Den Starkiller

Eleinte kicsit furcsa volt, egy szabályos repülő erőd fedélzetén aludni, de mára már megszoktam a dolgot. Igazából, nem is olyan rossz ez, hisz hála az üveges mennyezetnek, éjszaka tökéletesen rálátok a csillagokra, reggel pedig a napsugarak szabadon átjárhatják a szobámat, gyönyörű fényekbe felöltöztetve azt. Számomra pedig nem is kell ennél több ahhoz, hogy az alvást követően teljesen felfrissülten ébredjek. ~ Habár, lennének ötleteim, hogy hogyan lehetnének még kellemesebbek az éjszakáim ezen a léghajón...
Mondjuk az, hogy már kora reggel valaki az ajtómon dörömböl, nem tartozik ezen ötletek közé.
- Alszok! – Ordítok az ajtóm irányába, válaszul a dübörgésre.
A korai látogatómat úgy tűnik nem hatja meg az okfejtésem, ugyanis tovább ostromolja az ajtómat.
- Áh! – Nyögöm ki, miközben félmeztelenül kikecmergek az ágyamból, majd ajtót nyitok.
- Mi tartott ennyi ideig? – Kérdez rá a céhtársam, nem túl vidáman.
- Aludtam. De mondtam is, ne nekem ródd fel, hogy süket vagy. – Felelem neki, miközben ásítok egy nagyot.
- Ja, és álmodba vágtad hozzám, hogy alszol, mi?
- Persze.
- Na, mindegy. – Adja fel az értelmetlen szócsatát korai látogatóm, majd egy sóhaj után folytatja. – Hades mester beszélni kíván veled... egy küldetés miatt, ami szerinte tökéletes lenne a számodra.
- Hm? – Kérdezek vissza értetlen, de ugyanakkor kíváncsiságot sugárzó arccal.
A férfi azonban már nem válaszol, komótosan távozik, pont, amikor már kezdtem volna hasznát is látni a vele való társalgásnak. Habár, ez nem szegi kedvem, gyors magamra kapom az ujjatlan felsőm, és gyors léptekkel a „trónterem” felé veszem az irányt.
Hades mester már a trónján ülve, a napfénytől ragyogó páncéljában várja a mai nappal járó, újabb problémákat.
- Jó reggelt! – Köszöntöm, miután beérek a terembe.
- Kezd egyre jobb lenni. – Feleli Hades mester, majd egy sejtelmes mosoly kíséretében folytatja. – Gondolom sejted, hogy miért hívattalak téged.
- Igen... a küldönc beszélt valami küldetésféléről, ami tökéletes volna a számomra.
- Pontosan. Tudod, kaptunk egy megbízást... egy igencsak szokatlan megbízást. Arra kértek fel minket, az egyik összekötőnkön keresztül, hogy busás jutalom ellenében, küldjünk testőröket egy ikerpár védelmére.
- Tessék?! – Kérdezek vissza meglepett arccal, majd ugyanilyen hangnemen folytatom. – De hiszen... ilyesmivel miért nem egy legális céhhez fordultak... mármint, mi vagyunk a legjobbak, ez kétségtelen, de hogyan bízhatnak meg bennünk, Fiore leghírhedtebb sötét céhében, olyan mértékben, hogy emberek életét adják a kezünkbe?
- Épp ezért is mondtam, hogy ez egy igencsak különös megbízatás. Honnan tudják, hogy nem fogjuk esetleg mi elrabolni, akiket ránk bíznak, majd hatalmas váltságdíj ellenében engedjük csak el őket. És ez még csak egy veszélyforrás számukra nézve... de ők mégis hozzánk fordultak. Ki tudja, talán kissé extrém módon értelmezik azt a „védelem” szócskát... – Hades mester arcán egy pillanatra se lankad sejtelmes mosolya.
- És... akkor nekem mi is lenne a dolgom pontosan? – Kérdezek rá, miközben zavarodottságomban másfelé fordulok, hisz nem fogtam fel, mire akar kilyukadni.
- Nos, ez már rajtad áll.
- Tessék?
- Jól hallottad. A megbízás a tiéd, hogy miként teljesíted rajtad áll. Csak egy dolgot várok el tőled...
- Ne hozzak szégyent a Grimore Heart-re, igaz? – Kérdezek rá vigyorogva.
- Pontosan. – Feleli a mester, hasonló mosollyal, majd köpenyéből előhúz egy fényképet, amit a kezembe dob. – Ez az a bizonyos ikerpár. Mivel ketten vannak, magaddal vihetsz valakit a céhből.
- Hűűű... – Fejtem ki véleményem a fényképről. ~ Ez bizony nem rossz... még a végén tényleg az lesz, hogy megvédem őket...
- Ami a társamat illeti... öö... Meldy... vagy esetleg Urtear? – Kérdezek rá ártatlanul mosolyogva, de Hades mesternek nem igazán tetszik a felvetés, így gyorsan korrigálom magam. – Vagyis... azt hiszem, elviszem magammal Zack-et, még újonc, ráfér egy küldetés.
Így hát, a teremből kisétálva Zack keresésére indulok. Mivel reggel van, valószínűleg vagy alszik még, vagy az étkezőben tömi a fejét. Mivel az utóbbi közelebb van, oda nézek be először.
Szerencsére, nem is kell tovább mennem a szobájáig, az étkezőbe belépve egyből kiszúrom, ahogy egy asztalnál, egymagában szórakozik a kajájával.
- Csá, Zack! - Köszönök rá, majd megindulok az asztala irányába.
- Reggelt! – Köszön vissza.
- Ezt csekkold le. – Mondom, miközben elé rakom a képet, a két csajról.
- Váúúú... nem rossz. De kik is ők pontosan?
- Az ügyfeleink. Minket kértek fel rá, hogy védjük meg őket.
- Minket? De az ilyesmikkel a legális klánokat szokták nyaggatni, nem?
- De, bizony őket. Habár... ők valamiért minket választottak. Biztos meg volt rá az okuk... szóval tuti érdekes lesz a dolog.
- Végül is, égethető anyag is lesz tutira. Szóval, menjek veled?
- Ezért vagyok itt. Szedelőzködj, fél óra múlva indul a Pegasus féle taxi.
- Rendben... de a fekete az enyém.
- Okés, a másik amúgy is problémásabbnak tűnik... és én csípem a problémás nőket. – Zárom le vigyorogva a beszélgetést, majd a szobám felé veszem az irányt.
Nem viszem túlzásba a készülődést, magamra kapok egy kabátot, megtömöm kajával a hátizsákom, Pegasus kulcsát a kezembe veszem, és már indulok is a hajó alagsorába. Zack-et még a folyosón elcsípem, így közösen megyünk le a sötét helységbe, ahol aztán meg is idézem a csillagszellememet.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Szólítom, miközben az ezüstös kulccsal egy fénylő kört rajzolok a poros levegőbe.
A fehér paripa felel a hívásra, ezüstös fényével beragyogja az oly ritkán használt helységet, szárnyaival felveri a sűrű porréteget, majd szokásos hangnemén rákérdez.
- Miért idéztél meg erre az Istentelen helyre? Teljesen beárnyékolja a szépségem, hogy egy ilyen koszfészekben kell álldogálnom. – Ekkor kicsit körbenéz, kiszúrja, hogy Zack is itt van, majd folytatja. – Ugye most nem az jön, hogy megint mindketten rám ültök? Mikor még egy csaj ül fel mögéd az nem vészes... de nem vagyok utasszállító!
- Már miért ne ülnénk rád mindketten? Mindössze heti kétszer idézhetlek meg, akkor legalább csináld azt, amit kérek. – Vágok neki vissza.
És ez így folytatódik tovább, hosszú percekig, mígnem Pegasus megadja magát, és belemegy, hogy mindketten felszállhassunk rá. Mikor ez megtörténik végre, alattunk szétnyílik az eredetileg hulladéklehajításra használt csapóajtó, és a felhők közt szárnyalva célba vesszük Erát.

- Egyébként merre megyünk? – Kérdez rá útközben Zack.
- Nem nézted a fénykép hátulját? – Kérdezek vissza.
- Nem, valahogy az eleje érdekesebb volt.
- Végül is, van benne valami. – Vigyorodok el, majd folytatom. – De a lényeg, hogy egy Era közelében található villába kell mennünk. Ott várnak ránk a megbízóink.
- Era... az szép, nagy város. Gyönyörűen festene vörösesen izzó lángcsóvák tengerében.
- Úgy igen. De alapjáraton undorodom tőle...
Miközben mi beszélgetünk, Pegasus Era felé érkezik, és madártávlatban repül át a város felett. Nem igazán tekintek le a nyüzsgő metropoliszra, nem vagyok kíváncsi a hangyabolyként nyüzsgő embertömegre, amint jelentéktelen ügyeik miatt fel-alá rohangálnak a jóléttől fuldokló főutcákon.
Tekintetemmel inkább az Era mellett elterülő erdőséget pásztázom, ott bújik meg a megbízónk villája.
Nem is telik bele sok időbe, máris az erdő előtt találjuk magunkat, én pedig intek Pegasusnak, hogy szálljunk le.
- Nem lenne egyszerűbb, ha egyből a villánál szállnánk le? – Kérdez rá jogosan Zack.
- De... egyszerűbbnek egyszerűbb lenne. Viszont... nem bízok meg a munkaadóinkban. Nem kell tudniuk, hogy csillagkulcsaim vannak, azt pedig pláne nem, hogy mifélék. Ne fedjük fel előttük idejekorán a trükkjeinket... – Mondom, miközben bezárom Pegasus ajtaját, majd egy vigyor kíséretében zárom le a mondandómat. – És különben is, egy kis gyaloglás nem árthat.
Így hát nekivágunk a zöld fák sűrű tengerének.
A levegő kissé párás; a nap sugarai, a fák lombkoronáin átszűrődve világítják meg az avart; az erdő jellegzetes zaját pedig a madarak csicsergése adja meg… összességében, minden teljesen nyugodtnak tűnik, ennél nem is lehetne békésebb a villába vezető út.
De sajnos, ez csak eleinte van így… minél mélyebbre haladunk az erdőbe, annál kevésbé érzem magam biztonságban. A levegő egyre fojtogatóbb, biztos vagyok benne, hogy valaki figyel minket. Csendben halladunk előre Zack-el, minden kis neszre felfigyelünk… úgy érzem, hogyha csak egy pillanatra is leengedem a védelmemet, azonnal meghallok… és láthatóan Zack is így érez, szinte izzik körülöttünk a levegő.
Ám hiába a bizarr érzés, semmi különös sem történik. Már amikor az erdei ösvény végéhez érünk, elgondolkozok rajta, hogy talán csak túlzottan paranoiássá tettek a céhben eltöltött hónapok… de mégsem.
Hirtelen, nagy csattanás hallatszódik mögöttünk, mi azonnal hátracsapjuk a fejünket, és nyitott tenyérrel célba vesszük a zaj forrását. Már aktiválnánk is a mágiánkat, de kiderül, hogy csak egy faág zuhant rá az útra. ~ De ez akkor is furcsa… egy ekkora ág, csak úgy magától.
- Mögötted! – Ordítok rá Zack-re, amikor kiszúrok mögötte egy hatalmas alakot.
A több mint 2 méteres férfi Zack fejét vette célba az öklével, de ő még időben lehajol, hála az ordításomnak. A hatalmas alak visszahúzná a karját, de én még időben elkapom, majd a még szabad kezemmel a könyökénél is átfogva, átemelem Zack felett, és háttal a földhöz csapom. Nem könnyű, meg kell hagyni, kb. 1 mázsa tömör izom a tag, de puszta fizikális erővel semmit se fog elérni ellenünk.
- Itt a vége! – Mondom vigyorogva a földön fekvő ellenfelemnek, majd a jobb kezemet csapásra emelem, miközben formázni kezdem körülötte a kristálypengét.
Le is csapnám, de fekvő helyzetéből ráfog a felé lendülő pengére, majd annál fogva a közeli fának hajít. Amikor a hátam a fának ütközök, pár pillanatra még a lélegzetem is eláll. Nem vagyok gyenge fizikailag… egyáltalán nem, de ez a tag mégis úgy elhajított, mintha csak valamiféle rongybaba volnék.
Fogaimat összeszorítva, ideges arckifejezéssel nyitom ki a szemeimet, és látom, hogy Zack és a férfi azóta már harcba keveredtek.
- Megdöglesz tetű! – Ordítok rá, miközben a kristálypengémet szárnyként kitárva meglódulok felé.
Pár szempillantás alatt mellette termek, és lendületből lesújtok rá a fullánkszerű pengémmel, de ő ismét megállítja puszta kézzel a vágást. Habár a jobb tenyerébe elég mélyen beleáll a penge, ennek ellenére nagyon erősen ráfog, nem tudom visszahúzni a karomat a szorításából.
~ Ha ezzel nem, akkor majd a másikkal. – Gondolom, majd a még szabad, bal tenyerem ökölbe szorítom, és gyomron vágom a fickót.
De mint kiderül, ez nem volt túl jó ötlet. Amikor az öklöm eléri a hasfalát, olyan érzés fog el, mintha csak falba vertem volna a karom. A hatalmas fickó szájára vigyor húzódik, majd a szabad kezét ütésre emeli, míg a másik karjával még jobban rászorít a pengémre.
Nagy szerencsémre azonban nem tudja kivitelezni a támadását, ugyanis az arcához egy tűzgolyó csapódik. Fájdalmas arccal ordít fel, elengedi a kristályréteggel bevont karom, majd csapkodni kezdi a haja kigyulladt részét. Végül is, ebben sikerrel jár, de ettől függetlenül az arca fele csúnyán megégett, még az eddiginél is jóval rondább látványt nyújt.
- Bolond vagy, ha azt hitted, hogy egyedül legyőzhetsz kettőnket. Szénné foglak égetni. – Mondja Zack, miközben tenyere felett egy újabb tűzgolyó lobban lángra.
A férfi izmait összefeszítve felordít, de az üvöltésében egy medve bömbölése visszhangzik.
- Ezek szerint állati megszállás mágiát használ… mégpedig medvéét, ezért olyan mocskosul erős és szívós. – Jegyzem meg a dolgot, miközben a férfi újult erőre kap.
- Teszek rá, ugyanúgy ég az is mint a többi. - Vágja rá Zack.
- Ki mondta, hogy egyedül vagyok? – Kérdez rá, miközben ajka még éppen maradt részét vigyorra húzza.
Azonnal hátrafordulok, és látom, ahogy egy összesűrűsített vízből álló, függőleges vízpenge száguld felénk. Zack azonban még időben semlegesíti a támadást, a még korábban kreált tűzgömbjével. A két ellentétes ellem összecsapásának végterméke mi más is lehetne, mintsem gőz, amiből feltűnik legújabb ellenfelünk, egy hosszú, vékonykás férfi képében.
A harcmező így új felosztást kapott; Zack meg én egymáshoz közel helyezkedünk el, tőlünk északra és délre egy-egy ellenséggel.
Ekkorra viszont már más is feltűnik a két férfin, a testalkatukon kívül. Mindkettejük vállán egy ismerős szimbólum terül el.
- Raven Tail... – Mormogom, miközben felidézem magamban Lidérc klán címerét... ~ De vajon mit keresnek itt, pont ők? Konkurencia? Azt hittem úgy volt, hogy csakis minket kértek fel a feladatra...
De nincs sok időm ezen merengeni, mérlegelem a helyzetet, és úgy döntök, hogy én vállalom be a melákot. Már sérült, de még így is ő tűnik az erősebbnek, én pedig régebb óta vagy a céhben Zack-nél, több a harci tapasztalatom, így nagyobb eséllyel indulhatok ellene.
- Zack, tiéd a nyakigláb! – Szólok oda neki, majd a kristálypengémet megszilárdítva újabb rohamot intézek a hegyomlás ellen.
Kihasználva, hogy a bal szeme szabályosan kiégett, arról az oldalról támadok rá. A vakfoltra építő taktikám bejön, ezúttal nem tudja megfogni a pengémet, sikerült egy szép sebet ejtenem az oldalán. Ő azonban, mintha meg se érezne a vágásom, ökölbe szorítja jobb tenyerét, és megindítja ellentámadását. Szerencsére még időben reagálok, a megkristályosodott karomat magam elé húzom, a csapás pillanatában pedig még a bal karommal ki is támasztom. Így a fickó ütése nem okoz komolyabb károkat, habár meg kell hagyni, fizikailag tényleg nem szállhatok szembe vele, hiszen még így is hátrébb csúszok kb. 30 centit a támadás erejétől. Viszont, a sebesülésére építve nem nehéz megsebezni, és ő se bírja örökké, bármekkora szívósságot is ad neki a mágiája.
- Nem rossz. – Mondom neki vigyorogva, majd a jobb karomat kitárva lendületet veszek az újabb rohamomhoz.
Ám még mielőtt lendületet vehetnék magamon, borzasztó fájdalom hasít bele a hátamba. Olyan érzés, mintha fűrésszel vágnák át, de mégse ugyan az... a mágiával összesűrűsített víz kellemetlenül hideg utóérzéssel keveredik a véremmel.
A fájdalomtól összeköszörülöm a fogaimat, majd Zack irányába nézek, és láthatólag ő sincs túl jó állapotban. ~ Talán mégiscsak rossz ötlet volt, hogy ő kapja a vele ellentétes elemű mágust.
Gondolataimat újabb fájdalomérzés szakítja meg, ezúttal a gyomromban. Az alatt a rövid idő alatt, amíg én Zack-re néztem, a hegyomlás ökölbe szorított kézzel gyomron vágott. A testem szabályosan felgyűrődik a karjára, körülbelül 4-5 méter magasra felrepülök a levegőbe, majd földre zuhanok.
A földet éréskor levegőt se kapok, az pedig már csak hab a tortán, hogy a vérző hátamra esek rá.
- Kuh... kuh.. kuh... – Köhögök fel végül, aminek hála ismét normálisan kapok levegőt.
A hátam éget, a gyomromat alig érzem, és még mindig nehezen lélegzek... de a bal kezemre rátámaszkodva felállok. ~ Nem fogunk veszíteni... az kizárt... nem engedem...
- Zack, cseréljünk ellenfelet. – Kiabálok oda táramnak, majd megindulok a nyakigláb vízmágus ellen.
A lendületem eleinte nem túl nagy, de folyamatosan gyorsulok.
- Ezek szerint te akarsz meghalni elsőként. – Vigyorog rám a fickó, majd egy újabb vízpengét indít el az irányomba.
- NEM VESZÍTEK! – Ordítom, miközben a pengémmel belevágok a vízcsóvába.
A kristálykarddal kétfelé szelem a vízpengét, amelyek egy-egy fa tövét vágják keresztül.
- Crystal Make! – Mondom, miközben nyitott tenyérrel a férfi felé mutatok.
Ellenfelem felett apró kis szilánkok jelennek meg, mindegyik borotvaéles.
- Ez édeskevés, drágám! Water Magic! – Vágja hozzám vigyorogva, miközben egy vízleplet formáz maga körül. ~ Nem csak ronda, még b*zi is.
- Crístal Make: Sword! – A tenyeremet összezárom, és szavaim hatására a fickó felett lebegő szilánkok egy karddá állnak össze. – És ez, hogy tetszik?
- Franc! – Ordít fel a fickó, miközben arrébb ugrik a zuhanó kard útjából, hisz tudja, hogy a vízleple ez ellen már kevés volna.
Én viszont pont így akartam, amíg a fickó a kardra figyel, és arrébb ugrik, én egy lendületből jövő vágással vágom ketté a törzsénél. A vékonykás fickó teste kettéesik, majd a darabok egymásra esnek, maguk körül sűrű vértócsát hagyva.
- Én szabadon táncolok a mágiával, köcsög! – Mondom vigyorogva, miközben felállok a térdelőállásomból. ~ És most itt az ideje, hogy segítsek Zack-nek.
Meg is fordulok, és már lendíteném is a pengémet, de nem az a látvány fogad, amire számítottam... a férfi égő hullája Zack lábai előtt hever.
A látványt eleinte meglepett arccal fogadom, de végül is egy mosollyal nyugtázom sikerünket.
- Lesz mit magyaráznia a munkaadónknak... – Osztom meg véleményemet társammal.
- És, ha nem fog tetszeni a magyarázata... ő lesz a következő, aki kigyullad. – Feleli Zack.
Ezek után már nem telik sok időben, hogy elérjük a fák közt megbújó villát.
Nem aprózzák el a dolgot, az biztos, és látványnak se utolsó a kisebbfajta kastély. Szépen megmunkált márványból épültek a falai és több kisebb torony is díszíti. A szabadon hagyott ablakok gyönyörűen verik vissza a nap fényét, a sötét ablakokat pedig gyönyörű bársonyfüggönyök takarják belülről. Már láttam hasonlót Shirotsume-ban, ennek ellenére teljesen magával ragad a látvány... Zack-et már kevésbé, de hát ő is hasonlóan jómódú családból származik.
Végül is, Zack csenget a főbejáratnál, nem sokkal rá pedig egy öltönyös, bajszos alak ajtót is nyit nekünk. Mi már kevésbé nyújtunk elegáns látványt, tele vagyunk sebekkel, a ruhánk szinte teljesen tropára ment, és bűzlünk a vértől... habár, megidézhettem volna Virgo-t, hogy hozzon rendbe minket, de nem akartam erre pazarolni a megmaradt varázserőm, úgy voltam vele majd a megbízóinknál helyrepofoznak minket, ha már ennyire el vannak eresztve anyagilag.
- Üdvözlöm önöket. – Köszönt minket kimért hangon, majd folytatja. – Felteszem a megbízás miatt vannak itt.
- Igen, a Grimore Heart-től vagyunk itt. Amint láthatja, a ruháink nincsenek olyan állapotban, hogy eltakarják a klán címerünk, szóval gondolom több bizonyítékra nincs szüksége a kilétünket illetően. – Felelek neki, egyelőre még nyugodt hangon, majd rákérdezek. – De nem úgy volt, hogy minket akarnak? Mit kereset itt a Raven Tail?
- Természetesen ők is a megbízás miatt voltak itt. – Válaszolja , mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd folytatja. – Két klánt kértünk fel. A Balam Szövetség leghatalmasabbikját és a legerősebb független, sötét céhet. Mindkét klán 2 képviselőt küldött, és a négyük közt végbemenő csatát végigfigyeltük, hiszen mi mindenről tudunk, ami ebben az erdőben történik. És, gondolom ezzel nem mondok újat, de maguk nyertek, így elnyerték a jogot, hogy megkezdhessék a küldetésüket... ó, és csak, hogy tudják. A kisasszonyok maguknak szorítottak. – Fejti ki a dogot, végig ugyanazon a közömbös hangnemen, majd beinvitál minket.
Mi végül is vállat vonva követjük őt, nem nagyon tudunk mivel rákontrázni az elhangzottakra, mi se vagyunk szentek, nem róhatjuk fel nekik, hogy összeeresztettek minket. Persze, ez nem változtat azon, hogy egy cseppet sem bízom meg bennük.
A komornyikot követve először egy nagy, aranyozott szobrokkal és festményekkel díszített hallba érkezünk, majd az utunk egy nappaliba vezet. A felszolgáló megkér minket, hogy foglaljunk helyet az egyik sötét színű, bőrkanapén, ami igencsak kényelmesnek bizonyul. Tőlünk nem messze egy szép, üvegezett lapú asztal helyezkedik el, ám nagy sajnálatomra, semmiféle harapnivaló nincs rajta. Épp ezen töprengek, amikor a komornyik megtöri a csendet.
- Várjanak itt kérem, a kisasszonyok mindjárt megérkeznek. Én közbe felteszem a teát. – Mondja, és már indulna is, de megállítom.
- Hé! Először fürdeni szeretnék! Na meg, ha nem látná, igencsak ronda sebeink vannak! Hozzánk vághatna egy kis kötszert, meg fertőtlenítőt legalább!
- Emiatt ne aggódjanak, kérem! Természetesen a legjobb ellátásban fognak részesülni, de előtte a kisasszonyok még látni szeretnék magukat. Várjanak itt, kérem!
Nincs sok választásunk, néma csöndben várjuk az ikreket, miközben a nappali hatalmas ablakán keresztül, a napsugarak egyre sárgásabb árnyalatban világítanak rá az arcomra.
Végül is, nem kell olyan sokat várnunk, a komornyik visszatér, kezében a porcelán teáskészlettel, mögötte pedig a két lánnyal.
A lányok pont olyanok, mint a fényképen. Hibátlan arcukon csak úgy ragyognak mély, tengerkék szemeik; gyönyörű szőke hajukat pedig egy-egy masnival díszítik, amelyekre még hófehér virágokat is fűztek. Gyönyörű ruháik tökéletesen passzolnak a szép külsejükhöz, még én is meg tudom állapítani, hogy egy vagyonba kerülhetett az anyag, amiből készültek... pláne úgy, hogy a kapcsok aranyozottak rajtuk, akárcsak a nyakövüknél is. ~ De mint tudjuk, a gyönyörű külső sokszor csalóka. Felkérnek minket, az ország legrettegettebb sötét céhét, hogy „védjük” meg őket; összeuszítanak más céh tagjaival, majd még azelőtt látni akarnak minket, hogy egyáltalán rendbe hozhatnánk magunkat... itt bizony valami nagyon nem stimmel... de, hogy őszinte legyek, mocskosul élvezem ezt az egész helyzetet.

A komornyik viszonylag hamar a kezünkbe nyom egy-egy csészét, majd az előírásoknak megfelelően meg is tölti azokat teával. A két lány eléggé lassan halad, ami végül is nem csoda, hiszen a világos ruhás szőkeség, folytonosan sugdos valamit testvére fülébe.
Végül is, sikerül helyet foglalniuk az előttünk elhelyezkedő bőrkanapén, majd a fekete ruhás lány hozzá is fog a mondandójához.
- Először is, szeretnék gratulálni, amiért eljutottatok ide, nem lehetett könnyű. – Mondja mosolyogva, majd folytatja. – A küldetés a tiétek, ahogy azt írtuk is, testőrökre lenne szükségünk. Viszont volna előtte egy kérdésünk hozzátok.
- Mi volna az? – Kérdezek vissza.
- Elriaszt titeket az emberölés gondolata? Mármint, ne értsetek félre... nem pár ember megölésére gondolok. Hanem egy teljes falu kiirtására. – Kérdez rá, miközben eddigi, ártatlan mosolya, ördögi vigyorba torzul.
- Egy falué... ? - Kérdezek vissza, ledöbbent arccal.
- Égni fognak. – Feleli Zack, teljesen nyugodt hangon.
- Rendben, akkor azt hisze-
- Várj, a fehérke még nem válaszolt. – Vág testvére szavába, a világos öltözetű lány, majd rám néz.
- Nos... majd meglátom. Amíg ilyen keveset tudok erről az egészről, nem mondhatok biztosat. Még a neveteket se tudom.
- Az legyen a legkevesebb, fehérke. A komornyik neve August, a testvéremé Ruby, engem pedig Justice-nak hívnak. – Feleli sejtelmes mosollyal a fehér ruhás lány.
- Engem Den-nek hívnak, nem fehérkének. A társam pedig Zack. Viszont, ez még kevés... maradjunk abban, hogy majd meglátom, ha odakerül a sor.
- Egyelőre megelégszek ennyivel. – Fűzi hozzá Justice.
Ezután néma csend leple fogja körül az elegáns nappalit, a lányok csak vigyorognak, miközben mi elszürcsölgetjük a teánkat.
- Nem vagyok az a nyafogós fajta, de valaki igazán hozzám vághatna most már egy elsősegélycsomagot... – Fejtem ki, miután leteszem az üres csészét az asztalra.
- Emiatt ne aggódjatok. August felkísér titeket egy szobában, fürödjetek meg, utána pedig a sebeiteket is ellátják. És természetesen új ruhákat is kaptok. – Nyugtat meg minket mosolyogva Ruby, majd testvérével egyetemben feláll, és kisétálnak a szobából.
- Kövessenek, kérem. – Szólít minket August, mi pedig eleget teszünk a kérésének.
Miután kisétálunk a szobából, több, hosszú, szobrokkal és festményekkel díszíttet folyosón haladunk keresztül, amikor is August megáll, és kinyitja az egyik, fényesre lakozott, aranykilincses ajtót.
- Erre fáradjon, Den úrfi. ~ Na, ilyesmivel se sűrűn vádolnak.
- Holnap ütközünk, Zack. – Köszönök el társamtól, majd besétálok a szobába.
A szoba, elvárásaimnak megfelelően gyönyörű. Szép kilátásra néző, tág ablakomat egy bíbor függöny fedi el, a szoba közepén van egy gyönyörű üvegasztal, a bútorok elegáns tölgyből készültek, és szépen kivitelezett faragások díszítik őket. Az ágyam hatalmas, az összképét pedig tovább csinosítja a rajta lévő, hófehér ágynemű.
Miután ledobom az ágyra a ruháimat (vagyis, ami maradt belőlük...), a szobához tartozó fürdőhelység felé veszem az irányt. A csempézett fürdőszobában kád is van, de én inkább a zuhanyrózsa alá állok be, majd megengedem a forró vizet.
Az átlátszó folyadék, vöröses árnyalattal csurdogál le testemről, az azon lévő sebek még mindig elég frissek...
Egy törölközőt tekerek magamra, majd visszasétálok a szobámba.
- Nos, akkor, kezdhetem a foltozást? – Kérdezi Justice, miközben vigyorogva lóbálja a lábait, az ágyam peremén.
- Te? – Kérdezek rá, kicsit meglepődötten.
- Ki más, fehérke? Ebben a villában csak mi hárman élünk.
- Egy ilyen hatalmas épület... mindössze három embernek?
- Pontosan. Na de, akkor hozzáláthatnánk végre? Már lefertőtlenítettem a tűt, van steril cérnám, és hoztam vizet is.
- Nos, ha értesz hozzá... viszont, előtte azért egy nadrágot felvennék.
- Ha szeretnéd... a szekrény tartalmát tekintsd a tiédnek, azt használhatsz onnan, amit csak akarsz.
Így is teszek, a szekrényből egy nadrágot, a hozzá tartozó fiókból pedig egy alsógatyát kotrok elő, majd visszamegyek a fürdőbe, és felveszem őket.
- Rendben, kezdheted. – Mondom neki, miközben kijövök a fürdőből, majd leülök az ágyra.
- Ahogy elnézem, a legtöbb sebed csak zúzódás, azok maguktól helyrejönnek. De ez a vágás a hátadon elég csúnya... - Fejti ki véleményét, majd érzem, ahogy egy szivaccsal mosni kezdi a hátam.
Eléggé éget az a bizonyos szivacs, szóval feltételezem, hogy fertőtlenítővel itatta fel.
- És most, jöhet a varrás. – Mondja, majd beleszúrja a tűt a hátamba.
Eléggé fájdalmas, ahogy a sebemet összevarrja, de nem szeretek nyafogni, leküzdöm magamban a kellemetlen érzést, hogy arról a külvilág ne szerezhessen tudomást.
- Mond csak fehérke, gondolkoztál már a nappaliban elhangzottakon? – Kérdez rá a lány, miközben tűjével folytatja a varrást.
- A véleményem nem változott a dologról...
- És miért nem? Ne mond, hogy olyan nehezedre esne egy kis mészárlás.
- Nem erről van szó... rengeteg embert öltem már meg. De csak akkor tettem, ha muszáj volt. Tudod, van valaki, aki szomorú lesz, minden egyes alkalommal, amikor kioltom egy ember életét...
- Óóóó... és ki ez a valaki? – Kérdez rá, miközben elvigyorodik.
- Az titok. - Felelem az övéhez hasonló vigyorral.
- Cöh. – Vágja rá durcásan, majd az utolsó öltést direkt erősebbre húzza.
- Hé... azért óvatosabban is lehetne.
- Nos, most már lefeküdhetsz. Vacsorát nem kapsz, mert undok vagy. Holnap reggel indulunk, az úti célt majd akkor tudatjuk veletek. – Zárja le sértődötten a beszélgetést, majd kisétál a szobából.
Miután kimegy, elpakolom a vizes vödröt, magamra húzok egy pólót a szekrényből, majd a hátizsákomba elspájzolt szendvicsekből eszek meg párat.
Ezek után nincs is más dolgom, csak az, hogy kipihenjem a mai nap fáradalmait, a kényelmes, puha ágyamban.
~ Érdekes egy útnak ígérkezik ez a holnapi... – Gondolom magamban, majd elnyom a fáradtság, és álomba zuhanok.



Megjegyzés: A kalandban szerepel Zack Redheart, vele együtt dolgozzuk ki a cselekményszállat, majd ő is leírja a történetet, a saját szemszögéből.

