes. Két hang szólalsz meg, de mivel nem tudtam kik vannak ott, rögtön meg is kérdeztem.
- Kik azok?
- Valami csuklyás alakok. - válaszolta rémülten.
- 15-ös velünk kell jönnöd. - mondták a rejtélyes hangok erélyes, határozottan.
- R-rendben. – válaszolta ijedten.
Ezután már csak az ajtó újabb záródására, és a lakat kattanása volt az, amit hallottam. A társam, és a titokzatos alakok hangja a távolba veszett.
Mindezek után egy jó ideig csak álltam, majd kerestem egy ülőhelyet ahol elgondolkozhatok azokon, amiket hallottam, és tapasztaltam az elmúlt pár percben. Az ülésből fekvés, a fekvésből alvás lett. Pihenésem nem tartott sokáig. Hirtelen hangokat hallottam. Ezek ismerősek voltak. A zár kattanása, és a cipők kopogása. Azt hittem a cellatársam jött vissza ezért hirtelen felpattantam az ágyról és megkérdeztem. 15-ös, te vagy az?
Erre egy erélyes NEM volt hallható.
- Ez itt most a te időd, nem az övé. – válaszolt a hang – És most velünk jössz.
Hirtelen karon fogtak, és nem túl gyengéden kivezettek a szobából.
Nem kell ilyen durván viselkedni vele, hisz ő még csak gyerek. - válaszolt egy másik, kicsit fiatalabb hang.
- Te csak maradj csöndben. Ez nem rád tartozik.
Miután kiértem a cellából, jobbra indultunk. Az út macskakővel volt borítva. A kő hideg, és nyirkos volt. Az őrök a két oldalamon vittek előre, a folyosón. Féltem. Féltem, mert nem tudtam, hogy hova visznek, és mit csinálnak velem. A folyosót kínos csönd uralta, csak az őrök talpának lépte és az én meztelen lábam hangja volt hallható. Haladtunk előre a kietlen, és rideg folyosón, mindaddig, míg hirtelen meg nem álltunk.
- Mi történt? Miért álltunk meg? – kérdeztem kissé félénken.
Erre azonban nem érkezett válasz.
- Itt van. – Szólalt meg az egyik őr határozottan.
Válasz most sem érkezett, viszont egy ajtó nyitása volt hallható. A helyzet egyre nyomasztóbb lett. Beléptem a szobába. Nem tudtam mi volt az a hely. Ez a szoba más volt, mint a többi. A kőpadlót a vas váltotta fel, és a szobában furcsa szag terjengett.
- Hozzátok ide! Hmm… tökéletes alany lesz. – mondta egy öreg hang, miközben engem méregetett.
- Ültessék le! - odavezettek egy székhez, és lenyomták a vállam, hogy leüljek. Mikor azonban elengedték a kezem hirtelen felpattantam, és elkezdtem arra futni amerre jöttem. Az őrök azonnal utánam eredtek.
- Hagyjátok! – felelte az öreg nyugodt hangon. - Vakon úgy sem jut túl messzire.
Ez így is volt. Az első akadályba elestem, ami az utamba került. Testem tétlenül esett a vas padlóra. Mikor leértem megmozdulni nem tudtam, a lábam fájása miatt. Rögtön ott termetek az őrök fölöttem és karonfogva talpra állítottak. Lábam berogyott, de hogy még egyszer elessek azt az őrök már nem engedték. Odavonszoltak a székhez és miután beleültettek, lekötöztek.
- Na, látod, ezért kell vele durván bánni, és karon fogni, mert elszökik. – mondta az idősebb őr a fiatalabbiknak.
Kezem és lábam lekötözve. Mozdulni nem bírtam.
- Nagyon jó tesztalany, eddig még senki sem bírta ki eddig. – mondta az öreg.
~ Szóval volt még hozzám hasonló gyerek – gondoltam magamban
- Nagy benned az élni akarás, ugye fiam? – kérdezte az öreg.
- Ne hívjon fiamnak, és engedjen el! – feleltem miközben próbáltam kiszabadulni a székből.
- Csak így tovább és végre sikerrel járhat a kísérlet. – mondta, miközben lépteit kezdtem hallani magam körül.
- Kezdjük! – szólt az őröknek. Hirtelen az események felgyorsultak. Az őrök szorosan mellém álltak, és a székhez nyomtak.
- Mi történik!? – kérdeztem ijedten.
- Csak maradj nyugton.
A szék, melyben ültem lassan megemelkedett addig, hogy egy embernek pont kézre essek.
- Ezt idd meg! – mondta az öreg miközben a számhoz nyomta a poharat.
- NEM! – válaszoltam miközben a fejemmel kilöktem a kezéből a szert.
- Oké! – mondta miközben egyet kuncogott.
Hirtelen egy szúrást éreztem a karomon.
- Ezt még meg fogod nekem köszönni. – mondta miközben beadta a szert.
Nem sok telt bele, és a szer hatni kezdett. A kezeim és a lábaim elernyedtek, miközben a szer végigterjedt a testemben. Egyszerre csak a testem lenyugodott, de az agyam nem.
- Mi történt? Mi csinált velem? – kérdeztem ingerülten, és félénken.
- Jót. – csak ez a válsz érkezett.
- De mit?
Erre csak annyit mondott, hogy:
- Mindjárt meglátod.
- Oké, na, lássuk. - Mondta miközben fölém hajolva levette a szemkendőmet.
- Látsz valamit? – kérdezte.
Nem. – Furcsa érzés volt, mert féltem, hogy miután leveszi a kendőt a szemem fájni fog a hirtelen fény miatt.
- Fájt? – kérdezte.
- Mi? – érdeklőttem
- Áh! Szóval hatott az új érzéstelenítő szer.
- Szóval érzéstelenítő volt az, amit beadott. És most életem végéig nem fogok látni?
- Áh, dehogy! Egy idő után kiürül a szervezetedből a szer. – mondta megnyugtatóan az öreg
- Nah kezdjünk bele. – mondta – Szikét!
Nem sokkal ezután egy vágást éreztem a homlokomtól a bal szememen keresztül az arcüregemig. Miközben a művelet tökéletes végrehajtásán törekedett hirtelen az ajtó kinyílt.
- Mester. - mondta kellő alázattal. – Az 23-as alanyba pont most kezdtem bele. De minek köszönhetem látogatását?
- Csak gondoltam megnézem, hogy halad a kísérletünk.
- Nos, éppen a szemet kezdem el felnyitni, hogy betehessük a lencsét és hozzáadagolhassuk a szert.
- Az érzéstelenítő látom működött.
- Igen mester. Tökéletesen.
- Oké. Folytassák, de végig nézem. Kíváncsi vagyok hogy hogy fog látni a végére.
- De mester, a szemnek pihennie kell a tesztelés előtt, mert az erős fény kárt tehet benne.
- Nem baj azért végig nézem.
- Most behelyezem a lencsét, és lassan elkezdem adagolni a szert. És… kész!
- Most visszazárom a vágás helyét!
- Tökéletes. És most mind a két szemével kéne ugyanúgy látnia?
- Igen.
- És a mágiát is lehet majd vele használni?
- Ha minden jól megy, és olyan mágiát tanul.
- Na, akkor nézzük, meg hogy megfelelően lát-e.
- De előbb ki kell, hogy ürüljön az érzéstelenítő a szervezetéből, mellesleg nem lehet ilyen hirtelen levenni a kendőt, mert a szem maradandóan károsodhat a hirtelen fény miatt.
- Nem érdekel. Adjon be neki olyan szert, amivel hatástalanítja az érzéstelenítőt.
- De…
- Nincs de!
Ekkor megint egy szúrást éreztem a karomon.
- Állj fel! – szólt rám a főnök.
Fel is álltam, ahogy kérték.
Ezután egy óvatos mozdulattal levették a szemkötőm, de érdekem módon az elvártaknak meg nem felelve nem láttam.
- Látsz valamit? – Kérdezte a mesternek nevezett ember.
- Nem. – válaszoltam miközben nem tudtam, hogy ennek örüljek vagy éppen ne.
- Mi történt? – kérdezte a „mester” feszülten
- Nem tudom, pedig látni a kéne, mert a szer hatása már elvileg elmúlt.
Biztos nem látsz semmit? - kérdezték
- Nem. – feleltem
Ekkor hirtelen térdre zuhantam.
