Den Starkiller

13

Egy régi ellenség

„Olyanok, mint a hangyák. Mindent elárasztanak.” Ez a gondolat ismétlődik a lány fejében, miközben alátekint az előtte elterülő, grouloktól hemzsegő síkságra. A hatalmas fal csipkézett lőrései közül remek lelátása nyílik a térre, melyről több, mint kétezer fenevad készül ostrom alá venni Vronghard városát.
Legtöbbjük csak apró, fekete pontként sötétlik a víziójában, mik fel-alá rohangálva rendeződnek szétszórt soraikba. Náluk már jóval vérfagyasztóbb látványt kínál a tizenhárom Éjúr, kiknek küllemét még több ezer lábról is jól ki tudja venni. Fellelhetőek köztük a robosztus óriások, mind más testi adottságokkal; két torz, röpképes lény; valamint jó pár megtermett, csúf ragadozó állat.
Együttesen olyan szimfóniát kántálnak ordításaikkal, mely kétségkívül képes lenne előcsalogatni a Halált a rejtekéből. Torka szakadtából kiált valamennyi, lábaikkal a kemény kőzeten dobolnak, karjaikkal minden útjukba akadó sziklát eltörnek.
Valahol köztük van a Vasszűz. Ám Ayre őt képtelen kiszúrni, hisz emberi méreteivel elveszik serege tintaszerű sokaságában. Mégis ő lesz a legnagyobb kihívás, amivel a város védelmének meg kell birkóznia. Hisz a lakosok csak valamennyi harcosuk élete árán adnák fel élőhelyüket, ez már az előkészületek alatt tudatosult a kardmesterben. Ez nem is lepte meg igazán. Ami már váratlanabb volt számára, az a Vronghard-ot benépesítő faj társadalmában rejlett. Mint megtudta, nem azok az apró, szőrös lények alkotják a teljes populációt, kikhez már volt szerencséje. Rajtuk kívül más, ősi teremtmények is letelepedtek ebben, az emberektől távoli paradicsomban.
A megtermett férfiaknál is magasabb, szürkebőrű, barbár külsejű élőlények ők, állatias karmokkal, és fogsorral. Testükön dagadnak az izmok, hajuk ritkán nő, akkor sem több pár szálnál. Megjelenésük ellenére mégis intelligens, társas faj az övék, nem lelik örömüket a vérontásban. Most mégis itt vannak, valamennyi hímjükkel képviseltetve magukat. Sombrákként ismerik őket, vezetőjük pedig, ki egyben Hraithag tanácsosa is, Surra Marzhog, mindközül a legtermetesebb. Harcosaihoz hasonlóan nem visel páncélt, csupán térdig érő, tépett bőrnadrágot, s fegyvertartó szíját, amelyen kétkezes pallosa csüng. Ám vértezet nélkül is félelmet kelt mindenkiben erőt sugárzó, medve alkatú sziluettjével… feltéve, hogy az illető érez félelmet. Bár fajtársaival csak kis, alig száz fős létszámot képviselnek a városfalakon, természetellenes fizikumuknak nyílván nagy szerepe lesz majd a támadók megfékezésében.
A felszín alatti települést már jóval nagyobb számban lakják a törpeszerű lények, kiket a knurlan névvel illetnek. Legalábbis, ezt a megnevezést adták Ayre tudtára.
Őket maga Hraithag vezeti ezen a napon, hisz egész létezésük az összecsapás tétje. Az uralkodó ugyanabban az éjfekete páncélban tetszeleg, mint amelyben a lány már a trónuson megismerte, ám dísszekercéje helyett most harci pörölyt szorongat, s drága ékkövekkel díszített koronáját koromszín sisakra cserélte. Az ő fegyverforgatóinak száma majd négyezerre rúg, ami látszámbéli fölénnyel tetszeleg Vronghard javára. Ugyanakkor, mint azt a lány sejti, hiába visel valamennyi knurlan vastag, egész testes páncélzatot, közelharcban a groulok lemészárolnák az alig egy lábnyi magas lényeket. Hasznuk leginkább technikai tudásukban rejlik, amelyet a vastag bástyákon elhelyezett harci gépezeteken, s egyéb védműveken gyakorolhatnak.
Mégis, ezen szövetségesek legnagyobb reménye a kardforgató lányban bújik meg. Ezt ő is tudja. Ezért is ajánlották fel neki, hogy helyrehozzák mágikus pengéjét… Ám ő visszautasította a lehetőséget. Elmondása szerint, ha szüksége van rá, a fegyvere teljes valójában kisegíti őt. És így legalább emlékezteti a múltra, mit nem feledhet… Másrészről a vértszerű öltözékét visszaszolgáltatták neki, miután legjobb mesterembereik ellátták a felszínén megbújó horpadásokat, s repedéseket. „Jobb, mint újkorában…”]/i]
Miután mindenki elhelyezkedett a számára kijelölt helyen, feszült várakozás veszi át uralmát a város felett. Az ellenség még mindig csak bömböl, de már órák óta egy hajszálnyit sem közeledtek a falak irányába.
Ez az idő Ayre számára az ostromló sereg tanulmányozásával telik. A grouloknak nincsenek gépeik, sem létráik, melyek elősegíthetnék támadásuk sikerét. [i]„Nem kérdés, mászni fognak. De a megfelelő támogatás nélkül, mit normál helyzetben a katapultok tüze jelentene, egyszerűen lelőnénk minden szörnyszülöttet, ki elég közel érne hozzánk. Ha van esze a Vasszűznek, ő is gondol erre.”
Ekkor elhalnak a túlvilági ordítások. Az óriás termetű Éjurak a csatasor elejére állnak, majd fatörzsszerű karjaikat a szilárd talajba vágják. Izmaikon kidagadnak az erek, s erőfeszítéseik gyümölcseként, kisebb háznyi méretű kőzetdarabokat tépnek ki a barlang alapzatából. Nem is szorongatják hosszasan sok mázsás szerzeményeiket, hajítógépek módjára a Vronghard-ot gyűrűző falak irányába taszatjtyák őket. A simára csiszolt védvonal úgy remeg meg a becsapódásokkor, mintha földrengés rázná annak egész lényét.
- Há! – Horkant fel a tolmács, kit a csata idejére Ayre mellé rendeltek. Így akarják biztosítani, hogy megfelelően kommunikálhasson valamennyi városvédővel. – Ezt a falat ugyan le nem döntik. Mélyen a kőzetek alá ástuk az alapjait.
- De attól még beszakadhat pár ponton…
A lány már nem sokáig halhatja önnön hangját sem, hisz a groul sereg teljes létszámával rohamot indít, a kolosszusokat leszámítva. A knurlanok érdes ordítások közepette elsütik katapultjaikat, tüzes lövedékzáport zúdítva a síkságra; míg hatalmas társaik kürtszerű csatakiáltással hevítik fel vérüket. Így veszi kezdetét Vronghard ostroma, középpontjában a kardmesterrel, kinek még mindig félbe törve pislákol pengéje…

- Milyenek a készleteink? – Érdeklődik Cait, miután megvizsgálja saját táskájának tartalmát.
- Szűkösen nézve egy napnyi kaja van nálam. – Felelem kisvártatva, végignézve hátizsákom belsején.
- Nálam is hasonló a helyzet. – Jelenti vöröske. – Az élelmen felül ugyanakkor van még nálam egy elsősegélycsomag, takaró, további kötszer, és hasonló apróságok.
- Azokkal nem lesz gondunk. Az egyik csillaglelkem készségesen ellát minket hasonlókkal, ha megkérem rá. – Pöckölöm meg Virgo kulcsát, fémes csilingelést keltve. – De az ottani étel nem lenne túl előnyös a számunkra. Ebből adódóan, arra kell a legjobban ügyelnünk.
- Ah, pedig fene se akar fogyózni… - Panaszolja a kékhajú, nem hazudtolva meg önmagát.
Mindeközben Hiroto folyamatosan a beomlott kijáratot pásztázza tekintetével, még pár törmelékdarabot is megforgat ujjai közt.
- Biztos, hogy ne próbálkozzunk meg kitörni innen? Még ha kudarcot is vallunk, egy kis varázserő elvesztése nem olyan nagy ár mindezért.
- Felesleges. – Rázom meg a fejem. – Ti is láttátok, mire képes az a fickó. Nem hagyná meg nekünk ezt a kiskaput, hisz amúgy is a barlangban akart tudni minket.
- De vajon ki lehetett? Nagyon erős volt, de mást nem tudtunk meg róla. – Panaszolja a lovaglány.
- Van egy baljós sejtelmem… - Sóhajt vöröske, ide-oda rakosgatva a kisebb szikladarabokat. – És most mihez kezdjünk? Elég kilátástalan vállalkozás volna nekivágni ennek a barlangrendszernek, abban reménykedve, hogy találunk egy másik kijáratot. Kiváltképpen azért, mert a magát Halálhozónak nevező férfi is ezt akarja.
- Pedig nincs más lehetőségünk. Mindazonáltal, nem vagyunk annyira elveszettek, mint azt elsőre hinnétek. – Ragadom magamhoz a kezdeményezést. – Már a sátorban is megemlítettem, miszerint a falusi fiú, azaz Hablaty az én védelmemet élvezte a korábbi csata folyamán. Ezt korábban nem tartottam fontosnak részletezni, de mindez annyit tesz, hogy vele van egy csillagszellemem. Mivel vele folyamatos kapcsolatban állok, érzem a kisugárzását, így őket könnyedén megtalálhatjuk. Persze, mivel már másfél napja kószálnak idelent, ez elég időigényesnek bizonyulhat. Ezért is vetettem el korábban, hogy a keresésére induljunk. Csak idő kérdése, és kijutnak innen, a segítségünk nélkül is.
- Ez érdekes. De mivel lennénk előrébb, ha csatlakoznánk hozzájuk?
- Nos, talán megtudtak pár érdekességet erről az útvesztőről, ami kisegíthetne minket. De az is lehet, hogy mire utolérjük őket, már rá is lelnek egy másik kijáratra. Elég jó a tájékozódásban az a lélek, aki a kölyökkel van. Persze, ha van jobb javaslatotok, szívesen meghallgatom őket. – Tárom szét karjaimat, bár jól tudom a végkifejletet.
Egy fél perces csendet követően, a marsall helyettes beadja a derekát.
- Rendben van. A katonák aggódnak, de ilyen távolságon belül még képes vagyok kommunikálni a telepatákkal. Értesítem őket, hogy térjenek vissza Carvei-be, és további utasításig a falu védelmén kívül ne törődjenek mással. Mutadhatod az utat.
- Akkor hát kövessetek. – Szólítom fel társaimat. ~ Remélem közel jársz a kiúthoz, Cerberus. Jelenleg te vagy az egyetlen reményünk.
A vezető szerepét átvéve, eleinte a már többször is megjárt, kijelölt úton haladok keresztül, nyomomban a két rúnalovaggal. Csak ezután lépünk be az útvesztők ismeretlen rejtekébe, amelyet fátyolos homály takar.

Csúszós – bundapiszkító kanyar következik. A háromfejű véreb hátulsó lábai a talajba vájják körmeiket, így megfékezve testük lendületét olyannyira, hogy az sikeresen vegye az akadályt. Ezután egy újabb egyenes szakasz következik. Cerberus jól tűri mindezt, ám az őt követő nyápic–kétlábú már nem bírja sokáig tartani a szőrmerázó–iramot. Ezt pedig a csillagszellem is jól tudja.
- Nem megy! – Ordít fel a középső fő, majd megállásra kényszeríti magát. – Már fél órája loholunk egyhuzamban, az emberkölyök nem tudja tovább tartani a sebességünket. Nem futhatunk tovább.
- A te rohadt ötleted volt a menekülés! – Vicsorogja a jobb szélső fej. – Már a legelején megmondtam, hogy szét kéne tépnünk azt a dögfajzatot!
- De nem maradt elég erőnk… Franc se gondolta volna, hogy ilyen kitartó lesz az átokfajzat! Mindvégig követett minket, egyszer sem éreztem, hogy távolodott volna a szaga.
- Hamarosan ide is ér! Ez a hely tökéletes egy jó kis vérontáshoz. Ne sajnálkozz, hanem készülj a marcangolásra, te nyomorult!
- Nem maradt más választásunk! Bújj el egy szikla mögé, ha nem akarsz megdögleni! – Szól rá a középső a nyápic–kétlábúra. – Marcangolás közben nem tudunk még rád is figyelni.
- Nem leszek láb alatt, ígére... - Védekezne a fiú, de nem jut messzire szándékával.
- Azt mondtam, bújj el!
- Elég a pofázásból! Fújjuk ki magunkat, és készüljünk fel! Hamarosan megérkezik! - Zárja le a rövidre nyúló a vitát a jobb fej.
- Tépjük széééét! Vuháháhááá! – Kacag fel a bal szélső fő, ezzel véget vetve az eszmecserének.
Hablaty sietve eleget is tesz a parancsnak, szerencséjére rengeteg kisebb–nagyobb kőzetdarab közül választhat magának búvóhelyet. A szerényebb átmérővel bíró barlangi csarnok bővelkedik az efféle, szúrós végű–lopakodó sziklákban, megannyi fedezéket, de rejtett csapdát is biztosítva egy összetűzés során.
Nem sokkal rá, hogy a nyápic–kétlábú biztonságba helyezi irháját, megérkezik a külsőre hasonlatos–belülről romlott üldöző. Méretei még a csillagszellemét is felülmúlják, majd négy embernyi hosszával, s feleakkora magasságával. Mocskos–ápolatlan bundáját rothadt, gennyes területek foltozzák, farkáról teljes egészében hiányzik a szőr. Mindennek ellenére, elsőre talán még vérfarkasnak is tűnhetne, ám hátborzongató, nem állati–nem emberi, nyúzott pofája hamar rávezetné a kételkedőket, hogy ez a négylábú sokkal rosszabb amazoknál.
Egy hosszú perc erejéig csak méregeti háromfejű ellenfelét üres szemeivel, majd szabadjára ereszti mély vonyítását. A három fő követi példáját. Ez jelzi a két fenevad összecsapásának kezdetét.
Az Éjúr magabiztos, hisz testesebb ellenfelénél, s érzi, hogy az nincs legjobb formájában. Ebből adódóan, ő ragadja magához a kezdeményezést.
Lecsapó párduc módjára rugaszkodik el a talajtól, egyetlen ugrással lefaragva távolságát Cerberus-tól. A csillagszellem kihátrál onnan, hol a külsőre hasonlatos–belülről romlott lény földet ér, majd kihasználva annak pillanatnyi egyensúlyvesztését, ráveti magát az oldalára.
Valamennyi tépőfogával szakítani kezdi a mocskos–ápolatlan bundát, szétzilálva az undorító szőrt, és porhanyós szöveteket. A marcangolás elszenvedője ezt nem tűri sokáig, hátulsó lábával lerúgja magáról az alvilág vérebét.
Zöldesen vérző, tépett sérülésein vérszemet kapva rögvest ellentámadásba lendül, s ezúttal ő ugrik rá vetélytársára. Tekintélyes súlyával ránehezedik a háromfejű kutyára, majd a hátára fordítja azt. Cerberus folyamatosan vicsorog, vonyít, de legyengült állapotában nem versenyezhet az Éjúr fizikumával.
Rövidesen égő–maró érzés hasít bordáiba, miután ellenfele végighúzza rajta agyarnyi hosszúságú karmait. Forró, sötét vér szökik elő a tintaszínű bunda rejtekéből. De a nyúzott vérfarkas nem áll meg. Újfent támadni készül, ám ezúttal állkapcsával szándékozik csapást mérni, mégpedig halálosat.
A csillagszellem próbál ugyan szabadulni, darabosra is szaggatja a ránehezedő lábakat, de a nyomás nem enyhül. Ahogy szétnyílik a satuszerű, tőrpengéket imitáló fogsor, már tudatosul benne… itt veszíteni fog. Ám a csigolyatörő-szőrzettépázó harapás nem következik be. Egy kezdetleges, lándzsává hegyezett farúd hasít a fenevad gerincébe, fűszínű váladékot facsarva.
A háromfejűnek se kell több, tüstént kiverekedi magát fogságából, majd minden erejét összeszedve, arrébb üti az Éjurat. Ám az képtelen feladni.
Mint kiderül, a nyápic–kétlábú mentette meg Cerberus-t a vereségtől, de ezzel célponttá tette magát. Nem meglepő hát, hogy a következő ütést ő kapja, s egyenesen a barlang falának csapódik tőle. Ám bátorsága mégse marad eredmények nélkül.
A nem élő–nem halott fenevad mozgása esetlenné válik és reflexei lelassulnak. Kapva az alkalmon, a csillagszellem lezárja a marcangolást. Ellenfele torkára veti magát, s addig tartja azt fogai fogságában, míg az Éjúr ki nem rúgja magából kárhozott lelkét.
Örömre azonban nincs oka a győztes félnek. Hablaty bordái megrepedtek a testére mért csapástól, Cerberus sebei pedig még ennél is súlyosabbak. Nem maradhat már sokáig az emberek világában.
- Honnan szereztél… fegyvert? – Zihálja a középső fej.
- A rejtekhelyem közelében… találtam egy elszáradt facsemetét. A késemmel gyors kifaragtam, hogy segíthessek. – Feleli a nyápic… vagyis inkább bátor – kétlábú, miközben feltápászkodik összegörnyedt testtartásából.
- Ügyes húzás. De sajnos nem volt elég. Nem bírjuk tovább ebben a világban. – Ahogy ezt kimondja a csillagszellem, lassú bomlásnak indul lénye, kékes fényjátékot hozva a félhomályba. – Egyenesen haladj tovább. A fáklyáddal továbbra is csak halványan világíts, és semmiképp se térj le a zegzugos helyekre, hiába látsz meg egy barlangi forrást, vagy hasonlót. Ha to… - Eddig jut tanácsaival a középső fő.
Hablaty hálásan meghajol, majd egy utolsó pillantást vet a legyőzött Éjúr tetemére. Rövidesen elfordítja fejét a rothadó hulláról. Sérülten, immáron egymagában, de folytatnia kell útját. Nem adhatja fel…
Eközben pedig egykori társa visszatér a bundamelengető–sebeket nyalogató otthonba, tudván, hogyha csak részben is, de beteljesítette feladatát.

- Nem értem. – Sóhajt fel a lovaglány. – Kizárt, hogy ennek a hegynek ilyen hatalmas barlangrendszere legyen. Ez egyszerűen túl hosszú, és túl kusza.
- Valószínűleg jóval a föld alá vezetnek ezeket a járatok. – Magyarázza Hiroto. – A csarnokig, ahol a csatát vívtuk, folyamatosan lefelé haladtunk, de azóta már nem lejt a talaj. Feltehetően az a felszín alatt szerteágazó területek kezdőpontja.
Míg a két marsall helyettes egymással diskurál, én a megérzéseimre hagyatkozva egyre csak veszem a kanyarokat a mögöttem lobogó fáklyák fényében. Ám egy ponton különös dolog történik…
Olyan ez az egész, mintha egy távoli hangot követnék, amely halkan cseng füleimben. De egyszer csak ez a hang eltűnik, nem marad sem dallam, de még csak egy halvány sugallat sem nyomán. Ez pedig csak egyet jelenthet. Cerberus elhagyta ezt a létsíkot.
- Van egy… rossz hírem. – Veszek egy nagy levegőt, miközben megfékezem a lépteimet. – A csillagszellemem eltűnt. Már egyáltalán nem érzem a jelenlétét.
- De ez hogy lehetséges? – Értetlenkedik Cait.
- Több lehetőség is van. A kedvezőbbik esetben egyszerűen csak kifogyott az energiából, és már nem bírta tovább ebben a világban. Végtére is, már régóta saját erőből tartotta itt magát… Bár… - Sóhajtok fel. – Túl szívós és makacs lélek ő ahhoz, hogy csak úgy feladja. Valószínűbbnek tartom, miszerint bajba került. Talán egy csatába keveredett, ahol alulmaradt. Vagy éppenséggel győzedelmeskedett, de a sérülései hazakényszerítették. Nem tudhatom biztosan.
- Akkor miért nem idézed meg ezúttal is? Elmagyarázhatná a történteket.
- Túl fáradt hozzá. Bármi is késztette a visszatérésre, egy jó darabig kénytelen leszek ideszólítani őt. Mást kell kitalálnunk.
- De ha a csillagszellemed eltűnt… - Kezd bele a vöröske. – A fiú, aki vele volt, most egyedül maradt ebben a labirintusban. De az is lehet, hogy mostanra már…
- Tudta, mivel jár az, ha elkísér minket. – Szakítom félbe a srácot. – Az ő döntése volt mindez, nem szabad búslakodnunk rajta. Időnk sincs rá, hisz megjegyezném, hogy mi is elég nagy kelepcében vagyunk. Újból mondom hát: mást kell kitalálnunk!
A valós gondjainkra való figyelemfelhívásom megteszi várt hatását, legalábbis erre engedek következtetni a töprengő arcokból. ~ Mind vállaltuk a kockázatot, amikor idejöttünk. Mind tudtuk, hogy talán sose térünk vissza a felszínre. De megvoltak az indokaink. Hablatynak is. Már így is sokan meghaltak. Ha ő is így járt, legalább férfihoz méltó véget ért. Azért áldozta fel az életét, amit fontosnak tartott.
- Talán… Mintha érzenék valamit. – Jelenti be Cait. – A marsallunk azt mondta, nagy a tehetségem az ilyesmihez, ezért különös figyelmet fordított rá a kiképzésem alatt, hogy tökélyre fejlessze a „mágikus radarom”. – Hiroto egy bólintással jelzi az irányomba, miszerint erről ő is tud. – Hála mindennek, halványan ugyan, de mintha érezném a minket csapdába ejtő férfi kisugárzását. Bár lehet nem róla van szó… de mindenképp hasonló.
- Eddig is csak tompa reménnyel kecsegtető megérzéseket követtünk. Bár ez most nagy valószínűséggel csapda lesz.
- Akkor sétáljunk bele. – Vigyorodom el. – Amúgy sincs más választásunk.
- Ezek szerint mutathatom az utat?
- Sajnos tényleg ez az egyetlen lehetőségünk jelenleg. A készleteink végesek, a találomra való járkálásnak nincs helye. Induljunk. – Ezen szavak zárják rövid tanácskozásunkat.
Az irányváltást követően, újabb és újabb érdektelen járatokon haladunk keresztül. Lépteink visszhangján kívül nem szűrődik zaj a barlangi levegőbe, minden csöndes, s mozdulatlan.
Mégis, ahogy egyre csak haladunk, ez a jellegtelenség szép lassan levetkőzi magát. Távolba vesző, különféle kiáltások, ezrek léptei, s sokszínű energiák szűrődnek át a messzi üregekből.
Mindez haladásunkkal egyetemben dominánsabb méreteket ölt. Egy pont után már a sálam is remegni kezd. Végül, majd egy órányi feszült menetelést követően, egy minden eddiginél nagyobb, felszín alatti csarnok tárul szemeink elé.
A terület javán egy kőből épített, hatalmas város terül el, melynek falait groulok ezrei ostromolják. A levegőt lángoló lövedékek sokasága szeli át, míg a talajt elhalt testek, vagy épp halálra szomjazó fenevadak terítik be. A csatazaj minden mást elnémít a környéken, itt csak a vérontásnak van helye. ~ Fogalmam sincs, mi folyik itt. De azt hiszem, megint belecsöppentem a közepébe…