Mi mással is lenne teleaggatva a céhünk küldetésfala, mintsem gyilkossági felkérésekkel, pusztítási kérvényekkel, rablási felkínálásokkal, és hasonló nyalánkságokkal. De most valahogy semmi ilyesmire nincs kedvem... ~ Talán Hades mester tud valami érdekesebb melót... habár, lehet nem kéne ilyesmi miatt zavarnom... na, mindegy, csaknem harapja le a fejem.
Így hát meg is indulok Hades mester terme felé, remélve, hogy most is ott találom. ~ De hát miért ne találnám ott, szinte egész nap abban a teremben ül...
- Nem zavarok? – Kérdezek rá, miközben besétálok a „trónterembe”.
- Az attól függ. – Feleli a mester.
- Csak az után érdeklődnék, hogy volna e valami jó munka a számomra... amik a falon voltak nem igazán jöttek be.
- Nocsak-nocsak... – Ezen a ponton Hades mester már előveszi szokásos, sejtelmes mosolyát, és úgy folytatja. – Mond csak ifjú csillagmágus, te mitől félsz?
- Természetesen semmitől. – Felelem könnyelmű hangon.
- És miért nem? – Kérdez vissza vigyorogva.
- Azért, mert sose vagyok egyedül. A barátaim mindig velem vannak.
- És mond csak, honnan tudod, hogy ez nem változhat? Tapasztaltál te már olyan éjszakát, amikor a borús felhők sűrű fátyla teljesen megfojtja a csillagok fényét? Mitévő lennél, ha szem elől veszítenéd az imádott csillagjaidat?
- Lényegtelen volna, mester... még, ha nem is látom őket, tudom, hogy ott vannak... és figyelnek rám.
- Értem. Akkor azt hiszem, rád bízhatok egy feladatot. Shirotsume közelében különös dolgok történnek manapság. A helyiek szerint életre keltek a holtak... ami viszont minket a leginkább érint, az az, hogy ez a bizonyos hullagyalázó a mi céhünkkel hozza magát kapcsolatba. Gondolom most már világos mi lesz a dolgod.
- Persze. Le kell vadásznom a tagot, amiért szégyent hoz a nevünkre.
- Pontosan... habár, tudnod kell, ezért a feladatért nem jár pénzbeli jutalom, ugyanis erre senki se kért fel minket... ezt azért tesszük, hogy példát statuáljunk. Ugyanakkor, tanulságos kaland lesz a számodra.
- Mi sem természetesebb. Vegye úgy, hogy a fickó már halott. – Zárom le vigyorogva a beszélgetést, majd kisétálok a teremből.
Miután a szobámba magamra kapom a kabátom, meg elspájzolok a hátizsákomba egy kis kaját, a hajó egyik kijárata felé veszem az irányt. ~ Minél hamarabb belekezdek ebbe a feladatba, annál jobb.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Szólítom röpképes csillagszellemem, aki felel a hívásomra, és a szokásos fényeffektek közepette megjelenik.
- Már megint miért zaklatsz? – Néz rám morcosan. – Repülj inkább azon a Meldy-n, nem csak dísznek vannak a szárnyak a fején, és különben is szívesen – Tovább nem tudja mondani, ugyanis befogom a száját.
- Maradj csendben, te tollseprű. Úgy is tudod, hogy előbb-utóbb felszállok rád, minek húzod-halasztod? Annál hamarabb szabadulnál... – Fejtem ki neki, miközben elveszem az azóta már totál nyálas kezemet a szájától.
Végül is belemegy a dologba, ez nálunk mindig így megy...
A felhőket átszelve közelítjük meg a mindkettőnk számára ismerős várost, Shirotsume-t. Mint legutóbb, most is a főtéren szállunk le. Vegyes érzések kavarognak bennem a várossal kapcsolatban, de legalább már ismerem annyira, hogy tudjam, hol juthatok a megfelelő információ birtokába.
El is indulok az egyik, mondjuk úgy, rosszabb hírű kocsma felé.
Az épületbe belépve azonnal magamra vonzom a helyi keményfiúk figyelmét, akik megvető, ugyanakkor kíváncsi tekintetükkel vonnak mérce alá.
- Szép napot. – Köszönök a kocsmárosnak, miután helyet foglaltam egy széken, a pult előtt.
- Üdvözlöm. Iszik valamit? - Kérdez vissza a nem túl bizalomgerjesztő pultos.
- Semmi erőset… egy helyi koktéllal megelégszek. Viszont, ha nem gond, egy kis extrát is kérnék hozzá… információt.
- Miféle információt? A helyi nevezetességek után érdeklődik az úrfi? – Kérdez vissza, miközben elkezdi shakelni a koktélom.
- Nem igazán… úgy hallottam, az utóbbi időben különös dolgok történtek errefelé. Ha jól értesültem, egy nekromanta garázdálkodik esténként… utána érdeklődnék. – Miután befejezem a mondatom, hirtelen mindenki elhallgat, rám néznek, még a pultos is abbahagyja a rázást.
- És ez miért érdekelné magát? – Kérdez vissza a kocsmáros, sejtelmesen.
- Természetesen azért, mert meg akarom ölni. – Felelem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A feszültséget vágni lehetne a kis tavernában, mindenki rám figyel, a vendégek szemében félelem és megvetés tükröződik irántam.
- És honnan tudja, hogy ez menni is fog magának? Nem ismerem önt és a képességeit… de erről a nekromantáról szörnyű hírek terjengnek, nagy hatalommal bír. – Kételkedik a pultos, miközben kiönti a koktélom egy pohárba, és elém teszi.
- Nos, azt hiszem egy ehhez hasonló helyen nem nagy gond, ha felfedem a kilétem… - Mondom, majd a kabátomat kigombolva láthatóvá teszem a jobb vállamat ékesítő céhes szimbólumomat.
A pultos szeme kikerekedik, még a vér is megfagy az ereiben… a kocsma többi vendége is hasonlóképp reagálja le a dolgot, de hamar rájönnek, hogy okosabb, ha kivonják magukat a dologból, így visszatérnek az iszogatáshoz, a tavernába pedig visszatér a szokásos nyüzsgéssel járó hangzavar.
- Sajnálom, hogy kétségbe vontam önt. – Mondja, miközben törölgetni kezd egy poharat. – Viszont, nem igazán értem a szándékait… miért akarna ön egy céhtársa életére törni?
- Pont emiatt. Ő nem a céhtársam. Viszont mindenki azt hiszi, hogy az… valamiért kapcsolatba hozták velünk azt a hulladékot. De én majd megismertetem vele mi is az az igazi sötétség. – Fejtem ki neki, miközben arckifejezésem egy őrülten vigyorgó grimaszba torzul. – Szóval, ezért kellenének az infók. – Mondom, már nyugodtabb hangnemen, miközben szürcsölgetni kezdem a koktélom.
- Értem. Nagyon hálásak lennénk, ha valaki végre megszabadítana minket ettől az átokfajzattól. – Feleli, majd kicsit körbenéz, és utána folytatja. – Viszont, nem lenne szerencsés erről ilyen nyilvános helyen beszélni. Kövessen , kérem.
A csapos kisétál a pultja mögül, majd int egyet az egyik bártündérkének, hogy vegye át a helyét.
Én egészen egy kellemes hangulatú kis szobáig követem őt. A férfi helyet foglal az egyik bőrkanapén, majd nekem is felajánlja, hogy foglaljak helyet, de én visszautasítom, és megkérem, hogy térjünk inkább a tárgyra.
- Nos, igen… sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de az utad itt véget ér, ifjú mágus. – Mondja, majd hallom, ahogy a hátam mögött két test ér földet, akik eddig valószínűsíthetően a plafonra akaszkodva vártak.
Azonnal megfordulok, és látom, ahogy két rothadó, hiányos végtagú hulla közelít felém. Gusztustalan látványt nyújtanak, testük több helyen át van szakadva, így rothadó húsuk bűze szabadon kezd terjengeni a szobában… kicsit furcsálom is, hogy amikor a szobába léptem, nem csapta meg az orrom azonnal a bűz. ~ Milyen gyomorforgató egy mágia… köze sincs a mágiaművészetek Abyss-ének gyönyörű sötétségéhez.
- Szóval a nehezebb utat választja. – Mondom unott hangon, miközben megszabadítom magam a kabátom túlsúlyától.
- Crytal Make: Sword. – Aktiválom mágiámat, aminek hatására jobb karomat végignövi a vörös kristályréteg, végén egy szúró-vágó pengével.
Kitárt karral kezdek sétálni a zombik felé, akik már közbe csapásra emelték félig rohadt végtagjaikat.
- Hulladék. – Jegyzem meg, miközben srégen kettécsapom az egyik két lábon járó hullát, majd egy hirtelen fordulással gyomron szúrom a másikat, és függőlegesen végighúzom testében a mágikus fegyverem.
A poshadt testrészek szétcsapódnak a padlót fedő kötött szőnyegen, még az eddiginél is büdösebb szagot hagyva maguk után.
A zombik kivégzése után, körbenézek, de a csapost már nem látom sehol. Viszont a szobának csak egy ajtaja van, ott nem mehetett ki… ~ Mikor bejöttem a szobába a zombik szagát se éreztem, most pedig nem látom… talán ért az illúziókhoz, így rejtőzik előlem… viszont azt nem nehéz megtörni.
Vigyorogva belemarkolok bal kezemmel a recés kristálypengémbe, mígnem vérem végig folyik a kardon.
A tervem bevált, a fájdalom megtörte az illúziót, egyből észreveszem a csapost, ahogy az ablakon keresztül szökni próbál.
- Nem lógsz meg. – Nézek rá vigyorogva, majd aktiválom a mágiámat. – Crystal Make.
A fickó tenyereibe kis kristálykarók állnak bele, így nekiszögezve őt a párkányhoz.
- Ááááááááá! – Ordít fej fájdalmában, majd, már szinte sokkos állapotban folytatja. – Kérem, ne bántson… kényszerített… a családommal fenyegetet…
- Infók kellenek és most! Kezdj el csicseregni, elengedlek, és még ma este levadászom a tagot. – Mondom neki komoly hangnemen, miközben a pengémet rászegezve mögé sétálok.
- Nem tudok sokat róla… magas, sötét alak, amikor láttam, kapucnis kabáttal fedte el kilétét.. de a legtöbb tragédia a közeli erdőben szokott történni… ott megérné körülszaglászni este… - Fejti ki a dolgokat, miközben fogait összeszorítva próbálja meg leküzdeni fájdalmait és félelmét.
- Látod, megy ez. – Felelem neki vigyorogva, majd feloldom az összes kristálymágiámat.
Miután a kabátomat visszaveszem magamra, elhagyom az összemocskolt helységet, nem sokkal rá pedig a kocsmát is.
A nap hátralevő részét céltalan bolyongással töltöm, várva, hogy eljöjjön az est.
Amikor ez bekövetkezik, az erdő felé veszem az irányt.
Az erdő sötét és ködös, farkasok vonyítása visszhangzik fái között. Az ég se nyújt sok támaszt fény szempontjából, a Holdból is alig látszik valami, fekete felhők sűrű fátyla oltja ki fényét, akárcsak a csillagoknak is... pont, ahogy Hades mester mondta.
Körülbelül egy órai bolyongás után, egy elhagyatott temetőhöz érek.
Mivel nekromantáról van szó, úgy vélem, mindenképp megéri átkutatni az elhagyatott sírhalmazt.
A kerítés nagyon alacsony, valamiféle drótból készült vacak, de mára már teljesen összeesett. A bejáratot csak két, csúcsban végződő kőoszlop jelzi, de semmiféle kapu nincs köztük.
Az egyik ilyen oszlopra terítem rá a kabátom, majd besétálok a temetőbe. Nem nehéz kiszúrni, hogy a sírok közt egy lefelé vezető lépcső bújuk meg, valószínűleg valami földalatti kriptához vezet.
Lassan haladok a sírkövek között, elvégre nem tudni mikor ugrik rám valamiféle, halálból visszahozott ocsmányság.
Kisebb csalódást okozva, nem támad rám semmi, akadálytalanul eljutok a lefelé vezető lépcsősorig. Az is megfordul a fejemben, hogy rossz nyomon járok... de, a biztonság kedvéért azért jobb lesz, ha már eleve fegyverrel megyek le a bizar helységbe.
- Crsytal Make: Sword. – Mondom, majd miután jobb karom végignőtte a kristályréteg, elindulok lefelé.
Alig látok valamit a sötétben, még arra is ügyelnem kell, hogy nehogy eltévesszek egy lépcsőfokot, mert akkor igencsak nagyot esnék.
Így hát, szép óvatosan lépkedek lefelé, amikor ismét megcsapja az orromat a hullák rothadó bűze. Azonnal tudom, hogy valamiféle őrjáratba botlottam bele, így nem is tétovázok sokat, pengémet a szag forrása felé szegezem és rohamot indítok... vagyis inkább indítanék, ha közben nem csúsztam volna meg az egyik lépcsőfokon.^^ˇ
- Ááá... guáá... áúcs.. jáááj... – Ehhez hasonló hangokat adok ki, miközben legurulok a lépcsőn.
Közben, szerencsésen beleütköztem a zombikba is, akik földet érésemkor már csak szétesett darabokként fekszenek mellettem... és rajtam.
- Mekkora egy hulladék, ennyitől végük... és most tiszta mocsok lettem, áh! – Jegyzem meg idegesen, majd körbenézek a teremben.
Idelent már világosabb van, hála a falon lévő fáklyák fényének. A helység valamiféle kínzókamra lehet, legalábbis a különböző, nem túl emberbarát gépek erre utalnak. Ezen kívül minden csupa vér, itt-ott elszórtan emberi végtagok hevernek, a bűz pedig minden eddiginél émelyítőbb. Ez egy tipikusan olyan szoba, ahol a legtöbb ember elhányná magát, vagy felsikítana, esetleg el is ájulna... persze, engem nem igazán csap földhöz a dolog.
- Tudom, hogy itt vagy, te mocsok! Told elő azt az ocsmány képed! - Ordítok fel.
- Miért kiabálsz, nem csak félsz? – Kérdezi fennhéjázó hangon egy, a sötétből előbújó, csuklyás alak.
- Félni, egy ilyen hulladéktól? Ne nevetess, nálad már jóval erősebb ellenfelekkel is szembenéztem, de egy pillanatig se féltem. Bennem nem lakozik félelem. – Felelem neki vigyorogva.
- Ó, látom igencsak magabiztos vagy, ifjú csillagmágus. Pedig tudnod kéne, hogy ezen az éjszakán, nem érhet el téged a drágalátos csillagjaid fénye. – Mondja, miközben lehúzza a kapucnit a fejéről. ~ Ezek szerint tényleg jók az összeköttetései a városban, valahonnan biztos megtudta, hogy Pegasus hátán érkeztem...
A kinézete még hírből se mondható emberinek. Koszos, ősz haja rendezetlenül omlik csontos, falfehér arcára, a szemei pedig élettelenséget sugároznak.
- Nem ér el a fény? Hatalmasat tévedsz... a fény ott van, csak te nem látod. Mindig velem van. A köztünk lévő köteléket egy hozzád hasonló hulladék képtelen felfogni. Ó... és a csuklyád meg húzd vissza, elég gusztustalan ez a szoba a te arcod nélkül is.
- Érdekes egy kölyök vagy. Eredetileg a hulláimmal akartalak kivégezni, de nem adom át nekik az örömöt, amit a kétségbeesett és fájdalomtól eltorzult arcod fog okozni. SAJÁT KEZŰLEG ÖLLEK MEG, FÉREG! – Ordít fel, arcán ördögi grimasszal.
- Death Spi – Aktiválná mágiáját, de csak eddig jut el.
A helység alapzatát egy lány szakítja át, és az így érkező lendületével állkapcson üti a férfit... mondanom se kell, hogy a lány Virgo.
- De... mikor... hogy?! – Kérdezi a földön fekvő nekromanta, véres szájjal.
- Még mindig nem érted, ugye? – Kérdezem tőle vigyorogva, majd hirtelen elkapom a nyakánál, és felpasszírozom a falra.
- Nem idéztem meg Virgo-t. Ő maga nyitotta meg a kapuját. Ezt magyaráztam neked... nem kell, hogy lássuk egymást, nem számít, ha a fényük nem ér el... mindig figyelnek engem, és én is mindig érzem őket. Ők az én egyetlen igaz barátaim, de nincs is szükségem másra, csak rájuk, a kulcsaimra. Ez egy olyasfajta kötelék, amit te sose leszel képes felfogni, hulladék. – Mondom neki vigyorogva, miközben bal kezemmel fojtogatom, a jobbomon pedig feloldom a mostanra már feleslegessé váló kristálypengémet.
- Várj... nézd... nem kell megölnöd... átvertek téged, beszéljük meg... – Mondja fuldokolva.
- Nincs mit megbeszélnünk. Visszaéltél a céhünk nevével, és bemocskoltad azt. Egy hozzád hasonló, szánalmas hullaimádó képtelen felfogni, hogy mi is az igazi sötétség. Sose foghatod fel a mágusvilág Abyss-ének csodáit. Mi vagyunk az alvilág királyai. A karunk mindent átvág, egy démoni, mélyfekete pengével.
- Sö... sötétség... de, az előbb... még a fényről beszéltél... nem értelek... kérlek, ne ölj meg... inkább fejtsd ezt ki... – Könyörög, habár nem nehéz átlátni, hogy csak az irháját próbálja menteni.
- Ilyen dolgokat kifejteni a hulladéknak csak zavarodottsághoz vezetne, hulladék. Crystal Make! ~ Bakker, tisztára úgy beszélek mint RustyRose...
A bal tenyeremben, amivel a fickó nyakát fojtogatom, apró kis kristályszilánkok nőnek, így változtatva tűpárnává a férfi nyakát. Szájából kis patakként tör ki a vér, majd mikor elengedem, a falhoz szegezett teste bizar módon rángatózni kezd.
- Köszönöm Virgo... és sajnálom. – Nézek mosolyogva a lányra, majd lesütöm a tekintetemet. – De neki mindenképp meg kellett halnia... viszont most már hazamehetünk.
A lány csak egy néma bólintással felel, majd visszatér a saját világába, én pedig a lépcsősor felé veszem az irányt.
Már meg is indulnék felfelé, amikor hangzavar támad mögöttem. Én persze azonnal hátrafordulok, de a látvány, ami fogad, teljesen ledöbbent.
Hades mester mágikus kivetülése formálódik ki a szemeim láttára, majd beszélni kezd hozzám.
- Mit sajnálsz, ifjú csillagmágus? Sikeresen teljesíteted a küldetést.
- Hades... mester?
- Ez a férfi csatlakozási kérelemmel fordult hozzánk. Persze, előtte próbára akartam tenni. Azt mondtam neki, hogyha megöli a küldöttemet, átveheti a helyét. Épp ezért is kellett azt terjesztenie, hogy a céhünk tagja, ezt szolgáltatta az ürügyet, ami miatt ideküldhettem valakit. És, te pont jókor jöttél a képbe, amikor feladat után érdeklődtél. Kíváncsi voltam, hogy képes leszel e megbirkózni a dologgal... de remekül vetted a próbát. Egyszer még hatalmas erő birtokába juthatsz... viszont ehhez, ki kell aknáznod a benned rejlő sötétséget. Hagyd, hogy vezessen, le egyenesen az alvilág fenekére... és uralkodj rajta.
- Értem, mester. Akkor, ha nem bánja, én most távoznék, le kell fürdenem ezt a mocskot magamról, utána pedig visszatérek a hajóra.
- Tégy úgy. – Feleli vigyorogva a mester, majd hologramja szertefoszlik.
Ezek után, végleg magam mögött hagyom a temetőt. ~ Összességében, nem volt ez rossz móka... csak ne lennék ilyen büdös.




Megjegyzés: Ha valakit esetleg érdekel (bár ilyen ember tuti nincsxD), az ikres kalandot majd csak jövő hónapban folytatom. Még nem állt össze a fejemben teljesen a kép a folytatást illetően, nameg Zack-et se akarom túlterhelni, hisz akkor egyből két, nem épp rövid kalandot kellene beadnia.

~ Kéne pár zseton… - Fut át az agyamon, miközben az ágyamon forgolódok.
Nos igen, az első lépés a pénz felé vezető úton, az az ágyamból való kikászálódás. Ez persze közel se olyan könnyű, mint azt az ember elsőre gondolná. A testemet nehéznek érzem, szemeimet pedig képtelen vagyok pár másodpercnél tovább nyitva tartani…
Mindazonáltal, Napunk makacs fénysugarai, rábírnak, hogy nekivágjak az újabb reggellel járó bonyodalmaknak.
- Hiáhóóóóó! – Hallatom elszánt csatakiáltásom, és a takarót magamról lerántva felpattanok.
Ám hirtelen jött lendületem, hirtelen el is szál, és erőtlenül visszazuhanok az ágyamra.
- Ez így nem fog menni… - Sóhajtok fel lemondóan.
Az ágyamra lustán visszahullva, már csak egy reményem maradt... a kulcsaim! El is kezdek kapirgálni az egyik kezemmel, emlékeim szerint a párnák alá rejtettem az én kis drágáimat... és meg is vannak.
- Egyszarvú kapuja, nyílj meg! – Hívom legújabb csillagszellemem, miután ezüstös kulcsával egy fénynyalábot gravírozok a levegőbe, még ugyanúgy fekvő helyzetemben.
Monoceros hamarost elő is lép a megidézésével járó fényáradatból, majd nagy vidáman felugrik mellém az ágyra. Elülső patáit finoman a mellkasomra helyezi, majd apró kis arcát felém fordítva kérlel szemeivel, hogy keljek fel. Persze, ez nem megy olyan egyszerűen... de pont ezért is idéztem meg az apró termetű unikornist, hogy ne hagyjon visszaaludni.
Miután feltűnik neki, hogy a boci szemei vajnyi kevesek az én talpra bírásomhoz, patáit visszarántva az arcomig sétál, majd kis nyelvével nyalogatni kezdi azt.
- Nem vagyok csikis... – Jelentem ki közömbös hangon, majd felülök az ágyam szélére.
Végül is, a kis, fehér szőrpamacs elérte a célját, sikerült végérvényesen magamhoz térnem.
- Na, szerezzünk egy kis zsét. – Lelkesítem magam, majd elrugaszkodom az ágytól.
A reggeli teendőim hihetetlenül széles palettája, annyiban merül ki, hogy fogat mosok, és meztelen felsőtestemre felveszem az ujjatlan felsőmet... miközben Monoceros folyamatosan sertepertél körülöttem.
Miután tennivalóim hosszú sorának végéhez érek, bezárom magam mögött a szobaajtómat, majd Monoceros-al az oldalamon – vagyis, inkább a lábaim mellett – megindulok a léghajó főcsarnoka felé, ahol a ... hát, mondjuk úgy, igencsak rendhagyó küldetésfalunk is található.
A szinte teljesen üres folyosókon, a kis unikornis még lelkesen előrerohant, de amikor megérkezünk a tömött főcsarnokba, már félénken a lábaimhoz dörgölődzik, miközben én szemügyre veszem a céhünknek szánt felkéréseket.
Hamar megakad a szemem egy igencsak érdekes felajánláson.

- Ezt nekünk találták ki, nemde, Monoceros? – Nézek vigyorogva a kis unikornisra, majd letépem a megbízást.
Persze, ezzel elég nagy feltűnést is keltek, hiszen egy ekkora jutalommal járó küldetés, minimum A szintű…
~ De hát kit érdekel, nálunk nincsenek szabályok, ha Hades mester rábólint, már semmi se gátolhat meg abban, hogy levadásszam a tagot. – Határozom el magamban, majd el is indulok a mester terméhez.
- Újabb küldetés? – Kérdez rá vigyorogva Hades mester, mikor belépek a termébe.
- Még szép! – Felelem mosolyogva, majd felmutatom neki a cetlit, amit kinéztem magamnak.
A látottak hatására Hades mester vigyora meglepettségbe csap át, ő se igazán érti, miért egy ilyen nehéz küldetést választottam.
- Ez a megbízás... biztos vagy benne, hogy nem lesz ez túl nagy falat neked?
- Á, dehogy lesz. Elvégre profi csillagmágus... nem is, profi csillaggyilkos fejvadász vagyok... igen, egy galaxisközi fejvadász vagyok, mit nekem egy ilyen piti alak. – Felelem büszkén mosolyogva.
- Ha te mondod... – Hagyja rám a dolgot Hades mester, miután feltűnik neki, hogy már megint rám jött az öt perc. – De, hogy akarod megtalálni a célszemélyt? Elvégre olyan ez, mint egy tűt keresni a szénakazalban.
- Nos, igen... de feltételezem, ön ismer valakit Magnóliában, aki tudja, hol lehet az illető.
- Megeshet... – Vigyorog rám ismét a mester. - Ha a városba érsz, keresd Csuklyás Edet, a Sánta Pók fogadóban. – Fűzi hozzá.
- Köszönöm, vegye letudottnak a feladatot. – Búcsúzok el, majd megindulok a kijárat irányába.
- Még valami... – Állít meg a mester. – Vigyáz magadra kölyök. Kár lenne, ha idejekorán meghalnál, úgy, hogy még ki se bontakozhatott a teljes erőd.
- Ne aggódjon mester... ha én kudarcot is vallanék, lesznek, akik vigyáznak rám. – Vigyorgok magabiztosan, miközben arcomhoz emelem a kulcscsomómat. - Ó, és ha netán belefutnék egy tündérivadékba, majd átadom neki a mester üdvözletét... miután kinyírtam. – Teszem hozzá széles vigyorral.
Monoceros a beszélgetés folyamán végig a lábaimhoz simult, de, mihelyst visszaérünk az üvegtetős folyosókra, visszaszáll belé az életkedv. Miközben sétálgatok, mosolygós arccal rohangál körülöttem körbe-körbe, mígnem visszaérünk a szobám ajtajához.
A szóban forgó helységben felveszem a kabátomat, majd a hátizsákomba bedobálok pár szendvicset, és már készen is állok az útra.
Nincs is más hátra, irány Magnolia! A léghajó egyik kijáratához érve, elérkezettnek látom az időt, hogy elbúcsúzzak egy időre Monoceros-tól, aki mindvégig követett engem.
- Szégyen, de egyelőre még képtelen vagyok két csillagszellemet egyszerre itt tartani... szóval jobb lesz, ha most visszatérsz a világodba, rendicsek? – Kérdezek rá mosolyogva, majd tenyeremmel végigsimítok a kis egyszarvú hátán.
Négylábú kisbarátom mosolyogva eleget tesz kérésemnek, majd megannyi kis fényszemcsévé változva, visszatér saját világába.
- Mennyek paripájának kapuja, nyílj meg! – Szólítom újabb csillagszellemem.
Pegasus megjelenését ugyan nem látom, hisz direkt a léghajón kívülre idéztem meg, de hallom, amikor hatalmas szárnyaival csapkodni kezd, az egyelőre még lezárt kijárat mellett.
Miután kinyitom az ajtót, rácsimpaszkodok a kilincsére, és magammal együtt kicsapom azt.
- Hiáhóóóó! – Kiáltok fel, amikor kezdetét veszi a kilincstől való elszakadással járó, önfeledt zuhanás.
Persze, nem zúgok le egészen a felszínig, hiszen Pegasus zuhanórepülésben alám szál, én pedig ráesek a hátára.
- Den… ugye tudod, hogy ez veszélyes? – Kérdezi tőlem félénken.
- Ugyan, tudtam, hogy elkapsz. – Felelem neki nevetgélve. – Vigyél Magnóliába, kérlek.
- De ez így akkor se jó… komolyabb bajod is eshetett volna. Nem kellene ilyen felelőtlen dolgokat csinálnod. – Mondja tovább, miközben az általam említett város felé veszi az irányt.
- Nem ismered a mondást? Rossz pénz nem vész el. – Kérdezek rá, ugyanúgy nevetgélve, majd összeborzolom a sörényét.
- Ez a világ… otthon kellett volna maradnom. – Sóhajtja.
Az út hátralevő része már többnyire csendesen telik, Pegasus végig aggodalmasan a felhőket kémleli, mintha olyan veszélyes dolgokat rejtenének magukban... Végül is, egy 20 pernyi, légvonalban megtett utat követően, megpillantom a Caldia katedrális tornyát, mely úgy emelkedik a város többi épülete fölé, mint egy büszke császár, alattvalói fölé.
- Szálljunk le a főtéren. – Szólok oda Pegasusnak.
Csillagszellemem válasza mindössze egy szelíd bólintás, majd szárnyait kitárva, le is száll a zsúfolt főtéren.
- Na, mondtam én, hogy nem lesz semmi baj. - Mosolygok rá Pegasusra.
- De most már jobb lesz, ha visszamegyek végre… - Feleli bátortalanul, majd apró kis fénygömbökké redukálódva távozik.
Persze, a megérkezésem még itt is elég nagy feltűnést keltett, annak ellenére, hogy itt székel a királyság egyik legnagyobb máguscéhe… elvégre, nem minden nap láthat az ember egy fenséges, szárnyas paripát, a saját szemeivel.
De ennek megvannak a maga előnyei is, hiszen azt kihasználva, hogy mindenki rám figyel, könnyedén megtudakolhatom, merre van a Sánta Pók nevű fogadó.
Nem igazán lep meg, amikor a legtöbb járókelő óva int attól a helytől, de végül is, egy kis győzködés után megtudom, merre kell mennem. A főutak zsúfoltságát és jólétét magam mögött hagyva, a város egy elhagyatottabb, szegényesebb részébe vezet az utam, ahol mindenféle alvilági alak megfordul… köztük én is.
A keresett fogadót el se lehet téveszteni, csak követnem kell pár részeg alakot, akik napjaik javarészét ott herdálják el.
A lepukkant, árnyékos, valamint eléggé büdös fogadóba beérve, igencsak nagy feltűnést keltek. A rongyos, iszákos alakok tekintete rám szegeződik, szinte érzem, ahogy gondolataikban már agyon vernek, és még a fogaimat is lelopják a testemről… ~ Ó, igen, milyen csodálatos érzés… gyűlöljetek csak, nincs abban semmi baj, mindaddig, amíg féltek tőlem.
- Szép napot! – Intek oda a pultosnak.
- Üdv! Szolgálhatok valamivel? – Kérdez vissza.
- Köszönöm, nem kérek semmit. Csak egy bizonyos valakit keresek… úgy tudom, itt megtalálhatom.
- És ki volna az a bizonyos valaki?
- Csuklyás Edward.
A pultos alak kissé meglepődik, de miután alaposan végig mér, ellát a szükséges infókkal.
- Szóval Ed-et keresed… ha felmész a lépcsőn, jobbról a harmadik szoba az övé… de csak óvatosan, ne engem blamálj, ha valami balul sül el.
- Köszönöm. – Búcsúzok el, majd célba is veszem az említett szobát.
A lépcsőn felsétálva nem nehéz megtalálnom Ed ajtaját, ámbár úgy érzem, hogy az infószerzés már nehezebben fog menni.
Nagy levegőt veszek, majd kinyitom a bejáratot.
Odabent egy nem túl fényűző szoba látképe fogad, közepén egy férfival, aki egy rakás papír között durkál.
- Csuklyás Ed? – Kérdezek rá, miután belépek a helységbe.
- Te... te meg mit akarsz? – Kérdez vissza, miközben zavarodottan felém néz.
- Ezek szerint te vagy az.... Keresek valakit, tudni akarom, hogy most hol van. – Jelentem ki határozottan.
- És honnan veszed, hogy én tudom, hogy hol van, akit keresel?
- A mesterem küldött... szóval, kár tagadnod bármit is. Árnykezű Alex-et keresem, mond el, merre találom.
- Cöh... rossz helyen kapizsgálsz kölyök. Blinding Flash! – Ordítja!
Az árnyékos, sötét szobát hirtelen erős fény járja át, ami szabályosan kiégeti a retinámat.
- Franc... – Sziszegem, miközben a karjaimmal eltakarom szemeimet.
Mire úgy-ahogy helyreáll a látásom, a fickót már sehol sem látom a szobában, de hallom, ahogy a lépcsőn száguld lefelé.
~ Még beérhetem. – Fut át az agyamon, majd kiugrok a közeli ablakon keresztül.
Körülbelül 5 métert zuhanok, ami nem nagy kunszt, pláne úgy, hogy térdelőállásba érek földet.
Tervem beválik, a férfi nem sokkal azután ront ki a kocsma ajtaján, hogy én feltápászkodok.
- Megvagy. Crystal Make: Sword! – Vigyorgok rá, miközben jobb karomban egy kristálykardot kreálok.
A férfi fogait összeszorítva, idegesen néz vissza rám, majd egyik karja körül apró kis fényrészecskék tűnnek fel, amik aztán egyre nagyobb számban, egyre jobban láthatóvá válnak.
~ Nem kéne megvárnom, míg befejezi. – Gondolom magamban, majd dobásra emelem jobb karomat... de már késő, a férfi ismét elkiáltja magát.
- Photon Cannon!
Az előzőnél jóval fényesebb, már nem csak a szememet, de a bőrömet is megégető fénynyaláb talál telibe, miközben a karjaimat magam elé rántva próbálok meg védekezni. A támadás nem csak hogy égető érzéssel árassza el a testem, de még meg is emeli azt, majd körülbelül 2 méterrel hátrébb érek földet.
- Picsába... – Mormogom idegesen, miközben hallom, hogy az ellenfelem megint futásnak eredt. – Mondtam már, hogy nem lógsz meg. – Ordítok utána.
Minden erőmet összeszedve felpattanok, és habár eleinte igencsak szédülök, a még korábban létrehozott kardomat a férfi után hajítom. Mivel már elég jelentős közöttünk a távolság, és nem is látok túl jól, így hirtelen, nem sikerül tiszta találatot bevinnem, de a levegőben cikázó fegyver, ha mást nem is, belehasít a fickó lábába.
A helyzetet kihasználva azonnal a férfi után rohanok, aki sérült lábbal nem tudja már sokáig tartani a tempóját.
- Uhehehe... mondtam, hogy nem lógsz meg. – Röhögök a képébe, miután a földre tepertem. – És most mond el, mit tudsz! – Nézek rá fenyegetően, miközben jobb karomban egy újabb kristálykardot kreálok, és a torkának szegezem.
- Várj... okés.. . ismerem az illetőt, egy korábbi összekötője vagyok.
- Korábbi?
- Igen... Alex már nincs a szakmában. Persze, neki ezt is „stílusosan” kellett csinálnia... a visszavonulását... és most tessék, az ő fején van vérdíj.
- És hol találom meg?
- A várostól északnyugatra van egy sziklás kanyon... ott rejtőzik. De figyelmeztetlek, ha csak ezen a szinte- - Mondaná, de szava elakad, ugyanis pengémet belemélyítem a torkába.
- Ne merészeld alábecsülni a Grimore Heart-et, hulladék. – Fenyítem le hulláját, majd torkából kihúzom pengémet.
Persze, alapvetően nem túl jó ötlet az utcán ölni, de hát ezt itt senki se látja, alig járkálnak erre, és még ha észre is vette volna valamelyik szeszkazán, annyira se érdekelné, mintha egy kutyát ütnék le.
Ma már nincs sok kedvem felkeresni azt a bizonyos kanyont, csillagszellemeket is idéztem, sebeim is vannak, fáradt is vagyok...
Úgy döntök, hogy ma mára ez pont elég nagy lépés volt, a küldetés szempontjából, így inkább visszatérek a főutcákra, és felkeresek egy hotelt.
Választék akad rendesen, és miután sikerül kiválasztanom a számomra legszimpatikusabbat, ki is bérelek magamnak egy szobát az éjszakára.
Az estém gyorsan tovaszáll, hála a forró fürdőnek, és a kellemes vacsorának. Persze, még lefekvés előtt bezárkózok, nem lenne túl jó, ha valamelyik alkalmazott belábatlankodna, és rájönne, hogy hová is tartozom valójában. Ám miután ezzel is végzek, már semmi sem állhat közém és az ágy közé.
~ Használd ki jól ezt az estédet, Alex... a holnapit már nem éred meg. – Vigyorgok az ágyamon, mielőtt még végleg elnyomna az álom...