- Mi folyik itt? – kérdezte a „mester” már idegesen
- Nem tudom. Biztos a szer mellékhatása. – Felelte az öreg
- Szedje ki belőle a szert.
- Mi!?
- Gyerünk! Életben kell maradnia! Idáig még egyik tesztalannyal sem jutottunk el, majd később újra kezdjük.
Ekkor újra a székbe fektettek és a régi vágás helyén egy ujjbab vágást ejtettek, de mivel az érzéstelenítő már nem volt bennem iszonyatosan fájt és az operáció közben a szék karfáját szítottam tiszta erőmből a számba pedig egy fadarabot raktak, hogy arra harapjak rá. Az operáció végére félájult állapotba estem. Vagyis mozogni nem tudtam, de hallottam, amiket mondtak, vagy éppen cselekedtek, csak reagálni nem tudtam rájuk.
- Sikerült a lencsét kiszedni? – kérdezte a „főnök”
- Igen!
- És a szert hatástalanítani?
- Igen! – válaszolta az öreg.
- Akkor vigyék vissza a cellájába. Addig kifejlesztek egy új szert.
Miközben kivittek az ajtón csak ezek voltak hallhatók:
- Nem is értem miért nem sikerült, pedig az elején minden jól kezdődött. – a mondat végére a hangok teljesen elhalkultak. A folyosón végighúzva jöttem csak rá hogy milyen messe is van a labor a cellámtól. Vonszolásom közben az eszméletem kezdett visszatérni és egyre jobban éreztem a szemem, és a lábam fájását. Mikorra a cellához értem, felébredtem a fájdalom által okozott sokból. Az őrök a földre dobtak és cella ajtó bezárása után megkérdeztem, hogy:
- 15-ös itt vagy?
De nem érkezett válasz, így aztán minden erőmet összeszedve felvonszoltam magam az ágyra, és egy szempillantás alatt elaludtam.
„Fény az alagút végén”
Mikor magamhoz tértem egy ismerős hangot hallottam. Először azt hittem, hogy az őrök azok, de nem. 15-ös volt az. Nem tétlenkedett sokáig, egyből szólt.
- Hé, 23-mas kelj fel!
- Mi van már? Ki az? – kérdeztem
- Gyere, meg kell, szöknünk innen.
- Jól van!
- Kitaláltam már hogy-hogy jussunk ki.
Ezután ismertette velem a tervét. Könnyen megértettem. A feladatom az őrök becsalogatása volt. Kopogtam, ami a terv kezdetét jelentette.
- N-ne ne tedd, kérlek ne! – mondattal kezdetét vette a szökési akció.
- De igen szükségem van a lelkedre!
- Mi folyik itt?! – nyitottak be az őrök a terv szerint.
- Mi a fene, hogy-hogy nincs itt senki. – Mondta a fiatalabbik.
Ekkor lehetőség nyílt, hogy kijussunk. Én egy ágyból kiszedett vasdarabbal ütöttem, amit 15-ös adott. Arra felé amerről a hangok jöttek. Ezek után egy csattanást hallottam, és azt hogy a vasdarabom valamiben vagy valakiben megakadt.
- Sikerült! Eltaláltuk! Mennyünk! – mondta 15-ös.
Ezek az események örömmel telítették el a szívem, főleg hogy vakságom ellenére sikerült eltalálnom az egyik őrt. Kiléptünk a cellaajtón, majd hirtelen balra fordultunk. Ezek után az út egyenesen vezetett, én csak követtem 15-öst. Kissé megfontoltan, félénken haladtunk előre. A fáradsággal és a lábfájással nem törődve haladtunk tovább, azonban egyszer csak hirtelen megálltunk.
- Hé, 15-ös mért álltunk meg? – kérdeztem megrökönyödve.
- Egy hihetetlenül gonosz ember áll itt, aki megölte a társait. – felelte ingerülten, felhevülten.
Ekkor még nem tudtam, hogy miért, de mivel hallottam a hangján, hogy ez a téma ingerülten érinti, ezért nem is feszegettem tovább. Persze azért gondolkodtam, hogy ki is ő, és hogy mi történhetett ott, ahova 15-öst vitték, és hogy mi válthatta ki ezt a heves feszültséget ezen ember iránt. Miközben a gondolataimban voltam elmerülve, addig azon kívül egy csata bontakozott ki. Rémes hangokat hallottam. Egy szörnyére hasonlított. Megijedve azoktól, amiket hallok megpróbáltam hátrálni, de nem sikerült. A lábam megrökönyödött a rémülettől. Ezek után egy ordítást és egy puffanást hallottam. Ez a csata végét jelentette. Amilyen hamar jött ez a csata, oly hamar is ért véget. Egy mély hang kuncogva csak ennyit mondott:
- Sikerült…- majd feje a kőre zuhant. Ez volt élete utolsó szava. Ekkor még nem tudtam, hogy mi sikerült, de jelen pillanatban nem is ez volt a legfontosabb. Ebben pillanatban odaszóltam 15-öshöz.
- Hé, 15-ös mi történt? Csak egy nagy ordítást hallottam. - néma csönd következett, amit egy ordítás szakított félbe.
- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan.
- Igen. – válaszolt alig érthetően, a fájdalom miatt.
A következő mondata azonban sokkal érthetőbb, és kitisztultabb volt.
Szabadok vagyunk. Végre szabadok… - ez a pár szó elárult mindent, és örömmel töltöttel el szívünk. Végre fellélegezhetünk. Ez volt az a mondat, amire felkelésünk óta vártunk. Így hát kiléptünk a szabadsághoz vezető kapun.


A törmelékeken átérve szokatlanul nagy meleg csapta meg az arcunkat. Azonnal elkezdünk előre menni.
- Miért erre megyünk? – kérdeztem érdeklődve.
- Mert a sziklákon túl füstöt láttam.
Ezzel a válasszal megelégedve folytattuk utunkat. A futás közben a karját fogtam, hogy nehogy másfele mennyek, mint amerre a leendő civilizáció van. Hirtelen a karján valami meleget kezdtem el érezni, és ráadásul időnkét befeszítette.
-Tizenötös jól vagy? Valami meleg folyik a karodon. – kérdeztem tőle.
-Persze csak egy kis seb. – mondta, hogy megnyugtasson
-Rendben, de azért ezzel kösd be. – válaszoltam miközben a pólómról egy letépett csíkot adtam neki oda.
-Köszönöm. – felelte miközben bekötötte a kezét.
Ismét útnak eredtünk, a füst irányába. Egy idő után a futásra már nem tellett az érőnk, ezért csak gyalogolni kezdünk. Minél többet gyalogoltunk annál fáradtabb, és fáradtabbak lettünk. Közel fél órája gyalogoltunk, amikor egy morgásra lettem figyelmes. Nem sokkal ezután több ugyanilyen hang hallatszódott a hátunk mögüliről.
- Mi ez 15-ös? – kérdeztem rémülten
- Egy farkas falka. – válaszolta miközben a félelem átjárta a hangját
- Hogy mi? Hogy kerültek ide és mit akarnak? – kérdeztem, miközben félelmünk egyre csak fokozódott.
- Gondolom megérezték a vérem szagát és azt hitték, hogy egy sebesült préda vagyok. Sajnálom. Csak bajt hozok rád. Meny! Fuss! Majd engem elkapnak, és legalább te meg menekülsz! - mondta miközben a kezével próbált eltolni.
- Most ugye csak viccelsz? Együtt lógtunk meg! Ha idáig együtt jutottunk én nélküled nem megyek tovább! Ha te nem mondod, hogy szökjünk meg még most is a cellába lennék, és csak azon törném a fejem, hogy-hogy kerültem ide! Nélküled talán már halott lennék, amikor az a gonosz emberel találkoztunk. Szóval, ha te itt akarsz maradni, akkor én is maradok. – mondtam, miközben egyre idegesebben és idegesebben , míg egyszer csak egy hatalmas ordítás hatalmas szárnyak csapkodására lettünk figyelmesek.
- Ez mi volt? – Kérdeztem ijedten.
- Nem tudom pontosan, de szerintem egy wyvern volt. – válaszolta elég hamar.
- Hogy mi? Ezt nem hiszem el. És most hol van? – kérdeztem izgatottan
-Elment a távolban. Várjunk… Ugye nem akarod megkeresni? – kérdezte kissé félénken
- Hát megfordult a fejemben, de nem, majd a későbbiekben.
- Rendben. Akkor mehetünk tovább?