Szürke takaró nehezedik a helységre, a részlettelenség homályába taszítva annak egész világát. Alacsony, mégis elhatározott, s magabiztos lány lép be az ajtaján.
Derekáig érő, csillagfényű haja bőszen hullámzik léptei nyomán, melyek egyre közelebb viszik céljához. Vérszínű szeme csakis előre tekint, annak topázos árnyalatú párja egy szemfedő takarását élvezi. Fekete, ujjatlan ruhája belevész a terem sötétjébe.
Már csak tízlábnyira áll meg egy csontszínű, mereven kirögzített trónus takarásában. Bár nem látja a rajta elhelyezkedő férfi körvonalait, jól tudja, ki az. A mestere, ki maga elé rendelte.
- Üdvözlégy Laura! – A mélyen zengő, kimért bariton jellegzetes taktust ver a csarnok némaságán. – Mint sejthetted, egy küldetésem van a számodra. Egy igencsak fontos küldetés.
- Hallgatom, Hades mester. – A lány hangja magasabb ugyan, mégis hasonló büszkeséget hordoz magában, mint az őt fogadó aggastyáné.
- Még egy hónapja sincs, hogy elhagyta a kötelékünket. Te mindennek közeli tanúja voltál. – A férfi mindkét kézfejét ölére helyezi, így összekulcsolva ujjait. – Jól tudod, kiről beszélek.
- Igen! – Bólint az ezüsthajú.
- Sikerült naprakész információkat szereznem a hollétéről. Egy, a civilizációtól távoli falucska közelében látták utoljára. Carvei néven ismeretes, az északi hegyek közt találod meg. Tudod, mi a dolgod. – Hades ezzel befejezettnek tekinti mondandóját, ám a lány mégsem moccan. Csak mereven áll, tekintetét a padlóra sütve. – Valami gond van?
- Nem értem… - Laura karjai megremegnek a feszültségtől, melyet végül képtelen magába fojtani. – Miért olyan fontos az a hulladék?! – Ordítja világgá idegességének okát.
- Azért… - Emeli meg hangját a Grimoire Heart alapítója, ám ő csak egy árnyalatnyival. – Mert szükségünk van a mágiájára. Igaz, hogy gyorsan fejlődött, de ha varázserőről van szó, még közel sem érte el a legerősebbjeink szintjét. Ezen okból érthető a felháborodásod. Ugyanakkor… - Válassza szét ujjait. – Jelenleg ő Fiore egyik legerősebb csillagmágusa. Ördög tudja, a „fekete lakatosok” ámokfutása óta talán a legerősebb. Az a mágiaág pedig számos kiaknázható lehetőséget rejt magában. Nem fogok lemondani egy ekkora kincsről. Remélem érthető voltam.
- Igen, mester! – Biccent a lány, bár erei még mindig dagadnak a vértől.
- Akkor jó! Állítólag valamiféle krízis dúl a célterületen, szóval melléd rendelek egy három fős kivégzőosztagot is. Starkiller-t ugyanakkor élve akarom. Minden mást megölhettek, azt már a ti tetszésetekre bízom.
- Ahogy óhajtja.
Ahogy Laura elhagyja a helységet, három rejtélyes alak szegődik nyomába, arcukat kámzsa árnyékába temetve. Megkezdődik hát a hajtóvadászat. Bár ő mégsem érti… A mester magyarázata ellenére sem világos számára, miért olyan értékes valaki, akinél ő majd kétszer nagyobb erővel bír? Miért kell neki ilyesmivel vesztegetnie az idejét? Talán nem is ez a fő kérdés… önszántából is rászánná az időt minderre. Csakhogy ő nem élve akarja visszahozni a célpontot…

Hűűűha lesznek itt még megdöbbentő fordulatok, csak tartanánk már ott!!
Ay egyértelműen nem az, akinek mondta magát, de legalábbis nem teljesen, valamit eltitkolt, és ami a legszebb az egészben, hogy ötletem sincs, hogy mit!! A halálhozó is érdekes figura, nagyon kíváncsi vagyok, mi a terve Denékkel, illetve úgy érzem, Hablatynak is lesz még valami fontos szerepe.
A több szálon futó történetvezetés nagyon hálás technikai húzás, ugyanis egy pillanatra sem hagyja lankadni a figyelmem, az izgalom folyamatosan a tetőfokára hág minden egyes helyszínváltásnál, amit nem mellesleg nagyon okosan időzítesz.

Elírások még mindig akadnak itt-ott, de nem tudnak kizökkenteni. Egy valamire mégis felhívnám a figyelmed, mert általad is gyakran használt szó: a "helység", az települést jelent, a szó, amit te keresel, az a "helyiség"!! Tessen megjegyezni, és odafigyelni rá!

Várom a folytatást, a jutalmad pedig:

12: + 800 VE
13: + 860 VE

/ Előre is elnézést kérek az alábbi kaland gyenge minősége miatt, de bizony nagyon nehéz másodjára megírni egy oylan szöveget, amivel egyszer már sok órán keresztül dolgozott az ember... /

13

Vronghard ostroma

- Mi folyik ott? – Néz végig Cait az előttünk elterülő, groulok bömbölésétől súlyos síkságra.
Kérdése válasz nélkül marad, hisz mi sem tudhatunk többet nála. Csakis a szemeink által elénk vetett képekre hagyatkozhatunk.
A fenevadak sötétlő pontokként lepik el a hatalmas, felszín alatti csarnokot, melynek nagy részén egy hófehér város falai tornyosulnak. Ám ez a védelem már csak megcsonkítva néz szembe ostromlóival… egy részen goromba, majd félszáz lábnyi szakadás tátog.
- Bár tudnám… - Sóhajt fel Hiroto. – Az egyértelmű, hogy valamiféle csata szemtanúi vagyunk. A támadó felet már ismerjük, de vajon kik ellen harcolnak? És miért élnek még egyáltalán ezek a szörnyek? Ráadásul rengetegen vannak…
- Nos, az biztos, hogy a legderülátóbb elképzeléseitek nem állják meg a helyüket a valóságban. – Szögezem le a nyilvánvalót. – Százszámra akadnak itt még groulok. Többet viszont nem fogunk kideríteni azzal, hogy itt szobrozunk. El kell döntenünk, mitévők legyünk.
- Visszafordulhatnánk, de nincs rá biztosíték, hogy találunk is egy kijáratot, mielőtt teljesen kimerülnének a tartalékaink. – Tekint fel vöröske a pár mérföldre székelő városfalakra. – Akik azt a települést védik, az ellenségeink ellenségei. Talán a segítségünkre lehetnének, ha mi is segítő jobbot nyújtunk nekik nehéz helyzetükben.
- Ez bennem is felmerült. De nem rohanhatjuk meg a groul sereg hátvédjét hárman. Ahhoz túl sokan vannak… A városban egyesülhetnénk a védők erőivel, de ahhoz először be kellene jutnunk oda.
- Nos, repüléssel ez könnyen megoldható. Ti sem gyalog vágtatok át a Carvei-t övező hegységeken. Ha jól feltételezem, egy röpképes lény is meglapul a csillagszellemeid között.
- Talán igen. – Ismerem el. – De ő súlyosan megsérült, és nem tudom, mennyire javult a helyzete. Ugyanakkor, még ha egészséges is volna, azok közt nem kockáztatná meg az átkelést… - Mutatok rá a település felett szürke foltokként örvénylő, torz rovarszerű lényekre.
- Azok miatt nem kell aggódnod. Vidd magaddal Cait-et, én pedig majd gondoskodom a védelmetekről.
- Mégis hogyan?
- Megvannak a módszereim. – A srác vonalszerű ajkai halvány mosolyra húzódnak.
- Legyen hát… - Ujjaim rövidesen rá is fognak Pegasus lófejben végződő, gyöngyházfényű kulcsára. – Pegasus kapuja, nyílj meg!
A felszín alatti világ homályát ritkán látott fények színjátéka kavarja fel, amely aztán körülöleli paripám tollas szárnyait, végül teljes, tejszínű testét. Az idézéssel járó ragyogás mindhármunkat hunyorításra késztet, szemeinknek jó fél percbe telik, míg megbarátkoznak a teremtmény csillagszerű kisugárzásával.
- Már megint egy felettébb baljós helyre idéztél meg, Den. – Nyerít fel szellemem, miként tekintetét körbehordozza a nem mindennapi látványon. – Remélem nem esel abba az elhamarkodott feltételezésbe, hogy itt elviszlek téged bárhova is…
- Nos, az igazat megvallva, de… - Simítom végig táltosom hófehér sörényét, miközben megkínálom negédes mosolyommal. – Csak a falakon túlra kellene elvinned minket. Ha sietsz, egy percbe sem fog telni. Utána rögtön elmehetsz…
- Felejtsd el! Itt még repülni sem biztonságos! Túl feltűnőek lennénk, és könnyű célponttá válnánk a levegőben.
- Amiatt ne aggódj. – Szól közbe Hiroto. – Én majd biztosítom számodra a zavartalan repülést. Meteor! – Ahogy ez a szó elhagyja a száját, a már korábban is látott, sápadt energiaszövet fonja rá magát a karjára. Ám ezúttal nem állnak meg a fiú csuklójánál… egész testét elborítja a tompa ragyogás, majd talpai elmozdulnak a talajtól.
A jelenetet látva, reménykedően fordítom vissza arcomat a paripa jégkék íriszeinek kereszttüzébe.
- De csak a falig…
Nem is kell több, hogy felküzdjem magam Pegasus hátára. A csillagszellem könnyű vágtában lépdel a kékhajú lovaglány mellé, ki a segítségemmel hamarosan már a hátam mögött tudhatja magát. Mindezek után a tekintélyes, embernyi méretű szárnyak megfeszülnek, s egy rövid ügetést követően, mi is elrugaszkodunk a rideg kőzetrétegtől.
Hátasom szélsebes siklásba kezd a vadul őrjöngő fenevadak sorai fölött, néhol kikerülve egy-két felszökkenő egyedet, kik kudarcot vallva hullanak vissza társaik közé. Egy tucatszor sem kell levegőt vennem, mire áthaladunk a büszkén ránk meredő falak fölött. Ám akkor, abban a pillanatban egy olyasfajta támadás ér, amelyre a legkevésbé sem számítottam volna… egy idegen tudat éle hasít a koponyámba.
Mintha csak kohók lángjai gyúlnának a bőrömön, arcomon végighasít a gyötrelem pengéje. A fájdalom hatására sután megrántom Pegasus nyakát, ki egyensúlyát vesztve, egy szilárd épület tornyába csapódik. Sérülései menten elszakítják őt világunktól, míg Cait-et tovább sodorja a lendület. Én pedig zuhanni kezdek…
Ám a becsapódás mégsem jár újabb kínokkal. Az elmémben tomboló tűz minden más érzést eltompít a testemen… sőt… az mintha megszűnne létezni számomra. A törzsem, a végtagjaim, a gerincem… Csakis az arcomat tépő lángok, és a fejemben visszhangzó, érthetetlen kántálás marad a számomra. A környezetem sem látom tisztán, pusztán vérgőzös, bíbor paláston keresztül, akár egy álomban volnék. A hangok… képtelen vagyok kivenni jelentésüket, de mégis ott vannak. Hamarosan felállok, akaratomon kívül.
Már egy porcikám sem veszi figyelembe saját szándékaimat. Lassú, merev sétába fogok a felszín alatti város utcáin, amelyeken őrült táncát járja a halál. Mindenfelé különös, apró lények rohangálnak zárt soraikban, egész testükön vastag fémpáncéllal. Sokuk csak a helyét keresi, ám akadnak köztük, kik egy-egy fekete rémmel viaskodnak szekercéikkel, vagy harci pörölyeikkel. Más körülmények közt még el is csodálkoznék a teremtmények létezésén…
Ám akadnak itt egyéb furcsaságok is. Megtermett férfiaknál több fejjel magasabb, ezüstbőrű lények, cserzett bőr ágyékkötőkben, s hasonló fegyvertartó szíjak ölelésében. Szemeik gombszerűek, de pillantásuk éles, izmoktól dagadó karjaikban pallosokat, buzogányokat, s szegecses husángokat forgatnak. Elsőre az ostromlók közé sorolnám őket, de tetteik hamar megcáfolják alaptalan gyanúimat. Úgy vágnak utat maguknak a groul-ok sorai közt, mintha csak tehetetlen gyermekeket rohannának le. Karmazsin víziómban látom, miként egyikőjük nagyobb erővel sújt le fegyverével, mint szeretné, így az nem csak ellenfelét nyesi ketté, hanem a közeli lakóház falaiból is kihasít több tucatnyi téglát. Egy másik képviselőjük pedig tudtán kívül fejezi le a mögötte lopakodó szörnyszülöttet, mikor pajzsát egy ütemnyivel később tudja csak megfékezni annak lendülete miatt. Mindezt látom, ahogy elsétálok az összecsapás kisebb jelenetei mellett. Lábaimat nem én mozgatom, a kántálás egyre mélyebb taktusokat üt a tudatomban, koponyám pedig láthatatlan tűz játékszerévé válik… de legalább még látok.
Ahogy egyre közelebb érek a csata magjához, feltűnik, hogy senki sem mutat különösebb érdeklődést az irányomba. Mindenkinek megvan a saját dolga, egymásra halmozódnak az érces nyelven elkiáltott parancsok, s fegyverek keltette zajok. Én mégis csak tovább bolyongok, látszólag céltalanul a vértől mocskos, haláltól bűzlő településen.
Mikor már kezdem feladni a reményt, hogy valaha is megállok, lábaim egy különös kézitusa árnyékában fékezik meg lépteimet. Egy apró vértes, és egy koromszínű groul rajzolódik ki fátyolos tekintetemben, kik látszólag holtágra vergődtek egymással. A páncélos alabárdja átütötte a fenevad mellkasát, ám az nem enged ellenfele rántásainak, melyekkel visszahúzná szálfegyverét. Verejték szaga, s feltehetően szitkok áradata súlyosbítja a levegőt.
Lassan, kínos körülményességgel húzom elő keresztvas nélküli csillagpengémet. Oldalirányba kitárom a kardot, majd meglendítem… a két küzdőfél medencétől felfelé a porba hull, majd törzs nélkül maradt lábaik is követik őket. ~ Nem… én ezt nem akartam… ez nem én vagyok! Mégis mit művelek? Állj le!
Belső viaskodásom reménytelennek tűnik, a hangok nem engednek szorításukból. Ezen a ponton már a sálam is megkérdőjelez engem. Kígyószerű ölelésbe fogja torkom, ám miután lerántom magamról, lassú tempóban, magatehetetlenül berepül a szürke épületek labirintusába.
Kisvártatva egy újabb suhintással lecsapom a fegyveremhez ragadt vért, majd a barlangi mennyezet felé fordulva, torkom szakadtából felordítok. Harsány, idegen kiáltás ez, mely magához vonzza a legtöbbek tekintetét, kik meghallják. Ezután már nem gyaloglom többé, hanem futásnak eredek…
A tudatomra akaszkodó jelenés nem tesz különbséget a két oldal harcosai közt. Csillapíthatatlan vérszomj uralkodik el rajta, miként rohanás közben mindenkit megölet velem, ki elég szerencsétlen, hogy utamba sodródjon. A legtöbb áldozatomnak ideje sincs védekeznie, hisz a hangok olyan sebességgel ruháznak fel, amelyek jóval meghaladják saját korlátjaimat. Minden egyes kardcsapásom újabb életet sodor a végzetébe, már amennyiben élt annak hordozója. Nem telik sokba, s bíborvörös kabátomba véres tócsák egész uradalma olvad bele.
Sokadik kivégzésem után, egy medvealkatú, ezüstbőrű várvédő lép be elém, majd száz fontos pallosát két kézzel rám szegezve. Bár próbálkozása, amellyel a gyomromat készül keresztüldöfni, hatalmas erőt hordoz magában, túl lomha, és kiszámítható. Természetellenes mozgásommal kilépek fegyvere vonalából, majd szabad öklömmel lesújtok az arcára. Koponyája fonnyadt barackként loccsan szét az ütés súlya alatt… Nekem sosem volt ekkora fizikai erőm. Most mégis felruház vele az őrült kántálás, akárcsak a szűnni nem akaró fájdalmával, s kérlelhetetlen akaratával.
Áldozatom holttestét magam mögött hagyva, ismét elrugaszkodok a helyzetemből, visszaadva rab testem a kényszerű, egyoldalú mészárlásnak. Újabb kihívással már csak egy tizenöt láb magas, zord külsejű óriás szolgál a számomra, ki felfigyel álmokfutásomra. Találkoztam már hozzá hasonlókkal, a legutóbbi csata folyamán. Ő is egy Éjúr lehet.
Acélszerű karjában fatörzs méretű husángot szorongat, míg mélyen üllő, megannyi szemével lépéseimet próbálja kifürkészni. Ám én mozdulatlan maradok…
A gigász hamar megunja tétlenségem, s alásújt gyilokszerszámával. A fegyver sebesen közelgő árnyéka egyre nagyobbá válik felettem, de mégsem ugrom félre. Csak egy helyben állok, ki tudja, mire várva… Már kezdek megijedni, mikor egy elegáns lábmozdulattal, félreállok a vasalt fa útjából. Finom lépés volt, épphogy elkerülve a becsapódás pillanatát. Ellentámadásom viszont már jóval kevesebb önmérsékletről árulkodik.
Futásnak eredve felküzdöm magam az Éjúr göcsörtös kezén, mielőtt visszahúzhatná azt, majd vállára érve, pengém véres munkába fog. Vágásaim nyomán csak puszta fénynyalábok látszanak, miközben áthasítom a bőrt, húst, s szöveteket. Az apró, sötét szemek kiapadnak, a száraz ajkak felnyílnak, a koponya védelme szilánkosra szakad, míg végül a szörnyeteg agyát is felnyársalom.
A lény teste éles csattanással zuhan alá a rideg kőzetre, én pedig leszökkenek élettelen maradványairól. Ám ezúttal nem kell várnom a következő kihívom feltűnésére…
Egy újabb fenevad rajzolódik ki vérvörös látképemben, ezúttal egy orrszarvúra emlékeztető teremtmény képében. Tagbaszakadt alakját fémszerű páncéllemezek takarják, gerince mentén csontos tüskék szaladnak végig, ostorszerű farka pedig egy buzogány formájú kinövésben végződik. Íriszei kéken lángolnak, akár a fagyos csillagok.
Tömzsi menső lábait megfeszítve készül rohamba lendülni, hogy elsöpörhessen útjából. Ahogy megindul, érdes por lepi el vágtájának nyomait… de én ezúttal sem mozdulok… legalábbis, úgy nem, mint azt én várnám. Pengém helyett aranykulcsom után nyúlok, majd egy számomra értelem nélküli szót elkiáltva, Virgo-t szólítom magamhoz.
Legnagyobb döbbenetemre, a cselédruhás lány felel a hívásomra… nem is az enyémre… a hang hívta. Tengerszín szemeivel csak egy pillantásra méltat, mielőtt belefúrná magát a sziklás talajba.
A fenevad támadása nem várt akadályba ütközik, miként patái alatt egy lábnyi kőzetgát képződik, kisodorva őt eredeti irányából. Több ölnyivel mellettem süvít el, de nem csak céltévesztése a fizetség mindezért. Kardomat kitárva az arcától egészen a combjáig végigkaristolom a testét, amelyet saját lendülete vájt alá egészen a csontjaiig. Sötét folyadéktól habzó szájjal, fájdalmas bömbölés közepette múlik ki mögöttem, prémként elnyúlva. Csillagszellemem nekem háttal állva, némán tér vissza otthonába…
A soron következő Éjúrat már én magam kutatom fel, tucatjával kioltva eközben az apró lények életét.
Denevérszerű szárnyak, beesett arc, s pikkelyes test jellemzi azt a rémséget, amely egy hozzám közeli torony gyűrűjében rója köreit. Hamar kiszúr engem hegyes füleinek hála, majd zuhanórepülésbe kezd. Ugyanakkor, ez alkalommal már nem várok ki…
Ujjaim közé emelem egy elesett várvédő lándzsáját, majd újabb tetemeket ugródeszkaként használva, magam is elrugaszkodom a felszíntől. Jóval magasabbra ugrom, mint azt az emberi mérték diktálná…
A bestiával egyre közelebb kerülünk egymáshoz, mikor röptömben elhajítom a szálfegyvert. Erőmnek, s az ellentétes irányú lendületnek köszönhetően, a dárda teljes alakjában átfúrja a szörnyszülöttet, fejnyi méretű lyukat szakítva a mellkasába. Legyőzött ellenfelemmel egyazon pillanatban érünk földet, ám van köztünk egy éles különbség… ő már becsapódása előtt meghal.
Fejemet felszegve, újabb harsány, messzire zengő kiáltás szakad fel a torkomból. Minden más zaj elhalkul… A védők hitetlenkedve emelik rám meggyötört tekinteteiket, míg a groulok energiaforrásaiktól megvonva, céltalan bábukká alacsonyodnak. ~ Nem tudom, honnan jön ez a kántálás, és mégis miért tart engem fogva, de… van egy stílusa. Magam se kerülhettem volna jobban a figyelem középpontjába. Bár képes lennék a vérszomját pusztán az ostromlókra fordítani…
Gondolataim követve, mintha apadni kezdene a fájdalmam. Karmazsin világképem sötét bugyrai tisztulni kezdenek, mígnem visszanyerem homályos, de színektől gazdag vízióm. Hamarosan érezni kezdem vérem áramlását, már nem csak arcomon, de egész testemben is. A végtagjaim már hallgatnak a saját, láncok nélküli akaratomra… ám örülni nem marad időm. Úgy rogyok a porba, mint az erejéből kifacsart kisgyermek, egy teljes napnyi robot után. Persze, ez érthető… többször is átléptem a testem korlátait, most pedig meg kell fizetnem az árát. Minden porcikámban érzem az elnyűtt kínt, ahogy pihenésre éhesen rágni kezdi a húsom, égető fájdalmakat fakasztva.
Tömeges masírozások zajai, s egy tompa ragyogás késztet arra, hogy minden tartalékom felhasználva, az oldalamra erőlködjem magam. Hála ennek, halványan, de még ki tudom venni, ahogy a sötét bundájú fenevadak két oszlopba állva, utat nyitnak egy sápadt, egyre csak közeledő fénynek.
A fény pedig alakot ölt… Egy lány lépdel felém, acélcsizmái kecsesen haladnak a szennytől mocskos köveken. Szemei ibolyaszínűek, akárcsak vállaira nehezedő palástja, amely fátyolként szegélyezi lemezes vértezetét. Szépen ívelt arcát aranyszínű tincsek keretezik, min egyfajta koronaként nyugszik különös, fémszínű fejdísze. Övén gyönyörűen megmunkált, másfélkezes kard lóg, míg bal kezében hófehér lándzsa pihen. Csizmája egyre csak csörög lábainak haladtával… mígnem, alig egy fejnyire megáll előttem. Északi szélként maró pillantását leemeli rám, majd… fél térdre ereszkedik. Fogalmam sincs, hogyan lehetséges, de a gyötrelmek hullámain még átszalad rajtam a meglepettséggel járó, szívtompító nyomás is.
Zöldes fény robban a látóterembe, amely félresodorja a páncélos lányt. Ayre az… törött pengéjét a jövevényre szegezi, mialatt mindenki eltávolodik a közelükből. Helyet adnak a kibontakozó párbajnak.
A kardmester kezdeményezésének hála, eleinte ő diktálja a kardtánc ütemét. Egymás utáni gyors csapásokkal sorozza az idegent, aki tökéletesen védi a próbálkozásait. Kevesek képesek úgy forgatni egyszerre a lándzsát, és a kardot, ahogy ő. Alapvetően a két fegyver elvenné egymástól a forgatásukhoz szükséges teret, s még a karok erejét se lehet egyenletesen felosztani köztük… nos, ez igaz is volna egy átlagos katonára. De erre a lányra már nem…
Szálfegyverével ügyesen tartja a távolságot, míg szükség esetén pengéjével hárítja a védtelennek tetsző oldalára mért csapásokat. Pár percig tartó, eredmény nélküli kézitusát követően a két fél egyszerre szökken hátra, öt lábnyi távolságot teremtve maguk közt.
Látom, ahogy a Sa’ceuria ajkai beszédre nyílnak, de szavait elnyomja a távolság, és kimerültségem átható egyvelege. Azt azonban még én is ki tudom venni, hogy válasz már nem érkezik felvetéseire. Így hát, tárgyalásaik visszatérnek a rideg acél síkjára.
Ay az ellenfele elé szökken, majd súlyát jobbjára helyezve, oldalirányos vágást indít, így kóstolgatva annak védelmét. Mégis, mikor a szőke lány hárítani próbálná a támadást, a kardmester hirtelen megpördül, s végighúzza „lelkét” a jövevény szabadon maradt, páncélos alkarján. Felszíni sérülés ez ugyan, mégis bíbor vért tapaszt az ibolya kelmére.
Az ezt követően kibontakozó közelharcban már a Sa’ceurai kerül fölénybe, hisz a vértes idegen mozgásán halványan ugyan, de meglátszódnak a sebesüléséből adódó hátrányok. Ő az, aki kiesik a kardtánc ütemeiből, s egyre csak szerzi újabb és újabb karcolásait. Miután már arca egy részén is sötét csík éktelenkedik, kihátrál vetélytársa szorításából.
- Alábecsültelek… ez nem fordul elő többé. – Ez a mondat még hozzám is eljut. Éles, és kemény, akárcsak a várost uraló hangulat.
A lány földbe döfi fényes lándzsáját, majd minkét kezével kardjára fogva, szemei közé emeli annak kékesen csillogó pengéjét. És most ő lendül offenzívába…
Első csapása több lábnyival hátrébb sodorja Ay-t, ki megdöbbenten veszi fel védekező pozícióját. Most ellenfelénél van a kezdeményezés kovácsolta előny, melyet ki is használ. Bár ütései lassabbak lettek a korábbiaknál, – még így is jócskán követhetetlenek az átlag ember szemeinek – azok ereje megsokszorozódott. Még én is tisztán érzem, ahogy a kardmesternek minden egyes hárításánál megremegnek az izmai, s lábai egyre csak csúsznak a poros kőzeten. Folyamatosan gyengül, s egyre ingatagabbá válik védelme. Hála mindennek, smaragdos árnyalatú fegyvere egy kifejezetten nagy lendülettel bíró döfés során lecsúszik az ellenséges pengéről, Ay bordái közé sodorva annak hegyét. Ez az összecsapás legkomolyabb sérülése…
Talán tiszteletből, talán csak lendületének eltompulása miatt, a páncélos lány visszarántja kardját, majd hátraugrik. A Sa'ceurai a feltépett bőrfelületre tapasztja tenyerét. Vér szökik ki ujjai közül.
- Örülök, hogy megtiszteltél ezzel a párbajjal. Ugyanakkor, minden elvem azt kívánja, hogy véget vessek kettőnk párviadalának, ahhoz méltó módon. – Az idegen szavai pont olyan ridegek, akárcsak mély árnyalatú íriszei.
Mondandójának eleget téve, újfent rohamot indít, mégpedig a legvégsőt. Abban a pillanatban, hogy lábujjai elrugaszkodnak a talajtól, a kardmester felordít, majd törött társát a hatalmas csarnok mennyezetének ajánlja. S ezzel elindítja az apró, fűszínű fénygömbök színjátékát…
A kis nyalábok leginkább csillagszellemeim megidézéséhez hasonlatos jelenettel rukkolnak elő, miként eggyé válva, felépítik Ayre teljes alakú, majd embernyi méretű „lelkét”. A fekete kardlapot méregzöld színű rúnák, s szegélyek határolják, felületén pedig hasonló árnyalatú repedések futnak végig, mintha csak pókhálót alkotnának.
A kardmester velem ellentétben már nem áll meg álmélkodni pallosán, hanem inkább gyakorlati hasznát veszi annak. A markolatot meglendítve smaragd ragyogású fényhullámot enged szabadjára, melynek villámszerű habjai koromszínűen sötétlenek. A támadás még röptében találja el ellenfelét, kinek rögvest megálljt parancsol a becsapódással járó robbanás.
Mikor pedig felszáll a füst, nem hagy mást maga mögött csak a megtépázott páncélzatú, sok sebtől s több ponton elszenesedett bőrtől elcsúfított, szőke lányt, ki nem is oly rég még letérdelt elém. Ezúttal is megteszi… de nem önszántából. Az állapota készteti meghajlásra, vetélytársával egyetemben.
A két harcos pengéikbe kapaszkodva néz farkasszemet egymással; lihegésük egyenletes ritmusa az egyetlen zaj, amely betölti a nemrég még őrjítően zajos csatateret. És ekkor jövök rá… az egész groul sereget ez a lány látja el energiával. Az ő legyengülése némította el követőit, s ezért nyitottak utat neki. De miért hajtott fejet nekem…?
Kérdésem természetesen megválaszolatlanul marad, de a küzdelem véget ér… A páncélos idegen erőt véve magán felkapja lándzsáját, majd maga fölött megpörgetve, mindent elvakít annak fehér ragyogásával. Az egész városra vakító csillagfény függönye hullik, amely rögvest becsukásra készteti elgyötört szemeimet. Nem sokkal erre, fémcsizma nyomását érzem a homlokomon, mi valamennyi megmaradt erőmet kiűzi a testemből.
Maga alá gyűr a hajthatatlan fáradtság, s már egy másik, ismeretlen közegben térek magamhoz.