Köszönöm szépen, remélem a folytatásban sem fogsz csalódni.^^
Íme:

Ó, igen, a reggeli napsugarak. Igaz, hogy most nem felülről törnek rám, mint általában, hanem a bérelt szobám ablakán, oldalról áradnak be, de ez is épp eléggé idegesítő.
- Huáááá! – Nyújtózok egy nagyot az ágyamon, majd felülök.
Kisvártatva el is rugaszkodok a takarómról, majd egyelőre még erőtlen lábaimon elbicegek a ruháimig, utána pedig le az étkezdébe.
- Jól aludt? – Kérdez rá kedélyesen a fogadós, miután lesétálok a lépcsőn.
- Mondhatni. – Teszem le a szobakulcsot pultjára. – Ma elhagyom a várost. De még kérnék egy adag reggelit. – Teszem hozzá, miközben lecsengetek pár gyémántot a fickónak.
Az étkezőben kellemes légkör fogad, és mivel szabad asztal is akad még, háborítatlanul elfogyaszthatom a reggelimet... legalábbis azt szeretném, de nem igazán jön össze.
- Anyu, nézd! – Mutat rám egy kislány.
~ Mi a franc lehet olyan érdekes bennem? – Fut át az agyamon, miközben unott arccal a kiscsajra nézek.
Ám hamar rá kell jönnöm, hogy az ifjú hölgyeményt nem a hihetetlen jóképűségem, hanem a lábaimnál toporzékoló Monoceros nyűgözte le.
- Hát te? – Kérdezek rá csámcsogva, miközben a szemeim látósugarába emelem a kis egyszarvút. – Ne nyitogasd meg csak úgy, saját magadnak az átjárót, nem kell a feltűnés. – Közlöm vele, mire Monoceros csak félénken rábólint.
Annyit végül is sikerül leszűrnöm, hogy egyszarvú kisbarátom saját maga nyitotta meg a kapuját, elvégre egyáltalán nem egy erős csillagszellem; valószínűleg nekem, mint tulajdonosának már van annyi varázserőm, hogy ezt kivitelezhesse.
Közben, a lánynak sikerül rávennie a szüleit, hogy az én asztalomhoz telepedjenek le… de jó nekem.
- Szia! – Köszönt széles vigyorral a kiscsaj. – Megfoghatom?
- Hali… ja… - Felelem kedvtelenül, miközben újabb adag bacont tömök a számba. – Tessék. – Nyomom ölébe a kis egyszarvút.
- De édiiii! Hogy hívják? – Folytatja a kérdezősködést, miközben simogatni kezdi a kisállatot.
- Mono…ceros. – Felelem két rágás között.
- De fura név.
- Ja… elvégre ő egy csillagszellem.
- Ezek szerint te egy mágus vagy? – Kapcsolódik be a lány apja a beszélgetésbe.
- Az volnék.
- Te is a Fairy Tail tagja vagy?
A fickó kérdésére szabályosan félrenyelek, úgy ledöbbent már maga a gondolat is, hogy engem azokkal az idiótákkal vesznek egy kalap alá. Persze, egyből mindenki segíteni akar, de én a tenyerem megemelésével jelzem, hogy semmi baj, majd érdemben is válaszolok.
- Nem… én egy másik céh tagja vagyok… de erről inkább ne beszéljünk, amúgy se hinném, hogy hallottak róla. – Magyarázom ki a dolgot.
- Akkor te is csak átutazóban vagy itt? – Kérdez rá a kislány, miközben Monoceros-al játszadozik, akinek láthatóan bejön a dolog.
- Igen… a várostól északnyugatra állítólag van egy sziklás kanyon… arra tartok, bár elég veszélyes környék, ha jól értesültem. – Felelem a lánynak, még mindig ugyanolyan kedvtelenül.
- Nos igen, eredetileg mi is arra tartottunk volna… de elvetettük az ötletet, és más útvonalat választattunk… viszont, ha egy mágus is velünk tartana, már teljesen más lenne a helyzet. – Veti fel a dolgot a csajszi apja.
Végül is, én így is- úgyis arra megyek, az ingyen fuvar pedig mindig jól jön... ha pedig történik velük valami, hát, az már nem az én bajom.
- Mivel utaznak? – Kérdezek rá, elvégre, ha ők is gyalog vannak, akkor abba semmi üzlet nincs a számomra.
- Kereskedők vagyunk, egy árúval megrakott szekérrel utazunk a célállomásunk felé. Fel tudunk szabadítani neked egy helyet, ha szeretnéd. – Ajánlja fel a lány anyja.
- Rendben... megegyeztünk. – Megyek bele végül is a dologba, miközben nyelek egyet.
Szerencsémre, a reggelim megmaradt részét már anélkül fogyaszthatom el, hogy tovább bombáznának idióta kérdésekkel. A kiscsaj elvan Monoceros-al, a szülei pedig hozzám hasonlóan nekilátnak végre a saját reggelijüknek.
Miután mindenki végez a saját adagjával, kisétálunk a fogadóból, majd a szekér felé vesszük az irányt.
Mivel nem akarok a négykerekű elején zsúfolódni, úgy döntök, hogy inkább annak a tetejére fekszek fel, így legalább kérdezősködni se tudnak majd. Legalábbis, ez az, amit én nagy naivan beadok magamnak, de a kis unikornis hamar ráébreszt, hogy ez koránt sincs így. Mivel látszólag nem bír meglenni nélkülem, hamar felugrál mellém, a szekér tetejére, ami természetesen azzal jár, hogy a kiscsaj is csatlakozik hozzánk, hisz ő meg Monoceros nélkül nem tud meglenni... ennyit hát a kellemes egyedüllétről, máris hárman vagyunk a jármű tetején.
Mindazonáltal, pihenni amúgy se nagyon kellett volna, hiszen csak nemrég keltem, de azért megpróbálom azt tettetni, hogy alszok. Persze, a kiscsaj egész úton hangoskodik, és amikor épp nem Monoceros-t nyúzza, rólam kérdezget, és saját magáról mesél. Nem igazán figyelek rá, még a nevét se jegyzem meg, na meg a kérdéseire se igazán válaszolok, a nevemen kívül mást nem tud kiszedni belőlem, hiszen azt tettetem, hogy alszok... ennek ellenére, lelkesedéséből mit sem veszítve jár a szája egész út alatt.
Közben persze egyre közelebb jutunk a célunkhoz is. Először a várost hagyjuk magunk mögött, majd az azt követő fatengert és az ott terjengő párás levegőt hamar felváltja a száraz szél, a kopár sziklák, és a lepusztult táj összképe. Ekkor már érzem, hogy résen kell lennem. Hogyha az informátorom nem csapott be, és Alex tényleg itt van, akkor biztos vagyok benne, hogy meg fogja támadni ezt a szekeret... elvégre, itt bujkál, egy Isten háta mögötti szurdokban, szüksége van a rakományra. Épp ezért is jó, hogy ezzel a családdal utaztam, amellett, hogy így nem kell gyalogolnom, vagy Pegasusra varázserőt pazarolnom.
Már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan fogja kivitelezni. Igaz, mindketten rosszfiúk vagyunk, de magamból nem indulhatok ki... a Grimore Heart módszerei nem említhetőek egy lapon, holmi mezei orvgyilkos trükkjeivel. Viszont, volt már dolgom olyanokkal, akiknek hasonlóak lehetnek a módszereik... ~ A Vörös Henry féle banda, akikkel még Shirotsume-ben találkoztam. Ha hasonlóan jár el Alex, mint ők... akkor robbanó lakrimákkal fogja eltorlaszolni a szekér útját.
Mikor a jármű egy szűk átjáróba ér, minden eddiginél jobban figyelek a környezetemre. Még mindig alvást színlelek, de közben megpróbálom teljes mértékben kizárni a kislány locsogását a fejemből, és csakis a számomra fontos zajokra koncentrálni... hallom a lovak patáinak kopogását, a szekér kerekeit, ahogy megpattannak egy-egy kavicson, a szél fújását... de egyelőre semmi gyanúsat nem érzékelek.
Ám már nem kell sokat várnom... hirtelen furcsa érzés járja át a testemet... vérszomj járja át a levegőt... támadni fog, tudom! Már csak azt kéne tudnom, hogy merről... és, azt, hogy a lakrima robbanás előtt, vagy után fog e támadni. Ha előtte támad, akkor mögénk kerülhet, és a robbanás után, már két tűz közé szorulnánk, viszont így oda van a meglepetés ereje... ellenben, ha a robbanás után támad, fennáll az esélye, hogy sikerül időben megfordulnunk a szekérrel, és kiverekednünk magunkat szorult helyzetünkből, ami neki nyílván nem jönne túl jól...
A szél nyugat felől fúj, és elég sok koszt hord magával... nem hinném, hogy azzal ellenkező irányból csapna le ránk... ami azt jelenti...
- Crystal Make: Sword! – Ordítok fel, majd az újonnan kreált pengémet, egy hirtelen jött hang forrásának irányába hajítom.
A dobásom pontos, mint mindig, és sikerült is leszednem egy... sast... ~ Na, szép...
A család összes tagja meredten rám néz, én pedig csak egy zavarodott mosollyal jelzem nekik, hogy vaklárma volt.
Mindazonáltal, tudom, mit éreztem... nem vagyok hülye. Vérszomj terjengett a levegőben, és nem a sasé.
- Én itt leszállok. – Közlöm határozottan a többiekkel, majd lepattanok a szekérről. – Monoceros, te térj vissza most már a saját világodba.
A kis unikornis eleget tesz kérésemnek, és fénylő szemcsékké redukálódva távozik, a kislány nagy bánatára.
- Minden... rendben? – Kérdez rá zavarodottan.
- Persze. Ti menjetek csak tovább, most már biztonságos az út. – Indulok el a szekérrel ellentétes irányba.
- Vigyázz magadra. – Köszönnek el tőlem a lány szülei. – Remélem látunk még! Monoceros-nak mond meg, hogy máskor is játszhatunk majd. – Fűzi hozzá a kiscsaj.
Én erre már nem felelek semmit, szótlanul visszasétálok a kanyonba.
A feltevésem, hogy Alex lecsap a szekérre, tévesnek bizonyult, akárcsak a lakrimás elméletem is. De attól még tudom, hogy itt van valahol!
A száraz levegő kellemetlenül fújja az arcomat, miközben a talajról felkavart homokkal eggyé válva, még a látószögemet is lecsökkenti. ~ Ilyen körülmények között keresgélni... bár, van egy könnyebb módszer is. Itt valószínűleg jó az akusztika.
- Bújj már elő te vadromán, tevenyakú, basza*cenzúra*! – Ordítok fel, remélve, hogy egyszerű, de nagyszerű tervem beválik.
- Háháháhá. Idióta egy kölyök vagy, remélem tudod. – Visszhangzik egy kacarászó hang a szurdokban.
Nem kell sokáig keresgélnem, hogy kiszúrjam a röhögés tulajdonosát.
A szinte átláthatatlan szél közül, egy hosszúszárú vörös kabátot viselő, fehér hajú alak lép elő. A légáramlat folyamatosan ide-oda tépkedi kabátját, miközben szája széles vigyorra húzódik, és kivillantja fogsorát.
- Ex-Quip: Dual Magic Revolver! – Mondja halkan, majd mindkét tenyerében egy-egy mágikus gépfegyver ölt alakot. – Pusztulj! – Fűzi hozzá vigyorogva.
- Csak utánad, hulladék. – Dobom le magamról kabátomat, egy vigyor kíséretében. – Crystal Make: Sword!
Kézfejeimnél megjelennek a mágikus pecsétek, majd hamarosan össze is állnak a vörös kristálypengéim. Mély levegőt veszek, szárnyakként kitárom fegyvereimet, majd rohanni kezdek a tőlem kb. 15 méterre álló ellenfél irányába.
Alex se hezitál sokat, meghúzza mágikus fegyverein a ravaszt, majd az azokból előtörő töltényáradatot rám irányítja. Rengeteg lövést ad le, nagyon rövid idő alatt, elvégre két géppisztolyt használ egyszerre... amit alapvetően nagyon nehéz kivitelezni, de neki megy.
Megpróbálom magam átvágni a megannyi mágikus lőszer által kreált töltényhullámon, de nem igazán megy... Futás közben sikerül a kardjaimmal elhárítanom pár töltényt, még többet kikerülnöm, ám sok el is talál. Felhasítják a végtagjaimat, átszakítják a ruhámat, és, bár komoly találatot egyelőre még nem sikerült bevinnie, tudom, hogy ez így nem fog menni... változtatnom kell a „fejjel a falnak” taktikán, különben végem.
- Nesze! – Hajítom a feje irányába egyik pengémet.
Persze, ő vigyorogva elhajol a dobásom elől, de nem is vártam, hogy célt fog érni a támadásom. Mindazonáltal, a kitérés miatt, ha csak egy rövid időre is, de abbahagyja a folyamatost tüzelést, így elé tudok kerülni, hiszen én mit se vesztettem a lendületemből. Mikor elé lépek, nem egy vágással próbálkozok, hisz az túl egyértelmű volna... a kardomtól megszabaduló kezemmel kitámasztom magam az érdes talajon, majd megpróbálom kisöpörni a fickó lábait. Ellenfelemet azonban nem hagyják cserben a reflexei, még időben a levegőbe ugrik, majd ismételten nekem szegezi fegyvereit, még mielőtt földet érne. Ám én se hezitálok sokat, megmaradt kardomat azonnal a teste irányába szúrom... de ez se jön be.
Két fegyverét felhasználva, összefogja a kardom pengéjét, még mielőtt az célt érhetne, majd fölet érésekor, kirántja a kezemből.
- Crystal Make: Sword! – Teremtek gyorsan egy új pengét, amivel rögvest a férfi törzsére támadok.
Ám Alex figyelme nem lankad, egyik fegyverével blokkolja a támadást, a másikat pedig belenyomja a gyomromba. Sajnos, már nincs időm kitérni... szemeim kidüllednek, a testem szabályosan lehűl, és még a lélegzetem is eláll.
- Mad Shot! – Húzza meg vigyorogva a ravaszt.
A következő dolog, amire eszmélek, az hihetetlenül nagy, égető fájdalom, a hasfalamban... számat ugyan próbálom csukva tartani, de nem megy, a benntartott nyálammal együtt vér csapódik ki belőle, testem pedig a földtől elrugaszkodva hátrébb szál pár métert.
Remegő, hidegtől futkosó tenyeremet óvatosan a gyomromhoz emelem, majd fájdalmasan állapítom meg, hogy az csúnyán felszakadt...
Próbálom összeszedni magam, de újabb szúrószerű fájdalom hasít a testembe, ezúttal a végtagjaimnál... a felkarjaimba, valamint a combjaimba is kapok egy-egy lövést... öröm az ürömben viszont, hogy ezek már nem robbanó töltetek voltak.
Ez azonban mit se változtat a tényen, hogy mozdulni se tudok... veszítettem, és még csak meg se tudtam karcolni. A vízióm egyre halványabb, ahogy a gyomromon tátogó seb egyre inkább éget... veszítettem de...
~ Ez így... egyszerűen... szánalmas... – Szorítom össze idegesen az öklömet.
Persze, még ez is fáj... elvégre, szabályosan átlyukasztotta mindkét felkaromat, bármelyik részét mozgatom a kezemnek, szörnyű fájdalom lesz úrrá rajtam. De ez így akkor is... szégyent hozok a vállamon lévő jelre... mi nem...
- MI SOSE VESZÍTÜNK!!!!!!!! – Ordítom torkom szakadtábból.
Ellenfelem azonban máshogy gondolja, és ezt egy újabb lövéssel adja tudtomra, melyet ezúttal a mellkasomba fúr bele.
Igazából, a mágikus golyó keltette fájdalmat már nem is igazán érzem, hisz a gyomromban égő, leírhatatlan kín, minden más érzést elnyom a testemben... miközben, a látásom teljesen cserben hagy. Nem látok mást, csak a tűző nap éles sugarait... fejemben pedig hangok képződnek, amiket más nem hallhat, csak én... viszont nekem az egész valómat átjárják. – Ezen a világon nincs erősebb céh a Grimore Heart-nél... a Grimore Heart sose veszít... a feladatom az ellenség elpusztítása, bármi áron... egyél és légy büszke, vagy egyenek meg, és törj össze... ne hozz szégyent a céhre, kölyök.
Ezután már magam se tudom, mit csinálok... hirtelen a hasfalamban égő fájdalom, futótűzként átterjed az egész testemre, és légnyomásváltozást érzek az arcomon... talál felrántotta magát a testem... de nem jutok sokáig... a homlokomon hideg fém nyomását érzem... valószínűleg Alex fegyvere lesz az... az egész testem ránehézkedik a pisztolycsőre. Látni nem látok már semmit, de valahogy felálltam... de ahhoz már nincs bennem erő, hogy úgy is maradjak... de elesni se tudok, ugyanis Alex a homlokomhoz szorított pisztolyával kitámaszt...
- Nem ... veszítünk... a Grimo... – Dadogom alig hallhatóan, önkívületi állapotban.
Ugyanakkor, már nem tehetek semmit... egyedül a kulcsaim húzhatnának ki a pácból, de még csak ahhoz sincs erőm, hogy megmozdítsam a karom, nemhogy megidézzem az egyik csillagszellemem.
Biztos vagyok benne, hogy Alex hamarosan meghúzza a ravaszt, és végleg a másvilágra küld... ám, én azt már képtelen vagyok kivárni... a még úgy-ahogy funkcionáló hallásom hirtelen megszűnik, én pedig sötét álomba zuhanok... talán végleg.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, de sikerül felnyitnom szemeimet, melyek elé egy különös környezet tárul. A táj kopár, a növényzet képtelen megtelepedni sötét, tüzes felszínén. A levegő száraz, ami nem túl meglepő, elnézve az éjfekete felhőket, melyek mindennemű napfényt kioltanak. Ugyanakkor, hiába borús az égbolt, csapadéknak még csak nyoma sincs ezen a sivár vidéken. A komor fellegek heves égi háborút vívnak egymással, mely ugyan szemkápráztató fényjátékkal jár, de mégis félelemmel töltheti meg egyes emberek szívét... esőt pedig sosem hullatnak.
Testemről különös módon eltűnt ujjatlan felsőm, helyét két bilincs vette át, melyekről láncok csüngenek le. Ezek a csuklómat éktelenítő béklyók nagyon hasonlóak azokhoz, amik Virgo karjain is vannak.
Bár fogalmam sincs, hol vagyok pontosan, és miképp kerültem ide, de nem szeretnék huzamosabb ideig itt maradni... Ám, mint kiderül, a kulcsaim sincsenek meg. Még a megszokottnál is jóval egyszerűbb, szakadt szárú nadrág fedi lábaimat, övem már egyáltalán nincs is, pedig általában arra szoktam ráfűzni fémkarikámat, melyre csillagkulcsaimat csatolom. És a társaim nélkül nagyon nehéz lesz elhagyni ezt a környéket...
Az érdes, fekete talaj felszínén kisebb lávafolyamok kígyóznak, melyek az égen cikázó villámok fényével kiegészítve egész jól megvilágítják a tájat. A távolba tekintve ki is szúrok egy hosszú, folyton mozgó objektumot, bár részletei egyelőre még homályba vesznek.
A forró földfelszín hamar tudatosítja bennem, hogy talpaim is meztelenek, márpedig lábbeli nélkül, igencsak nehéz mozogni egy ehhez hasonló terepen. Ugyanakkor, az elém kerülő akadályokat átszökdécselve sikeresen megközelítem a különös képződményt, ám annak mibenléte még engem is szíven üt. Mint kiderül, a hosszú objektumot, megszámlálhatatlanul sok ember alkotja, kik élettelen arcukkal, és borzasztó állapotban lévő testükkel haladnak előre. Rajtuk sincs sok ruhadarab, még a nőkön se, mindazonáltal, bájaik sokkal inkább nevezhetőek gusztustalanul ernyedtnek, mintsem csábítónak. A látványtól akaratlanul is végignézek magamon, de szerencsére az én testem most is olyan, mint mindig. Bár nem vagyok az a gorilla alkat, az izmaim azért egész jól kivehetőek, hála folyamatos csatározásaimnak, és céhem edzésmódszereinek. Apropó céh... a másik dolog, amit örömmel nyugtázok, hogy a Grimore Heart szimbóluma még mindig ott ékeskedik jobb felkaromon.
Mivel nincs túl sok ötletem az útiránnyal kapcsolatosan, végül is úgy döntök, követni fogom a kígyózó sort. A tömeget alkotó emberek tudomást se vesznek rólam, én mindenesetre betartom a tisztes távolságot, körülbelül öt méterre haladok mellettük, velük párhuzamosan mozogva.
Nem is tart túl sok időbe, hogy felfedezzek valami érdekeset. Látósugaramban egy hatalmas, kapuszerű építmény rajzolódik ki, mely falainak feketeségét, csak a bejáratán túl lévő sötétség múlja felül. Ennek ellenére, az emberek gondolkodás nélkül áthaladnak rajta, arcukon nem lelhető fel az önálló akarat legkisebb szikrája sem. Nekem viszont, ha másom nem is, az akaratom még megvan, és az egyértelműen arra ösztökél, hogy egy tapodtat se mozduljak előrébb.
~ Talán jobb lesz, ha inkább a tömeg mozgásával ellentétesen haladok, hátha ott valami bizalomgerjesztőbb látvány fogad. – Gondolataimat kivitelezvén meg is fordulok, hogy újra nyakamba vehessem ezt a szörnyű tájat, ám egy különös lényre leszek figyelmes közvetlen közelemben.
Izmos, kutyaszerű teste alapján mondhatnánk ölebnek, ám ennek a teremtmények van egy olyan tulajdonsága, mely megkülönbözteti őt az összes többi, normális házőrzőtől... mégpedig, hogy törzséből három fej áll ki. Ezen felül, tépőfogai jóval élesebbek, mint a normális példányoké, szemei pedig olyan vörösen lángolnak, akárcsak sajátjaim. Bármi is legyen ez, nem említhető egy lapon az átlagos ebekkel. ~ Bár, volna rá egy tippem, hogy miféle szerzet ez...
- Nocsak, milyen érdekes vendégünk van... – Szólal meg a teremtmény középső feje, mély, és érdes hangon, pont olyanon, ahogy azt elvárná tőle az ember.
- Tudod hol vagy, fiú? – Kérdez rá a jobbik fő, még a középsőnél is mélyebb, komolyabb hangon.
- Giháháhá. – Nevet fel a bal fej.
Eleinte kissé hezitálok, de jobb ötlet híján, kommunikálni kezdek a különös teremtménnyel.
- Volna egy tippem... a pokolban?
- Majdnem. – Vicsorít rám a középső fej. – A pokol azon a kapun túl van. Te most a pokol peremén vagy.
- És mi van, ha nekem nincs kedvem bemenni oda? Elvégre, én nem olyan vagyok, mint azok az agyatlan, céljukat veszett zombik ott. Nekem még megvan a józan ítélőképességem.
- Céljukat veszett? Neked talán van célod? – Teszi fel újabb kérdését a jobb szélső fő. ~ Úgy látszik, ő a vallatós típus, a „csapatban”.
- Persze. Először is, el szeretnék menni innen. Utána pedig kinyírom Alex-et.
- Ez aztán a nemes cél. Giháháhá. – Nyáladzik a bal fej.
- Bár, hogy őszinte legyek... kicsit kezem unni ezt a színjátékot, Cerberus. – A név hangszínét jól megnyomom, éreztetvén, tudom ki ő. – Ez az egész... akárhányszor fantáziáltam a pokolról, pontosan így képzeltem el. A legapróbb részletig megegyezik minden... továbbá, az se lehet véletlen, hogy több ezernyi ember közül, egyedül nekem van még öntudatom ezen a helyen. Van egy olyan érzésem... hogy ez, ami itt történik, csak az én fejemben játszódik le. Nem haltam meg... halálközeli állapot talán fennállhat, de egyelőre még életben vagyok. És ez így is fog maradni.
- Nocsak, érdekes kis elméleted van. Viszont, ha ez az egész hely, csak a te képzeleted szüleménye, miért nem mersz belépni azon a kapun? Talán pont azon keresztül juthatnál ki innen...
- Rendben van. – Fúrom vérvörös szempáromat övéikbe. – Bemegyek... – S azzal, hátat fordítok a csillagszellemnek, ki Cerberus néven vált ismerté a halandók körében.
Bár a folyamatosan mozgó sor megállás nélkül áramlik befelé a sötétségbe, nem nehéz bedulakodnom közéjük, hisz egy csepp öntudatuk sincs. Mikor belépek az átjárón, testem furcsa módon üresnek érzem, mintha az teljesen eggyé válna az élettelen, éjfekete térrel. Mindazonáltal, kis idő múlva, egy fénytől átitatott helység közepén találom magam, melynek határait, büszke sziklafalak szegélyezik. Ugyanakkor, a falakon, és a homokos talajon kívül, semmi sincs a környéken... olyan ez a hely, mintha egy hatalmas küzdőtér volna.
Sejtésemet beigazolván, hamarosan társaságot is kapok. A fényből egy fiú lép elő, ki minél közelebb ér hozzám, annál inkább kelti bennem azt az érzést, hogy ismerem őt. Mikor szemeim előtt teljes részletességgel kirajzolódnak körvonalai, megérzéseim kiteljesednek... ő én vagyok. Legalábbis, külsőre mindenképp. Mindösszesen annyi különbség van köztünk, hogy ő nem egy szakadt nadrágban van jelen, mint én, hanem azokban a ruhákban, melyeket általában hordani szoktam. Bár, hogy őszinte legyek, ebben a világban már semmi sem tud meglepni.
- Üdv itt, Starkiller. – Hangszíne is teljesen olyan, mint az enyém, azt leszámítva, hogy az övé kissé visszhangzik.
- Itt? Hol az az itt?
- Nem egyértelmű? A lelkedben… Mi pedig annak a megtestesülése vagyunk.
- Hmmm… nem túl eredeti ötlet, hogy saját magammal kell megküzdenem.
- Saját magaddal? Félreérted… mi nem te vagyunk. Láttuk a lelked, és megtestesítettük azt.
- Nos, bárhogy is, ez az aréna gondolom nem dísznek van itt. Szóval, mivel akarsz harcolni? Mint láthatod, a kulcsaim nincsenek nálam, akárcsak a Starsplit se.
- Nem egyértelmű? Puszta kézzel fogjuk szétverni egymást. Nincs is ennél jobb módja, hogy megtudhassuk, ki az erősebb. – Vigyorog rám.
- Nos, sok választásom nincs, nemde bár? – Veszem fel alapállásom. – Adj bele mindent. – S azzal képmásom meg is iramodik felém.
Első, fejemre irányuló ütésére rámarkolok bal karommal, majd azonnal ellentámadásba lendülök. Jobb tenyerem ökölbe szorítom, s ellenfelem gyomrát veszem célba, ám ő azt hasonlóféleképpen hárítja, mint én, az ő első próbálkozását. Az összecsapás végig teljesen kiegyenlített, mind erőben, gyorsaságban megegyezünk, ráadásul, ugyanazokat a fogásokat használjuk. Testem izmai egyként égnek, füleim lüktetnek, szemeim lángolnak, amikor is mindketten fizikai határaink peremére sodródunk. Lihegve térdre rogyunk, s rövidesen, tükörképem ismét megszólal.
- Mint láthatod, teljesen egyenlőek vagyunk veled. Láttuk a lelked, és ez egész jó móka volt. Most viszont, mennünk kell. – S azzal képmásom teste apró kis fénygömbökké redukálódik, melyek tovavesznek a távolban.
Ismét magamra maradok a hatalmas küzdőtéren… legalábbis, egy ideig. Mikor sikerül két lábra állnom, a körülöttem lévő falak megelevenednek , s sziklás szerkezetük lángokba borul. A komor kőzetek hamar a tűz martalékává válnak, melyek aztán a homokot is kigyújtják, egyre kisebb teret hagyva nekem.
Mikor már szinte az egész aréna a forró ellem áldozatává válik, a lángok közül egy új képződmény formálódik ki. Egy olyan teremtmény, melynek magasztossága alig fogható valamihez. Egy hatalmas madár, kinek tollas teste soha nem nyugvó tűzben ég. Gyönyörű, ugyanakkor félelmetes látványt nyújt az ősi idők ezen szüleménye.
Hamarosan már az én testem is beborítják az örökkévalóság lángjai, s szörnyű fájdalommal itatják át azt. Fájdalmas ordítást hallatok, ám a következő pillanatban már egy barlangban találom magam, melyet fáklyák sejtelmes fénye világít meg.
Testem tele van kötésekkel, és hamarosan a gyomromban tátongó sebbe is visszatér a szörnyű kínérzet. Körbenézve megállapítom, hogy csillagkulcsaim mellettem pihennek, így több mint valószínű, hogy ez már a valóság. Fogalmam sincs, ki menthetett meg, ám annyi bizonyos, hogy lassú léptek kopogását hallom, azaz, valaki felém tart.
Erőt veszek elnyűtt testemen, hogy ülőhelyzetben köszönthessem látogatóm. Igencsak meglepődök, mikor gyenge víziómban Alex teste ölt alakot.
- Látom felkeltél. Mit láttál? – Kérdez rá széles vigyorral.
- Te? Miért mentettél meg?
- Én kérdeztem előbb. Mit láttál?
- Nos … nem tudom biztosan. Valószínűleg a pokolban jártam…
- Fura egy álmod lehetett. Viszont, elég hasztalan is, ha csak ennyi volt benne. Pedig azt hittem, azok a gyógyfüvek pozitívabb látomásokat keltenek majd benned… Nem láttál valami hasznosat?
- Találkoztam pár csillagszellemmel is…
- Erről van itt szó. – Újul ki vigyora. – Láttad milyen hatalmas csillagszellemek léteznek, nemde? Ha képes leszel begyűjteni párat közülük, és kihasználod potenciáljuk, jóval erősebb lehetsz. Akkor már érdemes leszel arra, hogy megöljelek.
- Aha… és most mitévő leszel?
- Elmegyek. Majd keress fel, ha úgy érzed, készen állsz. Kár lenne azelőtt kinyírni, hogy kibontakozhatna a benned rejlő erő.
- És hol találhatlak majd meg?
- Azt még én se tudom… pont ez benne az izgi, nemde? – Vigyorodik el, még utoljára, majd alakja egyé válik a sötéttel.
Érdekes egy fickó, meg kell hagyni. Nagyon úgy tűnik, hogy tovább bővül riválisaim, már így is terjedelmes listája. De egy biztos… találkozunk még.

__________________________________________________________________________________
Megjegyzés: A kalandot Atsui Orestes-el közösen dolgozzuk ki, és van előzménye is, mégpedig itt.
__________________________________________________________________________________

A kellemes hangulatú várost érő napsugarak egyre vörösebb fényekben tündökölnek, ami jól jelzi, hamarosan leszáll csillagunk, és átadja helyét ezernyi testvérének, égi királyságán. Bár szívesen követném már én is példáját, egyelőre még nem pihenhetek meg, hisz ez a napszak legkedvezőbb időszaka, a nekünk kellő információk beszerzésére.
- Szóval? Alvilági összeköttetések.. hmm.. Gondolom van elképzelésed hol akadhatunk a megbízó nyomára. – Fejti ki véleményét Atsui, miközben rám mosolyog.
- Nos, a legjobb az lesz, ha olyan helyen keresgélünk, ahol gyenge a katonai ellenőrzés. Az ilyen nyomorult kis fertőnegyedekben általában virágzik a feketepiac. Ahol pedig illegális áruk vannak, ott összeköttetőknek is kell lennie. És melyik alvilági figura ne ugrana egy Grimore Heart címer láttán? – Vigyorgok rá, leplezve fáradtságom.
- Sejthettem volna, hogy ezt mondod. – Rázza meg fejét. – Nos.. a város déli határán van az egyetlen szegénynegyed, ott megtalálhatjuk a számításainkat. Nagyjából fél óra alatt oda is érünk. – Mutat a szóban forgó irányba.
Mindazonáltal, az információ önmagában kevés lesz. Egy másfajta, gyakorlatiasabb fegyvernem is szükségeltetik , mely mi más is lehetne, mint a csillagszellemek világából való kaszám, amit magától Virgo-tól kaptam.
- Nem gondoltam volna, hogy kelleni fog, de hozd ide a léghajóról a Starsplint-et, kérlek. Zack ajtaja alatt dübögj, ő majd kiadja neked a szobámból. – Fordulok Pegasus-hoz.
- Most azon gondolkozok, hogy elmenjek-e innen... – Mondja komoly hangon.
- Hát, el kéne, fegyvertelenül ne-
- Nem arról van szó. – Vág a szavamba. – Arról van szó, hogy visszamegyek a csillagszellemek világába. Mert ilyet nem játszunk. Ez mindennek a teteje! Nincs Starsplint! Ma már háromszor is megidéztél, és most még a veszélyes fegyveredet is hordozgassam... Van csillagszellem, van csillagszellem, akivel ezt el lehet játszani! Csak az nem én vagyok, világos? Komolyan mondom, hócipőm tele van a pattogtatásokkal! Ezt mutatod az ifjú, tizenkét éven aluli csillagmágusoknak, akik lehet, hogy nézik ezt?
- Nem hiszem, hogy olyan sok, tizenkét éven aluli csillagmágus palánta lesné a mi kis civakodásunkat... – Sóhajtok fel. – Ugyanakkor, ha nem hozod ide a Starsplint-et, ki tudja mikor engedlek vissza a világodba... vajon meddig bírom energiával? Egy nap, két nap... netán egy hét? Éjszaka csípnek ám a szúnyogok...
- Jó – jó! – Adja meg magát végül. – Idehozom a fegyvered, de utána ne zargass ilyen veszélyes dolgokkal egy jó ideig.
- Megegyeztünk. – Mosolygok rá, majd Atsui-ra tekintek. – Mi is elindulhatunk, akkor.
A lány biccentésével jelzi, hogy nincs ellenvetése, majd vezetésével útnak indulunk. A település idilli, elegáns összképe lépteink nyomán egyre sötétebbé, lehangoltabbá alakul. A szegénynegyedek tökéletes megtestesülései az emberek bánatának, kínjainak melyekből egyedül a bűnön keresztül látják a kiutat. Roskadozó házak, kétségbeesetten kéregető emberek, kik a túlélésért küzdenek nap, mint nap, és hasonló részletek alkotják ezen városrész képzeletbeli festményét, melyen a sötét színek határoznak meg mindent. Nem mondhatnám, hogy túlzottan feldob ez a hely, ugyanakkor, tökéletes színtér lesz terveink nyitóakkordjához.
Kezdőlépésként egy utcasarkon árválkodó tavernába térünk be, az ilyen helyeken általában sok információ fordul meg, és cserél gazdát. Az épület, émelyítő bűzt áraszt ki magából, ami a bent ülőket elnézve nem is olyan meglepő. Az itt iszogató naplopók, kik az alkohol bódulatába menekülnek nyomoruk elől, tökéletesen tükrözik ezen városrész siralmas helyzetét. Persze, ha egyszer Lord Zeref kiszabadul, ezek a szánalmas alakok se lesznek már többé.
- Majd én intézkedek odabent. – Jelentem ki Atsui-nak, mielőtt besétálunk a tavernába.
Alapvetően a pult felé veszem az irányt, ám amikor egy csontrészeg alak keveredik az utamba, képtelen vagyok türtőztetni magam. Tenyeremet vigyorogva a hátához simítom, majd akkorát lökök testén, hogy azt már csak a legközelebbi asztal képes megfékezni. Következő áldozatom a pultnál lebzsel, de mivel nekünk nincs kedvünk várni, átlököm a férfit az említett alkalmatosságon, így végképp magamra vonva a csapos figyelmét.
- Ne balhézzon idebent, ha kérhetném. – Szólít fel a borostás férfi.
- Sajnálom, de lázadó korszakomat élem. – Vigyorgok rá, majd úgy mozdítom vállamat, hogy biztosan kiszúrhassa céhem szimbólumát.
- Ez a jel... mit akarhat itt egy magadfajta? – Hitetlenkedik beszédpartnerem.
- Munkát, mi mást? Daemont-t keresem. Tudom, hogy van róla infója, szóval köpje ki szépen.
- Nos... én vajnyi keveset tudok arról a férfiról. De van itt valaki, aki segíthet rajtad. Szólo-
- Ki veszi ezt be? – Szakítom félbe. – Tudsz te eleget magadtól is. Mindenki jobban jár, ha csicseregsz. – Épp kezdek belelendülni a vallatásba, amikor Atsui megbökdös, hogy forduljak meg.
Eleinte nem igazán tudom mire vélni tettét, ám amikor a bejáratnál nekem is feltűnik a férfi, nyakán ugyanazzal a skorpiós szimbólummal, ami Fabia vállán volt, menten felfogom helyzetünket. Kezeimet zsebre csapom, majd lassú léptekkel, számat vigyorra húzva indulok meg újdonsült vendégünk felé. A rejtélyes alak nem mutatja annak jelét, miszerint különösebben érdekelném, mozdulatlanul figyeli, ahogy egyre közelebb érek hozzá. Mikor már csak centik választják el egymástól lábfejeinket, homlokomat hozzáérintem övéhez, s fülig érő szájjal kérdezősködni kezdek.
- Leskelődünk, leskelődünk?
- Talán... ámbár, neked mindegy, hisz így is-úgyis meghalsz.
- Milyen különös. Én is pont ezt akartam mondani. – Hogy nyomatékosítsam mondandóm, jobb karomat hirtelen kirántom zsebemből, majd gyomron csapom vele a férfit.
Ellenfelemet hátrasodorja a lendület, amire egy újabb rúgással rásegítve, hamar kitessékelem a szabad ég alá. Ott aztán még inkább behátrál, hogy egy vonalba kerülhessen két újabb társával, kik a sötét utcák közül lépnek elő.
Közben Atsui is kiért a tavernából, így ketten állunk hármójukkal szemben. Már épp azon kezdek gondolkodni, miképp szálljak harcba ellenük, hisz a puszta kezeimen kívül másra nem támaszkodhatok, amikor a felkelő Hold fényében felvillan csillagszellemem alakja, szájában túlvilági fegyveremmel. Szárnyait kitárva fékezi meg lendületét, mielőtt még mögöttünk földet érne. Tenyeremet a szájához emelve kérem el tőle kaszámat, amit megpördítek tengelye körül, majd pengéjével egy félkörívet gravírozok magunk elé, a koszos járdára.
- Köszönöm Pegasus, most már visszatérhetsz a világodba. – Vigyorgok csillagszellememre.
- Még valami, Den.
- Huh?
- A fickó, a skorpióval a nyakán... ő veszélyes. A másik kettőnek nincs akkora varázsereje, mint neki.
Paripám figyelmeztetésére akaratlanul is gyerekes mosolygásba csap át kaján vigyorom, hisz jól esik a tudat, miszerint Pegasus törődik velem, annak ellenére is, hogy sokszor összetűzésbe keveredünk egymással. Csillagszellemem ezek után eggyé válik a Hold ezüstös fényével, ami számomra a harc kezdetét jelzi.
- Rajta! – Ordítok fel, és fegyveremet kitárva rohanni kezdek az ellenfelem irányába.
A férfi, akivel már korábban összetűzésbe keveredtem, egyként mozdul ki velem álló helyzetéből, majd karját a Starsplint pengéjének irányába mozdítja. Kissé meglep ez a lépése, hisz a kaszám úgy átvágná a kezét, mintha ott se lenne, ám hamar rájövök, miért is ilyen vakmerő.
- Satan Arm: Black Devil! – Szavainak hatására végtagját egy különös, éjfekete csontréteg vonja be, ujjai pedig egy-egy penge alakját veszik fel.
Újdonsült kezével erőteljesen rászorít a Starsplint-re, így redukálva mind az én, mind fegyverem mozgásszabadságát. Mivel nem látok más kiutat, kihasználom azt, hogy ellenfelem rámarkolt fegyveremre, s abba belekapaszkodva, lendületet veszek testemen, majd gyomron rúgom a férfit. Támadásom eléri célját, hisz küzdőpartnerem elengedi kaszámat, majd ismételten behátrál. Ezután mindketten lendületet veszünk magunkon, majd heves offenzívába lendülünk. Csapásaink sorra kioltják egymást, miközben a csattanások zaja új neszt kavar az éjszaka melódiájába. Ugyanakkor, az idő ellenem dolgozik, hisz a Starsplint kétélű tulajdonsága folyamatosan elszívja testemből a varázserőmet.
Mikor a férfi, karját hátrahúzva készül bevinni egy erőteljesebb csapást, elérkezettnek látom az alkalmat, hogy lezárjam a dolgot. Minden maradék energiámat átadom fegyveremnek, majd egy alulról felívelő vágást intézek vele, ellenfelem befeketedett végtagjára.
A mágikus energiával átitatott kasza ezúttal már sikeresen veszi az akadályt, s tőből lehasítja a démoni jobbot. A skorpiós szimbólum viselője fájdalmasan felordít, és menten a megcsonkított karjához kap. Én azonban nem habozok, fordulok egyet tengelyem körül, s egy lendületből kivitelezett vágással készülök lefejezni ellenfelem.
Ám a Starsplint ezúttal nem éri el célját, egy éles csattanás kíséretében elakad lendülete, hála Atsui-nak, aki saját fegyverével fékezte meg a támadást. ~ Nagyon úgy néz ki, hogy közben ő is elintézte a saját ellenfeleit, ugyanakkor nem értem, miért gátol meg a kivégzésben.
- Ez meg mire volt jó? – Kérdezek rá értetlenkedve.
- Hogy mire volt jó? És az mire jó, ha megölöd? – Kérdez vissza.
- Az ellenfelem, az a dolgom, hogy megöljem.
- Az a dolgod, hogy semlegesítsd. Nekem nagyon úgy tűnik, hogy már harcképtelen. Felesleges a vérontás..
- Egyelőre az. Viszont sose tudhatod, mikor fordul ismét ellened, vagy a barátaid ellen. Ha pedig megteszi, csak magadat hibáztathatod, hogy gyenge voltál, amiért nem ölted meg. Ölsz vagy megölnek, ez ilyen egyszerű.
- Azért ez nem ilyen egyszerű. Mellesleg te sem gondolhattad, hogy itt hagyjuk őket az utca közepén. Elvisszük a rúnalovagok helyi kirendeltségére. Majd a törvény ítélkezik felettük.
- Ebben a porfészekben nem lehet túl szokatlan látvány néhány hulla, senki se fog nagy ügyet csapni belőle. A rúnalovagok pedig hasznavehetetlenek, akárcsak a Tanács is. Szűk látókörűek, földhöz ragadtak, és gyengék. Nincs joguk ítélkezni afelett, akit én győztem le. Majd én megteszem!
- Amíg én magamnál vagyok, nem fogsz feleslegesen ölni, megértetted? Ami meg a Tanácsot illeti, én sem vagyok feltétlen hívük, de ennek semmi köze ehhez. Leadjuk őket a kapitányságon, és kész. Világos?
- Miért véded őt? - Ordítok fel. - Nem érted, hogy csak a ti javatokat szolgálná, ha végleg kiiktatnám ezt a fazont? A büszkeségemet sértené, ha nem végezném ki a legyőzött ellenfelem! Meg kell ölnöm!
- Nem érdekel a büszkeséged. – Hozzám hasonlóan ő is felemeli a hangját. - Minek képzeled magad, valami istenségnek? Nem dönthetsz más emberek életéről, hacsak nincs más választásod. Mellesleg ezzel a logikával egy Grimmoire Heart tag „kiiktatása” is a céhem javait szolgálná, nemde?
Mondandóját befejezvén Atsui elővesz táskájából egy adag kötelet, amivel végképp mozgásképtelenné teheti a férfit. Mindeközben szép kis emberáradat gyűlt körénk, s árbús szemekkel figyelik, mi lesz a szópárbaj végkifejlete. ~ Bárhogy is, őrültség lenne ennyi ember szeme láttára gyilkolni... most már mindegy...
- Értem. - Engedem le a fegyverem. - Csinálj, amit akarsz... - S azzal sarkon fordulok, majd otthagyom az egyre duzzadó tömeget.
A sötét utcákat valamelyest megvilágítja Holdunk ezüstös palástja, így sikerül ráakadnom egy eldugottabb zugra, hol nyugodtan végigaludhatom az éjszakát. A kaszámat lecsatolom magamról, majd hátamat nekitámasztom az egyik fakuckó falának, ám egyelőre még nem zuhanhatok álomba, hisz az áldott sötétséget egy különös fényjáték töri meg. Az ismerős szikrák tengeréből Virgo lép elő, ki szokásos arckifejezésével felém fordul.
- Mit csinálsz, Starkiller kapitány?
- Pihenni próbálok...
- Nem úgy értem. Miért nem térsz vissza a léghajóra? Idekint hűvös az éjszaka, könnyedén összeszedhetsz valami betegséget.
- Sajnos az nem fog menni. Pegasus nem olyan előzékeny, mint te, hogy saját akaratából megnyissa az átjáróját, ha szükségem van rá. Nekem pedig jelenleg nincs annyi varázserőm, ami elegendő lenne egy kapu megnyitásához.
- Értem. Akkor legalább ezt vedd magadra, a jelenlegi öltözéked nem igazán véd meg a hidegtől. – Nyújt át nekem egy felsőt, melynek ezüstös anyagán tökéletesen tükröződnek a csillagok fényei.
- Ez valami új dizájn? – Kérdezek rá mosolyogva.
- Ha nem tetszik, visszavihetem...
- Félreértesz, tetszetős kis ujjatlan ez is, csak a színe még kissé szokatlan, megszoktam a feketét. – Veszem el tőle ajándékát.
Szakadt ingemet nemes egyszerűséggel a talajra vetem, majd magamra öltöm újdonsült ruhámat.
- Köszönöm szépen. – Húzom fel végül a cipzárt.
- Semmiség, ez a kötelességem. Ugyanakkor, had kérdezzem meg, holnap mitévő leszel?
- Nem tudom...
- Értem. Engedelmeddel akkor távoznék is.
Csillagszellemem eltűnésével egyidőben gondolatok hada rohamozza meg elmémet, melyeknek java Atsui-val kapcsolatos. Fogalmam sincs, miképp fog alakulni ez az egész akció, most hogy így elválltunk. ~ Talán kihallgatja majd a foglyait, és a rúnalovagoktól fog segítséget kérni... vagy talán a céhétől... nem tudom. – Elmélkedésemnek egy mély sóhajtással vetek véget, majd világos csuklyámmal eltakarom arcomat a külvilág elől.
Korlátaim peremére hajtott testem nekitámasztom a falnak, s hagyom, hogy magával ragadjon a fáradtság. A holnap napsugarai majd meghozzák a válaszokat is...