- Igen. Induljunk.

„Életünk megmentője?”

Nem is kellett sokat menni, amikor hirtelen egy szekér jelent meg mögöttünk. Amint észrevett minket megállt.
- Hé, gyerekek ti meg mit kerestek itt? – kérdezte egy öreg hang. Ezen mondatok elhangzása után egyből a hang irányába néztem
- Gyertek, szálljatok, fel elviszlek titeket a legközelebbi faluba. – mondta meglepően nyugodt és barátságos hangon.
Miközben a kocsi felé haladtunk, megböktem 15-ös karját, hogy megkérdeztem:
- Ki ő?
- Nem tudom. – válaszolta
- Köszönjük szépen. - Mondtuk, miközben felszálltunk a járműre.
- A nevem Hideki és a tiétek?
- A rendes nevünket nem tudjuk, de az enyém 15-ös a barátomé 23. Mi csak így hívjuk egymást.
Ezek után a kocsi hátuljába mentem, és ledőltem. Eleinte hallottam miről beszéltek 15-ösék, de végül a jövőmről kezdetem el gondolkodni, hogy mit is csinálhatnák vakon. Talán lehetnék zenész, vagy talán ács. Tökmindegy csak ne kerüljek vissza arra a borzalmas helyre. Ahogy telt-múlt az idő, észre sem véve hirtelen elaludtam.
Álmomban visszakerültem oda, ahonnan jöttem. Arra a helyre ahonnan megszöktünk. Lezajlott előttem megint az a jelenet, amit ott tettek velem. A szagok, érzések ugyanazok voltak. Először azt hittem, hogy visszavittek minket, és a kísérleteket kezdik, előröl. Amint a kísérleti terembe léptem azonnal felébredtem a félelem miatt. Egyből fel is ültem. A szívem hevesen vert, és izzadtam a félelemtől, de a felébredés után hamar megnyugodtam.
-15-ös? – 15-ös itt vagy? – kérdeztem miközben megéreztem, hogy a kocsi megállt. Hirtelen átfutott rajtam az a gondolat hogy valami baj történt velük. – Hideki-san? - Kérdeztem egyre rémültebben. Éppen hogy abbahagytam a mondatot az ő hangjukat kezdtem el hallani. Azonnal megnyugodtam és óvatosan lemásztam a kocsiról.
- Itt vagyunk! – válaszolta 15-ös.
Elindultam a hang irányába. Egyfajta szagot éreztem, miközben közelebb értem 15-öshöz, és Hidekihez. Mikor oda értem hirtelen elestem, mint később kiderült a széknek kihelyezett farönkben. Erre a megmozdulásra mindketten nevetni kezdtek. Én dühösen felálltam és leporoltam magam, majd leültem a vastag farönkre.
- Úúú de korog a gyomrom. Nincs valami étel? – kérdeztem, miközben a hasamat fogtam.
- De éppen most sütöttünk meg a halat. – mondta 15-ös
- Hogy mit?
- Halat.
- Az meg mi? Még sohasem ettem. – kérdeztem érdeklődve.
- Egy állat, ami vízben él. – mondta Hideki miközben kezembe adta a nyársat. – De tényleg, ti még soha nem ettetek ilyet?
- Még soha. - feleltük egyhangúan 15-össel.
- Akkor mire vártok? Egyetek! De vigyázzatok forró.
Lassan a számhoz emelve haraptam bele a különleges ételbe.
- Hmmm... Nemcsak az illata, hanem az íze is jó.
A jól lakottságot egy kis beszélgetés koronázta meg evés után. Ilyen jól még nem éreztem magam, mint most.
Ezek után hamar le is feküdtünk a sátrakba, és elaludtunk. Alvásom nem tartott sokáig a rémálmok megint hamar felébresztettek. A sátorból lassan kimentem, hogy friss levegőt szívhassak, és megnyugodjak. Amint kiértem Hideki szólt hozzám.
- Nem tudsz aludni?
- Nem. A rémálmok mindig felébresztenek, na meg a kocsiban már kipihentem magam.
- Gyere, ülj le ide.
- Hallottam a barátodtól hogy mi történt veled.
- Igen. Nagy szörnyűségeken mentünk keresztül.
- Elmesélném a történetem, de gondolom 15-ös már elmondta. Ezért kérem, meséljen magáról valamit, hogy milyen a külvilág.
- Hátha ez megnyugtat téged.
És innentől kezdve ittam a szavait. Megtudtam, hogy van egy szép családja, és egy tágas háza. És a külvilágról is beszélt, hogy amit most ettünk az csak a kezdet volt. Mire befejeztük a beszélgetést már későre járt.
- Na, most már ideje lefeküdni 23-as, holnap hosszú napunk lesz, és majd folytatjuk a beszélgetést.
Reggel korán keltem, de nyugodtabban, mint ezelőtti nap. Mire 15-ös felkel, a pakolással már Hidekivel végeztünk. Megpróbáltam segíteni neki abban, amiben tudok vakon, több-kevesebb sikerrel.
- Ó hát végre felkeltél fiam készen vagyunk a pakolással. Szállj fel és indulunk. Az úti cél Shirotsume. – mondta Hideki
15-ös fáradnak tűnt a felkelés után és ezért nem is bírta sokáig. 1 óra után ki is dőlt a kicsi hátuljában, pont, mint én ezelőtti nap. Így hogy ne unatkozzak odaültem Hideki mellé, és folytattuk a nemrégiben befejezett beszélgetést. Ezzel a tevékenységgel el is telt az út hátralévő ideje igen hamar.
- Légyszíves szólj a barátodnak, hogy megérkeztünk. – kérte Hideki, de egy percig csak dermedten álltam – Valami baj van?
- Nem nincsen, csak eddig senki nem kért ilyen szépen tőlem semmit. Eddig csak parancsolgattak.
Ezek után odamentem 15-öshöz.
- Tizenötös kelj fel, megjöttünk.
- Igen mi az?
- Megjöttünk. Ez itt Shirotsume!
Miután 15-ös lejött a szekérről, persze ez nagy nehézséget jelentett olyan fáradtan amilyen ő volt, Hidekihez mentünk, és az ő házához.
- Gyerekek, ha gondoljátok, lakhattok nálam egy ideig.
- Ugyan hisz így is túl sokat tett értünk. – felelte 15-ös
- Csak nem hagyhatom, hogy két ilyen fiatal kölyök egyedül éljen. –mondta kedves hangon - Gyertek a feleségem és a fiam otthon vannak.
-Fogadjuk el. Csak amíg rendbe jövünk, addig mit csinálnánk az utcán, rabolnánk, és kukákból ennénk? – súgtam oda 15-öshöz.
- Rendben elfogadjuk és köszönjük szépen. – mondta 15-ös.
- Igen köszönjük. – vágtam rá én is.
Mikor beléptem a házba nagyon jó illatok csapták meg az orromat, és a talaj is olyan jó érzésvolt a szőnyeg miatt, teljesen más, mint amit megszoktunk a börtönbe.
- Koryusai ők itt az új lakók, persze ha nem gond kedvesem. – Monda Hideki a feleségének
- Persze hogy nem, hiszen Hideki barátai a család barátai. – válaszolta a feleség kedves, nyugodt és egyben sajnáló hangon, mintha tudta volna, hogy min mentünk keresztül.
Nem sokkal az érkezésünk után asztalhoz is ültünk. Az étek ínycsiklandó volt, és fenséges.
- Köszönjük a vendéglátást. – feleltük 15-össel egyszerre az étkezés befejeztével. Ez már különös. Ennyire összeforrtak volna a gondolataink? -mélyedtem magamba a gondolataimmal együtt.
- Minden rendben? – kérdezte Koryusai
- Ja, persze. – feleltem kissé még a gondolataimba mélyülve
Ezen mondat elhangzása után teljes egészében a körülöttem lévőkre koncentráltam. Egyfajta érzések fogtak el. Olyan érzések, amelyeket eddig még nem éreztem. Családias hangulat ült le a szobában, és átjárt mindenkit, aki ott tartózkodott. Ez az a pillanat volt, ami miatt megszerettem ezt a családot.
Az étkezés után megtisztálkodtunk, majd Hideki megmutatta a vendégszobát, ahol aludni fogunk. A szobába éréskor Hideki karon fogva vezet az ágyig, nehogy elessek, miközben meg az ágyhoz értünk leírta a szoba kinézetét, hogy én is láthassam lelki szemeim előtt, hogy néz ki az a helység, ami később otthonunkként szolgált.