Olajos sötétség uralja ezt a teret, mintegy folyadékként elárasztva mindennemű közeget. Semmit sem látni a mindent átható homályban… semmit, csak egy aranyszínű szempárt.
- Köszönöm, hogy megmentettél. – Ez az a hang… ezúttal már nem érthetetlenek számomra a szavak, melyeket megformál, mégis felismerem. Ő tombolt a fejemben.
- Ki vagy te? – Kérdésem komor visszhangot ver a titokzatos teremben.
- Biztos, hogy ez most a legfontosabb kérdés? A nevek semmit sem jelentenek, mégis mire mennél az enyémmel? – Ez a válasz rendjén is volna… de egy részletében még sincs. Én is pontosam így feleltem volna...
- Ugye te nem valami béna belső én vagy, vagy hasonló? – Tárom szét a karjaimat. Itt nem fájnak… semmim se. - Sok regényben olvastam már hasonlóról kiskoromban, de sose nyűgöztek le. Egyrészt gagyik vagytok, másrészt nem szeretek osztozkodni. Az elmémen sem…
- Belső én? Nos, benned lakozom, de nem olyan formában, mint azt hiszed. Elvégre, csak most jöttem. – Kuncogás járja át a félhomályt. – Sajnálom, ha a beszédstílusom a tiédhez hasonlatos, de tudod, a te emlékeidből kellett megtanulnom ezt a nyelvet. Az ilyesmi bizony pedig nem várt mellékhatásokkal jár.
- Ezek szerint tényleg te voltál az…
- Húha, okos fiúval van dolgom.
- De mégis miért? Mit akarsz tőlem? Honnan jössz te egyáltalán? Te ismered már a múltam, ez pedig egy olyan személlyé tesz, aki mindenki másnál többet tud rólam ezen a világon. Én viszont semmit sem tudok rólad.
- Ebben van valami. Legyen hát. Válaszolok egy kérdésedre. De jól gondold meg, mi lesz az. Most csak egyre van időnk… - Újfent felcsendül az a lenéző, gúnyos kacaj. ~ Tényleg ennyire idegesítő volnék…? Helyes!
- Rendben. – Majd egy percnyi, mély gondolkodásba merülök. Minden olyan csendes… Nem nehéz átadnom magan az efféle megnyugvásnak. Aztán, a hajnali égbolt csillagjainál is fényesebben ragyog fel előttem a legkézenfekvőbb kérdés. – Mik a terveid velem?
- Hát persze. Egy csapásra másodlagossá válnak az engem érintő témák, és inkább magad felől érdeklődsz. Tudtam, hogy ez lesz…
- Akkor meg ne köríts, hanem kezdj bele.
- Nos, először is biztosítalak róla, hogy nem fog többé előfordulni a maihoz hasonló incidens. Be kellett rendezkednem, ez pedig kellemetlenségekkel jár.
- Ezért tomboltál?
- Részben. Kíváncsi voltam a korlátaidra is. De ez most nem fontos. A lényeg, hogy itt leszek, és segítek is, de csak akkor, ha az nem ütközik a te akaratodnak. Tudod, neked is elég nagy szükséged lehet rám, nem csak fordítva. Sokan vannak körülötted, akik közel sem azok, mint akinek hiszed őket.
- Ezt hogy érted?
- Nana. Csak egy kérdésről volt szó, ez pedig már bőven kinyúlik a határain.
- Akkor pedig mondd el végre, hogy miben szeretnéd a segítségemet kérni.
- Jó-jó… - Sóhajt fel a fiatalos férfihang. – Tudod, nagyon régen, elkövettem egy hatalmas hibát. Elvakítottak a téveszméim, és ezzel veszélybe sodortam azokat, kik a legkedvesebbek voltak a számomra. Talán ezért is történhetett, hogy nyughatatlan lelkem nem szállt sírba a testemmel. Évszázadokon át bolyongtam, megfelelő hordozó felbukkanására várva, ezen a… nem túl gyakran látogatott helyen. De most itt vagy te.
- Évszázadok? Mégis mit akarsz ennyi idő után? Talán segíteni ezeken a bizonyos, számodra kedves alakokon? Már rég meghalt mind…
- Nem mind. Egy még köztünk jár. És pont ő az, akinek a legtöbb gyötrelmet okoztam. Ismerlek, ezáltal tudom, hogy nem viseled szívesen a jelenlétem a tudatodban, amit teljes joggal a sajátodnak vallasz. Ezért kérlek rá, hogy segíts. Legyél a közvetítőm, és abban a pillanatban, hogy eleget teszel a kérésemnek, elhagyom az elméd.
- Nos, nem mintha olyan sok választásom lenne… - Ezúttal én sóhajtok fel. – És, ki ez a valaki?
- Sajnálom, de nincs időnk többre. Újból felkereslek majd, ha eljön az ideje. – Azzal a sötétség lebomlik, én pedig elhagyom a termet.
Szemeim egy apró barlangi helyiség körvonalait rajzolják ki a számomra, csuklóimon fém ridegsége égeti a bőrömet. Mivel hátam érdes kőzetrétegek súrlódásától sajog, feltételezem, a vájat falának lehetek nekiláncolva.
Mikor alaposabban is körbenézek, három alak sötét sziluettje tűnik fel, tőlem alig pár lábnyira. ~ Nos, kevés dolog tehetné már ennél is rosszabbá a napomat…

13

Prológus az utolsó csatához

A három sötét árny részletei szép fokozatosan bontakoznak ki a fáklyák nyújtotta félhomályban, két ismerős egyént elém tárva. A magát Halálhozónak tituláló férfi most napszemüvege nélkül, fekete szemein át fürkészi az arcom, míg tőle nem messze, a csatában feltűnt szőke lány áll sziklamereven. Leghátul foglal helyett titokzatos társuk, ki nem hajlandó kimozdulni az árnyak rejtette fedezékből. Csak sárga tekintete üti át a koromszínű teret.
Ajkaimat cserepesnek, s kiszáradtnak érzem, de mégis ráveszem magam a beszédre.
- Talán hajlandóak lesztek elárulni, hogy miért vagyok itt, ha megkérdezem? – Puhatolózom, miközben csuklóimmal megcsörögtetem az őket falhoz szíjazó láncokat.
- Nos, elég ha annyit tudsz, hogy hamarosan a marsall után küldünk. – Villantja ki fogait a bőrkabátos fazon. – Ő adta a tervünkhöz szükséges erőt. Te adod majd a vázat.
- Nem hangzik túl vidáman… - Erőltetem fel mosolyom. – De tudod, ilyenkor mindig a „Te már nem jelentesz veszélyt ránk, és hamarosan úgyis meghalsz, szóval nyugodtan elárulhatom, mit tervezünk.” szöveg szokott jönni. Nem bánnám, ha ti is követnétek ezt a sémát.
- Viccesnek hiszed magad? – A Halálhozó előhúzza egyik pisztolyát, majd a fedetlen mellkasomra illeszti annak csövét. – Ott van benned, ami nekünk kell. A kis vakarcsok városában már kitört belőled, és te valahogy túlélted. Talán a mágiáitok hasonlósága miatt van.
- Az aranyszeműre gondolsz? – Kérdezek vissza, bár nem tudom, mennyire bölcs felfedni ellenségeim előtt az ilyesfajta információkat. – Annak a tudatnak szántok engem „vázként”?
- Valahogy úgy. Bár ez sajnos nem ilyen egyszerű. De lényegtelen, ne törd rajta a fejed. Mire felébredsz, már minden készen fog állni. – Szavait követően lőfegyverének nyele a már egyébként is horpadt homlokomon csattan, visszataszítva engem az eszméletlenség fogságába.

Senki sem örülne egy hasonló látványnak. Ám a fiú számára mégis reménnyel kecsegtet.
A levegő émelyítő szaga a hullák bűzétől súlyos, amelyeken átgázol. Eldobált fegyverek, felszakadt vértek, levágott testrészek, s egy csonka fal hirdeti a közelmúlt ostromának vérfürdőjét. Mégis, az áttört fal mögött egy város fényei jelzik az életet, s bár kockázatos megközelítenie, ez a fiú utolsó esélye. Bizonytalanul, de átmássza a fehér törmeléket, s megpillantja a település fehér utcáit.
Rájön, hogy a fényeket halotti máglyák táplálják, melyekre eltorzult tetemeket dobálnak apró, szőrös lények.
A gorulokkal már összevetette a balszerencse, de az apróságokat még sosem látta. Igazak lennének hát a mesék?
Saját halottaikat nem vetik tűzre, hanem miután lecsatolják róluk páncéljaikat, s vödrökbe hajítják a darabokat; hordágyon elszállítják a testeket. Másutt tüzeket oltanak, törmeléket takarítanak, vagy épp túlélőket ásnak ki a romok alól. Nem kétséges, hogy a város lakói összecsaptak a fenevadakkal. S bár nem tartozik fajtájuk közé, talán segíthetnének egy kovácsinason, kit a közös ellenségük űzött idáig. Ezen feltevésétől vezérelve, a fiú tovább rója a kikövezett utakat.
Eleinte senki sem figyel fel rá ott, hol a káosz hagyta kézjegyét. Kisvártatva azonban egy hatalmas, szürkebőrű harcos, s egy kicsiny, láncinges teremtmény szorításában találja magát, akik ide-oda rángatva próbálják szabályozni lépteinek irányát.
- Üdv, a nevem Hablaty! Nem akarok bajt, csak egy kis eligazításra vágyom. – Ám hiába az igyekezete, kísérői olyan nyelven tárgyalnak, melynek recsegős hanghordozásán képtelen eligazodni.
Végül úgy dönt, inkább csak csöndben követi őket, bárhová is vezet utuk.
Áthaladnak bazaltos boltívek árnyékán, alulméretezett lépcsőfokok sokaságán, majd a fellegvárba érve, sebesültektől hemzsegő termek halálszagú komorságán. A tanonclegény gyomra összeszorul a szörnyűbbnél szörnyűbb sérülések láttán, de nemsoká elérnek egy csarnokot, mely falai közt már nem lelnek félholt katonákat. A sűrűn díszített faliszőttesek gyűrűjében egy kerek asztal helyezkedik el, körülötte öt személy alakja kap bele a fáklyák fényébe.
A zafírhajú lány, s vörös lovagtársa már ismert a fiú számára, ám ez nem mondható el a kísérőjéhez hasonlatos, ezüstbőrű óriásról, kinek izmos mellkasán széles kötések árulkodnak az ostromról; a tiszteletet parancsoló teremtményről, testén feketeacél páncélzattal; valamint a finom ruhákba bugyolált törpéről, ki hevesen artikulálva hágja át a felek nyelvi különbségeit.
- Királyunk egyetért Surra Marzhog törzsfőnökkel abban, hogy most kell támadnunk. – Zengi az emberek szavait használva. – Ellenfeleink gyengék, miután visszavertük őket. Most kell lesújtanunk, mielőtt összeszedhetnék magukat.
- Nem mi vertük vissza őket. Megkapták, amit akartak, majd elmentek. De nem tudhatjuk, mennyien vannak még, a ti erőitek pedig igencsak megfogyatkoztak. Nem tartom jó ötletnek, hogy vakon belerohanjunk egy esetleges csapdába, csak mert megmámorított minket egy látszólagos győzelem. – Inti óvatosságra társait a Hiroto nevezetű.
Miután a tolmács lefordítja érvelését, a szürke lény bömbölésszerű hangokkal fejti ki véleményét, amely úgyszint a hivatalnok szájából nyer értelmet.
- Nem leszünk vakok. Surra Marzhog állítása szerint a legjobb felderítői követték a visszavonuló hordát, és pontos elképzelései vannak arról, hogy merre találjuk a fészküket.
- És a számaikról tudunk valamit?
- Másfél – kétezer fő, hacsak nem rejtegetnek máshol is seregeket.
- Túl sok…
Csak ezen a ponton, mikor a megbeszélés elapad, tűnik fel a tárgyaló feleknek Hablaty, hiszen az őt kísérők nem voltak hajlandóak félbeszakítani vezetőik eszmecseréjét.
A nemesek módjára öltözködött apróság magához inti a láncinges gárdistát, majd egy kurta szóváltást követően a jövevényhez fordul.
- Azt állítja, hogy az utcákon kóborolva találtak rád. Mégis miféle őrület hajtott egy magadfajtát erre a helyre?
- Ő velünk volt. – Veti közbe a rúnalovag. – Azt a csapatot követte, amelyről már beszéltem a tanácsnak. Ugyanakkor, a bejárattól nem messze vívott csata után nyomát vesztettük. Azt hittük, meghaltál…
- Ha egymagam vagyok, így is lett volna. De nagy szerencsémre velem volt egy kissé mogorva, ám remek csillagszellem. Neki, és a gazdájának köszönhetem az életem. – Húzza ki magát a kovácsinas. – Elnézést, megfeledkeztem az illemről. Hablaty vagyok, a hegyek közt rejtőző Carvei városából.
A tolmács billent, majd viszonozza a fiú gesztusát.
- Ő itt Hraithag király, Vronghard város uralkodója, s nekünk, a knurlanok nemzettségének vezetője. – Tárja ki tenyerét a sötét vértezetben pompázó teremtmény felé. – Jobbján ül legfőbb tanácsosa, Surra Marzhog törzsfő, a Sombrákok feje, s a szövetséges seregeink legvitézebb harcosa. – Hordozza tovább ujjait. – A két bátor lovagot, kik hozzád hasonlóan a felszínről jöttek, ezek szerint már ismered.
- Így van. – A felelet magától értetődik, ám valami mégis szomorúságot csal a hivatalnok szemeibe.
- Fajod ritka vendég nálunk, ezért röstellem, hogy ezt kell mondanom, de jobban tennéd, ha elhagynád városunkat. Veszélyes időket élünk, és belőled nem érzem a mágiához szükséges energiát, ellenben a két embertársaddal, kik részt vehetnek ezen a sürgős stratégiai egyeztetésen. Utászcsapataink jelen pillanatban is a barlangrendszer főbejáratát tisztítják, így mire odaérsz, már szabadon visszajuthatsz a tieid közé. A kíséretedről természetesen gondoskodunk.
- Nagyon kedves ez az ajánlat, de nem engedhetek neki. Mint mondtam, tartozom annak a csillagmágusnak, és ezt komolyan gondoltam.
- Az elhatározásod nemes, de Kirilt elvitték. – Tudatja vele a rúnalovag. – A groul sereg vezetője különösen nagy érdeklődést mutatott iránta, s bár Ayre legyőzte őt párbajban, a Vasszűz egy csellel elragadta a mágust.
- Ayre? Ő hol van most?
- Gondolkodás nélkül az ellenség után eredt.
- De akkor ti miért nem követtétek?
- Nem kockáztathatunk meg egy azonnali támadást egy olyasvalaki kedvéért, ki százával irtotta a knurlanokat. – Szögezi le a tolmács, arcára szigorú kifejezés költözik.
- A százával azért túlzás… - Ellenkezik Cait, bár bizonytalan mosolya nem kölcsönöz túl nagy fajsúlyt a szavainak.
- Nos, bárhogy is, az ellentámadást vitatjuk meg éppen, de nem a fiú miatt. Az elátkozott fajok sorai meggyengültek, és most sebezhetőek.
- Akárcsak mi. Ezt miért csak én látom így? – Sóhajt Hiroto, látszólag kezd belefáradni szövetségesei konokságába. – Még ha kevesebben is maradtak, mint voltak, Vronghard-nak nem maradt elegendő ereje egy nagyszabású offenzívához.
- Amit könnyedén orvosolhatna a közelben állomásozó hadtested. – A hivatalnok egyre ingerültebbé válik, ahogy megpróbálja érvényesíteni királya akaratát.
- Elmondásaitok alapján, még legalább egy hét, amíg az utászcsapatok eltakarítják a beomlás maradványait a barlang főbejáratától. Az további egy hét volna, míg az egységeinket visszavonhatnánk ide, és csatarendbe szednénk őket. Kötve hiszem, hogy a groulok oly sokáig nyalogatnák az állítólagos sebeiket.
- Értem. Erre még visszatérünk. – A knurlan újfent Hablatyra pillant. – Szándékaid bátrak, de hidd el, nem tudnál érdemben segíteni a barátodon. Mindenkinek az volna a legjobb, ha visszatérnél otthonod biztos tüzébe.
- Nem akarok tiszteletlen lenni, de ebben téved. Ezt még a felszínen kértem el Kiriltől, kíváncsiságomtól vezérelve, de a csata előtt már nem volt alkalmam visszaadni neki. – A tanonc egy apró zsákot húz elő batyujából, amelyben csillagfényben tündöklő fémszilánkok törik meg a terem félhomályát. –Talán csak egy legenda, de ha mégsem… mutassák meg kérem az aranylángokat, és én újjákovácsolom azt, ami eltörött.