Sokszor mondják azt a „bölcs” emberek, hogy a nagy dolgok kis lépésekkel veszik kezdetüket, avagy, egy meghatározóbb ugráshoz először be kell hátrálnod valamelyest. Ugyanakkor, én utálok mind kis lépéseket tenni, mind behátrálni… és a mostani várakozás kimeríti ezen fogalmakat. Bár a Monoceros-al való játék eleinte még szórakoztató volt, viszonylag hamar beleuntam. Már hozzászoktam, hogyha nincs mit csinálnom, mindig akadnak körülöttem olyanok, akiknek elég egy kisebb sértés, és máris kezdetét veheti a balhé, mely kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Ugyanakkor, talán jobb ötlet lett volna Pegasus-t megidézni, majd megkergetni egy csalánnal, vagy az anyatermészet egy hasonlóan „veszélyes” szüleményével, ám nem hiszem, hogy helyénvaló volna ilyesmire pazarolni jelenleg a varázserőmet.
Végül is, Napunk haláltusája egy vérvörös fényjátékban mutatkozik meg, s hamarosan át is adja helyét távoli rokonainak, valamint bolygónk egyetlen Holdjának. Az éjszaka égitesteinek együttes, ezüstös fénye szép lassan átissza magát a ház üvegablakain, ezzel ismételten felélesztve bennem a vérszomjat.
- Zúzzunk. – Jelentem ki lelkesen, miközben jobb tenyeremet ökölbe szorítva a mennyezet felé tárom.
- Zúzzunk… - Mondja mosolyogva Atsui, majd vállára csatolja táskáját.
Rövidesen el is hagyjuk a házat, s az immár kihalt, csendes utcákat keresztülróva, ismét az erdő pereméhez érünk. Most azonban a fény fái korántsem tündökölnek olyan élénken, mint napközben, mindösszesen a farkasok vonyításai hatolnak keresztül sűrű lombkoronáikon.
A tóhoz elérve meg is pillantunk egyet az éjszaka vadászainak képviselőiből, de jöttünket látva inkább elszalad az ezüstös víztükörtől, talán nem volt rá túl jó benyomással a csillagok palástja alatt szinte már szikrázó fegyverem.
Egy lélegzetvétel erejéig megállunk a tavacska mellett, ám Atsui hamar rálel az árnyak közt meglapuló útra, mely a közeli temetőbe vezet.
A horror regényekbe illő sírkertet néma csend járja át, egy-két feldúlt nyugvóhelyen kívül semmi sem utal arra, miszerint itt rejtőzködne bárki is. Ugyanakkor, a hiányzó holttestek kissé aggasztanak, nem hinném, hogy egy közönséges sírrabló művelte ezt…
- Tudom, hogy itt vannak, máshol nem lehetnek. Azt hiszem ismét Virgo segítségére lesz szükségünk. – Zökkent ki gondolataimból Atsui.
- Nos, ha itt vannak, megtaláljuk őket. – Csatolom le övemről zodiákus kulcsom. - Szűz kapuja, nyílj meg!
- Hősi eposzokba illő teljesítményt nyújtottál, mint mindig, Starkiller kapitány. – Üdvözöl csillagszellemem, miután átlépi világunk kapuját.
~ Még semmit se csináltam… - Fut át az agyamon, de inkább ráhagyom, és a lényegre térek. - Érzed itt más energiáját is rajtunk kívül, Virgo?
- Igen, elég sok varázserőt érzek ezen a helyen. Bár a legtöbb mágikus aura kisugárzása ezen a környéken bizarr. Megvan rá az esély, hogy nem emberiek. Kívánod, hogy odavezesselek titeket?
- Igen, mutasd az utat, kérlek.
Csillagszellemem egy közeli lejárathoz vezet minket, melynek lépcsősorai a véget nem érő sötétségbe burkolódznak. Bár az elszórtan elhelyezett fáklyák lángjai szórványosan megvilágítják az utat, Atsui kissé a falnak támaszkodva követ minket, gondolom fél, hogy megbotlik. Végül is, megpillantjuk a mélyben pislákoló fényt, s hamarosan beszélgetés visszhangja tölti meg a régies folyosókat. Bár Virgo ezzel mit sem törődve menne tovább célja felé, én kezemet a vállára helyezve jelzem neki, miszerint jobb lesz, ha egyelőre még várunk egy kicsit, hátha megtudunk valamit...
- Mit gondolsz kik lehettek?
- Nem tudom, de az egész céhet a földdel tették egyenlővé. Ez biztos nem egy ember munkája. Csak kerüljenek a kezem közé…
- Nincs jelentősége. A céhre már úgysincs szükségünk. A fegyver már itt van a kezünkben.
- Nem tudom Ren. Biztos vagy benne, hogy tudod őket kezelni? Úgy értem engedelmeskedni fognak nekünk?
- Neked talán nem, de nekem biztos, hiszen én teremtettem őket. Néhány nap alatt befogják a mágusokat, akikből kiszívhatjuk a varázserőt, és még csak ki sem kell innen mozdulnunk. Sokkal hatékonyabbak lesznek, mint a te szerencsétlen bohócaid, egyáltalán nem kár értük.
- Igazad lehet. Hány mágusra van szükségünk, hogy megnyissuk az átjárót?
- Nem tudom. Éppen ezért levadásszuk az összes kis rózsaszín pincsit a Blue Pegasusból hahaha.. Az sem baj, ha párat széttépnek, a végén úgyis mind meghalnak, amikor megnyitjuk a kaput. – Ennyi volt, képtelen vagyok tovább türtőztetni magam. Nem elfuserált terveket jöttem meghallgatni, hanem gyilkolni.
- Én majd elintézem mindnyájukat. Te csak várj meg itt, Virgo. – Súgom oda csillagszellememnek, még mielőtt akcióba lendülnék.
Vigyorogva előlépek rejtekemből, majd színpadiasan megtapsolom az elhangzottakat, ezzel is kissé fokozva a kedélyeket.
- Üdv, a nevem Den. Azért vagyok itt, hogy levágjalak titeket. Most, hogy a prológussal megvolnánk, jöhet is a konfliktus. – Tálalom a számukra keserű valóságot, miközben tenyeremmel lassan körbefonom a hátamon díszelgő fegyverem.
- Te meg hogy kerülsz ide? – Kérdez rá a vaskos férfi.
- Kit érdekel? – Rántom le a kaszámat helyéről, majd elrugaszkodok a dagadt fickó irányába.
Bár igencsak látványos hájrétege valamelyest megvédi testét a fizikai támadásoktól, ha elegendő varázserőt viszek a támadásomba, egy vágással kettéválaszthatom a behemótot. Már csak pár lépés választ el tőle, amikor jobb vállamon hirtelen égető forróság szalad végig, majd oldalamra zuhanva érzem, ahogy a padló rideg érintése járja át fagyos szélként a testemet. Fegyveremmel azonnal a fájdalom irányába sújtok, de annak lendülete egy éles csattanással elakad, s támadómat jobban végigpásztázva arra is rájövök, mégis miért.
Egy kutyaszerű lény mártja bele tépőfogait húsomba, kinek teste különös módon izzik, mintha csak egy kialudt tábortűz parazsával hintették volna be, hátán pedig tüskékben végződő páncélréteg fut keresztül. Bármi is legyen ez, nem a természet szülötte.
Fogaimat összeszorítva próbálom visszafogni ordításom, miközben páros lábbal gyomron rúgom a teremtményt. Izmos teste nem repül túl messzire, ám annyit sikerül elérnem, hogy a lény, szájában egy húscafattal leszakadjon rólam.
Hirtelen feltápászkodva azonnal megpördülök kaszámmal, hisz tudom, a kutyaszerű lény nem habozik ismét rám vetni magát. Borotvaéles fogai azon nyomban össze is ismerkednek fegyverem fémnyelével, melyet két kézzel magam elé tartva védekezek. Mélyen vörös szemeibe nézek, s nem látok mást bennük, csak gyűlöletet, és vérszomjat. Vigyorogva veszem tudomásul, miszerint van bennünk valami közös, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, egyik kezemmel elengedem a Startsplint-et, másikkal pedig srégen felrántom, így a végénél kiálló kisebb penge egy szép vágást ejt a szörnyeteg száján.
Forró vérre a földet elérve menten elpárolog, miközben vicsorgó szájában lángok kezdenek erőre kapni. Bár látszik rajta, ahogy a friss sebét égető tűz hatalmas fájdalmakat okoz neki, ezzel mit sem törődve útnak indítja újdonsült lángtöltetét.
Hogy háríthassam a technikát, fegyverem akaratának engedve, hagyom, had szívja tele magát az energiámmal, majd egy vágással szertefoszlatom a tűzlabdát. Még mielőtt a túlvilági eb túlzottan feleszmélhetne, pár gyors lépéssel előtte termek, s arcába mélyítem kaszám főpengéjét. A hideg acél úgy akaszkodik bele a lény pofájába, mint egy horog a halba. A teremtmény, amolyan haláltusa gyanánt egész testét vérvörös lángokba borítja, majd sérült vadállathoz híven eszeveszett rángatózásba kezd. Mivel nincs kedvem ropogósra sülni, ismét rámarkolok két kézzel a Starsplint-re, majd teljes erőmből kitépem azt a lény szájából. A kifröccsenő vér egészen a közeli falig csapódik, s a kutya erőtlen teste ráernyed a rideg padlóra. Kivégzés gyanánt a gerincébe mélyítem kaszám pengéjét, majd körbenézek a helységben.
Olybá tűnik, Atsui is egy hasonló szörnyeteggel került szembe, ám ő sem úszta meg sérülés nélkül a párviadalt. Ami engem illet, a jobb vállamból szabályosan kiharaptak egy adagnyi húst, ám hála az adrenalinnak, egyelőre még jóval szörnyűbb a seb kinézete, mint a vele járó fájdalom.
- Jól vagy? – Kérdez rá társam, miközben mellém sétál. – A vállad… elég csúnya, és akkor finom voltam.
- Nos, azt hiszem, ezt nevezik gyors fogyókúrának. Kissé fáj, de nem vészes. Ha már itt tartunk, a te hátad se... - Fejteném ki a véleményem, ám egy sötétben felvillanó vörös szempár belém fojtja a szót.
Mint kiderül, Virgo a baljós fények tulajdonosa, aki kezében egy veszélyesnek tűnő üvegcsével felém veszi az irányt. Mire egyáltalán sikerülne felfognom a helyzetet, melybe belecsöppentem, már érzem, ahogy földöntúli fájdalom hasít keresztül a sérült vállamon. Fogalmam sincs, hogy csillagszellemem „büntetés” komplexusából adódik-e ez a cselekedete, de annyi biztos, nem volt egy kellemes élmény.
- Aaaz enyém nem olyan vészes, igazán nem szükségesss… - Próbálná meg kimagyarázni magát Atsui, de ő sem úszhatja meg a fertőtlenítés viszontagságait.
Míg a lány megpróbál feleszmélni az égető élményből, én az újonnan kapott fáslival betekerem a vállamat, majd fogaimmal rárögzítem azt sebemre.
- Arra menekültek. – Bök rá társam egy sötét járatra, miközben én elharapom a kötésem végét.
- Akkor mi is arra megyünk.
Atsui, bólintásával jelzi, hogy készen áll, így késlekedés nélkül ellenfeleink nyomába eredünk. A szűk kis folyosó falain különös fények táncolnak, melyek nagy valószínűséggel a közeli teremből szűrődnek ki. Őszintén szólva, sose voltam az a túlzottan óvatos fajta, így amikor utunk már a végéhez közeledik, ahelyett, hogy óvatosan megközelíteném az ellenséges tűzfészket, inkább vehemensen berontok annak kőzetekből kivájt bejáratán. Nem telik sok időbe kiszúrnom a megtermett céhmestert, aki épp társát próbálja meg elhessegetni a tűzvonalból.
- Meghaaaaaaalsz! – Ordítok fel torkom szakadtából, miközben kaszámat a hátamról lerántva, a termetes fickó irányába rohanok.
Mikor már csak pár lépés választ el tőle, ellenfelem meglepően nagy könnyedséggel kitárja egyik karját, majd rámarkol vele a lendületben lévő fegyverem pengéjére. Bár valamelyest felszakad a tenyere, nem úgy néz ki, mint akit különösebben megviselt volna a támadás. Igaz, csak egyik kezemmel fogtam meg a Starsplint nyelét, de azt mindenképp meg kell hagyni, hatalmas erő van ebben a férfiban, hisz képtelen vagyok visszahúzni a kaszámat. Kihasználva pillanatnyi tehetetlenségem, ökölbe szorítja szabad tenyerét, s egy hatalmas erejű ütést mér rám vele. Bár nekem sikerül a bal karommal blokkolnom csapását, még így is beleremeg az egész testem a támadásba, kiváltképp a sérült vállam, melyen már teljesen átáztak a kötések. Helyzetem egyre kilátástalanabbá válik, amikor is a férfi arcába egy homokpenge csapódik be, aminek lendülete elég ahhoz, hogy valamelyest hátrálásra kényszerítse őt. Nyelvével körbenyalja véres száját, majd hangjával bezengi a helységet, melyet most először van alkalmam kissé jobban szemügyre venni.
Átlátszó üveggel bevont tartályok sorakoznak a teremben, s valószínűleg az azokban tárolt, fénylő folyadékoknak köszönhető a környék különös megvilágítása. Ezen felül akadnak még itt véres asztalok, rajtuk különböző bonceszközökkel, megcsonkított hullák, valamint anatómia ábrák, melyek a falakon díszelegnek. Valószínűsíthető, hogy ez a helység szolgál kísérleteik színteréül. - Bár a mágiám nélkül is könnyedén elbánhatnék veletek, nem akarom húzni az időt. – Jelenti ki a túltáplált céhmester. – Transformation: Blood Pig!
Ellenfelünk négykézlábra ereszkedik, teste pedig fokozatosan felveszi egy bizarr teremtmény tulajdonságait. Leginkább egy ló méretű, fekete vadkanhoz tudnám hasonlítani, melynek gerincéből borotvaéles fémpengék állnak ki, szemei pedig vöröses árnyalatban izzanak.
- Ritka ronda egy dög vagy, reméle- - Sértegetném a jószágot, ám hirtelen irtózatos nyomás fut végig a gyomromon, s a következő pillanatban már érzem, ahogy testem diszkoszként csapódik bele a közeli falba. A kicsapódó törmelék lövedékek halmazaként repked szerteszét körülöttem, miközben megpróbálok talpra állni. Számban ismerős forróságot érzek, majd látom, miként vérem cseppekben szemerkélni kezd a lábaim előtt elterülő, koszos talajra.
- Értem… ezek szerint nem szabad téged félvállról vennem, mi? – Vetem oda neki, majd számat széles vigyorra húzom, s megpróbálom felvenni a lehető leglabilisabb hangszínem, hogy hibára ösztökélhessem a vadállatot, akinek külseje ellenére még megmaradtak emberi érzékei. – Mond csak, hústorony... tudod te ki irtotta ki a céhedet? ÉN voltam! – Bökök magamra hüvelykujjamal. – De tudod, mi volt a legjobb az egészben? Mikor egyesével levágtam azoktól a félelemtől reszkető idiótákat… mind téged kerestek. Mindnyájan a drágalátos mesterüket várták. De te nem jöttél... így hát levágtam mindet. Pedig néhányan közülük apjukként tekintettek rád... azt mondták, „majd apa megment minket”… de nem így történt. – Csapom arcomba a tenyerem, s a következő szavakat már röhögcsélve, ugyanakkor artikulálással jól nyomatékosítva mondom ki. – Fürödtem a vérükben…
~ Tudom, hogy hallasz, Virgo… ments meg, kérlek… a kezedbe adom az életem. – Mélyedek el magamban, miután mondandóm végére érek.
Ellenfelünknek se kell több, a dühtől s bosszúvágytól elvakított szemeivel esztelen rohamba lendül, ám ezúttal már nem éri el célját.
- Spica Lock! – Ordít fel csillagszellemem, s a terem alapzatát mágiájával felszakítva, egy gömb alakú kőzetbörtönbe zárja a vadkanszerű lényt, melyet aztán a földtől elemelve belecsap a mennyezetbe. Az ütközés ereje elég nagy ahhoz, hogy széthasítsa Virgo technikáját, ugyanakkor a behemót se ússza meg sértetlenül a történteket, hisz teste súlyos sérüléseket szenved, miképp szétrobban körülötte a földburok, majd visszazuhan a padlóra. Ám ennél többre lesz szükségünk, ha huzamosabb ideig harcképtelenné akarjuk őt tenni.
Láthatóan ezt Atsui is hasonlóképp gondolja, hisz pillanatnyi fölényünket kihasználva, a tettek mezejére lép. Homokpengék arzenáljával földhöz szegezi a teremtményt, aki minden erőlködésének ellenére, képtelen ismét lendületet venni magán. A támadások sorozata több helyen is felszakítja húsát, ezt követően pedig tompa töltények horzsolják össze, zúzzák szét csontjait. Persze egy ilyen heves offenzívának megvannak a maga hátulütői is, s ezeknek következtében társam energiatartalékai gyorsan ki is apadnak.
- Den! – Szólít, miközben a falnak nekitámaszkodva megpróbálja kifújni magát.
- Fejezzük be! – Markolok rá mindkét kezemmel a Starsplint-re.
Bár biztos megvan a tervem rizikófaktora, nem engedhetem szertefoszlani a lehetőségét, hogy végleg pontot tegyek az összecsapás végére. Varázserőm utolsó cseppjeit is átadom fegyveremnek, melynek pengéje egy ezüstösen fénylő palást felöltésével készül fel a sorsdöntő vágásra. Csillagszellemem mindeközben eltűnik világunkból, ezzel jól jelezvén, már arra sem maradt elég energiám, hogy őt itt tarthassam.
Mély levegőt veszek, majd pár gyors lépéssel lendületet véve magamon, elrugaszkodok a talajról. Zuhanás közben a fejem felé emelem fénylő fegyverem, s minden erőmmel lesújtok vele a tehetetlen ellenfelünkre. Az ezüstösen szikrázó penge egy kisebb energiakitörés kíséretében kettémetszi a vadállat fejét, melynek szétcsapódó vére mindent vörösre fest a közvetlen közelében. Ugyanakkor az elszabadult varázserő nem elégszik meg ennyivel, kisebb-nagyobb fénynyalábok formájában, katalizátorként lángra gyújtják a teremben elszórt feljegyzéseket, amik aztán a különböző szereket felrobbantva, egy láncreakciót indítanak el, s rövidesen az egész kamra a forró elem játszóterévé válik.
A különös kísérleteknek színt adó helység lassan, de biztosan az egyre terjedő lángok martalékává válik, miközben legyőzött ellenfelünk végleg megadja magát, s lelkét kilehelve aláhullik a pokol fenekére.
Ugyanakkor, a csatának még nincs vége, bármennyire is fáradtak vagyunk, hiába ékteleníti testünket sérülések, zúzódások, és vágások armadája, nem állhatunk le… én legalábbis nem fogok. Lassú léptekkel, arcomat baljós tekintettel felvértezve közelítem meg a férfit, ki az egész összecsapást egy sarokban gubbasztva nézte végig.
Mostanra már egyértelművé vált számomra, ő nem mágus. Mindösszesen egy védtelen ember, kinek testét és szellemét egyaránt átjárta mostanra a félelem. Miközben rászorítok fegyverem acélnyelére, hátrapillantok Atsui-ra, kinek szemeiből jelenleg képtelen lennék kiolvasni szándékait. Nem tudom, vajon enged-e dühének, avagy ezúttal is ragaszkodni fog eszméihez…
- Kérem, ne bántsanak engem! Én csak egy tudós vagyok, képtelen lennék ártani maguknak! Ha kell fizetek is, csak hagyjanak békén! – Töri meg a csendet Ren.
Szavaival az én esetemben süket fülekre talál, sose voltam az a könyörületes fajta. Ugyanakkor társam kissé elgondolkodik mondandóján, ám meglepetésemre nem azért hajol le mellé, hogy megkötözhesse, inkább egy erőteljes pofonnal kínálja meg a férfit. ~ Tényleg nagyon felhúzhatta…
- Egy igazi tudós nem arra használja a tudományt, hogy ártatlan emberek életét oltsa ki, és démonokat szabadítson a világra. Anyám mindig azt mondta, hogy csak azt várjam az emberektől, amit én adok nekik. Én jól megtanultam a leckét. Most rajtad a sor... – Közli vele, majd elhagyja a termet.
Én még egy ideig figyelem, miként a lány alakja eltűnik az egyre sűrűsödő füstben, majd ismét a prédámra pillantok.
- Remélem ez tudod, mit jelent. Ő volt az egyetlen, aki még megmenthetett volna… de nem kért belőled. – Vigyorgok rá a tudósra, miközben csapásra emelem véres kaszámat.
- K… ki a franc vagy te? – Kérdez rá kétségbeesetten.
- A sötétség…
- De… de miért segítesz nekik? Ismerem a jelet a karodon. Te nem közéjük tartozol… neked is az lenne a dolgod, hogy irtsd a tanács kutyáit.
- Hogy miért segítettem neki, az nem tartozik rád. Legyen elég annyi, hogy bántani akartad őt, és ezért… nem engedem meg, hogy létezz. – Azzal le is sújtok rá fegyveremmel, ám a kimerültség, és a termet fojtogató füst hatására elvétem célom, s mindösszesen a férfi vállát sikerül átvágnom.
Neki se kell több, sebzett vadállatként a torkomnak ugrik, ám hiába meglepetésszerű támadása, fizikailag gyenge testével képtelen felém kerekedni.
- Azt hiszem ez a halálnem jobban illik hozzád. Égj el a purgatórium tüzében. – Hajítom bele a nyakánál fogva Ren-t, a tomboló lángokba.
Bár minden egyes mozdulat fáj, tudom, nem maradhatok tovább ebben a helységben, hisz én is csak egy rakás, perzselő hamuként végezném. Égető végtagokkal, lihegve sikerül felküzdenem magam a felszínen megbújó temetőre, ahol a hideg, éjjeli szellő megváltásként hat hőtől izzó bőrömre.
Mivel Atsui nincs a közelben, feltételezem már maga mögött hagyta a sírkertet, ami végül is nem csoda, hisz senki se időzne itt ilyenkor szívesen.
A lassan éledező erdő fái közt barangolva, hamarosan meg is pillantom a lány hátát, miközben az ezüstös tükrű tavacska előtt üldögélve pásztáz egy különös tojást. Bár nem látszik rajta, valamiért úgy érzem, még mindig feszült a történtek miatt. Talán jobb lenne számára, ha kiadhatná magából a kétségeit, beszélhetne arról, milyen érzések vették hatalmába az utóbbi időben… ám sajna az ilyen helyzetek számomra nagyon idegenek.
~ Sokkal jobb lenne, ha inkább oldanám kicsit ezt a feszültséget. – Gondolataimra, mindegy parancsszóra szalad át a közeli fa kérgén egy szép termetes, nyolclábú jószág.
Bár nem ismerem ilyen szempontból Atsui-t, a lányok általában félnek ezektől, így ez a pókocska tökéletes lesz számomra. Szép óvatosan meg is fogom egyik ízeltlábát, majd halkan a lány mögé osonok, ki mit sem sejt még a közelgő merényletről. Mikor már megfelelő a távolság kettőnk közt, kinyújtom karomat, s hátulról, szép lassan a társam látószögébe eresztem a kis rémséget.
Az eredmény minden képzeletemet felülmúlja, Atsui szabályosan halálra rémül a kis ízeltlábú láttán. Sikolyai bezengik a környéket, teste reszketni meg, és még a tojáskáját is elejti. Bárhogy is, egy ilyen összhatás bőven elegendő ahhoz, hogy önfeledt nevetésbe törjek ki, ám sajna örömöm nem tarthat soká, hisz a már így is égető hasfalamat hamarosan egy újabb találat éri, majd egész testemmel a jéghideg tóba csobbanok. Valamilyen szinten még jól is esik a kis hűsítő, ám mivel nincs kedvem tüdőgyulladást kapni, inkább a partraszállás mellett döntök… mármint, döntenék…
- A tojás!!! – Ordít fel Atsui, mikor felmegyek levegőért. – Keresd meg a tojást!! Addig ne gyere ki, míg meg nem találtad, mert feldarabollak, hallod?!
- Jó, jó… - Mormogom halkan. ~ Persze, mondani könnyű, de mivel a mai napig képtelen vagyok úszni… ez kemény menet lesz.
Szerencsémre a tó peremén, ahol én is állok, alacsony a vízmélység, így, ha kiegyenesedek, képes vagyok levegőt venni. Odalent körülnézve ki is szúrom a keresett tojáskát, ám az sajna beljebb van, mint én, odáig képtelen lennék eljutni…
Jobb híján, lecsatolom hátamról a kaszámat, majd amolyan piszkavasként használva, magam felé terelgetem életem zálogát. Mikor már elég közel kerül hozzám a tojás, ismét a víz alá bukok, s kezeimbe véve, kisétálok vele a partra.
- Na szép, tönkrement a gondosan beállított séróm… - Jegyzem meg szomorúan, amikor is feltűnik, hogy a karjaimban lapuló kis élőlény búvóhelyének meszes héjáról lepattan egy-két szilánk, majd pókhálószerű repedések szaladnak végig felszínén. – Ööö… nem én voltam…
Atsui se szó – se beszéd elveszi tőlem a tojáskát, majd a fűbe lefektetve végignézi, miként a benne növekvő kis teremtmény, első önálló mozdulatait megtéve, utat tör magának világunk felé. Az apró koalának már születése pillanatában is nagy szerencséje van, hisz jelenleg nincs napfény, mely sötétséghez szokott szemeit megbéklyózva, gátat szabna kíváncsi nézelődésének.
- Már vártalak, Koko. – Emeli fel a lány a kis állatot. – Visszajössz velem a városba? – Szegezi nekem a kérdést.
- Nem hiszem. – Rázom meg mosolyogva a fejem. - Az én feladatom itt véget ért. A Nap is lassan felkel, addig pedig megpróbálom regenerálni a varázserőmet, itt, a fák oltalmában.
- Értem. – Veszi fel a táskáját. – Köszönök mindent. Ha bármikor szükséged lesz egy barátra, tudod hol találsz.
Szavait egy mosoly kíséretében veszem tudomásul, majd zsebre tett kezekkel visszasétálok a fák sűrűjébe. Egy ideig csak céltalanul bolyongok az egyre világosabbá váló erdőben, majd vigyorogva az égre tekintek.
- Szóval, élvezted az előadást? – Zengem be hangommal a környéket.
- Mégis mire célzol „előadás” alatt? Mert, ha arra a bénázásra, amit nyújtottál, akkor elmondhatom, még sose láttam ennél szánalmasabb színdarabot. – Szűrődik át a lány hangja a fák lombkoronái közt.
- Akkor miért vagy itt?
- Csak kíváncsi voltam, elárulja-e egy bizonyos valaki a szervezetünket…
- Nos, néha a cselekedeteim mást sugallnak, de nem vagyok hülye. Sose árulnám el a világ legerősebb céhét.
- Nagyon helyes. – Tör ki kacagásban az ezüsthajú lány. – Még a végén úgy járnál, mint Fabia…
- Ezek szerint megölted?
- Még szép… bár azzal, hogy hűvösre tetted kissé megnehezítetted a dolgomat. De egy-két lovag nem állhat az utamba, ha bosszúról van szó.
- Értem… nos, ha megbocsájtasz, én fáradt vagyok. – Intek vigyorogva a hang irányába. - A léghajón majd találkozunk, Laura…

A fogadós tekintetében felizzott a kíváncsiság parazsa, miként egy különös jövevény tért be tavernájába. Borostás arcát végigsimítva vette szemügyre az idegent, ki mind korával, mind küllemével kitűnt a fáradt munkások társaságából. Bár az ő szemei is elgyötörtek voltak, azok különös ragyogása teljesen más beállítottságot sejtetett az akkor épp iszogató, ám alapvetően szorgos, elhivatott napszámosokétól.
Kissé bágyadtan kelt át a szabálytalanul elhelyezett asztalok útvesztőjén, majd ázott kabátjával letelepedett az egyik pult elé helyezett székre. Pöcök, a szerény falusi fogadó tulajdonosa – nem összekeverendő Pöcökkel, Pöcök shirotsumei unokatestvérével -, kötelességének eleget téve legújabb vendégéhez sietett, s gyanakvó, a közvetlenség leple alá rejtett szavaival próbálta meg csillapítani egyre csak növekvő kíváncsiságát.
- Mi szél fújt félreeső kis kocsmánkba egy ilyen kései órán? Nem fognak aggódni a szüleid, ha a munkájuk végeztével sehol se lelnek majd otthon? – Kérdezte az alig 17-nek tűnő fiút.
A jövevény válaszát jóval nagyobb érdeklődés fogadta, mint azt ő gondolta volna… A helység alapzaja minden eddiginél alacsonyabb szintre kúszott vissza, alig akadtak olyan vendégek, kik ne fojtották volna magukba a szót, titkon a különös idegen reakcióját fürkészve. Persze, a fiút elnézve nem is volt ez olyan meglepő. Ruhája ázott volt, víztől átitatott, hófehér tincsei pedig rendezetlenül omlottak a szemeire, melyeknek vöröses fénye még így is utat tört a tulajdonosukat vizslatók felé… úgy festett, mint valamiféle kóbor, mégis kirívó korcs, akiről messziről lesüt, hogy senkinek se kell. És hát, kit ne érdekelne egy ilyen szerzet, egy olyan helyen, ahol már az is unikumnak számít, ha valaki kissé többet iszik a kelleténél?
- Felesleges a többes szám, nekem sose volt apám… anya pedig már valószínűleg rájött, hogy egyhamar nem mehetek haza. Az ok, amiért itt vagyok… nos, semmi különös, csak várok valakire. – Közölte a tényeket, de mindezt oly természetesen, mintha csak az időjárásról beszélt volna.
- Szomorúan hallom. – Fűzte hozzá Pöcök, ám hangjáról lerítt, hogy mindösszesen csak az etikett húzta ki torkából ezeket a szavakat, nem érdekelte különösebben a fiú sorsa. – Hozhatok esetleg valamit? – Tette fel újabb kérdését, már jóval nagyobb lelkesedéssel.
- Nem szükséges… - Felelte halkan a fiú, ám a pillantás, melyet ezért cserébe kapott, gyorsan megváltoztatta elhatározását. – Vagyis… azt hiszem, egy őzragu belém férne, és akkor már forrásvizet is kérnék. – Csengetett le pár érmét a pultra, így enyhítve kissé a feszültséget.
Pöcök az évek rutinjával söpörte tenyerébe fizetségét, s saját korlátaihoz mérten, viszonylag sebesen el is viharzott a rendelés elkészítése végett.
Valamivel később a különös jövevény már az ételét kanalazta, egyre inkább eloszlatva az őt körülvevők aggályait. A józanul gondolkodók hamar rájöttek, nem veszélyes ő, inkább csak furcsa… de hát, ennyit még elnézhetnek neki… egy ideig, legalábbis.
A fiú nem siettet tányérjának kiürítésével, hisz jól tudta, amíg az evéssel foglalatoskodik, elkerülheti a további kérdezősködést. Persze, bármennyire is komótosan fogyasztotta raguját, az végül is eltűnt kanala alól, így magára vonzva a már lesben álló fogadós figyelmét.
- Na és mond csak, kire vársz pontosan?
Vendége kissé elgondolkozott, ám pont, amikor beszédre nyitotta volna ajkait, ismét kitárult a taverna bejárata, hogy utat engedhessen egy, még a fehérhajúnál is érdekesebb szerzetnek. Bár az újonnan érkezett lány is igencsak figyelemfelkeltő személy volt, mégse lehetett összehasonlítani a fiúval, aki mások szívébe csakis kételyeket plántált… Gabonaszőke tincseinek, s rubintvörös szemeinek összhatása még a nálánál jóval idősebb férfiak számára is gyönyörű összhatást nyújtott, nem is beszélve életteli mosolyáról, mely még inkább fokozta arcának szívmelengető vonásait. Fiatalos lendülettel indult meg a pult felé, miközben lábainak nyomán mintha csak színek százai keltek volna életre, vidámsággal kifestve a fogadó vendégeinek mindaddig fekete-fehér lelkét.
- Látom mégiscsak eljöttél. – Huppant le nagy lendülettel a fehérhajú mellé.
- Persze, hisz megígértem.
- Látod, csak nem vagy te veszett ügy. – Szélesedett ki a lány, már-már védjegyének számító mosolya, majd tekintetét a pult mögött, kíváncsian tébláboló fogadósra szegezte. – Kivennénk egy szobát az éjszakára, ha nem probléma.
Pöcök, dörzsölt kocsmáros lévén jól tudta, legújabb vendégének öltözetén nem csak a divat kedvéért díszeleg a híres Fairy Tail jele, hisz a kisugárzása is mindenképp olyan, mint egy mágusé… márpedig az ilyennel nem jó ujjat húzni. Bér érdekelte volna a fiú kiléte, jobbnak látta, ha őt inkább a lányra bízza a továbbiakban.
- Természetesen vannak még szabad szobáim… de már csak egy ágyasok. – Vetette fel a fogadós, miként előhalászott zsebéből egy kulcsot.
Persze, akadtak még bőven többágyas szobái az emeleten, de hát nem is Pöcökről lenne szó, ha nem próbált volna meg egy ilyen kis füllentés mögé bújva, többet megtudni a két fiatal kapcsolatáról.
- Az nem probléma. – Mosolygott továbbra is a szőke mágus.
- Értem. Kinek a nevére írhatom a foglalást?
- Alisa Cruze. – Vette el leendő szobájának kulcsát, majd a fiút maga után vonszolva, fel is iszkolt a közeli lépcsősoron.
Ez persze újabb kétes gondolatokra adott okot a taverna falai közt, hisz a maradi vendégek szemében nem tűnt túl erélyes ténynek, miszerint két gyerek egyazon ágyban tölti az éjszakát… ugyanakkor, ennek legfeljebb szavak formájában adtak hangot, a tettek mezeje már túl veszélyesnek tűnt számukra.