- Hé, Huszonhármas? – Kérdezte nyugodtan az ágyban fekve.
- Igen?
- Te gondolkoztál már azon, hogy mi legyen a neved?
- Nem még. És te?
- Hát még én se.
- Értem.
Ezekkel a mondatokkal be is fejeződött a beszélgetésünk, és mind a ketten azonnal álomba merültünk a fárasztó nap után.


Egészen hozzászokva a vaksághoz nem is olyan nehéz, mint amilyennek gondoltam, de tartósabb munkát nem tudtam vállalni, ezért úgy döntöttem, hogy a mágia útjára lépek, hátha abba nagyobb sikereket tudok elérni.
Egyik nap Hideki felhívott a szobájába. Ez nem is lett volna különös, de ami utána történt, az már az volt.
- Találtam egy cikket, egy felrobbant bázisról, ami a puszta közepén állt. – mondta Hideki – Ti nem egy ilyen helyről szöktetek el? Mellesleg nincs is olyan messze, attól a helytől ahol megtaláltalak titeket.
- De igen. Egy pusztában volt.
Mikor már léptem volna ki az ajtón, Hideki olyat mondott, ami fordulatot hozott az eddigi életembe.
- Várj csak! – erre megfordultam – Ma a város túlsó végében jártam és találkoztam egy olyan emberrel, aki vakokat tanít mágiára, megkérdeztem, és téged is szívesen tanítana.
- Nagyon szépen köszönöm. -Ezekkel a szavakkal el is indultam megkeresni 15-öst, hogy elmondjam neki a jó hírt.
- Tudtam, hogy itt talállak meg. Mindig ide jössz, ha meditálni szeretnél.
- Igen, de te mit keresel itt?
- Képzeld találtam egy mestert, aki megtanít engem mágiára
-Tényleg? De szerencsés vagy. Bezzeg énnekem még ötletem sincs, hogy milyen mágiát tanuljak. Megvan, talán ha ki tudnám használni a démon erejét, akkor jó mágus lenne belőlem!
- Igen, de egy időre nem fogunk találkozni. – mondtam lehorgasztott fejjel
- Mi? Mért nem?
- A város másik végében van az üzlete, ami nagyon sok idő mire odaérek Hideki-san házából. Ezért inkább oda költözöm egy időre.
- Értem… Hát jó tanulást.
- Remélem nem gond? Hiszen mind a ketten megfogattuk, hogy mágusok leszünk, és ez az ember nagyon gyakorlott a szakmában.
- Nem dehogyis! Mért lenne gond? Hiszen ha tudsz tanulni, akkor az jó.
- Rendben. Akkor majd még találkozunk. Helló! – Ezzel a szóval, el is köszöntem a legjobb barátomtól, és elindultam megváltoztatni a jövőm.

Kisebb-nagyobb nehézségek árán eljutottam az új mesterem háza elé, majd bekopogtam. Az ajtó kinyílt.
- Szia! Te lennél az a fiú akit Hideki-san küldött? – kérdezte egy kedves, öreg hang
- Igen! – vágtam rá, miközben daliásan kihúztam magam.
- Gyere be, de ne pakolj le, mert megyünk még tovább.
- Hova, ha szabad érdeklődnöm? – kérdeztem meglepődve

- Ez nem az otthonom, hanem a boltom. A lakásom a nem messze lévő erdőben bújik meg. Ott könnyebben lehet mágiát tanulni, elzárva a civilizációtól, és a városi pörgéstől. – Mondta miközben összeszedte ruháit – Kész is vagyok a pakolással, mehetünk is.
Amikor kiértünk az ajtón, hirtelen valamit érezni kezdem a csuklómon.
- Mi ez? – kérdeztem rémülten
- Ez csak egy kötél, amit rákötök a csuklódra, hogy miközben az erőben járunk, el ne veszítsük egymást.
Miközben az erdőben mentünk egyre többet tudtam meg az új mesteremről.
- Te is vak, vagy mint én? Van családod? Tanítasz még valakit rajtam kívül?- - Tettem fel kérdéseimet izgatottan.
- Ho-ho. Ne ilyen gyorsan, van időnk, hagyni kell valamit későbbre is. – mondta kuncogva – Igen, én is vak vagyok, pont úgy, mint te. Nincsen családom, és nem tanítok senkit.
Az út hátralévő részében tovább beszélgettünk.
- Majdnem el is felejtettem bemutatkozni. A nevem Hikaru. A tiéd?
- Az igazi nevemet nem tudom, de eddig mindenki 23-asnak hívott.
- Majd kitalálunk neked valami nevet.
Körülbelül egy fél óra menetelés után meg is érkeztünk Hikaru házához. A lepakolás után Hikaru elmondta a ház minden egyes részletét, és ezek után a házat le kellet tapogatnom.
- Minek kell ez? Az elmondásod alapján tudom, hogy mi hol van.
- Igen? Akkor menny be a bejárati ajtón. – felelte kissé peckesen
- Oké. – El is indultam az ajtó felé, miközben kihúztam magam. Ahogy az ajtóhoz értem, egy nagy puffanás volt hallható. Elkezdem gondolkodni, hogy mi is lehetett ez. Végül, egy kis gondolkodás után rájöttem, hogy én a földön fekszem, így valószínűleg én voltam az a rejtélyes „puffanás”. Fejem lehorgasztva felálltam, és leporoltam magam.
- Igaza van mester. Sajnálom, hogy megkérdőjeleztem a tudását. – mondtam kellő alázattal
- Nem gond. Ezért vagy itt. Hogy tanulj. – Kezét vállamra téve, egyszerre eltűnt a bánat, és a szomorúság, amit tanulni akarás váltott fel.
- Folytathatjuk? – Kérdezte kedvesen
- Persze.
Az elkövetkező idők tanulással teltek. Az érzékeim fejlődtek. Egyre jobban tájékozottam hallással, szaglással, és tapintással. Közel két hónap elteltével, amikor már a fizikai érzékeléseket tökéletesítettem, Hikaru elérkezettnek látta az időt, arra hogy beavasson a mágia rejtelmeibe.
- Mit tudsz a mágiáról?
-Semmi komolyat, csak annyit hogy különböző ágai vannak, és hogy mindenki megtalálhatja a hozzá legjobban illő mágia fajtát.
- Hát ez nem túl sok. Az első, amit tudnod kell, hogy a mágia egy kivételes dolog. Lehet jó, és rossz célra is használni. Támadó mágiát csak akkor használj, amikor már nincs más kiút.
- Érted?
- A második, amit tudnod kell, hogy életed folyamán sok emberrel fogsz találkozni, akik kapzsik, és álnokok. Saját céljuk eléréséért bármit megtesznek. Ezért soha ne bízz meg senkiben. – Miközben Hikaru ezeket a szavakat mondta, fejemet sűrűn előre-hátra mozgatva adtam tudtára, hogy mindent értek. Ez persze nem így volt. Mindez idő alatt, csak a mágia, és annak megtanulása jelentette számomra, az érdeklődés középpontját. A szavakat persze megjegyeztem, de súlyukkal ekkor még nem voltam tisztában. A többi szót az izgatottságtól már nem is hallottam, amit később meg is fogok bánni. Persze egyetlen szóra felfigyeltem.
- Mindent megértettél? – Folyamatos bólogatásomat egy szó váltotta fel.
- Persze, persze, csak kezdjük.
- Hát legyen. Kezdjük. – Amint ezt a szót Hikaru kimondta, a szívverésemet a tarkómban kezdtem el érezni, és testemet az izgatottság töltöttel el. A lábam, és a kezem remegett az izgalomtól.
- Egész életemben erre vártam. – Csak ez az egy gondolat járt a fejemben.
Az első feladatom még nem is a mágia oktatására, hanem a bennem lakozó mágus felfedezésére épült.
- Kezdetként egy kis farönkön való egyensúlyozás. – mondta Hikaru, miközben a kiszemelt farönkhöz vezetett
Ezt az elmúlt hónapokban elég sokszor csináltam, de most az izgatottságtól, és a lábremegéstől, sokkal nehezebbnek ígérkezett, mint eddig bármikor.
Lassan a jobb lábam a farönkre tettem, majd a másikat felemeltem. Lábaim reszkettek, mint egy falevél a szeles őszi napon, majd eldőltem, mint egy kártyavár. Így ment ez még három alkalommal.