Már megint az átkozott, aranyszínű szemek. Csak azok opálszerű ragyogása töri meg az árnyak teljes uralmát.
- Újfent fejbe vágtak? Szegény párák nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy a lehető legtöbbet beszélj velem. – Ő az. Hangjából ezúttal is kiárad az a könnyed, természetes felsőbbrendűségi érzet.
- Ragaszkodnak hozzá? Tudják egyáltalán, hogy létezel? – Szökik ki belőlem a legegyértelműbb kérdés.
- Ó, de még mennyire. – A sötétarany szembogarak úgy pásztázzák a homályt, mintha más is volna itt rajtunk kívül. – Ezúttal több időnk van beszélgetni. – Kisebb hatásszünetet tart, mielőtt rátérne a fontosabb részletekre. – Mondhatni, nekem dolgoznak. Ez persze nem meglepő, tekintve, hogy én teremtettem az elődeiket megannyi korszakkal ezelőtt.
- Te? A groulokat? Mégis hogyan?
- Sajnos még ez alkalommal sem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy kitérjek mindenre. De igen, én voltam. Fűtött az ifjú uralkodók hatalomvágya, és a legnagyobb rejtélyek felfedésének csábító hívogatása. Ezért alkottam meg az elátkozott fajt, saját csillagszellemeim élete árán. – Válaszai csak újabb és újabb kérdéseket fogannak bennem. ~ Uralkodó volt? Egy hatalommániás, aki bármit megszentségtelenített volna az erő kedvéért? De ami a legfontosabb…
- Csillagszellem?
- Meglepően jó vagy a szavaim elismétlésében. - Ez is az én szövegem… - Jól hallottad, csillagszellemet mondtam. A nevem Reinchord, egy rég letűnt birodalom császára, s egyben csillagmágus. Ki tudja, talán a legelső. Bár úgy hiszem, mostanra bőven elég gondolatot pazaroltunk rám.
Közönyös megjegyzése ellenére, nekem beletelik pár percbe, míg feldolgozom az „elpazarolt gondolatokat”.
- A legfontosabbat még nem tudom. – Nyögöm ki végül. – Mit akarsz tőlem?
- Ó, hát megint itt tartunk. Tudod, mint csillagmágus megértheted, milyen kínokat élt át kárhozott lelkem száz meg száz éven át keresztül, míg azon gyötrődtem, hogy mit tettem egykori barátaimmal…
- Én sose változtatnám át a velem szerződésre lépett lelkeket holmi korcsokká. – Szakítom félbe a gondolatmenetet.
- Nos, legelső alkalommal én se szándékosan követtem el ezt a szörnyűséget. Az csak egy balszerencsés véletlen volt… ám utána már nem tudtam leállni. – Magabiztos hanglejtése itt bánatos élt kap. – De komolyan megbántam. Nem maradt más vágyam, minthogy végleg eltöröljem a groulokat, kik az én hibámból születtek; s megmentsem azt, kinek a legtöbbet ártottam. Ezért kérdem a segítséged, hisz mindeddig csak te voltál képes magadba fogadni.
- Ha feltételezzük, hogy segítek, mégis mit kellene tennem?
- Semmi különöset. Ha felébredsz, azt valószínűleg egy olyan helyen teszed majd, ahol már előkészítették a szertartást. Én szólni fogok hozzád, te pedig teljesíted a kéréseimet. Ily módon nem csak az én ügyemet szolgálhatod, de megmentheted a tudatodat a biztos pusztulástól.
- Őszintén szólva, nem tudom, mennyire bízhatnék meg benned. Ha jól tippelem, ez a bizonyos szertartás arra szolgálna, hogy a halott marsall erejét felhasználva szabadjára engedjék a lelked, aminek történetesen én lennék a váza. Miért fosztanád meg magad egy új hordozótól, és süllyednél vissza egy bánatos, magatehetetlen tudattá az idők végezetéig?
- Emiatt ne aggódj. A lelkem felszabadulna, és megszűnne itt bolyongani. – A szavakba visszatér a már megszokott, légiesen könnyed kiejtés lendülete. – Szegény Halálhozók csak szolgálni akarnak, s nem tudják, hogy én már nem kívánom az újjászületést. Ez persze nem az ő hibájuk, egyszerűen csak képtelen vagyok tudatni velük a szándékaimat. – Rövid kacaj fut végig a sötétség trónusán. – Már így is túl sokat láttam, te pedig még vajmi keveset. Nem áll szándékomban ellopni tőled az élet esélyét. Az csak egy újabb bűn volna a pokolba szóló meghívómon.
- Meggyőzően érvelsz, ezt elismerem. De a szavak nem többek puszta héjnál…
- Milyen bizalmatlan természet vagy. – Újabb, halk kuncogás csendül fel a teremben. – Ez persze nem baj, sokra viheted még vele. De ha már ennyire szomjazol a jó szándékom jelére, közlök veled egy apró tényt. Mint mondtam, a Halálhozók szolgálni akarnak, ezért is küldtek vissza téged az eszméletlenség fekete ölelésébe. Azt remélik, hogy itt ostrom alá veszem az elmédet, és egyre gyengébbé őrlöm az akaratod. Ez történt a csata folyamán is. Én mégsem ezt teszem, pusztán a segítségedet kérem. – Tekintete ezúttal felfelé szegeződik, hol az égboltnak kellene trónusát ülnie. – Hamarosan elkezdődik. Ne félj, vezetni foglak. Hallgass rám, kérlek…
Az éjszínű függöny szertefoszlik, s egy teljesen más helyiség tárul a szemeim elé.
Már nem a mélybarna barlangfalak közt találom magam, hanem világos márványlapok gyűrűjében, melynek szerkezete csak tíz láb magasan, a mennyezeten enged meg magának egy fedetlen részt. S ezen a résen keresztül az ezüstszínű csillagok palástja hullik le rám, a pupilláimnak szokatlan fénybe öltöztetve meztelen felsőtestem.
Bár talán oktalanság volna meztelennek nevezni. Igaz ugyan, hogy ruha nincs rajtam, ám ott, hol csak a letisztult bőrömet szabadna látnom, most különös, éles vonalú tetoválás szalad végig az árnyékok színében. ~ Ez furcsa, de még így is jobb, mint amire számítottam. Azt hittem, valami kőasztalon ébredek majd, mellettem a késsel hadonászó, eszement napszemüvegessel…
- Hallasz, ugye? – Megint Ő az. Bár tompábban hallom, mint az elmémben, de képes vagyok kivenni szavait. – Tedd, amit mondok. Egymagadban ezt nem fogod túlélni.
- Legyen… - Sóhajtom, készen rá, hogy fogadjam a parancsokat.

Gyűlöli ezt a szagot. Mocskosnak, s ugyanolyan rothadónak érzi magát, mint a mögötte fekvő, megcsonkított hullák.
Mégis az ő pengéi voltak azok, amelyek a legtöbbel végeztek. Hiszen ez a küldetés velejárója.
Bár korábban még sosem látott ezekhez hasonló, undorító lényeket, a fegyverei ugyanúgy átszelték őket, mint bármi mást. Egyedül a hatalmas, oroszlánszerű fenevad nyújtott egy apróbb kihívást, de bomló teste mostanra ugyanolyan élettelen, mint fehér és fekete csatlósai.
- Ez a tetves barlang csak úgy hemzseg az ilyesfajta förtelmektől. – A lány kardján zöldes nyálka csurog végig, mielőtt eltüntethetné azt. – Melegen ajánlom, hogy jó irányba vezess Zane, különben te leszel a következő, akinek feldugom az egyik kicsikémet… mondjuk egy lándzsát.
Zane a négyfős „vadászcsapat” iránymutatója, nem véletlenül. Mágiája nem harcra termett ugyan, de segítségével képes lekövetni a keresett egyén varázserejét, amely állítása szerint még a levegőben is nyomot hagy egy darabig.
Ő volt az, aki Carvei után a barlangrendszerbe, majd ebbe az elátkozott csarnokba vezette őket.
- Ne aggódj, Laura. – Kezd bele nyájasan. – Egyre erősebben érzem a Starkiller kölyök kisugárzását. Kétségkívül számítanunk kell még ezekhez hasonló lények ellenállására, de már csak idő kérdése, és megtaláljuk. Az efféle szánalmas teremtmények egyébként sem állhatnak meg előtted. – Na igen, ez a túlzott udvariasság nagyon is rávall.
Az ezüsthajú fegyvermágus talán még jóképűnek is látná Zane-t a kék szemeivel, sötét tincseivel, s szabályosan ívelt arcával. Csak ne lenne ilyen talpnyaló természetű. Hányingere támad tőle, minden egyes alkalommal.
- Rendben, akkor továbbindulunk. Holnap este már a léghajón akarom élvezni a forró fürdőmet, abban a tudatban, hogy az a nyavalyás halott.
Bár Hades parancsa másképp szólt, Laura hamar tudatta a csapattal, miszerint ő maga fogja lefejezni a célszemélyt, kit mesterük élve kíván. Egyikőjük sem mert ellenkezni.
A mészárlás helyszínét elhagyva tovább is indul a különítmény, ám alig tesznek meg pár lépést, mikor vezetőjük megálljt int.
- Valami… nagyon erős tart felénk.
A fiú ezúttal sem téved. Kisvártatva egy vakító fénycsóva bontakozik ki a láthatáron, amely tőlük alig tízlábnyira ér földet. A járatok homályos világa kifehéredik, s egy gyönyörű nő alakját foglalja keretbe.
Mesterien megmunkált lemezpáncélját bíborszínű palást szegélyezi, amelynek árnyalata az íriszeihez hasonlatos. Szelídnek tetsző arcát arany hajzuhatag koronázza, s acél fejdísz teszi egyedivé. Jobb karjában tökéletesre kovácsolt kardot szorongat, míg baljában hosszú fémlándzsa pihen, erezetes díszítéssel.
Bárki is legyen az idegen, jóval veszélyesebb, mint a korábban látott fenevadak. Ezt Laura nagyon jól tudja. Ám ezen kívül semmi mást nem tud…
- Végezz vele, Rahn! – Utasítja egyik emberét; a nagydarab, szögletes arcú, lassú észjárású férfit. De legalább a parancsokat kérdés nélkül teljesíti…
A lány nem reméli, hogy siker gyümölcsözhetné a társa próbálkozását, de ez nem számít. Ő csak csendben figyel, és kiismeri a rejtélyes útonállót.
Rahn ordítva veti bele magát a küzdelembe, támadó kezét acéllal bevonva. A materiális alakváltás iskolájának egy trükkje ez, amely erős védelme miatt igencsak hasznosnak bizonyulhat az összecsapás során.
A férfi lesújt öklével, de a vértes nő már nincs ott, mikor révbe ér a csapása. A talaj hangos reccsenés és sűrű porfelhő kíséretében enged helyet az újonnan keletkezett kráternek.
Ezután már a szőke lovag ragadja magához a kezdeményezést. Az átláthatatlan füstöt kihasználva készül lefejezni ellenfelét. A száraz por mindent elborít, de Laura megérzi a gyilkos szándék auráját.
- Vigyázz! – Ordítja.
Rahn még időben eszmél, s nyaka mellé szorítja szabad karját, melyet röptében alakít fémmé. Az idegen pengéje még így is csak a csontnál hajlandó megállni.
A többi már csak egy pillanat műve. A mágus felkiált. a nő ajkaira halvány mosoly húzódik, s csuklóból levágja a férfi karját. Végtagjával együtt a feje is a porban landol.
- Reine, most te! – A bosszúszomjas lány erre a parancsszóra várt.
Közönséges, egyszerű arca megnyúlik, s vadállatias jegyeket ölt magára. Karmai megnőnek, ajkai takarásából agyarak acsarkodnak elő. Ám külleme mellett, seidr mágiája a fizikumát is merőben megváltoztatja. Egy vadmacska sebességével rohanja meg zsákmányát.
Mozgását még Laura is csak komoly odafigyeléssel képes követni, ám a lovag sértetlen marad. Folyamatosan félrehajol a karmolások, s gyilkos döfések útjából, elkerülve szinte valamennyit. Az a pár vágás, amely eléri őt, ártalmatlanul csúszik le a nemes fémpáncélról.
A szőke harcos egy ideig még eljátszadozik támadójával, ám miután teljesen kiismeri annak ritmusát, pontot tesz a párharca.
Elefántcsontszínű lándzsája Reina gyomrában landol, s még a hátát is kiszakítja. A lány szinte azonnal meghal. Ugyanakkor, a lovag nem áll meg ennyinél…
Egy villámgyors lépéssel Zane mellett terem, majd pengéjét a hónaljába döfi. A fiú felordít, de neki sem jár kegyelem. Az idegen tőből levágja a jobbját, a biztos elvérzésre kárhoztatva ezzel.
- Őt nem uszítottam rád… - Jegyzi meg fagyosan a fegyvermágus.
A szőke egy nő hanyag mozdulattal lecsapja a vörös folyadékot fegyvereiről, majd Laura fedetlen szemébe néz.
- Attól még az ellenségem volt. És nem akartam, hogy beavatkozzon a párbajunkba. – Hangja érzelemmentes, s rideg, akár a téli szél.
Bár Zane ugyanolyan jelentéktelen volt a lány számára, mint a másik kettő, veül ellentétben, neki legalább gyakorlati haszna volt. Most, ha még le is győzi a jövevényt, vakon kell majd bolyongania a vájatok véget nem érő labirintusában. Ez pedig felettébb bosszantó gondolat.
- Most is bebizonyosodik hát, miszerint ha valakit meg akarok ölni, azt saját kezűleg kell tennem. – Motyogja, miközben tenyereit összezárva készül első fegyvere megidézésére. – Ex-quip: Flame Empress Sword! – A lángoló pallos karmazsinfénybe öltözeti a környező falakat, s ellenfelének arcát.
Egyazon pillanatban mozdulnak el, majd pengéik megcsókolják egymást, mint két régi szerető…

Halkan, mint az árnyék. Csak ez számít.
Már több tucatnyi fekete, s néhány fehér hulla szegélyezi az útját. De ők nem számítanak. Amíg elkerüli a vezetőik figyelmét, sikerrel járhat. Muszáj neki. Elvégre, hallotta a hívását… Annyi hosszú esztendő után, ismét szüksége van rá. Rég elmúlt időket elevenít meg mindez a lány emlékezetében. Ám akkoriban minden rosszra fordult. De most nem fog. Ezúttal nem!
Vörös szempárok izzanak fel az olajos sötétség leplében. Két, állatias lényhez tartoznak, valószínűleg járőröző Éjurak lehetnek. Jelenlétük nem meglepő, tekintve, milyen közel jutott a fészkükhöz…
Az elöl álló példány egy rothadó vadkan képében ront a kardmesterre, még futás közben kilőve a gerincéből meredező, mérgezett tüskéket. A halálos lövedékek legtöbbje jócskán elkerüli a célpontot, ám azok, amelyek találnának, ártalmatlanul hullanak alá egy törött kard lapjáról.
A lány kecsesen harcol, egy felesleges mozdulatot sem tesz. Kivárja, míg a fenevad már csak egy hajszálnyira kerül tőle, majd szabad kezére támaszkodva, átdobja testsúlyát a szörnyeteg fején. Az Éjúr magatehetetlenül csapódik a barlangfalnak, pókhálószerű repedést gravírozva annak héjára.
Mindazonáltal, a másik szörnyszülött sem marad tétlen. A lószerű teremtmény heves vágtába fog, hogy száraz koponyájából kiálló szarvával felnyársalhassa áldozatát. Ám ez a zsákmány nem hagyja magát megöletni… Ayre félreszökken a támadás útjából, s pengéjével végigkaristolja a négylábú hátsó combját. Az elátkozott paripa felnyerít, de nem veszíti el egyensúlyát. És ekkora már a vadkan is visszatér.
Ezúttal nem kezd elhamarkodott rohamba, inkább csak kivár, s társával egyetemben körözni kezdenek a lány körül. A lépésiek egyenletesek, már többnek látják őt egy könnyű vacsoránál. De a kardmester követhetetlen marad a számukra.
Egy gyors rúgással állon találja a táltost, hangos reccsenést kierőszakolva annak nyakából. A lábát azonban nem emeli vissza teljesen, hanem még ugyanazon lendülettel elkapja vele a másik fenevad orcáját is. Az így elnyert zűrzavar pedig több, mint elegendő a számára…
A vérszemet kapó Éjurak újfent offenzívába lendülnek, de ezúttal csak egymásba sikerül beleakaszkodniuk. A kard pedig lesújt.
Bár első csapásra csak félig sikerül átszelnie a lónak gúnyolt rémség nyakát, a következő rántással már teljesen elválasztja azt a törzsétől. A rút, hústalan koponya a földön koppan, de nem teljes valójában… Ayre még arra is talált időt, hogy röptében lenyesse róla a sápadt szarvat, melynek aztán tökéletes helyet talál a vadkan tejfehér szemében.
A majd ezer fontos szörnyeteg összeesik, oldalával halott társára borulva. A lány fölé áll, párszor megpörgeti „lelkét”, majd hegyével lefele, keresztüldöfi a rémség gerincét.
- Erősebbek ugyan az átlagnál, de attól még állatok maradnak. Ösztönökkel harcolnak, nem ésszel… - Motyogja a félhomályban, az árnyak isteneinek ajánlva bölcselkedését.
Még utoljára visszanéz a két tetemre, de nem időz soká. Nem maradhat el, hiszen feladata van. Újra szólította. És ezúttal nem fognak hibázni.