Másnap reggel Alisa viszonylag korán ébredt, majd töretlen mosolyával felvértezve ugyanerre sarkalta a padlón éjszakázó társát is.
- Hahó, kellj fel! Jobb lesz, ha minél hamarabb indulunk. Lefogadom, az itteniek már mindenféléket terjesztenek rólunk. Ki se nézték belőled, hogy képes leszel a földön aludni… vaskalapos egy banda. – Rázta meg a fiú vállát.
- Nem hinném, hogy elnyertem a tetszésüket. – Fűzte hozzá ásítozva.
- Mindegy is, a céhünk sokkal mókásabb hely, majd meglátod. Tele van őrültebbnél-őrültebb fazonokkal, garantált a szórakozás.
- De biztos jó lesz ez így? Hisz már neked is mondtam, hogy két ember vére tapad a kezeimhez.
- Emiatt ne aggódj. Nálunk minden tagnak van valamiféle sötét folt a múltján, amelyre nem büszke. De meg kell tanulnunk túllépni ezeken, hogy a jövőbe tekinthessünk.
Végül is, a lány kijelentkezett a tavernából, majd társával oldalán nekivágtak a közeli erdő mélységeinek. A burjánzó növényzetet állatok moraja járta át, melybe természetszerűen folyt bele Alisa csicsergése, javarészt a céhéről, és tagjainak természetéről. Ám egy ponton minden megváltozott…
A lány lábbelijének nyomán felreccsent egy szárazabb gaj, s ugyanebben a pillanatban szívét egy gondosan kivésett hegyű nyílvessző fúrta át… mindez egy pillanat műve volt. Az őt kísérő fiú pupillái összeszűkültek, majd reflexszerűen hátrébb ugrott, így elkerülve a következő lövést, mely az avarba vájta magát.
- Cseléd kapuja, nyílj meg! Ragyogj, Virgo! – Csatolta le kétségbeesetten az övéről egyik kulcsát.
Az aranyozott tárgy vonalában erős fényjáték ragyogta be a vén tölgyeket, s hamarosan az idézett csillaglélek is előlépett.
A lány rózsaszín tincseibe menten beletépett a szél, miként a gyilkos aurát követve, egy közeli fába fúrta testét. Az öreg tölgyes kérge egy szomorú reccsenéssel szakadt ketté, miközben lombkoronájáról leugrott a titokzatos támadó.
A borostás férfi igazi orvgyilkos szerzet volt, testét fekete gúnyába burkolta, mindösszesen elégedett vigyorát tárta a külvilág elé. Kisvártatva ismét felaljazta íját, hogy ezúttal a kékszemű csillagszellemet vehesse célba, aki kétségkívül nagy veszélyt jelentett rá nézve. Ám hiába tört az életére, mire ujjai elengedték a nyílvessző tollakból sodort végét, Virgo már mögötte termett, hála villámgyors fúrási képességeinek. Támasztókarjával az avarra összpontosította testének súlypontját, majd lábával belekapott az idegen nyakába, így a földhöz szegezve őt. Itt azonban még nem fejezte be, tenyerét ellökte a talajtól, s tengelye körül félig megpördülve, másik lábának teljes erejével hasba rúgta ellenfelét, akinek nyomban felszökött torkából bíborszínű vére.
Lévén az orvgyilkos nem volt mágus, íja nélkül, az óvó sötétség lepléből kiszakítva, elvesztette a harcot. A zafírszemű csillagszellem óvatosan feltápászkodott legyőzött ellenfele mellől, majd Alisa holttestéhez sietett, ám a nyilvánvaló megállapításán kívül már ő sem tudott mást tenni.
- Sajnálom mester, de a lány meghalt. Ugyanakkor, a remény még nem veszett el. Biztos lesz más, aki…
- Vigasztalásra szánt szavaid konganak az ürességtől, Virgo. – Szakította félbe a skarlátszemű fiú. – Ha ezek után elmennék a Fairy Tailbe, tuti rám varnák az egész gyilkosságot. Az pedig senkinek se hiányzik… amúgy meg, igazán elhagyhatnád már ezt a „mester”-t. A jövőben mindenképp ki kell majd találnom egy hangzatosabb megszólítást.
- Értem. Talán, ha megbüntetnél a mulasztásom miatt, jobban éreznéd magad. – Vetette fel a cselédruhás lány.
- Ez nem a te hibád volt, Virgo. Visszatérhetsz a világodba.
- És az orvgyilkossal mi lesz?
- Ő már magatehetetlen, ilyen állapotban nem árthat senkinek sem. Nyugodtan elmehetsz.
A csillagszellem, tulajdonosa akaratának eleget téve, megannyi kis szikrázó szemcse képében el is hagyta a napsütötte erdőt.
Bár a fiút kissé megviselte Alisa halála, még őt magát is meglepte, hogy a körülményekhez képest milyen kevés negatív érzelmet váltott ki belőle ez az esemény. Nem érzett különösebb szomorúságot, de még csak bosszúvágyat se táplált a lány gyilkosa iránt, aki az ő megítélése szerint, mindösszesen a munkáját végezte… Sóhajtott egyet, majd ismét útra kelt, ezúttal már egyedül, könnyen elhaló fénysugarát maga mögött hagyva.
- Várj egy kicsit. – Hörgött fel az orvgyilkos. – Tudom, a legyőzöttnek nincs joga szívességekhez, ám én mégis kérni szeretnék tőled valamit. Mielőtt meghalok… kérlek, had tudjam meg a gyilkosom nevét.
- Gondolom nem Virgóéra vagy kíváncsi, hisz az övét már hallhattad. – Gondolkozott el a fiú. – Ugyanakkor, ki kell ábrándítsalak, de nem fogsz meghalni. A sebeid így első ránézésre lehet csúnyának tűnnek, ám fel fogsz épülni. Virgo nem szívesen ölne embert, éppen ezért jól tudja, hol a határ. Viszont, ha már ennyire érdekel, megválaszolhatom a kérdésed… a nevem Den.

/Előzmény, a "Szövetség a múltból" című kalandtrilógiához./

Az est leszálltával, az emberek szíve nem oktalanul telik meg félelemmel. Napunk fénye elhal, s helyét a Hold és távoli csillagok ezüstös palástja veszi át, mely rávilágít a bennünk rejlő, elfojtott hajlamokra… és ekkor jönnek el közénk a démonok.
Ám, a közhiedelemmel ellentétben, az igazi démonok, nem a pokol mély bugyraiból másznak elő, hogy félelembe taszítsák az éjszakát… pont ellenkezőleg: az igazi démonok, a sötét égboltról szállnak alá. Talán pont ezért is van, hogy hajnalok hajnalán, nem alszom, hanem léghajónk deszkás fedélzetét koptatva, a főcsarnokunk irányába tartok, ahol a nekünk szánt felkérések fala is található. Ugyanakkor, a hatalmas helységbe beérve, nem nehéz kiszúrnom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyenkor akar küldetést vállalni. Igaz, hogy a nappali nyüzsgéshez képest, nagyon is csendes a csarnok, ám nem nehéz kiszúrni a felkérések előtt álldogáló lányt, kinek rózsaszín tincsein, szolidan tükröződik a Hold ezüstös fénye.
- Álmatlanság? – Kérdezek rá, miközben a fal elé sétálok.
- Túl sok felkérésünk marad elvégezetlenül mostanság. – Tépkedi le a lapokat. – Épp ezért beszámozom, majd végrehajtom őket. Ez lesz a 16...
- Mindet? – Szakítom félbe.
- Ez a küldetésem. De, ha akarsz egyet, tessék, válassz. – Nyom a kezembe egy kupacnyi plakátot. – Ezek mind 10-es, vagy kisebb számot kaptam amúgy is.
- Rendben...
A megannyi papirost lapozgatva nem igazán tetszik meg egyiknek se a tartalma, mindaddig, amíg egy bizonyos akció tervezetéhez nem érek... mondjuk, nem arról van szó, hogy ez az egy nagyon megtetszett volna, sokkal inkább ledöbbentett.
- Ezt elviszem. – Nyomom vissza Meldy kezébe az összes többi felkérést.
- Rendben...

Mikor már az éjfekete égboltot szelem Pegasus hátán, kicsit elgondolkozok a terveimen. Az bizonyos, hogy ez a küldetés, amit a kabátzsebembe gyűrtem, igencsak nagy veszélybe sodorhatja a Blue Pegasus-t... annak a lánynak a céhét...
Valamiért, még azóta is sokan gondolkozok azon az éjszakán... olyan dolgokat elevenített fel, melyekről már azt hittem, hogy rég kivesztek belőlem. És nem akarom, hogy annak a lánynak baja essen...
Igaz, így valamelyest megszegem a céhem, egyébként nem is létező szabályait... de a Blue Pegasus amúgy se jelent ránk veszélyt. Még a Tanácsnak sincs meg az ereje, hogy szembeszálljon velünk, ahogy egy máguscéhnek sincs. Így nem jelent különösebb bonyodalmat, ha figyelmeztetem őt a közelgő veszélyről... hisz a mi falunkon már nincs meg a felkérés, de a megannyi kisebb sötét céh valamelyike még mindig elvállalhatja.
Már jócskán élénksárgára festik Napunk sugarai a tájképet, mikor szárnyas csillagszellememmel földet érek.
- Látod, mondtam, hogy nincs semmi veszélyes az éjszakai repülésben. – Vigyorgok rá, miközben tenyeremet végigsimítom arcán.
- Ezúttal szerencsénk volt... de a baj bármikor bekövetkezhet. – Sóhajt egyet, majd a szokásos fényjátékok kíséretében visszatér saját világába.
Kicsit még sétálgatok a fokozatosan felelevenedő városi utcákon, majd, amikor reggel kilencet üt egy közeli templomóra, elindulok a célállomásom felé.
A Blue Pegasus céhháza pont olyan, mint amilyenre számítottam. Csicsás, figyelemfelkeltő, és... rózsaszín téglákból áll...
Az előkészületeimmel nem lehet gond, még a kedvenc ujjatlan felsőmről is lemondtam, helyette egy inget vettem fel kabátom alá, hogyha azt, valamilyen oknál fogva lerángatná rólam valaki, ne legyen látható céhem szimbóluma.
Nagy levegőt veszek, majd eltökélten belépek a díszes épület előcsarnokába.
- Atsui Orestes-t keresem! – Zengem be a helységet.
Vörös szemeimmel pásztázni kezdem az aulát, hisz nem úgy tűnik, mintha bárki is segíteni akarna keresésemben. Ugyanakkor, Atsui alakja helyett, mindösszesen döbbent arckifejezéseket találok… ~ Valamit nem jól csináltam?
- Den? – Cseng füleimben az ismerős hang.
Tekintetemet azonnal felé fordítom, s ki is szúrom a keresett leányzót. Egy ideig csak nézzük egymást, majd amikor magához tér ámulatból, Atsui nagy hévvel megindul az irányomba. ~ Most már biztos, valamit nem jól csináltam...
- Megvesztél? Csak úgy berontasz egy legális céh központjába, és a nevemet kiabálod? –Vonszol ki az utcára. – Mit keresel itt?
- Nos... izé... sajnálom, de mutatnom kell valamit... – Fordítom el tekintetem.
Mély levegőt veszek, hisz nyílván nem fog neki örülni, de ismételten szólítanom kell röpképes csillagszellemem.
- Pegasus kapuja, nyílj meg!
Az enyhe reggeli fuvallat hirtelen feltámad, s láthatatlan hullámai közt, égkék színű fényszemcséket sodor magával, melyek végül kiformálják paripám kecses testét.
- Den, ugye tudod, hogy nem szeretem az emberek világát? Miért idézel meg ugyanazon nap, már másodjára? Ez így egyáltalán nem lesz jó... – Kezd el panaszkodni.
- Bocsi, de szükségem van rád. – Nézek rá, majd visszafordulok Atsui-hoz. – Tudom, hogy nem örülsz annak, hogy itt vagyok... tudom, hogy azt ígértük, elfelejtjük egymást... és azt is tudom, hogy őrültség ilyet kérnem tőled... de... kérlek higgy bennem. Mutatnom kell neked valamit, mely az egész céhed jövőjét meghatározhatja... szóval, kérlek... bízz bennem... – Nyújtom ki neki karomat.
- Hova megyünk? - Ragadja meg tenyeremet Atsui.
- Nem megyünk messzire. - Segítem fel Pegasusszra.
Lévén, hogy mindketten elhelyezkedtünk hátán, magasztos csillagszellemem gyors vágtatásba kezd, s így lendületet véve testén, egy erőteljes szárnycsapással felszökken a levegőbe.
Az ámulatba ejtett járókelők alakja egyre kisebbnek tűnik víziónkban, s hamarosan a színes városi látképet is felváltja, a település mellett elterülő, harmonikus zöld mező tája.
Körülbelül 10 pernyi, légvonalban megtett utazás után, el is érjük célunkat, s intek Pegasussznak, hogy tegyen le minket, az egyik tárna előtt kiálló, élesen ívelődő sziklára.
Röpképes paripám, hatalmas szárnyait fesztávolságra kitárva vesz alá lendületéből, s hamarosan földet is ér.
Patkókat sose látott patáival idegesen kopogtatja a sziklaszirt érdes felszínét, miközben én lesegítem Atsui-t hátáról. Szemeink elé, végtelennek tűnő, a ködtől elhomályosított hegycsúcsok sorozata tárul, miközben bőrünkön megérezzük az itteni éghajlat jellegzetes csapadékát, a hófehér, ámde rideg havat.
- Elmondod végre miért jöttünk ide? - Néz rám Atsui.
- Nos-
- Den, ugye nem akarsz engem itt kint hagyni, amíg ti feltárjátok ezt a baljós járatot? - Szakít félbe Pegasus.
- Nos, hogy őszinte legyek, valami hasonlót terveztem.... - Fordulok felé, arcomon zavarodott mosollyal. - Tudod, ma már kétszer is megidéztelek, ha harmadjára is meg kellene tennem, teljesen kimerülnének a tartalékaim, szóval....
- Határozottan tiltakozom! - Emeli fel hangját. - Egyedül maradnék idekint a hidegben, és különben is, ki tudja miféle rémségek mászkálnak itt a magashegyekben?!
- Ööö... hegyi kecskék?
- Ez nem vicces! Vissza akarok menni!
- Jó, jó... - Sóhajtok fel lemondóan.
Pegasussznak se kell több, válaszomat halva, eggyé válik a hópelyheket szállító hegyi széllel, s alakja eltűnik szemeink elől.
- Nézzük a dolog jó oldalát, így meg tudom idézni az idegenvezetőnket. - Csatolom le vigyorogva másik ezüstkulcsom az övemről. - Egyszarvú kapuja, nyílj meg!
Lábaim előtt apró, ugyanakkor élénken ragyogó fényszemcsék kezdenek játékos mozgásba, mígnem egy gömbbé összeállva, megteremtik azt a formát, melyet kipukkantva, Monoceros átlépi a két világ közti átjárót.
- A csillagszellemek különösen érzékenyek a világok közti átjárókra, hisz maguk se ebből a létsíkból származnak. - Guggolok le a kis egyszarvú mellé, majd tenyeremet végigsimítom a hóba kaméleonként beleolvadó szőrzetén. - Mond csak Atsui, te mit tudsz a párhuzamos világokról? - Nézek a lányra.
- Nos.. én nem sokat. – Válaszol bizonytalankodva. – Olvastam már a csillagkulcsok mágiájáról, amiket te is használsz, de nem igen mélyültem el benne. Illetve ismerek fegyvermágust is. De hogy őszinte legyek nem sokat tudok a párhuzamos világokról. Miért kérdezed? És miért nem válaszolsz a kérdésemre? Den, kérlek mondd el mi folyik itt!
- Ne aggódj, részletesen elmondok mindent, pont ezért is hoztalak ide. - Tápászkodok fel Monoceros mellől. - Abban igazad van, hogy a csillagszellemek lakhelye is egy, a megannyi velünk párhuzamos világ közül, ám azon kívül még számtalan létsík létezik. Mivel már elég rég óta vagyok a céhben, és valamelyest a mágiám is kapcsolódik hozzájuk, a mesterem beszélt nekem ezekről a világokról. Vannak, melyekben béke és harmónia virágzik; vannak, melyekben a fény és sötétség egyensúlya a meghatározó, de olyanok is akadnak, hol a gonosz uralma teljes és tökéletes. Egész világok, melyekben a Nap sose hoz fényt az örök éjszakába, hol az igazi démonok honolnak, kiknek egyetlen céljuk... a pusztítás. - Nézek be a közeli tárna sötét járatába. - Természetesen, ezekbe a világokba is nyithatóak átjárók, mint ahogy mi, csillagmágusok is kapukat vájunk szellemeink lakhelyére, kulcsaink segítségével. Bár, egy ilyen átjáró megnyitása jóval bonyolultabb... viszont, ez a barlang egy sötét titkot rejt magában...
Mondandómban egy kis szünetet tartok, majd egy közeli, korhadt facsemete törzséről letépkedem ágacskáit, s azzal együtt sétálok vissza Atsui mellé.
- Van nálad gyufa?
A lány zavarodottan bólint egyet, majd táskájából elővarázsol egy doboznyit az említett alkalmatosságból.
- Köszönöm. - Veszem el tőle a gyufákat. - Tessék, cserébe megkapod ezt. - Nyújtom át neki mosolyogva a kabátom.
Mindezek után, ingemről letépkedem két szárát, majd azt a korábban letört fatörzsre rátekerve, egy fáklyaszerűséget kreálok. Az Atsui-tól kapott gyufákkal hamar lángba is borítom a tárgyat, mely így fényforrásként szolgálhat majd a sötét barlangban.
- Persze, nyilván felmerült benned a kérdés, hogy miképp kapcsolódik ez az egész átjárós téma a céhedhez? - Nézek ismét a lányra. - Tudod, a céhem falán találtam egy megbízást, melytől minden világos lesz majd a számodra. De, mielőtt még kivennéd kabátom belsőzsebéből a szórólapot, válaszolj még egy kérdésemre, kérlek. Szerinted mire van szükség, egy dimenziók közti átjáró megnyitásához?
- Nos.. gondolom sok varázserőre. Különleges mágiára, ilyesmi. - Feleli, miközben kérdően rám pillant.
- Bingó, varázserőre. És ennek a hegynek a közelében, a legnagyobb varázserőforrás... a céhed. - Mutatok rá az alkarján ékeskedő Pegasus szimbólumra.
Atsui, feleletemet halva, kapkodva, szinte remegve hatja szét a megbízást, melyet valószínűleg minden egyes sötét céhhez eljuttattak. Bár, őszintén szólva, fogalmam sincs, miképp fog reagálni az ott leírtakra, melyek a következőek:


- Tudod, ez egy tipikus körözési plakát... - Magyarázom a lánynak. - Mivel a megbízás szerint, az említett férfi ezt a hegységet kutatja, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy az itteni kapu feltárásához van szüksége varázserőre...
- De miféle kapu? A megbízásban nem említ semmilyen kaput, vagy másik dimenziót. - Veti fel a kérdést, majd egy kisebb szünetet követően, ismét beszélni kezd. – Akkor ez most azt jelenti, hogy a céhtársaimra vadászni fognak? Ezt nem hagyhatom. – Közelíti meg a barlangot. – Ha elintézem a fickót, akkor a megbízás érvényét veszti, és a többiek biztonságban lesznek. Ha kell, meg is ölöm, nem érdekel mi a végső célja. Segítesz nekem? – Néz vissza rám. – Nyugodtan mondhatsz nemet, akkor egyedül intézem el.
- Ha már idáig elkísértelek, nem foglak cserben hagyni. - Mosolygok rá. - Viszont, azt nem tudom garantálni, hogy a megbízást feladó kutató is itt tartózkodik. - Sóhajtok fel. - Tudod, a cetli szerint, alvilági figurákon keresztül lehet felvenni vele a kapcsolatot... azaz, bárhol lehet. Viszont, két oka is van, amiért be kell mennünk a barlangba. - Mutatok fel két ujjamat. - Az egyik, mint arra te is rájöttél, abból ered, hogy vadászni fognak a társaidra. Ha valamelyikőjük eltűnne, tudni fogod, merre keressétek őt. - Hajtok le egy ujjam. - A másik, hogy megérthesd az átjáró és a megbízás közti összefüggést. Mint már mondtam, ez az elfeledett, sötét barlang, egy, még a járatainál is jóval sötétebb titkot hordoz magában. - Sétálok Atsui mellé a bejárathoz.
- Az idő miatt nem kell aggódnod, az egyelőre nekünk dolgozik. Mivel a mi céhünk falára felakasztott megbízás jelenleg nálad van, így azt tőlünk már senki sem fogja elvállalni. A Balam Szövetség másik két tagját pedig nem úgy ismerem, mint akik foglalkoznának az ilyesféle megbízásokkal... magyarán, a sötét céhek ikonjai nem fognak nekimenni a klánotoknak. Persze, kisebb sötét céhből annyi van, mint a szemét, de nekik időbe telik megszervezniük egy ilyen akciót. És, ha meg is teszik, akkor se frontális támadásokkal fognak próbálkozni... egyenként próbálnak majd elkapni titeket, különösen olyankor, amikor arra a legkevésbé számítanátok... ők már csak ilyenek. - Nézek Atsui-ra. - Szóval, nem kell aggódnod, van időnk, hogy kifejtsem mi is ez az egész. És ugyan, a barlang lehet ijesztő lesz, de egyet se félj, nálam nincs félelmetesebb dolog a sötétben. - Vigyorodok el, hogy hülyeségemmel is kissé nyugtathassam a lányt. - Szóval, bemegyünk?
- Menjünk. – Feleli halkan, s azzal be is lépünk a sötét tárnába.
Monoceros lelkesen elénk szalad, mi pedig, az ő tempóját felvéve kezdjük meg túránkat. A fáklya mindenképp jó ötletnek bizonyult, hisz, bár lángja nem túlzottan erős, mégis kellemes érzéssel tölt el minket, mikor a falakat megvilágítva, rég nem látott fényt gyújt az elhagyatott járatokban.
Kis termetű csillagszellemem pontosan tudja merre kell mennünk, mibenlétéből adódóan érzékeny az olyan helyekre, hol gyengék a világok közti demarkációs erők.
Apró testével gyorsan veszi a kanyarokat, miközben lábaink nyomán egyre jelentősebb részt hagyunk magunk mögött, a labirintus útvesztőiből.
- Tudod hova megyünk? - Kérdez rá útközben Atsui.
- Nos, elméletileg igen, bár, hogy őszinte legyek, még sosem jártam itt ezelőtt. - Fordulok felé, miközben szemem sarkából Monoceros mozgását figyelem. - Viszont, azt pontosan tudom, hogy mi történt itt sok-sok éve, melynek tényét megpróbálták eltörölni a történelemből... persze, ez csak részben sikerült nekik... De a lényeg, hogy tudni fogom, mikor érkeztünk meg a kívánt helyre.
Túránk során Atsui sűrűn belevés egy-egy karcolást a járatok peremébe, így jelölvén utunkat... ami végül is nem rossz elgondolás, hisz jobb félni, mint megijedni. Minél mélyebbre és mélyebbre érünk a hegy gyomrában, annál inkább átjárja testem a helynek a sötétsége. Még valamelyest én is beleborzadok, amikor belegondolok, hogy minek a szem és fültanúja volt ez az ősi képződmény, ittjártunk előtt évszázadokkal... vagyis, nem is borzongás ez... Sokkal inkább izgalom... megszállottság. Lassan egy éve vagyok tagja céhemnek, mely az alvilág egyik leghatalmasabbikja... ez alatt az idő alatt szívem nagy része megtelt sötétséggel, és eltorzult hajlamokkal. A barlang sötét energiái pedig egyfajta fekete parázsként világítanak rá személyiségem ezen részére, várva, hogy a parázsból felgyúlhasson a fekete tűz, s igazi valóm eluralkodjon rajtam...
Gondterhelten járom tovább ösvényünk, majd körülbelül fél órányi gyaloglás után, megpillantom célunkat. Járatunk végén sejtelmes fények gyúlnak fel, s halványodnak el újra, így megvilágítva az ott elterülő, hatalmas helységet, melynek közepén egy mélybarlangi tó vize tükrözi vissza, a mennyezeten pompázó, megannyi színben tündöklő mágikus kristályok fényét.
Monoceros, megérezvén a terem energiáit, vágtatásba kezd puha patáival, s úgy ügetne be a helységbe, ám amikor már majdnem beérne, apró teste visszapattan, s a járat végén ősi, fekete rúnaírás izzik fel, mely minden bizonnyal az illetéktelen behatolókat hivatott távol tartani.
- Hihetetlen, megannyi év után még mindig aktív... bár, nem is vártam kevesebbet. - Simítom végig tenyerem az eredendően gonosz varázslat, sík megtestesülésén. - Ne aggódj pajti, már így is eleget segítettél. - Paskolom meg vigyorogva, kis unikornisom elszontyolodott kobakját. - Azt hiszem, csak egy módon juthatunk be... - Sóhajtok fel, miközben lecsatolom egyetlen zodiákus kulcsom az övemről.
Monoceros szándékaimat felismerve, rögvest visszatér saját világába, miközben én, minden maradék erőmet összegyűjtve, megidézem a számomra legkedvesebb csillagszellemem.
- Szűz kapuja, nyílj meg!
Aranyozott kulcsom sugarában felragyog a sokágú, s bonyolult mágikus pecsét, melynek ereje rögvest megjeleníti legelszántabb segítőm. Bár, reggel volt alkalmam pihenni, miután Pegasus távozott ebből a létsíkból, testemben mégis érzem, hogy ez az idézés már teljesen a határaim peremére sodort.
- Csodálatos előadást nyújtottál, mint mindig, Starkiller kapitány. - Hajol meg üdvözlésképp. ~ Bár, fogalmam sincs, mire céloz...
- Tudnál segíteni, Virgo?
- Ha nem haladja meg kérésed képességeimet, mi sem természetesebb.
- Az a mágia... fúrj alá egy járatot, hogy átjuthassunk rajta.
- Értettem. - Feleli szokásos hangnemén, s azzal bele is veti magát a talajba.
Az érdes, megkeményedett barlangi kőzet sem okozhat komolyabb kihívást Virgo-nak, ki könnyedén kivájja a kívánt járatot.
- Akkor hát... induljunk. - Fordulok vissza Atsui-hoz.
Újdonsült alagutunkon átsétálva végül is bejutunk a kívánt terembe, amit már Virgo időközben szemmérték alá vett.
- Ez a hely... csak úgy áramlik itt a varázsenergia. - Jelenti ki, mikor felérünk mellé.
- Nem is szabadna másképp lennie... - Nézek rá, majd Virgo, gyengeségemet megérezve úgy dönt, hogy nem táplálkozik tovább testem varázserejéből, mely ilyen téren, már így is csontszáraz...
- Elnézésedet kérem. - Hajol meg, majd aranyló buborékokra szétválva elhagyja köreinket.
Távozásával egyidőben testemen égető érzés fut keresztül, s összeszorított fogsorom résein át, egy adagnyi vér csapódik ki a koszos talajra. Ugyanakkor, sikerül erőt vennem magamon, és a kristályos fényű tó mellé állva, Atsui-ra tekintek.
- Megérkeztünk...
- Igen. – Feleli, majd egy levegővétel után folytatja. – Jól vagy? Nem kéne pihenned?
- Ugyan, semmiség. - Felelem vigyorogva.
- Mire szolgálnak ezek a kristályok? És egyáltalán mi dolgunk van itt?
- A kristályok egyfajta zárként szolgálnak. Ezeknek a képződményeknek a varázsereje zárja el az itteni átjárót. - Tárom ki karjaimat, miközben vigyorom mit sem halványul, s úgy folytatom előadásom. - Mond csak Atsui, hallottál már Zerefről? A férfiról, ki 400 éve a fekete mágia mesterévé vált, s olyan sötétségbe taszította a világot, amilyet az még sose tapasztalhatott előtte.
A lány egy bizonytalan bólintással jelzi, hogy nagyjából sejti, kiről beszélek.
- 4 évszázaddal ezelőtt, számtalan démon járta világunkat, melyeket Lord Zeref teremtett. Legtöbbjük ugyan vakon követte teremtőjük akaratát, de olyanok is akadtak, kiknek megvoltak saját ambícióik. Történetünk főszereplője is egy ilyen démon, név szerint Mefisto, az árulás ördöge. Mefisto, hogy hatalmat szerezhessen magának, emberi formában járta a kontinenst, s híveket toborzott maga köré. Mivel az emberiség akkoriban a kétségbeesés peremén állt, mindenbe belekapaszkodott, ami reménnyel kecsegtetett számára. A démon pedig ezt kihasználta, és sok fajtársát megölve, elhitette az emberekkel, hogy az ő oldalukon áll. Fanatikus híveit, kik mit sem tudtak mesterük igazi kilétéről, Mefisto erre a helyre hívatta... itt pedig egy szertartás keretében mindet feláldozta, hogy saját erejét megtöbbszörözhesse. Persze, Lord Zeref nem nézte jól szemmel, hogy egy démona ilyen nagy hatalomra tett szert... épp ezért, legyőzte saját teremtményét, és eme barlang falai közt, egy másik dimenzióba űzte, majd ezekkel a kristályokkal zárta el a világok közti kaput. - Itt egy kis szünetet tartok, majd ismét Atsui-ra nézek. - Épp ezért, mivel ezen hegység kutatója adta fel a megbízást, nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy a céhed mágusainak erejét kiszipolyozva akarja ismét megnyitni a dimenziókaput. És, ha egyszer Mefisto kiszabadul, az jóval veszélyesebb lesz rátok nézve, mint az, hogy kis sötét céhek vadásznak a társaidra... - Ezen a ponton tenyeremet az arcomra csapom, oly módon, hogy az alól csak jobb szemem látszódhasson ki, melynek vörös fénye, minden eddiginél élénkebben ragyog. - Érzed ezt Atsui... Most is itt van... ebben a teremben... és minket figyel...
Valamiért úgy érzem, ennek a helynek az energiája teljesen magával ragad. Fáradt testem vére szinte égni kezd, s újult pezsgéssel itatja át azt. Szemeim lángokba gyúlnak, vigyoromat pedig olyan szélesre húzom, amennyire csak arcom izmai engedik. Mámoros állapotomból Atsui hangja zökkent ki.
- Den? - Guggol le a tavacska elé.
- Hmm?
- Nézd mi van itt!
- Micsoda? - Kérdezek rá kíváncsian, hisz érdekel, mit vehetett észre a vízben, majd leereszkedek mellé. - Hol?
- Itt! - Feleli, majd érzem, ahogy a forrás jéghideg vize szétcsapódik felforrósodott arcomon, nem sokkal rá pedig Atsui tenyerének csapásával is megismerkedhetek. Meg kell mondjam, nem esett túl jól, azok után, hogy milyen túlvilági érzés ragadott magával.
- Ezt meg miért csináltad? - Vonom kérdőre, mint valami kisgyerek, akitől elvették vadonatúj játékát.
- Azért, hogy magadhoz térj. Teljesen elborult az agyad ettől a helytől. Jobb lesz, ha nem időzünk itt túl sokáig. - Feleli, majd felsegít a talajról.
Mély levegőt veszek, és rá kell jönnöm, valamelyest igaza van Atsui-nak. Testem lehűlésével azonosan a fejem is kezd kitisztulni, és hamar rájövök, hogy az itt mozgó energiák, már jóval rosszabb hatást gyakorolnak rám, mint amikor még csak a járatokban sétáltunk.
- Tehát? Most mit csinálunk?
- Azt hiszem igazad van, jobb lesz, ha most már elmegyünk innen. Az utat megjelölted idáig, így, ha szükséges bármikor idetalálhattok, és azt is tudod, mi áll a dolgok hátterében.
Azzal meg is indulnék a járat felé, melyet még Virgo vájt korábban, de lépteimnek hamar megálljt parancsol egy különös hangzavar, mely tökéletesen visszhangzik a jó akusztikájú teremben. Olyan ez, mintha valaki tapsolna...
Azonnal a hang forrásának irányába csapom fejem, s ki is szúrom hangulatfelelősünket, amint egy kiálló sziklalapon üldögélve ránk vigyorog.
- Gratulálok. Szépen összeraktad... bár, egy-két részleted hiányos, de nem rossz. - Zengi be kacagásával a lány a helységet, majd leugrik lesállásából.
- Nocsak, kit köszönhetünk köreinkben. Azt hittük meghaltál. - Vigyorgok rá.
- Sokkal inkább újjászülettem. - Közelít meg minket.
- Te ismered őt? - Kérdez rá Atsui.
- Ja... a neve Fabia. Fabia Arnser. Egykori céhtársam... de miután elvállalt egy megbízást, nyoma veszett, és hónapokig nem hallottunk felőle. Mindenki halottnak hitte. De ezek szerint él... és valami undormányra cserélte gyönyörű, és méltán rettegett szimbólumunk. - Mutatok a karján éktelenkedő skorpió jelre.
- Hát feltűnt? Tudod, elegem lett a Grimore Heart légköréből. Épp ezért is hagytam ott az egész hóbelevancot. Jelenleg egy vagyok, a Scorpion Venom két S-osztályú mágusa közül. Ezt a megbízást pedig mi már elvállaltuk... szóval hiába töröd magad.
- S-osztályú? Csak magadat teszed ezzel nevetségessé. Mégcsak a céhed nevét se hallottam ezelőtt sose... lefogadom, hogy a Grimore-ban még a mesteretek se ütné meg a középszintet. És te egy ilyen hulladékért ott hagytál minket... most pedig azon munkálkodsz, hogy kiszabadítsd azt a démont, amit maga Lord Zeref zárt el... szánalmas vagy.
- Cöh... pont ezért is hagytam ott a Grimore-t. Mindig csak "Lord Zeref, Lord Zeref"... az egész céhetek arra tette fel létét, hogy kiszabadítsatok egy őskövületet, ahelyett, hogy a jövőbe tekintenétek.
- Téves. Azért mentél el, mert nem tudtad elviselni, hogy egy ilyen elit céhben, te senki se vagy... beáltál a söpredék közé... gratulálok, sztár lettél a bolondok közt.
- Azt majd meglátjuk... - Rajzolódik ki szájára eszelős vigyora.
Hallom, ahogy Atsui felveszi mögöttem támadóállását, hogy lecsaphasson a lányra... mindazonáltal, bármennyire is fáradt vagyok, ezt nekem kell megoldanom.
- Majd én elintézem. - Tárom ki jobb karomat társam felé. - Atsui, adj valami fegyvert!
- Felőlem.. Ha ki akarod nyiratni magad, csak nyugodtan. – Vonja meg vállát. - Crystal Magic. – Tenyerében hamarosan alakot is ölt egy kristálykard, melynek színe leginkább a lány hajára emlékeztet. - Tessék. – Nyújtja át nekem a pengét.
Kissé kilihegem magam, ugyanakkor, vigyoromat megőrzöm, s testemmel valamelyest előredőlve rohamozom meg ellenfelem, miközben mindkét kezemmel rámarkolok pengémre.
- Ex-Quip: Magic Scythe! - Zeng füleimben a varázslat neve.
A következő dolog, amit homályos víziómmal felfogok, az kardomnak szilánkosra törése, valamint égető fájdalom, mely az egész felsőtestemen végighasít. Négykézlábra rogyva találom magam a talajon, miközben torkomból ismételten felszökik egy adag vér. Megpróbálok feltápászkodni, de ismerős kacagás csendül fel füleimben, majd újabb nyomást érzek a gyomromban... ezúttal talán egy rúgás lehetett. Pár métert arrébb csúszva, oldalamra érkezve állítja meg a testem egy, a talajból kiálló szikla, amikor is, fegyverek csattogása tölti meg a helységet... talán Atsui szállhatott harcba a lánnyal... nem tudom... még úgy-ahogy eszméletemnél vagyok, de képtelen vagyok felállni...