- Nem értem, hogy miért nem megy! – jelentettem ki dühösen
- Ha eddig ment, akkor most is menni fog. Csak engedd el magad, és koncentrálj a feladatra, és urald önmagad. Ha ezt nem tanulod meg, sosem válhat belőled jó mágus. – mondta Hikaru – Na még egyszer!
Még így ment ez két alkalommal, de harmadszorra valami megváltozott. Elkezdtem megérteni, hogy Hikaru mire is gondolt, amikor azt mondta, hogy „urald önmagad”. Lassan megismételtem a feladatot, de most sokkal nyugodtabban. Amint a farönkre álltam, éreztem, ahogy az izmai elernyednek, a lábreszketésem abbamarad. Csak magamra koncentráltam, és nem a külvilágra. Egyszeriben valami szürkeség jelenik meg előttem. Szemem zárva volt, így nem értettem, hogy mit látok. A nagy ködös szürkeségből egyszeriben körvonalak jelentek meg. Ezek a formák nagyon hasonlottak, sőt, inkább megegyeztek azokkal a körformákkal amiket Hikaru letapogatott velem. Hirtelen egy titokzatos körforma közeledett felém, és mivel még soha nem láttam ilyet, a félelemtől kijöttem a nyugalmi állapotomból, és zavarodottan a földre zuhantam. Hamar felpattantam, és izgatottan elmondtam Hikarunak, hogy mi történt. És csak annyit mondott…
- Felkészültél.
- Mire? – kérdeztem izgatottan
- A mágia további tanulására.
Hikaru elmondta, hogy amit láttam Space Magic varázslat miatt volt, és az a titokzatos alak, egy nyúl volt, csak a kezdetleges mágia használat miatt az alakokat nem mindig valós formájában láttam. A továbbiakban kiderült, hogy ez az a mágia volt az, amit a ”látáshoz” használni fogok.
Az elkövetkezendő idők a mágia tanulásáról, és fejlesztéséről szóltak. Az idők során a mágiámat sikerült olyan szintre fejlesztenem, hogy a Space Magic varázslattal egészen jól kivehető formákat, alakzatokat látok. Körülbelül, még egy kettő éven át folytattuk a tanulást és még egy támadó mágiát is elsajátítottam. Azonban egyszer csak…

„„A végső próba. Vagy mégsem?”

- Elérkezett az idő. – jelentette ki Hikaru, az egyik reggel, miközben lehúzta rólam a takarót.
- Oké! Oké! Csak még had aludjak öt percet. – feleltem, miközben fejem a lágyan hívogató párnára fektettem
- Nem, nincsen több alvás. Elérkezett az idő. Öltözz fel, mosakodj meg, és indulás a legközelebbi rét.
- Mihez érkezett el az idő? – kérdeztem, miközben álmosan felvettem a nadrágomat.
- A végső próbához, ami eldönti, hogy megérte-e az a sok gyakorlás, és valódi mágus válhat-e belőle.
- Kezdjük. - és már készen álltam a próba végre hajtására
Nem telt bele sok időbe, és már az emlegetett téren voltunk.
- Nos? Mi lesz a feladatom? – kérdeztem érdeklődve
- Csak egy, mindent eldöntő feladatod lesz, amit nem kezdhetsz újra többször. – mondataHikaru határozottan tőle meglepő módon – A feladatod egyszerűnek hangzik, de nem az. A terepet már előkészítettem. Különböző helyekre utasításokat helyeztem el. Ezt minden tudásod szerint meg kell találnod. Összesen tíz darab van az erdőben szétszórva. A tízedik darab megszerzése után gyere vissza a házhoz. Ha eljutsz hozzám, és felmutatod az összes darabkát, akkor átmentél a vizsgán.
- Itt egy óra. – majd a kezembe nyomott egy zsebórát – Ez az én órám volt, úgyhogy vigyázz rá. Amint mindkét mutató egészhez ér, kattanni fog, és akkor indulhatsz. Ja és itt egy kezdő cetli. Ezen elindulhatsz.
- Értettem.
Teltek-múltak a percek, de az óra nem akart kattanni. Már tűkön ültem, amikor egy kattanást hallottam.
- Ez az! – mondtam izgatottan, és zsebre raktam az órát
A cetlin, jól érezhetően nyomott betűk voltak, és azt írták: Ahol a nap nyugszik, arra indulj, és a következő nyom úgy fog rád várni, mint egy gyümölcs. Első dolgom, hogy megállapítsam, merre nyugszik a nap. Kerestem is egy követ, és megnéztem rajta, hogy hol helyezkednek el a mohák a felületén. Ebből ki indulva megtudtam, hogy merre nyugszik a nap. Míg nyugatra tartottam gondolkodtam, hogy mit is jelenthet, az „úgy fog rád várni, mint egy gyümölcs” mondat. Amint haladtam előre az erdőben egyszer csak egy pókhálóba ütköztem. Kapálóztam, és próbáltam leszedni magamról, de amint a kezembe került kiderült, hogy nem is pókháló volt az, hanem egy spárga, rajt egy cetlivel, amin a következő feladat állt. Pff… Még hogy nem olyan könnyű, mint amilyennek hallatszik. Ha ilyen könnyen megy a többi, akkor naplementére ár otthon lehetek. – gondoltam magamban. Azonban ez elhamarkodott volt, mert a következő cetlik egyre nehezebbek, és egyre megterhelőbbek voltak, és egyre jobban igénybe vették, mint a mágikus, mint az életben szerzett tudásom. A következendő feladatok egyre érdekesebbek lettek. Még két feladatot sikerült megcsinálni a nap folyamán. A negyedik, és ötödik feladat egybe volt.
A negyedik feladat lényege, hogy egy kunyhót kell építenem, amiben az éjszakát tölthetem. Míg a negyediket csináltam az ötödiken gondolkodtam, mivel egy halandzsa nyelv volt rajta. Próbáltam megfejteni, de nem sikerült, így hát nyugovóra tértem. Másnap meleg időre keltem, és nap az arcomra sütött. Folytattam hát utam előre, és reménykedtem, hogy hamar megtalálom a következő cetlit. Utam közben egy női hangra lettem figyelmes a távolból. Ahogy meghallottam, a hang irányába indultam. Minél közelebb jutottam, annál jobban kivehető volt a segélykiáltás.
- Segíts, kérlek! – mondta a hölgy, amikor odaértem
Gondolkoztam, hogy hogyan is menthetném meg a rejtélyes nőt, aztán eszembe jutott az egyetlen támadó mágia amit Hikaru tanított. A támadót, amint behatároltam hol van, mellé egy Pressure Bomb-ot helyeztem el, hogy elessen. A következő pillanatban már csak egy nagy puffanás volt hallható. - ----- Sikerült? – kérdeztem magamban.
- Köszönöm – monda a rejtélyes nő
- Gyere, menjünk, még mielőtt felkel a támadód. –mondtam neki
- Szükségtelen.
- Hogy mi? – kérdeztem meglepődötten
- Hikaru küldött. Én voltam az ötödik próba. Hogy megments. Most add oda az utolsó darabkát, amit szereztél.
- De ezt nekem oda kell adnom Hikarunak a próba végén.
- Ez így van, de csak én tudom lefordítani. - amint ezt mondta oda nyújtottam neki a cetlit.
Amint elmondta a következő feladatom, utamra indultam a megadott irányba. Még két napba telt eljutni a legvégső küldetésig. Amint megkaptam a tízedik küldetést izgatott lettem. Nem tudtam, hogy mi vár rám. A feladatom egyszerűnek tűnt, de nem volt az. Egy barlangból kellet kihozni egy tárgyat, de nem tudtam hogy-hogy néz ki, és hogy mekkora a mérete. A barlangba belépve nem tapasztaltam semmi különöset. Egyelőre. Amint beértem, hirtelen hangokat kezdtem hallani. Megpróbáltam magam ellazítani, annak ellenére, hogy ideges és feszült voltam. Akárhogy próbáltam nem sikerül azt a varázslatot alkalmaznom, amivel látni tudok. A hangok egyre közeledtek és közeledtek. Végül nem maradt más választásom, mint kifutni a barlangból, mert nem működött egyetlen egy varázslatom sem. Amint kiértem észrevettem, hogy amik bent rám támadtak, azok nem jönnek ki. Így aztán leültem gondolkodni, hogy miért nem működi a varázslatom. Egyszer csak egy alak közeledett felém.