13

Az utolsó csata: Első felvonás

Nem közönséges falak ölelnek körbe. Ahogy az ezüstös csillagfény ráborul felszínükre, a márványlapok egyszerűsége különböző szimbólumok sokaságába fordul. A szimbólumok pedig történeteket szőnek.
Megannyi lény, állati és emberi egyaránt fürdőzik a hajnal ragyogásában, örökké dicsőítve annak istennőjét. Egy rég letűnt nyelv hierarchikus ábrái oszlopokban szegélyezik a képsorokat, szavakba öntve azok cselekményét.
Egy rajz különösképp magához ragadja figyelmem. Színezett trónust ábrázol, kényelmében egy férfival, kinek szemei helyén két napkorong táncol. Lábai előtt térdet hajtanak a csillagok. ~ Talán Ő az? Egy ilyesfajta, fennhéjázó rajz még tetszene is neki. De ami még furcsább, mintha… már láttam volna ezeket a jeleket. Talán a Grimoire kötetemben. Az egyik a lelket szimbolizálja, ebben biztos vagyok. De ami körbeveszi… talán valami tiltószó?
- Figyelj! Rám koncentrálj, ne a falfirkákra! – A figyelmeztetéssel egyidejűleg a bőrömbe vájt tetoválás fájdalomhulláma is belém hasít. Ugyanaz az égető, őrjítő érzés, amelyet az ostrom alatt is elszenvedtem. – A tetoválás a katalizátor. Azzal akarják elzárni az elmédet. Gondolhatsz rá egyfajta pecsétként, vagy béklyóként is, amely leláncolja a tudatodat. Az általa okozott kínok egyre nagyobbak lesznek, épp ezért nem küzdhetsz ellene. Hagynod kell, hogy…
- Mennyi idő? – Szakítom meg az egykori császár tanácsait. – A külvilágban mennyi idő volt, amíg mi abban a szobában beszélgettünk?
- Ez most miért érdekel? Ha nem azzal foglalkozol, amit…
- Mennyi idő volt? – Próbálok határozott lenni, ám elgyötört hangom még a saját elmémben is gyengének tűnik.
- Makacs egy kölyök vagy. – A sóhajtás enyhe szellőként mossa végig tudatom. – Nem véletlenül mondtam az első alkalommal, hogy nincs sok időnk. Pár perc az elméd azon részében, amelyet én rendeztem be termemként, egy egész napot ölel fel odakint. Másodjára már hosszabban elbeszélgethettünk egymással…
- Azaz?
- Azaz miután leütöttek az ostrom folyamán, legfeljebb másfél napig aludhattál. Most azonban több idő kellett a rituálé előkészületeihez. Egy hétre saccolnám…
- Az összességében több, mint egy hét. Elégnek kellett, hogy legyen…

Előre, oldalra, oldalra, majd fejre. Az ibolyaszemű nő mindet hárítja.
Narancsszín lángcsóvák hullanak az érdes talajra, élettelen hamuként kihunyva annak fojtásától. A kardtánc rengeteg parazsat, s acélforgácsot kavar, de nem jár egyéb eredménnyel. Azért küldte embereit a halálba, hogy harcuk alatt kiismerhesse ellenfelét. Azt hitte, sikerülni fog. Mégsem látott szinte semmit. Társai hiábavalóan haltak meg…
- Flame Slash! – Sarlószerű tűznyaláb tőr elő Laura pengéjéből, vérszomjas fenevadként elenyészve mindent, mi az útjába kerül.
A lovag maga elé döf sápadt lándzsájával, vakító fényt gerjesztve annak hegyén. A lángok semmivé lesznek a fehérségben. És az idegen megkezdi ellentámadását…
Lezárja a távolságot, majd halálos gyorsasággal, cséphadaró módjára teszi próbára a fegyvermágus védelmét. Bár könnyen úgy tűnhet, hogy csak esztelenül csapkodva támadja, ez nem fedi a valóságot. Megvan próbálkozásainak a maga ritmusa, s kiegyensúlyozott rendje. Szálfegyverével leginkább csak kóstolgatja, de kardja az, amely a gyilkos szándékot hordozza. Arra kell összpontosítania figyelme magját.
Ám hiába tudja mindezt a lány, hiába kezdi egyre jobban kiismerni ellenfele harci ütemét, képtelen kizökkenteni abból. Túl jól csinálja… Nem összpontosíthat pusztán a kardra, hisz akkor a szálfegyver felnyársalja. De ha túl sokat gondol a lándzsára…
Bármennyire is igyekszik Laura, az offenzíva végeztére gazdagabb lesz pár karcolással. Ez röhejes. Ezt a két fegyvert nem lehet ilyen jól forgatni. Egyszerre nem…
Még sosem látott hasonlót. Ám most mégis meg kell birkóznia ezzel az akadállyal, ha be szeretné teljesíteni azt, amiért jött… Ő pedig semmit sem szeretne jobban,.
- Lighting Empress Spear! – A lány a levegőbe szökken, s még röptében összeáll a díszes, villámokkal táncoló lándzsa. - Lightning Beam! – A fegyver hegye szikrákat vetve kettéválik, majd szabadjára ereszti valós erejét egy kékes mennykő formájában.
A tűzzel ellentétben ezt az elemet már képtelen elfojtani a páncélos. Vértezete, amely mindeddig híven szolgálta, akaratán kívül is ellene fordul. A fém túl jól vezeti az elektromosságot.
Laura a lándzsáját előreszegezve csapódik be, félkör alakú vágást ejtve a kisülésektől pattogzó, enyhén megégett ellenfelén. Vér bíboros színe festi át az acél ridegségét. Ez bevált.
A szőke nő megacélozza tekintetét, majd maga mellé, a talajba szúrja csillagfényű szálfegyverét, amely így magasztos zászlórúdként emelkedhet a kopár kőzetréteg felé.
A két acélkesztyűs kéz rászorít a markolatra, s beindul a lovag újabb támadáshulláma.
- Dual Wield: Steel Sword! – A fegyvermágus biztonságba helyezi elemi lándzsáját, s egy pengét teremt tenyerei szorításába, felkészülve a közelharcra.
A kardok acéldarabkákat hányva ízlelik meg egymást, így megadva egy szenvedélyes előadás kezdőakkordját.
A három fegyver éles szimfóniát komponál, s bár Laura kétszer annyi „hangszerrel” bír, mint vetélytársa, mégis ő alkotja a védekezés szabályos lépésekre épülő ritmusát. Nem nyílik alkalma riposztra, hisz az aranyhajú nő olyan erővel támadja, hogy gyakran kényszerül keresztet formálva blokkolni, vagy épp két pengéjét egymással párhuzamba vetve megakasztani egy-egy vágást.
Bár a vörös szemű lány agresszív szándékait képtelen átültetni a valóságba, ez nem csökkenti a párbaj szépségeit. Gyönyörűen mozogva, látványos trükköket felsorakoztatva próbálnak meg a másik felé kerekedni, egy dinamikus kardvívást teremtve ezáltal.
A fémszikrák s az acélos csattanások betöltik a barlangi levegő ürességét, míg a két harcos megelevenedett istennő módjára forog tovább riválisa lépéseinek mértékében. Ám az idegen lendülete megállíthatatlannak bizonyul…
Laura mindkét karja felszakad a duett közben, s pár felületi szúrást is elszenved, hála a lovag szándékosan lecsúszó döféseinek.
- Milyen különös. – Lépdel hátra a páncélos, ezzel lezárva az aktuális kört. – Míg éltem, alig találkoztam olyanokkal, kik megállhattak volna előttem. Most pedig oly rövid időn belül, te már a második vagy… - Szavait valószínűleg dicséretnek szánja, ennek ellenére hideg visszhangot vernek az érdes falakon.
- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, de nem is nagyon érdekel. – Morogja a fegyvermágus, pár halk szisszenéssel elfojtva fájdalmait. - Nem láttál még semmit. Egy magadfajta nem gátolhatja meg a bosszúmat. Black Wing Armor!
A mélyfekete anyag képlékeny gonoszként öleli át a lány testét, megformálva a démoni alakú, denevérszárnyas vértet.
Laura ikerpengéi visszatérnek apró világukba, helyükre egy sötét markolatú, recés kardot hív magához, fémlapján vörös vércsatornákkal.
S ezúttal ő támad. Két karral szorít rá fegyverére, s majd tíz láb magasból ugrik alá a csatába.
Hatalmas széllökést kavarva ér révbe, a két kard ütközésébe ezúttal az egész csarnok beleremeg. De ez csak a kezdet…
A lány teste gyorsabbá, karjai lassabbá, ám erősebbé vállnak. Folyamatosan ütésekkel záporozza el a lovag állását, ki hol öt, hol tíz ujjával szorít rá saját fegyverére.
A lesújtásokat követően Laura villámgyorsan megváltoztatja helyzetét, majd egy másik irányból újra támad. Súlyos ütésivel kalapács módjára döngöli ellenfelét, kinek az ülő szerepe jutott. Ő mégsem hajlandó elmozdulni, inkább csak mereven tartja védelmét. Ez viszont kiismerhetővé teszi.
Mikor úgy véli, vetélytársa beütemezte offenzívájának természetét, az ezüsthajú fegyvermágus taktikát vált.
Egy újabb kudarcba fulló, függőleges vágást követően nem ugrik félre, mint az ezt megelőző, majd száz alkalommal, hanem hirtelen visszarántja pengéjét. És a csel beválik.
Az ibolyaszemű nő páncélja széthasad kardjának nyomán, egy mély, sötétbordó sebet vájva a bordáiba.
- Sejtettem. Rögeszmésen ragaszkodsz a saját, és ellenfeled ritmusához, ami gyengévé tesz. – Vigyorogja Laura, miközben önelégült arckifejezésével hátrahőköl.
- Úgy véled? – A számára ismeretlen jövevény kérdése hideg jégként mar a tudatába. De ezúttal nem a fagyos hanghordozás miatt…
Árnyszínű kötése, amely sárga, ragadozószerű szemét volt hivatott elfedni, két foszlányként hullik a lábai elé.
Tompa fény árad az íriszeibe, de hamar visszaadja valóját a bezártságnak, miután vér sűrű áradata tereli haza a sötétségbe.
A lány pillanatnyi pánik áldozatává válik, de hamar rájön, hogy csak a bőre sérült. Ezúttal nem fosztották meg őt a bal szemétől. Ezúttal nem.
De mégis… Mindeddig csak szórakozott vele? Amikor már azt hitte, meglepheti, kiderül, hogy ellenfele még közel sem végzett. Átlátott rajta? Vagy egyszerűen csak ennyivel jobb nála? Ő is lenézi?
Kétségbeesés, harag, s a kudarc közelségének elkeseredett érzése kavarog a mágus szívében, mindez pedig egy ordítás képében szakad ki belőle. De ellenfele, a titokzatos aranyhajú még a csüggedés órájában sem hagyja pihenni. Sőt, számára csak most érkezett el a tökéletes pillanat.
Jó szolgálatot tett kardját visszatolja a hüvelyébe, s ezúttal a fehérkés lándzsa az, melyet kitüntet teljes figyelmével. Lábait behajlítva, maga elé tárja a szálfegyvert, majd nyílhegyként kilövi magát áldozata irányába.
Laura még megpróbál hárítani a fekete markolatú penge lapjával, de mindhiába. Jól tudja… ennek az összecsapásnak már vége van.
Szilánkos töréshang csendül, melyet aztán a hús tompa puffanása követ. A lándzsa átüti kardját, legjobb páncélját, s végül a vállában pihen meg.
Furcsa, de azzal, hogy veresége biztossá vált, már nem érez mást, csak megnyugvást. Hamarosan vége. Mindennek. Miért félt ettől olyannyira? Már kiskora óta, a kísérletek alatt. Pedig nincs ebben semmi rossz…
- Kiemelkedő párbajt vívhattam ellened. Áruld el a neved, hogy méltó halállal díjazhassam helytállásod. – Érzelemmentes szavaira a lovag újfent előhúzza kardját, míg baljával a nyársként szolgáló lándzsát tartja.
- Laura… Laura Weillschmidt.
- Laura Weillschmidt. Emlékezni fogok rá. – A kard suhint, s vér fakad. De nem a Grimoire Heart mágusának kárára…
Egy tőr áll ki a szőke nő nyakából, vörös sebrózsát nyitva világos bőrén. Zane szorongatja a fegyver famarkolatát, megmaradt kezével. Ez pedig soha vissza nem térő alkalmat kínál.
A súlyosan sérült lány mindkét karjával rámarkol a csontszínű lándzsára, majd kitépi azt a szöveteiből. Szinte elviselhetetlen fájdalom lesz úrrá meggyötört testén, de ez most nem számít… A szálfegyvert megfordítva, gazdája homlokába mélyíti annak hegyét.
A lovag mégsem sikít fel. Megőrzi komor, magabiztos arckifejezését, s úgy bomlik vakító fényesség foszlányaivá, mintha soha nem is létezett volna. Meghalt…
- Azt hittem, már rég elvéreztél. – Emeli tekintetét Laura arra a fiúra, kinek az életét köszönheti.
- Ismerek egy-két trükköt. – Szemeinek súlya alatt Zane mosolyt erőltet az arcára. – De nem álltatom magam. Túl nagy fájdalmaim vannak, és túl sok vért veszítettem. Már csak idő kérdése. – Gyötrelmes köhögése méginkább alátámasztja az elhangzottakat.
- Értem. Akkor vége…
Győzelmet arattak, de a lány nem érez mást, csak keserűséget. Már akaratereje is cserbenhagyja. Féltérdre rogy, s ujjait a vállán tátongó lyukra tapasztja.
- Nem biztos. Ha még egy kicsit előremész, már nagyon közel leszel. Még egy kevés, és már te is érezni fogod.
Igen… Ez elég lesz.
Bármilyen sérült is legyen, a cél közelsége enyhíti a hús fájdalmait. Túl sokat harcolt azért, hogy itt megálljon. Tovább fog menni.
- Köszönöm, Zane. Jól szolgáltál. – A vörös vércsatornás kard, melyből már csak egy éles csonk éktelenkedik, tűzként vájja át magát a sérült fiú torkán…

Sikerült neki. Bár kellett hozzá pár knurlan mesterember segítsége, de sikerült. Legendát alkotott, egy újabb mesét, amelynek ezúttal ő is a részese lehet… még ha csak apró részese is.
És most itt van, egy menetelő sereg kellős közepén, amely az ősi gonosz ellen ajánlotta ezernyi kardját. Ő, Hablaty, az apró Carvei falvából, egy névtelen mester kovácsinasaként. Még mindig olyan hihetetlennek tűnik ez az egész. De igaz. Igaznak kell lennie…
A hadoszlop elején az ezüstbőrű, gyorsléptű lények járnak, kiváló érzékeikkel felderítve az utat, s ha kell, hatalmas pallosaikkal eltakarítva a szétszórtan feltűnő groulokat. Őket követik a nehézpáncéloktól csörgő, alabárdjaikra s lándzsáikra támaszkodó, apró teremtmények, kik a gyalogság magját alkotják királyuk vezetésével.
Ezután szekerek, s igásállatok oszlopa vánszorog, mindennel ellátva, amire a harcosoknak csak szüksége lehet. Kenyerek, sajtok, szárított húsok, sózott halak, s gombák roskadoznak az orvosságok, sátorokhoz szükséges vásznak, tartalékvértek, s megannyi kellék alkotta rakomány társaságában. Itt lépdelnek a sebészek, gyógyítók, tábori írnokok, s kovácsok is, soraik közt Hablattyal. Ez menetoszlop legbiztonságosabb része, így őt is ide osztották be. Bár eleinte még ezt sem akarták engedni, de ragaszkodott hozzá, hogy ő maga adhassa át legelső fegyverét annak, akinek szánta… persze, csak ha megtalálják az illetőt.
A hátvédet szintén ezüstbőrűek alkotják, élesen figyelve, nehogy lesből megtámadják, vagy bekerítsék a hadsereget.
Már harmadik napja vannak úton. A Tanács négy napon át vitázott, míg végül úgy döntöttek, megindítják ellencsapásukat. Hiroto végig ellenkezett, ennek ellenére ő is részt vesz a támadásban, Cait-el egyetemben. Az ő erejüknek döntő szerepe lehet az ellenség megtörésében, s nem olyan kicsinyesek, hogy még ezt az apró esélyt is megtagadják újdonsült barátaiktól, csak mert más véleményen voltak, mint ők. S bár a folytonos eszmecsere, és érvhangoztatás így hosszúra nyúlt, az inaslegénynek legalább lehetősége nyílt ezalatt befejeznie a mesterművét. Alapvetően ennél jóval több időre lett volna szüksége, de a különös fém nagy segítségére volt. Miután megolvadtak az aranylángok tüzében, olyan könnyen formálható anyaggá vált, amilyet még sosem látott. Hajlékonyabb, s tisztább volt valamennyi fémnél, de mire végzett, szilárdabb lett bármilyen acélnál.
Hamarosan ott leszünk. A jelentések alapján már nagyon közel járhatunk.
Az egyhangú, egymásba vesző barlangfalak tölgyszínű világa mintha kicsit tényleg kitágulna, egy jóval hatalmasabb, s szabadabb környezetnek teret adva. A föld árnyalataiban sötétlő kőzetek egyre világosabbá válnak, néhol mohákat éltetve redőik közt. Még az a száraz, szikkasztó levegő is nedvesebbé válik. Olyan ez, mintha maga az alagútrendszer kelne életre. Vagy legalábbis az a csarnok, amelybe torkollanak…
A fiút különös, bizsergésszerű izgalom keríti hatalmába, s ez mindennél jobb iránymutató a számára… megérkeztek. Hamarosan bömbölések verik fel az első sorokat, csatába hívva ezzel élőt, s holtat. Bárhogy is végződjék, ez lesz az utolsó… nem lesz több esély.
Látja, ahogy az előtte vonuló sorok szolos falanxokká összezárnak, s a hátvéd is védelmi alakzatba rendeződik. Az előőrs ordításai pedig jól jelzik, miszerint ott már javában dúl a vérontás.
A csarnok mennyezete alatt ragyogó fényesség indul útjára, meteorként cikázva a fenevadak sorai fölött. Megannyi, hozzá hasonlóan fehéren káprázó lövedék próbálja földre kényszeríteni, de mind célt téveszt.
Jéghullámok törnek előre, pengeszerű éleikkel ritkítva az elátkozottak faját.
Mindenki megvívja a saját, személyre szóló ütközetét, amely részévé válthat a felszín alatt megbúvó összecsapásnak. Neki is meg kell. Számítanak rá.
Először csak határozott léptekkel, majd futásban kitörve próbálja áthágni a szövetséges sorokat, hogy átverekedhesse magát azok szorításán. Sokan szitkozódnak utána érdes, ősi nyelvükön, néhányan még el is akarják rántani, de Hablaty nem törik meg. Egyre csak közelebb kerül adóssága lerovásához. Számára már nincs visszaút. Kézhez adja a fegyvert, bármi áron…

- Meghalt? Pedig az alapján, amit az ostrom alatt láttam a képességeiből, nem hittem volna, hogy ez egyhamar bekövetkezik. – Zengem válaszként a saját elmémben. – És ez neked jó, vagy rossz?
- Talán mindkettő. – Az aranyszemű hanghordozása ezúttal óvatosabb, nem akarja egykönnyen felfedni érzelmeit. – Engem szolgált, így természetesen megviselt a távozása. Ugyanakkor, pont azt tette, amire a legkevésbé sem vágytam. Bár ő erről nem tudott...
- Így már csak kettő maradt a háromból. Közelebb kerültél az egyikhez állítólagos céljaid közül.
- Ezek nem „állítólagos” célok. Annak halála, kit ellenségei Vasszűzként ismerhettek, a tényleges vágyaimat segítik előre. De elég ebből! – Szavai parancsolóan koppannak le tudatom falairól. – Koncentrálj a szertartásra. Engedj az erőnek, majd vesd ki magadból!
Az erő, amely a tetoválásból árad. Fojtogat, éget, s leigáz. Minden egyes izomszövetem megragadja, s egyként magához rántja azt, tüzes vas érintését igézve a húsomban…
Olyan könnyű volna engedni mindennek, ahogy ő mondja. ~ Akkor miért nem teszem meg? Miféle őrület késztet az ellenállásra?
- Mi lesz akkor, ha hagyom, hogy átvegye felettem az uralmat? Képes leszek visszaszerezni a testem?
- Ha elég erős vagy, akkor igen. De ne félj, nem leszel egyedül. Közös erővel könnyedén lerázhatjuk az akaratodat megbéklyózó láncokat. - Ígéretei ezúttal is édesek, akár a méz, amelyet oly szívesen megízlelnék. Mégsem hagy nyugodni valami… ~ Talán mert túlságosan is hasonlít rám? Nem, nála még én is jobb vagyok. Én sose szegném meg csillagmágusi szavam, s árulnám el azokat, kik örök szolgálatot fogadtak nekem. Talán pont ez az…
- Meg kell valljam, egyvalamit nem értek a logikádban. Azt mondod, engedjem át magam az átoknak, hogy majd ketten megtörhessük. De miért nem segítesz inkább most, mikor még képes vagyok küzdeni a tetoválás ellen?
- Ezt… te nem érted. – Válasza leplezett bizonytalanság palástját hordozza. – A folyamat ennél jóval bonyolultabb. Tégy úgy, ahogy mondom, és minden könnyebb lesz.
- Könnyebb… neked, vagy nekem? Még egy kérdésem van. Miért van odagravírozva a trónusod alá az a mondat, hogy „Sose add fel a lelked szabadságát!”?
Mivel egy elmén osztozunk, halványan ugyan, de még én is megérzem az aranyszemű döbbenetét, mi szélviharként tombol végig rajta.
Néma csend telepszik a gondolataimra, egyedül a külvilág zajai jutnak el hozzám, melyeket fájdalmas szuszogásaim éltetnek.
- Mondtam, hogy ne figyelj azokra a hülye falfirkákra! – Egy lökés. Majd egy újabb.
A kínjaim sokszorosára nőnek. Még annál is elviselhetetlenebbé vállnak, mint amilyenekkel a legutóbbi csata folyamán kellett megbirkóznom. Kicsivé, és sebezhetővé tesznek, akárcsak egy kisgyermeket, ki a sötét sarokban sírdogál.
A fájdalom teljesen maga alá gyűr. Nem állhatom útját. Hamarosan elájulok… ~ Nem szabad megtörténnie. Akkor szabad prédává válok, egy kastéllyá, amely kinyitotta kapuit az ostromlók előtt. Nem szabad!
- Miért kellett hazudnod? Mit értél a hamis ígéreteiddel, ha végig ezt akartad? – Nyöszörgöm a hideg padlón fetrengve, ezzel is ébren tartva magam.
- Azt kérdezted, hogy kinek lett volna könnyebb. Neked, vagy nekem? Mindkettőnknek! – Újabb lökés rázza meg szabad akaratom omladozó határait. – Ha önként adtad volna át a lelked, azzal megbecstelenítetted volna a létezésed, ezáltal megszüntetve a tudatod. Így viszont maradni fog belőled egy darabka, ami majd megfigyelheti, hogy miket viszek végbe a feltámadt testeddel!
Így már érthető. Egy ilyen vázra fel lehet építeni az aranyszemű hazugságainak láncolatát. ~ De mihez kezdhetnék ezzel a tudással? Most, hogy ő is ellenem fordult, már csak idő kérdése, és megtörök. Ezt a fájdalmat senki sem tudná elviselni…
- Nem hagyhatom, hogy ezt tedd! – Még én sem érzem saját fenyegetésem súlyát. – Sosem fogom engedni, hogy újjászüless, és az én képemben folytasd őrült ámokfutásod. Az én csillagszellemeimet nem fogod torzszülöttekké változtatni. Sosem fogom engedni…
- De igen, fogod. Így nem lesz túl tiszta a munka, de attól még leigázlak. Mit tehetnél ellenem, ilyen állapotban? Most még az a ronda tetoválás is csak nekem segít.
- Vannak barátaim… Biztos vagyok benne, hogy már úton vannak.
- Ó! Hadd osszak meg veled egy titkot. Nekem több barátom van.
- Ó, szóval rátérünk a titkokra? – Erőltetek mosolyt ajkaimra. - Bár, mivel ismered a múltam, neked nem lesz újdonság a mondandóm, de nemrég még szerelmes voltam. Nem sok hasznom volt belőle, ám legalább megtanított két fontos dologra. Az egyik, hogy bármilyen szépen is tálalja valaki a hazugságait, attól még hazugságok maradnak. Talán ezért is voltam végig bizalmatlan veled. A másik… nos, jól hozzászokatott a fájdalomhoz. Nem törsz meg… - Tovább kell tüzelnem magam. Nem szabad engednem a nehezedő szemeimnek…
Érdes töréshangok, s súlyos márványlapok puffanásai vetnek véget szócsatánknak.
Erőtlenül pillantok fel fekvőhelyzetemből; homályos, kínoktól elgyötört víziómra hagyatkozva.
Egy lány tart felém, ezüstös tincsei szelíden lobognak léptei nyomán. Először úgy vélem, Ayre az, de ő magasabb, és… nos, a mellei is teltebbek ennél. De akkor… az nem lehet!
- Végre megvagy! – A hang egyként hatol belém a szorítással, mely a torkom köré fonódik. – Ha tudnád, miféle kínokon mentem keresztül, csakhogy előkaparhassalak itt, a pokol fenekén… Mégis mit hittél, ezen a környéken talán elrejtőzhetsz előlünk? Ugyan már! Ha valakit igazán akarunk, bárhonnét előássuk! – Miután ráül a gyomromra, ujjai közt szorongatott pengéjét az arcomnak szegezi.
Több tucat, apróbb seb vöröslik a testén, bal szeme vértől foltos, de legrosszabb helyzetben még így is jobb válla van, egy akkorra lyukkal, amelyen szinte át lehet látni. ~ Igen, sejtem, hogy miféle kínokon mentél keresztül…
Ugyanakkor, saját fájdalmaim kissé alábbhagynak, s elmém bitorlója is elcsendesedik. Valószínűleg csak kivár, és figyel…
Csak ekkor látom meg a márványtörmelék mögött kibontakozó csatát, amely innen nem tűnik többnek pár dühös rovar csetepatéjánál.
Valamiféle torony tetején lehetek, minek szerkezete egészen a csarnok mennyezetéig nyúlik… a felszínig.
A barlangfalak zöldek a mohától, s egyszerre árasztják magukból az élet frissességét a halál átható bűzével. A falaknak hála, eddig legalább ettől védve voltam…
– Laura. Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de nem szeretek hazudni. Ó, és elég szarul nézel ki. – Megviseltségem ellenére képes vagyok felölteni negédes vigyorom.
- Te sem festesz túl jól. De nem azért jöttem, hogy egymás külleméről fecsegjünk. Hades mester küldött. – Kardjának hegye felszakítja a bőröm, s vörös csíkot fest az arcomra. – Ideje meghalnod.
- Hades komolyan ezt akarná? Igencsak megharagudott rám az öreg, ha így van… - Mosolygom továbbra is, így megőrizve könnyed kisugárzásom. – Vagy ez csak a te vágyad? Befejezed, amit a léghajón elkezdtél? – Én ezt valószínűbbnek tartom, mint korábbi felvetésem. Túl sokat lát bennem a vénember, mintsem csak úgy eldobjon.
- Elárultál minket! – A lány hangja sikolyba torkollik. – Én sose fogok megbocsájtani a hozzád hasonlóaknak! Kiadtál bennünket, majd elhagytad a süllyedő hajót, akárcsak egy patkány. Ahogy így jobban megnézlek, az is vagy. Senkinek sem fogsz hiányozni.
- Nem én voltam az, aki elárulta a céhet. Ha hiszed, ha nem, én csak a körülmények áldozatává váltam. Nem engem kellene ilyen megszállottan üldöznöd. – Adom tudtára, kissé bűnbánóan a hatás kedvéért.
- Nem érdekelnek a körülményeid! Túl messzire jöttem ahhoz, hogy pár hazug szó miatt hátat fordítsak a bosszúmnak. – Fegyvere mélyebbre hatol a szöveteimben, bár nem sokkal. – De ne aggódj, tudok a kis cafkádról. Ha végeztem veled, felkeresem őt is. – Ez így nem jó… ~ Ha végez velem, talán az aranyszeműt is kiűzi a testemből, de ezt nem tudhatom biztosra. Lehet csak megtisztítja neki az utat az újjászületéshez, és a kulcsaimhoz. Kegyetlen dolog, de ha kell, a lány törött lelki világára fogok hatni…
- És szerinted Hades minek tartana, ha a halálhíremmel térnél vissza hozzá? Persze, hazudhatnád neki, hogy nem te öltél meg, de attól a küldetésed még sikertelen véget érne. Ezáltal nem lennél több puszta hulladéknál, aki még a rárótt munkát sem tudja maradéktalanul elvégezni. Senkinek sincs szüksége olyan kutyákra, akik még vadászni sem tudnak. Márpedig neked egyedül a Grimoire Heart kutyaóla áll nyitva…
Laura tekintetében olyasfajta harag gyúl, melynek lángjai jogos félelemre adnak okot számomra. ~ Túl messzire mentem?
De mégsem öl meg. Pengéje fémes csattanásokkal kacsázik el mellettem.
- Mindennél jobban gyűlöllek. De… - Hangja elcsuklik, alig képes kiejteni a szavakat, amelyeket látszólag bármikor átformálhat. – Visszaviszlek a hajóra. Élve. Majd a mester ítéletet mondd feletted. Kijuttatlak innen, hulladék. – Kissé bizalmatlanul, de végül elfogadom segítő jobbját.
Nem bízhatom meg benne, ez egyértelmű, de akár még a segítségemre is válhatnak az ostoba tévképzetei, miszerint visszatoloncol az övéi közé.
Felsegít a padlóról, s hosszú idő után szilárd talajt érezhetek a lábaim alatt. Elkezdem leporolni koszos felsőtestem, de a bőrömet súrló ütemekbe egy metsző hang akkordja vegyül. Döbbenten nézek végig az ezüsthajú lányon, kinek mellkasából egy törött, zölden pulzáló penge mered rám.
- Megmondtam, hogy nekem több barátom van. - Szavai még sosem árasztottak ekkora önelégültséget…