Az éjszaka egyszerre volt sötét és világos... én pedig egyszerre voltam boldog, és magányos.
Szülővárosom utcáit sejtelmes árnyak vonták leplük alá, miközben a Hold ezüstös kupolája, halovány fénybe borította a szunnyadó épületeket. Egy fiút leszámítva, már mindenki más nyugovóra tért. Ő azonban nem nyughatott, hisz a sors úgy rendelte, hogy aznap este tapasztalja meg élete első csodáját.
Izgatottan rótta a csendes utakat, mígnem elérkezett a település főterére, hol a márványból faragott szökőkút vize gyönyörűen szikrázott az ezernyi csillag fényétől, melyek apró gyémántokként díszelegtek az éjfekete égbolton.
A fiú, kissé még óvatlanul, ugyanakkor határozottan alkalmazta életében először azt a tárgyat, mely akkoriban legnagyobb értékének számított... egy, a szemnek gyönyörű, ezüstös ötvözetű csillagkulcsot. Szemkápráztató fényjáték vette kezdetét; ciánkék, ibolya és sárgás árnyalatok keveredésének színháza, melyek olyan képet alkottak a fiú elméjében, ami élete végéig beleitta magát emlékezetébe.
Ámulatát csak még inkább fokozta a fénykavalkád sűrűjéből előlépő, túlvilági teremtmény, melynek szépsége egy földi állatéhoz sem fogható. Létezése olyan ősi, akárcsak az univerzumé, külleme pedig olyan szemkápráztató, mint a csillagoké. A magasztos lény, tejfehér szőrzete büszkén oszlatta el maga körül az árnyakat, derekából kiálló szárnyai pedig azt az érzést keltették a fiúban, mintha csak egy mennybéli teremtmény szált le volna elé. Akkoriban még nem igazán tudta, hogy mi miért is történik, de egyvalamit biztosan tudott... ha a többi csillagszellem is ilyen gyönyörű, olyan mágussá akar majd válni, aki rengeteg ilyen barátra tehet szert.
Óvatosan a paripa sörényéhez emelte karját, amikor is furcsa érzés szaladt keresztül testén. Valaki a vállára helyezte kézfejét... a fiú szinte pánikszerűen fordult meg, hogy szemügyre vehesse, ki az, ki éjnek évadján így meglepi. Ám, a látványtól, mely elé tárult, még a vér is megfagyott ereiben... egy fekete kámzsa állt előtte, melynek csuklyája alól nem látszott más, csak a feneketlen sötétség. Riadtan hátralépett, miközben csillagszelleme, megijedve a történektől, elhagyta világát... a csodának vége szakadt, s nem maradt más a sötét téren csak ő... és maga a halál...

Tenyeremet rémülten az arcomra csapom, miközben hirtelen felülök fekvőhelyzetemből. Meg kell hagyni, furcsa egy álmot láttam... ennek a helynek az energiái még az emlékeimet is módosították látomásomban. Fogalmam sincs mennyi ideig nem voltam magamnál, de úgy tűnik Atsui - kinek lábai nyújtottak nyugvóhelyet a fejemnek- elaludlt közben. Kabátomat a nyakához terítem, majd kissé körbenézek a teremben. Olybá tűnik, hogy Fabia megszökött, hisz a holtteste nincs itt, mi pedig még élünk... ezek szerint Atsui legyőzte. Mindazonáltal, jobb lenne most már elmenni innen. Szerencsére, varázserőm egy része visszatért, legalábbis annyi mindenképp, hogy Pegasus-t megidézhessem.
Finoman megmozgatom a lány vállait, aki lassan fel is nyitja kék szempárját.
- Ideje lenne mennünk... - Közlöm vele halkan.
Atsui lassacskán feltápászkodik, majd mikor végleg kiszáll szemeiből az álom, elmagyarázza nekem, hogy mi is történt.
- A lány elfutott, bár nem mondhatnám, hogy ezen meglepődtem. – Veszi fel ismét kabátom. – Na jó kicsit többre számítottam azért egy volt Grimoire Heart tagtól. Talán mégse ti vagytok a legerősebb céh… – Kacsint rám, mire az én szívverésem azonnal extrém medrekbe sodródik.
Sose szerettem, ha céhünkre méltatlan emberek miatt vonják kétségbe erőnket. Ahogy Zancrow is mondogatni szokta, "a Grimore Heart-nek nincs szüksége hulladékokra".
- Amint te is láthattad, a lány vállán nem volt ott ez a jel... – Bökök rá céhes szimbólumomra. - Valamikor még ott volt, de hulladékká válva eldobta magától. Nem méltó a céhünk nevére. – Ezen a ponton felnézek, olyan büszkeséggel szemeimben, mintha csak dicső anyahajónk lebegne felettünk. - Mi vagyunk a legerősebbek. – Majd visszafordulok a lányhoz, és vigyorogva hozzáteszem. - Hogy ezt bebizonyítsam neked, halomra fogom ölni a céhét.
- Na persze.. – Nevet fel. - Nekem öléssel nem tudsz semmit bizonyítani, úgyhogy azt felejtsd el. ~ Pedig én komolyan gondoltam... hmph.
Bár, hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogyan bizonyíthatnék akkor Atsui-nak. Nálam az erő fogalma abban merül ki, hogy eltiprom azokat, akik az utamba állnak. Akárcsak a céhem is... épp ezért is tartozunk a mágiavilág legmeghatározóbb hatalmai közé.
~ Ha öléssel, mások legyőzésével nem bizonyíthatok, akkor hogyan? Furcsák ezek a legális céhek...
Mindazonáltal, gondolataimat félreteszem egy időre, hogy elhagyhassuk végre ezt a barlangot. Út közben Atsui még fényt is szolgáltat számunkra, mely különleges kardjából árad.
- Sajnálom a ruhád, de korábban nem jutott eszembe ez a megoldás.. - Kér tőlem elnézést.
- Ne aggódj, az ilyesmi nálam amúgy is fogyóeszköz. Virgo pedig bármikor hozhat nekem újakat... - Oszlatom el aggályait.
Bár, gondolom az ő céhükbe elég komoly véteknek számít, ha valaki kárt tesz a saját ruhájában.
Végül is, elérjük a tárna kijáratát, hol szemeink elé vakító fehérség tárul. A hegységet heves hóvihar fogja rideg, csapadékos fuvallatainak sodrásába, ami nem túl jó előjel a közelgő légitúránkra nézve.
Tüdőmet megtöltöm a jéghideg, ugyanakkor kellemesen friss levegővel, majd Pegasus kulcsa után nyúlok. Mindazonáltal, Atsui gyengéden visszafogja a karom, jelezvén, nem tart jó ötletnek egy újabb idézést.
- Nem lehet, hogy ez még egy kicsit korai?
- Ne aggódj, nem lesz baj. - Jelentem ki mosolyogva. - Pegasus kapuja, nyílj meg!
Kulcsom vonalában halvány fénnyaláb izzik fel, majd a sebes hópelyhek áramlásában, újféle szélmozgást kialakítva, szemeink elé tárul szárnyas paripám alakja.
- Itt hideg van... - Néz rám, menten hogy összeáll teste. - És különben is, ma már harmadszorra hívsz ebbe a világba. Fárasztó ez így...
- Háromszor? Ezek szerint nem aludhattunk túl sokat... - Motyogom alíg halhatóan.
- Bárhogy is, ilyen hóviharban felszállni... - Tekint a távolba Pegasus. - Ez túl veszélyes volna...
- Hidd el, még veszélyesebb, ha itt maradunk. Már hallom is a hegyi kecskék patáinak dobogását, ahogy felénk tartanak... - Vigyorgok rá sejtelmesen.
- Jó jó jó... - Kezd el pánikolni. - Szálljatok fel. - Fordítja meg testét.
Nekünk se kell több, hamar helyet foglalunk Pegasus hátán, aki egy eréjes szárnycsapás után elrugaszkodik a talajtól, és a hóvihar sűrűjébe veti magát.
Bár, eleinte igencsak kellemetlenül érint, hogy egy szakadt ingben kell átvészelnem a rideg áramlatokat, gondolataimba temetkezve hamar megfeledkezek a környezetről. Nem hagy nyugodni az álom, melyet nemrég láttam. ~ Vajon a jó utat járom, hogy elérhessem gyerekkori álmom? Hisz legkedvesebb csillagszellemem is azért lehet most az enyém, mert megöltem előző tulajdonosát, ki méltatlan volt hozzá. Ha ezen az ösvényen járok tovább, vajon még több ahhoz hasonló esetben lesz részem, vagy... ennek az útnak a végén csak a halál vár rám... ?
Gondolataimból Pegasus patáinak kopogása zökkent ki, miképp a közeli város, kikövezett járdáihoz érnek. Atsui-val egyetemben leszállunk csillagszellemem hátáról, majd visszaküldöm a már így is megviselt paripámat saját világába.
- Nos, mivel nehéz lenne megmagyarázni, honnan jutottam ilyen információk birtokába, így, ha már itt vagy, te fogsz nekem segíteni elintézni, hogy senki ne zaklathassa a társaimat. – Mosolyog rám a lány. – Ellenvetés?
- Semmi olyan, amiről tudnék. – Felelem neki vigyorogva.

/Tabu "Az evolució folytatódik - Tango betanítása!" című kalandja, a saját perspektívámból./

- Ne már, mesteeeeer… - Nyávogok, mint egy kiélt, fürdős örömlány, Hades cetlijére. – Miért pont én? Az ilyesfajta munka sokkal jobban menne egy újonchoz.. küldje mondjuk Lizy-t, másra ő úgyse jó. Az a csaj még egy tojást se tud felütni használati utasítás nélkül…
Nos igen… alapvetően nem épp az elmés megnyilvánulások közé sorolandó ellentmondani céhünk alapítójának. Ugyanakkor, én talán már élhetek ennyivel… itt vagyok egy jó ideje, és minden eddigi megbízásom hiba nélkül teljesítettem. ~ Na és tényleg semmi kedvem ehhez a rablósdihoz… gyilkológép vagyok, nem holmi zsebmetsző. És különben is, ma a tetőn akartam csövülni…
Persze az aggot ezúttal sem érdeklik a mellébeszélések, lelkemet fürkésző tekintetével minden másnál jobban kifejezi, miszerint igenis el kell vennem tőle azt a papirost. Lemondó sóhajtással lépek a trónus elé, majd mélabúsan, életkedvemtől megfosztva tanulmányozni kezdem a mesterem ujjai közt árválkodó cetli tartalmát.
- Értem… szóval szerezzem meg ennek a nőnek a nyakláncát, és hozzam ide… - Dadogom, mint valami óvodás a „jól betanult” verset, miközben tekintetem elfordítom. – De van egy bökkenő, mester. Nekem közel sem elég vastag a pénztárcám a hosenkai árakhoz…
- Amiatt ne fájjon a fejed. – Akaszt elő egy kisebb szütyőt, súlyos öltözékének mélyéből. – Ez a költőpénzed, belátásod szerint rendelkezhetsz vele. – Adja át nekem a gyémántokat.
- Tényleg? – Kerekednek ki szemeim. – Miért nem ezzel kezdte? – Húzzák széles vigyorra ajkaimat az örömhullámok.
Magam is meglepődök azon, milyen gyorsan a tetőn találom magam, talán még kisebb porfelhőt is keltettem cipőimnek nyomán.
- Pegasus kapuja, nyílj meg! – Szólítom röpképes bajtársam.
Csillagszellemem épphogy átlépi világunk határát, máris a hátára ugrom, s őrülten vihorászva előre mutatok.
- Ma nincs időm a lámaságodra! Lazulni fogok, te pedig gyorsan oda viszel, ahol mindezt meg is tehetem!
- Den, ne-
- Indulj, és egy hét szabit kapsz utána! Csak siess már, fürdőket akarok, masszázst, jó kajákat, szerencsejátékokat, és lenge öltözetű nőket!
Paripám igencsak kecsegtetőnek találhatta ajánlatom, hisz mire feleszmélek, mágikus léghajónk már nem tűnik többnek egy apró porszemnél, mely magatehetetlenül tovasodródik az égbolt királyságán.
Hosenkába érve a látvány teljesen magával ragad, pont olyan, mint amilyennek odafent hallottam. Külföldi, s belföldi egyaránt fellelheti itt képzelete játszóterének valamennyi vívmányát. Anyaföldünk mélyéről érkező termálvizekkel büszkélkedő fürdők; vásárlókat szirénekként csalogató kirakatok, és szalonok; valamint megannyi, különleges ételkölteménnyel ripacskodó étterem fogadja az ide érkezőket, mindezt szépen ívelt, keleties stílusú lakóházak ölelésében.
Bár a megbízásom részletező cetlim szerint, a nyaklánc tulajdonosa egy adott helyen dolgozik, én a biztonság kedvéért benézek az első utamba eső, impozáns épületbe is, hisz sose lehet tudni, talán számít az érkezésemre, és ott akar menedékre lelni előlem… amit én nem hagyhatok!
Könnyed léptekkel be is lépek a fürdő területére, mely, mint kiderül, nem csak a külcsínre ad. Márványlapokkal kirakott padló fogadja a vendégeket, minden egyes helységbe stílusosan kifaragott tölgyajtó enged belépést, míg a falak egyhangúságát, különböző festmények próbálják meg ellensúlyozni. Mindezek mellett a felszereltség sem utolsó, több szabásmintájú köpeny, kimonó, de még külön italos pult is igyekszik kielégíteni a kuncsaftok igényeit.
Jómagam részéről egy sötétkék köntöst öltök magamra, mely tökéletesen elfedi céhem címerét, valamint mellső zsebe kiváló tárolási lehetőséget biztosít kulcsaim számára.
Életvidáman meg is indulok az egyik melegvizű forrás felé, ám az első fordulónál hirtelen nyomást érzek a mellkasomon, majd hamarosan már a földön találom magam.
Dühtől vezérelve tekintek fel merénylőmre, kinek alakja hamar ki is rajzolódik előttem… bár ne tenné…
Egy ideig csak nézzük egymást, vörös szemeink éltető lángjai tépdesni kezdik a velük szinte teljesen azonos, skarlátos íriszeket.
- Már megint te... – Szólalunk meg végül, miközben én még kihasználom utolsó alkalmam, hogy betekintsek a lány törölközőjének leple alá… ennyi igazán kijár már nekem is, legalább egy jó emlékem legyen vele kapcsolatban. - Mit keresel te itt? – Szürcsöl bele zafíros árnyalatú italába.
- Mi az, hogy mit keresek itt? – Tápászkodok fel idegesen. – Először is, valami olyasmit kéne mondanod, hogy „Bocsánat, amiért fellöktelek, nem volt szándékos, csak hát béna vagyok, na meg vak, mint a hadirokkant vakond, nézd el nekem, kérlek…” – Sóhajtok fel. – De jó, ha már az illemet nem vágod, akkor had kérdezzem meg, nekem nem szabad itt lennem, vagy mi? Heeee?! – Hajolok bele kiötlött nyelvvel a képébe. – Sehol se láttam „Dennek belépni tilos!” feliratot. És igen, én is ki szeretnék kapcsolódni néha, tudod, nehéz az élet, ha a hozzád hasonló őrültek vadásznak a magamfajta szelíd lelkekre. Szóval felejtsd el Kukamumus, nem fogok veled szórakozni, jobb dolgom is van. – Pöccintem homlokon a lányt.
Mit sem törődve a sóbálvánnyá dermedt sárkányölővel, tovább folytatom utam, mígnem elérkezek egy ajtóhoz, mely mögött kellemes hő bújik meg.
Bár valami kissé nyugtalanít… lapján a „Fetish Fürdő” felirat található. ~ Az vajon mit jelent? Mindegy, tuti jó lesz… elvégre ez egy drága fürdő, mi baj történhetne? – Nyitok be nagy vidáman… bár ne tettem volna…
Az első dolog, amin megbotránkozok, az a… „zene”… legalábbis, a ricsaj, amit annak gúnyolnak, s idegméregként bénítja meg végtagjaimat… de akkor a látványról még nem is beszéltünk. A hőforrás körül egymást nyalják-falják a feszülős latexba öltözött vendégek, karjaikban bilincsekkel és korbácsokkal operálva… ez egy tipikus „Virgo paradicsom”, de… a középen éneklő alak mindent visz. Emberi szavakkal lehetetlen kifejezni, miféle beteg pszichopata is ő… talán ez a legális céhek legújabb fejlesztése, még nálunk is őrültebb egyénekkel akarnak kiirtani minket… elvégre, ahogy a mondás is tartja, „Tűz ellen, tűzzel”.
De ennek az egésznek az összhatása… a zene, a forró gőz, a pajzánkodó elmeroggyantak… érzem, ahogy a fejembe szál a vér, majd… kékes villanások veszik át vízióm helyét, arcom pedig a csempén landol.

Valamivel később, egy eleinte még élesen szikrázó szobában ébredek, puha környezetben, homlokomon kellemetlenül hideg, ámde hasznos borogatással.
Lassan ülőhelyzetbe kecmergem, majd tekintetem az ujjaim közé temetve, beszélni kezdek.
- Képzeld Virgo, tök fura álmom volt. A mester adott nekem egy rakás pénzt, amit szabadon elverhettem volna Hosenkában… De aztán egy fura helyen kötöttem ki, ahol azt énekelte egy csávó, hogy „Ohh you touch my tralala, My ding ding dong” – Próbálom utánozni az elhangzottakat. – Szörnyű volt… ja, és a legrosszabb, hogy már megint belefutottam abba az idegesítő – Fordulok a nyugvóhelyem mellett üldögélő irányába, ám annak kiléte, enyhén szólva is lesokkol. – Heeeeeeeeee?!
Olybá tűnik, valamivel igencsak felhúzhattam a lányt, hisz értetlen tekintetem, haragtól szikrázó szemekkel fogadja. ~ Franc, honnan kellett volna tudnom, hogy ő ül itt mellettem?
- Ideg...esítő? – Húzza száját különös vigyorra, miközben arca, vérvörös íriszeit leszámítva homályba vész, s átadja magát a bosszúvágynak. - Azt mondod, idegesítő vagyok?! – Rezzen meg szemöldöke, majd érzem, ahogy ökle lesújt rám.
Testem fájdalmasan süpped bele a matracba, ám az hamar kivet magából, hála gumis szerkezetének. ~ Játszhatjuk ezt így is… - Ragadom meg Tabu kezét, majd határozottan magamra rántom.
Gondolkodás nélkül egymásnak feszülünk, karjainkkal kitámasztva a másik vállát. Kissé különös, hiányos ruházatban végbemenő birkózás veszi kezdetét, hisz míg a lány testén csak egy szál törölköző van, engem egy köntös fed. Egy ideig kiegyenlített a küzdelem, ám ellenfelem, lábait kihasználva a magasba emel, amikor is különös „zenebona”… vagyis, sokkal inkább zaj csapja meg a füleimet… ~ Kétségtelen… csak ő képes ilyesmit hallgatni... hát már sose leszek biztonságban tőle? – Kezdek magamban pánikolni.
Félelmem hamarosan be is igazolódik, hisz a kulcsra zárt ajtót a már jól ismert, úszószemüveges alak tépi ki helyéről, miközben arcára önelégült vigyor telepszik.
- Hol van az a cukcsi kis fehérke, be akartam invitálni a pártinkbááá! – Néz körbe a szobában. - Már, nem minthá zavarni akarnék! – Szúr ki végül. - Fehérkee!
Testem, szinte magától mozogva szakad ki Tabu lábainak fogságából, s meg se áll, egy „jól védhető” pontig. Gondolkodás nélkül magam után rántom a lányt is, majd térdelőállásba, megfelelő pozícióba igazgatom, így homályba burkolva kilétem.
- Védj meg, védj meg, védj meg! – Suttogom neki, mire ő csak pislog párat.
- Á..át futott oda. – Mutat rá bizonytalanul a szomszédos szobára, ennek köszönhetően pedig a vendégünk távozik is, a bejárati ajtót visszaigazgatva a helyére. - Mi volt ez?
- Szerinted? Úgy tűnik, ez az őrült rámkattant... én meg csak nem nyírhatom ki egy nyilvános helyen, szóval valami mást kellett lépnem... – Dőlök hátra, egy nagy sóhaj kíséretében.
- Úgy, hogy engem használsz pajzsnak? Gyáva. – Kezd heccelni.
- Gyáva? Ó, bocsi, akkor legközelebb majd szénné sütöm inkább, ha meglátom, az biztos impozánsabb lesz a számodra... Mi a? – Rántom el a tekintetem, hisz, mint kiderül, egy macska próbálja áldozatul ejteni köntösöm megroncsolódott szálait. - Mit csinál ez a dög? Ó, hogy a bőr hűjjön a nyakadra! Jetblack Fi- - Gyújtanám ki, ám Tabu gyorsan kapcsol, s még időben rám veti magát.
- Hé! Ne bántsd Tango-t! Még pici, nem tud semmit az életről, hosszú tanulás vár rá, hosszú élet... – Szorít le a földre.
Ahogy a vállaimra nehezedő nyomást fokozatosan csökkenti, átgondolom az elhangzottakat. ~ Ezek szerint itt van velem szemben egy teljesen üres, személytelen tartály, amit kedvemre formálhatok. Végre lesz valaki, aki tovább viheti hihetetlenül menő életstílusom… és nem kell mást tennem, csak megtanítanom rá, hogy legyen olyan, mint ÉN… - Mosolyodok el, miközben a macskára nézek.
- Tanulás? Szóval még mit sem tud az élet nagy dolgairól, mi? Há... keresve se találhatna jobb tanárt, NÁLAM! – Vigyorgok magabiztosan a gyomromon trónoló lányra, mire ő felnevet.
- Hát a latex cuccos éneklős hapi is életképesebb nálad ilyen téren, szerintem.. – Mondja, hangját nem kevés gúnnyal átitatva.
- Ó, igen? Szerintem te meg igazán felvehetnél már végre valamit, mert mindent látok… - Mutatok vigyorogva a kebleire.
Tervem siker koronázza, hisz Tabu arcán, a szemeit idéző pír lesz úrrá, s azonnal eliszkol keresni pár ruhát.
- Csak te, és én… - Lépdelek vigyorogva a macska elé. – Na figyelj Tango, első szabály! – Guggolok le, szemeinek vonalába. – Mindig, minden körülmények közt menőnek kell lenned, érted? A szemeidnek lenézést, ridegséget, és önbizalmat kell sugározniuk… így mindenki erősnek fog vélni téged. Járj kimérten, ne úgy, mint akit hajtanak, de ne is úgy, mint akit bealtatóztak… a lépteidnek is magabiztosságot kell árasztaniuk. Gondolom sejted miért, nemde? Igaz is… tud már járni egyáltalán? – Ordítok végül a szekrény irányába.
Hála kiabálásomnak, Tabu hamarosan elő is lép a fürdőszobából, immáron hétköznapi, egy törölközőnél jóval többet elfedő öltözékben. Lábaihoz acélkék farmer simul, ezt pedig lengébb felsőjével kiegészítve, sikerül egy igencsak csinos összhatást elérnie… ~ Na nem mintha ezt akárcsak eszem ágában is volna elárulni neki.
- Megtisztelő, hogy felnézel rám. – Tekint le vigyorogva, miután elém lép. - Amúgy nem, nem tud járni. Még pici, és éretlen... a beszéd se megy neki. Akárhogy is próbálkozom, egyedül mindig kudarcba fullad a próbálkozás. Kaensho segítségével eljutottam már odáig, hogy tud pár szót - ami nem csak a vérengzésről, utálkozásról szól... S néha tud bukdácsolni. Ennyi. Meg lehet tanítani egyáltalán egy macskát járni, és beszélni? – Guggol le mellénk.
- Hát persze. - Felelem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, majd két lábra állítom a kandúrt. - Járjál!
Nagy reményeket sugárzó szemeket meresztek a macskára, még a nyelvem is kiszökik rendeltetésszerű helyéről, majd hagyom, had tegye meg első lépéseit a kisállat... Ám várakozásaim ellenére, mellső mancsainak elengedése után, Tango pár szempillantás alatt a földre kerül.
- Aha... – Tesz szemrehányást Tabu. - S most?
- Ez különös… - Tekintek le az összeesett kandúrra, miközben arcomra kiülnek az értetlenség nyomai. - Talán motiválnunk kéne a járásra. Elé rakunk valamit, amit kedvel, és meghagyjuk, hogy csak két lábon mehet érte, vagy... addig égetem, amíg meg nem tanul járni. - Kerekedik ki jobb szemem, így kontrasztot képezve élesen maradt, bal társával.
Ám nagyon olybá fest, a macsek gazdájának nem igazán nyerte el a tetszését felvetésem, hisz hamarosan, kellemetlenül nagy forróság lesz úrrá az orromon, miközben a parketta közeli látképe veszi át vízióm egészét.
- Remélem eltört az orrod, vagy vérzik, és nem a parketta reccsent. Így kell bánni a tahó, szadista arcokkal, mint Den. – Ossza meg a lány, bölcsességeit a macskájával, majd a nyakamnál fogva felhúz. - Látod, szerinte is hülyén nézel ki. – Jegyzi meg, hisz az a kis dög kikuncogott.
- Áúú... az orrom. - Törlök bele könyökömmel, véráztatta arcomba. - Kikérem magamnak, nem is nézek ki hülyén... a vér tök jól passzol a szemeimhez, ha nem tudnád. - Adok hangot sértődöttségemnek. - De legyen, ha nem díjazod az ötleteimet, akkor mond el te, szerinted mégis mi venné rá arra, hogy két lábra álljon végre? - Kérdésem egy ideig Tabuba rekeszti a szót.
- Hát... őő... – Szólal meg végül. - mondjuk, meg lehetne fogni a kezét, és járatni őt. Úgy megfogni, mint ahogy te tetted pár perce. – Veti fel.
- Vár, várj, várj! Most ugye nem azt akarod eljátszani, hogy te megfogod az egyik, én meg a másik mancsát, és sétálni kezdtük vele, mint valami fogyatékossal? - Emelem fel a hangom, így kifejezve az ötlettel járó, kínos pillanatoktól való félelmeimet.
- Nem, dehogyis, akkor túlságosan törődőnek tűnnél, te viszont inkább vagy nem törődöm. – Reagálja le közömbösen, majd szabályosan ledobja magát a közeli ágyra. - Szóval, ha már itt tartunk, én álmos vagyok, te meg kialudtad magad, amíg ápoltalak. – Utolsó szava megnyomásával, tisztán felidézi bennem a közelmúlt ezen eseményét. - Szóval nehéz szívvel, de rád bízom Tango-t. Jó éjt. – Nem kis meglepődésemre, mondatára alig fél perccel, már álomba is zuhan…
- Ez most vicc, ugye? – Kérdezek rá frusztráltan, majd az ágy mellé sétálok. – Te hülye vagy?! Drága, ha nem esett volna eddig le, én egy sötét céh, illegális, körözött mágusa vagyok! Mindent összevetve már körülbelül száz embert nyírtam ki, erre te képes vagy csak így elaludni tőlem pár méterre, rám hagyva ezt a dögöt? Magadnál vagy te?! Honnan tudod, hogy nem szúrlak le álmodban, miután felgyújtom a kis bolhazsákot?! – Hadarom ingerülten, de a lány mit sem reagál…
Mindeközben Tango csak értetlen szemeket mereszt rám, gazdájához híven, ő se veszi túl komolyan a helyzetét.
- Rendben… - Vigyorgok a macskára, miközben alkarjaim körül lángra lobbantom az oxigént. – Ti akartátok… most megmutatom, milyen rossz vagyok…

Fél perccel később

- Francba már… jobban ki kell húznod magad. – Mormogom, s megpróbálom magasabbra emelni a kisállat mellső végtagjait, majd nekivágunk egy újabb körnek a szobán belül.
És ez így megy órákon keresztül… de nem számít, meddig gyakoroljuk, Tango képtelen két lábon maradni. Pedig biztos vagyok benne, hogy már csak az akarat hiányzik belőle. Már jól tudja, hogyan tehetné meg az első, önálló lépteit, egyszerűen csak nem fűlik hozzá a foga.
- Te nem is igazán akarsz két lábra állni, mi? – Pillantok rá. – Gyere, beszélnünk kell…
Bár Tabu szekrénye borzalmasabbnál borzalmasabb ruhákat rejt ajtajai közt, végül is sikerül egy fekete kimonónál megállapodnom, melyben, Tangóval a vállamon, már elhagyhatom a fürdőt.
Odakint az utcai lámpák halovány fényei teszik sejtelmesebbé a sötétséget, még maga a főtér is nagy szerepet enged a csillagok ezüstös palástjának.
- Na figyelj Tango… - Teszem le magam elé a kandúrt. – Tudom, hogy most azt gondolod „Minek álljak két lábra, mikor négy mancson sokkal kényelmesebb az élet”. – Guggolok le, tekintetének vonalába. – De a válasz egyértelmű, és végig ott lebegett az orrod előtt… azért kell megtanulnod járni, mert ő számít rád. Te talán nem érzed át a fontosságát, hisz a születésed pillanatától melletted volt, de… ha valaki hisz benned, számít rád, és várja, hogy visszatérj hozzá… az egy csodálatos dolog. Épp ezért nem hagyhatod cserben ezt az illetőt, sőt… ezért cserébe, neked kell majd megvédened őt. A jó céhekben azt tanítják, hogy minden rászorulót meg kell védeni… de ez hülyeség. Te csak azzal törődj, hogy a számodra legfontosabb személynek sose essen bántódása… a többiekkel meg majd foglalkozik valaki más. Nem tudod megváltani a világot, és nem is szabad ilyen baromságokon törni a fejed. Hisz, legyünk őszinték… ha meghal, egy ártatlan, akit sose ismertél, az nem okozhat különösebb fájdalmat… de, ha ő elhagy téged, az minden másnál jobban fog fájni a számodra.
Mondandómra Tango eleinte csak értetlenül pislog, majd apró mancsával rám mutat.
- Hogy én? Nem, macsek, rossz lóra tettél… - Vigyorodok el. – Rám senki se számít, és számomra nincs is olyan ember, akit különösebben meg szeretnék védeni. Tudod, én már elveszítettem azokat, akik hittek bennem… és soha többé nem szeretném átélni azt a fájdalmat, ami akkor mardosta a lelkemet. Épp ezért, nem engedek senkit se közel magamhoz. Hisz a szeretet az az érzés, amiből a legtöbb fájdalom születik… ha egy számodra kedves személyhez valaki más közeledik, az féltékenységet vonhat maga után… ha ezt a személyt valaki bántja, az mélyről jövő bosszúvágyat lobbanthat lángra… ha pedig ez a személy elárul… akkor fogod megérezni azt a színtiszta gyűlöletet, ami futótűzként fogja felemészteni minden más érzelmed. – Kissé elhallgatok, majd hirtelen beletúrok a kisállat bundájába. – Persze, ez csak az én felfogásom. Attól mert én senkihez se akarok közel kerülni, te még kialakíthatsz ilyesfajta kapcsolatokat… sőt, egy ilyet már magad mögött is tudhatsz. Most pedig gyere, ne hagyd cserben a gazdid. – Tárom ki a tenyereimet.
A kandúr egy ideig hezitál, de aztán két lábra állva, megteszi első, bizonytalan, de immár teljesen önállónak minősülő lépteit.
- Remek. – Emelem vigyorogva a vállamra. – Most pedig jutalomként kapsz tőlem pár ruhát.
Egy közeli kirakat üvegét berúgva igencsak nagy lármát csapok a riasztórendszerrel, ám azt egy csettintésnyi lángcsóva is sikeresen kiégeti.
- Most mi van? A lopással semmi baj sincs… a kereskedők is ugyanúgy meg akarnak lopni minket, ezekkel a röhejes árakkal. Ha valami megtetszik, hát vedd el… erről szól a szabadság. – Magyarázom a nyakamnál nyávogó macseknak.

A Nap sugarai már jócskán narancsos árnyalatba öltöztetik Hosenka utcáit, mikor Tabu szobaajtaját berúgva, felriasztom a lányt.
Homályos víziójából gyors félreugorva elérem, hogy csakis Tangora figyeljen, aki két lábon állva várja őt a bejáratnál… persze, nem akárhogy. Kis testéhez lakozott bőrkabát feszül, míg arcát hasonló színű napszemüveg díszíti… én pedig, a hatás kedvéért bekapcsolok mágikus zenelejátszómon egy ide illő számot, miközben lángra lobbantom a kisállat mögötti teret, így detonációhoz emlékeztető hatást keltve.
- Bemutatom az új macskád… - Lépdelek végül a kandúr mögé, arcomon széles vigyorral.
Tabu eleinte csak nagy szemeket meresztve méreget minket, majd a látottak hatására, eszméletétől megfosztva visszaborul matracára.
Mélyről jövő sóhajtással adok hangot az elkövetkezendőekhez fűzött ellenszenvemnek, de végül is az ágya mellé sétálva, megnézem, mi lehet a baja… amikor is hirtelen kőkemény csattanás rázza meg a homlokom. ~ Franc, tudtam, hogy ez rossz ötlet…
- Új szintre fejlesztetted a hülyeségedet, gratulálok. – Nyögi, miután sikeresen lefejelt, majd kikecmereg nyugvóhelye kényelméből.
Egykedvűen szemléli a macskája öltözetét, ám amikor az, a szeme láttára elkezdi gyakorolni bizonytalan lépteit, egy villámcsapásra megváltozik a hozzáállása.
- Azta! Szuper vagy! – Ugrik a nyakamba, hevesen ölelgetve. - Hogy csináltad?
- Ugyan, kérlek, semmiség volt. – Vigyorodok el, miután magamhoz térek meglepettségemből. - Meglátta, hogy én milyen menő vagyok, miközben sétálok, és ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy utánozzon.
- Hát persze, más nem is jöhetett szóba... – Mosolyodik el. - De tudod mi jön most? – Ragyognak fel íriszei.
- Hát... ööö... – Merülök el gondolataimban. - Császárrá koronáztok?
- Nem, annál is jobb! Beszéd. Pontosabban, hogy ő beszéljen...