- Mit keresel itt fiam? – kérdezte egy öreg hang – veszélyes ez a barlang, és te mégis itt pihensz meg?
- Miért mégis mit tud a barlangról?
- A mítoszok szerint egy nagy varázsló ide rejtette temérdektelen kincsét, és egy tárgyat, ami miatt nem lehet mágiát alkalmazni, és ez által a kincset sem lehet megtalálni. De most már mennem kell további szép napot, és ha rám hallgat, nem megy be a barlangba. – és a kedves öregember el is ment.
-Szóval ezért nem tudtam a mágiámat használni. – gondoltam magamban
Közel egy fél napba telt, de kitaláltam, hogy hogyan fogom megszerezni azt, amit Hikaru akar. Neki is indultam, hogy megszerezzem a legvégső tárgyat. A miközben a barlang belseje felé haladtam lépteket hallottam a hátam mögül, de most nem ijedtem meg. A nyerni akarás hajtott tovább és tovább. A hely orrfacsaróan büdös, és meleg volt. Minél jobban haladtam befelé, a hőség úgy növekedett, az önbizalmam ezzel ellentétesen csökkent. Egyszeriben hatalmas mágikus erőt éreztem.
- Ez lesz az. – gondoltam magamban – Ami elnyomta az erőmet.
- Túl gyanús ez a csend. – mondtam aggodalmasan.
A mágikus erő forrása felé haladtam. Minél közelebb értem egy lány szipogása lett halható, egyre jobban. Hirtelen megtorpantam.
- Ez biztos csapda.
De nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy ne menjek oda. Lassan, óvatosan közeledtem. Hirtelen léptek lettek hallhatóak, melyek alatt még a föld is beremegett. Csak álltam, és nem is mozdultam. Még ha akartam volna sem tudtam volna, mivel a félelemtől a földbe gyökerezett a lábam.
– Szóval ennek van ekkora mágikus ereje. – gondoltam rémülten.
Eszembe jutott a nemrégiben hallott női hang.
- Van itt valaki? – Kérdeztem, még a rémület hatása alatt.
- Igen! Itt vagyok. Segíts, kérlek.
- Oda vagy valamihez kötözve?
- Igen.
- És mennyire van sötét a barlangban?
- Teljes sötétség van itt.
- Akkor bevetjük azt a tervet, amit a barlang előtt megterveztem. – gondoltam, és közbe el a terv menetét játszottam le a fejemben
Szépen lassan lehajoltam, majd egy követ fogtam meg, és a kijárat felé dobtam. Amikor azt hallottam, hogy a szörny mellettem elfutva a kijárat felé haladt, a lányhoz siettem.
- Hol vagy megkötözve? - kérdeztem sietve
- Csak a kezemnél. De siess, mert a szörny rájött az átverésre, és már jön vissza.
A lábamban egyre jobban éreztem a szörny léptét, s minél közelebb jött annál idegesebb lettem. A kezem már annyira remegett a félelemtől, hogy kikötözni is alig tudtam a kötelet. De végül sikerült.
- Oké. Bevetjük a tervem következő fázisát. – mondtam magabiztosan – Futás!
- De pont a kijáratnál van a szörny. – mondta a még ismeretlen lány
- Átférünk alatta?
- Talán. Ha nagy a szerencsénk.
- Oh! Egészen jók az esélyeink.
- Gyerünk!
És elindultunk teljes erőbedobással a kijárat felé. Egyik pillanatról a másikra már kint is voltunk.
- Köszönöm, hogy megmentettél. A nevem Anzai.
- Hello a nevem 23-as.
- 23-as? Igazi neved nincsen?
- Nincs.
És már sarkon is fordulva elindultam a barlangba.
- Miért mész vissza? – mondta Anzai, miközben megfogta a karomat.
- Egy próba miatt. Valamit ki kell hoznom onnan, de nem tudom mit.
- Láttad milyen veszély leselkedik rád oda bent. És elég sok ideje voltam bent, de nem láttam semmit magamon, és a szörnyön kívül.
- De az életem múlik rajta. Ha nem hozok ki onnan valamit, akkor elbukok a próbán, és sohasem válhat belőlem elismert mágus.
- Hikaru, ezt jól kitervelted, de nem fogsz ki rajtam. – dünnyögtem magamban.
- Mit mondtál? Hikaru?
- Igen. Miért?
- Ő… ő az apám. – mondta meglepődötten.
- Ez így meg is magyaráz mindent. Amit ki kellet hoznom onnan, az te voltál. Akkor induljunk visszafelé.
Közel két napba telt hazaérni, ezért volt időm Anzaival beszélgetni, aki elmesélte élete fontosabb pillanatait. Kiderült, hogy egy rabló csapat rabolta el. Anzai egyszer csak megállt.
- Mi az?
- Ez lenne az? – kérdezte meglepődötten
- Igen. Elméletileg itt vagyunk.
Majd amikor megfordultam, csak egy romhalmaz körvonalát láttam, majd a házhoz siettem.
- Mi történt itt? - Kérdeztem magamban, miközben a romok előtt álltam.
- Hova mész? – kérdezte Anzai miközben a háztól eltávolodva haladtam.
- Vissza a faluba, ott ismerek egy jó embert. Talán tudja, hol van Hikaru. - Mondtam, miközben kavarogtak bennem az érzések. Egyszerre voltam dühös, mert lehet, hogy elvesztem a próbát, és szomorú, mert lehet, hogy Hikarut elrabolták, vagy még rosszabb esetben megölték.
Amint a városhoz értem, megdöbbenve láttam, hogy a régen virágzó város, most egy halom rom, és kőhalmaz. Ahogy az utcákat jártam, egyre jobban lehangolt, a szomorúság. Egyszercsak egy sírás üti meg a fülem. Azonnal oda siettem.
- Mi történt itt? – kérdeztem aggódva
- Az este ránk támadtak. – mondta az egyik lakos, miközben a hangja belecsuklott a válaszba.
Házról-házra jártam, és kerestem az ismerős hangokat, embereket, de minél jobban városka szívébe haladtam, csak óriási pusztítást, és szenvedést tapasztaltam. Járásom a szenvedések láttán egyre csak gyorsult, és gyorsult, míg végül futásnak nem eredtem. Futottam, hogy megtudjam mi történt Hidekiékkel. Amint odaértem, láttam, hogy az következett be, amit a nem akartam, de valahogy számítottam rá. Amint a romoknál körbenéztem, nem találtam meg Hidekiéket. Hirtelen elöntött a düh, és a bánat.
- UTÁLOM AZ EMBEREKET, ÉS MEGÖLÖM AZOKAT, AKIK EZT TETTÉK!


Mialatt Anzait biztonságba helyeztem próbáltam nyugodt arcot vágni, több-kevesebb sikerrel. De amin becsukódott mögöttem az ajtó, ami engem Anzaitól választott el, nem vágtam tovább jó pofákat. Egyenesen elindultam oda, ahol az információk szerint az azok az emberek éltek, akik lerombolták az otthonom. Az erdőben haladva ismét előjöttek a rémálmok. Minden egyes éjszaka egyre rosszabb, és rosszabb lett. A végén már aludni sem tudtam. Ha éppen rémálmok nem gyötörtek, akkor hangok uralták a fejemet, amelyek az idő múlásával egyre hangosabb, és hangosabb volt. Míg egyszer csak…
- Hagyatok békén. Szálljatok ki a fejemből! – mondtam a fejemben lévő hangoknak. Próbáltam minél előbb kiűzni, nehogy megőrüljek, de ekkor ez már elkerülhetetlené vált.
- Azok nem fognak egyhamar kimenni. – mondta egy rejtélyes hang, meghatározatlan helyről.
- Kivagy, és mit akarsz? – kérdeztem, miközben próbáltam hang forrásának helyét meghatározni.
- Segíteni.
-Segíteni? Nekem? Te is meg akarod találni azokat a gazfickókat, akiket én is keresek?
-Nem.
- Akkor miben akarsz segíteni?
- Mindenben, és egyszerre semmiben.
- Ezt meg hogy érted?
-Szeretnéd megtalálni Hidekit, és a mestered. Emellett szeretnéd visszakapni az emlékeidet. Ugye?
- Igen.
- Én ezekben tudok segíteni. Felajánlok neked egy olyan erőt, ami garantáltan segít eme dolgok felkutatásában. Ám azonban mint mindenek, a hatalomnak is ára van.