13

Az utolsó csata: Második felvonás

Fények kergetőznek a barlangcsarnok homályában. Egy emberszerű, gyöngyszínű meteor suhan a kőzetplafon alatt, gyűrűjében szűnni nem akaró lövedékek áramlatával.
Ám a fényszilánkok sorra elvétik céljukat, s ártalmatlanul fúródnak az érdes sziklákba. Nem úgy az örökmozgó üstökös mágiája.
Csillagszerű nyalábok armadáját zúdítja a felszínre, melyek nem sok kárt tesznek ugyan igazi ellenfelében, de minden körülötte álló rémséget porrá hamvasztanak.
Hablaty zihálva bújik vissza a rejtekhelyéül szolgáló, megdőlt sziklalap takarásába. Ez így nem lesz jó. Már rég át kellett volna jutnia… De a csata feltartja.
A groulok élő gátat képeznek fészkük bejáratánál, s véres kézitusába elegyedtek támadóikkal. Éles csatazaj tombol a föld alatti világban, ám az összecsapás végkimenetele nagyban függ annak központi párbajától.
Hiroto már régóta igyekszik megközelíteni azt a kalapos férfit, ki merőben kiválik a szörnyszülöttek hadából. Leginkább azért, mert küllemre olyan, akár egy ember…
Bár a kovácsfiú viszonylag távolról szemléli a csata alakulását, jól ki tudja venni bőrkabátját, ahhoz illő fejfedőjét, az arcát körvonalazó vigyorát, s lőfegyvereit, melyekkel mindvégig távol tartotta magától a rúnalovagot.
Eközben Cait rendíthetetlenül tör előre társához, mikor legutóbb rápillantott, épp egy fehér lény torkát döfte át jégpengéjével. Bár jobban sietne. Túl sokáig tart…
Hablaty újfent kidugja fejét a rejteke mögül.
A kékhajú lovaglány fagyott tüskék hullámaival nyársal fel egy oroszlánszerű bestiát, majd tetemén átszökkenve, eljut végre a kalapos, és világos bundájú testőrei gyűrűjébe. Ajkai szavakat formálnak, de a távolság elmossa azok értelmét. A sziklája mögött gubbasztó fiúnak csak a harc festheti meg az elkövetkezendő események képsorát… és arra nem is kell soká várnia.
Cait a karjait kitárva újabb jégkarókat alkot, hegyeikre groteszk zászlóként feltűzve a fehér groulokat. A mellette álló férfi érzelemmentesen fogadja szolgálói halálát, majd egy villámgyors mozdulattal a lány homlokához szorítja pisztolyát. Éles hang csendül fel… ám az nem fegyverdördülés.
Egy kiáltás rázza meg a csarnokot, egyenesen Hiroto szájából: „Halálhozó”.
A kalapos felpillant… egyenesen hét, egymáshoz fűződő csillagkép ragyogásába. A meteorok becsapódnak, Cait félreugrik.
Az alakot, kit a vörös lovag Halálhozónak nevezett, egy vakító, félgömb alakú robbanás kebelezi be. A lökéshullám, s a vele járó hő még a sziklalap mögül is jól érezhető. Vissza is bújik takarásába a kovácslegény, minden egyes porcikáját összehúzva. Beletelik pár percbe, míg újra teret mer engedni kíváncsiságának, s kisandít rejteke mögül.
A csillagfény szép lassan elhalványul, tompa ragyogásával egyre lejjebb kúszva a két rúnalovagon, kik már egymás mellett állnak. Ők is arra várnak, hogy megtudják, milyen eredményeket hozott a mennyei mágia.
A félhomály visszatértével, a kisebbik kráter mélyén még mindig két lábon áll a kalapos… igaz, már csak imbolyogva.
Nemesbőr öltözéke cafatokban lóg testéről, melyet több ponton fekete égésnyomok árnyékolnak. Légzése akadozó, karjai csont nélküli bábudarabok módjára lógnak törzse mellett, lőfegyverei a porba hullottak. Vége! Így képtelen tovább harcolni. És ha ő meghal, szabad lesz az út…
A kékhajú lány az, aki elindul, hogy bevigye a kegyelemdöfést. Léptei oly kínos lassúsággal követik egymást, akárcsak a jégdarabkák, melyek áttetsző pengévé állnak össze ujjai végén. Egy perc is elenyészik, míg eléri áldozatát. Ám a végső pillanatban már nem ad helyet a hezitálásnak. Varázskardja mélyen a férfi húsába vágja magát, bíboros erezethez jutva ezáltal.
A győzelem biztosnak tűnik… mégis… Cait érzelemmentes arcán döbbenet fut végig, amikor rájön, ki térdel fagyos fegyvere előtt. Hiroto az. Vér szalad végig a…

… zölden pulzáló pengén. Laura értetlenséget tükröző arckifejezése hamarosan a földön landol, én pedig szembenézhetek az egyetlen nőszeméllyel, ki magáénak mondhatja a törött kardot.
- Ő nem ellenünk volt. Épp kezdtem meggyőzni, hogy segítsen rajtam. – Közlöm Ayre-val, bár valahol tudom, hogy őt ez mit sem érdekli.
Az Aranyszemű szavai összeállnak az elmémben, s tudatosul bennem, miszerint ő sosem állt az én oldalamon. Játszotta a szerepét, csupán a megfelelő alkalomra várva, hogy felfedje valós természetét. Talán egykor még éreztem volna a csalódottságot, melynek ilyenkor végig kellene söpörnie rajtam. De mára már megtanultam a leckét. Ne bízz senkiben!
A lány teljesen figyelmen kívül hagyja megszólalásom, s úgy húz vissza a torony közepére, mintha egy zsák répa volnék. Bár, mozgékonyság szempontjából, akár az is lehetnék.
- Volt egyáltalán valami, amiben igazat mondtál nekem? Legalább a neved valós, vagy azt is csak kitaláltad? Azok után, hogy mennyit papoltál az értékükről… - Bár nem bízom használható reakciókban, jobb dolgom nem lévén, tovább motyogom.
- Te mondtad, hogy nincs jelentőségük. – Ez a halk, elhadart válasz is egy jó kezdet lehet, ha tovább folytatom.
– És a származásod? Mi van a nemes Sa’ceurai történetével? A mindvégig oly nagyra tartott becsület egy halom hazugságra épül? – Hergelem, hátha nála is beválik ez a módszer. Mivel nem ismerem a valós jellemét, akár olyan gyengének is bizonyulhat, mint Laura… még ha nincs is nagy esélye mindennek.
- A becsületem már rég elhagytam. – Állítását bizonyítva, ledob egy általa megfelelőnek vélt pontra, majd tenyerét az arcomra helyezi.
Kommunikálni kíván vele… Érzem, ahogy a bennem lakozó kísértet, az állítólagos „császár” kinyújtja gondolatait a lány felé, de előttem elfedi azok tartalmát.
Elmossa a tudatomba vájt szobáját, sötét falakat emel határain. Mindeközben a fájdalom is visszatér a tetoválás vonalaiba, bár közel sem olyan élesen, mint korábban. Ayre – ha így hívják egyáltalán – az oltár betört falaira tekint. ~ Ki tudja, ha ez valamiféle ősi szentély, minden sérülés gyengítheti a hatalmát.
Ugyanakkor, ez aligha javíthat a helyzetemen. Pillanatnyilag egy cseppnyi feles erőm sincs, melyet pusztításra szánhatnék.
Ám egy új alak felbukkanása megingatja bennem a törmelékre szánt pillantás fontosságát.
Ismerős sziluett magasodik felém. Az aranyhajú, páncélos nő, és a Halálhozó társaságában tűnt fel, korábbi tömlöcöm falai közt. Ő is egyike lehet a vezetőiknek… bár itt már semmi sem biztos.
- Majd én befejezem a rituálét. – Érces, parancsoló kijelentés ez, melyet száraz ujjak érintése követ a mellkasomon. A kínok pedig fellángolnak, ezúttal teljes valójukban.
A közérzetemre ködös palást borul, öntudatom egyre halványabbá válik.
Meg fog törni, ez nem kétséges. Képtelen vagyok ellenállni. Többé már nem megy…
Környezetem tompa fények palettájává szűkül. Egy hatalmas, szürke folt keveredik a vörös egyvelegbe. Vér és húscafatok forrósága nyaldossa végig a bőrömet. Az az alak… a darabjaira robbant.
Szürkés köpeny ráncai bontakoznak ki víziómban, egy nehéz sisak alatt… de hisz ez nem… Hades mester… ez nem…

… lehet. Nem lehet igaz!
Hablaty a saját szemeivel látta, ahogy a jégpenge átszúrta a Halálhozót. És mégis… Most Hiroto az, ki térdre rogyva, bíborra színeződött ajkaival haldoklik, mellkasában a fagyos karddal. Társa szemeiben könnyek gyűlnek, ám mit sem halványítják a bennük pislákoló kétségbeesést, s dühöt.
Rövidesen egy fénylövedék csapódik a mozdulatlan lány hátába.
A bőre megperzselődik, s egy fájdalmas kiáltást hallatva a talajra hull ő is, egyenesen társa mellé. A két lovag győzelme a pillanat töredéke alatt teljes vereségbe fordul. A kalapos férfi önelégült arcán mindez nagyon is jól tükröződik.
Diadalittasan lépdel az égésszagú kráter felé, melyben áldozatai fekszenek. Mondd valamit, de a kovácslegényhez nem jutnak el a szavak… bár, mosolya alapján valószínűleg csak a győzelmével henceg, s önnön érdemeit dicséri.
Mindeközben a csatatéren eluralkodik a káosz. A zárt alakzatok felbomlanak, s elkeseredett párbajok alakulnak ki a felek képviselői közt.
Rothadó végtagok pattannak le a pajzsokról, hogy aztán egy gyilokszerszám szabadon hozzáférhessen az őket éltető testhez. Törött, sárgás fogak mélyednek az apró knurlanok nyaki ütőereibe, vörös folyamot fakasztva acélszín vértjeikre.
Számszeríjak sortüzei tizedelik a holtakat, kiket vonyítva sodornak el a hatalmas lendületű, vasfejű töltetek.
Skorpiók, s egyéb, apró hadigépezetek alkotják a szövetségesek leghátsó védvonalát, halálos gyermekeikkel fedezve a tüzérek állásait. S bár Hablaty meg van győződve a hadmérnökök szakértelméről, az összekavarodott arcvonalban nem egy ostromlót lát odaveszni baráti tűz által. Bár, ez még mindig csekély áldozat, elnézve az ellenségben véghezvitt pusztítást.
A groulok nem büszkélkedhetnek hasonló szerkezetekkel, ám az ő fajtájuknak is megvan a maga szerves, gyilkolásra teremtett gépezete: az Éjurak képében.
A megzabolázhatatlan bestiákat a harcra teremtették, megközelíthetetlen szigeteket képeznek a csatában, több tucat katonával viaskodva.
Ám a sorsdöntő fordulatot még így is a bőrkabátos férfi legyőzése jelentheti. De a látottak alapján, ezt csak a két rúnalovag volna képes bevégezni.
A fiú vissza is tereli árbús tekintetét az ő viadalukra, mely egy különálló magot képez az offenzívában. Rajtuk áll minden.
Ezt Cait is nagyon jól tudhatja… mind lelkét, mind testét szörnyű csapások szabdalják, de mégis talpra kecmereg. Karjain újfent megformázza fullánkszerű, elemi pengéit, majd ráfordul a mögötte ácsorgó férfira. Közelharc bontakozik ki a bosszúszomjas lány, s ellenfele közt.
Színtelen kardjaival felváltva támadja a Halálhozót, hol döféssel, hol oldalíves vágással próbálkozva. De hamar kiderül, miszerint riválisa nemcsak a távolból állja meg a helyét.
Ügyesen kitér a támadások elől, s ha úgy hozza a kényszer, pisztolyaival téríti el a varázskardok pályáját.
Bármilyen anyagból is készültek, jól bírják a mágiával megszilárdított jeget. Még csak karcolás sem esik rajtuk. Hablaty szakavatott szemei azonnal megakadnak a lőfegyvereken. Szívesen beolvasztaná azokat is az aranylángokban, hogy aztán újrakovácsolhassa, s kiismerhesse a különös fémet… Majd egy arra érdemesebb személynek adná a kész művét.
A zafírhajú lovag mit sem veszít tüzes hevéből, úgy szórja a gyűlölt alak védelmét, mintha számára már semmit sem jelentene az embereket béklyóba verő fáradtság.
Ám a Halálhozó egy idő után ráun a gyakorlóbábú szerepére. Egy guggolását követően lendületet vesz, s majd tucatnyi lábbal hátraszökken. Lőfegyverei vele együtt mozognak, s rögvest Cait-el kerülnek egyvonalba. De elsülni már nincs idejük… A kalapos mögött meredek jégtüskék szakadnak ki a kőzetekből, egy hajszálnyira elvétve a gerincét.
Még idejében fordul meg saját tengelyén, elkerülve végzetét… de nem a lovaglányt, ki már előtte áll, lesújtó fegyverével.
A fagy mélyen a húsába vág, hosszú sebet hagyva maga nyomán. Ez jó… de nem elég.
Hiroto hét meteorkardja is eltalálta a férfit, nyomai még mindig tisztán kivehetőek. Ám amikor eljött a végső csapás ideje, valami történt… s mindez Cait-et is óvatosságra inti. A fiú biztos benne… nem kíván másodjára is hibát véteni.
Helyzetét felmérve, inkább elszalasztja esélyét, s felveszi a küzdőtávot.
Vele ellentétben, a Halálhozó nem hezitál. Pisztolyait újfent maga elé rántja, majd sortüzet nyit a lovagra.
Szilánkszerű fénynyalábok sebes armadája indul útjára, de mind megakad egy jéglapban. A rideg fal fehér szikrát hányva akasztja meg a támadást, néhol ugyan megreped szerkezete, de el nem törik… amíg a lány úgy nem kívánja.
Mikor ellenfele szünetet tart, Cait a tenyere összecsapásával szétbontja önnön védelmét, majd új küllembe önti kedvenc elemét.
Egy üvegszerű tigris, s egy hozzá hasonlatos sas kell rövid életre, hogy eltiporhassák teremtőjük célpontját.
Ám a mozgó jég már nem bizonyul oly szilárdnak, mint tömör elődje, hiába tartja össze ugyanazon mágia. A rideg fenevadak már roham közben széthullanak, hála a kalapos zárótüzének. S így övé lesz az ellentámadás kiváltsága. Nem is akármilyené…
Úgy tűnik, idejét érzi, hogy lezárja ezt a perpatvart.
Lőfegyverei előtt olyan energiák gyűlnek párba, melyek hátborzongató kisugárzása még Hablatyban is érezteti mivoltát. Pedig ő még csak nem is mágus…
A rúnalovag is hamar ráeszmél a férfi szándékaira.
Olyan védelmet emel alakjával szemben, melyhez képest az előző fala egy gyermek erődjének tűnik csupán. Vastagságában a kovácsfiú háromszor is elférne, magassága pedig a csarnok érdes mennyezetét kaparássza. Ám Cait mégsem bízik meg alkotásában… a lövés pillanatában futásnak ered.
Egy másodpercre minden eltűnik. A világ egy színtelen, fehér lepellé válik, melybe kék tincsek árnyalatai vegyülnek.
S Hablaty szembetalálja magát vele… A rúnalovaggal, kinek sápadt jégfullánk hosszabbítja meg kézfejét. S ez a fullánk immáron az ő vérére szomjazik.
A fiú először megdöbben, de aztán rájön. Nem szabad…