- Beszéd? Nem lenne az még kissé korai? Úgy értem, épp csak most tanult meg járni. Szerintem először a lépteit kellene stabilizálnunk… - Vetem fel, kissé bizonytalanul.
- Jól van.. őő.. stabilizálhatjuk, valami egyszerű és szórakoztató dologgal.. például? – Pislog nagyokat.
- Ez egyszerű… - Rajzolódik ki az a vigyorom, melyről sok ember elmondhatja már az alvilágban, hogy ezt látta életében utoljára. – Megtanítom táncolni…
- Táncolni..? – Huppan vissza ágyára. - Jó neked, hogy ilyen művelt vagy. Az én tehetségem kihal a keringőnél.
- Nos, akkor te máris műveltebb vagy. Én még sose táncoltam senkivel se. De ez nem gátolhat meg abban, hogy ezt a macsekot megtanítsam rá. - Lépdelek Tango mellé.
Tabu a kijelentésemre felnevet, majd a jobb rálátás érdekében, nekitámaszkodik a nyughelye mellett húzódó falnak.
- Hogy tervezed, mondd? - Mosolygok ránk. - Csak, valami értelmes zenére tanítsd, kérlek.
- Improvizálni fogok. És ne aggódj, ez a szám tökéletesen illeni fog ehhez az alkalomhoz... - Kezdek válogatni a zenék közt.
- Okés, akkor hajrá. – Adja ki a végszót.
- Rendben, Tango. – Guggolok a kandúr mögé, s megragadom mancsait. – Érezd a ritmust… - Indítom el a kiválasztott számot.
Eleinte megpróbálom az ütemre mozgatni a cicust, de az idő múltával egyre inkább kievezünk annak medréből, majd mikor már teljesen magával ragad a zene hangulata, egyfajta karaoke tánccá fajul a helyzet.
- She’ll make you take your clothes off and go dancing in the rain! She’ll make you live her crazy life, but she’ll take away your pain! Like a bullet to your brain! Livin la vida loca… - Éneklem átszellemülten.
Lelkesedésem egészen a szám lejártáig tart, ám annak végeszakadtával kénytelen vagyok lehiggadni, miközben Tango, kissé fáradtan a földre huppan.
- Oké, akkor most én jövök zene ügyileg. – Kapja el Tabu a lejátszóm.
Az általa kiválasztott szám se hazudtolja meg önmagát, ritmusával hamar a hatalmába kerít… de nem csak engem. Rövid időn belül a lány is átadja magát az ütemek csábításának, majd hárman, a külvilágot kizárva, felszabadult táncba kezdünk.
- I say disco, you say party, disco disco, party party... – Ordítjuk a szöveget, hangunkkal bezengve a fürdőt.
Persze, bódulatunk nem tarthat örökké, hisz nem mi vagyunk az egyetlen vendégek ezen a helyen.
Rövidesen dörömbölés rázza meg szobánk ajtaját, majd miután az egy fájdalmas reccsenéssel kiszakad helyéről, a már jól ismert… „férfi” csatlakozik köreinkhez, ujjai közt egy különös szerszámot szorongatva.
- Jájj drágáim, hállom párty-t csáptátok. Na de nem szeretnék én se kimárádni, ha nem problémá. El is hoztám a barátom is, hogy még jobb legyen a buli… úgy hívom, anál intruder 2000. – Villantja fel a holmit.
Szavai szinte a lelkembe vésik magukat… ez beteg… futnunk kell!
- Jetblack Fire Ball! – Hajítom irányába egy lángtöltetem, ám ő félreugrik.
- Ná de drágám, nem tudtám, hogy ennyire tüzes vágy… - Reagálja le.
- Franc! Menekülnünk kell! – Ragadom meg Tabu karját, aki mindeközben vállára emelte Tangot.
Fejvesztve rohanok ki a szobából, majd a folyosóra kiérve, szabad kezemmel félrelököm az utunkba állókat. Őrült módjára rúgom ki a főbejáratot, s miután megbizonyosodok biztonságunkról, lihegve elengedem a lány kezét.
- Azt hiszem leráztuk… - Jelentem ki zihálva, ám ugyanakkor elhamarkodottan…
- Kicsi, s pajkos még őkelme: bele is ült az ölembe. Onnan nézte, mit csinálok: eszem, iszom, majd felállok. A fürdőbe besétálok, s a szappannak… - Szűrődik ki a dalocska.
Gondolkodás nélkül továbbrohanunk, a mostanra már napsütötte utcák oltalmába, hol minden oldalról emberek tömegei segítik rejtőzködésünk. Mindazonáltal Tabut egy idő után sikerül szem elől tévesztenem, hisz gyorsabb futó is nálam, továbbá, én a kelletténél többször tekintettem hátra…
Kissé elveszetten forgatom a fejem a nemtörődöm emberáradatban, de már sehol se látom a lányt, kinek a vállán egy macska pihen.
~ Franc… totál lemaradtam… de talán jobb is így. Ideje volna a küldetésemmel is törődnöm. – Hallatok egy lemondó sóhajtást, majd a tömegből kikecmeregve, újfent nekivágok Hosenka utcáinak.
Zsebre tett karokkal cammogok előre, miközben unottan, szinte már ingerülten rúgom félre az utamba kerülő kavicsokat, és elhajigált üdítős dobozokat. Mi sem világosabb annál, hogy nem örülök, amiért ezt történt… bár fogalmam sincs, miért van ez így. ~ Hisz inkább örülnöm kellene… mikor először összefutottunk, egyikünk se repesett a másiknak, érthető okokból. Inkább felszabadultnak kéne lennem, amiért végre megszabadultam tőle, meg attól a hülye macskától… de az nem egy hülye macska… neve is van… Tango… ááááh! – Túrok bele a hajamba. ~ Franc, totál összezavar. Ezért gyűlölöm ezt az egészet… magam se tudom, mit akarok már.
Gondolataimból a vállamon végigszaladó nyomás szakít ki, majd mire feleszmélek, már egy emberektől nyüzsgő, elsötétített bárban találom magam; az engem berántó személy pedig nem más, mint…
- Tabu? – Nézek rá meglepetten.
- Miért, kit hittél? Tudnád, mit össze nem kerestelek téged! – Ajánlja elégedetten az égnek karjait, ám hirtelen kontraszthoz nyúlva, közömbösen folytatja. - Na nem, mintha érdekelt volna, hová keveredtél. Ne hitegesd magad ilyen hiú dolgokkal...
- Cöh, és szerinted engem hol érdekelt, keresel-e, vagy sem... – Fordítom el érdektelen tekintetem. - Egyébként, mi ez a hely?
- Eeez.. egy karaoke bar. Miközben erre jártam, jutottam be ide. Pár "jóakaró" segítségével.. – Vonja meg vállát. - Amúgy meg, mi volt ez a gondolkozó arc, amit kinn vágtál? Rossz nézni, hogy olyan dolgot csinálsz, mint amit nem szoktál... gondolkodni... – Kezdi szokásos csipkelődését. ~ Na nem mintha szándékomban állna elárulni neki az igazat… az kéne még.
- Pedig igenis szoktam gondolkodni... de mindegy is, higgy, amit akarsz... – Térek ki a válasz elől. - Mit is csinálnak az emberek ezen a helyen? Nem vagyok túl jártas errefelé...
- Nem válaszoltál a kérdésemre, de mindegy is... – Sóhajt fel, beletörődése zálogául. - De komolyan nem tudod, mit szoktak csinálni egy karaoke bárban? – Csodálkozik, mire én zavartan megrázom a fejem… ténylegesen idegenek számomra az ehhez hasonló kikapcsolódási formák. - Azta! Nem baj, még én se voltam ilyen helyen, igazából. Sose volt elég pénzem, meg utazótársam... de most, megmutatom, mi is az a karaoke. Mint látod, emberek énekelnek, egy általuk kiválasztott dalt, általában versenyszerűen. Gondolom, így benne vagy. – Magyarázza vigyorogva.
- Nos, igen... azt hiszem, benne vagyok. Bár még sose énekeltem ennyi ember előtt. - Nézek végig a tömegen. - Mikor jövünk mi?
- Hogy mikor jövünk... – Kezd bele, ám folytatása színteréül már a tettek mezejét választja.
Csuklómat megragadva maga után vonszol, majd miután elérkezünk egy fura külsejű géphez, tekintetével elhessegeti az ott mélázó vendégeket.
- Most. Válassz! – Mutat önelégülten a számlistára.
- Látom, nem húzod az időt... - Nézek végig bizonytalanul a választékon. - Valami duett kellene... ötlet?
- Óó őő.. úú... – Merül bele a lehetőségek tengerébe, hevesen koncentrálva. - Hát.. játsszuk először a legelsőt. Oké? – Tekint rám kérdően.
- Rendben… bár ne várj túl sokat tőlem… - Bökök rá a kiszemelt számra, egy ráhangoló levegővétel után. - Im at war with the world and they... Try to pull me into the dark... I struggle to find my faith... As Im slippin from your arms… - Kezdek bele a saját részembe.
- Its getting harder to stay awake. And my strength is fading fast. You breathe into me at last… - Kapcsolódik be Tabu.
Végül is, majd 4 percnyi éneklés után kijelenthető, miszerint nem is vagyunk olyan rosszak… még a nézelődők sem adtak hangot esetleges nemtetszésüknek.
- Ez egész jó volt… - Adok hangot elégedettségemnek-
- Akkor toljunk még egyet! – Kapna vehemensen a géphez a lány, ám egy megközelítőleg két és fél méteres hústorony nem ossza lelkesedését.
- Lejárt a körötök, most én jövök. – Akadékoskodik vizenyős hangján, miközben rámarkol Tabu csuklójára.
Már épp unottan a lángjaimhoz folyamodnék, amikor a lány szabad keze, szabályosan belefúrja magát a férfi gyomrába. Arca menten eltorzul a fájdalomtól, s miután a szájába felgyülemlett nyálát útjára engedi, a teste ágyúgolyóként szeli végig az épületet, annak falába beleépülve. ~ Nos igen… tőle mit is vár az ember…
- Mint mondtam, jöhet a következő. – Fordul meg, mintha mi sem történt volna.
- Ezek után hülyeség lenne ellenkezni… - Indítom el a soron jövő duettet. - I'm just a step away. I'm just a breath away. Losing my faith today... – Nyitom meg a számot.
- Falling off the edge today… - Lép be partnerem.
Az előző előadásunk mércéjéhez mérten, ez a darab is jól megy hozzánk… persze, néha kiesünk az ütemből, és eltévesztünk egy-két hangot, de összeségében jól visszaadjuk a dalt… legalábbis szerintem.
- Ez tényleg jó móka. – Vigyorodok el. – Bár eléggé kiszáradtam…
- Hát.. igen, az én számban is megszűnt létezni a nedvesség, ne félj. – Vonja meg vállát, egyetértése jeléül. - De legalább kiénekeltük magunkat, egy ideig legalábbis. S ha jól láttam, Tango is egész jól szórakozott.. – Pillantana macskájára, akinek azonban nyoma veszett… - Látod valahol ezt a macskát, vagy rá is rátört az eltűnök roham...? – Kezd el pánikolni, s arcára egyre inkább kiülnek a kétségbeesés jelei…
- Eltűnt Tango? – Kapkodom lázasan a fejem, de én se látom őt sehol sem. - Nem lehet, hogy az ütésednél leszállt rólad véletlen?
A helyzet tényleg nem túl rózsás… egy ilyen zsúfolt helyen bárhol lehet, bárki magával vihette, amíg mi a ritmusba feledkeztünk.
- Nem tudom.. nagyon el voltam merülve az éneklésben, mindenben, ki tudja mikor és mi történt vele... – Kerül a sírógörcs határára. - Valaki.. fekete ruhás.. viszi, azt hiszem.. – Próbálná magyarázni, de valamennyi szavát visszanyeli, hála a kétségbeesésnek, mely egyre inkább eluralkodik rajta.
Nos igen… ez tipikusan egy olyan helyzet, amiben még szinte sose volt részem, és fogalmam sincs, mit is kéne tennem… nem vagyok hozzászokva a lányok megnyugtatásához… bár, talán biztonságérzetet kellene nyújtanom a számára, ha jól sejtem…
- Ööö... izééé... ne aggódj, megtaláljuk. – Keresem a szavakat, miközben bizonytalanul megpaskolom a kobakját… - Tangónak is van varázsereje, így ő majd könnyen rátalál. – Csatolom le egy ezüstkulcsom. - Egyszarvú kapuja, nyílj meg! – Tárom fel a túlvilági kaput.
- Oké.. hiszek benned, meg a csillagszellemeidben. – Veti belénk bizalmát.
Nem is kell sokat várnunk, míg az apró teremtés előszökdécsel a megidézésével járó fényjátékból, s elszántam felém bólint.
- Bízol bennem...? Ilyennel se vádolnak túl sűrűn... – Mosolyodok el halványan. - Rendben, Monoceros, egy narancssárga macskát keresünk, aki varázserővel bír. Megtalálod, ugye? – Térdelek le mellé, miközben végigsimítom a buksiját.
- Uhm.. és akkor most ő.. meg fogja találni, igaz? – Néz végig rajtam, majd a csillagszellememen.
- Persze. - Vigyorodik el, így lelket öntve belé. - A csillagszellemek nagyon érzékenyek a mágikus erőre. Felfoghatod őt egy apró kis radarként, aki kiszűr mindenféle energiát a közelben.
- Oké, akkor.. mehetnénk utána. – Veti fel az ötletet, mire én rábólintok.
Meg is kezdjük hát a hajtóvadászatot, s Monoceros lépteit követve, egy igencsak gyorsan váltakozó útvonalon akadunk nyomra. Persze, menet közben néhol fel kell lobbantanom egy-két lángot, a gyorsabb haladás érdekében, de hát áldozat nélkül, nincs győzelem.
Végül is, odakint, a már ismételten beszürkült város leple alatt megpillantjuk Tangot, egy sötét alak szorításában. Természetesen, a macskarabló kilétére is hamar fény derül…
- Óóó, édeskéim! Hát láttam, hogy párty volt! És nem hívtátok! – Vájja belém magát sarki jégként a hangja.
Érzem, ahogy elhagy az erőm, s öntudatlanul, életkedvemet vesztve térdre rogyok… nyakam előre dől, vízióm pedig apró kis villanások roncsolják szét.
- Nem hiszem, hogy most kéne ezt csinálni.. – Hallom Tabu hangját, de mindhiába… a forróság, mely méregként bénít meg, teljesen a hatalmába kerít, szabályosan kiver a víz… a külvilág megszűnik létezni számomra.
A következő dolog, amit érzékelek, az a szél kellemes süvítése… mintha valaki húzna maga után… mire teljesen kitisztul közérzetem, ismét egy szobában találom magam, oldalamon a szőke lánnyal, s macskájával.
- Hallod... néha közreműködhetnél, vagy lehetnél aktívabb, ha valaki rád pályázik, és ez neked nem tetszik. – Tesz szemrehányást, ám mire felelhetnék neki, Tango két lábra állva felküszködi magát az ágy támlájára, s magára vonja mindkettőnk figyelmét.
- Ti hülyék vagytok. – Jelenti ki, kerekre duzzasztva mind Tabu, mind saját szemeimet.
- Miért is? – Térek magamhoz a meglepettségből.
- Nem, te nem csak hülye vagy, várjál. Béna is..
- Franc... ennek a macskának nem túl hízelgő a szókincse. Bővítenünk kéne... – Vetem fel, látva a kandúr stílusát.
- Aha.. bővíthetjük. – Fűzi hozzá a lány, nem túl sok érzelmet tükröző hangjával.
- Rendben. Akkor mutassuk meg ennek a macskának, hogyan beszélnek az igazán laza arcok... utána persze egy kis műveltségre is nevelhetjük, pár szerepjátékkal.
- Nos.. benne vagyok!
- Akkor menjünk… verjünk be pár arcot… csak előtte átöltözök. – Hasít végig rajtam a felismerés, miszerint egy szál kimonóban nem volna túl szerencsés az éjszakai utcákat járni.
Pár percnyi keresgélés után sikerül is olyan ruhákat találnom, melyekben már nekivághatok egy efféle útnak. Acélkék farmerom egy éjfekete pulcsival egészítettem ki, amiken a vörös szegélyek szép összhatást váltanak ki.
Így már mi sem tántoríthat el minket attól, hogy bevezessük Tangót az utca kegyetlen valóságába. Egymás mellett haladva, vigyorogva lépünk be az egyik sikátorba, ahol pontosan az fogad minket, amire számítottunk.
Néhány átszellemült srác félkörben üldögél egy magnó körül, melynek zenéje igazi éltető áriaként hat egész létükre.
- Azt ugye kerázzátok, hogy ez itt magánterület? – Pattan fel az egyik kishuszár.
- Nem akarom megkérdőjelezni nevelési szokásaidat, de biztos ez a helyes módja Tango tanításának? – Ropogtatom meg vigyorogva az ujjperceimet.
- Tökéletes nevelési módszer. Hiába, az én "fiam"...
- Ahogy akarod. – Rántok rá a gyerek fejére, s egyenesen a térdembe húzom azt.
Társai menten nekünk ugranak, ám van egy olyan érzésem, miszerint még az az egy járt a legjobban, akit én kaptam el…
Valamiféle harci pózt vehetett fel, vagy nem is tudom… mindenesetre én csak vállat vonva belekapaszkodtam a koponyájába, s belesodortam azt a falba.
- Hú… látom benned aztán elég sok elfojtott agresszió lapul meg. – Vigyorgok Tabura, aki kiütötte a maradék három srácot. – De jót is tesz ez néha… - Nyújtózkodik ki elégedetten.

- Ja. De hallod... ebben a nagy "megerőltetésben" nagyon megéheztem. Meg a karaoke óta nem is ittunk... ez így nem mehet tovább! – Nyújtóztatja ki karjait a lány.
- Éhes vagy? – Fordulok felé. - Rendben, elnézhetünk egy közeli étterembe.
- Éhes hát. – Adja tudtomra vállat vonva.
Tabu és a kandúr tüstént maguk mögött is hagyják a sikátort, s annak sejtelmes sötétségét, míg én zsebekbe rejtett karokkal, gondolataimba temetkezve követem őket. ~ Ez a helyzet egyre különösebb. Hades mester mindig azt mondta, csak erőre van szükségem… barátokra nem. De mégis, olyan kellemes érzés tölt el… azt hiszem, tényleg jól érzem magam. Olyan ritka felszabadultság ez, mint ami oly sokaknak, nap, mint nap megadatik… de vajon szabadna így éreznem? Nem tudom…
- Én is éhes vagyok. – Szakít ki elmélkedésemből Tango. - Siessünk.
A szürkés árnyak birodalmából kiérve, az éjjeli lámpák világába vezet utunk, melynek utcáit a fénylakrimák, s az égbolt gyémántjainak együttes ragyogása világítja be, megannyi árnyalatba öltöztetve azt. Az ablaküvegeken apró szikrák lejtenek lassú keringőt, míg a közeli szökőkúton aláhulló vízfüggönyt ezernyi csillag szilánkja vonja ezüstös palást alá. A macskaköves utakat mostanra már vajmi kevés ember lábbelije bírja koppanásra, csak néhány fiatal párocska járja még ilyenkor is a fürdők városát.
Kisvártatva a mi csapatunk is megérkezik kívánt állomására, egy elegánsnak tetsző étterem, szemnek imponáló bejáratához.
Az épület falai közt asztalok szépen rendezett armadája bontakozik ki szemeink vonalában, ízléses terítőiken gyertyák szolgáltatják a hangulatos világítást, míg a plafonon, egy arról lelógó, sokágú kristálycsillár hivatott hasonló szerepet ellátni.
Miután sikerül egy üres asztalnál megállapodnunk, társam késlekedés nélkül górcső alá is veszi az étlapot, mely nem kis kínálatot vonultat fel számára. Míg ezt teszi, egy jól öltözött pincér is eltalál hozzánk, ujjai közt szorongatott golyóstollával készen arra, hogy felvegye a lány rendelését.
- Akkor legyen... homár, sültcsirke... na jó, minden hús a lapról, illetve körítésnek jöhet saláta, paradicsom, sajt, ilyenek. Tudja ön a dolgát, biztosan. – Húzza mosolyra ajkait Tabu, nem kis meglepettséget keltve bennem… hihetetlen étvágya lehet… - Te mit kérsz? – Fordul felém.
- Egy adag rizst kérnék szépen, sült bordával. Meg.. valami desszertet. – Adom bizonytalanul a jól fésült férfi tudtára, az étlap különösebb tanulmányozása nélkül.
Rendelésem hallatán a lány igencsak különös szemeket mereszt rám, mintha furcsállná, amiért én képtelen vagyok egy egész családi vacsorának megfelelő étket elfogyasztani. ~ Bele se merek gondolni, miképp fogja elpusztítani a kajáját…
Félelmeim azonban beigazolódnak, hisz a különböző fogások megérkeztével, Tabu sarokba szorított fenevad módjára veti rá magát a kínálatra. Az ízeket nem is igazán érezheti, úgy eszik, mintha valakivel versenyeznie kellene minden egyes falatért.
Bár eleinte megpróbálom figyelmen kívül hagyni a viselkedését, vacsorámnak alig vagyok képes a negyedét elfogyasztani, mielőtt étvágyam vesztve, társam elé tolnám a saját tányérjaimat is. Ő persze motyog valamit, s bár szavait képtelen vagyok kivenni, nem zavartatom magam különösebben. ~ Talán megköszönte, de az is lehet, hogy lehurrogott, amiért még ennyit se vagyok képes megenni.
- Mondtam már párszor, hogy ne beszélj teli szájjal. – Sóhajtok az irányába, majd italom kortyolgatva végignézem, miként nyom nélkül bekebelezi több emberre való adagját.
Persze, mindezek után a pincér is visszatér asztalunkhoz, mikor is Tabu felém pislogó szemei tökéletesen tudtomra adják, miszerint ő tőlem várja el a vacsora finanszírozását. Más lehetőség híján, ismét a mesteremtől kapott erszényhez nyúlok, melynek tartalmából ki is fizetem számlánkat.
- Ez nagyon jól esett. – Nyújtózik ki elégedetten a lány, arcára széles mosolyt öltve. – És most merre menjünk?
- Nem is tudom… - Merengek el kissé. – Talán megmutathatnám Tangónak még a csillagképeket is, hisz most tökéletes rálátás nyílik mindnyájukra, a városon kívülről. Na meg, a történeteikből még tanulhatna is valamicskét. – Vetem fel ötletem. – Ha pedig odafele menet belebotlunk még egy-két utcai bandába… nos, annyi baj legyen. – Vigyorodok el végül.
- Ám legyen, ez nem is rossz ötlet. – Venné szárnyai oltalma alá a kis macskát, ám ő ezzel ellentétes szándékát kifejezvén, önállóan veszi célba a kijáratot. - Nos, akkor.. menjünk utána. – Veti fel Tabu, mire mindketten a kandúr nyomába eredünk, s lépteinek vonalán ki is jutunk a közeli térre, melyet az utcai lámpák félhomálya dominál.
Bár sejtésem szerint Tango sem ismeri túl áthatóan ezt a várost, mégis magabiztosan, ellenvetést nem tűrően halad előttünk, így behatárolva utunkat. ~ Pont, ahogy tanítottam neki. – Húzódnak ajkaim halvány vigyorra, hisz valamelyest büszkeséggel töltenek el, önbizalmat árasztó léptei.
A kikövezett utak halkan kopogó refrénnel fognyak lábaink nyomán, s az épületek zsúfolta utcák is ritkábbá válnak, miként egyre közelebb érünk a település határához. Az est csendes, mindösszesen egy tücsökzenekar, s néhány kóbor eb együttes, természetesnek ható előadása szolgáltatja a kései áriát, mely átjárja a már nyugovóra tért várost.
Nyugalmunk azonban rövid életűnek bizonyul, hiszen egy dorbézoló, fiatalokból álló banda ér be a látókörünkbe, megtörve ezzel az éjszakai idillt.
- Den, gyere! – Ránt meg Tabu. - Tán akartok valamit?
- Igen! Az a kis dög nagyon jól mutatna nálunk.. – Röhög fel az egyik, Tangóra mutatva. - KITÖMVE! – Szavait általános elégedettség, és nyerítések sorozata követi, így tudtunkra adva, miszerint az egész társaság hasonlóképp vélekedik.
Bár Tabu erre tüstént támad, fejese elakad a hozzá legközelebb álló fickó terebélyes hasfalában, s hamarosan a közeli falnak csapódva végzi. ~ Ilyen erősek lennének? Talán mágusok…? – Lepődök meg kissé.
Reflexszerűen a védtelenül maradt Tango elé vetem magam, s az őt elkapni készülő férfi karján átpördülve, hátba könyökölöm az illetőt. Ennek hatására hamar közcélponttá növöm ki magam, ám az engem célzó legelső támadást elkerülve, gyomron térdelem annak feladóját. Következő ellenfelem már késsel próbálkozik, de csuklóját elrántva magam mellé húzom őt, majd alkarommal lendületét megfékezve, porba is taszítom.
Ekkora már csak a negyedik alak van talpon, ugyanaz, aki Tabut is kiütötte. Mivel vele kissé elővigyázatosabb vagyok, sebességem teljével rohanok elé, majd a földtől elrugaszkodva, lábammal elsöpröm arcát… mire ő, meglepő módon, azonnal elveszíti eszméletét… ~ Vagy talán, nem is olyan meglepő ez… - Pillantok éledező társamra. ~ Tudom milyen nagy a tűrőképessége, hiszen már háromszor is megütköztem vele… kizárt, hogy egy sima pofon így földhöz vágná… De miért játszottad meg a gyenge kislányt? Az éttermes eset után így akartad megmutatni, hogy neked is van egy cukibb oldalad? – Fordítom el vigyorogva a tekintetem.
- Jól.. vagyok.. – Hallom hátulról a lány hangját. - Akkor mehetünk, picúr?
- Menjünk! – Lelkesedik fel a kandúr.
- Na és merre van a városhatár? – Érdeklődik Tabu.
- Még pár perc.. – Adom tudtára, s mosolyogva el is indulok, így átvéve a vezető szerepét.
Hamarosan magunk mögött is tudhatjuk a fürdők városát, s szemeink előtt egy tág, ezüstösen ragyogó fűtenger ölt alakot, melynek szálait lágy táncra bírja azt esti szél. Az égbolt tiszta, felhők is csak pár ponton tarkítják tükörsima felszínét, s más se piszkítja be ragyogó gyémántjainak, a csillagjainak ragyogását.
- Nézzétek csak! Ő ott Pegasus. – Mutatom végig nagy lelkesen a könnyen felismerhető, trapéz alakú csillagképet felépítő égitesteket. – Ő volt az első csillagszellemem… alig voltam tíz éves, amikor megszereztem a kulcsát. – Huppanok le a rétre, majd háttal eldőlve folytatom. – Az ő története, nos… érdekes. Mielőtt Pegasus csillagképpé vált volna, egy nagy, és nemes harcos partnereként harcolt, még az ősi világban. Már akkor is egy gyönyörű, ám meglepően magasztos, s gőgös teremtés volt, ki még a gazdája szavára se hallgat sokszor. Teste olyan, akárcsak egy lóé, ám szépsége mégse hasonlítható egy evilági állatéhoz sem. Hatalmas, tollakkal fedett szárnyai képessé teszik őt, hogy akarata szerint járhassa az egek végtelen királyságát… ám ez lett félelmének alapja is. – Sóhajtok fel, majd kissé szomorúbb hangszínen folytatom. – Mint mondtam, a partnere hatalmas harcos volt, akinek híre eljutott a korai világ minden szegletébe. Egyszer még egy olyan fenevad életét is kioltotta Pegasus hátán, amely egy egész országot tartott rettegésben… ám végül a saját önhittsége lett a veszte. Azt hitte, hogy tetteivel már az istenek szintjére emelkedett, és a szárnyas paripa hátán ismét nekivágott az egeknek, a mennyekre áhítozva. Ám kudarcot vallott… egy villámcsapás letaszította őt társáról, majd a porba zuhanva lehelte ki lelkét… Pegasust pedig visszavitték oda, ahol született… a mennyek királyságába. - Hallatok egy újabb sóhajtást. - Talán ezért vált ilyen elővigyázatossá, és tartózkodóvá… Óvakodik a veszélyes helyzetektől, hisz fél, hogy talán a mostani társa is hasonló sorsa juthat… - Merengek el gondolataimban.
- Pedig téged pont nem kéne félteni, ugye? – Szegezi nekem költői kérdését a lány. – Persze, megértem az aggodalmát… Nem jó valaki olyat elveszíteni, aki fontos neked, ezt még én is tudom. Becsüld meg, hogy ennyire félt. – Fejti ki véleményét, visszaűzve vele a gondolataim világába. ~ Nos igen… talán ez a fő oka, amiért ennyire ragaszkodom a csillagszellemeimhez. Hisz nekik számítok a leginkább. Bár, nehéz beismerni, de minden emberi lénynek szüksége van a kapcsolatokra, arra a tudatra, hogy vannak, akik törődnek vele. Persze, ha valaki kikérdezne erről a témáról, ellenkezőképp vallanék… de belül, mégiscsak örülök annak, hogy legalább nekik számítok. Pont ezért, ők alkotják az én egyetlen családom.
- Na mi az, ennyi lett volna? Mesélj még, ne mond, hogy csak ezért jöttünk ide! - Szakítja meg elmélkedésem a sértődött hang. – Amúgy… nem tudsz esetleg a sárkány képről mondani valamit? – Fordulok a zavarodott mosoly irányába. – Sajnos, valamiért… amit Metalicana mondott, sehogy sem rémlik… az lenne a csillagkép, ugye? – Mutat rá az apró pontok fényében úszó égbolt egy tartományára.
- Igen, az. – Nézek végig ujjainak vonalán. – Szóval róla szeretnétek hallani? Legyen hát. – Vigyorodom el, mindentudó bölcs módjára. – A Draco csillagkép is egy igazán érdekes történettel bír. A legenda szerint a sárkány, amely most az éjszakai égboltot díszíti, egykoron egy hatalmas, százfejű óriásgyík volt, aki az örök élet gyümölcsét őrizte. Ezt a feladatot az ősi világ egy istennője rótta ki rá, aki meghagyta a lénynek, hogy az emberek számára tiltott kertjében óvhatja az almát, szolgálataiért cserébe. A sárkány hűen el is látta kötelességét, ám a végzet őt is utolérte, egy hőspalánta képében. Bár a gyümölcsöt nem sikerült megőriznie, az istennő mégse maradt hálátlan vele szemben, és testét a csillagok közé emelte. – Ülök fel én is az ezüstös félhomály leple alatt. – Ugyanakkor, hiába volt ez a sárkány hatalmas, és erős, repülni sose tanult meg. Talán ez lett a veszte is… ki tudja… - Vetem fel, mire Tango, hatalmas lendülettel felszökken, majd a csillagok felé kiált.
- Én nem leszek olyan, mint ő! Én meghódítom a csillagok királyságát. – Azzal, törzsén apró kis fényszilánkok kelnek játékos fogócskára, s végül eggyé válva, két kis szárny alakját veszik fel, egyfajta angyalként beállítva a kandúrt.
Ugyanakkor, elszántságát egyelőre még képtelen komolyabb varázserővel, s gyakorlattal biztosítani, így teste hamar visszahullik Tabu oltalmazó karjaiba.
- Ez volna a mágiája? – Fordulok a meglepett lány felé.
- Mágia... én ... eddig nem tudtam, hogy a macskák ilyet is tudnak... főleg Tango... – Hadarja megilletődötten.
- Márpedig tudnak... ezek szerint...
- Eddig csak azért néztem hülyén a kóbor macskákra, mert meg voltak tépve. De ha az egyik még repdesni is kezd előttem, én hülyét kapok.
- Ne dumáljatok így rólam! Egyértelmű, hogy különleges vagyok, ember! Tojásból keltettél ki, beszélek, és járok. Na meg repülök. Erre egy kóbor macskával hasonlítasz össze?! – Vág közbe Tango.
- Senki se vitatja, hogy különleges vagy. - Huppanok vissza a fűbe, ajkaimat széles vigyorra húzva. – Elvégre tőlem tanultál, nem is lehetnél más...
- Ceh, te csak azzal a beszédeddel befoghatod. – Néz rám a kandúr, sokatmondó szemekkel, s alantas grimasszal.
- Beszéd? He? Miről beszél ez? Megrontottad? – Kapkodja a fejét Tabu.
- Semmiről... - Viszonzom a kisállat pillantását. - Nem fontos, ugye, macsek?
- Aham, persze. – Lépdel közelebb hozzám, majd suttogva folytatja. - A hallgatásomért valamit azért kérek majd.
- Örülj, hogy motiváltalak, tömpszli. – Pöckölöm arrébb, unott mimikával.
- Mami.. izé... Tabuu~, tudod, Den, beszélt rólad, és nem biztos, hogy jót... – Játssza az ártatlant, gazdája felé.
- Ja, szidtam, mint mindig. Mi rossz van abban? – Nevetek fel zavarodottságomban, hisz kezd egyre kellemetlenebbé válni a kialakuló helyzet.
- Ne hallgass a barmára, ott depizett nekem. – Legyint felém Tango.
- Hem? – Értetlenkedik Tabu, hisz ő az egyetlen, aki mit sem tud a részletekről…
- Nem is! – Ugrok fel hirtelen. - Ezt különben se azért mondtam, hogy kiadd... – Mormogom, majd hátat fordítok a kíváncsi szempároknak. - Nekem amúgy is mennem kellene lassan... nem érek rá a képzelgéseidre...
- Ne menjél el, mesélj csak! – Ragadja meg a lány karja a kapucnimat.
- Nem! – Rántom ki magam pánikszerűen a szorításából. - Ez... csak ránk tartozik...
- Okéé... - Húzza vissza a kezét. - Aztán ne panaszkodj, ha egy nap tőle hallom vissza minden panaszod. – Sóhajt fel.
- Nos, megpróbálok együtt élni ezzel a fenyegetéssel... – Fekszek vissza megkönnyebbülten a fűtenger közepére. - Ha jobban belegondolok... én inkább itt éjszakázom. Már rég aludtam idekint.
- Eeh, fel ne fázz. – Von vállat Tabu. - Akkor viszont mi megyünk vissza a szállóba, csak reméld, hogy nem keres rajtam keresztül téged a "haverod", mert a végén még kiadlak neki. – Veti fel, mire én vigyorogva a csillagok felé mutatok.
- Amíg ők itt vannak, nem eshet bajom.
- Akkor pedig további jó éjszakát. – Köszön el kuncogva, majd Tangot az ölébe kapva vissza is fordulnak az utcai lámpák keltette, távoli fények irányába.
- Jó éjszakát… vigyázzatok magatokra… - Mondom oda, szinte csak magamnak, alig hallhatóan. ~ Ha belegondolok, nem is volt olyan rossz az elmúlt pár nap. Rég éreztem ilyen felhőtlenül magam… legutoljára talán még Akanénél, Atsui társaságában… aminek már jó pár hónapja. Persze, akkor se húztam soká a búcsút, akárcsak most se… felesleges volna, mindkettejüktől egy világ választ el. Én az alvilág legnagyobb sötét céhét szolgálom, míg ők a legális klánjaikban, törvények szerint élnek… Ha a sors úgy hozza ki, már Tabut se látom soha többé… bár, azt azért kétlem. – Mosolyodom el. ~ Pont a sors az, amelynek a fintora mindig keresztezi az útjainkat. Bár, a munkám kicsit késni fog ezúttal, pont emiatt, de nem számít… lesz legközelebb… - Hunyom le szemeimet, a csillagok végtelennek ható gyémánterdeje alatt.