- Ahhoz hogy megtaláljam a szeretteim, és az emlékeim, bármit megteszek.
- Ezt örömmel hallom. El kell neked valamit mondanom. Ahhoz, hogy álmaidat valóra válthasd, az egyetlen út a káosz. A káosz olyan hatalmat, és erőt ad az embernek, amit senki sohasem foghat fel. Neked csak az-az egyetlen feladatot, hogy ezt a káoszt elhozd erre a földre, és én megígérem, hogy minden amit akarsz meglesz. Ez a mágia, amit kapni fogsz tőlem, úgy hat rád, mint egy vírus. És ez a vírus nem fogad el más mágiát a gazdatestben.
- Ha meg is kapom ezt a mágiát, akkor nem fogok tudni tájékozódni, mivel a mostani mágiámat használom erre. Mellesleg nem hiszem, hogy ez lehetséges. Sohasem hallottam erről a mágiáról. – mondtam, miközben határozottan csak arra gondoltam, hogy ez egy átverés.
- Sok mindent nem láttál, és nem hallottál még az életben. De én megmutathatom ezeket. Ha te segítesz, én is segítek. Én visszaadhatom a látásod. Amit senki más nem tud vissza adni.
- Bizonyítsd!
- Ezt nem lehet bizonyítani. Ebben hinni kell. De ne feledd, olyan tudok mutatni, amit még senki sem látott.
- Hát legyen.
- Az első, amit tudnod kell. Soha ne élj a múltban. Azt nem tudod megváltoztatni, de a jövőt igen. A múlt arra jó, hogy emlékeztessen arra, hogy mi a célod, és hogy mit kell megváltoztatnod. A másik. Ez az erő nem az egyik pillanatról a másikra fejlődik ki. Veled együtt fejlődik. Az elején olyan fájdalmat fogsz érezni, mint amilyet, még soha az életben. De utána már könnyebb lesz. A mágia neve: Vortex Infection. Elfogadod?
- Már alig várom.
Ezek után egy varázsigét, vagy valami hasonlót kezdett el morogni. Az egész beszédből, csak egy szó keltette fel a figyelmem. Ez a szó a Fatum volt. Miután befejezte a varázsigét, egy lökéshullámot éreztem.
- Hogy érzed magad?
- Kicsit szédülök. De mond. Mit jelent a Fatum szó?
- A sorsot.
Miközben egyre jobban szédültem, az utolsó hangok, amelyeket hallottam, ezek voltak.
- Soha ne feledd. Ne arra figyelj, hogy mit tudtál, hanem, hogy mit fogsz tudni és hogy a sorsod ura te vagy. – mondta egyre elhalkuló hangon. Végül sötétbe borult minden. Nyetlett testem hasztalanul a földre hullt.



Amikor felébredtem, egy házban találtam magam az ágyban fekve. Miközben éppen felültem, egy kedves lány lépett be a szobába. Nagyon ismerős volt az arca.
- Nem ismerlek valahonnan?
- De ismersz. A nevem Anzai.
- Az nem lehet. Tegnap még fiatalabb voltál. A hangod, a méreted, teljesen megváltozott. – mondtam, miközben magamra vettem pár ruhadarabot, de nem tudtam a szemem levenni a lányról. Egyrészt azért, mert újra látok, másrészt néztem, hogy mennyit változott.
- Hol vagyok? – kérdeztem, miközben lassan az ablakhoz mentem
- Shirotsumeben. A házamban.
- De amikor utoljára itt jártam le volt rombolva.
- Azóta eltelt egy pár nap. Mellesleg kiderült, hogy az a város, amit akkor romokban hevert, az nem Shirotsume volt, hanem csak egy hozzá nagyon hasonló falu.
- Akkor Hideki, és Hikaru még él?
- Nem tudom, mi van velük. Amikor megtaláltalak téged fekve, gondoltam megkeresem őket, de nem találtam meg. – mondta lehangolóan.
- Meg kell találnom őket. – mondtam, miközben az ajtó felé mentem.
- Várj! – szólt Anzai – Mielőtt elmész, el kell mondanom, hogy nem egy nap volt az, amennyit aludtál.
- Hanem mennyi?
- Három év.
Ezen szó hallatára, hirtelen ledermedtem az ajtó előtt. Meg akartam szólalni, de nem sikerült. Csak álltam, és álltam. Miután elkezdtem felfogni mi történt, csak annyit tudtam kérdezni.
- Ez biztos?
- Igen.
- Akkor elmegyek felfedezni az új világot. - közben kinyitottam az ajtót, és kimentem
- Várj! – kiáltott utánam Anzai – Ezt itt hagytad. – közben benyúlt a fiókba, és kivett egy talizmánt, majd odajött hozzám és a kezembe rakta.
- Ez micsoda? – kérdeztem kérdőn.
- Nem tudom. Amikor az erdőben rád találtam ezt találtam a nyakadban.
A medál tömör aranyból volt. Amikor közelebbről szemügyre vettem észrevettem valamit. Az volt a külsejére írva, hogy Vortex Infection. Ezen szóra elmosolyodtam.
- Mi az? – kérdezte Anzai
- Áh, semmi – majd a nyakamba akasztottam – Köszönöm. - és kiléptem az ajtón
Amikor kiléptem az ajtón, egyből a város szíve felé kezdtem el haladni. Miközben mentem, a házakban gyönyörködtem, és azt gondoltam magamban, hogy ez szebb, mint amire számítottam.


Egy hónap. Ennyi telt el azóta, hogy felébredtem, és bekerültem a nagyvilág pörgésébe. Az egyik nap az erdőben jártam, és arra lettem figyelmes, hogy a talizmán izzani kezd, majd az a hang szólalt meg, amit az elalvásom előtt hallottam.
- Mi van elfelejtetted, hogy miért kaptad vissza a látásod?
- Nem, de sehogy sem tudtam előhozni a mágiát. Amit hallottam azt kipróbáltam, de nem sikerült, könyvet pedig nem találtam róla.
- Mivel ez egy nagyon ritka mágia, nem is fogsz róla könyvet találni. Ja és egy régi megjegyzés. „Ne arra figyelj, hogy mit tudtál, hanem, hogy mit fogsz tudni” – és ezzel a rejtélyes hang ismét eltűnt.
- Mintha ezzel sokat segíttettél volna. Kösz. – mondtam dühödten.- „Ne arra figyelj, hogy mit tudtál, hanem, hogy mit fogsz tudni.” Mit jelenthet ez? Ha Hideki próbáit meg tudtam csinálni, ezt is megfogom.
Miközben hazafelé tartottam, egy úton álló rabló bandába ütköztem. A felszerelésül eléggé jó volt, legalább is hozzám képest. Megpróbáltam használni a régi, és az állítólagos új mágiámat, de nem sikerült. A fejemben már elterveztem, hogy-hogyan szöknék el előlük, ha lenne fegyverem. De míg ezen gondolkodtam, hirtelen a közelembe férkőztek, és bevittek néhány ütést az arcomba, és maradandó hegeket okoztak ott. Később, amikor földre kerültem, a torkomhoz tartották kardjaikat. Ekkor hirtelen arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha a kezem lehetne a fegyver. Talán egy kard, vagy valami hasonló. De hát ez milyen nagy baromság. Törődtem bele. Amint befejeztem ezt a gondolatot, a kezem sajogni kezdett, egyre erőteljesebben, majd olyan fájdalmat éreztem amilyet még sohasem. Mintha a csontomat egyenként törték volna ezer darabra, majd egy ostorszerű valami nőtt ki a csuklómból, ami ínszalagból, és csontból állt. A rabló banda megdermedt a félelemtől. Én addig hirtelen felkeltem, amire ők elkezdtek futni, akkora az adrenalin szintem elnyomta a fájdalom érzetem. Utánuk szaladtam, és kettőt kigáncsoltam, majd egyet a földön halálra vertem, a másikat, a lábánál fogva, az ostorral a fához vágtam. A harmadikat egy fához szorítottam. A szemében látszott a félelem, és a rémület. A teste reszketett a félelemtől. De nem tudtam sajnálni az ostort a nyaka köré dobva szépen lassan megfojtottam.
- Ezt azokért, akiket megöltetek. Ti rohadékok. – mondtam, miközben végigtekintettem a hullákon.