… félnem. Nem akar bántani engem.
Már rég megtette volna, ha ártó szándék vezetné kezeit. Ehelyett azonban gyengéden rám fektette őket, s a belőlük áradó, éltető hullámokkal masszírozza bőröm.
Látásom élesebbé, fájdalmam halványabbá válik. Mintha csak ébren álmodnék. Egyre éberebbé, s kipihentebbé válok, ahogy a mágia átjárja elgyötört testem.
- Nem sok ága van az elveszett tudományoknak, amely képes lett volna megmenteni téged, ifjú csillagmágus. Szerencsédre, én ismerem mindet. - Az aggastyán nyugodt hanghordozásán nem hagy nyomot a külvilág őrülete. – Bár a tetoválás megmarad. Elveszítheti jelentőségét, de csak a bőröd lemetszésével szabadulhatnál meg tőle. Nem ér meg ekkora árat pár fekete csík.
- Jó tudni… - Megannyi kétely ölt alakot, egyik meglepetés a másikra halmozódik. Annyi mindent kérdezhetnék céhem egykori mesterétől, az alvilág egyik legstabilabb pillérétől. Mégis, mágiájának kellemes természete engem is nyugodtságra int. Nem érzem kényszerét az események áradatának, inkább csak csendben élvezem, ahogy ízületeimbe visszavándorol az élet.
Ám Hades nem sokáig osztozik némaságomon.
- Sejtettem, hogy Laura kissé önkényesen értelmezi majd a parancsom. De legalább megtalált ebben a pokolbéli katlanban. Ez dicséretes. – Lopott pillantást vet a nyöszörgő, vértől vöröslő lányra. – Az emberek ritkán hazudtolják meg a természetüket. Vannak vonások, amelyeket képtelenek kiűzni lényükből, még akkor is, ha tudják, hogy azok romlásba taszíthatják őket. Ezek a vonások bírhatnak nemesebb árnyalattal, akárcsak a büszkeség, vagy bosszúvágy, ám akadnak hitványabbak is, mint például a szolgalelkűség. Nevelj fel egy embert a hatalmad árnyékában, s akkor sem kívánja majd azt magának, ha tálcán kínálják fel neki. Némely szokások sosem halványulnak el…
- Mint az árulásra való hajlam sem?
- Pontosan. – A száraz ajkak sejtelmesen felgörbülnek. – Laura árulása csekély volt ugyan, de jelleméből fogva kiszámítható. Ám nem csak az ő esetében mondható el ugyanez.
- Tudta hát, hogy köpönyegforgató?
- A legelső pillanattól fogva, mikor a szemeibe néztem. Próbáltam felhasználni, hogy azt közölhesse felettébb „agyafúrt” megbízójával, amit mi szeretnénk hallatni vele. Idővel neked is szólni kívántam, egy meggyőző bizonyítékkal a kezeim közt.
- Nos, azért egy figyelmeztetés jól jött volna… - Megrovásom erőtlen, hisz magam is sejtem, miszerint megfelelő alátámasztás nélkül még a mester szavaira sem hittem volna el, hogy Ő kijátszana engem. Túl sok minden történt mindehhez.
- Ezt a lapot túl kockázatos lett volna idő előtt kijátszanom. A te jellemednek is megvannak a maga lemoshatatlan foltjai. – A szürke szemek úgy fürkésznek, akár egy bíra fürkészi kivégzésre szánt vádlottját. – Bár ez már a múlté. Sajnálatos körülmények hatására hamarabb, s kegyetlenebb mód jöttél rá az igazságra, mint szerettem volna. A sárkánylány elvesztése pedig felettébb meggondolatlanná tett, s elhamarkodott cselekedeteket csikart ki belőled.
- A szökésemre céloz, nemde? Maga is vissza akar hurcolni a hajóra?
- Nem. – Ritkán látni Hadest, ahogy megrántja vállait, de most szemtanúja lehetek egy ilyen alkalomnak. – A kevélységed is örök marad, de ez is hozzátartozik a képhez, amely téged ábrázol. Ugyanakkor, sokkal inkább azok a lények csaltak ide, amiket ti groulnak neveztetek el. Senkinek sem származott volna belőle semmi haszna, ha ezek a förtelmek rászabadulnak az országra. Még az alvilágnak sem. – Ujjait leemeli mellkasomról, jelezvén, mindent megtett, ami tőle telt. – Mostanra viszont már magunk mögött tudhatjuk a legrosszabbat. A három vezér kimúlt, a kóbor lelket pedig kiűztem a testedből.
- Három…? – Mint mindig, a sötét művészetek veteránja most is tisztában van minden mozzanattal, mely körülötte megy végbe.
- Egyet még Laura ölt meg, eggyel az én kezeim végeztek, az utolsó pedig pár pillanattal ezelőtt lelte végzetét a jégalkotó rúnalovag pengéje végén. – Cait… - Így már csak tudatod bitorlója maradt, de ő nem jelent veszélyt, ha nincs senki az anyagi világban, aki beteljesíthetné akaratát. A feladatom, és a groulok elleni harc itt véget ér.
- És mi van Ayre-vel? Az ezüsthajú lánnyal, aki leszúrta Laurát?
- Ő követte a lelket, hogy megvédhesse utolsó menedékét. De az a személy nem képes halott légiókat mozgatni, így egymagában ő is jelentéktelen veszélyforrássá válik. Ő nem groul… ő valami más. – Ennél pontosabban is módjában állna körülírni, ám szándékosan nem teszi meg.
- Ezek szerint nem kell visszatérnem a céhbe? – Szavak helyett a szürke íriszek formálják meg válaszom. – Ez kedves, bár kissé érthetetlen is számomra.
- Nem azért vagyok itt, hogy minden kételyedre gyógyírt kenetezzek. – Hades feláll, arcát a csarnok kijáratárak ajánlva, mely több ezer lábnyira terpeszkedik tőlünk, szájában egy csata maradványaival. – Kellesz nekünk, ez igaz, de nem csak a tested. A csillagmágia ritka adomány, amely számtalan csodáját megnyithatja ezen világnak. Ám ahhoz, hogy ezeket elérhessük veled, a lelkeddel, s teljes valóddal szolgálnod kell a céhet. Örülj hát kivételes adományodnak, hisz nem sokak irányába tanúsítanék hasonló előzékenységet.
- Szóval azt várja, hogy saját akaratomból térjek vissza a szervezetbe. És mi van, ha erre sosem kerül sor? – Bár nem tanácsos ezt felvetnem, mégis megteszem.
- Ó, sor fog rá kerülni. Sokat láttál ezen tárnákban, de mind csak az én célom szolgálja. Minél többet látsz a világból, annál inkább sóvárogsz majd a hatalom után, amelyet a céh hatalmas árnyéka rajzolt ki az utadon. Még pár lecke, és visszatérsz… - Azzal magamra hagy egykori mesterem, hadd rágódjak sokoldalú ajándékain.
Különös, de ezüsthajú szolgálóját maga mögött hagyja, mellettem fetrengve, egyre közelebb kerülve a halál kapujához. ~ Ez is valami trükk volna? Azt várja, hogy megmentem, és egy erős kapcsolatot fűzök össze a céh egy oszlopos tagjával?
Nem kívánok eleget tenni mindennek, de ahogy végignézek Laurán, önkéntelenül is elfog a szánalom. Olyan kiszolgáltatottnak, s sebezhetőnek tűnik, amilyen csak egy félholt kislány lehet. Visszanyert energiáimmal megidézhetném Serpens-t, hogy megmentse, de ezáltal rögtön el is veszíteném azt, amit kaptam. ~ Nem… Laurának várnia kell. Először el kell varrnom a saját szálaimat ebben a kusza hálóban.
Egykori céhem alapítójának nyomában járva, a torony tetejéig vájt csigalépcsőn indulok le, amely titokzatosan sötétlik a szentély peremén. Ha nem látom azon közlekedni az aggot, sosem lelek rá…
Sötét, elfeledetten tekergőző lépcsősorokat róvok végig, csupán a nyirkos fal érintését használva támaszomul. Egy hajszálnyi fény sem képes beférkőzni a homály ezen provinciájába.
Mindazonáltal, egy pont után már nem csak a tapintásom kell követnem. Újfent felcsendül elmémben a büszke, önámító bariton, ám hiányzik belőle korábbi éle, s hatalma. ~ Kiszállt belőlem. Már nem része a tudatomnak, pusztán egy kaparászó kisegér, amely annak falára vési halovány üzeneteit.
- Megnyerték a harcod, fiú. Élvezd társaid diadalát, s hagyd el ezt a helyet. Ne akarj sütkérezni mások dicsőségében.
A fal, amelyre kaparászik, az enyém. Bármikor választ faraghatok rá, a nekem tetsző módon. Eleget is teszek mindennek, miközben egy meredek fokon megállva, összeszedem a gondolataimat.
- Nem érdekel a többiek diadala. Nekem veletek szemben vannak törlesztésre váró adósságaim. Sosem szerettem, ha átvernek.
- Pedig mostanra hozzászokhattál volna. De bárhogy is érzel irántam, ezúttal tényleg jobb lesz, ha hallgatsz a szavamra. Fordulj vissza, mert itt nem lesz más jussod az értelmetlen elmúláson kívül.
- Úgy beszélsz, mintha volna más választásom. – Mivel egyre inkább megszokom az ilyesfajta kommunikációt, akaratom tolmácsolása mellett a lábaim is tovább folytatják saját feladataikat. – Leugranom nem lenne túl szerencsés a torony tetejéről, más leút pedig nem létezik tudtommal.
- Nem érdekel, hogyan mész le. Ez az építmény jóval ősibb, mint satnya történelmetek, és több titkot hordoz magában, mint a jelen teljes világa. Az öreggel nem tudtam mit kezdeni az ereje miatt, de téged nem foglak megtűrni a belső szerkezetben. Kotródj innét!
- Milyen sajnálatos. – Haladásom iránya, s elhatározottságom egy cseppet sem inog meg. – Ezek szerint még számodra is léteznek olyan értékek, amiket nagy becsben tartasz. Kár, hogy be kell szennyeznem az egyiket.
- Te akartad… - A búcsúnak szánt kijelentést megannyi csattanás, vasszerű sikoltozás, s kövek súrlódása zárja.
Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, a lépcsősor átrendeződik, egy új útvonalat formálva talpaim előtt.
- Bárhogy is nézzük, ez az összetűzés elkerülhetetlen volt. Egyébként is vágyom a bosszút, de még a toronyból való kijutáshoz is túl kell jutnom rajtatok. – Kiabálom a komor ürességbe, míg tovább baktatok annak feneketlen gyomrába.
Hamar feltűnik, miszerint a lépcsők lejtése semmissé lesz, s immáron egyenes talajon haladok tovább. ~ Talán a lépcsőfokok bekanyarodtak egy folyosóba, hála kedves „barátomnak”.
Sejtésem beigazolódik, mikor is csillagfényű kristályok izzanak fel a félhomály uradalmában, körvonalazva előttem a kifalazott vájatot.
Ugyanakkor, más furcsasága is akad a szabályosan elrendezett, pislákoló érceken kívül ennek az alagútnak. A végén egy ajtó van… Idelent még eggyel sem találkoztam.
Nem fából, sokkal inkább fémből készült, szegélyein fehér rúnák vetnek zsarátnokot.
- Kötelességemnek érzem figyelmeztetni téged, hogy az az ajtó a halálod csapdáját rejti magában. Na nem mintha ezen a ponton volna már más választásod. - Megint Ő az. - Vissza már nem mehetsz, de tudd, a rúnák elveszik az életed. Azért rejtőztünk a csapdája mögé, mert idegen behatoló nem közelítheti meg. Jelenleg a kis színésznő energiái működtetik, de ez a teher mindig az újabb belépőkre hárul. Mivel mágus vagy, talán kihúzod majd egy-két óráig, de utána szárazra szív. Ennyi időd lesz ellenünk. Bár nem mintha volna bármi esélyed is kettőnkkel szemben, egymagadban…
- De ha ez a csapda életenergiával működik, Ayre miért indította be? Őt is megöli, nem? – Nyújtom ki tudatom csápjait a férfi felé.
- Megölné. Ám jól tudta, hogy a bosszúszomjad idehajt majd, s leveszed róla ezt a béklyót. Te leszel az utolsó belépő, így a rúnák belőled fognak táplálkozni. – A hang elhal, s az Aranyszemű lelke visszatér rejtekébe… ahová én is belépek.
Két kézzel ugyan, de elmozdítom helyéről a nehéz fémajtót, majd átlépek határain.
A férfi kivételesen igazat beszélt… A szimbólumok ereje hideg áramlatként süvít át rajtam, s menten kifejtik hatásuk. Bár nem mutatkoznak meg úgy bőrömön, mint a tintaszín tetoválás, érzem, ahogy mágikus piócákként belemarnak lelkembe, s szép lassan felemésztik azt.
Ezúttal nem blöffölt hát… talán ezek lesznek életem utolsó órái. Ám mit számít ez ebben az árulásoktól szennyezett, kifordult világban? ~ Ha az utolsó képsor, amit látok, az Aranyszemű lelkének elmúlása lesz, örömmel távozom az élők soraiból. Amúgy sem hagyok hátra már semmit, ami számítana. Megölt ellenfelek, kik a pokolból még most is átkoznak; egy áruló hazug szerelme; s alig egy-két igaz barát. Egyedül a kulcsaimat sajnálom… remélem, nem maradnak örökké itt, ebben az elfeledett világban, ahol soha többé nem lelnének már új gazdára.
A komor, visszataszító kilátásaim ellenére a lépteim ütemes kopogása megnyugtat, s hamar rájövök, hogy helyesen cselekszem. Ha másért nem is, elpusztítom végre azt az átkozott büszkeségét. ~ Még hogy nincs esélyem egyedül a kettő ellen? Drága „császárom”, túl rég voltál már igazi csillagmágus…

13

A nevem Den

A denevérként függő kristályok olyan fénybe burkolják a helyiséget, akár egy tavaszi hajnal csillagöltözéke. Árnyékok, s tompa ragyogás táncol egymással a göcsörtös falak repedésein, hol egyik, hol másik enged teret társának.
Régi, elfeketedett téglák kígyóznak elő a sziklákból, félköríves teret fonva a csarnokba. Egy leomlott aréna látképét idézi, megtört múlttal, s semmisnek tetsző jelennel. Ám árnyékában bújik meg az egyetlen jövő, melyet pár órás élettartamom engedélyezhet nekem…
Szürke, olajos ronggyal tisztítja szilánkos élű pengéjét, mely lángoló smaragdként mered rám a félhomályból. Forgatója ellenben nem néz rám, pusztán a „lelkét” fürkészi kifejezéstelen szemeivel.
Nem volt ez mindig így… Az emlékek mást sugallnak.
Nem is oly rég még elszántság, s halvány barátiasság pislákolt azokban az opálszín íriszekben.
- Tudta, hogy eljössz majd. Túl kiszámítható vagy. – Lassan két lábra áll, hanyagul letörölve nadrágjáról az érdes porszemcséket. – És ostoba is. A három Halálhozó elvesztésével a tervünk semmissé vált. Még ha meg is tudnál ölni minket, már nem nyernél vele semmit, ami nem volna egyébként is a győztes fél birtokában. Feleslegesen váltod be minderre az életed. Vagy válaszokért jöttél talán? – Szavai halványak, hiányzik belőlük minden él, mely elszántságra, vagy bármiféle vágyra utalna… üressé vált. Nem látok semmit a lelkében.
- Nem érdekelnek a válaszaid. Nincs időm rájuk. Csak egyvalamiért jöttem. – Bár a Csillagszilánknak már a darabjai is elvesztek, a mágikus sállal, s a legtöbb ruhával egyetemben, még megvan Virgo kardja. A szentély tetején feküdt elhagyatottan… talán Hades áldozata vette magához, és halálával elsodródott a szétrongált testtől.
Rá is szorítok a penge markolatára, majd elrugaszkodom ellenfelem irányába.
A két kard tompa csókkal üdvözli egymást, kisebb széllökést kavarva lábaink előtt. Ayre nem inog meg… szilárdan tartja állását, akár egy állhatatos hegy csúcsa, mely egészen az óceán felszínéig nőtte ki magát, s állandó elszenvedője hullámainak. De nincs időm gyenge pontot keresni védelmén, vagy kiismerni azt. Támadnom kell.
Fegyverem lehúzom övéről, majd két gyors vágást követően, éjfekete lángokat gyújtok bal tenyerem vonalán. A sötét zsarátnok egy széles ostor ívében csapódik a lány irányába, ám ő átugorja azt. A mágia nagy lendülettel sodródik régies arénánk falának, amely elkeseredett remegéssel, s töréshanggal tudja le újabb sérüléseit.
- Perseus kapuja, nyílj meg! – Szólítom a biztos kezű harcost, mit sem rágódva halvány kudarcomon.
A férfi mellvértje, s keresztvas nélküli kardjai egyaránt ezüstös fényt vetnek a kristályok függönyében, mikor rohamra indul. Nem kérdez feleslegesen, ajkai helyett inkább pengéit mozgatja, helyzetünkre való tekintettel.
Immáron három fegyverrel szemben kell megállnia helyét a törött pallosnak. Szürke acél csattan zöldes ellenlábasának, szikrák tengerében fürdetve a félhomályt.
Hol mindketten elölről, hol két oldalról, hol hátulról s szemből egyszerre támadjuk a lányt, egy leheletnyi szünetet sem hagyva neki a védekezésben. Leginkább az ikerpengés csillagszellemre koncentrál, de tudja, rólam sem feledkezhet meg teljesen, bármennyire is képzetlen kardforgató vagyok kettőjükhöz képest.
Perseus egy keresztíves próbálkozását lecsúsztatja „lelkéről”, s a kínálkozó alkalmat kihasználva gyorsan rám fordul. Lendülete teljesen váratlanul ér, s miután félreüti gyilokszerszámom, egy vízszintes vágással gyomromat célozza meg. Szerencsére még sikerül idejében elszökkennem, így csak egy halvány sebbel leszek gazdagabb.
Eközben társam sem vesztegeti idejét, és emlékezteti Ay-t, hogy ki is az, akire igazán figyelnie kell. Egyik pengéjével lefoglalja a kardmester védelmét, míg a másikat végighúzza annak karján.
A vércsíkok kirajzolódásával egyidőben hátralépünk, és egy háromszögöt kirajzolva állunk fel a következő menethez. ~ Már egyszerre több ezüstkulcs is megy. Ebből is hasznot kell kovácsolnom, mielőtt túl késő lesz. Ráadásul, Ayre nincs egyedül. És az ő társa nem ezen a létsíkon fogja megkezdeni offenzíváját…
- Pegasus kapuja, nyílj meg!

Olajszerű, átláthatatlan sötétség uralja a kis termet, tudatom szegletében. Csak az aranylángokban izzó szempár képes körvonalazni a helyiséget.
Visszatért ide. Hades kiűzte, de a külvilág, ahová léptem, az ő hatalmának melegágya. Itt könnyedén visszaférkőzhetett elmémbe, s ezúttal nekem kell megbirkóznom vele.
- Bár a szertartás kudarcba fulladt, megvannak rá az eszközeim, hogy megszerezzem a tested. Összeroppantom az akaratod, ahogy már korábban is megtettem.
- Kímélj meg a méregtől bűzlő szavaidtól. Már elmondtál mindent, ami érdekelt, és azt is, ami nem. Egyszer meghallgattalak, de most már nem vágyom másra, csak a végső elpusztításodra.
Szándékaimat gondolatok összefüggő képévé vázolom, s megpróbálom kinyújtani őket erre a világra, akárcsak a mágiánál szoktam. Végtére is, ez az én elmém, így én szabom meg a törvényeit… Azt akarom, hogy ez az egész átkozott terem lángokba boruljon, s porig égessenek mindent, leginkább a hamis császárt.
A férfi mintha csak megérezné elhatározottságom, harsányan felkacag, majd így szól.
- Azt hiszed, ez valami álom, ahol az történik, amit te akarsz? Ugyan már, ez itt a valóság. Lehet, hogy a saját fejedben vagy, de ez mit sem változtat ezen az egyszerű tényen. Pont ezért, ha itt meghalsz, akkor a valóságban is véged! – Utolsó szavait megnyomja, majd egy összefüggő, sötét pacaként veti rám magát.
Elszakadok a titokzatos teremtől, s kusza gondolatok feneketlen örvényében találom magam. A már szinte lényemmé vált fájdalom újfent belém nyaldos, ahogy egyre csak zuhanok a haragos, hataloméhes, s vérszomjas vágyak mélységeibe.

Perseus úgy üli meg a szárnyas paripát, mintha neki teremtették volna az istenek. Sápadt csillagként süvít el célpontja mellett, próbára téve őt, majd visszarepül a magasba.
A légi, s lendületbéli fölényére támaszkodva már több vágást is ejtett Ay-n, ám eddig egyik sem bizonyult súlyosnak. A lány kitart a szűnni nem akaró támadások hullámaiban. ~ Ez így nem jó. Lassan félidőnél járok.
- Végezzetek vele! – A vörös szemű férfi hallgat a parancsomra.
Táltosa hátán megáll a levegőben, majd pengéit kitárva felkészül egy végső, elsöprő erejű rohamra.
Pegasus teste izzani kezd, akárcsak a körülötte lévő kristályok, saját energiáival is elősegítve a támadást.
A páros széles ívű, átláthatatlanul fehér csóvát hagy röpte nyomán, ahogy megpróbálják felnyársalni az egyhelyben ácsorgó kardmestert. Az ikerpengés harcos felkiált, már biztos a sikerükben, de meg is van rá minden oka. Olyanok, akár egy aláhulló kisbolygó, lendületük megállíthatatlannak tűnik. Felragyognak, mint az elhaló égitestek a végső haláltusájuk előtt, majd becsapódnak… ám nem Ayre testébe.
A lány törött kardja összeáll, mérete többszörösévé változik. Smaragdos szigetté válik a gyöngyházas ragyogásban, majd ezúttal is elhagyja végét az a fenyőzöld lökéshullám, melyet a szőke lovag ellen is használt.
A tömör energia elvágja a két csillagszellem zuhanását, egy gömbszerű, magába forduló robbanást generálva.
A káprázó fényjáték végeztével nem marad semmi, csak apró lámpásokként ragyogó szilánkok, melyek Perseus és Pegasus hazatérését hivatottak jelezni. Ay zihál ugyan, ám győzelme vitathatatlan, s „lelke” kiteljesedésével még ádázabb ellenlábasnak fog bizonyulni… de tovább kell próbálkoznom.
- Cerberus kapuja, nyílj meg!
A többi lélekhez hasonlóan, a háromfejű véreb is kiheverte korábbi sérüléseit, s mostanra visszanyerte teljes harci kedvét.
Ádázmód veti rá magát prédájára, ki ezúttal már folyamatosan mozogva próbálja meg elkerülni a borotvaéles karmokat, s csontroppantó állkapcsokat.
Bár a csillagszellem külleme kutyaszerű, jóval nagyobb a földvilági példányoknál. Marmagassága is majd eléri a kardmester mellkasát, hossza pedig többszöröse annak. Egy ilyen fenevad ellen még a legképzettebb harcos se vállalna felesleges kockázatot. Különösképp, ha ezt a bestiát mágia erősíti meg, amely a gazdájához fűzi.
A lány viszonylag ügyesen tartja a távolságot megújult pengéjével, mely hosszra már a szálfegyverekkel vetekszik. Megsebesíteni ugyan nem tudja a meglepően fürge csillagszellemet, de így az sem képes a közelébe férkőzni.
Mondhatni, holtpontra jut a két fél, ahogy próbálnak rálelni a másik védtelenül hagyott részeire, s vakfoltjaira. Cerberus többször indít elterelésnek szánt támadást az egyik fejével, csak hogy aztán a másikkal lecsaphasson, ám ez sem válik be. Ay ébersége töretlen marad. ~ Ez így nem jó. Ezzel a végkimerültségbe sodródunk ugyan, de nincs más választásunk. Használnom kell a következő tömegidézési formát, hogy segítsek az ölebnek.
- Virgo kapuja, nyílj meg! – Az örökké engedelmes cselédruhás lány hamar felel a hívásra, s átlép az emberek létsíkjára rózsaszínes varázspecsétjén.
Utasításokra várva rám emeli mélykék szemeit, ám azokban hamar kigyúl a felismerés. Néma bólintással veti bele magát a küzdelem hevébe.
Úgy fúrja bele magát a sziklás, évezredeken át felgyűrődött talajba mintha csak puha homokból volna, s menten elindul a kardmester irányába. Haladását göcsörtös vakondtúrás jelzi ugyan, de Ay-t olyannyira lefoglalja Cerberus sakkban tartása, hogy már csak későn veszi észre a közeledő veszélyt.
Virgo ledönti őt a lábairól, s a bestia, ki vérben forgó szemekkel várt erre a pillanatra, menten ráveti magát…