Vereség… egy szó, melyet minden másnál jobban gyűlölök. A vele járó megalázottság, szánalom, gyengeség… utálom mind. S bár egyre erősebbé válok, mégis… nem hagy nyugodni egy érzés, szinte démonként mardos… ez még nem elég! Közel sem az! Senkiben sem bízhatok, csak magamban, és az erőmben… a kulcsaimat is az táplálja. Egyszerűen nem állhatok meg, muszáj tovább lépnem… talán nem is csak magamért… hanem érte is…
Heves léptekkel, magabiztos tartással róvom végig léghajónk folyosóit, éles koppanásokat keltve annak deszkás padlózatán.
Mikor mesterünk nagyterme elé érek, magamba fojtom idegességem, s két kézzel kilököm annak duplarészes bejáratát.
- Tanítson nekem is Elveszett Mágiát! – Viharzok be a félhomály dominálta helységbe.
Hades mester szemeiben eggyé váló folyóként csapódnak össze az értetlenség, s meglepettség hullámai, ám mégis beszédre nyitja ajkait...
- Elveszett Mágiát? És miből gondoltad, hogy azt csak úgy megtanítanám neked? – Támasztja ki arcát a támfa segítségével.
- Mindenképpen erősebbé kell válnom! Nem érdekel miféle kiképzést kell végigszenvednem, megcsinálom!
- Elismerem, megvan benned az elszántság, és a küldetéseid sikerességét nézve, potenciálban sem szenvedsz hiányt. Ugyanakkor, még mindig nem állsz kész egy efféle megpróbáltatásra… viszont, más módon is erősebbé tehetlek.
- Hogyan? – Kapom fel a fejem.
- Ne olyan sietősen. Előbb hadd meséljek el egy történetet… - Simítja végig ősz szakállát… baljós előjel… - Körülbelül egy éve történhetett… Egy újonc, hatalmas önbizalmával és éretlen viselkedésével, hamar kivívta magának rengeteg tagunk ellenszenvét…
- Kihagyta, hogy még az egyik legmagasabb rangú nőre is rámásztam… - Vágok a mester szavába, mire jutalmul egy, a lelkemig hatoló pillantást kapok… - Izé… akarom mondani, folytassa csak… - Teszem hozzá gyorsan, arcomra idióta vigyort erőszakolva.
- Szóval, mint mondtam, ez az újonc igencsak problémás volt. Épp ezért, egy számára megoldhatatlannak tűnő feladatnak állítottam elé, tűzkeresztség gyanánt. Akkoriban Hargeont olyan súlyos kalózveszély sújtotta, amellyel se a hadsereg, se a törvényes céhek nem tudtak mit kezdeni. Ez persze a feketekereskedelemből befolyó bevételeinket is jelentősen megcsapolta. Így hát, ennyit mondtam a fiúnak: „Öld meg őket az utolsó szálig!” Ugyanakkor, vajmi kevés esélye volt a sikerre, olyannyira, hogy távozása után, el is kezdtem szervezni egy olyan csapatot, amely ténylegesen megoldhatja majd a problémát. Két hét elteltével, már épp útjára indítottam volna a különítményt, amikor is az újonc, kötésekkel borított testével, ám annál tüzesebb szemeivel visszatért, majd a következőket mondta: „Megöltem őket az utolsó szálig.” – Rajzolódik ki az agg vigyora. – Ezzel a mondatoddal örömteli táncra szítottad ennek a vénembernek a szívét. Mindezt átgondolva, neked talán sikerülhet…
- Micsoda?
- Túlélni egy bizonyos varázslatot. Ha átvészeled, garantáltan erősebbé válsz.
- Miféle mágiáról volna szó?
- A mágikus világ egy ősi, és veszélyes darabjáról. A saját elmédbe száműzve kiragadja a léted ebből a világból, s egy teljesen új környezetbe kényszeríti azt. Bár a tested itt marad, az pusztán egy megüresedett hordozóvá válik, amely a lelke visszatérését várja. Felfogható ez egy amolyan illúzióként is, ám annál jóval több. Minden kaland, veszély, tapasztalat rögzül az elmédben, így, ha visszatérsz, jóval erősebb leszel, mint az „utazás” kezdete előtt voltál.
- Ha visszatérek?
- Nos, igen… ez a mágia közel sem veszélytelen. Már sok, hozzád hasonlóan tehetséges tagot vetettem alá, de elenyésző azok száma, akiknek sikerült megőrizniük az életüket a kaland folyamán. Hisz, ha a képzeletedben kreált világban meghalsz, a valóságban is beáll az agyhalál. A sérülésekkel más a helyzet, azokat a valódi tested nem szenvedi el. Persze, magától értetődően, az ott szerzet tárgyaid, tulajdonaid elvésznek, ha megszakad a varázslat.* Viszont, mind a fizikai, mind mágikus fejlődésed, amelyet a képzeletedben érsz el, kiterjed a valóságra is. Ez ennek a tiltott mágiának a legnagyobb csodája.
- Egy valamit nem értek, mester. Ez az egész úgy hangzik, mint egy edzőtúra egy álomvilágban. De akkor nem tökmindegy, ha már inkább a valóságban megyek el hasonlóra?
- Félreérted. Ez a mágia olyan helyzeteket, harcokat, és lehetőségeket teremt a számodra, amelyek túlszárnyalnak bármiféle edzőtúrát. Persze, csakis akkor, ha késznek érzed magad a kihívásra.
- Késznek hát! – Vágom rá.
- Remek. Akkor, ha szeretnéd, kezdhetjük is. – Áll fel trónusáról céhünk alapítója.
- Csak pár kérdés. A valódi testemmel mi lesz, amíg én odavagyok?
- Amiatt ne aggódj. Egyfajta mozdulatlan állapotba kerül, ebben a teremben fogom őrizni.
- Értem… és ez a mágia… mégis mikor fog megszakadni?
- Ki tudja… ez nem egy befolyásolható tényező. Az ősi leírások alapján a varázslat akkor törik meg, ha „rálelsz arra, amire vágytál.” – Helyezi homlokomra kesztyűbe burkolt tenyerét.
- Amire vá… – Kezdenék bele, ám ekkor megszakad vízióm.
A külvilág megszűnik létezni, helyét megannyi színben ragyogó fénynyaláb, s szikra őrült báljátéka veszi át, melynek végül egy szemvakító villanás parancsol megálljt.
Kissé émelyegve, nehézkesen tápászkodom fel a homokos talajról, majd miután egy közeli ház falában sikerül biztos támaszra lelnem, felmérem a környezetem. Különös, vajszínű vakolattal lekent, általában félköríves, de néha sík alakzatban végződő épületek közt találom magam, melyek szinte természetesen olvadnak bele a Nap fényébe. A lakóházak élettől pezsgő sorai közt helyenként egy-egy kisebb bolt, fűszeres, netán térképárus bújik meg, számomra szokatlan, ám pont emiatt érdekes kínálatukkal elnyerve a vásárlók kegyeit. Ugyanakkor, nem nézelődhetek sokáig az egzotikus termékek közt, hisz figyelmem egy hatalmas, kupolákkal díszített palota kelti fel, mely magasztos császárként néz le a település más épületeire, kik az alattvalók szerepét hivatottak betölteni. ~ Fogalmam sincs, mit is kellene csinálnom pontosan, de azt hiszem, kezdésnek nem árt, ha elnézek oda. Hisz ez az egész csak az én képzeletemben játszódik le, szóval meglehet, hogy császárként fognak köszönteni… drága kényeztetés, jövök már… - Gondolataim egy önelégült mosoly kíséretében tudatosulnak bennem, majd meg is indulok a monumentális építmény irányába.
Zsebre tett kezekkel járom végig az utcákat, hol a macskaköves utakat, hol a homokkal feltöltött rövidítéseket használva. Sétám során rongyokba bugyolált férfiakat, s arcuk egy részét fátyol mögé rejtő nőket látok mindenhol, kik valamilyen oknál fogva megszeppenve, ódzkodva húzódnak félre, ha meglátják, hogy közeledem feléjük. Az asszonyok még a kíváncsi gyermekeiket is visszarántják lépteim vonalából… ~ De hát, mi sem természetesebb ennél, rettegje csak a pornép az uralkodót.
Végül is sikerül elérnem a palota, oszlopokkal szegélyezett lépcsőihez, melyeket végigróva egy hatalmas, márványlapokkal kirakott padlózatú aula bejáratánál találom magam. A fényben úszó csarnok előtt két, fémmel szegélyezett bőrpáncélt viselő őr áll szolgálatot, kik alabárdjaikkal meggátolják továbbhaladásom.
- Ki vagy, és mit akarsz? – Hangzik el egyikük szájából a katonás kérdés.
- Nos, a nevem Den Starkiller… és hát, látogatóba jöttem csak… izé… meg tudnák mondani, ki itt az uralkodó? – Pislogok rájuk, mire ők értetlenül összenéznek.
- Téged meg honnan szalajtottak? Bárhogy is, ha gondolod, beszélhetsz a birodalmi herceggel, fogadja a köznépet. De előtte azt a kaszát le kell adnod nálunk. – Szólal meg végül a beszédesebb, s a hátamon díszelgő fegyverre bök.
- Sajnálom, de a Starsplint egy ajándék, nem áll szándékomban átadni. – Vonok vállat.
- Márpedig azzal nem engedhetünk be. – Emeli fel hangját.
- Márpedig én ezzel fogok bemenni. – Vigyorodom el, majd hirtelen megfejelem az előttem álló gárdistát, mire az vérző orral a padlóra zúg.
Társa menten felém sújt szálfegyverével, ám ilyen közelségből könnyedén megfékezem annak lendületét, s szabad könyökömmel ki is ütöm forgatóját.
Fütyörészve, könnyed léptekkel suhanok be a fényben úszó előcsarnokba, ám az idilli képet hamar elcsúfítják a megannyi irányból érkező, fülsüketítő ordítások. Rövidesen már egy egész osztagnyi katona gyűrűjében találom magam, kik lándzsájukat felém szegezve tanakodnak kivégzésem módjáról.
- Hagyjátok, barmok! – Visszhangzik egy kiáltás az aula falai közt. – Ő nem a ti súlycsoportotok, csak szórakozna veletek. Majd én levágom! – Minderre fel is oszlik az alakzat, s a gárdisták szinte szétrohanva, hatalmas teret engednek a hang forrásának.
A közeli emeletről egy vészjóslóan vigyorgó, éles szemű férfi ugrik le, kinek jobb karján hamar megcsillan a fáslival ráerősített penge. Ruházata, a lakozott, különböző címerekkel ellátott fekete bőrkabát minden mástól elüt, amit erre láttam, ám mégis természetesnek hat, ahogy hosszú szára táncra kell majd combjáig érő, fehér hajával.
- Szóval te vagy itt a helyi kemény srác? – Vigyorgok az idegenre.
- A nevem Ren Ryhart, Evernight lángjainak az őrzője. Fel foglak szelni! – Emeli tekintetem vonalába fegyverét. ~ Evernight? Talán így hívják ezt a várost…
- A nevem Den Starkiller, a Grimoire Heart egójának az őrzője. Ki foglak belezni! – Csatolom le a hátamra fűzött kaszámat.
Egyszerre, szinte egyként rugaszkodunk el a talajtól, s pengéinket összecsapva, egy nagy erejű lökéshullámmal avatjuk fel összecsapásunkat. Látom, ahogy keze ismét támadásra mozdul, ám képes vagyok elugrani előle… bár gyors, és csiszolt a technikája, ezt a fajta harci stílust már nagyon is jól ismerem. Ahogy a kézfejére erősített kardéllel harcol, teljes egészében Tabu mozgását idézi bennem, aki szintúgy a karját használja pengeként.
Miután földet érek, tüstént átmegyek ellentámadásba, s egy gyors csapássorozattal megpróbálom feltörni ellenfelem védelmét, ám ő tökéletesen hárítja minden próbálkozásom. Az aula fémes csattanások hangtermévé válik, hol a szikrázó fegyverek keltette fényjáték szolgáltatja a ráadást.
- Nem is rossz, kölyök. – Terem mögöttem Ren. – De most vége. – Azzal ismét felém lendíti fegyverét, egy minden eddiginél gyorsabb mozdulattal.
- Ó, még semmit se láttál. – Szúrom le hirtelen a márványba kaszámat, így keresztezve a kardél útját. – A java még csak most jön. – Vezetem bele mágiám a Starsplintbe, mire az ezüstös palástba vonja magát.
Habozás nélkül visszarántom egyenesbe a szálfegyvert, majd ismét ellenfelemre támadok vele. Ő ezúttal is jól zárja a szögét, ám amikor pengéink összeérnek, tágra nyílt szemekkel veszi tudomásul, hogy varázserőm lendülete egyenesen a falba sodorja testét, repeszként szétzilálva annak szerkezetét.
A férfi köhögve, vérző szájjal kecmereg ki a törmelék alól, majd rám szegezi haragtól izzó tekintetét.
- Eddig finomkodtam, rohadék! Felaprítalak! – Szökken ki helyzetéből, miközben fegyverén vöröses tűz izzik fel. ~ Ilyet is tud?
Bár próbálom szemmel követni futását, képtelen vagyok nem érzékelni a mögöttem keletkezett hőt, s szinte akaratomon kívül, de fél szemmel hátrapillantok… és milyen jól teszem… A lángok erdejében Ren alakjára leszek figyelmes, aki épp hátbadöfni készül… ~ Ezek szerint ismét mögém szökkent, csak ezúttal megpróbálta fedezni is a próbálkozását… de most már mindegy… - Szegezem magam mellé a Starsplint kardélben végződő aljzatát, s várom, hogy ellenfelem belerohanjon…
Ám a következő pillanatban egy rideg érzés villámcsapásként hasít végig a gyomromon… előre nézek, és Ren tekintetével találom szembe magam, ki tövig belém mélyítette pengéjét… ~ De legalább már nem ég a fegyvere…
Mögöttem kialszik a lángtenger, a rideg acélon felgyülemlett vérem pedig esőcseppek formájában hullik alá a fehér márványpadlóra, foltonként vörösre festve azt.
- De mégis… hogyan… mögöttem voltál… vagy csak illúzió… - Erőltetem ki magamból a halk szavakat.
- Nem illúzió volt. – Vigyorodik el a férfi. – A tűz csak puszta elterelésként szolgált. Tudtam, hogy mindenképp a hátad mögé nézel majd, ha hőt érzel onnan, épp ezért, egy pillanatra a saját lángjaim közé szökkentem. És amikor már biztosra vetted, hogy onnan fogok támadni, visszaugrottam eléd, majd leszúrtalak. – Rántja ki belőlem a kardélt, mire én menten két térdre rogyok. – Ennyi volt. Fulladj csak bele a saját véredbe. – Fordul sarkon.
- Érdekes trükk. – Állok ismét két lábra, miközben tenyeremmel elszorítom vérzésem. – Ezzel a nyerési esélyeid nulla százalékról elmozdultak… nulla százalékra. – Gyújtom lángra kézfejem, így összehúzva sérülésem.
Persze, a művelettel járó fájdalom minden porcikám átjárja, mégis vigyorogva tűröm ellenfelem vizslató tekintetét.
- Ó, szóval te is konyítasz valamicskét a lángmanipuláláshoz. – Fordul vissza a férfi. – Legyen hát… ha ennyire meg akarsz halni, most majd a kegyelemdöfést is megkapod.
Szavait nyomatékosítva, ezúttal teljesen körbefon a mágiájával, s egy tűzgyűrű közepébe zár. Hallom a lángok ropogását, érzem azok hőjét… de mégis… fogalmam sincs, merről fog támadni…
Ám ekkor, hirtelen megvillan fegyvere az ősi elem palástjában, mire én habozás nélkül kitárom jobb karomat.
- Jetblack Fire Magic! – Csettintek össze két ujjam, egy újabb, éjfekete lánggyűrűt kreálva az eredeti vonalába, így bármerről is támad Ren, porrá ég, mielőtt elérhetne hozzám.
Ám mégis… ugyanaz a fájdalmasan rideg, mégis őrjítően forró érzés hasít belém, csak ezúttal a hátamon keresztül...
- Nem is volt rossz a terved. – Csendül fel füleimben ellenfelem gúnyos hangja. – Ha a saját lángjaimból támadtam volna, bizony csúnyán megsülök a tieidtől… de tudod, ezúttal a tűzzel csak a plafonról akartam elterelni a figyelmed. A közeli csillárról ugrottam le mögéd, miközben te a mágiáddal voltál elfoglalva. Most rí a szád, mi?
- Tudod… az igazság az, hogy egy cseppet sem érdekelt, ezúttal melyik irányból fogsz támadni… - Engedek utat az ajkaim közül feltörő vérnek.
- Ne játszd a laza gyereket. Csak dögölj meg szépen! – Rántaná vissza pengéjét, ám én hirtelen rászorítok annak testemből kiálló élére.
- Csakis az volt a célom, hogy egy kis ideig mozdulatlanná tegyelek… - Csapom rá szabad tenyerem az arcára.
- Te meg mégis honnan-
- A pokolból! – Gyújtom lángra testét, mire Ren egy vérfagyasztó ordítás hallatva hamuvá enyészik, s megszűnik létezni…
Elgyengülten, homályos vízióval, ám mégis vigyorogva rogyok fél térdre, s hallom, miként a korábban szétszaladt osztag ismét körbeáll engem, szálfegyvereikkel megbéklyózva szabad mozgásom.
Bár próbálok erőt venni magamon, túl sok vért vesztettem… már csak a sérülésem beforrasztására sincs elég erőm, és még a tenyerem is felvágtam… egyre hidegebbnek, tompábbnak érzem a testem… ~ De örülök, hogy legalább a kulcsaimat nem kellett használnom. Nem lett volna túl jó, ha már az elején felfedem a valódi mágiám...
- A törvény értelmében… legyőzte… majd a herceg… - Jut el hozzám egy beszélgetés néhány foszlánya... talán egy fiatal lány szájából hangozhatnak el ezek a szavak… vagy egy kisgyermekéből… képtelen vagyok tisztán kivenni.
Megsebzett, sarokba szorított vadként zihálok a fenyegetés irányába, ám szemeim újbóli felnyitásán kívül képtelen vagyok bármit is elérni… víziómban pedig mindösszesen egy, az arcomhoz nyúló tenyér alakja rajzolódik ki…
- Most már pihenhetsz, Den-chan. – Azzal rabul is ejt az álmatlan sötétség.

Vége

/*Ennek értelmében, a kalandsorozatban szerzett tárgyakat csak annak részeiben fogom használni, játéktechnikailag máshol nem léteznek, szóval remélem nem gond, ha nem adom be őket pályázatba./

Tábortűz ropogása visz új ritmust a farkasszerenádba, s szorítja vissza az esti homályt. Körülöttünk sötét tölgyek gyűrűznek, árnyaikkal lepel alá vonva az éjszaka négylábú vadászait, s bujkáló teremtményeit. Veszélyes, kiismerhetetlen erdő ez, de én mégis ide keveredtem…
Egy törzsnek háttal ülve figyelem, miként tompa fényt vetnek Perseus mellvértjére a lángok…
- Még mindig nem akarod elárulni, miért is nem térsz vissza a saját világodba? – Piszkálom meg a gajra nyársalt lazacom, mely egyre porhanyósabb lesz, hála a tábortűz melegének.
- Kellemetlenül hamar rájöttél, hogy nem vagyok ott… - Vigyorog rám sokat sejtetően.
- Sajnos elég kínos tud lenni, ha az idézésnél nem jelenik meg a csillagszellemem…
- Sajnálom… de mindenképp itt kell maradnom még egy ideig. Ugyanakkor, a varázserőd miatt nem kell aggódnod, hisz saját erőmből nyitottam meg a kaput, még két napja. Azaz, nem te tartasz itt engem.
- Ezt jól tudom. De minél tovább vagy itt, annál inkább elgyengülsz. Ha elárulnád, miért csinálod ezt, talán még segíthetnék is…
- Furcsamód érdeklődő vagy… - Fintorodik el. – Hogyan bukkantál egyáltalán rám? Hisz nem lehetett könnyű megtalálnod, bármiféle nyom nélkül…
- Nos, Pegasusszal addig repkedtünk az ország felett, amíg meg nem érezte a varázserőd. Elég makacs tud lenni, ha egy barátjáról van szó…
- Ám legyen. – Sóhajt fel végül. – Tudod, nem szórakozásból jöttem ide. Segítenem kell valakin…
- Egy nőn…? – Játszom el a meglepettet.
- De nem akármilyenen. Ő is egy csillagszellem, akárcsak én. De velem ellentétben több csillagmágussal is szerződése van… az még nem is lenne nagy gond, ha emiatt kevesebb szabadideje lenne. De a legújabb tulajdonosa szörnyen bánik vele…
- És te ezen akarsz változtatni? Hogyan?
- Természetesen meg fogom ölni a tulajdonosát, így szabaddá téve őt. – Feleli, mintha ez volna a természetes válasz… bár, köztünk talán az is…
- Ez az én csillagszellemem. – Húzom vigyorra ajkaimat. – De ezt igazán megoszthattad volna velem, szívesen segítek.
- Főnök… ugye tudod, milyen esetekben szakad meg egy szerződés mágus és csillagszelleme közt?
- Természetesen. – Vágom rá. – Ezt még a legnagyobb zöldfülűek is tudják. Ha a tulajdonos elhalálozik, megfosztják szabadságától, vagy önszántából mond le a kulcsáról.
- Pontosan. Nos, a mi alanyunk önszántából semmiképp sem fog letenni róla. Börtönbe nem csukathatjuk, hisz a cselekedetei nem ütköznek törvénybe. Így csak egy mód marad… ami nem is lenne nagy baj, de a te esetedben van egy buktató. Az illető egy nő… - Szavai valamelyest meglepnek, bár már hozzászoktam, hogy akik a mágia ezen ágát tanulják ki, általában a gyengébbik nemet képviselik.
- Értem. – Halvány mosoly kúszik arcomra. – És mondd csak, hogy hívják ezt a bizonyos csillagmágust?
- Megara Cyrin. Egy közeli villában él, nemesi vér folyik az ereiben. Pirkadatkor terveztem lecsapni rá.
- És az ő neve…?
- Andromeda…
- Rendben, számíthatsz rám. Térj vissza nyugodtan a világodba, én majd megoldom az ügyet.
- Biztos megleszel?
- Ha egy csillagszellemem kér tőlem valamit, mindenképp teljesíteni fogom. Szavamat adom, hogy semmis lesz a szerződésük.
- Köszönöm. – Azzal Perseus teste szertefoszlik, a felettünk ragyogó, megannyi csillag ragyogását igézve.
Vacsorám elfogyasztása után, oldalamra dőlve próbálok álomba merülni. Bár sok vadállat keresi prédáját a közelben, bízom benne, hogy mágikus kisugárzásom távol tartja őket az egyre lankadó parázstól. ~ Végtére is, holnap kemény napom lesz. De mindenképp megtartom a szavam… értetek bármit megteszek…

Másnap reggel a Nap vöröses fényei törik meg álmom, miként egyre feljebb kúsznak testemen, saját árnyalataikba öltöztetve azt. A korai sugarak az erdő számára is új színt kölcsönöznek, teljesen száműzik baljósló, éjszakai hangulatát. A kisállatok előbújnak odvaikból, s fürge léptekkel verik fel a párás avart. Az apró énekesmadarak lelkes ütemfaragásba fognak, miközben szárnyaikat megfürdőztetik az ásítozó fényekben. Idilli képet mutat ez a környezet, ám már nem sokáig… halálsikolyok fogják eltorzítani a természet szimfóniáját, ha rajtam múlik.
Kaszámat a hátamra csatolva indulok el a fák közt megbúvó ösvényen, a közeli hegyoldal felé tartva. Pegasusszal még tegnap láttunk arrafelé egy villát, ezt Perseus információival összeillesztve, nincs kétségem a helyes útirány felől.
Egy viszonylag hosszabb sétát követően ki is rajzolódnak előttem a hegy lábánál magasló épület körvonalai. Az építmény magasztos őrzőként emelkedik az erdő fái fölé, büszke díszszemlét tartva rajtuk. Drága, messziről hozatott kövek alkotják falait, míg főbejáratát helyi tölgyesekből faragták.
Mivel kívülről nem őrzik a villát, nyugodtan róvom végig a meredek, talajba vájt lépcsősort, majd szembenézek a mintákkal díszített faajtóval.
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Legyintek ezüstkulcsommal a levegőbe.
Az égkék mágikus kör hamar átvágja a két világ közti határvonalat, utat engedve harci láztól égő csillagszememnek.
- Az elmúlt pár órában visszanyertem az elvesztegetett energiámat. Készen állok! – Néz rám vörös szemeivel.
- Afelől sose voltak kétségeim. – Vigyorodom el. - De nem lenne túl jó ötlet, ha mindketten szemből támadnánk. Hány mágus van odabent egyáltalán?
- Csak egy személy mágikus auráját érzékelem a villán belülről.
- Az valószínűleg Cyrin-é lesz. Hozzám képest mekkora erőket birtokol?
- Meglepően nagyokat… ilyen távolságból nem tudnám pontosan megmondani, de ne vedd őt félvállról.
- Ugyan, pont így szeretem. Viszont akkor te se támadd meg nélkülem. Én a főbejáraton át megyek, tiéd az az ablak. – Mutatok a második emeletre. – Tisztítsd meg a felső szinteket az esetleges őröktől. Odabent találkozunk.
- Úgy lesz. – Azzal, kardjait a sima felszínű falakba hajítva, tökéletes elrugaszkodási pontokat alkot lábainak, majd hamarosan bent is tudhatja magát az építményben.
Magam részéről, csengetés helyett rátapasztom tenyereimet az ajtó két szárnyára, majd kilököm őket helyükről. Egy komornyik meglepett pillantása fogad a tág, márványkövekkel tarkított aulában, ki a hátamon fénylő kaszát megpillantva, menten a biztonságiak után ordít.
Szemem a közeli lépcsőkre téved, hol két, öltönyös, mágikus pisztolyokat szorongató alak rohan le az irányomba. Egy könnyed mozdulattal csatolom le fegyverem a helyéről, majd egyre gyorsuló léptekkel megindulok a testőrök felé. Idegesen szegezik rám pisztolyaikat, ám határozatlanságukért nagy árat fizetnek.
Közéjük szökkenve, habozás nélkül felnyársalom az elől álló férfi mellkasát, majd társába belerúgva, átlököm testét a lépcső korlátján.
Az emeltre felérve összekaszabolt, vérbe fulladt biztonságiak fogadnak az apró szobrokkal szegélyezett folyosón. A személyzet pánikszerűen próbál fedezékre lelni az egyre inkább eluralkodó káoszban.
Én ugyanakkor nyugodt léptekkel haladok a festményekkel telitűzdelt falak közt, mígnem egy faragásokkal díszített ajtó előtt Perseus alakjára leszek figyelmes.
Kardjairól lusta esőcseppeket igézve hullik alá a vér, míg tekintetében nyughatatlan harag lángol. Mégis, mikor feltűnik neki érkezésem, ráerőlteti arcára szokványos vigyorát.
- Ebben az irodában lesz. – Jelenti ki.
- Sejtettem… nos, ne várassuk tovább a hölgyet.
Kaszámat elegánsan megforgatom egyszer a tengelye körül, majd srégen keresztülvágom a bejáratot. A kettéhulló ajtó fájdalmas nyikorgással szakad ki helyéről, feltárva a mögötte megbúvó, tágas helységet.
Két íróasztal áll egymással szemben, a nagyobbikat sötét tölgyből faragták, fennhéjázó külsőt kölcsönözve neki. A falat könyvespolcok szegélyezik, melyek szabályosan roskadoznak a pergamentekercsek, számadások, és bőrborítású kötetek súlya alatt. A fény két duplaablakon keresztül szökik be a helységbe, sugaraival felfedve előttünk a faragott lambéria legapróbb részletet is. Mindent egybevéve, egy elegáns dolgozószoba érzését kelti bennem ez a terem.
Egy nő épp az erkélyre vezető, áttetsző üvegből készített kijáraton keresztül csodálja a közeli tájat, oly könnyedséggel, mintha még mindig egyedül volna a szobában. Már pont ráordítanék, amikor lassan, magabiztosságtól sugárzó arccal felénk fordul.
Feketével és arannyal szegett, drága selyemruhája élesen rácáfol világosszőke hajára, ám mégis szép kontrasztot képez vele. Testének finom vonalai szemnek tetszetősen fürdőznek az ablakon beszűrődő fényekben, smaragdzöld szemei pedig csak még tovább fokozzák nőies bájait. Egyértelművé válik számomra, hogy ő az, akit keresünk… és bármennyire is gyönyörű, megtartom a csillagszellememnek tett ígéretem.
- Nem szép dolog csak így rátörni egy hölgyre. Persze, egy ilyen kisfiútól azt hiszem nem is várhatnék el többet… - Szólal fel lágy, mégis gúnytól mérgezett hangján.
- Mit mondhatnék, lázadó korszakom élem. – Kínálom meg vigyorommal, miközben Perseusszal az oldalamon beljebb sétálunk.
- Ideje megbűnhődnetek, amiért rám törtetek. – Csatol le két ezüstkulcsot egy, a combjára erősített szíjról. – Kisróka kapuja, tárulj! Héraklész kapuja, tárulj!
Kisebb meglepetésemre, nem egy, hanem két csillagszellem ölt alakot a sokszínű fényjátékban. Egyikük az a kis négylábú, amelyet Lizy is előszeretettel használ… míg a másik egy szikár, még Perseusnál is magasabb férfi, kinek bőrruháját izmai szegélyezik.
- Ezek volnának az ellenfeleink, Cyrin? Nem igazán méltóak szépségemre… - Csapja fel göndör haját a tükrének vonalában.
- Ne panaszkodj. Intézzétek el őket! – Emeli fel hangját a nő.
- Legyen hát… - Csap tenyerébe Herkules.
Nem vesztegeti sokat az idejét, a padlótól elrugaszkodva felém szökken, majd lesújt öklével. Bár sikerül időben kitérnem, a csapás nagy ívben felszakítja a padlót, kisebb lökéshullámot is keltve… egyértelmű, hogy hatalmas fizikai erővel bír.
A Starsplint nyelét magam elé tartva készülök a következő támadásra, amely hamarosan kezdetét is veszi… az önimádó férfi ismét rám szegezi öklét, s ütni készül… izmaimat megfeszítve készülök fel a hárításra, ám mégse érzek semmit…
Perseus, elém beugorva, kardjai keresztezésével hárítja a támadást. A két csillagszellem közelében kiszakadnak a parketta szilánkjai, s nyugtalan táncba kezdenek, melyet a felszabaduló energiák ütemeznek.
- Nem is rossz, kisfiú. Egy csillagszellem erejét mindig a tulajdonosa határozza meg… az, hogy a lelked így állja a sarat Herkules ellen, egyértelművé teszi, miszerint erős vagy. Talán át kellene formálnom a véleményem veled kapcsolatban… - Húzza alattomos mosolyra ajkait.
- Ugyan, még csak most kezdek belemelegedni… - Próbálnék még több energiát áramoltatni Perseusba, ám egy vörös lángcsóva hamar megtöri koncentrációm.
Felsőtestem hátra rántva térek ki a támadás útjából, bár a kabátom még így is megég pár ponton… tekintetem a tűzről pattant kis rókára szegezem. Egyértelműen intenzívebbek a lángjai, mint Lizy esetében… persze, egy ilyen mágus kezei alatt ez nem csoda.
- Sajnálom… nem szeretek csillagszellemeket bántani, szóval ne vedd személyesnek. – Tárom ki a Starsplintet, majd hagyom, had igya át varázserőmet.
A négyrészes penge magára ölti a csillagokat imitáló, fényes palástot, amelyet az apró csillagszellem fenyegetésnek könyvel el… és nem oktalanul teszi…
Torkából széles tűzorkán szakad fel, ám már túl késő… energiáimtól izzó fegyveremmel könnyűszerrel átszelem a lánghullámot, majd habozás nélkül keresztbevágom az apró teremtményt. Az állatka teste szertefoszlik, s visszatér világába…
Mindeközben Perseus és Herkules kiegyenlített párbajt vívnak egymással, csapásaik nyomán több ponton is behorpasztva a falakat, szétzúzva a polcokat, s összetörve a berendezést… ám egyik se képes felülkerekedni a másikon.
- Jetblack Fire Ball! – Az éjfekete tűzgömbbel Herkules hátát veszem célba.
Mivel figyelmét teljes mértékben leköti a csillagszellemem ellen vívott párviadala, kellemetlen meglepetésként éri mágiám, mely nagy erővel csapódik a gerincébe… és ez a pillanatnyi kilengés több mint elég is Perseusnak. Kardjai menten átfúrják ellenfele mellkasát… Herkules vére bíborszín virágként bomlik ki bőrszín ruháján, s hamarosan vissza is kényszerül saját világába.
- Remélem most már van időd egy kis baráti csevegésre. – Szegezem kaszámat Cyrin-re.
- Felesleges volna… nagyon is jól tudom, miért vagytok itt. A csillagszellemed kiléte mindent elárult… De ne hidd, hogy célegyenesben vagy. – Ránt elő egy újabb ezüstkulcsot. – Androméda kapuja, tárulj!
És igen… itt van ő. Az indigó mágikus kör Perseus szerelmét rajzolja ki szemeink előtt. Szomorúan pillant ránk rózsaszín szemeivel.
- Érdekesen alakul a helyzet, nem igaz? Bár azt hiszem, kissé gonosz dolog ezt tennem… - Kacag fel.
- Ugyan-ugyan… fogalmad sincs róla, hogy én milyen gonosz is vagyok valójában.
Testem körül fekete lángnyelvek kezdenek szellemeket igéző mozgásba, tekintetem elsötétül, akaratom pedig megacélosodik. Perseus jól tudja, mit is jelent mindez… de remélem, belátja, hogy jelen helyzeten nem tehetek mást. Nem fogom hagyni, hogy egymás ellen uszítsák őket…
- Várj... - Társam halk, fojtott hangja fagyos szélként süvít át rajtam. - Tudom mire gondolsz, de bármiféle kapcsolat is legyen köztünk, nekünk csillagszellemeknek a mesterünkkel kötött szerződés a legfontosabb. Bízd rám...
- Sose gondoltam volna, hogy egyszer erre is sor kerül... - Androméda hangja lágyan, s bánatosan cseng. - De legyen. Már csak az önbecsülésem miatt sem engedhetem meg, hogy meghátráljak egy összecsapás elől. - Emeli meg láncait, melyek fémes csörgéssel tesznek eleget gazdájuk akaratának.
Kisvártatva, a két csillagszellem egymásnak is feszül. Perseus ikerkardjai táncos könnyedséggel hárítják a fémkígyókat, ám képtelen közel kerülni a távolságot kitűnően tartó ellenfeléhez... vagy talán nem is akar...
Mozdulataik, s tekintetük egyaránt gyengeséget sugároznak... mintha csak mindketten visszafognák magukat.
- Mégis mit csinálsz? Ha tovább folytatod ezt a bohóckodást, a disznók közé vetem a kulcsod! Végez vele! - Csattan fel Cyrin.
Bár szívesen véget vetnék mindennek, a harcos felek túl nagy teret foglalnak el összecsapásukkal... képtelen vagyok a nő közelébe kerülni. Ugyanakkor, Androméda nem hagyhatja figyelmen kívül mestere utasításait... kettőzött erővel, s jóval nagyobb elszántságról tanúbizonyságot téve folytatja a párviadalt. Saját csillagszellemem jó pár találatot elszenved, bőrén és vértezetén kegyetlenül csattannak a láncszemek... de hozzáállása mit sem változik... Egy ideig még védekezik, majd vigyorogva felém fordul... jól tudom, mit jelent mindez...
- Most... - Sziszegi, s testével ráveti magát Andromédára.
Több se kell nekem, a nyitottá váló területen átrohanva, Cyrin elé vetem magam. Megdöbbent arckifejezéssel mered rám, de én nem habozok... tenyeremmel rászorítok koponyájára, s teljes lendületemből belecsapom fejét az íróasztalba. A nő eszméletlenül terül el a parkettán, melyet hamarosan vörösre fest szájából csordogáló vére...
Erőtlenné lett ujjai közül könnyűszerrel kiveszem Androméda kulcsát...
- A harcnak vége! - Mutatom fel zsákmányom, de már csak Perseus elismerő tekintete fogad.
Ellenfele már mestere eszméletével karöltve távozott világunkból, hisz nem maradt, aki itt tarthatná...
- Mi győztünk. - Vigyorodom el, az ezüstösen fénylő kulcsot lóbálva.
- És most, hogyan tovább? Nincs kedved szerződést kötni vele is?
- Az kizárt. - Rázom meg nyomban a fejem. - Elszabadulna a pokol, ha mindkettőtök az én birtokomban volna.
- Akkor mihez kezdesz a kulccsal?
- Nos, ha nekem nem is kell... ismerek valakit, akinél jó kezekben lesz. Idióta, és szánalmas egy lány, ha engem kérdezel, de a szellemeivel jól bánik...
- Rendben, bízom a döntésedben.... Én akkor távozom is... De tartozom neked eggyel... - Azzal, Perseus teste megannyi kis fénylő csillaggá válva el is hagyja létsíkunk.
Jómagam büszkeséggel nézek végig a rommá lett helységen, majd az ajándéknak szánt kulcsot zsebre rakva, magam mögött hagyom a villát...

Vége