Ekkora az adrenalin hatása elmúlt, és a penge is visszahúzódott. A helyén egy tátongó nyílás maradt, amiből ömlött a vér. A pólómat letépve magamról kötöztem be a sebet, és így döcögtem haza. Amikor haza értem Anzai oda sietett hozzám.
- Mi történt veled.
- Megtámadott egy rabló banda miközben hazafelé haladtam.
- Had lássam. – mondta Anzai, miközben leülünk az ágyra és levette a pólóm a karomról.
Míg Anzai ellátta a sebet elmondtam neki, hogy mi történ, az úton, és hogy akkor fájdalmat, ember még nem érzett. Erre csak annyit mondott.
- Ez hihetetlen. Ilyen mágiáról még nem hallottam.
Az elkövetkezendő idők a mágia tanulásáról, és a fájdalom megszokásáról szólt. De a tizedik alkalommal a fájdalmat nem tudtam már elviselni, így a tanulásról is egy időre lemondtam. Ekkor elhatároztam, hogy nem fogom megszokni a fájdalmat, inkább keresek valami gyógyszert.


Városról-városra jártam, hogy megtaláljam a megfelelő gyógymódot a fájdalom csillapítására, de egyszer sem jártam sikerrel. Egyszer azonban egy kisfaluban jártam, amiről kiderül, hogy az a város, amire régebben azt hittem, hogy Shirotsume. Miközben az egyik gyógyfüveket áruló boltból jöttem ki, egy hang szólít meg a fal melletti sikátorból.
- Gyere közelebb. Mutatni akarok neked valamit.
Egy gyors veszélyfelmérés után, a rejtélyes alakhoz mentem.
- Úgy hallottam, hogy fájdalom csillapítót keresel.
- Így van.
- De azt is tudom, hogy az eddigiek nagyon gyengék voltak. De nálam van egy olyan szer ami garantáltan elnyomja a fájdalom érzet.
- Igazán? És honnan tudjam, hogy nem méreg?
Erre az, aki el akar adni nekem a szert bekapott egyet a kis pirulák közül.
- Most már elhiszed?
- Igen. De milyen anyagból kiszült?
- Van a közelben egy barlang. Abban van egy ritka növény, ami csak ott nő. Abból készült.
A későbbi beszélgetés során kiderült, hogy ez az a barlang, ahonnan Anzait kellett kimenteni.
- Akkor kérnék, mennyibe kerül?
- 1000 gyémánt.
- 1000? Kicsit drága, nem?
- De megéri.
Egy kisebb tanakodás után odanyújtottam neki a pénz, ő pedig a pirulákat, egy dobozban. Miközben jöttem ki a sikátorból hirtelen hátrafordultam.
- Magát hogy hívják?
- Az nem fontos. De ha kell, még pirula itt leszek. Jah, és egy figyelmeztetés. – erre megfordultam – A gyógyszer nem tesztelt. Mellékhatásai ismeretlenek.
- Ha működik vállalom a kockázatokat.
Ezzel hátat is fordítottam neki, és hazamentem. A következő időben a szert teszteltem. A fájdalomcsillapítás sikeresen megoldott, de azonban a mellékhatások súlyosabbak voltak, mint gondoltam. De ebből persze semmit sem vettem észre. Napról-napra az állapotom romlott, amit én nem sajnáltam, mivel a közérzetem javult. Az élet, mióta az új szert szedtem sokkal jobb lett. Lehet, hogy nekem az életem szebb lett tőle, de Anzainak nem tetszett, hogy állandóan lányokat vittem a lakásba, és nem egyszer agresszívan viselkedtem. Így történt, hogy egy számomra szép napon…
- Ők meg kik? – kérdezte Anzai idegesen.
- Nem tudom. Hazafelé találkoztam velük. Hogy hívnak titeket? – kérdeztem kissé részeg, bedrogozott hatással.
- Én Akio vagyok.
- Én pedig Mito. – válaszolta a két lány egymás után
- Na! Most már, hogy ilyen jól megismerkedtünk egymással folytathatjuk a bulit.
- Nem!- reagált rá Anzai – Ez már nem az első, hogy ez történik. Elegem van. Ez biztos az a szer miatt van, amit hazahoztál. – Erre megfogta a gyógyszert, és ki akarta dobni.
- Ne nyúlj a fájdalom csillapítóhoz. – állítottam le Anzait.
- Akkor tűnj el a házamból, és addig ne gyere vissza, amíg le nem szoktál.
- Pff. – csak ennyi volt rá a válaszom, majd becsaptam magam mögött az ajtót.

„Célok, amik soha nem jönnek el. De jön helyette más”

Amint kiléptem az ajtón, elkezdtem gondolkodni, hogy mihez is kezdjek. Ekkor hirtelen eszembe jutott, hogy megfogadtam magamnak, hogy megtalálom, Hidekit, és Hikarut. El is kezdtem körbekérdezni az embereket, hátha tudnak róluk valamit. Az elkövetkezendő idők a nyomok követésével teltek. Körülbelül, még egy fél évig keresgéltem, míg végül a nyomok Erába vezettek. Itt elakadtam. A nyomok itt, megszakadtak. Kisebb keresgélés után feladtam. Bánatomban egy betértem fogadóban, ahol rövidebb idő alatt nem egy sörrel enyhítettem bánatomon. Miközben a többedik kört rendeletem, egy öreg vándor ült mellém.
- Mi baj fiam, miért iszol ennyit?
- Áh… Csak elindultam megkeresni két személyt, de nem találtam meg őket.
- Van egy mágus céh a közelben, kérdezd meg őket, hátha tudnak valamit az általad keresett személyekről, de lehet, hogy be kell lépned a céh-be.
Elindultam, hogy megkeressem a céhet. Nem telt sok időbe, hogy megtaláljam. Igazából egyáltalán nem telt időbe, mert, ahogy kimentem, és körbenéztem, azonnal megláttam. Nemsokára már a kapu előtt álltam, és néztem az épületet. Míg álltam, elhatároztam, hogy nem csak információért jövök, hanem, ha le akarom győzni Hideki, és Hikaru elrablóit, fejlődnöm is kell, így hát úgy döntöttem, hogy megpróbálok felvételt nyerni a céhbe. A kapun beérve az első dolgom egy mester megkeresése volt. Az útba igazítások segítségével eljutottam egy edző terembe, ahol egy Xaundaras nevezett mestert találtam. Habozás nélkül oda mentem.
- Jó napot. – köszöntem neki, a kellő tiszteletet megadva
- Hello, hát te miért vagy itt, és mit akarsz? – köszönt vissza, kissé morgolódósan, mintha nem látna itt szívesen.
- Szeretnék jelentkezni a céhbe.
- Oh, igazán!? - Mondta kedvesen – Ezt a gyereket is biztos én fogom tanítani. Mintha nem lenne elég dolgom. – ezt viszont már az orra alatt motyogta.
- Akkor, ha be akarsz lépni csak egy kérdésre kell válaszolnod.
- És mi lenne az?
- Mit jelent számodra a céh?
Ami az eszembe jutott, egyből mondtam.
- Számomra a céh egyet jelent a cél megvalósítással, és az összetartással. Azért jöttem el ide, hogy olyan embereket találjak, akikben meg lehet bízni, és én is ilyen emberekben reménykedek és is
- Hm… végül is a felvételi követelményeknek megfelel.
- De lemerem fogadni, ővele is nekem fog meggyűlni a bajom. – mondta az orra alatt dörmögve – Hát akkor holnaptól várunk a céh falain belül.
- Köszönöm.
Miközben kifelé mentem csak arra gondoltam, hogy mostantól egyenes út vezet a céljaimhoz, na meg arra hogy nem nagyon fogok vele jól kijönni.
Mikor már az ajtónál jártam utánam szól.
- Mi neved?
Hirtelen megálltam.
- Nem mondhatom, a 23-ast. Kell valami rendes név. – gondoltam magamban
Lenéztem a kezemben lévő gyógyszeres dobozra, amit éppen vettem elő.
- Hmm… Alex Johnson – visszafordulva válaszoltam.
Nem tudom honnan jött ez a név, de a későbbiekben érdekes kalandok lettek belőle.
Még mielőtt végleg a céhhez csatlakoznék, elmentem egy maszkot készítő boltba, ahol sikerült rátalálnom a nekem megfelelő fejbelire. Miután megvettem visszatértem a céhbe, ahol belekezdem egy életre szóló kalandba.