Különös emlékek tucatjai ölelnek körbe, míg a fájdalom csápjainak egyre szorosabbá válik fogásuk. Egy rég letűnt birodalom bontakozik ki víziómban, különös látomást kreálva, melyet egyfajta lebegő szellemként kísérek nyomon.
Láncra vert rabszolgák ezrei kínlódnak a perzselő Nap peremén, szinte már megváltásként várva a halállra. Állatok, jelentéktelen emberek, s viharvert hajcsárok öltenek formát egeket ostromló épületeknek, melyek mindegyike egyetlen személy vágyait kívánja éltetni. Ám ez a személy nyughatatlan marad…
Azt hittem, vágyom a hatalomra, ám ezen érzelmek közt kavarogva hamar ráeszmélek, miszerint az én esetem közel sem kimagasló ilyen téren a történelem hosszú folyamán.
Annyi harag, elkeseredettség, s kielégíthetetlen vágy sűrűsödik a lényembe, hogy szinte már elviselhetetlenné válik. ~ Talán helyett cseréltünk. Én kerültem az ő tudatába, és a saját lelkemen tapasztalhatom mindazt, amit az Aranyszemű érez, és átélt. Megtapasztalhatom ezt a leküzdhetetlennek tűnő hajszát, ami az ismeretlen meghódítását tűzte ki céljául…
Ahogy a kínok, s az annál is gyötrelmesebb, idegen érzések egyre inkább hatalmukba kerítenek. különös ötletem támad. Végtére is, az Ő tudatában vagyok most. Ha sikerülne teret nyernem magamnak, visszaszoríthatnám ezt a hatalmas nyomást. Sőt, akár még belülről is elpusztíthatnám a kárhozott lelket…
Az engem ostromló érzelmekre az ellentéteikkel kell felelnem. Így talán sikerülhet… ~ A haragra, amikor fellázadt egy csapat rabszolga… Látom magam előtt Pegasust, miként kitárja tejfehér szárnyait a hajnal sápadt fényében. Még csak hat-hét éves lehettem akkor, s ő volt az első csillaglelkem. Sosem voltam még annyira boldog.
A kapzsiságra, s vérszomjra, amint egy újabb ország ellen indít kizsákmányoló háborút… Anya arca jelenik meg előttem, aki mindenét nekünk adta.
Bár negatív emlékekben jobban teljesíthetnék, azzal csak őt segíteném. Jelen pillanatban minden rosszat ki kell űznöm magamból, hogy csak a fény maradhasson… ~ És mind közül a legrosszabb. Az a végletekig csillapíthatatlan vágy, amely minden egyes titkát ismerni kívánja az univerzumnak, s legalább ugyanekkora részét uralni… Ilyen fogadkoztatásban nem szabadna, de Tabut rajzolják ki az emlékeim. A mosolyát, az érintését, a szavait…
De a képeket feketére festi az árulás. „Csak átvert téged, ahogy azt már te is elfogadtad. Ez nem fog változni.” – Suttogja megállíthatatlanul egy fáradhatatlan hang. ~ De nem… most nem szabad meginognom. Ki kell zárnom a rossz emlékeket, hogy csak a szeretet maradjon. Istenem, annyira szerettem… Én csakis őrá vágytam. Ez a világ mást már nem adhatott volna nekem, s nem is vágytam többre tőle…

Érthetetlen, ami történt. A fenevad biztos elhullott áldozatként tekintette őt, s rá is vetette magát több száz fontos súlyával. Ám mégis Ay az, aki mély sebektől elcsúfítva, szakadozott ruhában felkélt a földről, míg Cerberus már a csillagszellemek otthonában pihen. Nem sokkal rá Virgo is követte… ~ Talán azelőtt ledöfte, hogy még földet ért volna. Vagy pár sebet vállalva, rászorított egyik torkára, s míg a többi fej a karját marcangolta, ő lecsapott.
Mostanra már nem számít. Nem sokat láttam a porban kialakult tusából, túl hirtelen történt minden. Ám a véreb elestével a cselédruhás lány meggondolatlan kockázatot vállalt, s azelőtt támadta meg a kardmestert, hogy felállhatott volna… hiába volt sérült, a csillagszellemnek még így sem volt esélye ellene közelharcban. A rúnakard az ő húsába is belekóstolt…
Mostanra ellenfelem pedig már felém közelít, kimérten, ám sziklaszilárd elhatározottsággal. Sem kulcsom, sem erőm nem maradt a megállítására. Az engem éltető mágikus erő kiszökik a testemből, s térdre rogyok.
Zihálva, sorsomat elfogadva nézek a lányra, aki már előttem áll, halványsárga szemeivel lenézve megtört, ziháló alakomra. ~ Már amúgy is vége van. Kifutottam az időből. Jól harcoltatok… és sajnálom.
- Azt mondtad, nincsenek kérdéseid számomra. – Ay két kezével ráfog kiteljesült fegyvere markolatára, majd a mellkasomhoz szorítja a hegyét. - Akkor csak egyvalamivel szolgálhatok. – A penge izzó parázsként égeti át magát bőrön, és húson.
Megmaradt erőm a pillanat töredéke alatt kicsapódik testemből, akárcsak a víz egy kilyukadt tartályból. Vereségem véglegessé válik, ám ahogy felnézek a lányra, mosoly ül ki arcomra.
- Elvégeztem a feladatom. Örülök, hogy megismerhettelek. – A kardmester mellkasából csillagfényű, vérrel erezett penge robban ki, ahogy áthatol az őt akadályozó, vékony páncéllapon.
Földi lényem eközben már bomlásnak is indult, s egyre kevesebb marad meg alakomból. A kéken izzó fénybuborékok a fejemet emésztik el utoljára, így már végignézhetek a lány értetlenséget sugárzó szempárján.
- Sajnálom, hogy ez lett a vége. Megérintettük a lelked, és nem találtuk gonosznak… - Mondatom végeztével újfent megpillanthatom a kaput, amely otthonomat határolja.

Úgy állok Ay mögött, ahogy nemrég ő állhatott Laura mögött. Különös érzés lehet átkerülni az acél rosszabbik végére…
- Nem értem. Azt hittem, legyőztelek. Nem… - Hangja nyöszörgésbe csap át, ahogy kirántom belőle a pengét.
Tenyereit rátapasztja ugyan a két, bíborosan tátongó sebre, ám a vérzést képtelen ily módon elállítani. Már nincs sok ideje hátra… ahogy nekem sem. Míg őt a vérveszteség, engem a rúnák átkoznak lassú halálra.
- Nem ellenem harcoltál. Egy barát volt az, az én alakom felhasználva. Külső, személyiség, valamennyi képesség, de még az emlékek is… mindet leutánozza. – Fegyverem éles csattanással pattog végig a talaj kőzetrétegein, miután elhajítom. Már úgysem lesz rá szükségem.
Óvatosan helyett foglalok a lány mellett, ki mindeközben már oldalra borulva küszködik sérülésével. Lágyan ülőhelyzetbe helyezem testét, majd nyakát ujjaimmal gyengéden körbefogva, vállamra helyezem rövidszálú, ezüstös tincseit. Legalább ennyi kényelmet megérdemel a végső óráiban.
- Bár nem tudom, ki volt neked az férfi, de jó tanácsot adott. Nem arathattam volna győzelmet egyedül kettőtök ellen. Nem, amíg te a külvilágban támadsz, ő pedig az elmémet ostromolja. Éppen ezért küldtem be magam helyett Gemini-t az arénába, én pedig vártam, hogy rám leljen az Aranyszemű. Bármennyire is tökéletes volt a másolat, tudtam, hogy a lelkünket nem fogja összetéveszteni.
Némaság telepszik az egyébként is csendes helyiségre. A szél ide nem hatolhat be, s minket leszámítva már semmi élő nem maradt itt.
- Volt…? - Nyög fel végül a kardmester.
- Igen. – Vigyorodom el halványan, hisz büszke vagyok ugyan, de nem akarok sót szórni egy haldokló sebeire. – A saját elméjében szembesítettem pár, számomra kedves emlékkel. Eleinte ellenállt, de ahogy nőt bennem az öröm, s boldogság a felidézett képek hatására, valamiért megzavarodott. Minden egyes porcikámban éreztem az őrületét… végül őt is elemésztette.
- Nem. – Furcsamód Ay is elmosolyodik, s gyengén megrázza a fejét. – Csupán csak emlékeztetted őt arra, milyen is volt élőnek lenni. Mielőtt még elemésztette őt a gyűlölet… bárhogy is, végre békét hoztál évszázadokon át bolyongó lelkére. Ezért hálás vagyok.
Újfent elhalnak szavaink, s egyre csak hallgatom a lány szakadozó lélegzését.
- Ki volt ő a számodra? – Kérdezek rá, pár perc elmúltával.
A kardmester tétovázik kissé, de végül megadja válaszomat.
- Azt hiszem, ostobaság volna tovább palástolnom az igazságot. – Mély lélegzetet vesz, mintha csak ezzel akarná maga mögött hagyni eddigi hazugságait. – Engem, és társaimat egy életen át tartó, elszakíthatatlan kapcsolat kötött a császárhoz. Bármit is tett, nekünk követnünk kellett akaratát. Szörnyű dolgokat művelt, és egy idő után rájöttünk, hogy hibát követtünk el. De már késő volt… Az egyezség felbonthatatlan. Mi voltunk az ő…
- Tudom. – Fejezem be halkan mondandóját.
Igazság szerint, erre a válaszra számítottam, miután Hades elmondta, hogy ő nem groul. Az Aranyszemű olyan volt, mint én. Egy csillagmágus…
- A lelke táplált energiával?
- Igen. Mikor bukása biztossá vált, a halála előtti pillanatban megidézett, majd átkot mondott a testére, kiűzve onnan saját szellemét. Ez az elkeseredett szellem éltetett engem, s láncolt ehhez a világhoz, várva, hogy annyi év után hasznom vehesse.
- Egy csillagmágus kellett neki, most, mikor már minden készen állt. Volt időm összerakni a képet. Csak azt nem értem, hogyha ide akartál csalni, Carvei-ben miért mondtad azt, hogy forduljak vissza.
- Mert már hallottam rólad. Amikor eljött az idő, mindent kiderítettem a szóba jöhető hordozókról, köztük rólad is. Tudtam, hogyha vissza akarlak tartani ezektől a tárnáktól, te csak annál elszántabbá válsz majd.
- Ó… - Annyi mindent számba vettem, ám önnön jellemhibáimmal még ilyenkor sem számolok… - Akkor te most…?
- Igen. – Biccent partnerem, kivel az egyre közelgő halál tornácán társalgok. - Annyi év után, visszatérek az enyéim közé. Már nincs meg az erő, ami ideláncolna, így előbb-utóbb mindenképp eltűntem volna. A szúrásod csak felgyorsítja az egyébként lassú folyamatot. – Sejtettem… - Beteljesítettem az esküm.
- Fájdalmas eskü volt, aminek megfizetted az árát.
- Mindig is gyűlöltem azokat a förtelmes lényeket, amikben a mester annyi lehetőséget látott. – Sóhajtja. – Még most is irtottam őket, amikor csak alkalmam nyílt rá. Még az egyik vezérével is megküzdtem, csakhogy én cipelhesselek elé, ne az a nő, aki le akarta aratni a munkám gyümölcsét. Még szerencse, hogy hamar elszakadtunk egymástól, így az árulásom pillanatában nem téged kellett hátba döfnöm…
Ay lábai időközben már bomlásnak is indulnak, hozzá méltó, smaragdos fények előadását teremtve ezzel az árnyak lelátóira.
- És mondd csak, te melyik csillagkép alá tartozol? Ezen is sokat gondolkodtam, de bárhogy is igyekszem, nem tudtam felidézni egy hozzád hasonló lelket sem.
- Nem véletlen. – Erőtlenül ugyan, de a lány felemeli mosolygós arcát vállam támaszáról, majd a szemembe néz. – Én, és társaim nem tartozunk a jelen csillagszellemei közé. Ezért nem ismertem a tieid képességeit se. Kulcsaink már rég elvesztek, s az évszázadok rájuk vetették a feledés fátylát. – A ragyogás tovább terjed, már egészen a medencecsontig felkúsztak vakító csápjaikkal.
Egy hirtelen, ám annál nemesebb gondolattól vezérelve átölelem a csillaglelket, majd ajkaimat a bal füléhez biggyesztem.
- Megtalálom a kulcsod, és megmutatom, milyen egy igazi csillagmágus. Erre a csillagokkal kötött egyezségemre esküszöm. – Súgom oda neki.
- Bár megtehetnéd. – Kacag fel erőtlenül. – De a rúnák hamarosan veled is végeznek. Sajnálom…
- Különös, de már nem érzem a fojtogatásuk. Nem lehet, hogy az Aranyszeművel együtt az ő erejük is szertefoszlott?
A lány gyengéden eltol magától, s értetlenül, szinte megdöbbenve néz vissza rám, mielőtt teljesen eltűnne a karjaimban… mintha tudna valamit, amit én nem. ~ És most már meg sem oszthatja velem.
Kissé bizonytalanul, de két lábra állok, majd a toronyba vezető folyosóra emelem vissza tekintetem, hol az engem elátkozó bejárat is megbújik. Ugyanakkor, mint Ay-nak is mondtam, ténylegesen úgy érzem mostanra, mintha a testem megszabadult volna minden mágikus piócájától… igaz, a tetoválásom megmaradt, ám csak külsőre. A hatása már szertefoszlott.
Mindenesetre, elindulok a kijárat felé, s hogy túlélem-e mindezt, az úgyis kiderül majd idővel… Ám alig teszek meg pár lépést, talpaimat a talajhoz fagyasztja egy ordítás, mely egy széllökés hevével tör utat a csarnokba.
- Kiril! – Alig egy maroknyian ismerik ezt az álnevet, mit még a felszínen használtam, ki tudja már, mikor…
Az egyik ilyen személy épp most hagyta el világunkat. Így csak a két rúnalovag marad, és…
- Hablaty… - Szökik ki számból a név, miként előbukkan a félhomályból a vértől, de leginkább halál szagától bűzlő fiú.
A vörös életnedv az ajkai közül már egész testére szétterjedt, barnás foltokat mosva ezzel bőrére, s a megtépázott, cserzett bőrpáncélzatára. Szemeiben kialudt a fiatalos fény, mostanra csak a holtak folyójának lámpásai pislákolnak barna íriszeiben. Még a tincsei is jóval töredezettebbek, s fakóbbak, mint korábban… az életerős fiú, ki annyira vágyott mesés kalandjaira, most megtörten lépdel be a felszín alatti terembe, gyönge lábain bicegve. ~ Semmi kétség… átlépett a kapun. Az ostoba! Az Aranyszemű is megmondta, arra szál a rúnák átka, ki utoljára lép át szentségtelen határaik alatt. És mivel Hablaty nem mágus, neki nincs varázsereje, amit elszívhatna… csak az élete. Százszor gyorsabban végez vele, mint velem tette volna!
- Mit keresel itt?! – Kiáltok rá, majd odarohanok hozzá, hogy súlyommal támogathassam lépteit, s a talajra segítsem.
Csak ekkor tűnik fel mágikus sálam az övszíján pihenve, s egy hatalmas fegyver alakja, mely az utunk kezdetén még biztosan nem volt birtokában.
- Hoztam pár ajándékot… - Vigyorogja erőtlenül. – Miután legyőzte a Halálhozót, Cait elmondta, hogy pontosan merről érzi a kisugárzásod, így… - A fiút köhögésroham fogja el, amely nem csak egy adag nyáltól szabadítja meg testét… hanem vértől is. – Sokáig botorkáltam a sötétben egy fáklyával, amit elhagytam, de aztán szerencsére már meghallottam, ahogy Ayre-val beszélgetsz. Ő hol van most?
- Neki… dolga akadt. Mondhatni, elment. – A kardmester árulásáról mostanra csak nekem, Hadesnak, és valamelyest Laurának lehet tudomása. Felesleges volna ilyesmivel traktálnom Hablatyot, s tovább növelnem kétségbeesését. – Nem lett volna szabad idejönnöd. Ez a hely nagyon veszélyes…
- Idelent sehol sem biztonságos… - Remegő ujjaival a sálhoz nyúl, amely szelíden tűri érintését. – Ezt Vronghard városában találták. Mivel értékesnek vélték a szerencsés járőrök, a király elé vitték, én pedig megmondtam nekik… hogy ez a tiéd. Kisebb vita után rám bízták.
- Túl sokat beszélsz. Tartalékolnod kellene az erődet. – Intésem ellenére elveszem tőle az épp vörösben pompázó, finom szövetet, majd két gyors mozdulattal a nyakam köré tekerem. Ráismerve gazdájára, a sál színei elmosódnak, s hamarosan a már megszokott, koromfekete árnyalatában sötétlik meztelen felsőtestemen. Nos, az éjszínű tetováláshoz jól illik… - Hálás vagyok neked. De tudod… nem akarok hazudni… nagyon rossz állapotban vagy. Meggondolatlanság volt egyedül a nyomomba szegődnöd.
- Mielőtt beléptem volna ebbe a csarnokba, különös érzés kerített hatalmába. Mintha… - Újabb köhögésroham kapja el. – Egy szempillanat lefolyása alatt elhagyott minden erőm. Mondd csak… - Szemembe nézve, ártatlan tekintettel találom magam párban, melyben félelem, s megannyi, beteljesítetlen vágy körvonalazódik. – Meg fogok halni?
Könnyen jön nyelvemre a hazugság, de hamar rájövök, hogy a hamis remény rosszabb az igazságnál, bármilyen szomorú is legyen annak mondandója. Ezt én tudom a legjobban… ~ Csak azért jött el idáig, hogy átadja nekem a sálam. Egy idióta… de mégis. Miattam fog meghalni… Az igazság a legkevesebb, amire rászolgált.
- Sajnálom… - Csak ennyit sikerül kinyögnöm… régebben könnyedén kezeltem a halált. Talán azért, mert régebben szinte senki nem állt közel hozzám. Az én ügyemért pedig sosem haltak még meg. ~ Ha megidézném Serpens-t, ő visszahozhatná. De azok után, hogy Gemini kimerítette az összes tartalékom… Talán, ha kimennék innen, majd újfent belépnék, visszaszállna rám az átok. Megtenném érte?
Nem kell sokáig töprengenem a kérdésen. Tudom, mire elérném a rúnákat, már eltávozna közülünk… de még ha oda is érnék időben, és működne teóriám, az átok ugyan elszállna, de az általa okozott sérülések már nem. És azokba mindenképp belehalna… Áldozatom felesleges volna, ezáltal pedig az övé is.
- Ne sajnáld. – Testével ellenben, mosolya megtörhetetlennek tűnik. – Többet láttam, mint azt valaha is remélni mertem volna ettől az élettől. Csak egy utolsó kérésem volna… - Gyönge kézfejét ezúttal a hátán csüngő, gyöngyfényű markolathoz simítja, mely egy hosszú, szénfekete hüvelyben végződik. – Vedd szemügyre, és nevezd el az új fegyvered.
- Az enyém…? – Meglepetten fűzöm le vállairól a tartószíjat, majd emelem tenyereimbe a hosszú, ám vékony pengéjű pallost. – Ez nem a kaszám…
- Nem. – Rázza meg a fejét. – Nem volt elég alapanyagom hozzá. Csak egy kardpengét tudtam kihozni abból a fémből, ami a rendelkezésemre állt.
- Értem… - Finoman emelem ki a pengét az őt védelmező szövetből, mintha csak egy újszülöttet emelnék ki az anyai méhből. – Gyönyörű…
A kard ugyan rövidebb, mint a Csillagszilánk volt, ezt is a hátamon kell majd hordanom, hisz méretre a fattyúkardok közé sorolható. Pengéje egyenes, és sötét, akár a csillagtalan hajnal. Három vörös vérvonal fut végig rajta, halovány díszítettséget kölcsönözve a fegyvernek. Többre nincs is szüksége… az egész valója fenséges.
- Az ezüstszínű fém elfeketedett az újramegmunkálása során, de… megőrizte tulajdonságait. – Az acél kitűnő minőségű, azt bármelyik híres fegyverkovács elismerné, még ha némelyik csak keserű szájízzel is, tudván, hogy egy tanonc alkotta. De a csillagfém igazi hatalma…
Maradék erőm egy morzsáját felhasználva, ragyogásra késztetem a pengét. A vérvörös erezet felizzik, s maga a fegyver olyan fénybe öltözik, akárcsak éjfekete lángjaim szoktak. Úgy tűnik, örökké a fekete marad az én színem… egy újabb halál kellett, hogy ezt megtanuljam.
- Hogyan… fogod nevezni? – Már az első pillanattól kezdve tudom a választ.
- Megtorló. – Három ujjamat a fiú szemhéjaira helyezem, megadva neki a végtiszteletet. Sok halált láttam már… őt csak pár másodperc választja el tőle. – Ne aggódj, Hablaty. Híressé teszem az első, és egyetlen mestermunkád, mely a te jeledet őrzi. Örökké emlékezni fognak a művedre… - Leginkább azok, kiknek tiszteletére a nevét kapta. De ezt már nem teszem hozzá. Nem akarom elcsúfítani az utolsó szavakat, melyeket ebben a világban feldolgozhat.
Végigsimítom az apró lángot a pengerész törzsénél, mit a fiú saját cégereként szánt. A meséi tiszteletére választotta ezt, ebben biztos vagyok… az aranylángok… ~ Véget vetettem az álmainak, mielőtt elérhette volna őket, vagy beteljesítettem azokat? Csak sejthetem, ám nem tudhatom a választ… de egyvalamit tudok. Tudom a nevem, amit nem árultam el sem Ay-nak, sem a lovagoknak, de még Hablatynak sem. Tudom, hogy ezt a nevet halál, és megvetés kíséri, bármerre is csendüljön fel. Talán ezért is akartam egy újat… azt hittem más lehetek. Mindenki vágyik a szeretetre… ám az az én esetemben halállal, vagy árulással végződik. Sosem válhatok meg a nevemtől. Nem lehetek több a csillagok gyilkosánál, aki eltiporja ellenségeit, és bosszút áll mindazokon, akik mindeddig átverték, vagy kihasználták. Hiábavalóak Hades negédes szavai, bosszúm eléri, akárcsak céhét… De még Őt is. Nekik szentelem ezt az új fegyvert, aminek léte egy olyan ember életébe került, ki barátként tekintett rám. Megtorló az ő vérükben fog fürdeni…
A pengét visszacsúsztatom hüvelyébe, majd felfűzöm vállamra. Hablaty elernyedt testét gyengéden felemelem, s vele együtt elindulok vissza, az elátkozott alagút homályába. ~ És tényleg… meghalt úgy, hogy a nevem sem tudta. Ay-nak sem volt alkalmam elárulni, mielőtt elment volna…
- A nevem Den. A csillagok gyilkosa. – Suttogom a fekete sötétségbe. Igen… a fekete az én színem.